2013. I-VI
 

A pszichoanalízis és az "isten-tudó" ateista (II. rész: A tudományos redukcionalizmus, Freud és a metapszichológia)
Menyhay Imre

A tudományos redukcionalizmus és az “ateista” bemutatkozása) A tudományos redukcionalizmus a modernnek tartott tudományos szemlélet értelmi betegsége.
A tudományosság általános problémája a racionalizmus túlértékelése, ami az irracionális létezését és hatását ignorálja. Az effajta tudományosságot a tudományos redukcionalizmushoz soroljuk. Nem azt vetjük a redukcionalisták szemére, hogy nem hajlandók feltételezésekbe – filozófiai eszmefuttatásokba – belemenni, hanem azt, hogy logikusnak és kézenfekvőnek tűnő jelenségek súlyát nem hajlandók lehetségesnek tartani, annak ellenére, hogy az ellenkezője sem bizonyítható. Ezzel a magatartással esetleg olyan szempontok maradnak ki a létszemléletből, amelyek az önmegvalósítás és az élet értelmének keresése szempontjából fontosak lehetnek.
Freud volt annyira intelligens, hogy a redukcionalizmus jelenségéről tudott. Sajnálatos azonban, hogy önmagát is ebbe a tudományos kategóriába sorolta, mondván, hogy a neurózis – az ember önmaga gúzsbakötése, amelyet nemcsak könyvből ismert – az istenség irracionális magasztosságától nagyon távol áll. Sajnálatos ez a téves önbesorolás, mert sok félreértésre adott okot. Téves önbesorolását Ludwig Binswangernek írt levelében a következőképpen fogalmazta meg: “Én a pszichológia struktúráiban mindig a földszinten és annak alagsorában tartózkodtam.” Ennek tudható be Freud további megjegyzése ugyanitt, amikor azt írja, hogy “a vallás berkeit a tudományos munkásságom alagsorában akkor találtam meg, amikor a neurózis kategóriájára bukkantam.” Ez a megjegyzés a redukcionalizmus legtragikusabb következménye kellene, hogy legyen, ha Freud valóban csupán az emberi lelki élet alagsorában tartózkodott volna. Ez azonban nem így van: Az biztos, hogy Freud nem az alagsorból indult ki, hanem sokkal inkább oda érkezett: a neurózis tanulmányozása lett az életcélja, valószínűleg saját neurotikus szenvedéseire keresett magyarázatot. De ismétlem: nem ebből indult ki. A pszichoanalízis kiindulópontja annak az abszolútumnak a csodálatos pontosságú ismerete, amelyet a lelki élet szintjén szerinte az Es (az Ez, Az, az Ősvalami) képvisel. Ebből az abszolútum ismertetőjegyeit képviselő energiahalmazból vezette le az én fogalmát, mégpedig abban az értelemben, ahogy az anyagiság megjelenését – a kvark-képződést – a kvantumfizika leírja. Mint már e tanulmány első részéből tudjuk, az Es Freudnál a hajtóerőket összefogó energiahalmaz – ami nyilván a kozmológiai állandó, – a semleges ősenergia, az E0 – biológiai/pszichológiai vetülete. Az Es lényegét tekintve az E0-t mintázza. Az összefüggések, – a teremtőelv lényege – a szubsztancia és az esszencia-fogalmak párhuzamával jól követhető. Az Es (az energiahalmaz) a tömeg, a szubsztancia, amelyből az energiaszerveződési képességének – minőségének, az esszencia rendezőelvének (α) közreműködésével fejlődik ki az én, az ember (Ω). Ha a kozmológiai állandóból (E0) indulunk ki, ugyanezt a képet kapjuk: E0 a szubsztancia, ennek minősége az esszencia (α), amely a szubsztanciát emberré (Ω), énné fejleszti. Az utat az emberhez párhuzamok figyelembe vételével így ábrázolhatjuk: (E0 ~ Es) → (α) → (Ω ~ én). Freud pedig ezt írja róla: “Ahol Es volt, ott énnek kell képződnie. Ez kulturális feladat, mint a Zuider-tó kiszárítása.”
Az abszolútum és az énhez vezető út ismeretének ellenére Freud az emberteremtés útját – nyilván a vallási naivitások és realitásidegen elképzelések miatt – nem kívánja összefüggésbe hozni a vallással. A vallást neurotikus mankónak tartja: “A vallás – írja Freud – kísérlet, hogy az érzékeinkkel tapasztalható reális világot, amelybe belekényszerültünk, a biológiai és pszichológiai szükségleteinknek megfelelően magunkban kifejlesztett kívánságoknak elképzelésével gyűrjük le.” Az eddig elmondottak alapján feltételezhető, hogy Freud e mondat megfogalmazása közben mire gondolt. Valószínű az életbe való akaratunk ellenére való belevetettség itt a lényeg, ami halállal végződik. Az ember tragikusan nehezen viseli végességét, nyilván azért, mert gondolatképzése – mint az eredet anyagi vetülete – az abszolútumot mintázza, és ez halhatatlan, állandó létű forrástényező. A halálba való beletörődést megkönnyítik az intézményesített – úgymond “hivatalos” autoritással alátámasztott – vallási keretek, rituálék és hitek, amelyek egyben lehetővé teszik, hogy az ember a természetfölötti erőkre támaszkodva legyen úrrá az életét fenyegető és a véggel kapcsolatos frusztrációkon, ahelyett, hogy az önmagában koncentrált istenséggel karöltve, az istenség-emberség – egymástól a formában elválaszthatatlan – egységébe vetett bizalommal vállalná az istenség-emberség sorsával járó örömöket és végességet. Ezt a feltételezést Freud alá is támasztja: A vallás nem egyéb, mint “a neurózis ellenszere”, amely egy “tömegőrület érvényesülésén keresztül segít az individuális neurózist elkerülni”. Persze, mert az emberek elsöprő többsége nem ismeri fel, hogy honnan jött, hogy egyáltalán átmenetileg miért VAN, milyen szerepet szánt neki az eredet, és hogy miért és hová tér vissza. Akik ezekkel a kérdésekkel ezt a kérdéskört tudományos szempontból behatóan vizsgálták, foglalkoztak és valamilyen eredményre jutottak, azoknak feltételezhetően kedvezőbbnek látszik a visszatérés részleteivel nem foglalkozni. Okosabb annak a tényezőnek a szervező/rendező képességére – a legyen meg a te akaratod bölcsessége alapján – hagyatkozni, amely képes volt egy olyan csodálatosan komplex szervet létrehozni, mint az agy. Figyelemre méltó, hogy Freud ezt az elvet követte, ezért viszonyult az elmúlás gondolatához pozitívan. Persze, azoknak, akik a halál gondolatával nem tudnak megbarátkozni, kedvezőbbnek látszik, ha reményt keltő hitük megóvja őket a neurózistól – vagy ami még tragikusabb – a pszichózistól, az én szétesésétől. Ezen túlmenően az individuális hit jelentőségét – a hit univerzális teremtőerejére való tekintettel – nem ajánlatos lekicsinyelni. Gondoljunk itt Krisztus kijelentésére: “Legyen hitetek szerint!”

(Freud ateizmusát befolyásoló vallási hittételek, hiedelmek és tudományos ismeretek alapján valószínűsíthető valóság). Az előző fejezet gondolatmenetéhez kapcsolódva mondhatjuk, hogy Freud az isten tisztelését nem attól tette függővé, hogy van-e örökélet, és ha van, akkor ez milyen, hogy marad-e az individuális tudatból valami, vagy nem. A múlt század harmincas évei vége felé még azt tanították, hogy egyszer mindnyájan testben fel fogunk feltámadni. Freud számára feltételezhetően világos volt, hogy a teremtőerő útjai nem olyan jellegűek, mint ahogy ezt az egyszerű gondolkodású emberek igényeink igényeinek megfelelően magyarázták és (még ma is?) magyarázzák. A teremtőerő arra sincs ráutalva – ez nem az ő (nem ennek a) karaktere, amelyre ismereteink alapján következtetni lehetne – már minthogy szeplőtelen fogantatással formálja meg és küldje el az anyagban az istenség lényegének közvetlen közelébe került – sikeresen megtestesült – önmagát. A Freudot nyilván zavaró szeplőtelen fogantatás azért is problematikus, mert azt a képtelenséget is sugallja, hogy minden más fogantatás szeplős – bűnös –, amikor is pont az ellenkezője feltételezhető. A fogamzás és a vele járó szexualitás, a kéjcsúcsban való kicsengéssel egyetemben a teremtés folyamatába való bevonás fennkölt eszközének és élményének tekinthető, és semmi köze a bűnhöz.
“’A kéj bűn’ – mondja az egyik, aki a halált prédikálja – ’menjünk hát félre, és ne nemzzünk gyermeket!’.”
