2013. I-VI
 

Református püspökök társadalmi eredete a két világháború közötti Magyarországon
Nagy János

(Bevezetés) Amikor ezen tanulmány írásához fogtunk, számos történelmi-társadalomtudományi közhely igazságára kívántunk objektív és adekvát választ kapni. A magyar református egyház ugyanis egy rendkívül sajátos képződmény számos olyan attribútummal, amelyeket más felekezetek is elismertek. Ezek között vannak pozitív, érték semleges és igencsak vitatható elemek is.
Így a református egyház Magyarországon a „magyar vallás” lett. Hívei erősen kötődnek a magyar nemzethez – nincs meg az a fajta keresztény internacionalizmus, ami a magyar római katolikusok esetében esetenként megfigyelhető. A Magyarországi Református Egyház a magyar nép sajátosságaihoz igazodva próbálta, próbálja definiálni magát, szemben az éppen fennálló hatalommal, amiért megkapta a „nyakas” jelzőt.
A „magyar vallás” kialakulásának okaként értelmezhető az a szintén történelmi toposznak számító tény, hogy a magyar reformátusság, csakúgy, mint a magyar nép gerincét az alföldi magyar középparasztság alkotta. A szociológiai felmérések azt tükrözik, hogy vizsgált korszakunkban a reformátusság a kapitalizálódott középnemességre, a volt dzsentrire, a parasztság egyes tőkés rétegeire, a középparasztság és a mezőgazdasági munkások jelentősebb részére terjedt ki. Az egyszerű református egyháztagokhoz hasonlóan a felső vezetés sem tartozott a leggazdagabb társadalmi osztályok közé. Ebből eredhet talán a demokratikus értékekhez való vonzódás is. A reformátusság politikai tetteire döntően kihatott az a tény, hogy híveik nagy többsége falusi, azon belül is kisgazda vagy a földből élő munkás volt.
A református értelmiség – szinte bármilyen társadalmi réteghez tartozott is– meglehetősen „nép-közeli” volt, azaz nem tudott elszakadni fő lételemétől, a földtől. Ennek lett következménye politikai-közéleti szerepvállalásuk is. Nem új kérdés, hogy mennyire vettek részt a reformátusok a korszak alakításában. Véleményem szerint valóban ott voltak ugyan az élvonalban, hatásuk azonban jóval csekélyebb volt, mint a római katolikusoké, ami a Németh László-i barokk társadalomjellegből is következett. Míg a római katolikusok a világháború előtti időket kívánták vissza, a protestánsok több szabadságot, több demokráciát és szociális reformokat szerettek volna. A református egyházi közegben végül három markáns politikai irány kristályosodott ki: a nemzeti liberális (Baltazár Dezső), az orthodox egyházépítő (Révész Imre) és a nemzeti konzervatív (Ravasz László).
Arra szeretnénk választ kapni, hogy a két világháború közötti Magyarországi Református Egyház vezetői milyen társadalmi rétegből érkeztek, és hogyan befolyásolta mindez szociális érzéküket, valamint ezzel összefüggésben közéleti aktivitásukat.
Ilyen szempontból kutatásunk nóvumnak számít, hiszen korábban egyházszociológiai szempontból nemigen foglalkoztak a református püspökök társadalmi rekrutációjával. Éppen ezért sajnos a tanulmányunkban némi aránytalanság figyelhető meg, amiért a források hiánya okolható. A kútfők között különösen fontos szerepet játszottak a személyes dokumentumok: életrajzok, vallomások, születési, halálozási és esketési adatok, illetve a felmenők bármilyen származásra utaló okirata. Igyekeztük a térbeliséget és az időbeliséget egyesíteni: így a Dunamelléki, a Tiszántúli, a Tiszáninneni és a Dunántúli Egyházkerület református püspökeinek listáját, társadalmi eredetét időrendben feltárni. Egy rövid életrajzi áttekintést követően a legtávolabbi őstől a szülőkig felmenően mutatjuk be azt a társadalmi közeget, amelyben az ominózus püspök élt és munkálkodott. Az egyszerűség és az objektivitás céljából mellőztük az elhivatás kérdését, s igyekeztünk csak és kizárólag a társadalmi hátteret elemezni – figyelmen kívül hagyva a lelki tényezőket.
(Református püspökök a két világháború között) A magyar református egyház szervezete a protestantizmus európai hagyományaival ellentétben nagyon hierarchikusan épül fel. A Magyarországi Református Egyház szervezeti szabályzatát az 1881-es debreceni alkotmányozó zsinat egységesítette, amely szerint a református gyülekezetek esperesek által vezetett egyházmegyékbe, az esperességek püspökök által irányított egyházkerületekbe szerveződtek. A magyar református egyházkerületek az ellenreformáció korszakában, a XVIII. században alakultak ki, s a mai Magyarország területén kisebb-nagyobb változtatásokkal mind a mai napig így is működnek: a Dunamelléki, a Tiszántúli, a Tiszáninneni és a Dunántúli Református Egyházkerület. Ezen kívül – Trianon szomorú következményeként – határainkon túlra került az Erdélyi Református Egyházkerület, s ugyanez a nemzeti tragédia tette fájdalmasan aktuálissá új egyházkerületek létjöttét: a Szlovákiai, a Kárpátaljai, a Partiumi, a Horvátországi és a Vajdasági Magyar Református Egyházkerületek megszületését.
A legfelsőbb szervezeti egység a többévente összeülő zsinat, amelynek ülései között – korlátozott jogkörrel – az Egyetemes Konvent hivatott dönteni. Az egyházkerületek vezetői – a világ református egyházai között egyedülálló módon – a püspökök, akik az egyházkerületi gyűlésnek tartoznak felelősséggel.
A püspökök megválasztása demokratikus jogok, azaz az angolszász presbiteriális rendszer elvei szerint történt. A demokratikus egyházkormányzat másik jellegzetessége az úgynevezett „kettős egyházi vezetés”: az egyházi vezető mellett egy világi vezető (gondnok, főgondnok) is irányítja az egyházkerületet. 1945 után éppen amiatt vádolták a reformátusokat árulással és a demokrácia eltiprásával, mert a gondnokok székébe tehetősebb, gazdagabb – tehát nagyobb társadalmi presztízzsel rendelkező – embereket ültettek.
