2013. I-VI
 

Kelemen Gábor

1924-ben, amikor József Attila Nem én kiáltok című kötetében leírta e sorokat, ugyanabban az évben jelent meg Ferenczi Sándor és Otto Rank A pszichoanalízis fejlődési céljai című német nyelven közösen írt könyve. Az előbbi a magyar költészet, az utóbbi a nemzetközi pszichoanalízis számára hirdetett új programot. E program fő vonása az, hogy tudatosan reflektál az egyúttal alapvető életérzésként ki is fejezett gyengéd szeretet iránti vágyra. Noha egy évvel korábban Az én és az ösztönén közreadásával, a pszichoanalízis atyja, Sigmund Freud is bejelentette a pszichoanalízis irányváltását, Ferenczi és Rank kevésnek és korlátozottnak tartotta a változást. Az ösztönén, én és felettes én fogalmainak bevezetése jottányit sem változtatta meg a pszichoanalízis kliensekkel szemben intellektuális hűvösséget árasztó távolságtartó és rideg módszerét. Érdekes módon a pszichoterápiában akkoriban visszhang nélkül maradt az ugyanebben az évben megjelent Martin Buber mű, az Én és Te, mely az emberi élet lényegét a változásra serkentő hiteles találkozásban veszi észre. Ferenczi és Rank útjai hamarosan elváltak egymástól. Rank egy általa megalkotott fogalom, a preödipális komplexum közreadása miatt szembekerült Freuddal. Ferenczi viszont megpróbálta a lehetetlent, azt, hogy az igazság keresése terén úgy kössön kompromisszumot, hogy közben igazi gondolkodó marad. Ez a törekvése nem használt az életmű fejlődésének. Amikor Freud pszichoanalitikus újításai miatt megdorgálta, Ferenczi sietett megnyugtatni a mestert, ne féljen, nem lesz belőle második Stekel. (Freud elhatárolta magát Wilhelm Stekel és annak barátja, Alfred Adler „elhajló” nézeteitől, ami egyet jelentett a pszichoanalitikus körből való kiközösítésükkel.) Hiába írta le Ferenczi azt a jelenséget, amit Alfred Adler empátiának nevezett, Ferenczi óvakodott attól, hogy átvegye ezt a szóhasználatot. A dialógusfilozófia és a pszichoterápia találkozása még további bő három évtizeden át váratott magára. Az 1950-es évek végétől az empátia fogalmának pszichoterápiában és köztudatban történő elterjedése jelezte, hogy végre létrejött a találkozás.
A fogalom az 1960-70-es években, elsősorban Buda Béla munkássága révén, fokozatosan Magyarországon is szellemi kapaszkodóvá vált mindazokban a hivatásokban, ahol a tevékenység elválaszthatatlan a személyes kapcsolattól. Az empátiás találkozásban az emberek manipulációk nélkül, hitelesen, őszintén és gyengéd törődéssel viszonyulnak egymáshoz. Az empátia teret ad a másik és saját magam tapasztalatainak kifejezésére s figyelmes megértésére. Az „empátiásak velem, tehát számítok, vagyok valaki” élménye révén az ember szabadabbá válhat, energiát nyerhet ahhoz, hogy megváltoztassa az életét. A freudi hozzáállástól berzenkedő Ferenczi úgy vélte, hogy a pszichoterápiában a tudatosítás, az értelmezés önmagában még kevés a változáshoz. Buda ellenben azt hangsúlyozza, hogy a másik ember élményeire való ráhangolódás, a beleélés szükséges, de nem elégséges, mivel az élmény tudatos feldolgozására, s tudatos válaszra is szükség van, ami élménybeli elkülönülést, distancia-kialakítást kíván. Ferenczi számára a szenvedély és a szenvedélyesség fogalma olyannyira negatív tartalommal telítődött, hogy élete utolsó éveiben már egyenesen a szenvedélyt – beleértve ebbe az intellektuális szenvedélyt is – állítja szembe a gyengédséggel. Véleménye szerint a szenvedés teszi kíméletlenül szenvedélyessé az embert. Ferenczi helyesen állapította meg, hogy a gyengédség hiánya felesleges, elkerülhető szenvedést okoz. Az ilyen szenvedés tehát valóban értelmetlen. Ám mintha azt hitte volna, hogy az életben mindig választani lehet gyengédség és szenvedély között, s ezáltal az embert meg lehet kímélni a fájdalomtól és szenvedéstől. Az értelmes, emberhez méltó fájdalom kérdésével pedig egyáltalán nem foglalkozott. A nehéz helyzetek megváltoztatása, a kockázatok vállalása azonban aligha lehetséges szenvedély és a szenvedés vállalása nélkül. A passio a latinban nem véletlenül jelent egyszerre szenvedést és erős, izgatott vágyat. Ahogy van jó, az ember lehetőségeit tágító, úgy van rossz, az embert elvakító szenvedély is. S ugyanez mondható el a szenvedésről, mely egyaránt lehet értelmes és emberi, s értelmetlen, embertelen. A szenvedély és a szenvedés korabeli elidegenedését Ferenczi általános emberi jelenségként fogta fel.
