2013. I-VI
 

A kínai gazdasági "csoda" és hatásai
Botos Katalin

Kína legújabb kori történelmének új szakasza 1920 táján kezdődött, amikor egy fiatal kínai diák, Teng Hsziao-ping néhány társával megérkezett Marseille-be. A tehetséges fiatalembert inspirálták a pekingi Tienanmen téren 1919. május 4-én kibontakozó nemzeti megmozdulások, illetve a kommunista eszmék. A kommunizmus a kínai nacionalizmus hajtóerejévé vált. Teng párizsi tartózkodása idején „idősebb testvére”, Csou Enlaj egy kis kommunista csoport vezetője volt Franciaországban. Mielőtt a rendőrség letartóztathatta volna őket, mindketten Moszkvába menekültek. Pekingbe való visszatérésekor Teng Hsziao-ping már elkötelezett kommunista volt; a párt sokat profitált szervezőkészségéből. Teng csatlakozott Mao Ce-tung frakciójához, részt vett a Hosszú Menetelésben és a következő háborúk prominens katonai vezetőjévé vált. Az ez idő alatt született baráti kapcsolatok nagy segítséget jelentettek Mao viharos időszakaiban. A háború alatt szerzett társak és Csou segítettek Tengnek túlélni az 1950-es és 1960-as éveket, a Nagy Előretörést és a kulturális forradalmat.
Teng mindig is reformpárti volt. Hitt a jó munkáért járó kompenzálásban, nem volt egalitárius. Mindenek előtt azonban hitt a „Pártnak” a gazdaság modernizálásában játszott kiemelkedő szerepében. Az óriási ország irányítása lehetetlennek tűnt a vezető egypárt rendszere nélkül. A belső konfliktusok miatt – ahogy ő maga mondta – a kapitalista rendszerhez való visszatérés több alkalommal önkritika gyakorlására késztette.
Csak Mao halála után érkezett el Teng ideje. Ekkor győzte le a Négyeket és vette át a hatalmat az ország felett. „Két választásom van” –mondta – „vagy szegénységet vagy, gazdagságot teremtek” . Teng az utóbbit választotta.

(Két évtized) 1978-ban az ország a hosszú távú reformok útjára lépett. Ahogy egy közgazdász a Nemzetközi Valutaalapnál megfogalmazta: „A rossz idők jó idők a reformok számára”. Az 1970-es évek végén ez a mondás igaz volt Kínára. 1978-ban az országot az évszázad legnagyobb szárazsága sújtotta. Óriási volt az éhínség, elkerülhetetlenné vált a mezőgazdaság megreformálása. Amint a reformokat véghez vitték, az eredmények azonnal jelentkeztek. A mezőgazdasági termékek szabad piaci termelése 1990-re 8%-ról 80%-ra növekedett, a kísérlet tehát sikeresnek bizonyult.

Bevezették az ún. „felelősségi rendszert”, amelynek értelmében minden család maga felelt az általa megművelt földterületért. 1978 és 1984 között a háztáji gazdaságok jövedelme 60%-kal növekedett.
Tengnek jelentős vetélytársa akadt egyik idősebb párttársa, Csen Huan személyében. Csen konzervatív nézeteket vallott, és folyamatosan kritizálta Teng intézkedéseit. Bár Csen úgyszintén elégedetlen volt a központi tervezéses rendszerrel, tartott a piacgazdaságtól. A lengyel politikai megmozdulásokat is veszélyesnek ítélték a Kommunista Párt vezető szerepére nézve. A kínai vezetést a Japánban tett látogatások az ottani modell eredményességéről is meggyőzték. Mindezek alapján a kínai vezetés egy új, ún. „kínai mintájú szocialista rendszert” kezdett kiépíteni. Egyre több vezető közgazdász, mint Wu Jinglian és Li Yining győződött meg arról, hogy csak a tulajdonjog képes felelősséget vinni a gazdasági döntésekbe és motiválni az embereket.
Elkezdődött a különleges gazdasági övezetek kiépítése, de az 1989-es Tienanmen téri események egy időre felfüggesztették a reformokat. Az utcára vonuló több ezer fiatal a kulturális forradalomra emlékeztette Tenget. A politikai liberalizmus Teng szerint az egész reformprogramot veszélybe sodorhatta, ezért brutális módon tett rendet. Az 1980-as években az orosz politikai változások szintén elővigyázatossá tették Tenget. Régi riválisa, Csen ismét befolyásos volt. 1992-ben a 88 éves Teng végső kampánykörútra indult.
