2013. I-VI
 

Amerika hite és nemzeti karaktere
Terry Teachout

„Mit jelent amerikainak lenni, milyen is ez az új ember?” – tette fel a kérdést 1782-ben Hector St. Jean de Crèvecoeur amerikai író. A kérdés különösnek tűnhet a többfajta kultúrához szokott fülnek, éppen amikor kiment a divatból, hogy az amerikai nemzeti karakterről beszéljünk. A poszt-modern Egyesült Államokban nem létezik az amerikaiságnak valamilyen egységes megkülönböztető jele. Inkább különbözőségeink, mint hasonlóságaink kötnek össze bennünket, inkább különbözőségeink, mint hasonlóságaink alapján vagyunk felismerhetők.
Mégis, elitjeink látszólagos határozottsága ellenére, hogy túllépjenek a kollektív nemzethez tartozás valamennyi maradványán, a világ többi része makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy amerikainak lásson bennünket, és hogy kifejezze nemtetszését számos dologgal kapcsolatban, amit lát. És az anti-amerikanizmus nem is egyszerűen csak a politikai egyetnemértés megnyilvánulása. A külföldiek mindig alapvetően különbözőnek láttak minket, olyanoknak, akikben az amerikai életkörülmények a közösségi tulajdonságok egy speciális keverékét alakították ki. Ahogy Crèvecoeur oly gyakran mondogatta: „.. az amerikai ember, maga mögött hagyva valamennyi régi előítéletét és beidegződését újakat vesz fel. Újakat vesz fel az új életstílusból, amelyet elfogadott, az új kormánytól, melynek engedelmeskedik, és az új társadalmi státustól, melyet elfoglal. … Itt valamennyi nemzethez tartozó individuum olyan új emberi fajjá keveredik össze, amelynek munkája és utódai egy napon óriási változásokat fognak hozni a világban.”
És a külföldiek nem állnak egyedül, amikor ilyen gondolatokat fejeznek ki. E gondolatok, miközben Amerikában értelmiségi körökben régóta idejétmúltnak számítanak, a legtöbb amerikaiban továbbra is pozitív érzéseket keltenek, Egy három évvel ezelőtt nemzetközi felmérés szerint az Egyesült Államokban a válaszadók 79 százaléka volt „nagyon büszke” arra, hogy amerikai. Miközben a hazájukra büszke állampolgárok száma Nagy-Britanniában, Oroszországban, Franciaországban és Nyugat-Németországban ugyanakkor csak 45, 37, 31 illetve 16 százalékot ért el.
Nyilvánvalóan kedveljük tehát azt, amik vagyunk. De vajon miből vagyunk?
Az egyik olyan terület, ahol közelről tanulmányozhatjuk az amerikai nemzetkarakter megnyilvánulásait, az amerikai művészet. „Túl sokáig hallgattunk az európai udvari múzsákra” – írta az amerikai filozófus, Ralph Waldo Emerson 1837-ben. „Saját lábunkon fogunk járni, saját kezünkkel fogunk dolgozni, saját eszünket fogjuk használni” – tette hozzá. Emerson próféciája már rég megvalósult, és aki meg akarja érteni, mit jelent amerikainak lenni, bőségesen talál magának vizsgálati anyagot az amerikai művészek termésében.
Az amerikai művészeti stílus kialakítása kezdetben tudatos, mitöbb öntudatos aktus volt. Még a 20 században is lehetett látni ennek a, Randall Jarrell Pictures from an Institution (1964) /Képek egy intézményből/ című regényének egy részletében szellemesen bemutatott erőfeszítésnek a jeleit. Egy szimpatikus, de független gondolkodású kiselőadást tart a narrátornak az amerikai művészet általa vélt hibiáiról: „Azt mondta nekem az amerikai műalkotásokról: „Íme egy kép, … amin mit láthatunk? Látunk egy öreg embert, egy férfit és egy fiatal fiút – az előbbieknek dob, az utóbbinak pikula van a kezében, és valamennyien rongyosak. Nem emlékszem a címére?”
„76 szelleme” – mondtam neki.
„Amit legkevésbé kedvelek az amerikai műalkotásokban, az az, ahogyan az emberek színre lépnek. Miért van szükség mindig – legyen szó zongoraversenyről, balletről vagy arról, hogy hogyan kel fel a nap az amerikai prérin – mindig egy pikulás felvonulásra?”
