2013. I-VI
 

Ferenczy István és Kazinczy Ferenc: mecénási - kultuszépítő viszony a 19. század elején
Fábián Anikó

„De mely öröm vára itt reám! Itt lelém Ferenczyt, a szobrászt. Elragadtatva rohantam karjai közé, s felejtém a[z] [országgyűlési] követeket.” - így írt Kazinczy Ferenc a Fáy András által megszervezett egyik találkozásukról önéletírásában, mely nem az első változata volt már a Ferenczy István életéről írt összefoglalóknak. A találkozó 1828 - ban, Kazinczy Pestre utazásának alkalmával történt. Az elragadtatott pillanatok felidézése után a magyar nyelv megújítója a fiatal szobrász életrajzát ismertette meg az olvasóval, beleszőve azokat az eseményeket, melyekről Ferenczy leveleiben ő maga már olvashatott. Végül a műteremben álló kész mellportrékat jellemezte – többek között Ürményi József nádorét, és gróf Marczibányi Istvánné szobrát, – az egyikről tanító célzatú, esztétikai megjegyzést téve zárásként, dicsérve a szobrász kezét, aki elkerülte, „hogy a bajusz szakáll nélkül jelenjen meg”. A Kazinczy számára mindig oly hangsúlyos, harmónia iránti törekvés jellegzetes példája volt ez. Rimaszombat híres szülöttének művészi ambícióit támogatva több levelében is ismételten közli majd a rövid életrajz-kivonatot. Így ismertette, népszerűsítette pártfogoltját, fokozatosan kialakítva Ferenczy István, a „magyar Canova” körüli művészkultusz alapjait. Ezért is érdemes bemutatni a Kazinczy és Ferenczy kapcsolatának hátterében fellelhető közös tulajdonságokat, igazodva a kultuszkutatási alapokhoz.
A 18-19. század fordulójától kezdve az 1830-ig tartó időszak kiemelkedő irodalmi és művészeti mecénása, és a felvidéki mesterlegényből művésszé törekvő fiatalember személyes találkozása meghatározó jelentőségű a magyar művelődés történetében. Kazinczy Ferenc az első olyan irodalmár, aki eszmei és esztétikai tekintetben a legkomolyabb szándékkal állt a magyar kultúra mellett, Ferenczy István pedig az első klasszicista szobrász, aki kevés hivatalos oktatásban részesült, ám annál több egyéni érdeklődéssel és hazája iránti elkötelezettséggel indult Róma művészetét megismerni. Ekkoriban már néhány ifjú festőművész elindult a Monarchia határain túlra, köztük Spiró Ede és Kovács Mihály Ám ők is támogatásra szorultak: gróf Apponyi Antal és báró Orczy László anyagi segítségére. Magyar szobrász Ferenczy István előtt még nem próbált hasonló, szakmai ismereteket bővítő tanulmányútra menni. Érthető tehát, hogy a fiatal Ferenczy gyakorlati szempontból fontos támogatóra talált a nála 32 esztendővel idősebb költőben, ám Széphalom névadója is nagy reményeket fűzött a fiatal mesterlegényhez, aki éppen hogy hazatért Bécsből, már tervezte is, hogy Rómába induljon, s ott a híres Antonio Canova segédjeként szobrásszá képezhesse magát.
Miért figyelemreméltó kettejük barátsága, vagy talán inkább tanár - tanítványi viszonya? Nemcsak azért, mert leveleik egy korszak kulturális életének tanúi: azaz nemcsak a jellegzetes szóhasználat, vagy a korabeli eseményekre vonatkozó utalások miatt. Az irodalomtörténeti és művészettörténeti kutatások korábban jórészt csak kettejük levelezését, kevéssé dokumentált barátságát fedték le, közben olykor kitértek Kazinczy vezető művelődéstörténeti szerepére, esztétikai látásmódjának bemutatására, hiszen ő volt az első, akinél „esztétikai nézet, ízlés fejlesztési törekvés és irodalom-művészet kapcsolata ily szoros eggyé fonódottságban látható” De Kazinczy Ferenc és Ferenczy István ismeretsége kultusz-alakítási, kultusztörténeti szempontból is vizsgálatra érdemes.
