2013. I-VI
 

A szólásszabadság igazolásai - az angolszász jog és jogfilozófia tényében
Koltay András

A szólásszabadság, a szabad lelkiismeret, a meggyőződés kinyilvánításának joga, e jogok elméleti alapjai kisebb-nagyobb mértékben régóta foglalkoztatták a különböző korok gondolkodóit. A szólásszabadság modern, teljes értelmét csak demokratikus berendezkedésű államokban nyerheti el, így nem véletlen, hogy a görög demokráciák letűnése után hosszú időre feledébe is merült, hogy aztán elsősorban a vallási tolerancia összefüggésében bukkanjon újra fel, majd később a felvilágosodás eszméi által váljon újra a közélet vitáinak tárgyává. A modern demokráciák rohamos terjedése, illetve megerősödése hozta magával az alapvető emberi jogok fokozott védelmét, így a szabad szólás joga is jelentős változáson ment keresztül a második világháború után. Ma már általánosan elfogadott premissza, hogy a jog a demokratikus rend egyik alapvető pillére, éppen ezért folyamatos újraértelmezése, a körülményekhez való állandó adaptálása zajlik, amelyet nagymértékben szükségszerűvé tesz a – korábban még át nem gondolt problémákat szülő – gyors technikai fejlődés is.
A szólásszabadság modern elméleti megalapozásai három fő csoportba sorolhatók. E három csoportot tekintem át a következőkben, majd választ keresek a kérdésre, vajon feltétlenül szükséges-e választanunk ezek közül ahhoz, hogy a szólásszabadság jogának gyakorlásából eredő problémákra megoldást leljünk.

(Az igazság keresése) A szólásszabadság jogának első teoretikus filozófiai megalapozása a közvélekedés szerint John Miltontól származik, aki Lord Macaulay szerint „leghűségesebb, legékesebb harcosa [volt] az elveknek, melyek újszülött létükért küzdöttek”. Az angol polgárháború ideje alatt, 1644-ben jelentette meg híres Areopagitica című politikai röpiratát, alcíme szerint beszédet „az engedély nélküli nyomtatásért”. A cím Iszokratész, a megszűnt athéni Areioszpagosz tanácsának feltámasztása érdekében az V. században írt beszédére utalt. Akárcsak Iszokratész, Milton sem szánta nyilvános felolvasásra művét, az kizárólag írásban jelent meg.
Milton azért állt ki a szabad szólás és a sajtó mellett, mert korlátozásuk Isten akaratának és szeretetének akadálya lehet, mivel nem engedi felvirágozni a „szabad és tudós szellemet”. Isten azért adta az embernek a szabadságot, hogy megfelelően éljen vele. Az ember a felelősség terhét kapta vállaira, de ha a társadalom korlátozza egyéni szabadságát, választási lehetőségeit, nem lesz képes a teher viselésére. A józan ész adományának segítségével mindenkinek önállóan, magának kell választania a felkínált lehetőségek közül: „…Egy könyvet megölni szinte felér egy ember megölésével; aki embert öl, értelmes lényt, Isten képmását öli meg, de aki egy jó könyvet pusztít el, magát az értelmet: Isten képmását mintegy csírájában öli meg.”
Milton szilárdan hitt az igazság hatalmában és erejében, valamint abban, hogy az ember, felhasználva isteni ajándékait, képes arra, hogy az eltérő nézetek vitájában rátaláljon az igazságra: „Minden szabadságjog közt elsőnek azt a szabadságot adjátok meg nekem, hogy tudásra szert tehessek, beszélhessek, és lelkiismeretem szava szerint szabadon vitatkozhassam… […] És még ha a tannak minden szelét szabadjára bocsátanánk, de ha hadba vonul az igazság is, akkor sértő számára, hogy cenzúrával és tilalmakkal kétségbe vonjuk erejét: Hadd birkózzon egymással igazság és hazugság, hisz ki látott már olyat, hogy az igazság szabad, nyílt küzdelemben alulmaradt volna?”
Milton nem kívánta a sajtó teljes szabadságát: a „pápista bigottok” könyveinek cenzúrázásához ragaszkodott, és következetes – de utólagos – büntetést kívánt bármely sajtóbéli visszaéléssel szemben. A szólás általános elnyomását azonban nem tartotta megengedhetőnek.
A szólásszabadság máig hatóan klasszikus megalapozását adta kétszáz évvel Milton után John Stuart Mill, liberális angol közgazdász, filozófus, A szabadságról című alapvető művében (1859). Mill számára az igazság alapvető érték, amely megismerhető, megismerése pedig a társadalmi fejlődés előfeltétele. Senki nem tévedhetetlen: soha nem lehetünk teljesen biztosak abban, hogy amit igaznak gondolunk, valóban az. Éppen ezért a szólás korlátozása nem engedhető meg, mert lehet, hogy éppen az elnyomott szólás hordozza az igazságot. Toleranciára van tehát szükség, és ez még a valóban igaz nézetekre is érvényes, hiszen ha egy nézet a folytonos vita hiányában bevett, meg nem kérdőjelezett igazsággá válik, hamarosan csupán megszokásból fogadják azt el, és halott dogmává kövül. Sőt: az igazságnak, mielőtt felismerik, nem egyszer át is kell mennie az üldöztetésen, és bár „kegyes hazugság”, hogy minden üldöztetés ellenére diadalmaskodik, de „az idők során mindig lesznek emberek, akik újra felfedezik […] s annyira megerősödik, hogy már ellent tud állni az elnyomás további próbálkozásainak”. A szabad vita tehát még a már felismert igazságnak is a javára szolgál.
A szabad szólás ezen hasznos funkcióján felül egyébként is az egyén szabadságának területéhez tartozik, és így nem korlátozható addig, amíg gyakorlása nincsen mások kárára.
A kereszténységet egyébként tagadó Mill is Miltonhoz hasonlóan hisz az egyénben, akinek nemes feladata minél jobban kibontakoztatni képességeit. Erőteljesen individualista felfogásában azonban helyet kap a közösség érdeke is, amelynek előrehaladásához szükséges az igazság felismerése.
Számos kritika érte Mill érveit. Először is az elmélet feltételezi, hogy a lehetségesen igaz álláspont közzététele minden körülmények között a legnagyobb társadalmi fontossággal bír. Ezzel ellentétben azonban számos olyan helyzet képzelhető el, amikor egyéb érdekek védelme fontosabbnak tűnik a lehetséges igazság kinyilvánításánál. Eric Barendt példája szerint a fajgyűlölő, gyalázkodó kifejezések tiltása bizonyos feltételekkel fontosabb, mint annak vizsgálata, hordoz-e igazságtartalmat az adott szólás.