Délre utazott a Különleges Gazdasági Övezetekbe. Amint maga is megtekintette az addigi erőfeszítések eredményeit Shenzenben, hite megerősödött. „A piacgazdaságot nem kell a kapitalista jelzővel illetni” – mondta – „Kína szocialista piacgazdaság lesz”. Óriási tőke áramlott az országba, túlnyomó többségében tengerentúli, kínai származású befektetőktől. A baráti kapcsolatok sokat segítettek. A Gyöngy-folyó deltája a kínai gazdaság koronaékszerévé vált. Hong Kong visszacsatolása szintén politikai problémáktól mentesen történt az ázsiai gazdasági válság idején, bár a sziget mély recesszión ment keresztül.
Teng 1997-ben halt meg. Elmondhatjuk, hogy erőfeszítései példa nélkül állnak a történelemben. Hatalomra kerülésekor a kínaiak 60%-a kevesebb, mint napi 1 amerikai dollárból élt. A kínai gazdaság jelentős növekedést produkált: az egy főre jutó jövedelem 1978 és 2000 között megkétszereződött. Nagy-Britanniának ugyanehhez 60 évre, az USA-nak 50 évre volt szüksége. Tengnek 20 év elegendő volt, hogy több mint 300 millió kínait kiemeljen a legmélyebb szegénységből. Utódja, Csiang Cö-minh elnök, majd 1998-tól Zhu Rongji ugyanezt az utat követték. Teng halála után fél évvel újabb jelentős előrelépés történt: az állami ipari szektor vállalatait ún. „népvállalatokká” alakították át, ami a részvénytársasági formához hasonlít.
Óriási volt a kihívás, hiszen ketté kellett osztani az állam és a vállalatok szerepét. Ez azért is nagy feladat volt, mert a kínai társadalombiztosítási rendszer erősen kapcsolódott a vállalatokhoz. 1998-ban a magánszektor kibocsátása azonban már a kínai GDP 2/3-át tette ki.
A magánszektorban foglalkoztatottak száma meghaladta az összes többi szektorbeli foglalkoztatottak számának összegét, miközben nagyrészt felszívta az állami vállalatoktól elbocsátottakat. Ez főként a magánszektornak köszönhető. 1994-ben az ipari kibocsátás 84 %-át az állami és kollektív tulajdonú vállalatok adták. Ez 2005-re 41%-ra csökkent.
A munkanélküliség új kihívás a kínai gazdaság és társadalom számára. A 14. pártkongresszusig – amelyen elfogadták az ún. szocialista piacgazdaság tervét – a kínaiak garantáltnak vélték az egész életen keresztüli foglalkoztatást. A csődjogi törvény felszínre hozná az álcázott munkanélküliséget, emiatt a törvény nagy valószínűséggel megbukna. A vállalatok vezetői ezért új, enyhébb megoldást igyekeztek találni 1990 után: azok, akik munkahelyüket elveszítették, minimálbért kaptak és bizonyos társadalombiztosítási juttatásban is részesültek. /Xiangang/
Mivel Kínában nem létezett intézményes társadalombiztosítási rendszer, a foglalkoztatással és egyéb szociális problémákkal küzdő vállalatok társadalmi terheit szükséges volt valamiképpen kezelni. Ez a jelenség a fentebb idézett „xiagang”. Ahhoz, hogy megértsük, milyen komoly problémával kell Kínának szembenéznie, tudnunk kell, hogy a „xiagang” foglalkoztatottak aránya a munkanélküliek teljes populációján belül az 1993–1994-beli 25%-ról 1997–1998-ra 50%-ra nőtt. A munkanélküliségi ráta 3–4%-ról 8%-ra emelkedett ugyanezen időszakban.
Az állami szektorban fokozatosan csökken a foglalkoztatottak száma: 1998-ban például egyetlen év leforgása alatt 20 millió fővel. Ez részben annak köszönhető, hogy a „xiagang” foglalkoztatottakat már nem számítják a teljes munkaidőben foglalkoztatottak közé. Az 1994-es szinthez képest az állami egységekben foglalkoztatottak aránya 20%-kal, a falusi vállalatokban foglalkoztatottak aránya pedig 50%-kal csökkent 2001-re. A magáncégeknél dolgozók és a vállalkozók száma ezzel szemben 20 millió fővel gyarapodott. Az állami tulajdonú vállalatok mindaddig képesek a munkanélküliséget eltüntetni, ameddig az állami támogatásban részesülnek. Ezt követően csődbe mennek, vagy elbocsátják a létszám feletti dolgozókat.
Egy tanulmány szerint az állami tulajdonban lévő vállalatok jövedelmezősége az 1987. évi 7%-ról 1994-re 2%-ra mérséklődött. 1996-ban a teljes állami szektor veszteséget termelt. A bankok adósságrátája az 1978-as 11%-ról 1994-re 78%-ra növekedett. 1997-ben a bankok már nem voltak hajlandóak újabb pénzeket pumpálni a vállalatokba, amelyek közül több csődbe ment. Ennek ellenére a bankok kétes megtérülésű kölcsöneinek aránya magas, nem meglepő tehát, hogy a legtöbb külföldi szakértő a bankrendszer megreformálását sürgeti.