Kisiskolás koromban, amikor hinni kellett, hogy a szentmise alatt átváltoztatott bor valóban Krisztus vére és hogy az ostya valóban Krisztus teste, magam is belekeveredtem a képtelenségek szülte feszültségekbe. Itt is olyan hittételekről van szó, amelyek Freudot arra késztethették, hogy ateistának vallja magát, mert hát az ilyen jellegű vallásosságban feltételezhetően nem kívánt részt venni. Egy ilyen jellegű istenimádatból nem kért, ezért tagadta az annak idején – s talán még ma is – köztudatban forgó istenkép alapján létező Isten létezését. Pontosabban: az akkori istenkép alapján elképzelt Isten létjogosultságát tagadta, de az abszolútumként felfogott istenség létét, sőt még a vallásos megérzésében megérzésben rejlő valóságkeresés módszerének létjogosultságát – a metafizika alapján álló pszichoanalitikus szemlélet megalkotásával is – elfogadta.
Attól függetlenül, hogy az abszolútum szintjén, az eredetből kiindulva, minden lehetséges, a teremtés folyamatában már megvalósult fogalmak oldaláról nézve, a következő tézist sem lehet feszültségek nélkül elfogadni. Arról a hittételről van itt szó, amely szerint az istenség sikeresen megtestesült önmagát testben engedte visszatérni önmagához, testben fogadta vissza önmagába, testben engedte felszállni a mennyekbe, mert a mennyek lényege nem a testiség, nem az anyagiság, nem a formák világa. A mennyek országa nyilván az ősenergia eredeti állapotában – a kvarkképződés előtti mozdulatlanságban, az einsteini kozmológiai állandóban – rejlő fogalomszintű lehetőségek örök nyugalma és békéje. Úgy fest, hogy az ősenergia és egyben az élet célja a formában – az anyagi világ szintjén – ennek a nyugalomnak és békének a mintázása, megközelítése, az ősenergia önmagára találása, vagyis az, amit a pszichológiában önmegvalósításnak nevezünk. Erre utal az a boldogság, amellyel a természeti törvényekben mutatkozó hatalom forrása (E0~α) azokat jutalmazza, akik az ősi mozdulatlan nyugalomhoz és békéhez hasonló lelki és szellemi állapothoz vezető, önmegtartóztatással és lemondással teli keserves utat végigjárni képesek. Feltételezhetően ennek az útnak a bejárásához – az ősenergia formában való önmagára találásának az útjához – az önbizonyosság, az én megéléséhez vezető út bejárásához – nyújtandó segítség lenne a vallás eredeti célja és feladata. A vallásnak ez a feladata háttérbe szorulni látszik. Az eredeti cél helyét – a személyiségében összpontosított isteni csíra kibontakozását – az ember személyiségén kívüli hatalmakra, az Isten mindenhatóságára és a szentek egyességének közbenjárására való támaszkodás foglalta el, ami egyenesen az istenség formában – az emberben – való születésének elfojtását jelentette és jelenti. Az istenség megtestesüléséhez vezető út a fontos, és ezt kétségtelenül a taoizmus fejezi ki a legvilágosabban. Tao utat jelent. A kereszténységben ezt az utat üdvözülésnek nevezzük, amiről Krisztus az Újszövetség szerint úgy nyilatkozott, hogy oda csak egy keskeny, köves út vezet, és ezért csak kevesen mennek rajta. Hogy ez mennyire igaz, láthatjuk többek között a jelenkor globalizált materialista, monetáris filozófiájának lényegében, amely az előnyök, az öröm- és a profitszerzés istenítésén keresztül egyenesen letaszítja az embereket arról az útról, amelynek bejárása tartalmas és tartós boldogságukhoz vezethetne. A távol-keleti vallási kultúrákban az üdvözüléshez vezető utat és kiteljesedését az emberek derűs egykedvűsége fejezi ki. Mögötte a nirvána – a boldogság – áll. A derűs egykedvűségben a természeti törvényekben kifejezésre jutatott megváltoztathatatlan történések kondicionált elfogadása – a legyen meg a te akaratod! – jut kifejezésre.
A mennyek országának földi vetülete – a mozdulatlanság, a nyugalom és a béke – a nirvána jelenségét magyarázók tapasztalata szerint ott kezdődik, ahol a gondolatok és az akarat megszűnnek. A gondolatok felfüggesztése a szavak elhagyását, a kvarkképződés előtti szavak nélküli fogalmak összességében rejlő látens lehetőségek – az abszolútum – szintjének a formában való megközelítését jelenti. Ennek valószínűsíthető, intuitív igazságára utal a keresztény temetések rituáléjában elhangzó záró mondat is, hogy ti. nyugodjon békében – az öröklét mozdulatlanságában és nyugalmában – és az örökkévalóság fényeskedjék (α) neki – az E0 → α a relativitás szintjén felfoghatatlan lényegébe nyerjen betekintést, a felfoghatatlan megvilágosulásában nyerje örömét. Világosodjon meg előtte, hogy hogyan lehet a világ végtelen és egyben véges. A keresztény temetések rituáléjában elhangzó zárómondat ilyen jellegű értelmezése – amely feltehetően az intuíció alapján valószínűsíthető valóság felismerésének köszönhető – aligha jut el az ember tudatáig.
A nirvána másik előfeltétele az erőszakos akarás – az akaratosság – kiiktatása a – természeti törvényekben kifejezésre jutó eredeti akarásba vetett – határtalan hit javára, a halál elfogadásával egyetemben. A hit jelentőségének gyakori hangsúlyozását az Újtestamentumban aligha lehet véletlennel magyarázni. Máté szerint: “Ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, s azt mondjátok ennek a hegynek itt, menj innét oda, oda megy...” A századosnak pedig ezt mondta: “Menj, legyen úgy, ahogy hitted.” “Mit féltek kishitűek?” “Bízzál fiam, bocsánatot nyernek bűneid.”...”Mi könnyebb, azt mondani, hogy bocsánatot nyernek bűneid, vagy azt, hogy kelj föl és járj?” “Bízzál leányom, a hited meggyógyított.” “Legyen hitetek szerint!” Péter kételkedik, hogy vízen tud járni. “Te kishitű.....miért kételkedtél?” “Asszony, nagy a hited. Legyen hát akaratod szerint.” “Kishitűek, mit tanakodtok magatok közt, hogy nincs kenyeretek?” “Ha lesz bennetek hit, és nem kételkedtek, nem csak a fügefával tehetitek meg, ami történt, hanem akár ennek a hegynek is mondhatjátok: Emelkedj föl és omolj a tengerbe, s az is végbemegy.” Az elvi megállapításokon túlmenő jelenségek – ha valóban megtörténtek – csakis az anyagi lét közös nevezőjének, az ősenergia és minősége közvetítésén keresztül történhettek meg. Gondoljunk a rádiótelefon “csodájára”.
Abba az eredeti akarást igénylő teremtőaktusba vetett hitről van itt szó, amely a kvarkképződéssel a kozmológiai állandót nyugalmi állapotából kimozdította és pörgéssel, keringéssel megtette az első lépést az anyagiság felé. Az ember – mint anyagosított/(meg)szervezett energiahalmaz – nyilván magában hordozza az energia (E0) minőségét (α), teremtőképességét. Világos, hogy az ember az eredet tökéletességét, mint vetület – az anyag tehetetlenségétől terhelten – nem érheti el, de megközelítheti azt. Sőt, az eredettel való kommunikáción – a közös nevezőn (E0) keresztül – az ember megsokszorozhatja az anyagiság által behatárolt teremtőképességét, kreativitását. Olyan jelenségeket is életre kelthet és megélhet, amelyek racionálisan nem elérhetők. Az ősenergiában rejlő teremtőképességébe, a kvarkot létrehozó akarásba – a megtestesülés első impulzusába – vetett hit összekapcsolása a vetület, az ember önmaga teremtőképességébe vetett hittel – az énerő, az öntudat, az akarat összevont és hatványozott teljesítőképességével – a tapasztalatok alapján – az E0 szintjén létrehozható energiatorlódás hullámain keresztüli kommunikáció segítségével – az ember képes a relativitásokban gondolkodó agy számára csodálatos eredményeket elérni. A legyen meg a te akaratod – amivel az individuális akarat párosul – az az összevont hatványozott kapacitás, amivel az irracionális abszolútum szintjére be lehet hatolni. Hasonlatként említhetjük azokat a módszereket, amelyekkel zárt és egyébként elérhetetlen komputerrendszerekbe be lehet jutni. Ez nem azt jelenti, hogy az embernek nem lehet saját akarata. Lehet, és van is. Ez az akarat azonban akkor optimális, ha az ember a természet rendjét felismeri, és azt akarja, amit a természeti törvények követelnek. Persze, az ember akarása ellentmondhat az eredeti determinációknak, de ezt az eredeti, már a szavak nélküli fogalmak szintjén létező lehetőségek úgy korlátozzák, hogy visszavágást váltanak ki. Például: a természeti törvények határozzák meg a máj tűrőképességét. Az alkoholista ihat, amennyit akar, de májának tűrőképességét nem iktathatja ki, de az alkohol romboló hatását igen, feltéve, ha a lehetőségek fogalmi szintjén van egy elvi lehetőség, mondjuk egy kémiai anyag, amely képes kiiktatni az alkohol romboló hatását. De mielőtt ez lehetővé válik, meg kell találni az ellenhatást kiváltó “gyógyszert” a látens lehetőségek között. Ez a felfedezés – a felfedés – lényege. A lehetőségeken belül az ember akarata – teremtőképességének bevetésével, tudományos kutatásának felfedezéseivel – korlátlan. Ami a lehetőségek keretét meghaladja, ott az ember tehetetlen. Ilyen értelemben csak korlátozott szabad akaratáról beszélhetünk, ami azonban elegendő ahhoz, hogy az ember az eredet teremtés előtti abszolút szabad akaratát mintázza, megközelítse és hogy ennek – az eredetnek – testben való önmagára találását önmagában elősegítse. Valószínű, hogy az E0 – a VAN – szemszögéből többre nincs is szükség. Úgy fest, hogy ez – az önmagára találás – a cél.
