2013. I-VI
 

Agyő, szép Franciaország!
Stuart Jeffries

Franciaország az ezredforduló környékén még csodálatos hely volt. A protestáns munkaerkölcs még nem diadalmaskodott, és ha valakinek véletlenül az volt az érzése, hogy ez a dekadencia a Római Birodalom utolsó éveire emlékeztet, nem számított: ilyen volt az élet. Persze, ha valaki a középosztályba tartozott, mindene megvolt az országban. És alapvetően ma is ugyanez a helyzet. Továbbra is 35 óra a heti kötelező munkaidő, akkor is, ha az új köztársasági elnök, Nicolas Sarkozy katasztrofálisnak nevezte ezt a francia gazdaság szempontjából.
Emellett létezik még egy olyan, a franciák által csak „hídnak” nevezett sajátos rendszer is, hogy amikor valamilyen nemzeti ünnep a hét közepére esik, akkor előre ledolgozzák azokat a napokat, amelyek az ünnepnap és a hétvége közé esnek, és így meghosszabbítják a hétvégéjüket. A britek Edward Heath háromnapos munkahete óta nem gondolhatnak arra, hogy ilyen keveset dolgozzanak. Nem is beszélve az amerikaiakról, akik kénytelenek évi két hét szabadsággal megelégedni. Párizs a Bastille lerombolásának évfordulóján, július 14-én kiürül, és mindez tart egészen szeptemberig, amikor a francia ember legalább két hónapig tartó, jól megfizetett evés-ivás, románc és szunyókálás után visszatér a munkába.
(Természetesen, mielőtt elegáns párizsi lakosztályukból eljutnak a dél-franciaországi üdülőkbe, a polgárok útja olyan, szegény emberek lakta borzalmas lakásokból álló külvárosi lakótelepeken vezet keresztül, melyek lakói nem engedhetik meg maguknak az ilyesfajta élvezeteket, és teljesen érthetően egyre inkább háborognak a gall társadalomban meglévő egyenlőtlenségek miatt.)
Azután itt vannak a nagyszerű közszolgáltatások. Franciaország nemcsak a világ leggyorsabb és leghatékonyabb vonatközlekedésével rendelkezik, hanem ráadásul olyan állami rászorultság alapú gyermekgondozói rendszert is épített ki, amitől még ma is elönti az embert a sárga irigység. A legszegényebb francia családok gyermekeire reggel fél kilenctől este fél hétig ingyen vigyáznak az állami bölcsődében, míg az enyémhez hasonló jövedelemmel rendelkezőknek 800 eurót kell fizetniük ugyanezért, ami Nagy-Britanniában elképzelhetetlenül alacsony összeg. Részben ennek a családközpontú rendszernek a következtében Franciaország nemcsak azzal büszkélkedhet, hogy a születő gyermekek aránya az egyik legmagasabb nyugat-Európában, hanem azzal is, hogy a dolgozó nők aránya az egyik legnagyobb.
Igaz persze, hogy a francia átlagpolgár mindezekért magasabb szintű közvetlen adóteherrel fizet, mint amit az angol választó el tud viselni, és az állami szektor – úgy tűnik – tele van olyan emberekkel, akik nem sokat tesznek a pénzükért. Azonban az a tény, hogy a franciák – szemben az amerikai barbarizmussal – egy ilyen civilizált és civilizáló államot választottak, ahol a közszolgáltatások színvonala messze maga mögé utasítja a brit versenytársét, mutatja, mennyire elkötelezettek a szabadság, egyenlőség, testvériség forradalmi jelszavainak gyakorlatba való átültetése mellett. Vagy legalábbis úgy tűnik, ha szemet hunyunk a fiatalság körében tömegesen meglévő munkanélküliség és az etnikai kisebbségeknél jelentkező szegénység és elidegenedés felett.
Amikor Párizsban dolgoztam, azok a francia férfiak, akik jobb körülmények között éltek, mint ahogy én valaha is élni fogok, mindig a szememre olvasták, nekem, a szegény angolnak, hogy jobb ételt esznek, jobb italt isznak, és jobban szeretkeznek, mint én valaha is fogok. És természetesen igazuk volt. Nagyképűbbek is voltak, és úgy érezték, joguk van ittasan gyorsan vezetni. De mindezt már rég elfelejtettem, legalábbis az előbbit.