A valóságban ez a naív és nyíltan kifejezett amerikanizmus Jarrell regényének kiadása idején már kiveszőben volt. A jelentősebb amerikai művészek már régóta elkerülték, mert megértették, hogy kialakult, természetes folyamatban, a modernizmus olvasztó tégelyéből, egy igényesebb amerikai stílus. Ahogy a zeneszerző és kritikus Virgil Thomson megjegyezte: „amerikai zenét írni egyszerű dolog. Csak amerikainak kell lenni, és tetszésünk szerint bármilyen stílusú zenét írhatunk…. Azután mindenki szabadon gyötrődhet azon, hogy mi is az amerikaiság.”
És ugyanez a helyzet más műalkotásokkal is.
A regényekben, mint F. Scott Fitzgerald „A nagy Gatsby”-je (1925), a festményekben, mint amilyen Edward Hopper Vasárnap kora reggele (1931, Whitney Museum of American Art) az épületekben, mint amilyen Frank Lloyd Wright’s Vízesése (1935), színdarabokban, mint amilyen Thornton Wilder A mi városunkja (1938), a balettekben, mint amilyen Martha Graham Tavasz az Appalache-hegységbenje (1944, zene: Aaron Copland), a filmekben, mint John Ford: Az üldözőkjében a modernizmus olyan stílusjegyei fedezhetők fel, amelyek alapján bárki bármikor könnyen és erőlködés nélkül felismerheti az amerikai stílust.
Mi a közös ezekben és az ezekhez hasonló műalkotásokban? A nyilvánvaló különbözőségek ellenére a modern amerikai művészet legtöbb mesterművét összeköti egymással az azonos vérmérséklet. Ennek a vérmérsékletnek, temperamentumnak kulcsfontosságú ismertető jele a mindent átfogó – csak ritkán depressziót okozó, általában nem neurotikus jellegű, mindazonáltal mindenütt jelen lévő – magányérzés. Tájképeink néptelenek, fikciós elbeszéléseink tele vannak elszigetelt lelkekkel, zenénket és építészetünket olyan egyenes vonalakból álló szimpla egyszerűség jellemzi, melyben az ornamentika hiánya jól tükrözi ama hajlamunkat, hogy a tömegben is egyedül érezzük magunkat. Bizonyára nem tűnik erőltetettnek, hogy a határtalan, nagy térségek országának, annak a helynek a tükörképét lássuk ebben a tulajdonságban, ahol még a legzsúfoltabb város is biztosítja lakóinak azt, amit E. B. White az „egyedüllét és a privátszféra” ajándékának nevezett.
Látszólag ellentmondásosan az amerikai művészetre nem kevésbé jellemző a formalitások tagadása, ami gyakran súrolhatja a szélsőséges populizmus határát. Még a fenntartások nélkül legkomolyabbnak nevezett művészeink is szeretnek hosszú beszédeket tartani nagy tömeg előtt, és sokan – talán többségükben, – a legjobbak is, a valóságban is felhasználják a népi kultúra szókészletét és technikáit. Ahogy a zeneszerző, Aaron Copland egyszer mondta a saját muzsikájáról:
„Semmi értelme nem volt tudomást sem venni a közönségről, és továbbra is úgy komponálni, mintha nem létezne. Éreztem, hogy megéri a fáradtságot, utánajárni, hogyan lehetne elmondani azt, amit el kell mondanom, a lehető legegyszerűbb kifejezési formában.”
Ha van itt valóságos ellentmondás – a magányosság motívuma és az amerikai művész népszerűségvágya között – akkor azt, ha nem is oldja fel, de legalább magyarázza egy másik, az amerikai nemzetkarakterrel kapcsolatos tény: Amerikában nem túl erős a törekvés az emberekben a koherens beszédre. „Ellentmondok önmagamnak?/ Nagyon helyes, ha így van, végül is elég nagy vagyok hozzá, elfér bennem az ellentmondások sokasága.” Walt Whitman legismertebb sorai tökéletesen illusztrálják, hogy az amerikaiak mennyire elfogadják, hogy alapvetően irracionális dolgok tömkelegével éljenek együtt, hogy politikai életükben kezdettől fogva centrális szerepet játszott a pragmatizmus és az idealizmus közötti feszültség .
