2013. I-VI
 

A geopolitika formaváltozásai
Mező Ferenc

„A tömegek sietnek, rohannak, erőltetett menetben szelik át a századot. Azt hi-szik, előre mennek, de csak egy helyben járnak, majd az ürességbe zuhannak, ez min-den”- Kafka

(Bevezetés a geopolitikába) Manapság közhelynek számít azt állítani, hogy egy régi, haldokló és egy születendő új világrend közötti átmenetben élünk. Különböző fel-fogású elméletek sokasága próbálta már leírni ezt az átmenetet. Néhányuk szerint egy torzult, de még izgalmas átmenetet élünk meg, egy ún. Második Hullámú kultúra, amelyben az ipari társadalom normái érvényesülnek- és egy szabad kapitalista Harma-dik Típusú kultúra között, amely egy teljesen új norma , érték és viselkedésrendet hoz majd létre. Más elméletek szerint elértük a történelem végét és az előttünk álló “színmű” nem más, mint az egész bolygón győzedelmeskedő liberalizmus diadalmenete (áthallás Fukuyama első könyvére: A történelem vége).
Megint mások az eljövendő világrend sötétségét (árnyoldalait), ellentmondásait és korlátait hangsúlyozzák, aláhúzva, hogy egy teljesen neoliberális világrend győzelme lehetetlen egy, a mérhetetlen anarchia és a mindent átható kulturális különbségekkel ter-helt és megosztott világban (Huntington: A civilizációk összecsapása). Természetesen a Szovjetunió (a keleti blokk) 1991-es összeomlása csak úgy értelmezhető, mint korszak-alkotó esemény és ennek megfelelően kell értelmezni, szakaszhatárnak. A nyugati blokk győzelme viszont átmeneti, mert már nem a régi korok értelmében létezik, a hőskorban, azóta minden egy kicsit más, sőt egyre másabb lesz! A történész Eric Hobsbawm ezt a dátumot használja (1991-et) az ún. “rövid XX. sz.” végének megjelölésére, amely Sza-rajevóban kezdődött 1914 ben, és eléggé ironikus módon nemcsak a szovjet birodalom összeomlásával zárul, hanem még (ott, ahol elkezdődött) az ostromolt Szarajevóval is.
A nyugati kultúra válságban van, vagy csak átalakul, valami új jön; jobb vagy rosszabb? S vajon a történelem mesterséges lezárása a földrajz halálát is magával hoz-za? Hol látszat, hol virtuális valóság, hol csak foltokban fogható meg, mi az EU, mi a jó, mi a szép, mi az érték, mi az erkölcs, mi a politika, mi a társadalom? A reklám tudjuk, mindig csal, de nem tudjuk magunkat kivonni a csábítása alól. Modern szirének modern hangjai és az újjáték nem öröm, hanem kényszer. Lopott világok érnek össze bennünk. A bizalom elveszett (utalás Fukuyama második könyvére: A bizalom). A mítoszok ki-koptak, pótszerek vannak, „ValóVilágok”, szappanoperák kis buborékban, nagyon pici buborékban.
A tudományos kulturális közélet szereplőire nagy felelősség hárul, vagy kiszol-gál - a „megélhetési bűnözésnek” is több szintje van -, vagy határokat feszeget, tabukat dönt le (pl. Bolyai, Jarmusch, Einstein, Tarkovszkij, Hawking, Lynch, Heisenberg, Shakespeare, Pilinszky, Greenaway, József Attila).
Kérdezni kell, és új válaszokat kell kikényszeríteni. Ez a tudomány és a kultúra valóságos feladata. Nem hibás döntések visszaigazolása. Új tézisekre van szükség a régi axiómákról bebizonyosodott, hogy tarthatatlanok, sőt hazugok. Új perspektívák kelle-nek. Válaszúthoz érkeztünk, meg kell tanulnunk újra beszélni egymással, a dolgokról, amik a világban körbevesznek, tabuk nélkül. A társalgás az együtt gondolkodás! Wittgenstein szerint: „A gondolkodni akarás egy dolog; rendelkezni a gondolkodás te-hetségével, megint más.”
A jelszavak ismétlése már általánossá vált, nem szabad, hogy elhiggyük őket. Új mandalák kellenek, újra kell alkotnunk a nyelvet, új fogalmak kellenek, melyen keresz-tül újra leírhatjuk a világunkat. A problémákat és a frusztrációkat ki kell beszélnünk, ha nem tesszük, elvesztünk, akkor majd talán a gyerekeink, talán ők. Nincs menthetetlen tragédia, a jelenben talán igen, de a történelemben majd utólag megmagyarázzák, hogy miért kellett pontosan így történnie. Az a nagy szétbomlás (utalás Fukuyama harmadik könyvére: A nagy szétbomlás) amit itt és most leírunk, valószínűleg valami újnak, vala-mi eljövőnek a hírnöke. A kérdés az, hogy vajon fogalmaink tartalma megmarad-e, vagy kultúránk teljesen át fog lényegülni? Egyszerre élünk szörnyű és gyönyörű korban. Ezt a lebegő érzést szeretné a szerző az idézetekkel elérni. Az idézetek – első látszatra – a szövegtől, az időtől és a tértől független egységeket képeznek. A lebegést, a könnyedsé-get, a játékosságot jelenítik meg, mégis a tanulmány lényegi tartalmával, üzenetével azonosak. Azt a célt szolgálják, hogy gondolati átjárhatóságot, kaput mutassanak a ka-landozó elmének. Egyben horizontális kitekintést és a szintézis megértéséhez adnak támpontokat. A végtelen tudás átkötő elemeikként funkcionálnak. Az idézetek érzéseket indukálnak, az érzések, pedig többek, mint a szavak, általuk átlebeghetünk a metafizika síkjára.
Az írás célja az alkotás örömének kiterjesztése az olvasóra. A Tudás a kérdezés-ből, a reflektálásból, a tovább gondolásból származik. Ebben a tovább gondolásban, a logikai füzérek felépítésének a „kikényszerítésében” segít e sajátos szerkezet. Részt kell venni, nem csak olvas az olvasó, hanem értelmez, ajtókat kap, és ajtókat nyithat a világ-ra, világokra (?), tőle függ, hogy tovább kalandozik-e az Úton – mely fontosabb, mint az egy, nem összekeverendő az Eggyel -. A lehetőség izgalma, a választás gyönyöre a fon-tos. Mindenki maga döntse el, hogy merre indul el („indulj el egy úton, én is egy mási-kon…”), de iránytűre, mankóra, pallóra, tanácsra és megérzésre van szükség. Nem a ré-szek, az egyek a fontosak, hanem az egész, csak az egészben láthatod meg arcodat. A kalandozásaim története lehetőséget biztosít a másképre is. Az embernek hiába van több könyve és számtalan tanulmánya, mindig ugyanazt írja meg, az fejlődik talán jobban. Sőt az embernek hiába van több ezer könyve, mindig ugyanazt olvassa, akkor is ugyan-azt érti meg, azt járja körbe meg körbe. Az élet az, amivé tesszük. „Az utazás az utazó maga. Nem azt látjuk, amit látunk, hanem azt, amik vagyunk” (Pessoa). A paradoxono-kért éri meg élni! Ami egyszerre ad bizonyosságot és bizonytalanságot. Bizonyosságot abban, hogy otthonosan mozog abban, amit ismer és bizonytalanság abban, hogy az egészre törekszik, de csak részeket érhet el (racionálisan csak részeket emocionálisan már többet szinte az egészet, de mégsem, csak majdnem). Az írás reflektor, fókuszál és csupán bizonyos pontokat, helyeket, történéseket világít meg, de ezeket a fénypontokat is összeköti valami, amit sejteni lehet. Ez nem más, mint a racionalitáson túlmutató transztendencia. Spengler írja valahol, hogy tiszta szónyelvek nincsenek. A szavakkal va-ló beszédtevékenység abból áll, hogy a szóhangzatok révén jelentésérzeteket ébresztünk, amelyek a szókapcsolatok hangzása folytán további kapcsolódó érzeteket idéznek fel. Vagyis kimondva kimondatlanul metafizikai alapja van. A racionalitás túlzott alkalma-zása korlátoz. Ami korlátozz, azt ki kell tágítani, különben az életünk, a megélt valóság bezár bennünket. Bezár bennünket egy szobába - egy barlangba – és a tv képernyőjén, a számítógép monitorán nem történésben lesz részünk, hanem a virtuális világ csak lezaj-lik, amelyben az aktuális valóság feltűnhet, de nem válik tudatossá. Nem vesszük észre, és kész étlapból dolgozik az agyunk, szegényes, sekélyes üzemmódban. Nem a mi képe-ink lesznek, hanem egy ellenőrzött optika tervszerű adagolása. Foglyok leszünk, nem hogy a jövőről de a múltról is elfelejtünk „álmodni”. Ellopják még az álmainkat is! A térben és időben való közös kalandozás célja-e határok feszegetése, átjárók biztosítása a különböző szférák között.