Buda Béla az alkalmazott kommunikáció kimagasló hazai művelőjeként a kommunikációban látja a társadalmi nyilvánosság megalapozásának lehetőségét. Az empátiát viszont a tartalmas kommunikáció megalapozójának tekinti. A tartalom, a távlatokat adó program és feladat nem pótolható kommunikációval, ugyanakkor dialógust segítő, rendszerelvű, személycentrikus fogalmak híján, kategóriákban megtestesülő nyitott, komplex és egyesítő szemléleti háttér nélkül nehéz kommunikálni. Az együttérzést kívánó empátia olyan fogalom, amely a másik személyt is magában foglalja. Az empátia olyan megfigyelési sémát hoz mozgásba, mely gyökeresen eltér a jó-rossz morális és a nyereséges-veszteséges gazdasági kódjától. Ez a kölcsönös segítésre, szolidaritásra utaló kód nemcsak lehetőséget teremt a hálózatiság és a dialogikusság növelésére, de olyan személyes kapcsolatot feltételez, mely kölcsönös fejlődést kíván. Az empátiás kapcsolat addig tart, amíg az érintettek változnak, fejlődnek általa.
Buda a polgárosodást tartja Európa differentia specificájának. Maga is az individuációra és annak társadalmi feltételei megteremtésére törekvő európai lélek citoyen pátoszával küzdött és küzd azért, hogy az emberek alkalmassá váljanak az európai értékek tanulására. A tanulási folyamat nemcsak az új megtanulását, hanem a nem adaptív régi elfelejtését, fordított irányú tanulást, „kitanulást” is jelent. Az 1970-es évek elején a magyar pszichoterápiában egyfajta Ferenczi-kultusz vette kezdetét. Különösen az a Ferenczitől származó elképzelés volt népszerű, amely a terápiát nem csupán szerződésnek, hanem olyan szövetségnek tekintette, ahol a gyengéd, együttérző bizalmi viszony jelenti a legfontosabb modalitást. A 1974-ben létrehívott Pszichoterápiás Hétvégék mozgalom, melynek kibontakozásában Buda is jelentős szerepet játszott, újszerű szövetségbe tömörítette a reformokra vágyó pszichiátereket és pszichológusokat. Néhány pszichoterápiát folytató szakember és a kultúrpolitikát irányító pártvezető közti szövetségnek tűnő kapcsolat azt az illúziót keltette, hogy lehetséges a hatalommal történő korrekt szövetségkötés. Az egyéni, a társas és társadalmi perspektívákat egységben szemlélő Buda világosan látta, hogy az értelmiség pacifikálásában egyébként terápiás eszközöket is alkalmazó, ám mégiscsak diktatórikus pártállam strukturálisan alkalmatlan a partneri szövetségre. Ferenczi Freuddal való szabadságharcának sémája a passzív rezisztencia 1849 utáni hagyományát követte. Ezzel a gyakorlatilag öngyilkos tradícióval Buda nem vállalt közösséget. A Ferenczi által követett szenvedélytelen út az ő számára sem eléggé hiteles, sem eléggé társadalmi nem volt.
Ferenczi egykori barátja, Rank Freud köréből történő kipenderítése után Párizsban majd Amerikában adta elő a pszichoanalízis technikáját, az „itt és most” élményekre és a kapcsolat minőségére összpontosítás révén megújító tanait. Rank ekkor már nem riadt vissza az empátia fogalmának említésétől. Előadásai mély nyomot hagytak az egzisztenciális analízist kidolgozó Rollo May-ben, s ihletett adtak a humanisztikus pszichológia vezéregyénisége, Carl Rogers számára is. Rollo May az 1930-as évek elején Bécsben az individuálpszichológia megteremtője, Alfred Adler szemináriumain ismerkedett meg először az empátia fogalmával. „Empatizálni annyit jelent, mint látni a másik ember szemével, hallani a másik ember fülével és érezni a másik szíve szerint” – idézte Adler egy 19. századi angol szövegből. Ez az első idézet Buda Béla 2006-ban ötödik kiadást megért Empátia című művében is. Rollo May első könyve az 1939-ben megjelent Konzultáció művészete az empátiát a másik érzéseivel és gondolataival való nagyfokú, szinte a saját személyiség átmeneti elvesztésével járó azonosulásnak tekinti, s azt a pszichológiai konzultáció alapfolyamatának tartja.