Többek szerint Mill túlértékeli a közvita szerepét a társadalomban, mivel abban még teljes szabadság esetén is csupán az emberek töredéke vesz részt. A többség egyáltalán nem érzi fontosnak azt, hogy hallassa hangját, és nem is feltétlenül kíváncsi arra, hogy egy adott kérdésben melyik álláspont győzedelmeskedik (talán arra sem, hogy mi „az igazság”). A vitában részt vevők sem feltétlenül racionális alapokon, az érveket-ellenérveket megfelelően mérlegelve foglalják el, illetve módosítják véleményüket. A rövid távú érdekek, például a köznyugalom pedig felülírhatják az igazság megismerésének érvét, mivel annak bekövetkezte hosszú, és nem szükségszerűen sikerrel végződő folyamat is lehet.
A nyílt vita nem vezet el szükségszerűen az igazsághoz, vagy éppen jobb egyéni, illetve társadalmi döntésekhez. Természetesen vannak olyan intézmények, amelyekben elsősorban a szabad szólás biztosíthatja a helyes közös döntések meghozatalát (például tudományos kérdésekben az egyetemek, kutatóhelyek), de mindez nem terjeszthető ki automatikusan a társadalomra, mint azt a számtalanszor felidézett Weimari Köztársaság példája bizonyítja a történelemben, ahol 1933-ban Hitler a viszonylagosan szabad politikai diskurzus áldásait élvezve juthatott hatalomra. Szerencsés az a társadalom, ahol szabadon rendelkezésre állnak az igazság felderítésére szolgáló eszközök (sajtó, parlament stb.), de nem szabad elfelejteni, hogy ezek éppúgy alkalmasak arra, hogy az igazság ellenében hassanak.
Egy másik ellenérv szerint Mill elve nem vonatkoztatható valamennyi védendő kifejezésre. Mill nem foglalkozik a tények és a vélemények megkülönböztetésével, holott nyilvánvaló, hogy utóbbiak esetében nehezebb, ha egyáltalán lehetséges az igazságtartalmat vizsgálni. Nem értelmezhető az igazság azokra a szólásokra sem, amelyeknek egyáltalán nem is célja a közvitában való részvétel, vagy azért, mert nyilvánvalóan nem igazak, vagy pedig mert igazságtartalmuk nem is lehet vizsgálat tárgya (például a reklámok felhívása vásárlásra, képek, szólásnak minősülő cselekedetek). Mill elmélete egyébként is inkább csak a közvita szabadságával összefüggésben értelmezhető, és bár a magántermészetű megnyilvánulások jó részében is elvileg vizsgálható lenne az igazság, a jog legtöbbször nem tud, de nem is kívánhat behatolni e területekre, így a szólásszabadság „igazságkereső” funkciójának érvényessége jelentősen beszűkül. Az elmélet arról sem győzi meg az olvasót, hogy a hátrány, amely az által keletkezne, hogy a korlátozás hiánya miatt a hamis nézetek is szabadon terjedhetnek, feltétlenül kisebb annál, amelyet akkor szenvedne el a társadalom, ha korlátozással élve bizonyos, igaz álláspontok is a tiltás hatálya alá kerülnének.
Nem zárható ki annak a lehetősége, hogy mégiscsak az Állam a legalkalmasabb arra, hogy a szólásszabadság korlátait meghatározza. Ez a gondolat, Mill nyomán ugyan első olvasatra eretneknek tűnhet, de abban a túlnyomó többség nem kételkedik, hogy a szólás nem lehet korlátlan, határokat kell szabni számára. Ha pedig ezt elfogadjuk, nehéz az Államon – azaz a jogalkotáson, a bírósági rendszeren – kívül máshoz fordulni a feladat ellátása érdekében. Lon Fuller megállapítása szerint Mill téved akkor, amikor a társadalomban létrejött formális megállapodásokat – mint a jog, a szokások, az intézményrendszer – az egyéni szabadság korlátjaként láttatja: éppen ezek biztosítják ugyanis a jogok hatékony gyakorlásának lehetőségét, ezen eszközök nélkül az lehetetlen volna.
Mill elmélete időnként hordoz némi önellentmondást: szavaiból kitűnik, hogy hisz az objektív igazság létezésében, de ennek ellentmond az, hogy állítása szerint az ember soha nem lehet biztos abban, hogy elérkezett hozzá. Bár nem szabad összekeverni a létezést a megismerés bizonyosságával, ha soha nem lehetünk biztosak benne, az távoli, absztrakt létezővé torzíthatja az igazság eszményét. Műve más helyein viszont arról ír, hogy még a feltétlen igazságok is állandó vitatásra szorulnak, ha nem akarnak élettelen és megszokott, végiggondolatlan dogmává rögzülni. A hamis vélemények e hasznát – mármint, hogy folyamatos gondolkodásra, újraértelmezésre késztetik az igaz álláspontot – azonban csak akkor fogadhatjuk el, ha előbb elérkezünk az objektív igazsághoz.
Mill szabad szólással kapcsolatos nézetrendszere is teljes életművén keresztül vizsgálandó. Más írásaiban ugyanis olykor élesen ellentmond e tanulmányában kifejtetteknek, anélkül, hogy az ellentmondást tisztázná. Fent említett nézetével szemben, mely szerint minden bevett igazságnak szüksége van a folytonos megkérdőjelezésre, máshol azt írja, hogy a társadalmi stabilitás érdekében bizonyos alapvető elveket érinthetetlennek, vitán felül állónak kell tekinteni.
Mill elméletének továbbfejlesztését vélhetjük felfedezni az Egyesült Államok Legfelső Bíróságának egyik, a szólásszabadság ügyében mérföldkőnek számító Abrams v. United States ítéletében. A történelem fintora, hogy nem maga az ítélet, hanem az azzal szemben megfogalmazott különvélemény, amelyet a Supreme Court legendás bírája, Oliver Wendell Holmes (főbíróként működött 1902-31 között) jegyzett, vált jogi klasszikussá. Holmes szerint „a kívánt legfőbb jó a gondolatok szabad áramlása útján érhető el – az igazság leghatékonyabb próbája annak ereje, hogy elfogadtassa magát a gondolatok piacának versenyében…”.