Megismerkedésük főként levelezésük nyomán rajzolódik ki előttünk. Egyszerre tanúskodik Kazinczy sokoldalúságáról és Ferenczy István fejlődési vágyáról. A közvetítő „közeg” Ferenczy házitanítóskodó öccse révén a Vay-család. Vay Ábrahám felesége Kazinczy Sophie volt, akinek fia mellett Ferenczy József nevelősködött rövidebb ideig. „Vay[Ábrahám]nekem egyszer elbeszélé, hogy az ő praeceptora micsoda leveleket veszen Rómából, a testvérétől. Nem tudtam hinni. Végre a Deák olvastatá velem a leveleket,” s az éber Kazinczy már kezébe is vette az irányítást, írt Ferenczynek. Kazinczy szemében csupán a fokozatos fejlődés útja állt nyitva a fiatal szobrász számára is. Ezt bizonyítja, hogy irodalmi alapismeretek elsajátítására, olvasásra, tudatos önképzésre oktatva őt, hitt abban, hogy a fiatalember a bécsi művészek színvonalát megcélozva ” nem sokára ezekhez fog hasonlítani [a mi Ferenczink is], ki most Rómában van 's Thornwaldsen mellett valóságos Művésszé képzi magát.”
A Vay-família később egyben Ferenczy vágyott művésztanárával, Canovával is kapcsolatba került, Vay Dánielné Wartensleben Eszter dombormű rendelése útján 1829-ben. Ferenczy erről tudomást is szerezhetett és vágyott szobrászmestere egy alkotását így itthon is megtekinthette volna, miután itáliai tanulóútjáról 1824-ben hazatért.
A szobrásznak ezen a családi összekötő szálon kívül, „elődje” is volt, mind érdeklődési, mind pedig gyűjtői szempontból Kazinczy széles baráti, ismeretségi körének tagjai között.
Szándék tekintetében a Kazinczy által dicsért amatőr gyűjtőt - akit a költő 1816-ban meglátogatott - Cserei (vagy Cserey) Farkas botanikus-őrnagyot állíthatjuk ide példaként, aki egyik levelében jelentette ki a költőnek:” Hazám számára gyűjtöm azokat [tudniillik természetrajzi ritkaságokat] valamint mindent, amit csak gyűjtök”
Felismerhető tehát itt a Ferenczyéhez hasonló, „haza iránti hűség” és lelkesültség. Rajta kívül még egy rimaszombati művészt ismert a költő, az 1781-ben született, tehát Ferenczynél tíz évvel idősebb távoli rokont, Szentpétery József ezüstművest. Emellett a felvidéki Szepesolasziból Bécsbe utazó Böhm József Dániel (1794-1865) éremvésnök neve sem volt ismeretlen előtte, aki élete végéig Bécsben is maradt, ahol udvari alkalmazásban állt és rendelkezett - Ferenczyhez hasonlóan - egy komoly értékű, (érmekből álló) magángyűjteménnyel.
Kazinczy írásai és szervező munkája nyomán Ferenczy volt az első olyan magyar képzőművész, aki még életében, s főképp még otthonától távol töltött évei alatt vált híressé. Elsőként jutott lehetőséghez gróf Apponyi Antalné, a szentszéki követ feleségének közbenjárására, hogy a Palazzo Venezia falai között rendezkedjen be, mint magyar ösztöndíjas. Ugyancsak elsőként kapott ehhez „évi 350 rénes forint” azaz aranyforintnyi támogatást József nádortól, mint kezdő tehetség. Azon kevés, kivételezett magyarok közé tartozott, akik Rómában tölthettek 1818-tól 1824-ig hat teljes esztendőt, és a két vezető klasszicista szobrász közelében, sőt, műhelyeikben is járhatott. Mindezen túl, s a magyar főnemesség legfontosabb képviselőinek megismerésén kívül, még egy rejtélyes előéletű, különleges értékű szoborgyűjtemény tulajdonosa is lett. Ennek révén a kevés magyar műgyűjtők egyikeként említhetjük nevét. A többségében késő reneszánsz bronz-, és terrakotta szobrocskák felvásárlásával atyai pártfogójának metszet-gyűjtői, és gipszöntvény-gyűjtői tevékenységén is túltett. Meller Simonnál olvashatjuk, hogy Ferenczy - ekkor még 80 darabot kitevő - gyűjteményének ára „nem került többe, mint amennyit Esterházy [Miklós] herceg Thorvaldsen egy márványáért fizetett.” Meller valószínűleg a gyűjtemény eszmei értékéhez képest csekély nagyságrendű összegre utalt e szavakkal. A pontos összeget nem ismerjük. Gyűjteménytörténeti szempontból sem elhanyagolható a szoborkollekció, hiszen a magyarországi gyűjtők szemében egészen a 18. század végéig sokkal kevésbé számítottak értékesnek a szobrok, faragványok, reliefek, mint a festményekből vagy ötvöstárgyakból álló kisebb-nagyobb gyűjtemények sora.