A korlátozott szabad akarat lényegének megvilágításával kapcsolatban mondhatjuk: az ember a természeti törvényeket ugyan nem képes megváltoztatni, de szabad akarata alapján mégis törekedhet, mondjuk arra, hogy eszközök nélkül repüljön. Az eredményt felesleges ecsetelni. De megkísérelheti a repülést úgy is, hogy a Föld vonzóerejét egy másik,“kedvezőbb” természeti törvénnyel ellensúlyozza. Ezzel kapcsolatban egy súlyos balesetre emlékszem, amely egy mariazelli zarándoklatra induló autóbusz utasait érte. Felmerült a kérdés, hogyan engedheti meg az Isten, hogy a jámbor ájtatosságra törekvő társaságot súlyos baleset érje? A kérdést felvetők nem értettek meg semmit az istenség lényegéből. Az Isten – ha szabad így mondani – elsőrendű akarata a természeti törvények érvényesülése, s ha az ember ez ellen vét, vagy ha az ember a sorsát nagyvonalakban, de alapjaiban meghatározó természeti törvények elementáris erejébe ütközik, akkor mindenképpen alulmarad. Alulmarad akkor is, ha Máriazellbe zarándokol és közben az autóbusz fékje elromlik, vagy az autóbuszvezető útközben elbóbiskol. Nézzük meg ezt közelebbről.
A kozmológiai állandón (E0 = a szubsztancián) – a világmindenség közös nevezőjén – az energia mindenhol való jelenlétén keresztül az ember (Ω) a kozmológiai állandó minőségét (α = az esszenciát) éppen úgy megszólíthatja, mint önmagát, mert hiszen az elmélkedésben sem történik egyéb, mint α és Ω közötti kommunikáció a Ω-ban. Ezt az egy és ugyanazon lényeg kétfajta jelenségének kommunikációja a közös nevezőn – az E0-on – keresztül – teszi lehetővé. Gondoljunk itt a rádiótelefon “csodájára”. A vallások imádkozásra buzdításának értelme tehát – mai ismereteink szerint – megalapozott lehet. Az α és a Ω rokonságának nyilvánvalósága alapján a pszichikus/szellemi α-felé fordulás eredményessége nem látszik kizártnak. Ezen az alapon meg lehet kísérelni az abszolútum minőségétől (α) a közös nevezőn (E0) keresztül segítséget kérni. De ennek csak akkor van értelme, ha az ember rendíthetetlenül hisz ennek sikerében, aminek előfeltétele egy erős én. Minél rendíthetetlenebb a hit, annál valószínűbb az abszolútum fogalmi rendszerében fogant hittel kapcsolatos lehetőségek realizálhatósága, a relativitás szintjén való realizálása. “Ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, s azt mondjátok ennek a hegynek itt, menj innét oda, oda megy...” sejteti, hogy az énerő és a hit párosában különleges lehetőségek rejlenek az abszolútum megszólíthatóságát és teremtőerejének “lehívását” illetően. Látni kell azonban azt is, hogy az E0 szintjéről kiindulva teoretikusan minden természeti törvény felfüggeszthető, még az alapvető is, hogy egy mozgó tényező sebessége nem lehet végtelen. Ha ennek a természeti törvénynek a felfüggesztése megvalósulhatna, akkor egy másik természeti törvénynek az érvénybe lépésével kell számolnunk. Azzal, hogy az anyagi világ megszűnik, mert a mozgó tényező végtelen sebessége következtében a mozgó tényezőnek egyidejűleg mindenütt lennie kell, ami azt jelenti, hogy sebesség nincs, azaz a végtelen sebesség egyenlő a kozmológiai állandó mozdulatlanságával. Ezt a végkövetkeztetést megközelíthetjük más oldalról is: A végtelen sebesség azon jelentése, hogy a mozgó tényező egyidejűleg mindenhol VAN, azt is jelenti, hogy ezen a tényezőn kívül más nincs. Ez az egyetlen tényező pedig maga az ősenergia formafelvétele előtt, a formafelvétel után pedig kettős karakterű: Az E0 egy része nyugalmi állapotú – mint a világűrt kitöltő energia – a másik része formákba kötött (+ 0 –) és a forma elmúlásával illetve felbomlásával terhelt. Ebből a szempontból nézve elméletileg a hegyelmozdítás is lehetséges, mert a hegy sem egyéb, mint anyagosított és szervezett energiahalmaz, ami ugyanazon tényező – az energia – mozgósításával önmaga módosítására alkalmas. A fogas kérdés “csupán” az, hogy hogyan jut el a formába zárt ősenergia olyan mértékben a relativitás szinti önmagához, hogy önmagát ilyen mértékben korrigálni legyen képes. Racionális módon bizonyára nem lehet ide eljutni. Az ilyen kaliberű teremtéshez – a természeti törvények ilyen méretű felfüggesztéséhez – olyan rendíthetetlen énerő és hit szükséges, amelyet különösen egy “civilizált” kultúrán felcseperedett ember racionalitásával és anyagias beállítódásával képtelen elérni. Persze, hogy képtelen, mert még magasabb szintű lelki életre és az anyagiság racionalizmusát túllépő gondolatok fogadására sem képes.
A gyakorlat mutatja, hogy bizonyos természeti törvények a lehetőségek fogalmi behatárolásain belül – további természeti törvények módosítóképességével – erős én és hit összefonódásával – energiatorlódások segítségével kiválthatók, ha az α-hoz való fordulás időpontjában aktuális individuális énerő és hit párosa a szükséges kapacitás magaslatán áll. A “bizonyos” szóval történt behatárolás azért szükséges, mert vannak olyan természeti törvények is, amelyeket mai ismereteink alapján aligha lehet az istenség-emberség dualizmusa alapján felfüggeszteni. Ezek a kizárólag az istenség kompetenciájához tartoznak. Ilyenek például a relativitás-elmélet törvényszerűségei, miszerint növekvő sebességgel csökken az idő, és hogy két pont közötti legrövidebb út nem az egyenes, hanem a görbe.
Mint mondottam, a gyakorlat mutatja, hogy a természeti törvények egy részének felfüggesztése bizonyos esetekben lehetséges, ha a történések előtti szó nélküli fogalmi rendszerben olyan természeti törvények lehetősége szerepel, amelyekkel más természeti törvényeket neutralizálni – semlegesíteni – lehet. Például egy mesterszintű jógi képes magát 24 órára eltemettetni, anélkül, hogy megfulladna. Ennek oka az, hogy énerejének és hitének összefonódásával képes a szervezet oxigénszükségletét csökkenteni. Ismert, hogy – ugyancsak a hit és az énerő összpontosításával a karatézók képesek tenyerük élével egyetlen csapással jó néhány egymásra rakott téglát kettétörni. A jógi, aki csupasz háttal, szögekkel tűzdelt faágyra fekszik, anélkül, hogy a szögek bőrét felsértenék, nem tesz egyebet, mint hogy – erős énjének és hitének összefonódása alapján – energiáját a szögekkel érintkező bőrfelületre koncentrálja. Világos, hogy ebben az esetben a sebezhetőség természeti törvényével a jógi a hit és az énerő által mozgósított másik természeti törvényt állítja szembe, amely úgy hangzik, hogy erős én és hit összefonódásával a sebezhetőség kiiktatható. Nyilvánvaló, hogy a példaként felhozott és minden hasonló esetben a jelenségek gyökerében – a szavak nélküli lehetőségeket tükröző fogalmak szintjén – olyan fogalmaknak kell létezniük, amelyek meghatározott körülmények és feltételek között lehetővé teszik a csodálatos jelenségek kiváltását. Ha azonban a jógi beteg, legyengült, akkor képtelen a korrigáló természeti törvény aktivizálására, mert énerejének és hitének összefonódását nem képes elégséges intenzitással realizálni – a szükséges erőt nem képes az E0-ban rejlő lehetőségekből “lehívni”. Valószínű, hogy a kereszten is ez történt a meggyötört Krisztussal, amikor felsóhajtott: “Atyám, miért hagytál el engem?”