A földrajz, mint tudomány egészén belül jelen van egy jól lehatárolható világ, amely a földrajzi tudás megalkotásának és felhasználásának kutatási problémáit veti fel különböző rendszerekben és helyeken. Ez az, amit „kritikai geopolitikaként” ismerünk, és amit a legkönnyebben egy nagyobb kutatási univerzumban levő konstellációként ért-hetünk meg. Látszólagos tárgya és érdeklődési központja a „geopolitika”, a terminus, melyet 1899-ben Rudolf Kjellén alkotott meg, de mely a Kjellén műveiben használt je-lentéseken túllépve számos különálló, de mégis egymáshoz kapcsolódó XX. századi problematika alapja lett. A szó maradt de a mögöttes tartalom térben és időben változott, hatalmas formai gazdagságot mutatott és mutat (Mező, 2003). Kimondatott, teremtetett, átlényegült, különbségekre tett szert. A „geopolitika” egy jelölés, egy többlényegű foga-lom a földrajz és a politika változó összeolvadásaira, de egyben alkalmatlan kitaláció is, egy túl sok jelentéssel bíró jel, amelyet leterhel a több különféle jelentés (ld. geopoliti-kai geneológia), amelyet egy átfogó kézikönyvben érdemes tisztázni.
„Mindig vannak váratlan, véletlen törések, melyek szétzúzzák az egybehangolás tervét. Az új konstelláció változó elemei ellenállnak az ilyenfajta redukciónak. Ami „új” ebben a konstellációban az a radikális instabilitások mélységéről való növekvő tudo-másvétel. Meg kell tanulnunk a „köztes” hézagokban gondolkodni és cselekedni, a hé-zagokban, amelyeket az erőltetett összehangolások és a radikális szétáramlások hoznak létre.” (Bernstein, 1997:8-9). Igen meg kell tanulnunk gondolkodni és cselekedni a hé-zagokban.
Több problémakört kell végigvennünk. Az első az állam, mint termelő, admi-nisztrátor és téruraló szerv problémaköre (klasszikus geopolitika). Néhány író számára, mint például Mann és Shapiro, a modern állam és a geopolitika fejlődése együvé tarto-zik. „Az állam, mint körülhatárolt terület meghatározása maga arra utal, hogy további „politikai” kapcsolatok léteznek ezen állam és más államok között - azaz, „geopolitika... A politika és a geopolitika egybefonódnak; egyiket sem tanulmányozhatjuk a másik nél-kül.”(Mann, 1994) Shapiro számára a modern államrendszer fejlődése volt a geopoliti-kai képzelet kezdete, mivel a geopolitika az államként szervezett világtér. Az állam-rendszer, mint az államszuverenitás körül létrejött horizontális térszervezet eleve a mo-rális földrajzzal azonos, halk és szelíd etikai igények érvényesítésének halmazával, amely előre elrendez egy explicit etno-politikai diskurzust (Slater, 1997)
A második problémakör sokkal részletesebben koncentrál a geopolitika, mint XX. századi államvezetési diskurzus történelmére (modern geopolitika). Átfogja az el-múlt fél évszázad világpolitikáját, és bemutatja azokat az utakat, amelyeken az értelmi-ségiek hálózatai (hálózat-társadalom), az intézmények és az ideológia összeolvadtak az államon belül, annak érdekében, hogy létrehozzák a globális politikai tér fegyelmező ví-zióját. A XX. században doktrínák és „tér ideológiák” (mint pl. Mahan-doktrína, heartland-elmélet, rimland-elmélet, truman-doktrína, dominó-elv), úgy vázolhatók, mint geopolitika, de inkább úgy ismeretesek, mint a geo hatalmak különleges történeti para-digma-rezsimjei, beleértve a földrajzi előrelátást (szántszándékkal kerülöm a determi-nizmus megjelölést) és kormányzási ideálokat is. A geo hatalom megkülönböztetése ál-talában az, hogy a földrajz és a kormányzás nem választhatók el egymástól.
A harmadik problémakör a kommunikáció, a média és az identitás politikájának egybefonódásával foglalkozik, amely a földrajzi hely újfelértékelését (ld. Afganisztán, Pakisztán, Irak, Törökország, Kuba, Venezuela, Nigéria, Szudán) és a nemzeti tudat új-raértelmezésében játszik szerepet (posztmodern geopolitika). Így a populáris kultúra bűnrészes a hegemónia fenntartásában, nem csak a geopolitikai terek ábrázolása miatt, hanem az által, hogy gyakorlatban olyan szubjektivitásokat hoz létre, amelyeket politi-kailag mozgósítani lehet a „mi” terünk védelmére az „ő” terük ellenében. A média befo-lyásolja tértudatunkat a „kamera szemével” látjuk a „valóságot”, láttatnak velünk, és mi szolgalelkűen látunk. Nem sokan látják a valót, mert nem a valóságos időt és teret látjuk a hatórási sorozatban és az azt követő híradóban (de nem is az, amit a tizenharmadik szintről kitekintve látunk). Ebben a térben információ áramlik; bányásznak, termelnek, tehervonatok robognak, nemzetiségek élnek és pénz áramlik jelként vagy valóságként. Ha kitör valahol egy etnikai konfliktus, vagy egy valutapiac tönkremegy, nem lehet a gazdasági politikai körülmények és a rejtett szálak nélkül véleményt formálni. A tér ténylegesen textúra, s mint a tér-idő csillagászati megközelítésében itt is vannak görbü-letek, mélyedések és átszakított átjárhatóságot biztosító féreglyukak. Nyilvánvalóságok és rejtélyek kombinációja ez, melyet próbálnak ideologizálni és modellezni, tulajdon-képpen ezzel foglalkozik a geopolitika. A földrajz mindennapi ismeretélménye a globá-lis média események tényleges földrajzának közös élménye, minden a TV világot alkotó és felfedező vektorainak interpretációjában jelenik meg.
„Az anyagi világ eltűnése” – állította Virilio – „az idő vezető szerepéhez vezet. A tér elveszti jelentőségét.” Valójában a sebesség „tértelensége” kiszorítja magát a teret. Virilio, ki nem mentes a túlzásoktól, közel 20 évvel ezelőtt kinyilvánította, hogy: „Tér már nem létezik tovább a földrajzban. –a geopolitikától a kronopolitikához vezető ten-dencia figyelhető meg: a tér disztribúcióját felváltja az idő disztribúciója.”
Lyotard összekapcsolta a posztmodern feltételeket az 1950-es évek komputerizált társadalmának, tudományának rekonstrukciójával, a kapitalizmusba való átmenetet és a multinacionális vállalatok növekvő hatalmát. A globalizáció eredménye-ként a technológiai változások és a tudományos ismeretek elveszítették tradicionális hi-telüket, és többé már nem igazolások útján törvényesülnek. Itt mindenképp említést kell tennünk Thomas Khun és a Tudományos forradalmak szerkezete c. formabontó, illetve később viszonyítási ponttá váló könyvéről, valamint abban foglaltakról. Kuhn a „para-digma” fogalmát használta a vélekedések azon rendszereinek a leírására, amelyek a tu-dományban a rejtvények megfejtése mögött állnak. A paradigma fogalmának használa-tával írja: „…arra akarom felhívni a figyelmet, hogy a valóságos tudományos gyakorlat egyes elfogadott mintái – ezek a minták magukba foglalják a megfelelő törvényt, elméle-teket, az alkalmazást és a kutatási eszközöket is – olyan modellek, amelyekből a tudo-mányos kutatás sajátos összefüggő hagyományai fakadnak. Ezek azok a hagyományok, amelyeket a történész ilyen címszavak alatt emleget: ptolemaioszi (vagy kopernikuszi) csillagászat, arisztotelészi (vagy newtoni) dinamika, korpuszkuláris (vagy hullám) opti-ka stb..” (Khun, 2000, 13.o.) A dogmatikus stabilitást alkalmanként forradalmak tagol-ják. „A normál tudomány…gyakran lényeges új felismeréseket sem enged érvényesülni, mivel ezek szükségképpen akadályoznák alapvető elkötelezettségeiknek teljesítését, ám amikor a szakmabeliek nem hagyhatják figyelmen kívül a tudományos gyakorlat meglé-vő hagyományát felbomlasztó anomáliákat, akkor rendkívüli kutatások kezdődnek.” (uo. 14.o.) Így tudományos válság alakul ki, amit kizárólag forradalommal lehet feloldani, vagyis a régi paradigmát egy új váltja fel. Ennek megfelelően a tudomány ciklikusan ha-lad előre. Ez érvényes természetesen magára a geopolitikára is.
Kennary, Kissinger, Brzezinski és mások számára a geopolitika maga a megszi-lárduló rend védelme volt a mindig fenyegető gonosszal (vörös-veszedelem), káosszal és hanyatlással szemben. Újfajta róma-tudat, ami talán napjainkban negédesen csap át dölyfös bizantizmusba. A nyelv, a politikai nyelv, a púder, a bíborsarú és az aranypor a szakállon, a külsőségek fontosabbak lettek, mint a régi ideológiai alapfogalmak, ezek fokozatos kiüresedése figyelhető meg (demokrácia, szabadság, népfelség, alkotmányos-ság, parlamentarizmus, jogbiztonság, egyéni szabadságjogok). Ha szóba is kerülnek-e fogalmak valamikori komoly tartalma, mindent elsöprő cinizmussal szembesülünk. El-lentétben a globalizációval és a terület megszűnésével, a globális tér kevésbé perspektívként, sokkal inkább osztódóként jelenik meg. Először is, az elektronikus hír-közlés és a közlekedés felgyorsulása jelentős idő–tér sűrítést von maga után, drámai módon összezsugorodott a földrajzi tér és a kiterjedés. Az utóbbi években a globális tér behálózását célzó technológiák nagymértékben elszaporodtak, megváltoztatva ezzel a globális tér viszonyainak lehetőségét. Nagyfokú különbség alakult ki a gazdasági globá-lis tér, illetve a megosztott politikai tér között (Mező, 1999a).