Az irodalmár-esztéta Kazinczy és a Ferenczy közötti párhuzamok sora azonban még a gyűjteményalakítási szándékkal, tevékenységgel sem zárható le. Bár harminckét esztendő választotta el őket egymástól, mégis mindketten megszenvedték koruk bizonyosfajta elutasítását, és a lassú elmagányosodást. Idős emberként később vissza is vonultak, bár nem egészen önszántukból.
Mely értelemben tekinthető Ferenczy és Kazinczy is a 19. században korától eltávolodó, anakronisztikus alaknak? A két század fordulóján bekövetkező kultúrtörténeti változás hozadéka hasonló megrázó erővel érintette már a ’20-as évektől háttérbe szoruló irodalmárt és az itáliai hazatérés után lassan magába zárkózó, sikertelen, visszavonuló szobrászt.
A klasszicista szobrászként egyedülálló Ferenczy mindenképpen kettős szereplője e kornak. Rómából hazatérve, fejében a Nemzeti Pantheon tervével, a nagy megbízásokra várakozva, minden díszítőszobrászi munkát elutasítva hamarosan feledésre ítéltetett művészként és közéleti szereplőként is: József nádor Ferenczy iránt tanúsított érdeklődése és támogatói szándéka hamarosan alábbhagyott. Hasonlóan túllépett a kor Kazinczyn is: Pest fejlődése a vidéki kulturális életet háttérbe kezdte szorítani, megjelent Kisfaludy Károly költő, író és alig valamivel később a romantika irodalmi nemzedéke is: Bajza József, Toldy Ferenc és Vörösmarty Mihály.
Jellegzetes a 18. század legvégének és a 19. század elejének felfogásrendszere: Kazinczy még a felvilágosodás korában felélesztett antik erkölcsi eszményben hitt és szilárd alapokra épített hittel dicsérte Canova „éteri” művészetét, de néha már maga is szembeszállt a saját korábbi vélekedésével: „De nem, mint egy Canóvai romantisch Psychécske”- írta lekicsinylően egy Pallasz Athéné szoborterv kapcsán 1814-ben ifj. Wesselényi Miklós nevelőjének, Pataky Mózesnek.
Pál József találó kifejezésével élve Ferenczyt, akárcsak Berzsenyit, az „elveszett nemzedék”-hez sorolhatjuk. Milyen szemlélet, milyen „elveszettség” jellemzi őket? Megbomlott a klasszicista egyensúly a művészet hátterében a történelmi helyzet megváltozása okán, s hirtelen talaját vesztetté vált Ferenczy István is. A korábban ünnepelt szobrász makacs nemzeti eszménykeresése és hőskultusza hangsúlyozásával magára maradt. Hiszen míg Ferenczy Rómában dolgozott „ugyanakkor Magyarországon színre lépett egy újabb generáció - Ferenczy év szerinti kortársai -, amely a nemzeti hősmonda lehetőségét […] a romantika szelleme szerint kereste.[…] Ennek az irányzatnak a híre nem jutott el Rómába.”
A nemzeti Pantheon kialakításának Kazinczy által is támogatott tervei átformálódtak. A lassú megvalósulás, s a sok bizonytalan döntés után az alkotó már nem találta helyét Pest-Budán: hazament szülővárosába. Ferenczy életének ez utóbbi, Rimaszombaton töltött szomorú időszakát már nem ismerhette Kazinczy sem.
A költő-esztéta élete vége előtt nem sokkal levelei útján, vagy egy-egy nagyobb szabású személyes látogatás révén frissen értesült a kortárs művészet alkotásairól. Ezt példázza 1828-ról írott életeseményei közül a főváros látogatása: „Pestnek és Budának, ha való a hír, hatvan festője” nevezetesebbjeit „eljárá” míg itt időzött, sőt, maga kérte fel az ekkor már Pesten élő Ferenczyt, hogy „üljön” számára modellt.