(Új trendek és kihívások) Amint a piaci mechanizmusokat bevezették, a kínai gazdaság növekedési rátája két számjegyűvé vált. Az 1,3 milliárd lakosú ország a világ legnagyobb fogyasztópiaca. Más kérdés, hogy mi a növekedés valódi motorja: a fogyasztás, a beruházás, vagy az export? A gazdasági mutatók alapján az elmúlt másfél évtizedben Kína részesedése a világ összes GDP-jéből az 1990 évi 1,7%-ról 5%-ra nőtt. 1990-ben a világ 11. legnagyobb gazdasága volt, s 1995-re, folyó árfolyamokon számolva, a negyedik helyre jött előre. Vásárlóerő-paritáson számolva pedig még előkelőbb a helyezése: Kína a világ második legnagyobb gazdasága. Másfél évtizede még körülbelül India szintjén volt az egy főre jutó GDP tekintetében: 15 év alatt megkettőzte azt.
A növekedés átalakította Kína gazdasági szerkezetét. Noha még mindig a lakosság jelentős aránya foglalkozik mezőgazdasággal, olyan óriásiak a jövedelem-különbségek, hogy az iparba áramló, a nagyvárosok lakosságát növelő munkaerő-migráció igen nagy Az agráriumban dolgozók aránya ennek következtében az 1978-as szintről, 71%-ról napjainkra 40%-ra csökkent. A termelékenység ebben az ágazatban továbbra is nagyon alacsony. A vidéki- városi jövedelmek szétszakadása az egyik komoly feszültségforrás az országban.
Kína rendkívül dinamikusan fejlődő gazdaságát jellemzi, hogy a beruházások 1990 óta évi 13 %-kal nőnek. A beruházások részaránya a GDP-ben mintegy 25% volt 1990-ben ez napjainkra /2005/ 41%-ra emelkedett. A hatalmas beruházási lendületet lehetővé tette, hogy a megtakarítások igen magasak: jelenleg a GDP felét teszik ki.
Ismeretes a kommunista gazdaságfejlesztés idejéből a 75-25-ös arány: a megtermelt új érték háromnegyede mehet fogyasztásra, az egynegyede fordítódik beruházásra. Az erőltetett iparosítás idején ez volt a jellemző. A kínai felhalmozási arány azonban ehhez képest is elképesztő.
Nyilvánvalóan ez a növekedés egyik motorja. De meddig? Végül is a beruházások végső célja a fogyasztás növelése . A GDP megoszlásából kitűnő alacsony fogyasztási szint azonban kérdésessé teszi ezt. A fogyasztás aránya a GDP-n belül mindössze 46%, míg ez az adat az USA-ban 86%, az euro-övezetben 78%, Indiában 71%, Dél-Koreában 67%.
Egyértelmű, hogy azért lehetséges a tartós növekedés, mert az ország külkereskedelmi nyitottsága ugyancsak drasztikusan megnőtt. A nyitottság mérőszáma az export+import viszonya a GDP-hez. Ez az arányszám az 1990-es 27%-ról 2005-re 69%-ra emelkedett. Meghaladja a kínai gazdaság nyitottsága a latin-amerikai országokét /45%/, az euro-övezetét /39%/, s messze az amerikai /28%/ és a japán /26%/ adat fölött van. A kereskedelem zömét a feldolgozó ipari termékek teszik ki, /44%/ de nagy jelentősége van a technológia-transzfernek is.