A református püspököket a két világháború között is a lelkészek és lelkészjellegű tanárok közül választották az egyházkerületben levő anyaközségek presbitériumainak szavazataival. A püspökök életük végéig töltötték be hivatalukat, de törvényszéki elmozdítás vagy lemondás esetén új vezetőt kellett választani. Lemondásra a püspöknek 25 éves szolgálat vagy a 70. életéve után volt lehetősége. A püspök hatáskörébe tartozott az egyházkerület reprezentálása, az egyházközségek és iskolák látogatása, a pénz- és levéltár felügyelete, illetve a református egyházkerület vallási és egyházpolitikai ügyeinek eldöntése. Évi munkájáról, tapasztalatairól évenként köteles volt jelentést írni, amelyet ebben az időszakban rendszeresen ki is nyomtattak.
(Dunamellék) A Dunamelléki Egyházkerület, amelynek szerepét a főváros, Budapest növelte naggyá, nyolc egyházmegyéjével a második legnagyobb magyarországi egyházkerület, amelynek püspöke a fővárosban, a IX. kerületi Ráday utcában székel. A püspöki hivatal eleinte a többi egyházkerülethez hasonlóan a püspök lelkészi szolgálatának helyétől függött, s csak a korszakunk előtt, Petri Elek egyházkormányzása alatt került a fővárosba. A fővárosban a reformátusság aránya ekkor 10-11 % körül mozgott.
Korszakunkban ezt az egyházkerületet egy különösen népszerű és elismert püspök kormányozta: Ravasz László, aki ekkoriban a Magyarországi Református Egyház egyik legfontosabb képviselője volt. Róla még nagy kritikusai is megjegyezték, hogy „Ravasz ideológiai és politikai hatása a magyar református egyház felszabadulás előtti történetében senkiéhez sem volt hasonlítható”. Ezt látszik alátámasztani az a tény is, miszerint amikor a két világháború közötti református egyház közéleti tevékenységét akarták degradálni, tendenciózusan Dunamellék püspökét igyekeztek rossz színben feltüntetni.
Ravasz László (1921-1948) A magyar református egyház két világháború közötti korszakának emblematikus alakjáról kétféle vallomás maradt fent: egyrészt a róla, másrészt az általa írt konfesszió. Ravasz nem szeretett ugyan magáról írni, de – a kéréseknek eleget téve – halála előtt megírta visszaemlékezéseit, amelyben meglehetősen visszafogott stílusban fogalmazott önmagáról. Emellett számos más forrás állt még rendelkezésünkre, mivel kortársai nagy előszeretettel írtak róla.
Ravasz László székely református családban született, ahol a hit és az egyházi pálya vér szerint öröklődött apáról fiúra. Az elemi iskoláját Bánffyhunyadon, középiskolai tanulmányait a székelyudvarhelyi református gimnáziumban végezte, ahol több rokonával is találkozott, de kétségkívül megtérése volt legnagyobb élménye.
A középiskola után a kolozsvári teológiára és bölcsészkarra jelentkezett. Tanult Berlinben, majd Sárospatakon, végül Kolozsváron vizsgázott le. Az egyetem után az erdélyi református püspök lányát vette el a diploma átvétele után. Ravasz az impériumváltásig professzorként tanított a kolozsvári egyetemen. Petri Elek dunamelléki püspök halála után a Kálvin téri gyülekezet felajánlotta számára a püspöki tisztséget, melybe 1921. szeptember 25-én be is iktatták. 1926-ban az erdélyiek megpróbálták ugyan visszahívni, de nem ment; így aztán 1948-as lemondásáig betöltötte e tisztséget. Ravasz mindent elért, amit református püspökként elérhetett: akadémikusi tagsága mellett számos hazai és külföldi egyetem avatta díszdoktorává, rengeteg kitüntetésben részesült, még visszavonulása és politikai besározása után is óriási tekintéllyel rendelkezett.
1945 után egyre jobban háttérbe szorították, a kommunista hatalom 1948 végére minden egyházi tisztségéről lemondatta. Hogy mennyire nem az ő akarata szerint történtek az események, arról az 1956-ban folytatott tevékenysége a példa, amikor tevékenyen részt vett a Református Megújulási Mozgalom munkájában. A forradalom leverése után leányfalusi magányába vonult, ahol 1975-ben hunyt el.
Ravasz László életében különösen fontos szerepet játszott erdélyi és református értelmiségi származása, amely életének budapesti időszakában mindig erős fogódzót jelentett számára. Kortársai ezt tiszteletben tartották, sőt magasztalták: „Ravasz Lászlóban emelkedett legmagasabbra az erdélyi lélek, s az ő lelkében szállott legmélyebbre alá”. Vagy „Olvasd Jókait, s benne van egész Magyarország. Olvasd Ravaszt, s benne van egész Erdély”. Ravasz a XVII. század elejétől 29 református papot és 21 pedagógust számolt össze családfáján. Leírása szerint az erdélyi református magyar ember élete szorosan összeforrt az egyház életével, Ravasz László rokonságának ötven tanult emberéből negyvenöt pap volt, kettő tanító és három tanár. Amikor tehát el kellett döntenie, pap legyen-e vagy tanár, a következőt felelte: „Megyek papnak, mert ez illik a család tisztes hagyományaihoz; megszerzem a tanári oklevelet, mert erre különös kedvem van”.
Ravasz a világháború után komoly genealógiai kutatást végzett, amelynek eredményeképpen kiderítette, hogy a „Ravasz” név személynévből lett családnév. A család egy ideig jobbágyi, majd primipilusi (lófői) titulusban élt. Jómódú szabad székely família volt, amelynek nem egy tagja viselt megyebírói tisztet is. A Ravaszok az Udvarhely megyei Véckén (Székelyvéckén), Balavásárán és Kelementelkén éltek. „Szüleim kelementelki (marosszéki) székelyek voltak, de oda is hosszú úton kerültek. A Ravasz családban az a szájhagyomány járta, hogy a korondi lófő-Ravaszok elvetődött ága vagyunk, de ez oklevéllel nem igazolható. Annyit tudott csak megállapítani a családtörténeti kutatás, hogy a kelementelki Ravaszok őse 1699-ben lett közszékelyből jobbágy, és tette le a homagiális esküt I. Lipót császárra. Akkor már oda jutott az ország, hogy a jobbágy jobb sorban élt, mint a szabad székely.”.
A kelementelki székelyeknek kicsiny határuk volt, de jó boruk, ezért viszonylag jól éltek. „Dédapám, idősebb Ravasz Márton, még meg is lépesedett annyira, hogy kiváltotta magát a jobbágyságból, s élhetős gazdacsaládot alapított”. Ők voltak a Márton-Ravaszok – Ravasz M-ek –, akik közül bírák, megyebírók és presbiterek kerültek ki. Társadalmi elismertségüket mi sem jelzi jobban, minthogy házuk a piactérrel szemben állt. Kelementelke lakosságának majdnem fele Ravasz-nemzet volt.