A nemzetközi politika egyre inkább egy poszt-perspektivista térré válik. Brzezinski (1999) egyik művében a geopolitikai „szédülés” általános érzését taglalja az-által, hogy a történelem sebességének gyorsulásáról és röppályájának bizonytalanságá-ról beszél. „A történelem nem fejeződött még be – mondja – de összepréselődött”.
Egykor a történelmi korok relatívan kiemelkedve jelentek meg, és az embernek meghatározott képe volt a történelmi fejlődésről; ezzel szemben a történelem ma éles szakadásokat, töréseket von maga után, amelyek egymással összeütköznek, sűrítik pers-pektivikus érzékeinket és összezavarják történelmi észlelésünket. Többféle történelmet élünk meg a jelenben. Tánclépéseink saját korunkkal szerencsétlen botladozásokká kor-csosultak.
Az individuális pénzügyi piacok folyamatosan elveszítik különálló identitásukat. Ebből következik, hogy az államok tovább már nem tudják kontrollálni saját gazdasági sorsukat, mivel a pénzügyi hatalom a globális kapitalista piacok és hálózatok felé tendál. Bryan és Farrel szerint: “A jövő században, mivel a piac megváltozik a nemzeti kormá-nyok kényszerétől, megteremti a lehetőségét a globális kapcsolatok szökőárjának gyors növekedésre és magasan jövedelmező integrációra lesz képes a világ valódi gazdaságá-ban.”
(A geopolitika vége?) „…feltárul végre az ellentét – ti. a történelem és a termé-szet között feszülő ellentét – melyből kiindulva (s csak ebből kiindulva). Megragadhatjuk a történelem lényegét. Ismétlem: az ember, mint a világ elem és hordozója, nem csak a természet része, hanem a történelemé – egy más rendű és más tartalmú második kozmo-szú – is, amit az egész eddigi metafizika – az első kozmosz kedvéért – elhanyagolt - Oswald Spengler.
1. A vég kezdete. A különböző kísérletek történtek a „rég” elmúlásának és az „új” születésének a felvázolására, melyek kimondva - kimondatlanul felvetik a geopoli-tika eltűnését. A geopolitikát, mint leírási módot a már eltűnt – „antik” - világhoz kötik. Sőt jóval a Szovjetunió összeomlása és a hidegháború vége előtt olyan neves személyek, mint pl. Paul Virilio vagy James Derian azt állították, hogy a „kronopolitika” sokkal fontosabb, mint a geopolitika.
Mások, mint pl. Edward Luttwak, még jóval a Szovjetunió felbomlása előtt azt állították, hogy a hidegháború „melegedése” a fegyveres erők jelentőségét csökkenti. Összefoglalva: a Nyugat 1990-es politikai nézeteit, véleményét, a hangsúlyt a geopoliti-káról a geoökonómiára helyezte (Luttwek, 1990). “Mindenki egyetért abban, hogy a ke-reskedelmi rendszer kiszorítja a katonait – a tőke a ’tűzerőt’ szorítja ki, a polgári újítá-sok a katonai technikai haladást, a piac elterjedése, pedig a helyőrséget.” Luttwak el-képzelése azonban sokkal közelebb áll az indítórakéták elterjesztéséhez, mint Keniche Ohmae, aki a világot a közeljövőben határok nélküli kapitalizmusnak képzeli, és már látni véli a „nemzeti államok” megszűnését. Az államok Luttwak szerint csak ezért van-nak, hogy térbeli valósággá szerveződve féltékenyen körülhatárolják saját területüket. Ezek „nemzetközi szinten önmagukból adódóan, relatív előnyökre törekednek”. Mint bürokratikus szervek, kényszert éreznek, hogy megőrizzék szerepüket és bűvkörüket, hogy megszervezzenek egyfajta „geoökonómiai” pótlást a hanyatló geopolitikai szere-pük helyett. Így a geoökonómiai korszak eljövetele nem a harmonikus egymásrautaltsá-got fogja jelenteni, hanem sokkal inkább folyamatos, államok közötti rivalizálást, ahol a „konfliktus logikája” a „kereskedelem nyelvén” jelenik majd meg.
Megint mások olyan ökológiai és környezeti válság kezdeteit emlegetik, amelyek radikálisan módosítják a nemzetközi politika természetét. Sokak szerint a valódi válto-zás az átmenet a geopolitikából a gazdaságpolitikába. Az USA volt alelnöke, Al Gore szerint a világnépesség robbanása, az erdők és a termőtalaj fogyása, az ózon probléma és a mi beteges bolygónk fajai eddig még példátlan kérdések megválaszolása (megoldá-sa) elé állítja a civilizációt (erről könyvet is írt). Hogy megbirkózhasson az ember ezzel a globális környezeti romlással, nem stratégiai védelmi kezdeményezésre, hanem straté-giai környezetvédelemre van szükség, amely küldetés az ember számára. „Az ökológia új bibliává válik, amely egy új életszemléletet követel a jövőben, újfajta tiszteletet azon abszolút alapelvek iránt, amelyek vezércsillaggá válnak, hogy feltérképezhessük fajunk jövőbeli útirányát.” E másfajta gondolkodás eklatáns példája nemzetünk köztársasági elnöke Sólyom László is. Gondolok a Zengőn tervezett lokátor-állomás elleni tevékeny-ségére, illetve már elnöki kezdeményezésére létrejött zöld miniszterek találkozójára Ri-gában (Magyarország, Finnország, Lettország, Portugália, Ausztria).
Richard Falk vitatja, hogy a világ sebesen távolodik a geopolitikától a sokkal in-tegráltabb gazdasági, kulturális és politikai realitás felé; a körülmények sokaságát az ún. „geoirányítással” igazolja. Az uralkodóan területi elvű állam kapacitása, mint az embe-riség történelmét irányító, rendező erő jelentősen csökkent. Sőt, sok esetben az állam kezd darabokra hullani, ami az állam irányító erejének egyértelmű csökkenését jelenti (ld. jóléti állam válsága). A globális politika többé már nem geopolitika, hanem „geovezetés”, vezetéstechnikai kérdés, akár egy multinacionális cégnél. A nem túl gaz-dag fantáziával megáldott politikai vezetők egyre gyakrabban céghez hasonlítják az ál-lamot, és úgyis akarják azt irányítani, sőt erre még büszkék is. Alapvető tévedés, az ál-lam nem cég, egyáltalán nem azonosak sem a feladataik, sem a tulajdonságaik, más a dolguk, ez egyenlő az állam feladatainak a lebontásával. Ha nincs állam, akkor nincs társadalom se, ha maradékait is lebontják, akkor maguktól összeomlanak a multinacio-nális cégek is. Akik ilyen szamárságot mondanak, azok lehet, hogy a „Cég” mibenlété-vel sincsenek tisztában, nem hogy az államéval. A szamár nem nyerít, erre hiba is lenne utasítani, de ha még nyerítene is szerencsétlen, lóvá akkor sem válna, maximum lóvá tennénk a nézőket. A Falk által leírt rendszer, és a többi elmélet kapcsolatban áll a Vi-lágrend Modellezésével, s ez már-már lehangoló tévút. A XXI. század világrendje való-színűleg „ahuman, személytelen vezetés lesz”, félrevezetés, input-output.
2. A geopolitika, mint egyfajta reálpolitika a térben Bár ezek az elméletek kü-lönbözőek, abban azonban egy véleményen vannak, hogy a geopolitika végéhez értünk. Számukra úgy tűnik, a geopolitika már a múlté, egy korábbi technológiai és területköz-pontú koré, melyben különböző intézmények, globális méretének és azok veszélyesnek bélyegzett elméleteinek a színtere bontakozott ki. Amiben még egyetértenek ezek az elméletek, az egy meglehetősen egyszerű, jelentősen csökkentett belső tartalommal ren-delkező fogalom, amely a hidegháborúval és az állam szuverenitásának logikájával tár-sítható.
A geopolitika ma nem más, mint egyfajta reálpolitika a térben. A „geopolitika végét” állító általánosító tézis két álláspontot alakított ki.
Az első az, hogy a geopolitika kérdése sokkal összetettebb, mint az ismeretes. A geopolitika láthatatlan együttesként (dolgozik) működik, felületes szemlélő számára rej-tettként. Ez egy több összetevős „probléma”, nem, pedig egyszerű konstelláció. Változó elemek sokkal inkább egymás mellé helyezve, mint integrált kötegek összessége, ame-lyeket nem lehet általános nevezőkre redukálni. Kritizálni a geopolitikát nem más, mint tanulmányozni, hogy történelmileg miként merevednek e változó, szétszórt elemek, a földrajzi tudomány és hatalom különböző rendjévé.
