2013. I-VI
 

Tüntetéssorozat Budapesten 1880. januárjában
Sándor Tamás

„Ha Széchenyi feltámadna:
- Ismeritek e nevet? –
Mint Krisztus a vásárlókat,
Úgy elűzne titeket.
Kiűzne a templomból,
Mit bűnbarlanggá tettetek…”
Pósa Lajos: A magyar mágnásokhoz (1880)

1880 januárjában Budapesten, a Nemzeti Kaszinó környékén véres zavargássorozatra került sor, amelynek több ezer résztvevője, sok sebesültje, és több halálos áldozata is volt. Az alábbiakban megpróbálom rekonstruálni az eseményeket, mégpedig a korabeli újságok cikkei, valamint levéltári források (jelentések, kimutatások, felhívások, közlemények, levelek) segítségével.

(Előzmények, a kirobbanás oka) A zavargássorozat kirobbanásának központi figurája Verhovay Gyula, a Függetlenség című lap megteremtője, Tisza Kálmán kormányának heves ellenzője, a radikális függetlenségi és 48-as politika követője volt. Budapesten végezte el a jogi egyetemet, majd az Ellenőr című lapnál helyezkedett el, ahol már ekkor kitűnt csípős, személyeskedő hangvételű cikkeinek sokaságával. Később az Egyetértésnél dolgozott, majd 1879-ben alapította meg saját lapját, a Függetlenséget, amely 1887-ig állt fenn. Függetlenségi képviselőként ekkor már az országgyűlésben tevékenykedett, azonban a párthoz nem csatlakozott. 1884 és 1887 között az Antiszemita Pártot képviselte az országgyűlésben.
1879. december 14-től, az első számtól jelentette meg lapjában A frakkos banda című cikksorozatot, amely élesen támadta a Nemzeti Kaszinó néhány tagját, köztük az éppen felszámolás alatt álló Kisbirtokosok Földhitelintézetének elnökét, gróf Festetich Pált.
1872-ben alakult meg a Kisbirtokosok Földhitelintézete, amely a rossz üzletvezetés, és a hanyag pénzkezelés miatt rövid időn belül csődbe jutott. Ezzel párhuzamosan jött létre a Kisbirtokosok Országos Földhitelintézete. A két intézmény zavaros pénzügyei összefonódtak, és mindkettő elnöki tisztségét gróf Festetich Pál, gróf Szapáry Gyula pénzügyminiszter sógora töltötte be. A cikksorozat leírta, hogy Festetich mélyen benne van az ügyben, de a grófot becsületében is megsértették. Az ügy itt kapcsolódik egy előző botrányhoz, Zichy-Ferraris Viktor belügyi államtitkár ügyéhez. Őt azzal vádolta meg Asbóth János újságíró, hogy pénzért rendjeleket szerzett egyeseknek. A leleplezést párbaj követte, majd Zichy-Ferrarist – többek között Festetich követelésére – kizárták a Nemzeti Kaszinó tagjainak sorából. Erre az esetre hivatkozott a Függetlenség cikksorozatának január 7-i darabja. „A kaszinó tagjai közül, kik Zichy Ferraris Viktor kizáratását követelték, gróf Festetich Pál, a kisbirtokosok hitelintézetének leköszönt igazgatójának nem volt joga a gróf kizáratását követelni. Nem azért, mert ha őt a mérlegre állítanák, ő sem nyomná le a mérleget. Festetich grófról ma még mindenki azt hiszi, hogy ő csak ártatlan, félrevezetett áldozat volt a kisbirtokosok piszkos dolgaiban. A folyamatban levő vizsgálat azonban hivatva lesz kideríteni, hogy a nagyképűsködésekkel, s lamentálásokkal a bűnt, a reá háramlandó tényeket elhárítani nem lehet.”
A cikksorozatra – és különösen az előbbiekben citált újságcikkre - válaszul a Kaszinó néhány tagja megjelent a Függetlenség szerkesztőségében, hogy felelősségre vonja Verhovay-t. Azonban ez eredménytelen maradt, mivel Verhovay kijelentette, hogy nem ő, hanem Hentaller Lajos és Hoitsy Pál írták a kritikus sorokat. Másnap báró Üchtritz Zsigmond és Beniczky Gábor kaszinói tagok látogatták meg Verhovay-t, és felolvasták neki báró Majthényi Izidor hozzájuk intézett levelét: „Báró Üchtritz Zsigmond és Beniczky Gábor urakhoz. Miután a Verhovay Gyula úr részéről a gróf Festetich Pál személyére vonatkozó adatok nem győztek meg arról, hogy Verhovay úr a lapjában tett aljas támadásokra bármiképpen fel lett volna jogosítva, felkérlek benneteket Verhovay úr előtt kijelenteni, miszerint kifakadásait legundokabb nemű rágalmaknak, őt magát pedig rosszlelkű, jellemtelen rágalmazónak tekintem. Ha Verhovay úrban lenne még elég becsületérzés arra, hogy ezen kijelentésemért személyes elégtételt követel, kérlek ügyemet és személyemet képviselni. Budapest, 1880. január 8-án Báró Majthényi Izidor” Adódik a kérdés, hogy miért Majthényi Izidor báró volt az, aki elégtételt kért Verhovaytól, amikor a cikkek elsősorban Festetich Györgyöt sértették? Erre az a válasz fogalmazható meg, hogy „[…] a mágnáskaszinó – úgy tűnik – testületileg veszi fel az arcába vágott kesztyűt”, testületileg érzi magát sértve a cikksorozat állításai miatt.