A püspök apja – Ravasz György –, miután elvégezte a kolozsmonostori gazdasági intézetet, gazdatisztnek ment egy erdélyi nagybirtokoshoz, de az indulatos székely és a benne cselédet látó báró között hamar véget ért a jó viszony. Később nagybátyjánál kapott munkát Kövesden: besegített a gazdaságban, megszervezte a tűzoltóegyletet, és tanított az elemi iskolában. Az áttörést Trefort Ágoston merész iskoláztatási terve hozta meg, aminek révén Ravasz György a bánffyhunyadi gazdasági felső népiskola tanára lett. „Egyszercsak levelet kap apám a kolozsmegyei tanfelügyelőtől, hogy fogadja el a bánnfyhunyadi államosított iskolában az újonnan megnyitó gazdasági felső népiskola egyik tanítói állását évi 700 forint fizetésért”. Ebben az időben egy középiskolai tanár 800, egy pap 500-600 forintot keresett. Ez tette lehetővé, hogy megházasodjon, és beköltözzön a városba. Mindezek ellenére paraszti származását sohasem tagadta meg, megmaradt benne a föld szeretete, amit az is bizonyít, hogy kertjét haláláig maga művelte. A felsőbb népiskolát utóbb átalakították polgári intézménnyé, így apja polgári iskolai tanár lett, aki számtant, fizikát és természetrajzot tanított.
Ravasz György erdélyi parasztként gondolkodott: előbb gyűjtötte a pénzt, és csak aztán vásárolt, mondván: „Akik többet költenek, mint amennyit keresnek, egyszerűen csalók és zsebtolvajok […] Ha nem a magáét költi, az enyémet költi”. Köztiszteletben állt nemcsak a szórványmagyarság, hanem a helyi románok között is.
Kelementelkén az volt a szokás, hogy az öreg református pap leányát elvette a fiatal lelkész, s így ő örökölte az eklézsiát. A püspök nagyapja, Gönczi Lajos azonban végül nem a vejére, hanem saját fiára hagyományozta a templomi szolgálatot. Lánya azonban Ravasz László apjának lett a felesége. Ravasz György és Gönczi Róza házasságából három gyermek született: Bella, László és György. Bella Muzsi János hódmezővásárhelyi református lelkész felesége lett, míg György korán elhalt.
Ravasz László anyai ágát, a Gönczi-ágat a XVII. század elejéig vezette vissza, és jelezte, hogy felmenői között egy esperes és több pap is volt. A Göncziek Bethlen Gábor hadaival érkeztek az erdélyi Márkodra lófőszékely katonaként, majd később Rákóczi Györgytől megkapták a márkodi előnevet. A család tanulni vágyó gyermekei együtt járták a marosvásárhelyi kollégiumot, majd a kolozsvári teológiát. Ravasz László édesanyját – Gönczi Rózát – hat éves korától nagyanyja, a mélyen vallásos kibédi özvegy papné, Tollas Klára nevelte.
Ravasz László tehát apai ágon székely gazdacsalád, anyai ágon sok nemzedéken át református lelkipásztorok leszármazottja. E két réteg szintéziseként született meg ő, aki így egyben e társadalmi kategóriák minden pozitívumát és negatívumát örökölte. Összegezve tehát Ravasz László egy olyan konzervatív társadalmi réteghez tartozott, amely viszonylagos jólétben élt, és a családi szálak nagyon erősen kötöttek voltak.
(Tiszántúl) A két világháború között a Tiszántúlon élt a reformátusok több mint fele, 52 %-a. A kilenc egyházmegyéjével a legnagyobb csonkaországi egyházszervezeti egységnek a kálvinista Róma, Debrecen a székhelye. Korszakunkban az egyházkerület két nagy püspöke közötti átmenetet egy kevésbé jelentős szuperintendens biztosította. Ravasz mellett a reformátusság másik kiemelkedő képviselője Baltazár Dezső volt, aki masszív orthodox kálvinista és politikailag szabadelvű-liberális volt. Őt Makláry Károly követte a püspöki székben, aki hamar elhalálozott. Makláry tisztét a nagy egyháztörténész, a Corvin-lánc tulajdonosa, Révész Imre örökölte.
Baltazár Dezső (1911-1936) 1871. november 15-én született Hajdúböszörményben, ahol elemi és középiskoláit is végezte. Debrecenben sajátította el a teológiát, majd a jogot, amely stúdiumok után a Tisza-családnál nevelősködött. Tisza Lajossal járt Berlinben és Heidelbergben, majd visszatérve köztisztviselő lett a Vallás- és Kultuszminisztériumban. Hajdúszoboszlón, Hajdúböszörményben szolgált lelkészként, majd az alsószabolcs-hajdúvidéki egyházmegye esperesének nevezték ki. Több tiszántúli református tisztség megszerzése után 1911 nyarán Erőss Lajos örökébe, Tiszántúl püspökévé és Debrecen-Nagytemplom lelkipásztorrá választották. 1917-től a zsinat elnökeként, 1918-tól az egyetemes konvent elnökeként is dolgozott.
Negyedszázados püspöksége alatt nagy szerep jutott a tiszántúli református kultúrának és szociális tevékenységnek. Bábáskodott a Tisza István Tudományegyetem (a mai Debreceni Egyetem) alapítása körül; a világháború alatt többször kilátogatott a frontra, ahol megszervezte a protestáns tábori püspökség önálló ágát. Az amerikai magyarság körében két alkalommal is gyűjtött pénzt a Debreceni Református Kollégiumnak. A forradalmak idején vitatható politikát folytatott, amelyet később többször ellene fordítottak, kiváltképpen, amikor az ellenforradalom ellen „liberális frontot” nyitott.
Baltazár liberális keresztyéni együttérzését sokan nemzetietlen internacionalizmusnak látták. Óriási – több mint negyedmilliós – levelezésével a XIX. század szabadelvű politikáját kívánta a Horthy-korszakban érvényesíteni – nem sok sikerrel. Általánosságban elmondható, hogy a baloldaliaknak jobboldali, a jobboldaliak szemében pedig baloldali volt, ami keresztülhúzta minden politikai akcióját, de megőrizte presztízsét. Baltazár Dezső 1936. augusztus 25-én zeleméri birtokán halt meg, akit református egyházi vezetők mellett a zsidó egyházközségek gyászoltak leginkább.