A Mill nézetein alapuló, de igazából főként Holmes által hangsúlyozott, a bíróság által első ízben itt megfogalmazott „gondolatok piaca” [marketplace of ideas – maga a kifejezés egyébként nem is szerepel Mill művében] tétel óriási hatást gyakorolt a szólásszabadság jogának amerikai fejlődésére. A későbbiekben erre is alapozva semmisített meg a Legfelső Bíróság számos olyan jogszabályt és bírósági döntést, amelyek a szólás szabadságába történő állami beavatkozást tettek lehetővé, hivatkozván a „piac” korlátozatlanságára. E felfogás szerint az igazsághoz egyedül elvezető út a gondolatok szabad piacának megteremtése, amelynek elsőszámú potenciális ellensége az Állam.
Holmes nézete is több kritikával illethető. Először is, erősen relativizálja az igazság fogalmát. Azt a nézetet tekinti igazságnak, amelyik győztesen kerül ki a piaci versengésből. Ez a gondolat már távol esik Mill elképzelésétől, aki még hitt az objektív igazság létezésében. De vajon létezik-e objektív igazság?
Az igazság létezésének el nem ismerése az ember azon képességét tagadja, hogy a megismerés útján, megszerzett tudása által tovább fejlődhessen. Az igazság tagadása nem engedi meg az embernek, hogy érvelés és bizonyítás útján tanulhasson, és egyre közelebb kerüljön az igazsághoz. Az igazságról való bizonyosságot e vélemény időnként összekeveri annak létezésével.
Ha „a csatából győztesen kikerülő” álláspontot tekintjük az igazságnak, és nem választhatunk elvi alapon, akkor Holmes elmélete, teljesen kiüresítve annak fogalmát, lényegében az igazság létének tagadását jelenti.
A „gondolatok piaca” elmélet nem veszi figyelembe azt sem, hogy a piac nem teljes mértékben szabad. Hiába gátoljuk meg, hogy az Állam beavatkozzon a működésébe, pusztán ettől nem teremtődik a hozzáféréshez egyenlő esély azok számára, akik részt akarnak venni a vitában, hozzá akarnak szólni a felmerülő kérdésekhez. A piac hatékonyan egyedül a sajtó segítségével tud működni, amelyhez a hozzáférés csak elméletben szabad (bár kétségtelen, elvileg bárki alapíthat lapot vagy hozhat létre televíziós csatornát). Persze vannak olyan, a piacon való részvételre szolgáló eszközök, amelyek nem, vagy alig kerülnek pénzbe, tehát a hozzáférés esetükben szabad (internet, röpcédulák, utcai szónoklatok). De az egyenlő „versenyfeltételeket” ezzel nem lehet biztosítani.
A piac helyes működése azt is feltételezi, hogy a szólás közlője azzal a szándékkal cselekedett, hogy álláspontja részt vegyen az igazságért folytatott küzdelemben, holott ez nem feltétlenül igaz, például azon sajtótermékek esetében, amelyek elsődleges célja nyereségük maximalizálása.
A magánérdek éppúgy a piac korlátja lehet, mint az Állam maga, sőt tekintettel arra, hogy a liberális demokráciákban az Állam az alapjogoktól való távolságtartásra kényszerül, a magánérdekű piaci korlátozás ma már általában súlyosabb veszélyt jelent. A piac tökéletlenségeinek kiküszöbölésére a szabadság rettegett ellenfele, az Állam rendelkezik a leghatékonyabb eszközökkel. Vannak, akik azt vallják, hogy még a leginkább rosszul működő, de szabályozatlan piac is jobb, mint a legkisebb állami beavatkozás, és hogy a piaci szabályok és szokások önmaguktól megteremtenek egyfajta kívánatos egyensúlyt. A piac azon képességébe vetett hitet, hogy külső beavatkozás nélkül, önszabályozás útján teremtsen egyensúlyt, Lee Bollinger a középkori uralkodók isteni tekintélyébe vetett hittel állítja párhuzamba.
A szólás szabadságának középpontjába az igazság keresését helyező elméletek nem alkalmasak arra, hogy a jog teljes megalapozását adják. A megalapozáshoz azonban sok minden felhasználható belőlük. Nem válik kárunkra, ha időről időre jogászi vitáinkban is felbukkan az igazság fogalma, mint elérni kívánt eszmény. A társadalmi egyenlőség és fejlődés elvei – melyek szintén az elmélet fővonalát képezik – is olykor kissé megkopni látszanak a gyakorlatban. Az egyszerre közösségelvű, ugyanakkor erőteljes individualista vonásokkal rendelkező elméletcsoport figyelmünket újra ráirányítja ezen alapértékekre.

(A demokrácia szolgálata) Az elmélet, mely szerint a szólásszabadság nem kizárólag egyéni jog, hanem a társadalmi döntések közös meghozatalára szolgáló eszköz, a modern korban az utilitarista (haszonelvű) elméletekben nyert elsőként teret. John Stuart Mill édesapja, James Mill és Jeremy Bentham szerint a szólás- és sajtószabadságon keresztül valósulhat egyedül meg a helyes kormányzás.
A szólásszabadság demokratikus igazolásának megalapozását – olykor megfeledkezve az elődökről – a modern jogi gondolkodás elsősorban Alexander Meiklejohn amerikai filozófus nevéhez köti.
Meiklejohn az amerikai jogi gondolkodást és bírósági gyakorlatot is rendkívüli mértékben befolyásoló írásában kifejti, hogy a szabad szólás jogának legfőbb célja és értelme, hogy az állampolgár részt vegyen a közügyek megvitatásában és az azokról való döntésekben, tehát a jog lényege a demokratikus (ön)kormányzat megteremtése. E részvételnek hatékonynak kell lennie, ezt a hatékonyságot pedig csak bizonyos szabályok felállításával lehet biztosítani.
A szólások között különbséget kell tenni tartalmuk alapján: a (szélesen értelmezett, tehát valamennyi közügyet magába foglaló) politikai vitában részt vevő szólások kiemelt védelmet élveznek, míg azok, amelyek nem szükségesek a közügyek eldöntéséhez, szigorúbban korlátozhatók.
E nézet a szólást elsősorban eszköznek tekinti, de az elérni kívánt cél itt nem egy magasabb eszmény, hanem a társadalom működésének biztosítása, ami – ha demokratikus rendszerben gondolkodunk – nem lehetséges a széleskörű, nyilvános döntéshozatal nélkül. Meiklejohn ezt a döntéshozatalt a régi falugyűlések [town meeting] mintájára képzeli el, mely nyílván nem valósulhat meg a média közvetítő szerepe és bizonyos demokratikus eljárások (választások, népszavazás stb.) nélkül. Az egyéni jog háttérbe szorul a közösség érdekéhez képest: „Nem az a fontos, hogy mindenki beszélhessen, hanem hogy minden, ami fontos, ki legyen mondva.”. Meiklejohn elméletének diadalát hozta az amerikai Legfelső Bíróság mérföldkőnek számító New York Times v. Sullivan döntése, amely a szólásszabadság elsődleges céljaként a „közügyekről folytatott zavartalan, erőteljes, nyílt vitát” jelölte meg.