A legnagyobb különbség Franciaország és a Csatorna túlpartja (Nagy-Britannia), és még inkább az Atlanti Óceán túlpartja (vagy az Egyesült Államok) között továbbra is az érzéki örömök élvezetében van. Olyan dolog ez, amiről az angolszász üzleti modell, úgy tűnik, buta módon, nem vesz tudomást. Igaz, az amerikai alkotmány az, amely formálisan is hivatkozik a „boldogság keresésére’, azonban a francia nemzet az, amely alapvetően az érzéki örömök keresésére és – azután – azok megfelelő kiélvezésére koncentrál. A franciáknak nincs szükségük az alkotmányra, hogy emlékeztesse őket: joguk van rá.
Az örömöknek ez a kultusza, az ami nekünk, angoloknak olyan egzotikusnak és a mi rosszul öltözött, szegényes, gyorséttermekhez szokott, nemiséghez nem értő, az alkoholt a torkán literszámra válogatás nélkül ledöntő kultúránkkal olyan ellentétesnek tűnik, az, ami miatt oly sok külföldi szereti Franciaországot. A French Seduction (Francia csábítás) című könyvében a Párizsban élő amerikai művészettörténész az alábbi szavakkal dicséri a francia ételek okozta érzéki örömöket: „A piacokon, akár belső tereken, akár a szabad téren, őszibarack, körte, alma, nyárson sült csirke, barbecue, Franciaország valamennyi tengeréből és folyójából halászott ezüst, fehér, vörös és kék színű hal kínálja magát. Mindenféle méretű és színű virág mutatja magát csábítón, ölel körbe. A sajtüzletben savanyú és intim illatok terjengenek, a habosra kevert tejnek a test illatához olyan furcsán hasonlító szaga.” Az angolszász országok piacai egészen más képet festenek.
A francia mezőgazdasági termelők szerint türelmesen kellene ízlelgetni termékeiket, és annak alapján kellene odaítélni az agrártámogatást. Mitöbb, a franciák rendszeresen mondogatják az idegeneknek, hogy ez a szabály az örömök minden fajtájára érvényes. Így például a szexre. Virgine Ledret, londoni újságíró, aki Londoni tyúkok címmel könyvet írt a brit fővárosban élő fiatal nők tapasztalatairól, arra a következtetésre jut, hogy az angol férfiak nem jó partnerek: „Huszáros rohammal, kapkodva, lóhalálában szeretkeznek. El kellene magyarázni nekik, hogy nem így kell ezt csinálni.” Talán be kellene iratni őket egy kis szemléltető oktatásra az Institut Français-be.”
Nos, ez az a Franciaország, melyet a kívülállók annyira szeretnek és annyira szidnak, ez az, amit Sarkozy, ha hihetünk annak, amit mond, meg akar szüntetni. A borzalmas terv az, hogy a francia, akit egyszerre gyűlölnek és irigyelnek, amiért a világ legkalóriadúsabb ételét készíti, és mégis karcsú tud maradni, amiért olyan elegáns tud lenni, hogy mellette a leksikkesebb angolszászok is elbújhatnak szégyenükben; amiért fegyvereket tud eladni tömeggyilkos diktátoroknak, hogy utána mély áhítattal morális alapon – francia morális alapon – bírálja Bush „önkénykoalícióját”, sutba dobja mindazokat a dolgokat, amelyeknek különlegességét köszönheti, és mindezt a világ legunalmasabb dolgáért, a gazdasági hatékonyságért cserébe. Miután megválasztották az Elysée palota új lakójának, Sarko, aki inkább hasonlít egy örömtelen puritán balfékre, mint egy igazi francia férfire, mogorva ábrázattal jelentette be: „A francai nép úgy döntött, hogy szakít a múlt eszméivel, viselkedésével és szokásaival. Én visszahelyezem jogaiba a munkát, az eredményességet és a morált.” Nicolas, kedvesem, kérlek, ne tedd! Kérlek, ne tedd ezt ezzel a szép országgal! Kérlek, ne kövess bennünket! Meg fogod bánni!