A második álláspont az „akkor és most”, a régi és az új szekvenciájának proble-matikája; ez az írás arra törekszik, hogy sematikusan körvonalazza a lehetséges feltéte-lek átalakítását, szembeállítva a század eleji geopolitikai tudományt a századvégi geopo-litikával (egyszerre fogalmi változás és szintézis). Le kell szögezni, hogy ez az összeve-tés csak egy eszköz, egy megoldás, egy mintatörténeti összevetés (nem törekszik abszo-lút trónra), amelyet – Lyotard fogalmazását követve – modern és posztmodern geopoli-tikának nevezünk. A feladat érdemesít arra, hogy gondosan kidolgozzunk egy makrotörténelmet a geopolitika mellett és ellen. Ebben a kitekintésben a geopolitika tör-téneti és filozófiai problémakörét összefogó metszetét, komplexitását sokkal nyilvánva-lóbbá kell tenni. Láthatóvá, tapinthatóvá kell válnia. Az egyszerűsítés mindig lényeges dolgok lemetszésével, üzenetvesztéssel jár. Lehet, hogy a geopolitika hagyományos ér-telmezése elavult, de a geopolitika problémaköre – a globális tér tudománya, földrajza, hatalma – sokkal inkább igényli a figyelmünket, mint azelőtt bármikor. A krízis, amely ezt a többrétű problémát jellemzi, igenis fontos. Ez is egyfajta tükör, lehet, hogy egyedi foncsor van rajta, de mindenkép tanulsággal jár, a dolgok megismerésének a lehetősé-gének az izgalma járja át. Meg kell lelni, ki kell csalni, hívogató varázsszót kell suttogni a fülébe.
3. Modern geopolitika: jövőbe forgó gömb? A geopolitika egy XX. századi kon-cepció; az elnevezést először Kjellén svéd tudós használta 1899-ben. Ez az elnevezés azonban nem terjedt el, egészen az 1930-as évekig, amikor is egy nyugdíjas főgenerális, Karl Haushofer körül szerveződött német politikai geo-csoport tagjai „divatot” kreáltak a müncheni egyetem földrajz tanszékén.
Haushofer nézetei erősen hatottak Rudolf Hess és Hitler gondolataira és politikai cselekedeteire és magára vonta a világ figyelmét – nem elég hamar -, különösen amikor 1933 folyamán Hitler megszerezte a hatalmat Németországban. Nyugati (Nagy Britan-niában, Franciaországban, Egyesült Államokban) és keleti félteken (Oroszországban, Kínában, Japánban) egyaránt felfigyeltek a geopolitikára, mint gondolkodásmódra és úgy is, mint a nemzetközi viszonyok irányításának földrajzi jelentőségére. A II. világhá-ború folyamán az Egyesült Államokban a kutatók, az üzleti és hatalmi körök egy cso-portja úgy kezelte a geopolitikát, mint egyféle térbeli gondolkodást, amelyet az Egyesült Államoknak intézményesítenie kell. A geopolitika megkerülhetetlennek tűnt, mely szükséges eszköznek bizonyult az USA világhatalmi ambíciójának az elérésére. Lépcső-fok a trónszékig, bíborcipő a császári lábra. Újra felfedeztek a régebbi európai írásokat – pl. a brit geográfus, Halford Mackinder-ét, ki ugyan soha nem használta magát az elne-vezést –, s az amerikai külpolitikai nagyjai ezeket a nemzetközi politika időtálló előre-jelzéseinek tekintették („béka a létrán”).
A XX. század első felében a „geopolitika” elnevezés-történetében bekövetkező különös fordulat magának a probléma kulcsának is tekinthető. Bár XX. századi koncep-cióban a geopolitika leginkább úgy értelmezhető, mint a „geo-hatalom” tárgykörének hosszú idő alatt kialakított új területe.
A XX. században doktrínák és „tér-ideológiák” (Mahan-doktrína, rimland-elmélet, dominó-effektus stb.), úgy vázolhatók, mint geopolitika, de inkább úgy ismere-tesek, mint a geo-hatalmak különleges történeti korszakai, beleértve a geográfiai megha-tározottságból származó következtetéseket és a kormányzási ideákat is. A geo-hatalomra jellemző, hogy a földrajz és a kormányzás nem választhatók el egymástól. A politikai földrajz – geopolitika – geohatalom sorban a kormányzás egyre fajsúlyosabb, míg a vé-gén már elválaszthatatlan, összenőtt fajsúlyosabb elem.
A geográfiai előrelátás maga is igazgatási feladattá válik. A geopolitika megkü-lönböztetésének, mint XX. századi értelmezési területnek a vizsgálatakor nem a kifeje-zés eredetével kellene kezdenünk, hanem olyan szöveggel, amely nem használja a kife-jezést, de a későbbiekben a geopolitikai tradíció alapjaként tartották számon: ez Mackinder műve: „A történelem földrajzi tengelye” (1904). Ebből a munkából azonosí-tani tudjuk a legfontosabb szerkezeti jegyeket, amelyet a továbbiakban modern geopoli-tikának nevezhetünk. Először is, a geopolitika a korai XX. századi forma, amely az im-perialista kapitalizmusban született, amelyet egy jól körülhatárolt csoport „művelt”, és egyetértettek abban, hogy a modern szállítási eszközök, mint pl. a vasút, a gőzhajó át-alakítják a területet, a teret mind gazdasági, mind hadászati, mind politikai értelemben (egymásutániságot is jelent a felsorolás). Mackinder a „Királyi Földrajztudományi Tár-sasághoz” 1904 ben benyújtott munkájában egy új földrajzi - most azt mondanánk geo-politikai – szemléletmódot ismertet. Globális geopolitikai modelljét az ezerkilencszázas évek zűrzavara közepette dolgozta ki, az angol–búr háborúban (1899-1902) jelentkező gyengeségekre, a felmerülő kérdésekre próbált választ adni. Késleltetni akarta a biroda-lom felbomlását és annak aggasztó jeleit értelmezte. A foghíjas brit oroszlánnak próbált protézist gyártani.
Még általánosabban Mackinder földrajzát – mint geopolitikát - úgy értelmezték, mint tiltakozást a kultúra felborulása ellen, már mint a brit birodalmi kultúra felbomlá-sáról van szó, ezt próbálta valami gazdasági megújítással (ld. Nemzetközösséggel) meg-erősíteni. Belső kényszerű kompromisszum, felkészülendő az elkerülhetetlen külső konfliktusra.
Egy dialektikus– már-már mitologikus - küzdelmet vázol fel egy szabad, keres-kedelmileg nyitott tengeri hatalommal rendelkező brit gazdasági közösség és a totalitá-rius politikai megoldásra hajlamos kontinentális Eurázsia között. A Harmadik Világ pe-dig úgy jelenik meg, mint a kettő konfliktusa közötti terület (ilyen Közép Amerika, Kö-zel Kelet, Délkelet Ázsia, Afrika szarva és Dél Afrika).
A geopolitikát úgy jellemezték – átszőve a háború utáni politikai realizmussal -, mint a nemzetközi politika perspektíváját (geopolitika, mint külpolitika és vica versa).
A geopolitika – különösen Kissinger számára – arra volt jó, hogy Amerika szem-szögéből nézve felülvizsgálja a nemzetközi politikát, súlypontjainak változó helyzetét. A geopolitika játszmájának az volt a lényege, hogy megpróbálja hol megszilárdítani, hol kibillenteni az egyensúlyi viszonyokat a versenyző felek között, és így olyan nemzetkö-zi helyzetet óvjon meg, vagy teremtsen meg, amely helyzeti előnyhöz juttatja az Egye-sült Államokat. A geopolitika – amint azt Kissinger jellemezte –olyan megközelítés, amely az egyensúlyi feltételekre figyel, amelyet kizárólag racionálisan lehet meghatáro-zottnak tekinteni, vagyis pontos számításokon alapul és ezzel - szinte matematikailag - megtervezetnek tekintették a jövőt, illetve annak forgatókönyveit (scenáriók). Mint a sakkban, lépések – ellenlépések - új lehetőségek – térkinyitások - térbezárások. Minden erejét arra összpontosította, hogy determinálja az egyensúly követelményeit, a geopoli-tika alakjában. A geopolitikusok a nemzetközi politika „látnokaiként” jelentek meg (modern Metternich formájában). A gondolkodás e típusának alapja volt, hogy felül-vizsgálják a globális teret és a szuverén államok területi politikáját. A globális teret tel-jesen államon belüli területnek tartották, azaz egy bizonyos állam szuverén területének, érdekeinek a kiterjesztését értették rajta. A szuverenitásának tere egybe esett magával a globális térrel. Abszolút kiterjesztés, természetesen felosztásokkal egyetemben: nem fontos, fontos, kiemelkedően fontos.
A modern geopolitika már tudományként határozható meg, amely a nemzetközi presztízsét úgy hozta létre, hogy a feszültségeket az előre meghatározott földrajzi létben, és az államok területi látványában keresi, amelyek meghatározzák magát a globális tér kifeszítését. Ez Lyotard féle értelemben is modernként jelenik meg.