Hasonlóképpen az amerikai művészeket természetüknél fogva az empirizmus jellemzi, szenvedélyes ellenzői minden elméleti tudásnak, az igazságot a közvetlen érzéki tapasztalatban keresik, majd rögzítik is, különös tekintet nélkül arra, hogy valamiféle esztétikai szabályok vagy szabályozás az adott pillanatban érvényesek-e vagy sem. Ez is az ameikai temperamentum tükröződése. A mi nemzetünk a nagy Gatsby-k, a természetes-egyszerű emberek, a self-made-man-ek hazája, és legjobb művészeinkben van valami ugyanebből a nem szokványos individualitásból. Számtalan stilisztikai változatot tanulnak meg és öltenek magukra, olyan közvetlen megfogalmazással színezve azt ki, amit az európaiak gyakran zavaróan agresszívnak találnak.
Mégis van egy fontos szempontja az amerikai nemzeti karakternek, ami igencsak hiányzik az élvonalbeli modern művészetből: a vallási hitünk. Bár talán helyénvalóbb lenne azt mondani, hogy tematikájában hiányzik. Mert ahogy David Gelernter kimutatja Amerikanizmus: A negyedik nagy nyugati vallás című könyvében, művészetünk java részének formális egyszerűsége és funkcionalizmusa valójában mélyen az amerikai vallásos örökségben gyökerezik, annak a jele és kifejeződése:
Az amerikai életstílus, az Új Világ – a maga természetes korlátaival megerősített – életstílusa, az európai művészettől és mintáktól való távolságtartásával, józan egyszerűségével – teológiai gyökerű esztétikumon alapszik. Nemes és méltóságteljes esztétikum, átlátható és „demokratikus” esztétikum volt ez, amire az amerikaiak diszkrét büszkeséggel tekintettek, és sokszor tekintenek még ma is.
Nem kevésbé a vallásos nemzeti múltban gyökeredzik – tehetnénk hozzá – a l’art pour l’art felfogással szembeni bizalmatlanság. Az ország története során sok művész, mint ahogy a vidéki emberek többsége is, nem az autonóm, hanem a létezését valamilyen jóságával vagy céljával igazoló ügyet szolgáló művészetet részesítette előnyben. A 19. században az ilyen ügy általában vallási jellegű volt, míg manapság sokkal gyakrabban inkább politikai karaktert ölt. Azonban mindkét esetben nehéz elkerülni azt a következtetést, hogy az amerikai nemzeti karakterben van valami ellenállás a szépség korlátlan élvezetével szemben. Művészetünknél jobban szeretjük a komolyságot, és ez az értékválasztás az amerikai puritanizmus fennmaradásának egy újabb megnyilvánulása.
Mindezeken túl az is igaz, hogy a modern amerikai művészetből keveset tudunk meg az amerikai vallásosságról. Bár legjelentősebb regényíróink közül Flannery O’Connor és Walker Percy foglalkoztak vallási témákkal, sokkal gyakoribb az az eset az amerikai írók körében, hogy vagy egyáltalán nem foglalkoztak vele, vagy az amerikai élet destruktív elemeként írták le a vallást. Hasonlóképpen, a legjelentősebb zeneszerzőink közül csak kevesen komponáltak vallási tárgyú zeneművet – Verdi Rekviemjének vagy Ralph Vaughan Williams Te Deumjának nincs amerikai párja és legnagyobb festőink közül, nem számítva a kulturális couleur locale-t, még kevesebben használták fel a zsidó-keresztény hagyomány ikonográfiáját.
Pedig bárki, aki csak egy kicsit is mélyebben elgondolkozott az amerikai nemzeti karakter jellegén, megfigyelhette, hogy a vallásos hit az egyik legszembetűnőbb jellegzetessége. Mi vagyunk – ahogy G. K. Chesterton 1922-ben megállapította – „ a világon az egyetlen nemzet, amely a hitben jött létre…olyan nemzet, melynek lelkében van az egyház, és amely nem faji, hanem vallási alapon építkezik.” Napjainkban, amikor Nyugat-Európán majdnem teljesen úrrá lett a szekularizáció, az amerikaiak 91 százaléka vallja magát Isten-hívőnek, 82 százalék tartja magát kereszténynek és 62 százalék nyilatkozik úgy, hogy nem szavaz ateista politikusra.