Verhovay természetesen a levél hatására rögtön elégtételt kért (ami a korban a párbajozást jelentette), és meg is nevezte segédeit, Mednyánszky Árpád báró, és Komjáthy Béla országgyűlési képviselők(!) személyében. A párbaj időpontját január 10-re helyezték, pisztolypárbajban állapodtak meg, egy golyóváltással, 25 lépés távolságból, 5-5 lépés közeledési joggal, 1 perces célzási idő mellett. A lövéseket teljesen új pisztolyokból kellett volna leadni, a párbaj helye pedig a régi lóversenytér lett. „Itt nem az új és használatlan, hanem sokszer használt Almássy Kálmán-féle pisztolyokat hozták Majthényi segédei, azt állítván, hogy Pest városában, ahol oly sok a fegyvergyáros, nem találhatók egészen új pisztolyok és becsületökre állították, hogy Majthényi azokkal soha nem lőtt.”
A párbaj során az egy perc letelte előtt néhány másodperccel a két pisztoly csaknem egyszerre dördült el. Verhovay nem talált, Majthényi Izidor golyója azonban a jobb oldali felső borda fölött, a gége mellett, a tüdők fölött fúródott Verhovay bal lapockája alá. A sebesült ezután napokig élet és halál között lebegve feküdt otthonában, de végül túlélte a sebesülést. Verhovay sebesülésének híre természetesen óriási felháborodást keltett az ellenzék köreiben, hiszen egyrészt nem ő írta a szóban forgó cikksorozatot, másrészt pedig nem volt róla tudomása, hogy ellenfele az ország egyik legjobb lövője. Herman Ottó a Függetlenség hasábjain kifejtette, hogy „Soha Verhovay Gyulát más úton, mint a becsületén, nem találtam; soha mást, mint erős meggyőződését nem követett; más vezért mint azt, amit becsületérzése és meggyőződése igaznak vallott, nem ismert. Mindent a hazáért, mindent a becsületért, mindent az igazságért, ez volt jelszava és akként cselekedett, tett is, mert minden ízében kötelességtudó, bátor, lovagias ember.” Jókai Mór egészen odáig ment, hogy Verhovay Gyula megsebesítése a sajtó terrorizálása. Így az ellenzékiek a párbajt nem párbajnak, hanem egyszerű gyilkolásnak tartották. „Vigyázzanak urak, kaszinó urai! Az a golyó nem csak a közügy egy bajnokának vállcsontját érintette, az a golyó a nemzet szívébe fúródott bele.[…] De a lelőtt embernek helyébe százan és ezeren kelnek, kik odatartják melleiket vészben és zivatarban: ide lőjjetek!”
A fővárosi hírlapok szerkesztői egy emberként a Függetlenség mögött sorakoztak fel. Féltek ugyanis attól, hogy bármelyikük úgy járhat egy-egy cikke miatt, mint Verhovay Gyula. Nyilatkozatot tettek közzé, amelyben minden jelentősebb fővárosi napilap szerkesztője kijelentette, hogy esetlegesen megjelenő cikkeik miatt a hírlapírók a későbbiekben soha többé nem fognak a párbaj eszközéhez nyúlni. Tulajdonképpen ez volt az első olyan alkalom, amikor az újságírók együtt álltak ki valamely ügyért, így ez a momentum tekinthető az első lépésnek az újságírók közös érdekképviseletének megteremtése felé.
(A zavargássorozat ) A párbaj másnapján, január 11-én este 9 óra tájban mintegy 50-60 ember kezdett gyülekezni a Nemzeti Kaszinó előtt. Éljeneztek, Verhovay-t éltették, és szidták a Kaszinó tagjait. A sereglet rövidesen nagyjából 200 fősre duzzadt, és hat rendőrt is ki kellett vezényelni a féken tartásukra. A tömeget nem sikerült eloszlatni, Thaisz Elek rendőrfőkapitány pedig kijelentette, hogy katonai segítséget fog igénybe venni. Herman Ottó országgyűlési képviselő ekkor a tömeg elé állt, és ezt mondta: „constitutionalis államokban csak a rendőrségnek van megengedve, hogy a zavargásokat elnyomja.” A zavargók naranccsal dobálni kezdték a Kaszinó ablakait, erre Thaisz egy biztost küldött a Károly laktanyába. A katonaság pár perc múlva megérkezett, azonban a tömeg még akkor sem mozdult, amikor feltűzték a szuronyokat. Végül a rendőri lovasság megjelenésére a nép feloszlott. Ezen a napon tehát különösebb rendbontás még nem történt.