„Isten szemével látó geopolitikus, egy elkülönített és testetlen imperialista alany, aki dekódolni tudja a nemzetközi viszonyok felszínét, és teljes képet ad annak rejtett lé-nyegéről”. Dekóder, mely a rejtett valóságot hozza felszínre. Ennek a dekódernek a fel-dolgozása megmutatja a Nyugat tudományos mítoszát (ld. küldetés tudat), a felfedezet-len időnélküli lényegről (ld. liberalizmus) és a meghatározó univerzális okságról (ld. egyéni szabadság jogok, általános jólét).
4. Posztmodern Tér. A „posztmodern feltételek”-ben a posztmodernitást Lyotard úgy kezeli, mint a tudomány feltételét, körülményét, mint egy történelmi periódust. Mint a tudomány feltételét „a posztmodern” kétkedést reprezentálva. Ez krízis az uni-verzális és az abszolút szemszögéből, az igazság és a fejlődés bizonyosságának elvetése. Lyotard rámutat, hogy a posztmodern az lenne, ami a modernben előterjeszti a létezőben a „nemlétezőt”, az lenne, ami önmaga tagadja a jó formák megmutatását, az ízlésről al-kotott közvéleményt, az lenne, amely lehetővé teszi, hogy kollektívan megosszuk az el-érhetetlen utáni nosztalgiát, továbbá az lenne, ami új megjelenés után kutat, nem azért, hogy élvezze azokat, hanem hogy erőteljesebben részt vegyen a nem jelenlévőben.
Lyotard összekapcsolta a posztmodern feltételeket az 1950-es évek komputerizált társadalmának, tudományának rekonstrukciójával, a kapitalizmusba való átmenetet és a multinacionális vállalatok növekvő hatalmát. A technológiai változások, a globalizáció eredményeként a tudományos ismeretek elveszítették tradicionális hitelü-ket, és többé már nem igazolások útján törvényesülnek. „Ha tetszik, ha nem ma már az információk nyújtják az alapvető erőforrást, nem az anyagi javak, a tőke új formája, amely vitathatatlanul fontosabb, mint a pénztőke” (Roszak, Az információ kultusza, 1990). Az ismerettudomány nem önmagáért van, hanem a legjobb ki- és bemenet egyen-legét hivatott létrehozni.
Ellentétben a globalizációval és a terület megszűnésével, a globális tér kevésbé perspektívaként, sokkal inkább osztódóként jelenik meg. Először is, az elektronikus hír-közlés és a közlekedés felgyorsulása jelentős idő–tér sűrítést von maga után, drámai módon összezsugorodott a földrajzi tér és a kiterjedés. Az utóbbi időben a globális tér behálózását célzó technológiák nagymértékben elszaporodtak, megváltoztatva ezzel a globális tér viszonyait. A gyorsaság nélkülözi az alaposságot, az internet egyszerre je-lenti az információt és a dezinformációt (szemétben a gyöngy), ellenőrizhetőséget kont-ra lázadást, az émelyítően erőszakolt álkultúrával szemben ellenkultúrát is jelent, egy-szerre ( alulról és felülről van jelen egyaránt).
Az államon belül a globális telekommunikáció és a tömegkommunikációs háló-zat rendszeres tájékoztatást nyújt a nap 24 órájában, lefedve a globális teret. Ez a forgó gömb a CNN logója – “létrehozott egy földgömböt, amely örökké alárendelt a CNN pörgésének”. Ma a biztonságot, az a hely jelenti, ahol az információ, az adatok összpon-tosulnak, vagyis a gazdasági és katonai hatalom hiperkoncentrációja. Az elképesztő mértékű koncentrációra válaszul messzemenő deregulációra van szükségünk (Mező, 1998).
Egykor a történelmi korok relatívan kiemelkedve jelentek meg, és az embernek meghatározott képe volt a történelmi fejlődésről; ezzel szemben a történelem ma éles szakadásokat von maga után, amelyek egymással összeütköznek, sűrítik perspektivikus érzékeinket és összezavarják történelmi észlelésünket. Nem egy történelem van, hanem történelmek, nem csak történetek vannak számosan, hanem maga a történelem is. Ezzel magyarázható, hogy minden relativisztikus, átmeneti, káoszos és felesleges, nihillisztikus.
Másodszor, a hidegháború vége és a globalizáció összekeveredése általános krí-zist eredményez a Nyugat stratégiai diskurzusban. A földrajzi lényeg geopolitikai dis-kurzusában nehéz fenntartani az állandót, amikor a tények, a valóságok állandó változó-ként jelennek meg. A mitologikus jó-rossz párharca, a világ megváltása, nehezebben kódolható illetve dekódolható. Komikus mikor sok pici ördögöt büntet meg a robosztus jó, különösen figyelve arra, hogy számára gazdaságilag hasznos legyen (szélsőséges uti-litarizmus). A terrorizmus, mint gonosz megtestesítője találó, mert bárkire ráhúzható, ál-lamtól és nemzettől függetlenül, de könnyen kipukkasztható, ha olyan színezetet kap, mint az USA vezette nyugat kontra mindenki. A pszichózist, a félelmet, saját társadal-munk tagjainak a szélsőségesen aprólékos ellenőrzését (hivatkozva a külső fenyegetett-ségre) nem lehet a végtelenségig fokozni. Ha mindent felveszünk, könnyen kiszivárog-hatnak rólunk is hangfelvételek, pikáns videó részletek.
Az amerikai gondolkodásban az „alapító” Szovjetunió, mint „vad-kelet” jelenik meg, egy háborút követelő etnikai csoport, egy újgazdag vállalkozó réteg, parazita bű-nöző szindikátus és egy széthulló katonai infrastruktúra anarchikus zónájaként. Ezért fogadják el és temetik el a demokrácia követelését a putyini diktatúrával szemben, leg-alább van kivel tárgyalni, aki ugyan hagyományosan cárevics módján tesz rendet, vág rendet, ha kell, ha nem. A Nyugat politikai agytornászai csökönyösen kitartanak a nem-zetközi politika felszínének újrafeltérképezésére irányuló kísérletek mellett. Saját ké-pükre formálják át, saját szájízük szerint. A szükséges szövetséges már nem rossz, ha-nem átértelmezett jó, jobb, mint a kikiáltott ellenség. Láthatóan súlyos problémák van-nak, minden offenzívát a saját sikere fullaszt ki. Az információ kavalkádja és a sebesség hatására a szabadság terepe összezsugorodik, márpedig a szabadsághoz tér kell. A moz-gásszabadságtól egyenes úton eljutottunk a mozgás-önkényuralomhoz. Az ember elve-szítette a világot, mert meghódította, és hazudnak, mikor azt állítják, hogy kapott egy másik jobb világot. Nem kapott cserébe semmit.
Huntington tézise a civilizációk felosztásáról például egy Mackinder-féle kísér-letként is felfogható. Erkölcsi inverzió, be kell helyettesíteni az ellenségképet, vörös medve helyett japán menedzser, aki titokban szamuráj, majd a kínai triáda, és a zöld fél-holdat viselő terrorista, ami bármely országra ráhúzható, bárhol bujkálhat, ideális pont a muszályban, állandó lehet a folyamatos változóban. A globális tér más ambiciózus újra-fogalmazási kísérletei nyomán még bármi a felszínre kerülhet.
A posztmodernitás - Bauman szerint - körülbelül a totalitás hiányának megjele-nésével, a tradíciók és a területek eltörlésével egyenlő. A posztmodernitás a véletlensze-rűség kora, amely a hiányzó totalitás felé ácsingóztat (ez igaz a Bush adminisztrációra): “Totalitás térben: egy keretbefoglalt kompozíció, amely megengedné minden ecsetvo-násnak, hogy értelmes szándék fényében sütkérezzen. Időbeli totalitás: az idő töretlen háló, amely minden szemet a helyén tart, mégpedig a megfelelő helyen, ahogyan az idő fonalán ki van feszítve”. A posztmodern a perspektivista nézetek időbeli és térbeli hiá-nyát nyújtja.
Összegezve: a modern geopolitika bizonyos részei folyamatosan szertefoszlanak több és komplex módon, mint ahogy a globális tér függeni kezd a telekommunikációs eszközöktől, azért harcol, hogy lépést tartson a sebességgel.
(Miért kell új geopolitika?) „Magát ezt a valóságot, mint eleven egészet szeret-nénk megismerni. És így feltartóztathatatlanul sodródunk a szellemtudományok legálta-lánosabb és végső problémája felé: megismerhető-e a történelmi társadalmi valóság ezen egésze?” - Wilhelm Dithey
1. A szétesett világ. A Szovjetunió váratlanul gyors szétesésével az egész világ egy olyan kihívás előtt áll, melynek megoldására eddig még kevés jó válasz született. Az Egyesült Államok, mint egyetlen szuperhatalom felmagasztalása a konfliktusoktól terhes világban az egyetlen rendteremtő tényező. Ebben főleg az a görcsös igyekvés nyilvánul meg, hogy senki semmilyen körülmények között nem akarja magára vállalni a felelősséget, ami nélkül azonban a fennálló problémák egyike sem oldható meg (pl. iráni nukleárisválság). Igazi ellenfél nélkül, pedig egy sor hibás reflex alakulhat ki, nincs, aki motiválja, alakítsa fejlődésre kényszerítse. Álfejlődés, pótcselekvés, hibás válaszok, vál-ság, lassú elhalás, vagy gyors összeomlás, ki tudja, mit hoz a holnap? A tapasztalatok is azt mutatják, hogy az USA is csak akkor vállalja fel a világrendőr szerepét, ha saját egyéni érdekeiről van szó. A legszembeötlőbb példa Afganisztán megszállása és a föld-gázvezeték lefektetése, illetve Irak és a kőolaj feletti ellenőrzés (ezzel leginkább az eu-rópai szövetségeseit tudja ellenőrizni).