2001-ben Kína belépett a WTO-ba. Ma Kína a világ kilencedik legnagyobb exportőre. A nemzetközi kereskedelem az 1990-es években megnégyszereződött. 2005-ben a világexport 6,6%-át tette ki a kínai kivitel. 1990-2005 között a világ három centrumában, legnagyobb gazdaságában is növelte piaci részesedését: az euro-övezetben 2%-ról 9,8%-ra, az USA-ban 3,1%-ról 15%-ra, Japánban 5,1%-ról 21%-ra emelte exportjának arányát. Egyben ezen országok kivitelének is jelentős piacává vált, ami az adott országok növekedési lehetősége szempontjából fontos. Míg részesedése 1990-ben csak kb. 1%-ot tett ki mind az USA, mind az euro-övezet országainak kivitelében, ma ez a szám 3,5% illetve 4,6%. A japánok az 1990-es kivitelükből Kínába irányuló 2 %-os részarányt növelték 13,5%-ra. Bár az adatokból jól látható minden relációban a kiegyensúlyozatlanság, vagyis, hogy a kínai behatolás a piacokra sikeresebb volt, mint a fordított előjelű törekvések, azért az európai, amerikai és japán exportőröknek is igen fontos a kínai piac. Érdemes megjegyezni továbbá, hogy a kínai roham elsősorban a többi ázsiai gazdaság kivitelének lehetőségeit szippantotta el. A kínai kereskedelmi részarány növekedése USA-ban elsősorban a japánok rovására történt. 2005-re például az 1990-es 9%-ról csaknem felére esett vissza a japán részesedés USA importjában Az euró-övezetben sem változott lényegesen Ázsia részaránya. Nyilván a hasonló termékszerkezetben, hasonló színvonalon, de olcsóbban termelő Kína versenyképesebb a korábban iparosodott régióbeli társánál. Minden esetre az euró-övezet számára az importőrök között Japán a harmadik helyet foglalja el. A legfontosabb partnere az EU-beli Egyesült Királyság, 12 %-kal, majd a második helyen az USA szerepel 10,3 %-kal/ – alig megelőzve a kínai kereskedőket. A kínai kivitelben az első helyen az USA áll, de ezt követően ez euró-övezet következik, 15 %-kal. Megfordítva: Az európai vállalkozók is erőteljesen „rástartoltak” a kínai piaci lehetőségekre. 2000-2005 között háromszorosára nőtt az euro-övezeti gazdaságok exportja Kínába, sokkal gyorsabb ütemben, mint az exportnövekedés más régiókba.
A makro-politikusok számításba veszik az áralakulás hatását is. Az ugyanis nyilvánvaló, hogy a világ energia- és nyersanyag-készleteinek jelentős részét felszívó hatalmas gazdaság hirtelen megnőtt keresletével ezen termékek árát emeli. Kína a világ második legnagyobb energia-fogyasztója, s a fémek és más nyersanyagok forgalom-növekedésének ötven százalékáért is Kína a „felelős” az elmúlt három esztendőben. Chile, Brazília, Ausztrália és Kanada konjunktúrája nagyban összefüggött a megnőtt értékesítési lehetőségeikkel, mivel e javak fő szállítói közé tartoznak. A tőkejavak és egyéb termékek exportőrei Kínába elsősorban a szomszédos országok: érdekes módon éppen Tajvan, valamint Japán és Dél-Korea a fő szállítók.
Az európai makro-szintű elemzők úgy látják, hogy a negatív egyenleg ellenére, s a számtalan európai cégnek okozott éles verseny kedvezőtlen következményeit is leszámítva, az euró-övezet profitál a Kínával való kereskedelemből, tehát a kapcsolatok fejlesztése kölcsönösen előnyösnek tűnik.
Igaz, az energiaárakat Kína aktivitása emeli, s ez negatívan hat az EU-ra. Más oldalról viszont az alacsony árfekvésű import segített alacsonyan tartani az euró-övezeti inflációt. Látni kell, hogy a kínai gazdaság alacsony munkabérei világméretekben hatást gyakorolnak a termelési tényező árak viszonyára. Kimutatható, hogy a bérjövedelmek részesedése szinte mindenütt esik a GDP-n belül. A szocialista Kína tett egy szívességet a kapitalistáknak: lehetővé tette a jövedelem-elosztásban az újra-elosztást tőke és munka között. Hogy ez mikor válik a jelenleginél súlyosabb feszültséggé, nem jósolható meg pontosan. De bizonyos, hogy ezek a tendenciák mindig konfliktushoz vezettek. Különösen érdemes azt átgondolni, hogy az ázsiai exportőrök alacsonyabb életszínvonalukkal, kiépítetlen társadalombiztosításuk alacsony költségeivel versenyeznek. S azt azért ne mondja senki, hogy a fejlett világ polgárai arra vágynának, hogy elért szociális vívmányaikat feladják. Márpedig valami ilyesmiről van szó. A munkajövedelem részesedésének csökkenése a GDP-ből mindenképpen erre utal.
Kína növekedésében fontos szerepe volt az FDI (foreign direct investment), a közvetlen működőtőke-befektetések megnövekedésének. Ezeket 1990-ig korlátozták, és csak központilag engedélyezték. Az utolsó másfél évtizedben azonban jelentőségük növekedett. Míg 1991-ben a külföldiek által alapított vállalatok aránya a termelésben mindössze 5,3% volt, addig 2000-ben már elérte a 22,5%-ot. Az ázsiai válságot megelőzően öt éven át a GDP évi 5%-ának megfelelő direkt tőke áramlott a gazdaságba, majd a gazdasági növekedés lassulásával az FDI is csökkenő ütemű volt, de még 2005-ben is a GDP 3,2%-át érte el. Mindenesetre jól érzékelhető a növekedés és a tőkebeáramlás közötti természetes kapcsolat. Valószínű, hogy az FDI szerepe a jövőben a gazdaság ciklikusságától függetlenül növekedni fog. 2005-ben mindenesetre Kína szívta fel a fejlődő gazdaságokba áramló FDI 25 %-át.