„Az ősök között több kisebb-nagyobb jelentőségű lelkész, katona, tisztviselő volt” – kezdi életrajzát Leel-Őssy Lóránt. Valóban: Baltazár Dezső származásánál a protestantizmus mindkét nagy ága fontos szerepet játszott. A németországi ág sohasem tért el a lutheri vonaltól, Magyarországon azonban az evangélikusok mellett számos reformátust is találunk.
A Baltazár-nemzetség németországi ága a XVI. században vándorolt ki Lübeckbe, illetve Pomerániába. A lübecki ág a XVII. századig virágzott, míg a pomerániai egészen 1873-ig nyolc generáción keresztül adott lelkészeket, akik között két püspök (Generalsuperintendent) is volt. Ez az ág azonban a világháború alatt elhalt.
A másik ág Franciaországból a XIV. század elején származott Erdélybe vagy Felsőmagyarországra: első ősük, de Gachió lengyel nádor volt. A XVI. században Baltazár Imre egytelkes nemes volt Zala vármegyében, ahonnan, miután felvette a lutheri hitet, Franciaországba, Languedonba menekült. Baltazár Gáspár svájci vezérkari főnök gyógyszerész foglalkozású fia, Máté 1699-ben költözött Szarvasra. Értelmiségiek voltak: evangélikus lelkészek, mérnökök, jogászok. 1830-ban született a püspök apja, Baltazár János, aki hajdúböszörményi mérnökként 1863-ban vette feleségül Czeglédy Máriát, egy hajdúszoboszlói földbirtokos és városi hadnagy lányát.
Baltazár Dezső édesapja elemi és középiskolai tanulmányait a debreceni református gimnáziumban, majd a késmárki líceumban végezte. Baltazár János 1848-ban 18 évesen az osztrákok ellen harcolva a hadnagyi rangig jutott. Temesvárnál azonban fogságba került, és a komáromi börtönbe került. A várfogságban tífuszt kapott, amit azonban szerencsésen túlélt. Ezután három évig bujdokolt, de a zsandárok elfogták, és csak ismerőse révén menekült meg a kényszerkatonaságtól. Az ötvenes években Bécsben technikát tanult, ami után Hajdúböszörménybe került mérnöknek. Városi főmérnöki tisztségéből hajdúkerületivé emelték, majd vármegyei mérnökké akarták tenni, de Baltazár nem volt hajlandó letenni a hűségesküt Ferenc Józsefre. Politikai szerepet nem vállalt, de mindvégig büszke 48-as maradt – szemben fia politikai diplomatikusságával. Bár az apa függetlenségi és negyvennyolcas eszméket vallott, a család legközelebbi barátai, például az Újvárosi Szabók a szabadelvű Tiszák és Degenfeldek hívei voltak.
Baltazár Dezső édesanyja egy hajdúböszörményi földbirtokos lánya volt, akinek elődei hajdúhadnagyok voltak Bocskai Istvántól kezdve. 1639-ben Czeglédy Jerémiás hajdúkapitány saját vitézkedésével szerezte meg a nemesi kutyabőrt. A Czeglédyek olyan kálvinista köznemesi családból származtak, amelyben mindenkinek újból és újból meg kellett küzdeni azért, amit ősei már megszereztek. Az alföldi és erdélyi Czeglédy-vonalban reformátorokat, espereseket, prédikátorokat, fejedelmi papokat egyaránt találunk. „Ezekből kerültek elé az erdőkből és nádasokból, berkekből és ingoványokból a Bocskai hajdúi, Bethlen talpasai, Rákóczi kurucai”. A hatalom egyik foglalkozást sem nézte jó szemmel: az egyikért börtön és gályarabság, a másikért üldözés és karóba húzás járt.
Czeglédy Mária nagyműveltségű, intelligens nő volt, aki latinul, németül tökéletesen beszélt, és a művészetekhez is értett. Hamar árván maradt, és mivel nem tanulhatott leánynevelői intézetben, a Czeglédy-család művelt középosztálybeli barátainak beszédeit hallgatva képezte magát. A tisztes jómód tette lehetővé azt, hogy Mária bátyjai Késmárk, Lőcse, Kassa protestáns líceumaiba, kollégiumaiba járjanak, és ezzel a helyi szászok, a cipszerek között anyanyelvi némettudásra tegyenek szert.
A vizsgált református püspökök között talán Baltazár esetében érezhető leginkább a társadalmi eredet fontossága, amire korabeli tisztelői is felfigyeltek: „Őt nem a nyelv, a kultúra, s a föld tette magyarrá, hanem a születés. A családja és nemzetségének örök vágya tetőződött be ezzel”. Vagy: „Olyan családfából származott, mely eredetétől a protestantizmussal volt eljegyezve”. Egyet lehet érteni a történetírójával: „Magyarországot nem az idegenből importált aristokrácia, sem az úgynevezett történelmi nevek tartották fent, kultúrlényegét és lelki esszenciáját, nem is a római klerikalizmus nemzetközisége alkotta, hanem az a magyar katona és prédikátor értelmiség, amely a reformációtól kezdve a magyarság és a lelki szabadság öntudatában és állandó feszültségében élt, és csak a mi korukban lett vitézkötéses pojácává könnyen gúnyolódó intellektuelek kezében”.
Makláry Károly (1936-1938) 1876-ban született a Borsod megyei Hejőpapiban. Miskolcon és Sárospatakon végezte a gimnáziumot, a teológiát pedig Sárospatakon és Budapesten. Tanulmányútjai során járt Ausztriában, Svájcban, Német-, Olasz- és Franciaországban. Kijárva a református lelkészek pályáját 1936-ban tiszántúli református püspökké emelték – 1938. július 7-ig. Felesége Kérészy Barna, tiszanánai lelkipásztor lánya volt.
Ősei apai és anyai ágon évszázadokon át lelkészek és tanárok voltak. Makláry Károlyról a kerületi egyháztörténetírás, de a kollektív emlékezet is csak annyit jegyzett meg, hogy: „nem is itt született a Tiszántúlon, nem a mi iskolánk emlőjén nőtt naggyá: Borsod megye szülte, Sárospatak nevelte és Budapest engedte szárnyára”.
Révész Imre (1938-1948) 1889-ben született Pápán, Kassán az evangélikus líceumban és a premontreieknél tanult. 1910-11-ben tanulmányait anyai örökségéből fedezve a montaubani teológián vendégeskedett, ahol megismerkedett a modern francia pietizmussal. Hazatérve Kassán, majd Sárospatakon tanított, később Kolozsváron lett tanár, majd bölcsészdoktor.