David Gelernter, a Yale informatikusa és nagystílű kulturális kommentátora, akinek írásai gyakran megjelennek a Weekly Standardban és a Commentaryban, nemcsakhogy kinyilvánítja hitét az amerikai nemzeti karakter létezésében, hanem azt is állítja, hogy lehetetlen helyesen érteni az amerikai történelmet anélkül, hogy felfognánk azt a központi szerepet, amit a puritán kereszténység eme nemzetkarakter kialakulásában játszott. A szekularizáció legszélsőségesebb híveitől eltekintve ezt persze senki sem vitatja. Azonban Gelernter jóval tovább megy az amerikanizmus hirdetésében. Az amerikai történelem vallási alapú magyarázatában odáig jut, hogy számos olvasó – beleértve azokat is, akik általában véve többnyire egyetértenének vele – kellemetlenül érezheti magát. Gelernter szerint „az amerikanizmus – vagyis a szabadságban, egyenlőségben és demokráciában való hít, melyre mindenkinek egyenlő joga van – óriási mozgató erő vallási eszménye.” Mindez többé-kevésbé szó szerint azt jelenti: Gelernter amerikanizmusa „nem pusztán egy polgári vallás, de nem is a patriotizmus egy formája”. Hanem egy egyetemes eszmény, amelynek hívei azt gondolják, hogy Isten azért teremtette ezt a vallást, hogy az egész világon elterjessze.
Ez a hit, amelyet Gelernter felváltva hol „amerikai cionizmusnak”, hol „demokratikus lovagiasságnak” is nevez, abból a puritán hitből nő ki, állítja, hogy az amerikai „ Isten választott népe az ígéret földjén”, és hogy új hazája „a régi Izrael újjászületett formája”. Továbbá azt is állítja, hogy ez a hit, az amerikai puritanizmus kihalásával intenzitásában nemhogy csökkent volna, ellenkezőleg, az amerikai történeti önismeret alapkövévé vált, a polgárháború tisztító tüzében megtisztult, és Abraham Lincoln, „korunk legnagyobb vallási egyéniségének” beszédeiben nyert végleges kifejezést
Gelernter nézete szerint Lincoln szellemi örökösei: Woodrow Wilson, aki azt hitte, hogy az amerikaiaknak, mint – Wilson szavaival – a „szabadság és a jog bajnokainak” morális kötelességük belépni az első világháborúba; Harry S. Truman, aki határozottan szembeszállt a szovjet agresszióval a hidegháború idején; Ronald Reagan, aki „megfékezte” a Szovjetuniót és lezárta a hidegháborút; valamint George W. Bush, aki napjainkban arra törekszik, hogy kiterjessze az iszlám világra az amerikanizmus egyetemes eszméjét.
Gelernter szerint mind a négyen joggal tekinthetők valamilyen értelemben vallásosnak. Wilson és Truman otthon „a Biblia és a protestantizmus szellemében igen alapos keresztény műveltséget kapott”. Reagan hitbuzgón, sőt misztikusan hitt Amerika „isteni küldetésében”. Bush felnőttként fogadta el az evangéliumi kereszténységet, „vált tudatosan keresztény elnökké, aki minden kormányülést imádsággal kezd”. Gelernter ezt a fajta vallásoságot teljesen összhangban állónak véli Amerika, a minden embernek szabadságot, egyenlőséget és demokráciát felmutató „bibliai köztársaság” eredetével és azzal, hogy Amerika szent kötelessége őket e cél elérésében segíteni – ha lehet meggyőzéssel, ha pedig nem lehet, akkor erővel.
Ha számít az időzítés, akkor ez az amerikanizmusról szóló könyv olyan pillanatban került az utcára, amikor a benne foglalt üzenet kevéssé számíthat kedvező fogadtatásra. Nehéz elképzelni, hogy sok olvasó üdvözölne örömmel egy, a militáns amerikai univerzalizmusról folytatott polémiát, különösen, ha azt olyan hitbuzgalommal fogalmazták meg, ami gyakran túlzásokra ragadtatja magát. Ama konzervatív gondolkodású emberek körében, akiktől pozitív fogadtatást lehetne remélni, a Bush-elnökségből és az iraki háborúból való kiábrándultság az elmúlt hónapokban széles körben elterjedt és csökkenésének jele nem mutatkozik. És minden bizonnyal még azok is, akik osztják Gelernternek az Amerika világban betöltött expanziós szerepével kapcsolatos álláspontját, felhúzzák a szemöldöküket, amikor tapasztalják a szerző Brush elnök személye iránt érzett lelkesedését.