A közvetlen működőtőke-befektetés alapvetően az ipar tőke- és technológia-intenzív szektoraiba áramlott, így például a személygépkocsi-gyártás területére. Lényeges, hogy a kínai vállalatok nem ismerik a külföldi tapasztalatokat, eredményeket, így nem képesek a japán fejlődési mintát követni. Emiatt hosszú ideig az ún. követési stratégiát fogják alkalmazni, utánozva a versenytársakat, nem folytatva a kutatási tevékenységet. Látható, hogy a külföldi tőke preferálja, ha az adott vállalat önálló, saját tulajdona. Így viszont a technológiai „túlcsordulási hatás” is igen korlátozottan érvényesülhet. A külföldi, közvetlen tőkebefektetés sokkal mobilabbnak tekinthető, mint a belföldi tőke, így a makrogazdasági ciklusok felerősödnek. Fontos kérdés, milyen sebességgel áramlik be a külföldi eredetű működőtőke Kína belső területeire. Szakértők szerint a külső területekkel való integráció az elkövetkező években várhatóan nem fog erősödni. A kínai gazdaság növekedése tehát nem épülhet kizárólag az FDI-re. A teljes gazdaságot alapvetően meg kell reformálni .

(Külső sikerek: új kihívások?) Az elmúlt években a kínai gazdaság fejlődése valóban bámulatos volt. A növekvő kereskedelmimérleg-többlet jól tükrözi az ország nemzetközi versenyképességi helyzetét. 2005-ben rekordtöbbletet 134 milliárd US dollárt (ez a GDP 6%-a) ért el az ország. A kínai gazdaság elmúlt évekbeli masszív exportorientáltsága a folyó fizetési mérleg egyenlegén is jól látszik: 2004-ben a többlet a GDP 4,2%-át, 2005-ben pedig 7,8%-át tette ki. Előrejelzések szerint 2006-ban a mutató eléri a GDP 8,9, 2007-ben meg a 8,3%-át. Az évek óta halmozódó exporttöbblet oda vezetett, hogy a nettó külföldi követelések a fejlődő státuszú Kínát a fejlett országok tőkeellátójává tették. A külső követelések zöme USA dollárban tartott tartalék.
A világ devizatartalékai az 1995. januári 1,2 billió dollárról 2005 szeptemberére több mint 4 billió dollárra nőttek. Ennek nagy része az ázsiai országoknak, azon belül is főként Kínának és Japánnak volt köszönhető. 2002 és 2004 között e két ország együttesen a tartalékok növekedésének közel feléért volt felelős. Jelenleg ők birtokolják a világ devizatartalékainak közel 40%-át. A kialakult helyzet jelentősen hozzájárult a globális egyensúlyhiány felerősödéséhez, amelynek másik oka viszont az egyre növekvő amerikai folyó fizetésimérleg- hiány.
Ezt ugyanis elsődlegesen ázsiai és olajkitermelő országok többletei finanszírozzák. Az ázsiai országok együttesét (benne tehát Kínát és Japánt), valamint az olajexportáló országokat tekintve, a folyó fizetési mérleg többlete 2005-ben 750 milliárd dollár, míg az amerikai deficit 760 milliárd dollár volt .
A kínai külföldi követelések halmozódásának részben reálgazdasági okai vannak, nevezetesen az olcsó munkaerő és a technológiai fejlődés, de nagyban köszönhető a kínai valuta kb. 40%-os alulértékeltségének is. Az elmúlt években Kína exportja a fenntarthatatlanul alacsony árfolyamon nyugodott. Az ország 1997 óta a jüan árfolyamát a dollárhoz kapcsolja és 8,28 dolláros – egyébként alacsony – szinten tartja. A gazdaság növekedésének egyik fontos forrása az export növekedése, ennek kedvező volt a yüan alul-értékeltsége. A piaci intervenciók a Kínai Nemzeti Bank dollártartalékainak óriási mértékű gyarapodásához vezettek. Az Európai Központi Bank adatai szerint Kína 2002 és 2005 között felhalmozott tartalékai 536 milliárd dollárt tettek ki. 1995 és 1996 között a devizatartalék-felhalmozás még csak 50 milliárd dollár, 1997 és 1998 között 36 milliárd dollár, míg 1999 és 2001 között 15 milliárd dollár volt. Láthatjuk, hogy a növekedés valóban kiemelkedő.