Az impériumváltás után el kellett hagynia kolozsvári professzúráját, és így lett debreceni lelkész, majd a helyi teológiai akadémia tanára; nem sokkal később főjegyző, 1938 őszétől pedig tiszántúli püspök. Több mint száz tanulmányt és ugyanannyi cikket írt. A világháború második felében nyíltan szimpatizált a demokratikus ellenzékkel, és 1944 végén segített megszervezni a Nemzeti Bizottságot, illetve az Ideiglenes Nemzetgyűlést. A történelem fintoraként a Magyar Református Egyház halálos ítélete, az 1948-as Egyezmény megtárgyalása és aláírása jutott jussául. Jóllehet mindvégig békés, együttműködő viselkedést tanúsított, Ravaszhoz hasonlóan a szélsőbaloldal őt is lemondásra kényszerítette. Az idős embert még sokáig és sokan támadták, és ez végképp megroppantotta: 1967-ben halt meg.
Mindenképp nagy hatással volt rá édesapja, de még inkább nagyapja öröksége. A Révész-család és a tiszántúli püspök apjának, Révész Kálmánnak részletesebb ismertetését a Tiszáninneni Református Egyházkerület tárgyalásánál jelzem. Itt csak annyit jegyeznék meg, hogy a Révészek ahhoz a többgenerációs értelmiségi középosztályhoz tartoztak, amely igen bensőséges kapcsolatot tartott fenn a református egyházzal.
Révész Kálmán 1886-ban ment a pápai teológiára tanítani – a gyakorlati teológiai és az egyházjogi tanszékre, ahol a kis Imre megszerette az egyháztörténelmet. Talán közelebb visz a Révész-család anyagi és szellemi állapotának megismeréséhez az a kijelentés, amelyet Révész Kálmán a fiának a kassai premontreiek iskolájába való beíratásakor mondott: „Fiam, én nagyon szegény ember vagyok, a házon kívüli taníttatásod még akkor is nagy terhet jelentene rám nézve, ha minden lehető kedvezményben részesülnél. Éppen azért megpróbállak idejáratni a fehérpapokhoz. Itt azonban nagyon ki kell tenned magadért, mert közepes tanulóval a fehérpapok, jó barátaim előtt nem szégyenkezhetem, lelkésztársaim csöndes vádját (akkor már esperes is volt), amiért nem kálvinista iskolába adtalak, gyönge tanulásod esetén el nem viselhetem”.
Révész Imre édesanyja, Révész Kálmán első felesége, Tima Honoria a Pápa melletti Mihályháza egyik birtokos családjából származott. A Tima-család is literátus família volt, akik között református lelkész, tanító és mérnök egyaránt előfordult. A Timák – dunántúli – reformátussága társadalmilag hajlékonyabb, a katolicizmussal szemben megértőbb, a lutheranizmust becsülőbb volt. Révész Imre anyai nagyapja, Tima József, Veszprém vármegyei földmérő volt, akinek apja evangélikus iskolarektor, míg anyai nagyanyja, Bódogh Ida dunántúli református lelkészlány volt. Révész Imre kétéves volt, amikor édesanyja halála után az apa Kassára került. Imrét hatodik életévéig Révész-nagyanyja és nagynénje nagybátyjával (Hőgyes Ferenc, Hőgyes Endre orvosprofesszor testvére) nevelte Budapesten, illetve nyaranként Debrecenben. Révész Imre apai nagyanyja, Vecsey Johanna ágán, még messzebb ment az intellektuális pályán működő református értelmiségiek száma: kollégiumi filozófia-professzorok, városi szenátorok, lelkipásztorok, püspökök.
Korán elhunyt édesanyjánál azonban sokkal nagyobb hatást gyakorolt rá nevelőanyja, apja második felesége: fáji Fáy Klára. „Nevelőanyám a kiterjedt, ősi abaúji kálvinista középnemes családok egyikéből származott, azoknak egyik legjobban elszegényedett ágából ugyan, de – ami igen szépen jellemzi a fél Abaújra kiterjedt dzsentri-atyafiság szoros összetartását – a jómódú és magas társadalmi pozíciókat betöltő közép-, sőt részben nagybirtokos rokonoktól is szerető gyöngédséggel megbecsülve”. Megvolt köztük az osztályszolidaritás, és a vagyonukhoz igazodva élték életüket. Nevelőanyja tanította meg a szórványreformátusság jelmondatára is: „kevesen vagyunk, annál különbeknek kell lennünk!”.
Révész Imre származásánál tehát három figyelemre méltó tényező van: egyrészt apai ágon a patinás református lelkészcsalád, másrészt anyai ágon a dunántúli birtokos család, valamint – nem vér szerint ugyan, de – az abaúji elszegényedett, de annál öntudatosabb protestáns dzsentricsalád.
(Tiszáninnen) A Tiszáninneni Egyházkerület egyike a legrégibb református egyházi szervezeteknek, noha a püspökséget hivatalosan csupán 1735-ben alapították, és a II. világháború után néhány éves, elvetélt kísérlet történt a Tiszántúli Egyházkerületbe való beolvasztására. A XVI. századtól jelentős szerepet töltött be a környék református közösségeinek életében a pataki Kollégium – a maga háromszintes képzésével. Sárospatak volt az integrális Tiszáninneni Református Egyházkerület szellemi központja, amelynek jó részét 1920 után elcsatolták: így lett négy egyházmegyéjével a legkisebb magyarországi egyházkerület, és ezért került az adminisztratív püspöki központ Miskolcra.
A Tiszáninnen püspökeinek sorában korszakunk hajnalán, Révész Kálmán lépett színre, akit később tíz esztendeig Farkas István követett, majd Farkas 1941-ben bekövetkezett halála után Enyedy Andor került a miskolci püspöki hivatalba.
Révész Kálmán (1918-1931) Az előbb említett Révész Imre édesapja 1860-ban született Debrecenben. Édesapja idősebb Révész Imre, debreceni lelkész, nagyhírű egyháztörténet-író. Anyja Vecsey Julianna, Vecsey Józsefnek, a debreceni Kollégium filozófiaprofesszorának lánya. Közép- és főiskoláját eminens diákként az ősi debreceni református Kollégiumban végezte, amit berlini egyházjogi és történelmi kutatással egészített ki.