Az empátia az ókori görög nyelvben szenvedélyt, erős érzelmet jelentett. Buda Béla Empátia című könyvét azzal kezdi, hogy felhívja a figyelmet a „pátosz” eredeti jelentésére, ami szenvedés, baj. A görög szellem felismerte, hogy a nagy szenvedélyek szükségszerűen magukban hordják a szenvedést. Az empátia szenvedélyes és szenvedéssel járó folyamat, ami – a másik ember lelkiállapotába, szubjektív élményeibe való gyengéd beleélés révén – az önmagunkban meginduló lelki műveletek felfogását, s azt a képességet jelenti, hogy a másik élményein keresztül lássuk és értsük a világot. Az empátia emberséget növelő gyakorlat. Abban a kérdésben, hogy életünk emberibbé változtatása spontán belső erők kifejlődéséből ered-e, avagy a kulturálisan közvetített értékek és célok elsajátítását jelentő tanulási folyamat, megoszlik az empátiakutatók álláspontja. Buda Béla, akinek pályáját interdiszciplináris témák kíváncsi, szenvedélyes, ugyanakkor szintetizáló igényű kutatása hatja át, 1978-ban, Empátia című könyvének első kiadásában ahhoz a rogersi állásponthoz állt közel, mely a kreatív belső erők spontán kibontakozásában látja az ember teljessé válásának lehetőségét. Carl Rogers, a némely vonásában a rousseau-i szentimentalizmus örökösének tartható humanisztikus pszichológia egyik vezető képviselőjeként, a feltételhez kötött szeretetet tekintette a fejlődést legjobban gátló, patológiás alkalmazkodáshoz vezető tényezőnek. Míg a Talcott Parsons által képviselt szociológiai nézet szerint az újszülött, akinek nincs erkölcse, világképe, nyelve és kultúrája „barbár invázióként” érkezik az emberi világba, addig Rogers a korabeli nevelési módszereket vélte barbárnak. Rogers szerint a gyermek érzelmi tapasztalata (pl. harag) és ama mód, ahogyan a környezet értékeli ezt a tapasztalatot („nem szeretlek, ha haragot mutatsz”) közti meg nem felelés hozza létre az ember elidegenedését. Minthogy a társadalom értékekről és célokról szóló üzenetét a szülők közvetítik, egy alapvetően antidemokratikus társadalomban különösen fontos annak a hatalomnak a kritikája, mely a szeretetet és törődést társas valamint társadalmi feltételekhez köti. A „kegygazdálkodást” folytató pártállamban magától értetődő, hogy Buda Béla rokonszenvesnek találta a rogersi megközelítést. Tükröt mutatni másoknak, s belenézni a nekünk mutatott tükrökbe; megláttatni és meglátni azt, amit eddig nem vettünk észre; ez alapján fejlődni, javítani, javulni – mindez igen időszerű volt az arctalan kádári időkben. Az empátia-tanulás a rendszerváltás előtt időben a demokratikus gondolkodásra való váltás előkészítő tényezőjévé vált.
Az empátiás konzultációt főként a neurotikus felnőttek számára kínáló Rogers nem számolt kellőképpen azzal, hogy gyermekek esetében nem nélkülözhetők az értékeket és célokat mutató azonosulási minták. Pedig idealizálható modellek híján nem nőhet fel hiteles személyiség. Rogers azt a kutatások által bizonyított tényt is figyelmen kívül hagyta, hogy az ember szervezete egyáltalán nem mindig tudja azt, hogy a fejlődéshez mire van szüksége, mi jó a számára. Holott az alkoholizmustól kezdve a nem kívánt terhességen át az elhízásig számos adat igazolja, hogy az, ami élvezetet, gyönyört és kéjt kelt, adott esetben – amennyiben az ember nem tanulta meg a mértéktartást, az „elég” felismerését – nagyon is ártalmas lehet.
1978-ra nyilvánvalóvá vált, hogy Magyarországon és az akkori, „Elbától keletre” fekvő szocialista országokban a lakosság mentális egészségügyi állapota rosszabb, mint a kétpólusú világrendszer másik, nyugati felén. Mivel a deviáns jelenségek, köztük a mentális problémának tekintett alkoholizmus, öngyilkosság nem szervi eredetű pszichiátriai betegség és a szocializációs zavar növekedésének tendenciáját tovább már nem lehetett tagadni, a kormány (és párt) engedélyt adott a társadalmi beilleszkedési zavarok nevű komplex, interdiszciplináris kutatási program elindítására. A rogersi módszer a személy méltóságát, tiszteletét, elfogadását, s a toleranciát legfőbb értékeknek tartó „nem direktív” támogató környezetben látta lehetségesnek a megnyomorított személyiség kreatív önmegvalósítását. Ez a megközelítés nagyon kapóra jött mindazon kutatóknak, akinek már nem volt illúziója a szocialista társadalom fejlődőképességével kapcsolatban. Egy alapvetően hiánnyal és hamis ideálokkal jellemezhető társadalomban ugyanakkor nem volt különösebb jelentősége a rogersi elmélet ama gyengeségeinek, melyek a bőség, a fogyasztás és a pozitív ideálok kérdésének figyelmen kívül hagyásából eredtek.