A közelmúltban a világ számos régiójában olyan jelentős geopolitikai folyama-tok indultak be, amelyeknek valósan létező alapjait a bipoláris világmodellben, ideoló-giai kettéosztottságának idején nem soroltak a veszélyek közé, vagy akár nem is érzé-kelték. Ez leginkább az egykori Szovjetunóban mutatkozott meg (Kaukázus-térsége, Közép-Ázsia, Baltikum), de a világ más tájain is, mint pl. Jugoszláviában, Boszniában, Koszovóban óriási vehemenciával, majdnem a második világháborúban érzékelhető el-lentétek, parázs darabok lángoltak fel újra. Magától értetődő volt, hogy az egykori var-sói szerződéshez tartozó államok, melyek hivatalosan függetlenek voltak, de gyakorlati-lag rövid póráz végén lógtak, minél hamarabb meg akarták szerezni a nemzeti függet-lenséget. Az főleg az 1940-ben a Szovjetunióba kényszeríttet balti államok függetlensé-gi törekvéseire érvényes. Épp ilyen előrelátható volt az is, hogy az autonóm szovjet köz-társaságnak számító államok, Fehér-oroszország és Ukrajna, vagy az először gyarmati státuszba kényszeríttet közép-ázsiai népek és államok az önrendelkezési joguk megvaló-sítását fogják követelni. Láthatóan a politika egyre inkább elveszíti konfliktuskezelő szerepét.
A filozófus Hermann Lübbe megállapította, hogy a nacionalista áramlatok új-életre törése éppen a több évtizedes elnyomás kikényszerítette fejlődés és ezt a jelensé-get a múltra jellemző „agresszív nacionalizmus”-al szemben defenzív nacionalizmusnak nevezte, mivel a kommunista iga alól felszabadult területek esetében kizárólag arról volt szó, hogy azok népi és állami sajátosságaik megőrzését próbálták biztosítani, illetve el akarták érni önállóságukat. Egy olyan ország, mint Németország, melynek létezése a vi-lágban meglévő gazdasági lehetőségeitől függ, és amelynek biztonsága (a régi és új kö-zéphelyzetében) azon alapul, hogy jól becsülje fel szűkebb és tágabb környezetének - kívánságok igények és érdekek által átszőtt - politikai dinamizmusát, elengedhetetlen, hogy amennyire csak lehet részletes, mindenre kiterjedő, de ugyanakkor átfogó képet alkosson a való világról. Ennek megfelelően megjelent a német geopolitika is, kiad-ványok formájában például „Gegen die Restauration der Geopolitik” (1996, Focus Ki-adó). Ehhez azonban arra van szükség, hogy ne kövessék az alábbi gyakorlatot, és ne régi gondolkodókhoz nyúljanak vissza, akik az atlanti szövetség előjogaiból indultak ki, vagy e gondolat szélvizén eveztek. Ismét az válik szükségszerűvé, hogy saját erőfeszíté-sek árán ismerjék fel saját helyzetüket, saját maguk fogalmazzák meg érdekeiket, és azok kivitelezhetőségének lehetőségeit becsüljék fel, és csak azután cselekedjenek.
A geopolitika a leginkább alkalmas arra, hogy eljuthassunk a megfelelő fokú fel-ismerésig. Ehhez azonban világosan kell látnunk, hogy itt egy átfogó tudományterületről van szó, és nem valami határtudományról, mint az a lexikonok definícióiból kiderül. Sokkal inkább átfogó jellegű komplex tudomány, amely számos más tudományterület eredményeire van utalva, ezeket állítja összefüggésbe, hogy aztán azok egy összefüggő képet adjanak ki. Itt elsősorban olyan tudományterületek elemeiről van szó, mint geo-gráfia, térképészet, antropogeográfia, politikai geográfia, de ide tartoznak még a klíma-, állat- és növényföldrajz elemei, valamint a közgazdaságtan, történelem, szociológia. De ez több kell, hogy legyen, mint a leíró tudományok összefoglalása, azon erők nyomára kell, hogy bukkanjon, amelyek a világpolitikai eseményeinek dinamikáját meghatároz-zák. Itt funkcionális gondolkodásmódra van szükség, amely lehetővé teszi, hogy felis-merjük azokat a tendenciákat, amelyek alapvetően jelentőséggel bírnak a fejlődés fo-lyamata szempontjából. A legújabb kori történelemben két példa is akad a dinamika té-ves megbecsülésére, amelynek súlyos következményei voltak: a német hadvezetőség az első világháború idején Lenint és az orosz forradalmárokat Oroszországba szállították svájci száműzetésükből, és a nyugati hatalmak szövetsége Sztálinnal a második világhá-ború idején, amelyek a jövő szempontjából nem volt kellőképpen kiszámolva, kisakkoz-va, illetve elszámolva voltak. Mindkettő olyan döntés volt, amelynek meghozatalában az ellenfél katonai leverése megsemmisítése volt a fő szempont. Míg az akkori időkben a katonai hatalom jelentősége egyoldalúan uralkodó volt, ma úgy tűnik, hogy a mai vi-lágban inkább bizonyos ideológiai komponensek érvényesülnek, és hozzá kell szok-nunk, hogy tudomásul vegyük a világ sokféle népének természetétől fogva meglévő számos elképzelésbeli és cselekvésbeli motívumait. A közelmúltban is voltak ehhez ha-sonló baklövések, az Al-kaida hálózatot, Bin Ladent amerikaiak képezték ki a szovjetek ellen az Afganisztáni hadiszíntérre. A Hamaszt áttételesen segítették, hogy gyengítsék az El-Fatah-t. Nagy-Britanniában közel 2000 ember él, ki angol, ki amerikai fegyverek-kel önkéntesként harcolt a bosnyákok oldalán Boszniában a szerbek - és a horvátok - el-len. Ma, pedig London „dzsungelében” él. A társadalmi elégedetlenség olyan táptalajra hull, mely ki van képezve, mind a konspirációs, mind a pénzügyi hátterek felépítésére, mind a katonai eszközök, fegyverek robbanószerek használatára, sőt előállítására is. A londoni robbantásokat brit állampolgárok hajtották végre. Ki a hibás? Mi volt előbb, az eszköz, az ideológia, az ember, a cél, az ok? „Majd, ha mindannyian bűnösök leszünk, az lesz az igazi demokrácia” (Albert Camus).
Ha mi, ma egy új geopolitikáról beszélünk, az nem azt jelenti, hogy egy új alap-struktúrájában eltérő tudományra gondolunk, amilyen a történelmi német, angolszász geopolitika idejében fennállt. Azok az alapvető megállapítások, amelyeket a Haushoferi-és a Mackinderi-iskola is alkalmazott, sok tekintetben még mindig megőriz-ték érvényességüket. De az értékelések magyarázatok, fejtegetések és hangsúlyozások, mint minden más tudományterületen itt is az idő függvénye. Az abszolutizmus, ami ak-kor jellemző volt, olyan tudományt találni, ami minden egyéb tudományt maga alá gyűr, jellemző volt a politikum világára is. Ma már nevetséges, és nem is találunk hasonló tendenciákra! És természetesen ma már a politikum világára sem jellemző? Visszatérve, a ’20-as és ’30-as évek geopolitikája az idealizmuson alapultak vagy legalábbis az arra való reakcióként kell tekinteni. Épp úgy, mint ahogy Ernest Nolte a nacionalista szocia-lizmus létrejöttét a bolsevizmusra adott kényszerű válaszként ábrázolta, a német geopo-litika fejlődése az egykori fénykorban az imperializmus fejlődésének akkori fokára adott válaszkent értelmezhető. A geopolitika ma a múlt felismeréseire és tapasztalataira ala-pozva, a világ teljesen megváltozott új viszonyait kell, hogy vizsgálja. Újbor régi hor-dóban! Régi fogalom, új tartalom! Ezért szükségszerűen új gondolati kezdeményezése-ket fog kifejleszteni és ez által új formában fog hatni. Abban az esetben lehet új geopoli-tikáról beszélni, ha az alapvető tevékenységeket új geopolitikai kérdések felvetésével töltik meg, és ezáltal új kezdeménye születik meg a tudományos munkáknak. Ebben az összefüggésben a geopolitika reneszánszának egyik elindítója, átértelmezője Yves Lacoste volt (a belső geopolitika feltalálója), a Párizsi St. Denis Egyetem földrajz pro-fesszora, a Herodote folyóirat alapítója. 1990-ben a berlini fal leomlása utáni világhely-zetet elemző gondolatai német fordításban is, megjelent „Geográfia és politikai tevé-kenység, Egy Új geopolitika lehetőségei” címmel. Vállalkozásának szándéka félreérthe-tetlenül tükröződik az első fejezet címében: „Geopolitika fogalom, egy gondolkodásmód újraszületése”. Az angolszászok és a franciák a 2. világháború után zavartalanul folytat-ták a geopolitika kérdésfelvetéseken végzett munkát, nagyrészt a német iskola felisme-réseire építve. Ezen belül az angolszászok főleg a geostratégiai aspektusra koncentrál-tak, míg a franciák a geográfiai térből kiindulva a szociológia és filozófiai-ideológiai komponenseket erősítették fejtegetéseikben.