Tanulmányai után a pápai teológián kapott tanári állást, ahol feleségül vette Tima Honoriát, akitől megszületett első gyermeke, Imre. Első felesége halála után hét esztendővel házastársul Fáy Klárát választotta, akitől négy gyermeke született. Kassán a protestáns kis- és középrétegek tartották el az eklézsiáját, de ennek ellenére nagy társadalmi megbecsülésben volt osztályrésze nemcsak protestáns, hanem katolikus oldalról is. Vészterhes idők közepette, 1918. december 2-án választották meg a püspöki tisztségbe. Meg nem alkuvó magyarsága miatt sok kellemetlensége támadt az új – cseh – impériummal, így kiutasították Csehszlovákia területéről.
Mivelhogy fiatalkora minden lelkesedésével természettudósnak készült, mindent kézzelfoghatóan, logikusan akart tudni: történetíróként az események lexikális anyagára helyezte a hangsúlyt. A helyi közéletben is aktívan részt vett, bár érelmeszesedése egyre súlyosabb tünetekkel jelentkezett, míg végül 1931 decemberében elhunyt.
A Révész-család első ismert képviselője a szabolcsi Révész Tamás volt, akit 1659-ben I. Lipót császár (1657-1705) a jobbágyi sorból az armálista nemesség közé emelt. Tamás fia a szabolcsi Petneházáról a zempléni Mádra, onnan az ungi Bajánházára költözött. Egyik unokája református lelkész volt Bereg vármegyében. Másik unokájának fia, János kiskunhalasi birtokos és egy ideig városi tanító is volt. János fia, György a gazdálkodás mellett szívesen régészkedett. „Révész Imre családja ezek szerint egy volt ama számos tiszavidéki kálvinista nemes famíliák közül, amelyek a nemzet őstalaját alkotó parasztságból, az ős személyes kiválósága jussán emelkedtek a »populus Verbőczyanus« soraiba, s ott egészen a legutóbbi időkig valóságos gerincoszlopai lettek a magyar nemzeti öntudatnak s az egyházi és világi művelődésnek”. Kálmán nagyapja, Révész Pál tiszadobi praeceptorként, újfehértói, majd téglási jegyzőként szerény családi körülmények között élt.
Idősebb Révész Imre előbb nagynénjéhez, egy uradalmi tiszt feleségéhez került Tiszadobra, ahol nem éltek jól, sőt gyakran szűkölködtek. Az Andrássy-kastélyban nevelkedett, elemi iskoláit Tiszadobon, Balmazújvároson és Debrecenben végezte. Révész Kálmán apja végül a Debreceni Református Kollégiumba került, és diplomája után ott maradt tanárnak és könyvtárosnak.
1849-ben akadémiai segédtanárként megvédte a kollégiumi könyvtárt az orosz rekviráló katonáktól. Több vidéki parókia után 1856-ban került Debrecenbe, ahol „új Méliuszként” fogadták. Házasságából két gyermekük született: Kálmán és Gizella. Révész egész életében harcot folytatott a centralizációs Habsburg törekvések, a protestáns pátens és az ultramontán mozgalmak ellen, amiért elnyerte az utókortól „a XIX. század legkimagaslóbb magyar protestáns egyháztörténésze és egyházjogásza” titulust.
Jól láthatóan Révész Kálmán esetében a legmeghatározóbb momentum a mindkét ágból eredő papi családból való származás volt, amely egyértelműen predesztinálta a református lelkészi és egyházvezetői pályára.
Farkas István (1931-1941) 1879-ben született Tiszabercelen, puritán földműves szülők gyermekeként. Sárospatakon végezte a gimnáziumot és a teológiát. Tanulmányai után vallást és mennyiségtant oktatott a pataki gimnáziumban. 1923-ban egyházmegyéje esperessé választotta, amit kilenc évvel később püspökké kinevezése követett.
Édesapja Farkas Antal, édesanyja Görömbey Zsófia kisbirtokos gazdák voltak. Egy Tisza-parti sokgyermekes családban, született, amely utólag díszpolgárává is emelte. Falusi kisgazdaként gondolkodott, onnan hozta emberi tartását is: kemény, munkabíró, ám néha türelmetlen ember volt.
Politikai szempontból Farkas István is a keresztyén-konzervatív vonalhoz tartozott, akik szerint a nemzetnek vezető szerepre kell szert tennie a Kárpát-medencében. Püspökként több munkát írt a nemzeti szellemű nevelésről, Dél-Felvidék visszacsatolásakor pedig különnyomatban püspöki körlevelet adott ki.
Farkasban szemmel látható módon mélyen megmaradt a társadalmi származás nyoma: az erős szociális érzék. A két világháború közötti Magyarország református püspökei közül ő az egyetlen, aki paraszti mélységből püspöki székig tudott emelkedni.
Enyedy Andor (1941-1957) 1888-ban született az Ung megyei Szirénfalván. Édesapja, Enyedy Lajos helyi előkönyörgő tanító, édesanyja, Csengery Vilma paplány volt, akiknek Andor volt a harmadik gyermekük. Enyedy számára döntő volt a vidék és a család vallásos, de nyitott és toleráns légköre. Ung vármegye mezsgyének számított földrajzi, etnikai és vallási tekintetben egyaránt. Elemi iskolába Szirénfalván és Pallón járt, a gimnáziumot és a teológiát a Sárospataki Református Kollégiumban végezte, a teológiai doktorátust Debrecenben szerezte meg. A doktorátus után Sátoraljaújhelyen lelkész. 1919-ben határozottan kiállt a kommunisták üldözése ellen, de a Horthy-rendszertől megkapta a rendszer lojális támogatóinak adott „valóságos belső titkos tanácsosi” (v. b. t. t.) címet is. 1922-ben Miskolcon választották lelkipásztorrá, ahol a nyomorgó felvidéki, erdélyi és bácskai menekültek tömegei között nagy eredményeket ért el.
1941-ben választották püspökké, így bekerült a felsőházba, ahol a nemzetek kibékítéséről beszélt, de szót emelt az üldözött zsidók érdekében is. 1948-ban nem fogadta el az Egyezményt, és nem adta át a Kollégiumot, ezért háttérbe szorították. 1956-ot sorsfordulónak látta, de tudta, a szabadságharc sikere nem a magyarságon múlik. Püspöksége 1957-ben szakadt meg, amikor a Tiszáninneni Református Egyházkerületet beolvasztották a szomszédos Tiszántúliba. 1966-ban halt meg.