2006. december 25-én sugározta a Duna Televízió a Szent Bernadett című filmet. Ennek egyik jelenete tanulságos: Egy istállóból kitévedt egy báránygida. Bernadett kétségbeesetten kiszaladt az istállóból, térdre esett az istálló előtt, összekulcsolt kezekkel az égre meredve könyörgött Szent Józsefhez és Máriához, hogy adja vissza a kis bárányt, “mert olyan aranyos”. Ebben a pillanatban előbukkant a bárányka és kedvesen bégetett. A dolgokat nem így mérik. Egy vallás könnyen magát is lejárathatja.
Összefoglalva: Az abszolútummal összekötő energiatorlódások – “rádiókapcsolatok” “csodáira” csak annyiban számíthatunk, amennyiben egy természeti törvény kiiktatására egyéb természeti törvények vethetők be, amelyek az ősállapotban a látens lehetőségek fogalmi köréhez tartoztak/nak. Transzcendens – szakrális – támogatást, – beleértve a csodának nevezett jelenséget – csakis az énerő és a hit pszichikus ereje által kiváltott energiatorlódás közbeiktatásával várhatunk, mert a kiváltott torlódás az irracionális abszolútum (E0) szintjén zajlik le, amelynek esszenciája az α. Ez a hit univerzális jelentőségének egyik oldala. A másik az, hogy a hit minden aktivitás előfeltétele, mert amiben az ember nem hisz, azt el se kezdi, ebben az irányban az akarata nem realizálódik, pontosabban, az ez irányú akaratot énje nem hívja elő. Ez érvényes – mutatis mutandis – mindenekelőtt a kvarkképződéssel kapcsolatban, amelyet feltehetően a sikerbe vetett abszolút hit által kiváltott eredeti, tágabb értelmezésű akaratjelenség mozdított ki a kozmológiai állandósságból, ami a relativitás szintjén szorosabb értelemben vett akarat formájában jelenik meg: emberi hit → akarat → cselekvés.
A hit univerzális és különleges jelentősége mutatkozik meg azokban az esetekben is, amikor a rendíthetetlen hit irracionális élményeket – pszichikus/pszichoszomatikus megrázkódtatásokat – vált ki, amelyek következtében a rendellenességek rendeződnek, ha az én elég erős. Ha nem, az irracionális élmény szétveti az ént, és ennek következménye a pszichózis.
Ismerünk olyan eseteket, hogy vakok véletlenül kiváltott fizikai vagy pszichikus megrázkódtatás következtében újra látni kezdtek.
A megrázkódtatást – sokkolást – eredményesen alkalmazzák pszichikus/pszichoszomatikus megbetegedések inzulinos-, elektromos- vagy hideg vizes sokkos (Kneipp-kúra!) gyógyítására. De hallottam már olyan véleményeket is, amelyek a sokkolásban az emberi méltóság megsértését vélik felfedezni.
A sokkolás jelentőségéről a csodának nevezett jelenségekkel kapcsolatban professzor Hofstätter egyetemi tankönyvében a következőket írja: “A tény, hogy uralkodók a középkorban kézrátétellel görvélykórt gyógyítani voltak képesek, megbízható források alapján igazolt. Az uralkodók projekció és identifikáció összefonódásán keresztül érvényesülő hatalma (az ebben való hit) képes volt az alattvalók autonóm idegrendszerébe behatolni. Miért ne, ha már egy valamelyest ügyes pszichiáter is képes hipnotizálással egy médium bőrén égési hólyagot előhívni. A hipnotizáló a médiumra nem saját akaratát erőszakolja rá, hanem ellenkezőleg, a médium idealizálja a hipnotizálót.” Hisz a hipnotizáló autoritásában. Figyelemre méltó ez a jelenség, mert feltételezhetően nem járunk téves úton, ha azt mondjuk, hogy az emberi hit ereje a relativitás szintjén a teremtő ősenergia saját istenségébe és teremtőerejébe vetett hitet mintázza. Az ember hite eredetileg valamilyen teremtőerőtől való függésen alapszik, amiből a kultúráktól független vallási szükséglet fakad. Úgy néz ki, hogy a teremtőerő autoritásába vetett emberi hit földi autoritásokban tükröződik. Nyílván innen származik az “Isten akaratából királyi fenség” kifejezés. A hatalom birtokában a földi autoritás kimeríti azokat a lehetőségeket, amelyeket a teremtőerő az evolúcióban a teremtőerő ismertetőjegyeinek kifejlődését illetően a formában elérni volt képes. Ennek tudatában megdöbbentő napjainkban mindenfajta autoritás – erőteljes lejáratási akciók kíséretében zajló – szétrombolása.

(Az abszolútum szintjén folyó kommunikáció és a parapszichológia) Ebben a fejezetben bemutatjuk azt a tudományos hátteret, amelynek alapján mondhatjuk, hogy a szavak nélküli lehetőségeket tükröző fogalmak szintjén olyan fogalmaknak kell létezniük, amelyek meghatározott körülmények és feltételek biztosítása mellett teret nyitnak a csodálatos jelenségeknek. Annak a jelenségnek a hitelességét kívánjuk az alábbi sorokban szemléltetni, amelyek bizonyítani látszanak, hogy az E0 szintjén a rádiótelefonáláson túl, kommunikáció segítségével irracionális jelenségeket lehet előhívni. Az E0 szintjén – a lét közös nevezőjének eredeti minőségi szintjén – minden mindennel összefügg, a kommunikációnak nincs határa.
Berendt írja, hogy az első eredményes gondolatátviteli kísérlet 1921-ben a Groningeni Egyetem Pszichológiai Intézetében Heymans és Brugmans nevéhez fűződik. Ezen az eredményen felbuzdulva alapították parapszichológiai jelenségek további vizsgálata céljából az Utrechti Egyetemen azt a docentúrát, W. H. C. Tenhaeff vezetésével, amely 1953-ban egy intézet keretében tanszéki rangot kapott. Ezzel egy időben az amerikai Duke Egyetemen W. McDougall és a Bonni Egyetemen E. Rothacker vezetésével a pszichológiai intézetek keretében megkezdődött a parapszichológiai kutatás. A Duke Egyetemen – ugyancsak az elért eredményeken felbuzdulva – 1934-ben J. B. Rhine vezetésével parapszichológiai laboratórium alapítására került sor. Az ötvenes években az akkori Nyugat-Németországban a Freiburgi Egyetemen intézeti keretek között megalapították a Pszichológiai Határtudomány tanszéket H. Bender vezetésével. A Szovjetunióban 1960-ban a leningrádi egyetemen került sor L. L. Wassiliew irányításával a parapszichológiai jelenségek kutatására, amelynek súlypontja a telepátia volt. Többek között feltették a kérdést, hogy egy atomháború során hogyan érhetik el a tengeralattjárókat, ha a technikai kommunikációs szisztéma összeomlik. Fantasztikusnak tűnő eredményeket értek el és hangsúlyozták, hogy tapasztalt jelenségek nem mondanak ellent a materialista világképnek, ami fejtegetéseink szempontjából mellékes, mert kiindulásunk alapja az E0 és ennek minősége, önszervezési képessége, az α. A különbség fejtegetéseink és a materialista felfogás között “csupán” annyi, hogy a materialista filozófia nem látja, nem kívánja, vagy nem képes látni azokat a tényezőket – az értelmet és a célirányos hajtóerőt – a hitet és az akaratot, amely a teremtés folyamatát az evolúcióban az útkeresés folyamatában megmutatkozó véletlenek fölé emeli.
További kutatóintézetek és tanszékek jöttek létre Argentínában, Chilében, Indiában. Napjainkban már világszerte számos tudományos centrumban folyik parapszichológiai kutatás.
Az amerikai kutatás legjelentősebb centruma a Virginiai Állami Egyetemen, Charlotteville-ben van, ahol I. Stevenson és J. G. Pratt jelentős eredményeket értek el. 1969-ben a parapszichológiát az amerikai tudományos élet központi szövetsége (American Association for the Advancement of Science – AAAS) tudományágként ismerte el.
Az Osztrák Pszichohigiéniai Társaság felkérésére írta meg jelentős könyvét professzor Lenz, a linzi Barmherziger Brüder kórház idegosztályának főorvosa. Egy idézet erejéig nézzük meg a lényeget! Ennek a munkának a feladata “hozzáférhetővé tenni, hogy a jelenkorban, amelyben a természettudományok, a technika és szociológia a társadalmat totálisan irányítani látszanak, egy másik dimenzió is létezik...” Ez az irracionális dimenzió – az α és Ω kommunikációs lehetőségének a szintje.