Szeretünk benneteket, erkölcstelen, csapodár franciákat, akik nem borultok térdre a protestáns munkaetika és ijesztő kinövései előtt. Ma ebédre a tegnap esti, interneten megrendelt, műanyagdobozos főtt tésztát ettem, halrudacskával. Szánalmas kinézetű capribogyóval és száz évesnek látszó bágyadt olajbogyóval. Sarko, látod ezt a szörnyű műanyagdobozt? Az ehetetlen, vacak angol kajával? Ezt akarod Franciaországnak? Mert ha az angolszász világot utánzod, kedves elnök úr, ez lesz nálatok is!
„Aggodalommal tölt el, hogy Bush és Blair az elsők között gratulált Sarkozynak” – mondta a London és Párizs között ingázó francia újságíró hölgy, Agnès Poirier, aki Az angol modell, francia illúzió című könyvében gúnyosan vonja kétségbe, hogy Sarkozy jó szolgálatot tenne Franciaországnak, amikor az Egyesült Királyságot és az Egyesült Államokat másolja. „Nem kellene barátkoznia velük, és nem kellene átvennie az ötleteiket. Mégis megteszi.”
Valóban, Poirier könyve hasznos olvasmány lehet Sarkozynak, mielőtt rászabadítani országára a sokak által rettegve várt második francia forradalmat – azt a forradalmat, ami brutális gyorsasággal fogja átrepíteni dogmatikus szendergésükből a franciákat egy ijesztő új világba, ahol vége a presszóasztalok melletti, láblógatós, kávékortyolgatós szexuális előjátékok világának, és eljön a munka után loholás közben automatából sebtiben ledöntött, ízetlen kávék és a torkon ledugott sületlen hamburgerek kora.
Poirier emlékeztet rá, hogy az 1720-as években a francia filozófus, Voltaire Angliába menekült, ahol dinamikusan fejlődő, innovatív társadalmat talált, mely egyre inkább felvette a versenyt Franciaország felbomlóban lévő ancien régime-ével. Ha a franciák 1785-ben átvették volna a mi üzleti modellünket, a guillotine-nak kevesebb dolga lett volna az elkövetkező évtizedekben Franciaországban. Arra is felhívja a figyelmet, hogy manapság sok francia, köztük Sarko, gondolkodik úgy, mint Voltaire annak idején: Franciaországnak a brit modell szerint kell reformálnia magát, ha a felszínen akar maradni.
Poirier egyetért Liptonnal: a franciák keserűen veszik tudomásul, ami országukkal történt, hogy a francia gloire veszített fényéből, „A francia ember nem tudja megérteni, ami történt” – írja Lipton. „Megszokták, hogy az övék a legjobb ország a világon. Manapság legalább három hét kell ahhoz, hogy egy ADSL-vonalat beszereljenek, vagy két hét egy új rádiótelefon vonalhoz. Korábban észre sem vették, vagy nem törődtek az ilyesmivel, Most azonban látják, hogy mindez gyorsabban megy Londonban vagy az Egyesült Államokban vagy Németországban. Vagy Indiában. Franciaország lemarad!”
Azonban Poirier mégis azt javasolja Franciaországnak, hogy ne öntse ki a gyereket a fürdővízzel: miközben arra törekszik, hogy gyorsabban lehessen hozzájutni a szélessávú Internethez, hogy fel tudja venni a versenyt Indiával, és megtegye mindazokat a kellemetlennek tűnő dolgokat, amelyek elengedhetetlenek a gazdasági sikerhez, Sarkozynak nem szabad egy az egyben lemásolnia az angolszász országokat. Észre kell vennie, hogy az angolszász rendszer lerombol mindent, amit Franciaország képvisel. Poirier úgy véli: „Ez a rendszer nem egyszerűen gazdasági rendszer. Ha átvennénk, felszámolnánk öltözködési és étkezési kultúránkat, gondolkodásmódunkat, még azt is, ahogy szeretjük egymást, végső soron maga a francia lélek változna meg. Néha előnyére, többnyire azonban hátrányára.”