2006 októberében a tartalékok értéke már meghaladta az 1000 milliárd dollárt. Ez a világ legmagasabb értéke; egyetlen más ország sem rendelkezik ennyi felhalmozott tartalékkal.. 2007 márciusában a kínai jegybank elnöke azt nyilatkozta, hogy már bőségesen elegendő a bank tartaléka, nem kívánják tovább növelni…
A világméretű egyensúlyhiányokért a felelősség természetesen megoszlik az Egyesült Államok és Kína között. Az USA nulla nettó belső megtakarítást eredményező gazdaságpolitikát folytat, így a költségvetési deficit mértéke több, mint három évtizede nő, kisebb megszakításokkal. Ez az ún. „ikerdeficit”- jelenség kialakulásához vezetett, amelyben a nagy költségvetési deficit mellett a folyó fizetési mérleg deficitje is óriási, amit a bőséges likviditás a nemzetközi piacokon finanszírozhatóvá tesz. Hova máshova tudná ezt a tömegű dollártartalékot Kína befektetni, mint amerikai állami értékpapírokba.
Kína monetáris politikáját a tőkemozgások kontrollálása mellett tudta folytatni. Ismert az összeférhetetlen háromság tétele a pénzügyekben. Nem lehet ugyanis megőrizni a monetáris politika szuverenitását szabad tőkeáramlás és rögzített árfolyam mellett. A jelentős FDI beáramlás és külkereskedelmi többlet, valamint az adott árfolyam mellett a jegybank nemzetközi méretekben is rendkívüli mértékű sterilizációs beavatkozásokra kényszerült. Hiszen, ha az árfolyam fixen tartása érdekében felvásárolja a kínált külföldi valutát, akkor hazai pénzt nyom ki a forgalomba. Igaz, a megtakarítási hajlandóság erős, s ezért nincs jelentős inflációs nyomás a gazdaságban.. Mégis, a jegybank az infláció elszabadulását megakadályozandó, kötvények kibocsátásával próbált eszközt kínálni e megtakarításokhoz . E kötvények kamata természetesen terheli a bank mérlegét; ezért igyekeztek azokat alacsonyan tartani. Ez olyan jól sikerült, hogy alkalmanként szintjük a betéti kamatok szintje alá csökkent. 2005 júliusában –nem kevés külső ösztökélésre- a kínai jegybank enyhén felértékelte valutáját és kinyilvánította, hogy a jövőben reálisabb árfolyamszintek tartására törekszik.
Valójában az a kérdés, hogy miért ez a rendkívüli megtakarítási készség Kínában? Miért tartózkodik a fogyasztástól az a társadalom, amely elvileg megengedhetne magának egy kicsit jobb életet a maoista diktatúra évtizedei után? Mert meg kell mondanunk, hogy az IMF-től az Európai Központi Bank szakértőinek írásaiig egyéb ajánlást se lehet olvasni, mint azt, hogy jó lenne, ha kissé kiigazítanák a felhalmozás fogyasztás arányait, párosítva természetesen azzal, hogy értékeljék föl a kínai valutát, ami az importot tenné olcsóbbá, s hozzájárulna a nemzetközi egyensúlyhiányok mérsékléséhez. Más szóval, hogy fogyasszanak már egy kicsit többet a kínaiak! S valóban: miért nem teszik? A kérdés magyarázatához a demográfiai helyzetet kell elemeznünk.

(Demográfiai folyamatok: siker vagy katasztrófa?) 2002 Kína legújabb kori történelmének fontos éve volt. Szeptemberben aláírták az egy gyermek vállalásáról szóló törvényt. A központi családtervezés több mint 20 éve napirenden volt és alapvetően sikeresnek mondható. Ez egyike azoknak az intézkedéseknek, amit Teng Hsziao-Ping indított el, és amit 2002-ben újrakodifikáltak, illetve mentességekkel egészítettek ki. A legfontosabb mentesség a vidéki házaspárokhoz kapcsolódik, akik vállalhatnak második gyermeket, ha az első lány. A városi családok ezzel szemben továbbra is csak egy gyermeket nevelhetnek.