Az elmélettel szemben felhozott leggyakoribb kritika, hogy védtelenül hagyja a „nem politikai” szólásokat, tehát azokat, amelyek a demokratikus akaratképzéshez nem járulnak hozzá. Meiklejohn hamar pontosította is az általa védelemre érdemesnek tartott szólások körét: bármely, az oktatás során, a filozófia és a tudomány, illetve az irodalom és a művészet körébe tartozó, valamint valamely közügyről folytatott vitában felbukkanó nézet, álláspont a demokratikus megalapozás értelmében védendőnek számít. A szépirodalom olvasása például növeli az egyén tájékozottságát, aki ezáltal hatékonyabban tud részt venni a közügyek megvitatásában. Az elméletet eredeti változatában túlzottan szűk volta, pontosítása után pedig behatárolhatatlan tágassága miatt érte bírálat.
Robert Bork bíró mindenesetre szigorúbban húzná meg a határokat: mint tanulmányában kifejti, ha a szólásszabadság jogának valódi, kikényszeríthető tartalmat kívánunk adni, akkor az csak és kizárólag a közügyek eldöntéséhez hozzájárulni kívánó – „politikai” – szólásokat foglalhatja magában. Bár elismeri, hogy a fenti példa igaz, és a szépirodalom fontos szerepet tölt be a közügyekben való döntéshozatalkor, úgy látja, hogy más magatartásokra, amelyeket a jog nem részesít kifejezett alkotmányos védelemben, ez éppúgy igaz lehet. Ha a szólásszabadság túlzott felduzzadását el akarjuk kerülni – mely esetben, annak védelmi körébe vonván olyan szólásokat is, mint például a reklámok, obszcén kifejezések, ezáltal a védelem mértéke óhatatlanul leszállításra kerülne –, akkor az alkotmányos védelmet csak a politikai szólásoknak szabad biztosítanunk. Ez nem jelenti azt, amit kritikusai gyakran emlegetnek, hogy ezen kívül minden más szólás védtelen maradna – ezt egyébként Meiklejohn sem gondolja a maga által meghatározott kategórián kívüli szólásokról –, de azok esetében a védelem mértékének megállapítását Bork a társadalom és választott képviselői belátására bízná (amely természetesen akár jogi eszközök igénybevételét is lehetővé tenné, de az alkotmányos védelem mértékét nem érhetné el).
Meiklejohn bírálói megjegyzik, hogy ha a demokratikus működés biztosítását tekintjük a szabadság elsődleges céljának, akkor ebbe az a lehetőség is belefér, hogy demokratikus úton maga a jogok gyakorlója mondjon le a szabadságról (azaz a nép, vagy választott képviselőinek többségi döntése korlátozza a szólásszabadságot, megvalósítva a „többség zsarnokságát” az egyén felett). Mint Schauer megjegyzi, a népszuverenitás elvének ellentmondana annak bármiféle korlátozása, így az is, ha a szabad szólás jogát kivonnánk azon kérdések köréből, melyben – demokratikus eszközökkel akár azt korlátozó – döntés születhet. Érzékeny kérdéshez értünk: bár az Államot gyakran ábrázolják a szólásszabadság elsőszámú potenciális ellenségeként, ha – közvetve vagy közvetlenül – demokratikus úton az egyéni szabadságot korlátozó döntés születik, azt nem feltétlenül valamely elképzelt, mitikus szörnyeteg („az Állam”), hanem a népfelség elvén alapuló demokrácia döntésének is tekinthetjük. Hiszen, ha eleve tagadjuk azt, hogy a többség hozhat a kisebbség alapjogait korlátozó döntéseket, maga az alkotmányozás – azon belül pedig a védendő jogok meghatározása – is lehetetlenné válik, hiszen soha nem lesz olyan történelmi pillanat, amikor ezen alapkérdésekben teljes egyetértés alakulna ki.
A demokratikus rendszerek azonban mindig tartalmaznak olyan garanciákat, melyek meggátolják az egyén jogainak túlzott mértékű sérelmét. A demokrácia azokat az egyéneket is egyenlő jogokkal bíró és azonos tiszteletet érdemlő morális lénynek tekinti, akik az adott közvitában a „vereséget” szenvedett kisebbséghez tartoznak. Egyrészt nekik is egyenlő lehetőséget kell biztosítani álláspontjuk kifejtéséhez, másrészt a szólásszabadság olyan egyéb, általános biztosítékait kell megteremteni, amelyek gondoskodnak arról, hogy a jog korlátozása ne léphessen túl egy általánosan elfogadható mértéket (a jogszabályok „körülbástyázása”, például a csak kétharmados többséggel módosítható törvények körének meghatározása, esetleg bizonyos alkotmányos rendelkezések megváltoztathatatlannak minősítése vagy a politikai szólások fokozottabb bírói védelme útján, de elsősorban mégis inkább a szükséges politikai és közéleti kultúra megteremtésével).
Felhozható még Meiklejohn ellenében az, hogy az általa ideálnak tartott nyílt közvita (a modern „falugyűlés”) a gyakorlatban erősen korlátozott. A hozzáférés kiegyenlítéséhez (mely, mint láttuk nem minden egyénre, hanem minden releváns álláspontra vonatkozik) szabályozásra van szükség, elsősorban a média szabályozására. A szabályozást pedig kizárólag az Állam végezheti el, ez pedig mindig hordoz magában némi veszélyt.
E veszélyt felismerve, a demokratikus nézetek egyik leágazása a szólásszabadságot az Állam korlátozásra alkalmas eszköztárával szembeni biztosítékként fogja fel.
Ezen elmélet egyik jelentős képviselője Frederick Schauer. Számára az Állam, illetve a kormányzat – kiváltképpen a szólás szabályozása érdekében kifejtett – magatartása mindig „gyanús”: a ráruházott hatalmával való esetleges visszaélés veszélye minden pillanatban fennáll. A szólásszabadság egyfajta garancia az Állam hatalmával szemben, és ha az Állam e szabadságot korlátozni kívánná, nagyon körültekintőnek kell lennünk, mielőtt elfogadjuk döntését. Az elmélet egyes elemei már Millnél is felbukkantak, amikor a bevett igazságok megkövüléséről, illetve a tévedhetetlenség elvetéséről beszélt.