2. A földrajzi terek birtoklása. A probléma felvetések sokaságát földrajzi terek birtoklása és elrendezése, befolyási övezetek, gazdasági és territoriális hatalomszerzési törekvések, történelmi adottságok, etnikai és vallási körülmények határozzák meg. Ezek azok a kérdések, amelyekkel a világnak szembe kell néznie, ha akar, hanem. Még ha az emberek kisebb vagy nagyobb ellenérzéssel használják a geopolitika kifejezést, vagy akár teljesen el is vetik azt, akkor is alkalmazniuk kell, nem bújhatnak el előle. Amit ta-gadunk, azt használjuk, módosítja gondolkodásunkat, a viszonyítási pontból ható ellen-erő hatással van ránk. A fogalmak a dolgok leírására, azok viszonyrendszerbe állítására, modellek, folyamatábrák alkotására vannak. Ugyanúgy, ahogy a mindennapi életünkben is problémákkal, helyzetekkel szembesülünk, leírjuk, viszonyrendszerbe állítjuk és megoldjuk, legalábbis optimális esetben, de mindenképp megoldási stratégiákat dolgo-zunk ki rá. Leírjuk, kérdést teszünk fel, megválaszolási opciókat határozunk meg, kö-vetkeztetéseket vonunk le. Ezt teszik az államok és a transznacionális cégek vezetői is (a tanácsadókkal, kutatókkal karöltve). A jövő Európájában egyre több olyan problémáról beszélnek, amelyek geopolitikai természetűek. Ahhoz túlságosan világos, hogy ez mi-lyen közel áll az ember alakító törekvéseihez, a politikai döntések előkészítéséhez. A geopolitika helyet találhat és kell is, hogy helyet kapjon az akadémiákon, de nem lehet tisztán akadémiai jellegű (a politikai felhasználása és az aktuális érdekek alátámasztása miatt). Bár azt állítani, hogy a többi tudományág nem vesz részt a politikai sakkjátsz-mákban, erős túlzás, gondoljunk a közgazdaságtanra, politológiára, szociológiára, kör-nyezetvédelemre, vegyészetre, energetikai tudományokra stb.. A geopolitika számára viszont létszükséglet hogy felhasználhatóságra törekedjen. Ez csak akkor lehet sikeres, ha alapelvei lehetőleg átfogó, kifogástalan tudományosságú megismerésre és értékelésre irányulnak. Ezért számos más speciális tudomány terület felismeréseire van utalva, me-lyek között a földrajz domináns szerepet játszik. Mindamellett Lacoste rámutat, hogy sem a geográfia, mint tudomány sem annak egyes ágai, mint geológia, nem tudnak füg-getlenedni a gyakorlati céloktól. A geopolitika tehát lényeget tekintve egy olyan elemző módszer, amely egy adott földrajzi térben felmerülő problémákat azok teljes sokrétűsé-gében próbálja megragadni. Lehet itt szó egy állam vagy államok közösségének terüle-téről, vagy pl. egy népről, amely több különböző állam területén él, vagy olyan államok-ról, amelyek földrajzilag szoros kapcsolatban állnak egymással, mint pl. a Baltikum a Közel-Kelet vagy Délkelet-Ázsia. De foglalkozhat kiterjedtebb területekkel is, amelye-ket egy közös összefoglaló földrajzi fogalommal lehet jelölni, pl. Eurázsia, Pán-Amerika, Óceánia. A geopolitika döntő fontosságú szerepe abban áll, hogy az egyes tu-dományterületek által összegyűjtött adatokat egy egységes képpé foglalja össze, fest-mény melynek színei egységes alkotássá állnak össze. Feladata egy általános csapat-munkával szemben támasztott követelményekkel hasonlítható össze, van problémafa, célfa és vannak megoldások, ajánlások melyek közül választhatunk. A kutatási eredmé-nyek alapján levonandó végkövetkeztetés, amely majd egy cselekvési javaslat alapjául szolgálhat, épp úgy ki van téve nem mérhető tényezőknek, mint pl. egy katonai helyzet megítélése. Nem véletlenül mondjuk, hogy a helyzet felbecsülése hisz a számos mérhető adat mellet mindig marad a tényleges politikai történések során számos olyan befolyáso-ló tényező, amely nem mérhető, emberi tényezők befolyása alatt áll (itt is van határozat-lansági elv, hanem is hívják heisenberginek). A politikai folyamatokat meghatározó geográfiai körülményekre fektetett fő hangsúly mellett nem szabad elhanyagolni a sza-bad akarattal és a cselekvés szabadságával bíró embert, mint döntően befolyásoló ténye-zőt. Ha ezt tennénk, akkor a világ történéseinek lefolyását egy statikus, előre megjósol-ható és megváltozhatatlan folyamatnak tekintenénk és tagadnánk annak immateriális alakító erők által befolyásolt dinamikáját. Térjünk vissza az eredeti kérdésre: miért van szükség új geopolitikára? Egy új megismerési módszerről van itt szó, avagy egyszerűen már rég ismert gondolatmenetekről melyeket opportunista meggondolásból „új” megje-löléssel, az aktuális trendeknek megfelelő köpenybe bujtattak, hogy azokat együtt, mint új elemet lehessen említeni, „eladni”? A geopolitika alapkaraktere ugyanaz maradt, ami volt. Mindenki egyet ért abban, hogy a geopolitika interdiszciplináris jellegű kell, hogy legyen. Csak a különböző eredmények, összefoglaló egyberendezése adhat használható képet egy állam vagy egy nagyobb térség geopolitika helyzetéről. Ebből a múltból az a tanulság vonható le, hogy a gyümölcsöző geopolitika, amely széles körben használható és érthető, csak akkor biztosított, ha az eleve lemond mindenféle politikai és ideológiai kapcsolatról, befolyásról (ami bevallhatóan naiv álláspont, vágykép). Azt fontolgatva, hogy miért beszélhetünk egy új geopolitika szükségéről, és mit kell, hogy az alatt ért-sünk a következő megállapítást tehetjük: a világ a négyzethálós, vagy koordináta rend-szerben kelet-nyugati ideológiai és észak-déli fejlettségi felosztásban élt, minden köny-nyen modellezhető, átlátható illetve elhelyezhető volt. Ezek elmúltával szükségszerűvé vált, hogy széles körben újra meghatározzuk a világ helyzetét. Az egykori mércék, ame-lyek egyrészt társadalmi ill. ideológiai másrészt, pedig a katonai-stratégiai alapokon nyugodtak, ma már nem kielégítők. A népek és államok tagozódása többrétegűvé vált. Ezáltal azonban nehezen átlátható problémák kerültek a felszínre, amelyek a mélyben szunnyadtak és parázslottak, ezek, pedig a napfényre érve sor új válsággóc kialakulását eredményezték, anélkül hogy a régiek közül akár annak töredéke is megoldódott volna. A kívánt orientáció csak egy terjedelmes, mélyreható analízis segítségével érhető el, va-gyis a geopolitikai feltárás is többrétegű bonyolultabb folyamattá vált, az általánosítások kora lejárt.
3. Politika és geopolitika (avagy ki kivel táncol). Az új geopolitikai gondolkodás számára fontos, hogy a politikát (a politikusokat) és a geopolitikát egymástól pontosan elhatároljuk és ezzel egyidejűleg egymáshoz való viszonyukat tisztázzuk. Ennek kap-csán több ponton érintettük már a geopolitikának a cselekvő politikával való viszonyát. Ami kényes téma, az érdekes téma! Már a tudományos kritériumok alapján működő geopolitika kialakulása, valamint maga a fogalom is egy különleges politikai konstellá-cióból ered, méghozzá a nagyhatalmak XIX. század végi és XX. század eleji helyzeté-ből, melyre már utaltam. Megállapítottuk továbbá, hogy a német geopolitikai gondolko-dás a felismeréseit az imperializmus virágzása korszakának elemzéséből nyerte, és hogy a második világháború után mindkét nagyhatalom a geopolitikai adottságok felismerése alapján alakította ki világot átfogó stratégiáit.