(Pszichoanalízis, metafizika és metapszichológia) Freud idejében a parapszichológiai jelenségek csodái a természetfeletti erők respektálását és félelmet váltottak ki. Az abszolútum fogalmával és az abszolútum szintjén lehetséges kommunikációval kapcsolatos tudományos gondolkodás útjában állt a napjainkra már szinte általános műveltséghez tartozó tudományos ismeretek akkori hiánya. A parapszichológiai ismeretek, a relativitáselmélet és a kvantumfizika által mára világossá tett háttér-információk hiányában és az istenség direkt úton való fel- és megfoghatatlanságának tudatában Freud a lelki élet kutatásával kapcsolatos törekvéseit a kinyilatkoztatások alapjául is szolgáló megérzések és sejtelmek valószínűségén keresztül – szakrálisan – kívánta elérni.
Freud programatikus célját – a metafizika metapszichológiává fejlesztését – az én fogalmával kapcsolatos megjegyzései is világosan mutatják, amikor azt írja, hogy “amit énnek nevezünk az az élet folyamán lényegében passzív marad. Életünket ismeretlen és fékezhetetlen hatalmak élik.” Groddeck hasonlóan látja az Es lényegét: “Az a véleményem, hogy az embert az ismeretlen éli meg. Van benne egy törekvés, egy csodálatos valami, ami irányítja a vele kapcsolatos történéseket. A szó, hogy ’élek’, csak feltételesen igaz, a teljes igazságnak csak egy részét fejezi ki, mert ’az embert az Es éli meg’.” Arról nem hallottam, hogy Groddecknek emiatt kellemetlenségei lettek volna, annál több kellemetlensége származott belőle Freudnak, annak ellenére, hogy mindkettejüknek igazuk lehet, ha a mondatot nem az ember tetteiért való felelőssége kiiktatásaként értékeljük. Az ember felelőssége bizonyos mértékű szabad akaratában rejlik, abban, hogy kultúrájának erkölcsét még önmaga ellen is fordíthatja. Erről van szó például akkor, ha a háború – a halál – istenítését a hősiesség fogalmával kötik össze, vagy a kizárólag az egoizmuson nyugvó piacgazdaságban a profit elsődlegessége alapján a természetet oly mértékben szennyezik, hogy az az emberiség létét is veszélyezteti.
A szóban forgó Freud-idézet értelmezése azok számára, akik Freud összmunkásságát ismerik, egészen más irányba mutat. Az én passzivitása azt jelenti, hogy az ént nem saját elhatározása és akarata hozta létre, hanem egy életre és tudatra törő erő. ﴾E0 → α (én vagyok, aki vagyok) → E0 ~~ Es → Ω(én vagyok)﴿ Az “én vagyok, aki vagyok” – ahogyan a Mózesben is megtestesült istenség önmagát a Mózessel való intuitív dialógusban nevezte – a relativitás szintjén az “én vagyok” fogalmában önmagát mintázza. Ez az én relatív, behatárolt szabad akaratára utal. Ez azt jelenti, hogy az én feladata az én vagyok, aki vagyok lehető leghűbb megvalósítása a formában, és ezt a célt az eredet, az én vagyok, aki vagyok a természeti törvények szigorával következetesen követi. Aminek az ember ellent is mondhat, de ha így tesz, az nem marad következmények nélkül. Életünket tehát ismeretlen – az irracionális/abszolút jellegre tekintettel megfoghatatlan – erő, a történések előtti lehetőségek fogalmi keretjének esszenciája éli. Anélkül, hogy ez személyes állásfoglalásom lenne, megjegyzem, hogy az “életünket ismeretlen és fékezhetetlen hatalmak élik” intuitív oka lehet annak, hogy bizonyos vallások papjai öngyilkosokat szertartással nem voltak hajlandók – talán még ma sem hajlandók – eltemetni. Hát persze, mert az embernek nincs joga azt elvetni, ami nem az övé. Ha magát megöli, a megtestesült istenséget is megöli.
Máté János Anthony de Mellóra való hivatkozásaiban többek között szerepel Sziénai Szent Katalin víziója, amelyben az Isten így szólt hozzá: “Én vagyok Ő, aki aktívként van; te vagy a passzív, aki egyébként nincs...” Keleten hasonló felfogásra bukkanhatunk: “Istent tekintjük táncosnak, a teremtést pedig úgy, mint Isten táncát. Ne úgy értsd, hogy Isten a nagy táncos, te meg a kicsi. Te egyáltalán nem vagy táncos. Te vagy a tánc. Téged járnak.” A kérdés: mit akarhatnak Freud kritikusai, akik a jelekből ítélve aligha értettek meg valamit is a lényegből .
A pszichoanlizisssel kapcsolatos fogalmi zavarokról már az első részben volt szó. Láttuk, hogy ezek főleg az ösztön, a hajtóerő és a tudattalan szavak használatával függnek össze. Frissítsük fel azokat a problémákat, amelyek a metapszichológiával kapcsolatban ide kívánkoznak: A nemtudatos szint nem azonos a tudattalannal. Ugyanis topológiai – az agy elméleti területi felosztása – értelmében a nemtudatos szint a nemtudatos hajtóerők és a nemtudatos információk – fogalmak – tárháza, helye. Fontos látni, hogy a létezés összes információja látensen már az ősenergia lehetőségeiben – az ember és a szónélküli fogalmak komplexumában – honos. Az információk innen gyűrűdznek tovább az anorganikus anyagban és az ezt követő fejlődési állomások minden köztes állapotában, így a sejtben és minden élőlénybe is.
A biológia oldaláról ez a tézis igazoltnak látszik. Portmann írja: “Az élet eredetével kapcsolatos kutatás többé-kevésbé tudatosan közreműködött az élő szervezetről alkotott elképzelések megváltozatásához. Az utolsó háromszáz év mikroszkopikus megfigyelései arra az eredményre vezettek, hogy minden lény egyetlen sejtből származik, amely sejt a mikroszkopikus nagyítás mellett is csak igen egyszerű struktúrát mutat. A különböző állatok tojásai annyira hasonlítanak egymásra, hogy ezekből az élőlény fajtájára nem lehet következtetni. A kutatók értetlenül álltak a jelenséggel szemben. Ez egy új kutatási terület megszületéséhez vezetett. Ennek eredménye, hogy az egyszerűnek látszó, áttetsző életanyagnak minden információt tartalmaznia kell, ami egy bonyolult szerkezettel rendelkező test, egy korallsziget, egy madár, vagy éppen egy ember felépítéséhez szükséges.” Az információk tehát VANNAK. Az E0-ból kiindulva vannak a kvarkban, a részecskékben, az atomban, a molekulában, a sejtben és ennek hajtóerejében, az Es-ben és minden szervezetben, az emberben is, de az információk a tudatig csak akkor juthatnak el, ha a tudat már az evolúció során kifejlődött és az információ az érzékelésen túl észleléssel és a lehetőségeket tükröző szavak megjelenésével képes megfogalmazódni. Van tehát egy nemtudatos szint, ahol a hajtóerők és a lehetőségekben rejlő információk látensen vannak, amelyek egy része – az adott fejlődési szintnek megfelelő része – aktívak, aktív, és van egy tudatos szint, amelyen az információk egy része tudatosodhat. Ugyanerre az elvre épül fel a kromoszómák működése. Az információkat a gének hordozzák. Kiszely írja, hogy az élő anyagnak “programozott organizációja” van. A géneket írásjeleknek tekinthetjük, amelyek olvasása képes az információt tudatosítani. A gén-írásjelek parancsokat közvetítenek, utasítják a sejteket, hogy melyik sejt, mikor, milyen funkciókat kell, hogy ellásson.
Kiváltságosan az embernek jutott az a lehetőség és sors, hogy a tudatosodott, de kellemetlen információkat közvetítő információkat akaratlagosan elfelejtse, elfojtsa, azaz a nemtudatos szintre szorítsa vissza. Ezzel szemben áll a metapszichológia tudattalan jellege. Itt, ebben a vonatkozásban érvényes az “Unbewußt“ fordítása tudattalan értelmezésben. Frankl fején találja a szöget, amikor leszögezi: “Der Geist ist gerade an seinem Ursprung unbewußter Geist.” – “A szellem éppen eredetében tudattalan szellem.” Nézzük meg ezt közelebbről.