Kína a világ legnépesebb országa. Az 1970-es években az igen nehéz gazdasági helyzet miatt óriási probléma volt a lakosság élelmiszerellátásának biztosítása. A „Párt” ezért olyan „irányelvet” adott ki, amely szerint minden család csak egy gyermeket vállalhat! A szabály megsértését súlyosan szankcionálták. Az irányelv eredményeként a gyermekvállalási ráta az 1979-es 2,8-ről 1993-ra 1,8-ra esett vissza – ezen a szinten azonban megállt. A magasabb iskolázottság, a városiasodás és a gyermeknevelés nagy költségei úgy tűnik, garantálják, hogy a gyermekszületési ráta a jövőben is alacsony szinten maradjon. Mindezek eredményeként az elmúlt 20 évben megindult a kínai társadalom öregedése. A 60 év felettiek száma 1982 után jelentősen nőtt, és 1998-ban elérte a 125 millió főt. A helyzet nem sokban tér el a fejlett nyugati országokétól. Ez óriási kihívás Kínának. Az ún. 1:2:4 arány azt jelenti, hogy egy aktív keresőnek kell eltartania 2 szülőt és 4 nagyszülőt, ami óriási feladat. Az időseket tisztelő régi konfuciánus hagyományok el fognak tűnni a teher miatt, amit az egyetlen gyermeknek kell viselni. Láthattuk, hogy Kínában nincs állami társadalombiztosítási rendszer. A probléma a jövőben még nagyobb lesz, mivel a terhet nem lehet a már így is veszteséges /állami/ vállalatokra hárítani.
A tény, hogy a kínaiak a fiúgyermeket részesítik előnyben, a lánycsecsemők nagy halálozási arányát eredményezte. Mondani sem kell, hogy ez nem véletlen. A modern technika, az ultrahangkészülék lehetővé teszi a meg nem született magzat nemének megállapítását, ami a lány magzatok esetében gyakran abortuszhoz vezet. A globális demográfiai adatok alapján a 100 lány gyermekre jutó fiúgyermekek száma kb. 105–107. Ez az arány Kínában, 1990-ben 100/113, 2000-ben 100/117 volt. A kapitalizmus tehát a legjobb születésszabályozási rendszer. A gazdaságilag leginkább alulfejlett Hainan és Guangdong tartományokban a lány/fiú születési ráta meghaladja a 130-at.
E ténynek komoly társadalmi következményei lesznek. A következő 2 évtizedben 40 millió fiatal férfi nem lesz képes partnert találni és családot alapítani. Már most is virágzó üzlet a lánygyermekek rabszolgaként történő eladása. Bűnöző csoportok a fiatal nőket néhány száz dollárért eladják szolgáló feleségnek – ez az összeg annyi, mint egy féléves átlagfizetés. Az egyedülálló férfiak a kínai társadalomra veszélyt, és – amint arra egy amerikai kutató rámutatott – a szomszédos országokra, illetve az Egyesült Államokra politikai kockázatot is jelentenek. Igen nehéz ezen férfiakat katonai szolgálattal vagy közmunkákkal foglalkoztatni, vagy egyszerűen csak – hivatalos vagy nem hivatalos úton – külföldre küldeni. Az olyan homogén csoportok, mint a katonai egységek vagy a távoli területeken dolgozó munkacsoportok további társadalmi devianciákhoz, többek között az AIDS terjedéséhez vezethetnek.
A kötelező abortuszok és sterilizálások brutalitása egyéb feszültséget is kelt. Amerikai polgárjogi aktivisták megkérdőjelezik, érdemes-e a nemzetközi közösségnek a kínai központi családtervezési programot támogatni.
Kínai politikusok csak most ébrednek rá az intézkedések hosszú távú veszélyes következményeire. Be nis vezettek ezért változtatásokat. a 2002-es módosításoknak is vannak azonban nem kívánt mellékhatásai. Jó példa erre, hogy a második házasságot kötő párok újabb gyermeket vállalhatnak, ami a válások és a körbeházasodások számának jelentős emelkedéséhez vezetett.
Nem térünk itt ki arra, hogy milyen változásokat hoz magával az elöregedés a gazdaságban, hogy a különböző méretű csoportok fogyasztási szokásai jelentősen eltérnek egymástól, s ehhez kell igazodnia a kínálatnak, ami jelentős strukturális változásokat idéz majd elő. Arra sem, hogy az adott fertilitási értékek mellett az összlakosság nemhogy nem nő, de néhány évtizeden belül drasztikusan visszaesik. Ennek a ténynek a gazdaságra gyakorolt kedvezőtlen hatását csökkentheti a fajlagos fogyasztás emelkedése, de a lakosság korszerkezetében bekövetkező változások mindenképpen aggasztóak.
Érthető ezért, hogy a lakosság nem látja tisztán a jövőt. Alighanem hiába bíztatják „bátrabb fogyasztásra”, ha az előre nem látható egészségügyi kiadások és az időskori megélhetés fedezetét is magának kell megteremtenie. Napjainkban a társadalombiztosítás költségei 1%-nál alig többel részesednek a GDP-ből Kínában. Nyilván meg kell teremteni a nagyobb biztonságot jelentő közszolgáltatások rendszerét, ami pénzbe, adóemelésbe fog kerülni. Kicsit furcsán hangzik európai füleknek, hogy a közkiadások növelésére bíztatnak a nemzetközi pénzügyi szakértők, éppen akkor, amikor Európában és Amerikában az ellenkezője van napirenden. De hát éppen erről van szó: az ellentétes előjelű egyensúlytalanságok lesimításáról. Ami nyilván párhuzamosan kell haladjon: a fejlett világban az állam túlzott szerepvállalásának mérséklésével, Ázsiában meg éppen a növelésével. S ha ez kissé lelassítja is a kínai gazdasági növekedést, nem biztos, hogy kedvezőtlen lesz a Föld nevű bolygó szempontjából. Miért? Mert a környezeti hatások már így is aggodalomra adnak okot.