Egészen eredeti elmélet Lee Bollingeré, amelyet csak némi jóindulattal lehet a demokratikus nézetek közé besorolni. Bollinger számára a szabad szólás legfontosabb funkciója az, hogy segédkezzen a társadalmi tolerancia megteremtésében. Az elméletben az eddigiekkel ellentétben a szólás értékénél fontosabb az arra adott válasz. A szabad szólás segíti a társadalom egészének intellektuális fejlődését, oly módon, hogy e jog gyakorlásán, illetve annak eltűrésén keresztül az egyén megtanulja tisztelni az eltérő álláspontokat és elviselni a sértő megnyilvánulásokat. Ha e szükséges szellemi érés eszközéül a szólásszabadságot tesszük – érvel a szerző –, amely viszonylagosan ártalmatlan, nem képes túlzottan súlyos károk okozására, akkor az ezáltal megnövekvő társadalmi tolerancia képes átsugározni a közösség életének más, a közvitán és a szólásszabadságon kívüli területeire is. August Schlegel szerint ugyan a tolerancia az arrogancia egyik formája, mivel alapvető fontosságú kérdéseket puszta magánügyekké degradál, Bollinger azonban – a megszokottól eltérően – a toleranciát nem a magánérdekek, hanem a közösség java miatt tekinti fontosnak.
Az elmélet egyik gyengéje, hogy nem terjeszthető ki számos, egyértelműen védendő szólásra. Kifejtése a fajgyűlölő kifejezések kontextusában történik, és elsősorban azokkal kapcsolatban nyeri el értelmét. Bár beszélhetünk a tolerancia szükségességéről – ennek érdekében pedig a szabad szólás védelméről – például a személyiségi jogok megsértésének eseteiben is, a társadalom tolerancia általi fejlődése ott már nem tekinthető elsődleges érdeknek.
Egy másik kézenfekvő bírálat azt a tételt kérdőjelezi meg, mely szerint a szabad szólás szükségszerűen elvezet a társadalmi toleranciához. A rendszerváltozás után még a magyar Alkotmánybíróság is hitt abban, hogy a szólásszabadság széles körű védelme önmagától vezet el az egészséges közvélemény, közvita kialakulásához, mert felnőttként kezelve a polgárokat, megadja számukra az esélyt, hogy ne a felülről rájuk kényszerített paternalista szabályok, hanem saját, egy gondolkodási folyamatot lezáró belátásuk miatt vessenek el bizonyos – adott esetben gyalázkodó – véleményeket. Ma már, tizennégy évvel később okkal inoghat hitünk abban, hogy a korlátozatlanság – ha úgy tetszik, a gondolatoknak az Állam által nem befolyásolt piaca – valóban képes önmaga erejéből létrehozni a szabad közvitát, vagy legalábbis képes hozzájárulni a társadalom közös, helyes döntéshozatalához. Az is kétséges, hogy ha a társadalmi élet egyik területén, a közélet vitáiban ki is alakul a kívánatosnak vélt tolerancia, az képes lehet átszivárogni az élet egyéb területeire.
A demokratikus nézeteket általában érő alapvető bírálat, hogy a szólást teljes egészében a közösség érdekei alá rendelik, nem biztosítva megfelelő védelmet az egyén joga számára. Ez azonban eléggé leegyszerűsítő és némileg torz általánosítás. Ahhoz, hogy a közösség jól működjön, nyilvánvaló, hogy széles körű, zavartalan autonómiával rendelkező egyénekre van szükség. Az egyének teszik ki a közösséget, és ha azok jogait túlzottan korlátozza az Állam, és így nem rendelkezhetnek a megfelelő felkészültséggel, nem lesznek képesek a helyes döntések meghozatalára. Az egyéni autonómia tehát a demokratikus nézetekben is kiemelt fontosságú, azzal a megkötéssel, hogy adódhatnak olyan helyzetek, amelyekben ha mérlegelni kell az egyén és a közösség érdekei, szabadsága között, nem automatikusan az előbbi kap elsőbbséget, hanem olykor a közösség érdekében az egyéni autonómia is korlátozásra kerülhet. Az Állam e döntési jogosultságát általában véve mindenki elfogadja az élet legtöbb területén, a szólásszabadsággal kapcsolatban azonban már nem feltétlenül.

(Az individualista megalapozások) A modern individualista megalapozások két fő csoportra oszthatók, melyek egyike a szólásszabadságot önmagáért való értéknek és nem valamely más cél elérésére szolgáló eszköznek tekinti. E nézet értelmében a szabad szólás azért illeti meg az embert, mert a szabadság megléte, élvezete önmagában is hozzájárul a „jó élet” megteremtéséhez. Ronald Dworkin értelmezésében e jog azért illeti meg az embert, mert az igazságos politikai rendszerben az Állam a nép minden felnőtt tagját „felelős morális lényként” kell, hogy kezelje.
Az individualista igazolások másik – népesebb – csoportja, hasonlóan az igazság keresését, illetve a demokrácia működését célzó igazolásokhoz, maga is eszközt lát a szólásszabadság jogában: eszközt a személyiség fejlesztésére, az egyén személyiségének kiteljesedésére, az autonómia elérésére.
Az individualista felfogások képviselői úgy vélik, a korábban tárgyalt megalapozások hibát vétenek akkor, amikor összetévesztik egymással az alapvető értéket és az elérésére szolgáló eszközöket: a demokrácia hatékony működése, az igazság megtalálása nem maguk a fundamentális értékek, hanem csupán eszközök a valóban alapvető érték, az egyéniség szabadságának elérésére és kiteljesedésének megvalósítására. A szólásszabadság nem lehet csupán egy választott társadalmi rendből fakadó jogosultság: értékét nem kizárólag és nem elsősorban a demokratikus rendszer adja meg, hanem az egyén tisztelete, mely morális alapú, veleszületett érték. Nem a demokrácia hozta magával a szabad szólás védelmét, éppen fordítva, szabadságunk gyakorlásának biztosítása követeli meg a demokratikus működést.