Az Empátia című kötet megjelenése idején mind a humanisztikus pszichológia, mind az empátia-kutatás virágkorát élte. Az 1970-es évek második felében láttak napvilágot azok a kutatási eredmények, melyek szerint már csecsemőkorban is kimutatható az empátia csökevényes formája. Martin Hoffman és munkatársai vizsgálatok sorával igazolták, hogy a csecsemő empátiásan válaszol, maga is sírni kezd más csecsemők sírásának hallatán, ám csak ritkán fakad sírva olyan esetekben, amikor a saját, magnetofonnal visszajátszott sírását hallja. 1977-ben jelent meg német nyelven Wolfgang Schmidbauer segítő szindrómáról könyve. Schmidbauer megállapítja, hogy a segítő hivatást űzök általános problémája az, hogy nehezen viselik a kölcsönösséget és képtelenek empátiásan megnyilvánulni szimmetrikus kapcsolatokban, sőt az egyenrangú kapcsolattól szinte viszolyognak. Buda, aki recenziót is írt a segítő szindrómáról, ugyanúgy fontosnak tartja a szakember-kliens mint a szakember-szakember közti empátiát.
Amit Buda egyszer végiggondolt és közreadott, azt már nem lehetett meg nem történtté tenni. Könyve pszichológiai kommentárt és útmutatást adott a körülöttünk zajló és bennünk történő eseményekre. Az érzelmi gazdagodást ígérő empátia eszménye a mű megjelenése után, akár egy járvány, gyorsan terjedt, szinte kulturális normává vált. Az empátia egyéni és közösségi megoldási utakat jelentett, és hozzájárulhatott a társadalmi mértékű áttörés elkészítéséhez.
Az áttörést hozó rendszerváltás után megváltozott a helyzet. Tovább már nem volt indokolt a rendszer en bloc elutasítására. Buda könyvének ez a vetülete, hallgatólagos üzenete aktualitását vesztette. Maga az empátia ugyanakkor változatlanul igen fontos. Lehet-e aktualizálni, a mai kor olvasói igényeihez adaptálni ezt a valaha korszakos jelentőségű könyvet? Mennyi változtatást, frissítést bír el a szöveg anélkül, hogy új műnek tekintsük? Buda sokáig maga sem hitte, hogy értelme volna az újbóli megjelentetésnek. Emiatt, könyvének 1993-as negyedik kiadása után, már nem járult hozzá az Empátia újranyomásához. Azután mégis beadta a derekát, ám azon az áron, hogy két új fejezettel, továbbá néhány rövidebb szöveggel egészíti az eredeti opust.
Az ötödik kiadást kézbe vevő olvasó eltöprenghet azon, hogy mi az üzenete a valaha generációk, nemek, etnikumok és szakterületek közti szakadékok áthidalását elősegítő mű tartalmi kibővítésének. Az új szövegek egyik kulcsfogalma a beszéd, gesztusok és mimika összehangolódására, kölcsönös utánzására utaló szinkronicitás. Az empátia és az utánzás egyaránt erősíti a szinkronizálást, aminek nagy szerepe van a társas összetartozás növelésében. A másik új hangsúlyos kategória a zsigeri szinten kiváltott érzelmi rezonancia, melynek Buda különösen a fantáziával való kapcsolatát húzza alá. Ezek a változtatások véleményem szerint, kiemelik az eredeti mű diszkrimináció felszámolására irányuló, a kritikus és emancipáló tanulást, a reflektív és személyközpontú gyakorlatot serkentő, ma is változatlanul időszerű küldetését. Az empátia aligha nélkülözhető a tiszta és reflektált nyilvánosság megteremtésében, egy olyan teljes és rendezett nyilvánosságéban, ahol tisztába jöhetünk a helyzetünkkel, a lehetőségünkkel és a felelősségünkkel.
Három evangélium is leírja a magvetőről szóló példabeszédet. A példabeszédből megtudható, hogy a magvető által elszórt magok egy része hullik csak jó földbe és fejlődik teljes növénnyé, a többiből – ami útszélre, köves talajba vagy bogáncs közé hullott – nem lesz érett növény. Buda Béla új érési, érlelődési lehetőségeket mutató könyve nemcsak meggyőzi az olvasót arról, hogy ennek nem kell így maradnia, de a változtatás igényét is felszítja bennünk.
(Buda Béla: Empátia. Budapest, 2006, Urbis.348 oldal)


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969