Bush barátságos, szívélyes és nyitott, és kissé defenzív alkat – pontosan olyan, amilyennek az amerikaiakat hagyományosan elképzelik. Akár Henry James is kitalálhatta volna őt. És Bush gazdag is, James szerette ezt a tulajdonságot az amerikai karakterben.
De más szempontból is sokkolhatja az olvasókat az a hevesség, amellyel Gelernter leegyszerűsíti például Lincoln vallási nézeteit, akinek viszonya a kereszténységhez jóval kétértelműbb volt, mint ahogy azt az Amerikanizmus … sejtetni engedi. Számos történész sem fogja könnyen alapigazságként elfogadni Gelernter állítását, hogy „nem szabad alábecsülni Thomas Jefferson tiszteletét a bibliai bölcsesség iránt, ami, ahogy idősebbé vált, egyre mélyült”.
Mégis, az ilyen túlzások nem szabad, hogy eltakarják az olvasó elől az amerikai történelem Gelernter-féle szakralizált olvasatának korrekciós értékét – illetőleg az ezzel összefüggő állítás súlyát, hogy ti. a mi vallásosságunk az európai Amerika-ellenesség alapja. Miként az Amerikanizmus… emlékeztet rá, a híres brit közgazdász, John Maynard Keynes gúnyosan úgy jellemezte Woodrow Wilson tizennégy pontját, mint a félremagyarázás és az önbecsapás intellektuális gépezetét, mellyel – ki kell mondani – az elnök ősei meggyőzték magukat arról, hogy az az irány, amelyről azt gondolták, hogy fel kell venniük, összhangban áll Mózes öt könyve minden szavával.”
Keynes gőgös megvetésében – mely álláspontot, ahogy Gelernter észrveszi, később azok az amerikai értelmiségiek is átvették, akik épp olyan ellenségesen viseltetnek a mi nemzeti vallásosságunkkal szemben, mint európai megfelelőik – tettenérhetők az amerikai imperializmus ellen később indított számtalan támadás intellektuális gyökerei. E vallásgyűlölő posztmodernisták szemében nincs üdvösség a szekularizáció híveinek egyházán kívül.
Gelernter ezzel szemben úgy véli, hogy Amerika fennmaradása azon múlik, hogy továbbra is ragaszkodnak-e az amerikanizmus alapelveihez. Jelmondata ennek megfelelően a Zsoltárok könyvéből, így hangzik: Ha az Úr nem őrzi a várost, hiába vigyáznak rá az őrök, Hiába keltek korán és feküsztök későn: (127. Zsoltár). Eljut egészen odáig, hogy azt sugallja: a 20. századi véres totalitarizmus a náci Németország, Szovjet-Oroszország és a sintoista japán pogányságának egyenes következménye volt, és Amerika sorsa a jövőben attól függ, hogy hasonló útra lép-e: „megkerülhetjük-e azt a feltételezést, hogy egy nemzet vallási élete valóban fontos szerepet játszhat válsághelyzetben? Megkerülhetjük-e azt a feltételezést, hogy ha valami, akkor a vallás az, ami megmentheti egy nemzet lelkét?”
Bármi is legyen az eme kérdésekre adandó végső válasz, nem szükséges magunk elék képzelni George W. Bush remegő vállait olyan james-i karakterekkel, mint Isabel Archer és Ralph Touchett, hogy felismerjük: az amerikai nemzetkarakter vallási aspektusa nagyban hasonlít arra, ahogy David Gelernter leírja az Amerikanizmus…ban. A szekularizáció-párti történészek, akik nem hajlandók elismerni ezt a tényt, – továbbá azok a konformista esztéták, akik csak a l’art pour l’art evangéliumában hisznek – képtelenek Amerikát és a mélyben hallgató, de teljesítő, gyógyíthatatlanul idealista és rendkívüli tehetséggel megáldott népet a maga valóságában megérteni.

(The Commentary)


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969