Egyik csoport sem tud választ adni ugyanakkor arra a kérdésre, miért olyan fontos a szabad szólás a személyiség fejlődéséhez. Egyáltalán nem bizonyított, hogy az egyéni boldogság elérésének a szólásszabadság megadása a legkézenfekvőbb módja, a legtöbb ember bizonnyal inkább választaná mondjuk a megfelelő munkalehetőség és lakhatás biztosítását, vagy a színvonalasabb közoktatást, egyénisége kiteljesedéséhez szükséges segítségként. Joseph Raz e kérdést a liberalizmus megoldatlan talányának nevezi. Bár azonnal érkezhet az ellenérv, hogy az említettekkel ellentétben a szólásszabadság egyszerűbben és olcsóbban biztosítható, ez az ellenvetés nem alapozza meg a jog kiemelt védelmének szükségességét. Ha pedig a szólásszabadság kiemelt védelmével mégiscsak jelezzük az embereknek, milyen értékeket tartunk elsődlegesnek a társadalomban, azzal a liberalizmus által védeni kívánt legfőbb érdeket, magát az egyéni autonómiát, illetve az abból fakadó választási lehetőséget korlátozzuk.
A másik felmerülő probléma abból fakad, hogy a szólásszabadság individualista megalapozására szolgáló érveket nehéz elválasztani az általános szabadság elvének megalapozásától. Az egyén autonómiája éppúgy megnyilvánulhat véleménye kifejtésében, mint egyéb tetteiben. Ha pedig elfogadjuk azt, hogy az „egyéb tetteket” az Állam jogosan szorítja határok közé, akkor pusztán individuális megközelítéssel nem tudjuk megindokolni, miért is kell éppen a szabad szólásnak kiemelt védelmet élveznie. Természetesen vitathatatlan, hogy a jog elengedhetetlen feltétele az egyéniség fejlődésének, szükséges ahhoz, hogy mindaz, ami bennünk emberi, teljes egészében kiteljesedjék. De ez az állítás éppúgy igaz az egyes kulturális javakra, az oktatás lehetőségeire nézve is. Ráadásul, azokkal ellentétben a szólás alkalmas arra, hogy károkat, sérelmeket okozzon: ha pedig azt mondjuk, hogy ezen károkat bizonyos mértékig el kell viselni, a szabad szólást el kell tűrni, akkor ez a kötelezettség nem igazolható az egyéni autonómia elve alapján – azzá válik ellenben, ha azt a demokratikus elvekből, vagy az igazság keresésének elvéből vezetjük le. Az autonómia elvéből nem olvashatjuk ki a választ arra a kérdésre, hogy amennyiben a szólásszabadság más alapvető jogokkal ütközik össze, mi alapján kell a konfliktust feloldanunk. Miért élvezne elsőbbséget a szabad szólás útján megnyilvánuló autonómia a szólás által jogaiban megsértett egyén autonómiájánál?
Az individualista felfogásokban az Állam szerepe a szólásszabadság fenntartásában lényegében a beavatkozás tilalmára, a tisztes távolság megtartására redukálódik, esetleg bizonyos, szűk körben a szabad piac feltételeinek megteremtésében és fenntartásában segédkezhet az Állam, aki a rá hagyományosan kiosztott szerep alapján a szabad szólás elsőszámú ellensége, és minden eszközzel távol tartandó a beavatkozástól. Ez az olykor szinte pánikszerű rettegés az Állam hatalmától Sir John Laws szerint a modern demokráciákban már túlhaladott álláspont. Teljesen indokolt volt a történelem ismeretében, hogy a szabadságjogok negatív, tehát az Államtól távolságtartást követelő oldala került előtérbe a totalitárius rendszerek bukása után, azokra adott reakcióként, az egyén jogait mintegy „morális trónra” ültetve. De ha valóban a szabadság és az igazságosság eszményeit kívánjuk megvalósítani, meg kell lássuk ezen koncepció gyengéit is. A modern társadalom már megtanulta a leckét, tiszteli az egyén jogait, de nem sokat tud sem az egyén kötelezettségeiről, sem az objektív értékekről.
Az individualista nézet arra sem ad választ, hogy miért kell olyanok számára is biztosítani a szólásszabadság teljes védelmét, akiknek – mikor e joggal élnek – nem céljuk személyiségük kiteljesítése, sokkal inkább az anyagi haszon elérése, vagy egyszerűen a megélhetés, ami igaz például a médián keresztül megnyilvánulók (hirdetők, újságírók, műsorvezetők stb.) jelentős részére. Jogi személyekre, illetve intézményekre kiterjeszteni a jogot az individualista igazolások alapján egyébként is indokolatlannak tűnik, hiszen esetükben jobbára háttérbe szorul az egyéni autonómia gyakorlása. Bár egy újságíró természetesen felhasználhatja a rendelkezésére álló helyet és lehetőséget véleménye szabad kifejtésére, azt számos belső tényező, intézményi mechanizmus korlátozza, és a sajtóban egyébként is szűk kisebbséget képeznek azok, akik eléggé szerencsések ahhoz, hogy munkájuk során, a szabad szóláshoz való joguk gyakorlása által hozzájárulhassanak saját személyiségük fejlesztéséhez.
Gyakran hangoztatott bírálat, hogy az individuumot a középpontba állító nézetek nem biztosítanak kellő súlyt a közösség érdekeinek. A szólásszabadság nem értelmezhető kizárólag egyéni jogként, hiszen magának a szólásnak, mint emberi cselekvésnek a természete is döntően közösségi jellegű: ha szólásszabadságunkkal élünk, a szólást általában valaki(k)hez intézzük, valamit el akarunk érni vele; más kérdés, hogy lehet, hogy senki nem hallgatja meg, és persze írhatunk tudatosan az asztalfióknak is – ezek azonban a kivételek. Az egyén a közösségben él, a közösség pedig az egyénekből áll össze, éppen ezért maga a liberális ikon, Friedrich Hayek is hangsúlyozza, hogy „[A legostobább közkeletű félreértés az a hiedelem], hogy az individualizmus elszigetelt vagy önálló egyének létezését veszi előfeltevésnek (…), ahelyett, hogy olyan emberekből indulna ki, akiknek egész természetét és személyiségét meghatározza létük a társadalomban.”.
Thomas Scanlon is az autonómia fontosságát hangsúlyozza elméletében, ő azonban nem a közlőt, hanem a közlés befogadóját helyezi a szabadságjog középpontjába. Ez alapján az egyén akkor tekinthető autonómnak, ha lehetősége nyílik arra, hogy egy adott kérdés vitájában saját maga helyezze mérlegre a felmerülő érveket és ellenérveket, és így szabadon döntsön arról, melyik álláspontot fogadja el. Ennek előfeltétele az, hogy valamennyi releváns vélemény eljusson hozzá. Nem szabad annak alapján korlátozni a szólást, hogy az esetleg kárt okozhat, káros cselekményekre indíthatja befogadóját, mert ez durva beavatkozás lenne az autonómiába. Scanlon maga egyébként Mill elvéből véli levezetni sajátját, azonban azzal ellentétben a szólást nem annak eszköz-jellege által határozza meg, és nem tekinti feladatának az igazság feltárását, a szólásszabadság által elérni kívánt autonómiát – kantiánus jelleggel – öncélként fogja fel.