„Olyan Franciaország jönne létre, amely alapjaiban igazságtalan és megosztott, a gazdagok és a szegények között olyan szakadék alakulna ki, ami ellenkezik a francia szellemmel. Franciaországnak a forradalom óta lényegéhez tartozik, hogy szolidárisabb társadalom, mint az angol vagy az amerikai, jobban törődik polgáraival, például a nyugdíjasokkal vagy a társadalom más, sérülékeny tagjaival. Ennek a republikánus modellnek a lerombolásával – amit véleményem szerint – Sarkozy tervbe vett, azt számolja fel, ami egyesít bennünket, és ami miatt a világban szeretnek bennünket. És nemcsak ezt, hanem azt a társadalmat is, amely mindezt lehetővé tette. A bevándorló családból származó Sarkozy kirúgja maga alól azt a létrát, amin felmászott.”
És valóban, a választások óta a francia kommentátorok körében egyöntetű a vélemény: Sarkozy ugyanolyan egyenlőtlen társadalmat fog létrehozni, mint amily az Egyesült Királyság vagy az Egyesült Államok, ahol a társadalmat kettéválasztó szakadék mélyebb, mint valaha.
Ami különösen szembeötlő a francia köztársaságielnök-választás eredményeiben, az az, hogy a viszonylag kényelmes körülményeket élvező idősek, és nem a bizonytalanságban és félelemben élő fiatalok szavaztak Sarkozy forradalmára. Az úgynevezett Internet-generáció, a 18 és 24 év közötti korosztály 58 százaléka a szocialista jelöltre, Ségolène Royalra adta voksát. Ezzel szemben Sarkozy a „ráncos földcsuszamlásnak” – ahogy néhány kommentátor nevezte – köszönhette a győzelmét, : a hatvanas éveikben járók 61 százaléka, a hetvenes korosztály 68 százaléka választotta „Ségolène”-nel szemben „Sarkot” a második fordulóban.
Mindez jól illusztrálja a franciák képmutatását: a jól fizetett, lehetőleg állami állásban befutott biztos karrierjük után nyugdíjukat élvező idősebb francia polgárok közül sokan, és minden kétséget kizáróan elsősorban a hatvannyolcas veteránok, akiknek a radikalizmusa éppoly kikezdhetetlen, mint amennyire tiszteletre méltó, most arra kívánják buzdítani az ifjú polgártársaikat, hogy kiálljanak oda, ahová ők soha nem álltak: a munkahelyekért folytatott kíméletlen verseny és a megszűnő közalkalmazotti munkahelyek világának jeges szelébe.
Hogy lesz-e elég bátorsága Sarkozynak mindezt megtenni, még nem tudjuk: „Először azt mondta, hogy megszabadítja Franciaországot a 35 órás munkahéttől, majd nem sokkal a választás előtt azt is mondta, hogy nem fogja” – emlékeztet a Franciaországban élő angol újságíró és író, Stephen Clarke. És ha nem fogja, annak megvan a maga racionális oka. „Ha egy angol heti munkaidejét lecsökkented 35 órára, akkor a felszabaduló idejét azzal tölti, hogy felül egy fapados járatra, és elrepül Bulgáriába. De ha ugyanezt teszed Franciaországban, akkor a francia polgár beül egy francia autóba, vagy felül egy francia vonatra, és szabadidejét Franciaországban tölti el. Tehát a pénzét is Franciaországban költi el.”
„Franciaország soha nem változik meg.” – érvel Clarke. „Ha Sarkozy úgy dönt, hogy legyűri a szakszervezeteket, akkor sztrájkhullámra számíthat. Ha nekimegy a gazdáknak, akkor bolondot csinál magából. Úgyhogy mindezeket nem fogja megtenni, már csak azért sem, mert benne volt a legutolsó kormányban. Mindez tehát csak retorika, aminek az a célja, hogy ugyanolyan jól ismert nemzetközi sztár legyen belőle, mint amilyen Bush vagy Blair. Ez az, amit Sarkozy valójában akar.”
De mi a helyzet azokkal akiknek semmit nem ígért Sarkozy, mi a helyzet a külvárosokban, ahol újabb zavargások réme fenyeget? Mi a helyzet a felgyújtott gépkocsik ezreivel? „Itt is csak az van” – jegyzi meg Clarke – „hogy a franciák francia árút vesznek. A Peugeot-t és a Renault-t tulajdonképpen igencsak boldoggá teheti az égő autók látványa: hiszen az azt jelenti, hogy az értékesítés megugrik, ami jót tesz a gazdaságnak.”