Freud a metapszichológiát metafizikai képzetek újraalkotásának tudományos kísérleteként értékeli, és ezzel a vallások szerepét felértékeli, ami köztudott vallásellenességének és ateizmusának alaposan ellentmondani látszik. “A mitológiai világkép jelentős része, – amely még a legmodernebb világvallásokban is otthonos – szögezi le Freud – nem egyéb, mint a külvilágba kivetített pszichológia. A lelki élet és a még tudattalan (értsd, a lelkiélet és az emberi agy nélkül még tudattalan E0) kapcsolatainak homályos ismerete E0 kapcsolatainak homályos ismerete (az úgynevezett endopszichikus érzékelés) egy érzékfeletti valóság megalkotásában tükröződik és a tudomány feladata, hogy ezt az érzékfeletti valóságot a tudattalan pszichológiájává fejlessze. Bátorság kell ahhoz,... hogy a metafizikát metapszichológiává formáljuk.” Röviden, Freud szerint tehát a metapszichológia az endopszichikus érzékelés – tehát nem észlelés – “kibogozása”. Világos, hogy a tudattalan pszichológiája nem az ember pszichológiája, hanem a tudattalannak vélt ősenergia pszichológiája, amely a formákban tudatra tör, és amelynek lényegére, embert teremtő tendenciáira az ember ráérez (vagy nem), amit az ember endopszichikus késztetés alapján sejt, és ami egyben az intuíció és inspiráció valamint a vallási kinyilatkoztatások forrását képezi. Nyilván a freudi őselfojtás és Jung archetípusa is ezekből az endopszichikus sejtelmekből születtek, amelyek – az ugyancsak endopszichikus eredetű társadalmi lelkiismerettel összefonódva – az abszolút erkölcs alapjai. Azokról az erkölcsi értékekről van itt szó, amelyek átlagosan egészséges emberekben a tudattalan alapelveinek – fogalom-komplexumának – sejtése alapján – azonos elvek alapján – fajra és társadalomra való tekintet nélkül öltenek formát. Az a bizonyos – tudattalannak tartott – ősvalami elve, fejlődési célirányossága jut itt univerzálisan, az emberiséget átfogó módon kifejezésre, amit Jung kollektív tudattalannak és megmagyarázhatatlan lelkinek – pszichoidnak – nevezett, és amit Frankl az unbewußter Gott elnevezéssel aposztrofált. Itt nem csak arról az Istenről van szó, ami/aki a nemtudatos szintjén munkálkodik, hanem arról a – relativitás racionalitása szemszögéből nézve még – emberi szó és tudat nélküli “tudattalan” ősenergiáról – E0-ról – amelynek megvan a maga sajátos pszichológiája, elve, célirányossága, rendszere, modellje és az emberi pszichére szabott sajátos hatásmechanizmusa. Az itt körvonalazott tényezők a metapszichológia gyökerei, azokkal a pszichikus folyamatokkal egyetemben, amelyekkel közelebb lehet kerülni az ősenergia lényegéhez. Ilyenek, pl. Frankl metapszcihológiájában a transzcendencia (a humor) és a distancia (a dolgok értelmének keresése) és azok a pszichikus folyamatok, amelyekkel az abszolút ősenergia – az akaratosság büntetésével – tudatára ébredt formáját önmagához való hűségre, általánosan a magasabbrendűség felé, speciálisan az erkölcsi emberré válás felé való törekvésre serkenti. Az utóbbi a szándékolt eredményesség megfordításának pszichikus alaptörvénye, amelyet ugyancsak a tökéletesedés szolgálatában, a pozitív önképszükséglet egészít ki. A pozitív önképszükséglet nyilván a “tudattalan” magasabbrendűség felé való törekvésének tükröződése az emberben.
A felsorolt tényezők nyilván nem az emberi logikának megfelelő pszichológia és nem az emberi alkotótevékenység eredményei, hanem az abszolút és irracionális tudattalan pszichológiájának tükröződései a már tudatára ébredt forma nemtudatos szintjén, ami tudatosításra és megfogalmazásra vár. Ez a metapszichológia, a tudattalan pszichológiájanak lényege. Erre vállalkozik Freud, amikor elvek (Prinzipien), alapfogalmak (Grundbegriffe) megfogalmazására és modellekben való gondolkodásra (Fiktionen, Vorbilder, Darstellungen) vállalkozik. Célja, hogy magas fokú absztrakcióval be tudja mutatni, hogyan lett abból a – relativitás racionalitása szempontjából kaotikusnak és tudattalannak tűnő – energiakötegből, amit Es-nek nevez, tudatára ébredt forma – én –, és elvben – topikus, dinamikus és ökonomikus nézőpontból – hogyan működik ennek lelki élete.
Bár már eddig is nyomatékosan hangsúlyoztuk, mégis fontos kiemelten rámutatni arra, hogy a metapszcihológiában szóban forgó tudattalannak megvan a sajátos pszichológiája, elve, célirányossága, rendszere, modellje és az emberi pszichére szabott sajátos hatásmechanizmusa, ami az emberi biológiai organizáció biológiai-pszichológiai minőségéből belülről fakad, azaz amit a transzcendens hajtóerőből kifejlődött biológiai-pszichológiai hajtóerők ébresztenek (= endopszichikus érzékelés). Abból, hogy a “tudattalannak” sajátos pszichológiája, elve, célirányossága, rendszere, modellje és az emberi pszichére szabott sajátos hatásmechanizmusa van, következik, hogy a tudattalan csak a relativitás racionalitása szemszögéből nézve tudattalan még, hiszen a tudattalannak tekintett eredet lehetőségeiben rejlő felsorolt minőségek már ott – a tudattalanban – az értelem jelenlétére utalnak. Ez az eredeti értelem származékosan az elemek periodikus felépítésének logikájában, az állatok életet szolgáló ösztönös-értelmes viselkedésében – ami nyilván nem az állatok teljesítménye – és végül az emberi tudatban tükröződik. Az alma nem esik messze a fájától.
A tudomány szempontjából Freud önbesorolását – ateizmusát – a mélylélektan metapszichológia-jellegére valamint az istenség ismertetőjegyeinek pontos megfogalmazására való tekintettel – semmi esetre sem lehet fenntartások nélkül elfogadni. Az utóbbit nézzük meg most közelebbről.

(Az Es semleges jellege és az abszolútum) Az ősenergia semleges jellegéről Lao-Ce így ír: “Volt valami – más dolgok által körül nem írható – és teljes, az Ég és Föld előtti. Mily nyugodt és forma nélküli volt, magában álló, változásnak alá nem vetett, mindenhová elérő és (kimerültségtől) nem fenyegetett! Tekinthető minden dolog Anyjának.” Az Esnek “nincs lehetősége arra, – szögezi le Freud – hogy az énben szeretetet vagy gyűlöletet ébresszen”, (mert az Es semleges, mint az E0, amelyet az Es az organikus anyagban tükröz. Minden ami belőle, az E0 → Es-ből származik, csak az evolúció során kifejlődött humánus erkölcsi érzéken és a kulturális értéktételezéseken keresztül ítéltetik jónak vagy rossznak.) “Az Es nem képes közölni, hogy mit akar.” (Persze, hogy nem képes, mert az ősenergia önazonosításához – az énhez – kötött emberi szó még hiányzik). “Az Esnek nincs szoros értelemben vett akarata.” (Persze, hogy nincs, mert a szoros értelemben vett akarat az Es-ből a koncentrációs képességgel kialakult én privilégiuma. A tágabb értelemben vett akarat, az abszolútum privilégiuma, ami feltehetően az ősenergiát kimozdította a nyugalmi állapotból és a kvarkképződéshez vezetett.) “Természetesen az Es nem ismer értéktételezéseket, nem ismeri a jót, a rosszat és az erkölcsöt.” (Nem ismeri, mert semleges is, meg nem is, mert benne van a feszültség, az ellentmondás kialakulásának a lehetősége is, ezért is irracionális, abszolút).
Freud szerint az Es az evolúció folyamán lényegét nem változtatta. Persze, hogy nem, mert az Es mint az E0 tükröződése az organikus anyagban örök, mint az E0: az Es VAN, tehát nem változhat. Minél távolabb tekintünk vissza az evolúcióban, annál hamísítatlanabbul tudjuk az Es semleges jellegét nyomon követni, azaz azt, hogy az élvezetszerzésen nyugvó hajtóerőknek az élet és az azt követő halál az egyetlen célja, amelyben értéktételezésnek a morálkomplexum kifejlődése és a kultúra megjelenése előtt helye nincs.
Ami a halálhajtóerőt illeti, figyelemreméltó Freud éleslátása, amikor a hajtóerők életet nemző és életet fenntartó erejével a halálhajtóerő kiiktathatatlanságát kötötte össze. Persze, mert ha a teremtő ősenergia-minőség önmaga megélésének keresése céljából az evolúcióra tesz, akkor a halál elkerülhetetlen. Csak a halál biztosíthatja a magasabb szintű megújulást.
Tipikus humánus erkölcsi érzék és kulturális értéktételezések nélkül a hajtóerők semleges jellege még a fejlettebb biológiai organizációkban is felfedezhető. Lorenz a “Sogenannte Böse” (Az úgynevezett gonosz) című munkájában a következőképpen mutatta be ezt: “Egy kutya, – írja – amely zsákmányra vadászván egy nyúlra veti magát, ugyanúgy örül, mint amikor gazdáját köszönti, vagy ha várakozással néz valamilyen esemény elé. Kiváló felvételek sokasága bizonyítja, hogy az oroszlán arcán sem lehet a vérszomjat felfedezni dramatikus pillanatokban, közvetlenül mielőtt ráveti magát áldozatára.”