Irodalom és képzőművészet látványos összefonódása jellemezte a 18. század végi, 19. század eleji kulturális helyzetet Magyarországon, egyértelműen a Kazinczy által szervezett körökben. Kazinczy személye és közvetett hatása valóban hozzájárult a mecénási szerep hazai, nemesi és polgári körben történő népszerűvé válásához. Ezzel új alapokra helyezve a mecenatúra fogalmát, a főnemesi, hagyományos művésztámogatás feladatkörét.
A 19. század ’20-as éveitől azonban Pest-Buda egyre komolyabb szerepe háttérbe szorította és fejlődésre kényszerítette a vidék kapcsolatrendszereit. Széphalom egyre kevésbé tudta névadó mestere eddigi vezető kultúrszerepét képviselni A 19. század elejétől már Pest-budai nemesi műgyűjtésről is szólhatunk, s jelen volt az itáliai-magyar kapcsolatok egy új példája: ifjabb Viczay Mihály az éremgyűjtő Viczay-család leszármazottja, aki egy olasz tudós szerzetessel tartotta rendszeresen baráti és élénk műkereskedelmi kapcsolatát. Viczay mellett a Marczibányi-család szobrai, Jankovich Miklós híres pannóniai régiségei, apró római kori faragványai, és „karrarai márvány arcképei”, illetve Andrássy Lipót gróf antik szobrocskái érdemelték meg a figyelmet.
Kazinczy naprakészségét ehhez hasonlóan mi sem bizonyítja jobban, minthogy már - egy említett kisebb - képzőművészeti kollekcióval rendelkezett ő is. Saját kis metszet, illetve másolatgyűjteményét utazások, megbízások, illetve külföldi ismeretségei, kapcsolatai révén alakította ki, s már terve is volt, nem sokkal halála előtt „egy nagyobb külföldi utat tenni Német-, Francia-, és Olaszországot beutazni” - említette annak idején Berzeviczy Albert. A híres itáliai művészek neve Canováé, Thorvaldsené, s képzőművészeké sem volt ismeretlen előtte.
Kazinczy Ferenc tehát ezzel, a korában kivételes felkészültséggel, lelkesen és a klasszicizmus alaptételeinek fontossága tudatában indította el leveleit Ferenczyhez Rómába, s témajavaslatokon, érdeklődésen és jó tanácsokon túl, szintén atyai módon gondoskodott több levél útján Ferenczy nevének elterjesztéséről. Minden népszerűsítő levélben kiemelte a Napóleon testvére, Luciano herceg által Ferenczynek adott mellszobor-készítési felkérést, tovább eszményítette Canova és Ferenczy ”találkozását”, és negatívabb színben tüntette fel Thorvaldsent. Talán közösségformáló erejű lehetett még kettejük azonos világnézeti alapja, a protestáns vallás is, s érdekes módon Ferenczy itáliai mestere, Berthel Thorvaldsen szintén protestáns vallású volt.
Elmondható tehát, hogy a mester-tanítvány jellegű kapcsolat alapját Kazinczy esztéta-vezetői aktivitása, s a szobrásznövendék ezt jól kiegészítő, szakmai elismertség utáni vágya adta. Kettejük levélváltásai bizonyítják: Kazinczy is felismerte Ferenczy művészetének problémáit, kiforratlanságát; mégis mellette állt és minden kritika mellett ez jelentett igazi elismerést, ez adott öntudatot a rimaszombati fiatalembernek.
Ferenczy eme pártfogói tevékenységet a költő halála előtt nem sokkal még viszonozni is tudta: nem kérdés, hogy milyen módon. Teljesítette az idős mecénás kívánságát: szobrot készített róla, s ezzel olyan örömet szerzett Kazinczynak - aki előszeretettel gyűjtötte a róla készült műalkotásokat -, hogy erről egy 1829-es levélben boldogan vallott: „Ferenczy,[Heinrich, Richter és Simó] nekem halhatatlanságot adtak.”
Ennek a gesztusnak előzetesen pedig Kazinczy is eleget tett Ferenczy irányában, a maga korában egyedülálló, példamutató módon.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969