Míg az amerikai egyetemeken teljesen nyíltan elemezték a geopolitikai problé-mafelvetéseket és kiértékelték azok stratégiai jelentőségét, a Szovjetunióban nem léte-zett hivatalosan a geopolitikai gondolkodás. Maga a fogalom a náci politika megvilágí-tásában, megbélyegzésében jelent meg. A hitleri hódító és megsemmisítő háború előké-szítő ideológiájának tekintették. Ugyanakkor a Szovjetunió a politikai és katonai straté-giájának fejlesztésével nem tett mást, mint ahogy elképzelései és céljai között reagált az adott világpolitikai helyzetre. Ebben az összefüggésben azt a nézetet valljuk, hogy a szovjetek azért riadtak vissza a geopolitika mindennemű említésétől, mert el akarták ke-rülni a - Lengyelország felosztása - az 1939-es Hitler-Sztálin paktumhoz kapcsolódó ki-egészítő jegyzőkönyv - bármiféle geopolitikai taglalását. Másrészt tudjuk, hogy a ha-gyományos cári területi érdekeltséget és területi politikát folytatta tovább maga Sztálin is, tehát külpolitikában volt folytonosság. Lásd a Baltikum bekebelezése, Lengyelország felosztása, Irán megszállási zónákra osztása (a teheráni konferencia 1943-ban a szovjet megszállási zónában volt, tehát belterületen), a Balkán-félsziget kiemelt kezelése (pl. Bulgária), a zárt tengerekről való kijutás fontossága (Fekete-tenger, Balti-tenger). Ami-kor Engels egyik válogatott tanulmánykötete megjelent, az egyik írás az orosz cári poli-tikát kritizálta, Sztálin kivetette a kötetből és a lapszélére írt kommentárjában kifejtette, hogy a cári külpolitikával semmi gond nem volt, azokat a célokat a jelenben is követni kell. Vagyis a geopolitika dolgozott, akárhogy is hívták. A cári külpolitikában Afganisz-tán is megjelent, mint geostratégiai érdekszféra. Vagyis nincs új a Nap alatt, az alapok maradnak, maximum a felépítmény változik, módosul, a fontossági sorrenden alakíta-nak.
Akkor jutunk előbbre, ha felállítunk egy rangsort, ami parlamentáris demokráci-ák alkotmányainak feltételei alapján és a katonai területen is érvényesek. Tehát el kell ismerni a politika fontosságát, de a feltétlen kiszolgálása nem cél, mert az eszköz módo-síthatja a célt, illetve a cél elérésének módját. Ez azt jelenti, hogy a döntések és ezekkel együtt a politikai tettek iránt viselt felelősség is a mindenkori alkotmányosan felhatal-mazott intézmények kezében van, de a tudománynak kötelessége figyelmeztetni, leírnia a valós világot. A politikusnak, pedig figyelembe kell vennie a tényeket, mert a tények makacs dolgok, és ha rosszul méri fel, akkor veheti a kalapját, ha akarja, ha nem, elza-varják. Nincs állandóság, maximum az elvek és az erkölcs szintjén, minden politikus pünküsdi királyságát éli, semmisem örökérvényű csak maga az Élet (Dilthey után sza-badon).
A politika szemszögéből nézve a geopolitika a katonai területtel szemben - bele-értve ebbe a vezérkari munkát is - egy szabadon és kötetlenül működő tudományos szfé-rának kell lennie. A vezérkari munkával szemben az államapparátushoz sincs kötve. A feladata sokkal inkább az, hogy a tudományos területen a lehető legnagyobb hatósugár-ban jelen legyen a köztudatban, hogy felismeréseit szabadon meg lehessen vitatni. A geopolitikának, hogy általánosan elismert legyen, „a tudomány szabadsága” követel-ménnyel kell elismernie a létjogosultságának alapfeltételét.
Emlékezzünk itt a múlt geográfusainak szerepére, mint szolgák, és mint uraik segítői jelennek meg lelki szemeink előtt. A geopolitikának, mint egy olyan módszer-nek, mely tudományosan feldolgozott adatok segítségével átfogó helyzetfelmérést vé-gez, a geopolitikának, mint eszköznek az állandó világpolitikai dinamika megfigyelésé-re, munkája eredményeit annak a politikai vagy állami közösségnek a rendelkezésére kell bocsátania, melyben tevékenykedik, ugyanakkor az is kötelessége, hogy világmér-tekben is tájékoztasson.
Ha a geopolitikai munka célkitűzéseit pontosan látjuk, akkor nyilvánvaló, hogy nem lehet arról szó, hogy csak a külpolitikára szorítkozzon. Mivel átfogó képet kell ad-nia, a munka eredményeit széles felhasználói körben kell tudni hasznosítani. Már emlí-tettük, hogy milyen különböző speciális tudományokra van szükség, hogy egy komplex helyzetképet alkothasson. Ez visszafelé is érvényes, a már kidolgozott összkép a külön-böző cselekvési területen dolgozó vezetők rendelkezésére kell, hogy álljon.
4. Geostratégia és a geopolitika viszonya. Ha világméretekben szemlélődünk, úgy pillantásunk arra a területre esik, amit úgy hívnak geostratégia. Tisztában kell len-nünk azzal, hogy a geostratégiát nem lehet pusztán egy elemzési eljárásnak tekinteni. A szembetűnő kölcsönös viszonyuk ellenére a geopolitikát és a geostratégiát karakterük alapján egymástól világosan el kell különíteni. A stratégia mindig tartalmaz egy cselek-vési tervet. Mindig van egy terv, ami politikai ütemezést feltételez, a politika szó szű-kebb jelentésében is - különösen a külpolitikáéban - és a katonai területen hozott politi-kai döntések értelmében is.
A geostratégia fogalmát főleg olyan katonai adottságokkal és célkitűzésekkel kapcsolatban használjuk, melyek nagyobb területre, vagy akár világméretekben érvé-nyesek. Ez érvényes volt arra a gyakorlatilag már befejeződött, szellemileg azonban még korántsem túlhaladott korszakra, amikor a szuperhatalmak felosztották a világot. Alapvetően egy bizonyos területekre létrehozott katonai terv nem tud érvényesülni a geopolitika keretei között feldolgozott tények nélkül.
Másrészről a katonai tervezés keretében előállt tények - pl. erőfelosztás, támasz-pontrendszer, katonai szövetségek és kooperációs megegyezések - döntő elemei a geo-politikai képalkotásnak. Innen nézve a geostratégia egy fontos, ugyanakkor csak részte-rülete a geopolitikának. A jelenlegi állás alapján a legfontosabb rész talán - elsősorban a jövő szempontjából - a gazdasági státusz és annak előrelátható fejlődési lehetőségei. Ez ahhoz vezetett, hogy a geoökonómia fogalma alatt egy új kutatási területet akarnak meghonosítani. Biztosan helyes és szükséges, hogy a gazdasági fejlődési folyamatokat és lehetőségeket, valamint világméretű interdependenciáikat kutassák és elemezzék. Mégis megfontolandó, hogy ez a gondolatsor nem vezet-e tévútra. Nevezetesen az a tendencia, hogy a világméretű gazdasági történéseket elméletben tervezzük és irányít-suk. Hiszen a geopolitika alapvető elve az lenne, hogy konkrét területek elemzéséből in-duljon ki, akkor is, ha ezeket nagyobb összefüggésben kell szemlélni. Csak ekkor lehe-tünk biztosak abban, hogy a kutatási tevékenység és az elemzési folyamat a tényeknek bizonyos mértékben megfelel.
Célravezető lenne, hogy a geopolitikai munka összefoglaló interdiszciplináris karaktere a felismerési területek minden részösszetevőjében megmaradjon, és a térre vonatkozó viszonyt, mint realista és stabilizáló tényezőt megtartsák.
Mivel a politika és geopolitika közötti viszonyt vizsgáljuk, meg kellene próbál-nunk elképzelni, hogy milyen politikai elképzelések és célkitűzések gyakorolhatnak be-folyást a mindenkori geopolitikai szituáció megváltozására. A problémát először általá-nosan és azzal a korszakváltással kapcsolatban vizsgáljuk meg, melynek részesei va-gyunk. A kérdés az, hogy a múlt, mely politikai stratégiai alapelvei jellemezték a világ-képet, és hogy lehet-e olyan következtetéseket levonni, amik lehetővé teszik, hogy bele-lássunk a jövőbeni fejlődésbe (futurológia).
(Konklúzió) Mit kell nyújtania az új geopolitikának: pontos tájékoztatást az ál-lamok és népeik geográfiai körülményeiről, történelmi fejlődéséről, az etnikumok jelle-géről és kapcsolatáról, anyagi és szellemi erőforrásaikról, politikai célkitűzéseikről, vi-lágnézeti ill. vallási irányultságukról, az egyes térségek gazdasági népességpolitikai, közlekedés és energia politikai fejlődési lehetőségeiről, különösen azok környezeti, öko-lógiai összefüggéseiről, vagyis komplex tudomány. Az egyes szaktudományok csak egyes adatokat, speciális részismereteket tudnak szolgáltatni. Az interdiszciplináris együttműködésben a szervezőmunka, a közvetítés a résztudományok között, és a politi-kum világa felé a geopolitikára hárul. Ahhoz, hogy megtaláljuk és megfogalmazzuk az új geopolitika mibenlétét, vissza kell térnünk a kezdetekhez, és végig kell követnünk magának a geopolitikának a geneológiáját (Foucault után szabadon). „Egy kép fogva tart bennünket. Mi pedig nem tudunk kilépni belőle, mert benne él a nyelvünkben, a nyelvünk, pedig kérlelhetetlenül ismételgeti nekünk” Wittgenstein. Ez pedig nem más mint az ideánk, egy jobb világról.
Elengedhetetlen, hogy egy átfogó és valósághű képet alakítsunk ki a világról. Utána, hogy jó utat választunk-e, és jó válaszokat kreálunk-e az élet adta kérdésekre az már más lapra tarozik, azt majd a jövő nemzedéke fogja eldönteni! Egyáltalán, addig fel merjük-e tenni a szükséges kérdéseket, vagy csak…?


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969