(A fejlődés költségei) Nem szabad ui. figyelmen kívül hagyni a kínai gazdasági folyamatok másik oldalát, a környezeti hatásokat. Az ökológiai folyamatok az elmúlt években jelentős romlást mutattak. A lenyűgöző fejlődés megemelte az importszükségletet. Kína óriási mennyiségben importál gabonát és különböző nyersanyagokat, energiát, valamint iparcikkeket. Az ország a világ legnagyobb réz-, alumínium-, és cementfogyasztója, valamint a világ második legnagyobb olajimportőre. Emellett Kína a világ második legnagyobb dioxin - termelője, és hamarosan nagyobb mértékben lesz felelős az üvegházhatás erősödéséért, mint az Amerikai Egyesült Államok. Az ország által felhasznált óriási energiamennyiség 75%-a szénalapú.
A kormány energiakoncepciója alapvetően a széntechnológiára épül, és ez a jövőben a savas eső problémájának erősödését eredményezi. Még ennél is több gondot okoz majd a lakosság ivóvízzel történő ellátása. Pekingtől nyugatra repülve a levegőből már ma is határ nélküli szürke hegyeket, kiszáradt folyómedreket és sivatagokat láthatunk. A Világbank egyik felmérése szerint a világ 20 legszennyezettebb városából 16 Kínában található. A szennyvíz egészségügyi problémákat okoz, amelynek súlyosságát a kínai kormány csak mostanában kezdi tisztán látni.
A negatív következményekhez hozzáadhatjuk a társadalmi feszültségek fokozódását, amelyet a növekvő jövedelmi egyenlőtlenségek szülnek. 2003-ban a városi lakosok egy főre jutó éves jövedelme több mint háromszorosa volt a vidéken élők azonos adatának. Ez az arány 1980-ban még csak kettő az egyhez volt. Ha az ország vezetése a jövedelemkülönbségeket a szegényebb nyugati területekre irányuló intenzívebb beruházási politikával kívánja megszüntetni, az ország gazdasági növekedése mérséklődik. A kevésbé produktív beruházások elszívhatják a tőkét a gyorsabban fejlődő területek elől, és lelassítják az egész ország növekedésének ütemét. Ami, a világgazdaság szempontjából nem lenne olyan nagyon nagy probléma.
A kínai fejlődés egyszerre nagy teljesítmény az ország részéről és nagy kihívás az egész világnak. Az egypártrendszer és a piacgazdaság kombinálása egy ilyen nagy ország esetében egyedülálló jelenség. A világ megtapasztalta azt is, hogy milyen az, amikor egy hatalmas gazdaság és nem egy kis tigris vesz irányt az exportorientált gazdaságfejlődésre. Arról a számok egyáltalán nem beszélnek, hogy nem csupán látható, de láthatatlan csatornákon is erőteljes a kínai fejlemények hatása az európai, ezen belül akár a hazai folyamatokra. A kereskedelemben tapasztaljuk a kínai üzletek szaporodását, de a szolgáltatási ágazatban is jelentős részt szakítanak ki maguknak a potenciális keresletből. Az már kelet-európai és magyar sajátosság, hogy a dömpingszerűen alacsony árak a magyar lakosság nagy részét arra ösztönzik, hogy a silányabb minőségű, de megfizethető árú kínai árukat megvegye, amivel a hazai versenytársaik, a magyar kistermelők piaca lehetetlenül el. S erre nehezen foghatjuk rá, hogy „kölcsönösen előnyös” gazdasági kapcsolatról van szó.
Általánosságban érdemes elgondolkodni azon a politikusoknak, társadalomtudósoknak és a közgazdászoknak, hogy vajon a Washingtoni Konszenzus mindenfajta társadalmi berendezkedés esetén azonos módon érvényesülhet-e. Mondhatjuk-e, hogy szabad verseny van a társadalmi gondoskodás terheit viselő európai vállalatok, és az ilyen terhektől csaknem teljesen mentes feltörekvő országok vállalkozásai között? Itt már olyan mértékben a rendszerek versenyéről van szó, amit feltétlenül szabályozni kellene. Mert, természetesen, a szabad piac is rendelkezik korrigáló mechanizmusokkal. De biztos, hogy képesek vagyunk elviselni azok árát?


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969