Enyedy Andor apai ágon régi protestáns nemesi család sarja volt. Ősei II. Rákóczi Györgytől kaptak nemességet Nagyenyeden; Szatmár megye Uszka községében volt birtokuk. A családból több lelkész és tanító is kikerült. Kolhász Péter 1658. február 10-én kapott nemeslevelet, majd nevüket németről Enyedyre magyarosítva Szatmárba költöztek. Birtokos nemesek voltak, de több lelkipásztor került ki közülük: egy huszár is, aki, csak hogy tiszt lehessen Mária Terézia udvarában, katolizált. Dédnagyapja, Enyedy Mihály a felvidéki Barsbaracskára került teológus rektornak. János fia szabóként Máramarosszigeten dolgozott, de sótisztként a Tiszán egészen Szegedig tutajozott. Fia, Enyedy Andor nagyapja feleségül vette a szegedi Eger Teréziát. Közös gyermeküknek, Enyedy Lajosnak, anyja halála után abba kellett hagynia az iskolát, és végül ungvári nagybátyja révén Ungba került tanítónak.
Enyedy Lajos így Szirénfalván (Ptruksán) lett előkönyörgő tanító. A tanító ahhoz a társadalmi réteghez tartozott, amelyet középosztálynak neveztek: mint falusi tanító egy kicsit felette állt a falunak, de nem volt a közösségen kívül. Színházba jártak, kártyáztak, társalogtak, táncoltak, báloztak, és egymás között házasodtak. Gyakori volt ezen családokban a lelkipásztorok, a tanítók, a jegyzők benősülése. Ez az ungi honorácior réteg büszke negyvennyolcas volt, amelyet a falu egyszerű emberei uraztak. Feleségének apja Csengery Gábor kisbirtokos nemes volt, édesanyja Pazár Klára pedig árvasorban edződött meg. A Csengeryek szintén büszke negyvennyolcasok és nagy hazafiak voltak.
Összefoglalva tehát a Tiszáninneni Egyházkerület legkarakteresebb püspöke egy olyan protestáns nemesi családból származott, akik honoráciorokként a magyar társadalom középrétegét képviselték. A magyar protestáns nemesi hagyomány részeként Enyedy is érzékenyen reagált a szociális problémákra, ami püspöki munkásságában is jelentkezett. Szülei az értelmiségi és nemesi származás mellett azonosultak a néppel, ami a Kossuth- és 48-as kultuszban is jelentkezett.
(Dunántúl) A történelmi okokból legkevésbé jelentős a pápai központtal működő Dunántúli Egyházkerület, ahol a legkevesebb anyagot lehetett összegyűjteni. Itt Németh Istvánt a nagy építkező Antal Géza követte, aki után a magában irodalmi tehetséget is érző Medgyasszay Vince, majd Győry Elemér került a püspöki hivatalba. A Dunántúli Református Egyházkerületben 1924-ben mindössze 200 ezer református volt. A dunántúli volt emellett és ebből következőleg a legszegényebb egyházkerület is.
Németh István (1914-1924) A Fejér megyei Pusztaegresen született 1851-ben. Elemi iskoláját a tolnai Gyönkön végezte, ahova Somogy, Tolna és Baranya jómódú gazdáinak a gyermekei jártak. Ezt követően a pápai református gimnáziumba került, ahonnan a teológiára iratkozott be. 12 évig volt a császári és királyi hadsereg segédlelkésze, illetve főgimnáziumi tanár. 1914. március 31-én mint a néhai Antal Gábor bizalmasaként annak örökébe ültették dunántúli református püspöknek. 1924-ban Székesfehérváron halt meg, de Komáromban temették el.
Németh István egyszerű kisgazdák, „jómódú szülők” gyermekeként emelkedett a Dunántúli Református Egyházkerület püspökévé. Németh apja, János haszonbérlő és számadó gazda volt, aki fia születése után a somogyi Koppánymegyerbe költözött, ahol földet szerzett.
Antal Géza (1924-1934) Antal Géza 1866-ban született Tatán. Iskoláit a tatai piaristáknál, majd a pápai gimnáziumban végezte. Pápán kapott lelkészi oklevelet, majd teológiai tanári kinevezést. Ezt követően főgimnáziumi tanárként tanított. Antal komoly külföldi tanulmányutakat tett Utrechtben, Genfben, Heidelbergben, Berlinben és Bécsben.
Nagy érzéke volt a pénzügyekhez, amiért kortársaitól megkapta a „banktheologus” kitüntető címet. Megmentette a pápai főiskolát a dunántúli kis közösségek adójából, illetve Veszprém vármegye és Pápa városi önkormányzata segítségével. Buzgón támogatta a református tanárok külföldi tanulmányútjait, és a magyar-holland barátság elmélyülését.
Antal Gézát már 1914-ben püspökké akarták választani, ám végül csak tíz esztendővel később, Németh István halála után, nevezték ki dunántúli református püspöknek, aki 1910 és 1918 között Pápa országgyűlési képviselőjeként és a felsőház tagjaként is munkálkodott.
Édesapja, Antal Gábor szintén dunántúli református püspök volt. Az apa 1843-ban született a Veszprém megyei Szentkirályszabadján, és mint a XVI. század nagy protestáns prédikátorai szegény földműves családból származott. Antal Gábor édesapja egyszerű falusi bognármester volt, aki keresetével éppen el tudta tartani családját. Középiskolát befejezve jogot és teológiát végzett, majd már huszonkét évesen tanári katedrát kapott. Ezt követően a Dunántúl legnagyobb református gyülekezetének, az ácsinak lett a lelkipásztora. A millennium évében a Dunántúli Református Egyházkerület püspökének és a komáromi református parókia lelkipásztorának választották. Antal püspök komoly szociális munkát vitt véghez az egyházkerületben, amiben segítségére voltak korának nagyhatalmú politikus főgondnokai is: Tisza Kálmán, Hegedűs Sándor, később Tisza István.
Az Antal-család felemelkedése jól láthatólag egy friss értelmiségi család története, amely jól illusztrálja azt, hogy a protestáns papi pálya mindenkor a magyar nép felfelé irányuló mobilizációjának útja volt.
Medgyasszay Vince (1934-1943) 1868-ban született a Veszprém megyei Csajágon. A pápai református kollégiumban végezte mind középiskolai, mind teológiai tanulmányait. A Mezőföld északi részén lelkészkedett, ahonnan a püspöki hivatás 1934-től 1943-ig a dunántúli református püspöki palotába szólította. Amikor elérte a 75. életévét, önként mondott le tisztségéről. A legnagyobb egyházellenes korszakban, 1952 márciusában halt meg.