Freud az Es-ről azt írja, hogy ez egy titokzatos, az ember számára még logikailag is hozzáférhetetlen “primitív és irracionális karakterű” őserő. “Az Es egy gerjedelemtől zubogó katlan. Úgy képzeljük, hogy a szomatikussal szemben nyitott” azaz a testet érő ingerekre érzékeny és a testre hat. A folytatás pedig a gazdasági vonatkozást emeli ki. Az Es “felveszi az ősi hajtóerők ébresztette szükségleteket (= E0 → α→ Es), amelyek benne (az Es-ben) pszichikusan jutnak kifejezésre”. A mélylélektan szerint a gazdálkodás célja az élet fenntartása és nem a profit. A gazdálkodás teszi lehetővé az életfenntartást, és az ősenergia az élet fenntartásán keresztül éli meg és reprodukálja önmagát a formában. Ebben az aspektusban felismerhető a szexualitás különleges jelentősége is (!), amelyet Freud hangsúlyozott, amiért elítélték, és ami miatt magyarázkodásra kényszerült. A szexualitás az ősenergia önmagát reprodukáló eszköze! Itt álljunk meg egy pillanatra! A szexualitás különleges jelentősége hangsúlyozott figyelmet érdemel.
A szexualitás jelentőségének felismerése – de főleg kimondása – Freud korában súlyos erkölcsi bűnnek számított, és egy bizonyos körben ez is hozzájárult “elvetemült istentagadóként” való megbélyegzéséhez.
A szexualitás jelentőségét a filogenetikus (a törzstörténeti) és az ontogenikus (az individuális) fejlődésből kiindulva is követni lehet. Úgy néz ki, hogy a szexualitás azért kardinálisan fontos, mert a teremtés folyamatába való beavatkozás eszközének látszik. Úgy néz ki, mintha a teremtőerő a teremtést a teremtettek közreműködésén keresztül “kívánná” véghez vinni, mintha a teremtőerő a hús-vér képviselte (relatív) szinten részese kívánna lenni annak a fenségesen elragadó teremtési aktusnak, amely a koitusz triumfális érzelmi kicsengését kíséri. A triumfális karakter a teremtés sikerélményét kísérő ujjongásként és a teremtés szándékának követéséért járó jutalomként fogható fel. Úgy látszik, hogy az ősenergia esszenciája (α) a szexualitáson keresztül a relativitás szintjén nemcsak a teremtés folytatását és befejezése felé való törekvését példázza, hanem a sikeres teremtésélménnyel járó ujjongását is, ami a szexuális örömben és kéjcsúcsában jelentkezik. Ez az eredet motivációjaként fogható fel, amelynek kifejezésre juttatásával a nemzési aktust – önmaga formában való újraszületésének előfeltételét – nem bízta kizárólag a tudattal rendelkezők akaratára. A szexuális öröm így a legyen meg a te akaratod parancs teljesítésért “járó” ajándéknak minősíthető.
Úgy néz ki, mintha a teremtőerőnek az élet továbbadása szempontjából nem is lenne más alternatívája, mint a szexualitás, mert hiszen a teremtés folyamata az evolúció folyamatában gyökeredzik. Az evolúció lényegének szempontjából célszerűtlen minden új egyed létrejöttét évmilliókat igénybevevő evolúciós folyamat – kísérletezés – totális időbeni megismétlésére bízni. Az evolúciós folyamat totális megismétlése minden egyed esetében célszerűtlen és az abszolútum lépten-nyomon megnyilvánuló zsenialitásával összeegyeztethetetlen lenne. Célszerűtlen lenne azt ismételgetni, amit az evolúcióban zajló kísérletezések – a mutációk – sora már megtett az önmegvalósítás irányába. A mindenkori fejlődési szintig az út már ismert és a génstruktúrákban kódolt. Célszerű tehát a már genetikailag rögzített és elért evolúciós szintből kiindulni, és erre a szintre a következő kísérleti lépést az én vagyok felé megtenni. Erre az evolúció rövidített megismétlése látszik célszerűnek egy erre alkalmas befogadó testben, mint pl. egy növény magja a földben, a teknősbéka tojása a tengerpart homokjában, a madáré a fészek melegében és védettségében, az embrió az anyaméhben. Az emlősök esetében – beleértve az embert – a befogadáshoz és a rövidített terhesség időtartamára tervezett evolúciós folyamat megismétlésének beindításához a fejlődés kiindulópontját, az egyesülésre szánt sejteket helyzetbe kell hozni: biztosítani kell az új egyedek kísérleti jellegű minőségi fejlődési lehetőségeit, amelynek érdekében α a kombinációs lehetőségek szinte pazarló gazdagságát veti be. A bevetés hatékonyságát azzal tetézi, hogy a génkombinációkat két különböző nemű egyed már egyenként is fantasztikus kombinációs lehetőségeit a szexualitás fogalmának realizálásával megduplázza. Persze: minél nagyobb a kombinációs lehetőség, annál nagyobb az önmagára találás esélye. Másrészt a helyzetbe hozást a teremtőerő bölcsen nem bízta az élőlények akaratára, hanem a szexuális élmény keresésének motivációjával érdekelté tette azokat a teremtés aktusában való részvételre. Ennek gazdaságpszichológiai vonzata, hogy a szexualitás hajtóerejére épülő szó szerinti isteni vonzóerőt – a reklámok profitszerzésre irányuló képzettársítási ajánlataikkal – szinte korlátok nélkül ki tudják használni. A kihasználás egyben egy fenséges célra alkotott érzelem olyan mértékű lealacsonyítását jelenti, amely egy érzékenyebb emberből a konverzió (a fizikai bántalmakat okozó lelki konfliktusok) törvényszerűsége alapján akár fizikai fájdalmat is kiválthat.
Összefoglalva elmondhatjuk, hogy a szexualitás fontosságának hangsúlyozását nem lehet úgy értelmezni, mint ahogy ezt Freud-kritikusok tették és teszik. A valóság ugyanis az, hogy mind a filogenetikus, mind az ontogenetikus fejlődés célja az ősenergia önmagára találása a formák – a relativitások – világában. Ez az önmegvalósítás lényege. Ezt a célt az ősenergia esszenciája az élőlények szexuális kényszerén keresztül érte és éri el, úgy, hogy az alapozó teremtés utáni teremtés folyamatát az élőlények genetikájába hajtóerőként rögzítette/rögzíti. Úgy fest, hogy az élet célja a szexuális-hajtóerő parancs teljesítése, amellyel minden más tevékenységünk szervesen összefonódik. Freudnak igaza van, amikor a szexualitás különleges jelentőségét hangsúlyozza, mert hát – ahogyan a népi bölcsesség is véli – valóban minden a szexualitás körül forog: a gazdálkodás célja sem egyéb, mint az individuális élet fenntartása és továbbadása. Tevékenységeink minden mozzanata, az étkezés, a ruházkodás, az otthonépítés, az óvodák, az iskolák, az utak és egészségügyi intézmények stb. mind a szexualitás, elsődlegesen a nemzés és gyermeknevelés szolgálatában állnak, mert csak munkásságunk és tevékenységünk, és az ehhez szükséges anyagi háttér megteremtése képes az “én vagyok, aki vagyok” szakadatlan megújulását az énen keresztül a formák világában – a relativitás szintjén – biztosítani. És mert itt célirányos, kiiktathatatlan hajtóerőről – biológiailag programozott kényszerről – van szó, a szexuális vágy jelentősége mind a teremtés folytatása és befejezése, mind egészségi szempontból felbecsülhetetlen. Nyilván ezért mondta Konfucius: “Soha nem láttam olyant, aki az erényt többre becsülte, mint az érzékiséget.”
A szexualitás jelentőségének hangsúlyozása nem azzal válik problematikussá, hogy valaki erre rámutat – mint Freud –, hanem azzal, hogy egyesek vagy a társadalom fejreállítja a természet rendjét. A szexualitás – mint láttuk – eszköz az ősenergia anyagi szinten való önmegvalósulása érdekében és nem a cél. A szexuális vágy akkor válik erkölcsi és egészségügyi problémává, ha az eszközből cél lesz, ha a szexuális vágy generálisan céllá válik – még pontosabban – ha a szexualitást az ember sportnak tekinti, vagy bűnnek, és ezért elfojtja. Ez a behatárolás azért szükséges, mert a megfelelő mederbe terelt szexuális vágyak az egészség megőrzése és helyreállítása szempontjából céllá is válhatnak.