És mi van a friss diplomásokkal? Egy felmérés szerint 2007-ben a 2001-ben az egyetemről kikerült 25 ezer diplomás 11 százaléka volt munkanélküli. A diploma nélküliek között pedig még magasabb, 19 százalék volt az állás nélküliek aránya. „Ez a legnagyobb probléma: a fiatalok nem jutnak megfelelő munkahelyhez. Ezért lázadtak fel az első munkahelyt érintő munkajogi szigorítások ellen. A tanulság ebből adódik: ők fellázadtak, és a kormány meghátrált. Franciaországban mindig ez történik, és ezt a szabályt Sarkozy sem tudja megváltoztatni.” Hogy milyen jövő vár ezekre a fiatalokra Sarkozy idején? „Valószínűleg kiköltöznek Londonba, mint ahogy ma is teszik. Semmi jele nincs annak, hogy bármi más, valóságos dolgot cselekednének.”
Sarkozy akkor jár el bölcsen, ha népszerű akar maradni. Lipton szerint a franciák nem akarnak túl sok változást. „Nem akarják leutánozni a briteket vagy az amerikaiakat. A franciák közötti politikai különbségek jelentéktelenek az angolszász országok liberális gazdaságával szemben érzett egységes utálathoz képest. Hogy az ízlésüket mennyire lenézik, arról ne is beszéljünk. A franciák mindennél többre értékelik a saját gyümölcsösüket és szőlőjüket, csirkében a Bresse, marhában a Charolais fajtát. Sokan szeretnék meghosszabbítani a régi szép időket, és a külföldieket hazaküldeni.”
Azonban a tét ennél nagyobb. Franciaországnak fenn kell maradnia, a jelenlegi állapotában, egyfajta inspirációt nyújtva az angolszászoknak arra, hogy miként élhetnek jobban. Ha Franciaország nem létezne, a briteknek és az amerikaiaknak ki kellene találniuk (természetesen temperamentumunknál fogva képtelenek lennénk rá)! Ha Franciaország elveszti különbözőségét, hiába rohanjuk meg a Csatorna-alagutat: feladhatjuk a hosszú ebédekkel, hosszú hétvégékkel, az üzlettel távoli kapcsolatban sem álló ügyekkel kapcsolatos álmainkat. Semmi értelme nem lesz többé átmenni a Csatorna túlsó partjára, mert ott minden éppen olyan lesz, mint nálunk.
„Így van ez, és ez az egyik oka annak, amiért Sarkozynak óvatosnak kell lennie.” – mondja Poirier. „Különbözők vagyunk, és ez így van jól. Vigyázzunk, hogy így is maradjon.”
Egyesült Államok és Franciaország, néhány adat: Népesség: Egyesült Államok : 301 millió. Franciaország : 61 millió; Várható élettartam: Egyesült Államok: férfi 75.15 év, nő 80.97 év .Franciaország: férfi 77.35 év, nő 84 év; Átlagos életkor Egyesült Államok: 36.6 év. Franciaország: 39 év; Heti munkaidő: Egyesült Államok: kb. 46 óra Franciaország: általában 35 óra; Szegénységi küszöb alatt élők aránya (két felnőtt és egy gyermekes családban) Egyesült Államok: 12%; Franciaország: 6.2%; Minimálbér: Egyesült Államok: államok szerint változik; Franciaország: 8.27 euro; Nyugdíjkorhatár: Egyesült Államok: 65-67 év. Franciaország: 60 év; Börtönben lakók száma: Egyesült Államok: több, mint 2 millió. Franciaország: valamivel több, mint 50 ezer Gyilkosságok száma/év: Egyesült Államok: 16,692. Franciaország: körülbelül 1,000. Túlsúlyos állampolgárok aránya: Egyesült Államok: kissé több, mint a lakosság kétharmada . Franciaország: némileg egy harmad alatt; Tömegközlekedés: Egyesült Államok: autóbusz, vonat és metró rendszertelenül közlekedik Franciaország: a vonat, a metró, a busz és a villamos rendkívül pontosan közlekedik természeti katasztrófák veszélye: Egyesült Államok: cunami, vulkánkitörés, földrengés, hurrikán, gátszakadás, tornádó, földomlás, erdőtűz, árvíz és fagykár Franciaország: árvíz, lavina, szélvihar, és alkalmanként erdőtűz.
(The Guardian)


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969