Medgyasszay Vince családja azon református családok közé tartozik, ahol az ősök között fellelhető ugyan a református értelmiségi vonal – nagyapja táci református lelkipásztor volt –, de szülei egyszerű laikusok voltak, hiszen édesapja, Medgyasszay Zsigmond csajági nemes birtokos földműves volt. A Medgyasszay-család elszegényedett vidéki kisnemesi família volt, amely a dunántúli reformátusság gerincét alkotta. Medgyasszay Vince házasságával is csatlakozott a református holdudvarhoz, amikor a balatonkenesei főjegyző lányát, Szánthó Juliannát vette feleségül.
Összegezve tehát Medgyasszay Vince szegény falusi gyermekként lett református lelkipásztor, majd a Dunántúl református lelki vezetőjének. Unokája 2002 végén Medgyasszay Vince Nyugdíjas Alap néven alapítványt hozott létre, amely a Győr-Moson-Sopron megyei nyugdíjasok közösségi életét támogatja.
Győry Elemér (1943-1961) 1891-ben született a Komárom megyei Takácsiban, Pápán végezte a középiskolát és a teológiát, de tanult Genovában is. 1923-as kiűzetéséig Komárom vármegyében szolgált lelkipásztorként. Révkomáromban lett újra helyettes lelkész, püspöki titkár, ahol segített Antal Géza püspöknek megszervezni a nem kis részben felvidéki menekültekből verbuválódott komáromi református egyházat. 1943-ban Pápán püspöknek választották, és püspöki hivatalát szokatlanul hosszan és politikailag igen változékony éveken keresztül egészen 1961 októberéig betöltötte, amikor nyugdíjba vonult. 1978-ban halt meg Budapesten.
Győry Elemér származásáról nagyon kevés adat maradt fent, mindössze annyit tudunk, hogy paraszti születésű volt. Talán a származásából fakadó rugalmasság és hajlékonyság tette lehetővé, hogy nagy korszakváltások (1945, 1948, 1956) ellenére mindvégig megmaradt hivatalában.
(Összegzés) Kutatásunk eredményeképpen számos olyan magyarázatra jutottunk, amely mintegy igazolja a „Bevezetés”-ben említett tényeket. Ezek között olyanokra hívtuk fel a figyelmet, minthogy a magyar református egyház a „magyar vallás” cím letéteményese, nagyfokú „nép-közeliség” jellemzi, illetve komoly demokratikus töltettel rendelkezik.
A XIX. század végén és a XX. század elején a papi pálya megbecsült volt ugyan, de „szerény anyagi és megélhetési lehetőségeket” nyújtott. Ennek ellenére a két világháború közötti Magyarországon az alsóbb néprétegek körében rendkívül fontos társadalmi mobilizációs lehetőségnek számított. Meggondolásra érdemes, hogy a református püspökök családjai nemcsak társadalmilag, hanem fizikálisan is milyen mobilisak voltak. Így Kolozsvártól Pápáig, Kassától Kaposvárig jutottak el.
Kétségkívül tény az, hogy létezett, létezik Magyarországon egy olyan protestáns értelmiségi réteg, amelyből a református püspökök is rekrutálódtak. Ez a réteg évszázadokon keresztül állandó kapcsolatban volt a földdel, még akkor is, ha elsődleges jövedelemforrásukat nem onnan szerezték.
Általános megállapítás, hogy a két világháború közötti református elit politikailag elfogadta a Horthy-rendszert, nem megszüntetni akarta, hanem – például a népi mozgalom révén – megreformálni. Politikailag a református egyházkormányzók szervesen kötődtek a korabeli Magyarország keresztyén-nemzeti ideológiájához.
Ahhoz, hogy politikailag elfogadottak legyenek, mindegyik püspök végzett tudományos tevékenységet. Nem véletlen, hogy a 11 püspök közül kettő a Magyar Tudományos Akadémia tagja is volt: Ravasz László 1925 és 1949 között, illetve Révész Imre 1948-tól. A többiek kivétel nélkül tanítottak egyházkerületük központjának teológiai akadémiáin, és rendszeresen publikáltak a református folyóiratokban.
A református püspökök a XIX. század második felében, legkésőbb a fin de siècle éveiben – 1860 és 1891 között – születtek, s ez a kor minden kétséget kizáróan rányomta bélyegét munkásságukra. A dualizmus korának ugrásszerű gazdasági-társadalmi fejlődése gyermekkori élményükként nagyban befolyásolta szellemi, eszmei és gondolati világukat. Az is tény, hogy a szerencsésebbek még a második világháború előtt eltávoztak, de néhányan megélték a Rákosi-rendszert a maga iszonyú erejű 56-ával együtt, sőt a Kádár-rendszert is. Születési helyük szerint kisvárosokban és nagyközségekben – ergo nem Budapesten – születtek, ami szintén döntő hatást gyakorolt közéleti tevékenységükre, hiszen ezáltal igen jól ismerték a vidéki Magyarországot. Püspökké választásukkor életük delején – 45. és 50. életévük között – történt, amely sorban Ravasz László 39, illetve Medgyasszay Vince a 66. évével csupán érdekességként szerepel.
Figyelemre érdemes az a tény, miszerint az ominózus püspökök Farkas István kivételével mind aktív családi életet éltek, gyermekeik pedig beépültek a református egyházi vagy világi körökbe. Ezzel is folyamatosan pótolva a már említett magyar református értelmiségi réteget.
Összefoglalva tehát megállapítható, hogy a két világháború közötti korszak református püspökei nagyrészt a középosztályból érkeztek. A legtöbb egyházi vezető ősei között találunk protestáns lelkészeket, református tanítókat, tanárokat, elszegényedett nemeseket, jómódú gazdákat. A református értelmiség – papok és tanítók – a latin műveltségű kisbirtokosok és iparosok családjaiból származott. Érdekes, hogy minél tradicionálisabb volt az egyházkerület, annál inkább volt jelen az egyházi származás. Természetesen a vizsgált korszak református egyházvezetőinek gondolkodását és jellemüket nem csak a társadalmi eredetük, hanem az abban betöltött szerepük és a kapcsolataik is meghatározták, de egyáltalán nem mindegy, hogy melyik szociológiai csoportból származtak.
A vizsgált korszak református egyházkormányzói tehát protestáns értelmiségi vagy középparaszti családokból származtak, ami mind egyházi, mind tudományos, mind politikai tevékenységükre döntő befolyást gyakorolt.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969