A szexuális kényszert fel lehet dolgozni, nemesebb célok érdekébe be lehet fogni. Erre azonban csak különleges énerővel rendelkezőknek ajánlatos vállalkozniuk. A feldolgozáson kívül csak a szexuális hajtóerő elfojtása vagy korlátlan szabadon bocsátása lehetséges. Az utóbbi lehetőségek az ősenergia önmagára találását – az én vagyok önbizonyosságának mértékét – gátolják, és neurotikus megbetegedésekhez vezethetnek, amelyek a kreativitás szempontjából előnyös mértékletes érzékenységen messze túlmutatnak. Az elfojtás ingertorlódásra – félelemneurózisra – vezet, a korlátlan kiélés pedig érzelmi elszegényedést – neuraszténiát – a neurotikus megbetegedések egyik formáját vonja maga után.
Térjünk vissza az Es fogalmának további ismertetéséhez. “Az Es – írja Freud – az ősi hajtóerők energiájával (= E0 → α→ Es) töltődik, de nincs organizációja, akarat-képzésre képtelen”. (Persze, mert az Es organizáltságát – az ént – a Freud által többek között megszállásnak nevezett energia-sűrűsödés/konzentráció/képzelet adja, ami már embert feltételez, aki szorosabb értelemben vett akaratképzésre képes.). Az Es-nek “csak az a célja, hogy az ősi hajtóerők ébresztette szükségleteket az örömszerzés elve alapján kielégítéshez jutassa”, (persze, mert az ősi akarat (α = az E0 minősége) tágterű és általános: életre és önmaga megélésére törekszik. Az utat oda nem ismeri, de tágabb értelmezésű akaratával képes a lényegéhez tartozó lehetőségek fogalom-komplexumát az evolúció célja érdekében bevetni, képes az evolúcióban az örömszerzés, a sikerélmény alapján való tanulás, valamint a kondicionálás elvére hagyatkozni). “Az Es-ben végbemenő folyamatokban a logikus gondolkodásnak nincs helye, mindenekelőtt az ellentmondás ismeretlen. Ellentmondásos mozzanatok egymás mellett léteznek, anélkül, hogy ezek egymást semlegesítenék, vagy egymástól eltávolodnának.” (Az ellentmondások mint szó nélküli fogalmak egymás mellett VANNAKnak, ezért a semlegesség annyibban nem semleges, amennyiben az egymás mellett létező ellentmondások egymás ellen fordulhatnak. Ha ezek – az ellentmondások – a fogalmi szintről cselekvésbe – realizálásba – mennek át, akkor az anyagiság előfeltétele valósul meg. Az idézet hasonló értelemben folytatódik.) “Az Es-ben nincs semmi olyan elem, ami a tagadással egyenértékű lenne...és semmi olyan, ami az idővel kapcsolatos képzeletnek megfelelne, nincs benne hajlandóság, hogy az idő múlását felismerje”, (tehát örök, VAN – az idő a relativitás ismertetőjegye!) “és ami igen különös,....a pszichikus folyamatok az idő függvényében nem változnak. (Ezek, a pszichikus folyamatok változatlanok, örök szabályoknak vannak alávetve: tágabb értelmezésben a folyamat, a teremtés, a formafelvétel és az ezzel kapcsolatban lehetséges fizikai, kémiai és pszichikus folyamatok VANnak, a tartalom, a forma, változhat. Az Es nem változik, létezése örök és életre törően stabil. Az Es lényege az elképzelés nélküli – a megfelelő forma keresésére utalt – forma nélküliség – a dimenziók hiánya –, de belőle, az Es-ből, a racionális szinten létrejöhet, és létrejön a múlandóság és a végesség, a racionális, az összehasonlíthatóság, a relativitás; létrejönnek a formák, a kiterjedések az idő függvényében. Az Es lényege nem a relativitás és a racionalitás, hanem ennek ellentéte, az irracionális abszolútum szintje, amiből a racionális relativitás születik, hogy aztán az eredethez visszatérhessen. (E0 → α ~~ Én vagyok, aki vagyok → (+ 0 –) → Es → Ω → Én vagyok ~~ Én vagyok, aki vagyok ~~ α). “Kívánságok, amelyek az Es-t soha el nem hagyták, benyomások, amelyek elfojtáson keresztül az Es-be merültek, virtuálisan halhatatlanok.” (Az alapvető ősi hajtóerő maradt az evolúció folyamán az, ami. Az Es virtuálisan halhatatlan = örök = abszolút mint az E0).

(Freud, a globalizmus és a kommunizmus.) A Freud-kritikusok köre agyonhallgatta és agyonhallgatja azokat a tényeket, amelyeket ebben a tanulmányban az olvasó rendelkezésére adni igyekeztem. Feltehetően azért hallgatnak ezekről a tényekről, nehogy a Freudról alkotott tudományos portré egyértelműsége csorbuljon, nehogy Freud egyértelműnek tartott ateista önbesorolását és szexualitással kapcsolatos nézeteinek ellenséges interpretációját korrigálni kelljen. Egy ilyen jellegű korrekció azt jelentené, hogy a – Freud valahogyan mégiscsak érvényes tekintélye által alátámasztott – ateizmus felhasználásáról a kommunista és kapitalista egyoldalú materialista ideológia érdekében le kellett volna/le kellene mondani. Másrészt Freud kockázatot jelentett/jelent mind a kommunista – államkapitalista – mind a magánkapitalista ideológia számára. Különösen azért érvényes ez, mert mindkét ideológia diktatúrával törekszik világuralmának megvalósítására. Az egyik pretiális (testi) kényszerrel, hazugságokkal, koncepciós perekkel, elhurcolásokkal, kényszertáborokkal és címkézéssel, a másik ugyanígy, de módosítottan, ravaszabban, cinikusabban, pénzügyi eszközökkel, a tőkeáramlás manipulációjával, brutális cselezéssel, harácsolással, ugyancsak hazugságokkal és címkézéssel, megrendelt gyilkosságokkal, úgy, ahogy ezt Forrester Gazdasági horror című könyvében és újabban John Perkins Egy gazdasági bérgyilkos vallomásai című könyvében olvashatjuk.
Az agyonhallgatás speciális esetével találkozunk Magyarországon. Itt vannak olyan felsőoktatási intézmények, amelyekben a szocializmus építése alatt Freud nevét még említeni sem volt szabad, holott Freud valláskritikai megjegyzései a kommunista rendszer vallásellenes tendenciáiba jól beleillettek volna. Erről inkább lemondtak, mert úgy vélték, hogy a marxizmus-leninizmus és a párt központi bizottsága birtokol minden olyan bölcsességet, ami a kommunizmus megvalósításához szükséges, így azután a személyi kultusz és a szovjet magasabbrendűség jegyében másfajta tudásra és tekintélyre nem volt szükség. Másrészt Freud valláskritikus megjegyzéseinek pártcélokra való kihasználása kiprovokálta volna Freud munkásságának tanulmányozását. Eközben kiderülhetett volna Freud erős idealista alapbeállítódása, különösen az abszolútum – az irracionális forrás, az Es – létezése és a mélylélektan metafizikajellege. Ezek a felismerések messzemenően csökkentették volna Freud valláskritikai megjegyzéseinek súlyát és egyben a materialista filozófia felsőbbrendűség-illúzióját. Kétségtelen, hogy Freudnak igaza van akkor, amikor a vallás, az eltorzított istenhit és a dogmák illuzórikus jellegére és veszélyeire rámutat. A veszély egyértelműen az emberbe szorult istenség-csíra felvirágoztatása helyett az istenség emberben való kibontakozásának illúziókon keresztüli gátlása, ami az emberiség gyermekbetegségének tekinthető. Nagy hiba lenne azonban, ha a vallás illuzórikus jellege mellett a materialista filozófia felsőbbrendűség-illúziója kimaradna a képből.
Freudot a globalizmus szellemébe befogni csak addig lehet, amíg fény nem derül arra, hogy a “világ proletárjai egyesüljetek” és/vagy a monetáris elveken nyugvó globalizmussal teremtendő egységes fogyasztási rendszer egy síkon, a kizárólagos materializmus útvesztőjében találhatók. A vallások – a családdal, a hazaszeretettel, a kultúrával egyetemben – itt is és ott is a világuralom útjában állnak, tehát nézetük szerint mindenáron meg kell szabadulni tőlük. A megszabadulási törekvésekbe bőven belefér a masszív gúnnyal teli lejáratás is. A vallásellenesség illetve a vallásokkal szembeni közömbösség a materializmus jegyében egyesült (kommunizmus + kapitalizmus) történelmi korszakban az anyagi javak előnybe helyezésével párosulva kortárs jelenséggé nőtte ki magát.
Az elmondottak alapján az embernek az az érzése támadhat, hogy a kritikusok jó része Freuddal kapcsolatban arra támaszkodik, amit valamikor valaki megfogalmazott, és azután – miközben szájról szájra járt – mindenki valamit hozzáadott vagy elvett belőle. Végül egy zagyvalék maradt hátra, amelynek a valósághoz már semmi köze, de a tudományos tekintély lejáratására alkalmas.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969