Scanlon kiterjeszti a védelmet szinte valamennyi – tehát nem csupán a közügyekkel kapcsolatos – szólásra, mondván, az egyéni autonómia gyakorlásához teljes szabadság szükséges. A korlátozás csak nagyon szűk körben lehetséges, például katonai titkok vagy olyan szólások esetében, amelyek pusztán technikai tartalmú információt adnak ahhoz, hogy befogadójuk valamely káros cselekményt kövessen el.
A későbbiekben Scanlon maga is átértékelte és módosította korábbi álláspontját, és korlátozta az általa védelemre érdemesnek tartott szólások körét. Elfogadta a szólás korlátozását, amennyiben az nem szolgálja befogadóinak azon érdekét, hogy autonóm döntéseik meghozatalában segédkezzék – mint ahogyan például a megtévesztő reklámok nem szolgálják azt.
Scanlon nem veszi figyelembe, hogy a legtöbben, helyzetüknél, körülményeiknél, de szándékaiknál fogva is alkalmatlanok arra, hogy – a jogi értelemben létező – autonómiájukat valóban gyakorolják. Nem gondolkodnak racionálisan a felmerülő kérdésekről, talán nem is foglalkoztatja őket annak eldöntése. Ahhoz pedig, hogy a befogadókhoz valóban eljusson minden releváns álláspont, a rendelkezésre álló fórumok – elsősorban a média – jelentős mértékű szabályozására van szükség. Az autonómia – legyen az akár a közlőé, akár a befogadóé – puszta mítosz marad, amíg a hozzáférés a szólás hatékonyságát elősegítő eszközökhöz korlátos. A közlő autonómiáját, szabad szólását azért olyan könnyű eltűrni, mert a legtöbbjük nem rendelkezik azon eszközökkel, mellyel tömegekhez tudná véleményét eljuttatni. Hiába a látszat-autonómia, ha a közlőnek nincsen valós lehetősége arra, hogy befolyásolja a közvéleményt, és legfeljebb az utcasarokra állhat ki mondandójával, vagy egy senki által nem látogatott internetes oldalon fejtheti ki álláspontját. Ha pedig egy vélemény mégis eljut valahogyan a médiáig, a számtalan ellenőrző metódus és egyéb intézményes korlátozás általában gondoskodik arról, hogy az ne lehessen különösebben hatékony. Mivel azonban kifejezett korlátozás a hozzáférés tekintetében nem létezik, és akadnak bizonyos fórumok, ha mégoly periférikusak is, amelyeken a vélemény szabadon kifejthető, az Állam nyugodtan dőlhet hátra, mintha valós autonómiát biztosított volna polgárainak. Ugyanez megfordítva is igaz: ha nem képes minden releváns vélemény eljutni a befogadóig, nem beszélhetünk annak autonóm döntéséről sem.
Az Edwin Baker által kidolgozott „szólásszabadság-modell” [liberty model] is elsősorban az individualista érvek segítségével véli igazolhatónak a jogot. Mint mondja, Meiklejohn téved, és nem az a fontos, hogy minden ki legyen mondva, hanem hogy a társadalom senkit ne fosszon meg a szabad szólás jogától. Ez a már említett beavatkozás tilalmának fő szabálya. Baker azonban nem terjeszti ki elméletének érvényét valamennyi szólásra: csak azok élveznek teljes védettséget, amelyek valóban az individuum megnyilvánulásainak tekinthetők. Ha a szólás célja elsősorban vagy kizárólag a haszonszerzés, mint például a reklámok, illetve a kereskedelmi céllal működő média esetében – amely Baker szerint nem különbözik más, általánosan elfogadott módon, precízen szabályozott üzleti vállalkozásoktól –, ezek szabadságát Baker csak akkor véli igazolhatónak, ha az valamely hasznot hajt a társadalom számára. A sajtó döntő többségének szólásszabadsága tehát csak eszköz-jelleggel igazolható, ez pedig éles ellentmondásban áll más, individualista elméletekkel.

(Az igazolások közeledése) A szólásszabadság igazolásainak mindegyike már alapjaiban is bírálható. Egyes szerzők ebből azt a következtetést vonják le, hogy mivel egyetlen elmélet sem alkalmazható a jog hatósugarába vonható valamennyi felmerülő probléma megoldására, azaz egyik sem védi valamennyi, a szerzők által védelemre érdemesnek tartott szólást, vagy legalábbis nem a kellő mértékben teszi ezt, a szólásszabadság elméleti megalapozása eleve kudarcra ítélt vállalkozás.
Stanley Fish egyenesen azt vallja, hogy a szabad szólás joga nem is létezik, hiszen a jog megalapozásakor mindenki valamely olyan értékből indul ki, amelyet a szólásszabadságnak szolgálnia kell, és a védelem minden esetben csak addig fog terjedni, amíg a jog valóban ezen értéket szolgálja. Fish nem derülátó a szabad szólással kapcsolatban, mint mondja, azt mindenki a saját, konkrét érdekei szerint értelmezi, ezért sohasem lehet igazán szabad. Az erőteljes kritikához megjegyzésként hozzáfűzhető, hogy Fish természetesen az amerikai szabályozásból indul ki, amely alig-alig engedi meg az állami beavatkozást a szólásszabadság jogába. A magánérdekek a szabadságot eltorzító, egyre erősödő befolyása elleni garanciák hiányában a keserű szavak még inkább indokoltak, mint Európában, ahol némi jogi eszköz azért rendelkezésre áll a hozzáférés lehetőségeinek kiegyensúlyozására.
Egyetlen előre meghatározott érték „Prokrusztész-ágyába” valóban nem lehet valamennyi védelemre érdemes szólást betuszkolni. A borúlátás azonban csak akkor indokolt, ha a szólást önmagáért való értéknek, célnak és nem más értékek megvalósításának elősegítőjeként fogjuk fel. Ez esetben valóban nem lehetséges a jogot kellően megalapozni, mert nem tudjuk megindokolni, miért kellene kiemelni a szabadság általános kategóriájából, és miért kellene ahhoz képest nagyobb védelmet biztosítani a számára.
Semmi nem tiltja azonban meg számunkra, hogy elfogadjuk a tételt, mely szerint a szólásszabadság – akár egymástól függetlenül – egyszerre több, egymással esetleg csak laza, vagy esetenként szorosabb kapcsolatban álló értéket is szolgál. A három fent tárgyalt igazoláscsoport nem zárja ki egy adott kérdésben egyszerre több, akár mindhárom alkalmazását. A szólás legtöbb kategóriája bármelyik alapján védelemre érdemesnek ítélhető. Ha akadnak is olyan kategóriák, amelyeket egyik-másik igazolás nem véd, vagy csak gyengébb védelmet nyújt számukra (például az obszcén kifejezések esetén a demokratikus igazolás, melyhez képest a szóban forgó kérdésben az individuális elmélet szélesebb védelmet ad), az egyes igazolások semmiképpen sem zárják ki egymást. A szólásszabadság gyakorlása során összetett, és jelentősen eltérő kérdésekre bukkanhatunk (személyiségi jogok védelme, fajgyűlölő kifejezések, reklámok, a média tartalmi szabályozása stb.), amelyeket külön-külön kell vizsgálni, és amelyekre külön-külön adandó válasz. Ha egy adott kérdésben két igazolás alapján eltérő megoldásra jutnánk, ez nem jelenti azt, hogy más esetben a kettő nem férhet meg egymás mellett; pusztán az időnkénti összeütközések miatt bármelyiket is elvetni nem lehet indokolt. A magyar Alkotmánybíróság szólásszabadsággal kapcsolatos alaphatározata, a már említett 30/1992. (V. 26.) AB határozat is felismeri az egyéni szabadság és a demokratikus döntéshozatal egyszerre létező értékét az alapjog védelmének indokaiként.
A szólásszabadság joga mögött található eltérő értékek összeolvadásának egyik klasszikus megfogalmazása Louis Brandeistól, az USA Legfelső Bíróságának bírájától származik: „Azok, aki kivívták függetlenségünket, hittek abban, hogy az Állam végső célja az emberek szabaddá tétele képességeik fejlesztésére; hogy a kormányzás döntéseiben a szabadon gondolkodók csoportjának mindig felül kell kerekedniük az önkényen. A szabad szólást egyszerre célként és eszközként is értékelték. Hitték, hogy a boldogság titka a szabadság, a szabadság titka pedig a bátorság. Hitték, hogy a jog arra, hogy úgy gondolkodj, ahogyan akarsz, és azt mondhasd, amit gondolsz, elengedhetetlen az igazság felderítéséhez és terjesztéséhez a közéletben. (…) [Hitték], hogy a szabadság legveszélyesebb ellenfele a közömbösség, hogy a közéleti vitában való részvétel politikai kötelezettség, és hogy mindez az amerikai alkotmányos berendezkedés alapvető elve kell, hogy legyen.”
Ezen emelkedett hangvételű gondolatokban valamennyi igazoláscsoport mögött álló érték megtalálja a helyét. Brandeis öntudatos kiállása egyszerre az egyén és a közösség érdekeiért persze nem új gondolat: Vincent Blasi megállapítása szerint nagy hatással volt rá az ókori klasszikusok tanulmányozása, különösen Periklész híres temetési beszéde, és ez az általa írt ítéletekben is érezhető.
A különböző igazolások által védett értékek egyébként sem függetlenek egymástól, hanem különböző, hol gyengébb, hol pedig erősebb kapcsolatban állnak egymással. A gondolatok piacának holmes-i elmélete, mely a szabad szólás jogának lényegét a közös döntéshozatal elősegítésében látja, igen közel áll például a demokratikus nézetekhez. Az igazság keresésének elméletei mind-mind erőteljes individualista vonásokkal rendelkeznek. Egyes individuális nézetek szerint ugyan a szólás önmagáért való érték, de a legtöbb individuális elmélet elveti e gondolatot, és a szólást eszköznek, mégpedig a személyiség kiteljesedése eszközének tekinti. Az egyes elméletek – Dworkin nyomán elterjedt – konstitutív és instrumentális kategóriába sorolása (melynek értelmében előbbibe tartoznának az individualista nézetek, míg utóbbiba az igazság keresésének elméletei és a demokratikus igazolások) nem azon a megkülönböztetésen alapul, hogy melyik tekinti közülük eszköznek a szabad szólást: mindhárom nézetcsoport alapvetően eszközként határozza meg azt.
Ezek az értékek nem csak egymás mellett, párhuzamosan léteznek, hanem össze is függenek egymással: a demokrácia működéséhez szabad, önálló, egyéni döntéshozatalok sokasága kell, és nem csak a szavazófülkékben, hanem a mindennapi életben is; a szabad döntéshozatal nem létezhet az egyén autonómiája nélkül; az autonóm döntéshozatalhoz szükséges a gondolatok szabad piaca; az autonómiára éppúgy szüksége van a szólás közlőjének, mint a befogadójának: utóbbihoz előbb valamennyi releváns álláspontnak el kell jutnia, ha önálló döntést akar hozni; ennek érdekében akár a közlő szabadsága is korlátozható lehet bizonyos mértékben, lehetővé téve az egyenlő hozzáférést; mindeközben egyáltalán nem szükségszerű, hogy feladjuk Milton, Mill, Brandeis és a többiek reményét arra, hogy a vita során rátalálhatunk a feltett kérdés igaz válaszára. Raz szerint az igazolás középpontjában álló érték a szabad szólás útján létrejövő plurális, sokszínű társadalom, melyben egymás mellett léteznek az eltérő vélemények, és melyben azok el is viselik egymás létezését – ez az érték pedig valamennyi igazoláscsoportban szerepel.
Mindhárom nézetcsoportban találhatóak olyan elemek, melyek mind az egyének, mind a közösség egészének a javát szem előtt kívánják tartani. Ez a feladat pedig folytonos egyensúlyozást követel, hiszen egyszerre kell tekintettel lenni az egyéni szabadság (autonómia) minél szélesebb kiterjesztésére, és a közösség tagjainak formális egyenlőségére (mind az információkhoz, mind pedig a véleménynyilvánítás eszközeihez való hozzáférésre), mely szükséges a közös döntéshozatalhoz. Ha az egyensúlyozás során választásra is kényszerülünk az eltérő érdekek között, értelmetlen az egyén és a közösség éles szembeállítása, hiszen az ember egyszerre individuum, egyedi érték, és a közösség kiszakíthatatlan része.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969