Másnap, január 12-én este 8 óra tájékán ismét gyülekezés vette kezdetét a Nemzeti Kaszinó környékén. Ezen a napon kevesebb volt a tömegben a zavargó egyén, inkább a bámészkodó sokaság volt túlsúlyban. A tömeg Verhovay Gyulát éltette, verbális hadviselést folytatott az intézmény előtt, de nagyjából 11 óra tájban már el is oszlottak. Ekkor még nem lehetett sejteni, hogy másnap már véres eseményekre fog sor kerülni.
Január 13-án ugyanis „a nemzeti casino előtt és környékén, a lázadás jellegével bíró tüntetés történt.” Már este 8 előtt elkezdődött a gyülekezés, és a tömeg láttán a rendőrség nagyobb számú gyalog és lovas erőkkel vonult fel. Este kilenc körül egyre magasabb fokra hágott a hangoskodás, Verhovay éltetése és a „frakkos banda” elleni rigmusok. Ekkor érkezett az épület elé egy kaszinó-tag, akinek kocsiját kővel megdobálták, sőt, az arcán őt magát is megsebesítették. Ezután kezdődött meg a Nemzeti Kaszinó ostroma. Nem csak az ablakokat, de a rendőröket is megdobálták a legkülönfélébb eszközökkel (vésővel, kalapáccsal, vas gépalkatrészekkel, a szomszédos építkezésről hozott tégladarabokkal). Miután több rendőr is megsérült, Thaisz Elek utasította a lovas rendőröket a tömeg szétoszlatására. A rendfenntartók a Kerepesi (ma Rákóczi) útig szorították vissza a tüntetőket, miközben szuronyaikat is használták, de ennél jobban nem sikerült, ezért Thaisz két zászlóalj katonai gyalogságot vett igénybe. A katonáknak a lázongó csapatokat csak éjfél utánra sikerült szétverniük. Mindkét oldalon többen megsérültek, 31 főt letartóztattak, két lázongót pedig a Rókus Kórházba szállítottak, és ezen a napon halt meg az első áldozat(lelőtték) is egy Hegyesi nevű színész.
Másnap, január 14-én reggel Thaisz Elek felhívást tett közzé az elszaporodó csendháborítások miatt. Ebben felkérte a főváros polgárait, hogy a rend és a csend érdekében támogassák a rendőrség és a katonaság munkáját, valamint szigorú intézkedéseket helyezett kilátásba a jövőbeni csendháborítások elkövetőinek.
A csoportosulás a Hatvani (ma Kossuth Lajos) utcában már kora délután megkezdődött. A sokaság a kaszinó ablakait támadta, erre lovas rendőröket vezényeltek ki, akik azonban nem jártak sikerrel a tömeg visszaszorításában, ezért Jekelfalussy Lajos miniszteri tanácsos javaslatára értesítették a katonaságot. Negyed tíz környékén a tömegből pisztolylövés hallatszott, melynek hatására a katonaság is tüzelt. Lövést kapott Schwarcz Adolf joghallgató, aki a helyszínen életét vesztette. A kórboncnoki jelentés szerint „két ctnyi távolságban a külső jobb szemszöglettől két ctr hosszú, egy ctr széles csillag alakú, a mélybe hatoló seb, melynek szélei véresek, lágyak, halványvörösek, szakadtak és különösen hátfelé alávájtak.”
Az utcákra teljes sötétség borult, mivel a tüntetők az utcai légszesz lámpákat megdobálták. Kevéssel Schwarcz halála után Hajnal András egyfogatú bérkocsis a Kerepesi úton belehajtatott a kordonba, mire a katonák őt is lelőtték („Az alsó állkapocs jobb szögletétől 2 ½ ctmnyire lefelé körülbelül gömbölyded 2 ctr átmérőjű lyuk van, melynek szélei szakadozottak, véresek, alávájtak, különösen befelé.” ). Ennek hatására a tüntetés alábbhagyott, a tömeg feloszlott, azonban a Rókus Kórház előtt, ahová a sebesülteket és az áldozatokat beszállították, újra csoportosulni kezdett, és a kórház ablakainak egy részét bedobálta. „Az éj folyamában egyes szónokok beszédeket tartottak a néphez, mások forradalmi hangú költeményeket szavaltak. Csak vezérre lett volna szükség, hogy a színházakból kijövő s a főváros legelőkelőbb elemeiből álló közönséggel felszaporult nép, puszta kézzel, támadólag ne menjen rá a katonaságra.” Ezen a napon 45 főt vettek őrizetbe.
A nap eseményeinek hatására több költemény is született, amelyek a mágnások, a Nemzeti Kaszinó tagjai ellen hangolták a sokaságot. Ezek általában eleinte ironikus hangnemben támadták a kaszinótagokat, majd élesebb hangnemre, megvetésre, gyűlöletre váltottak, csakúgy, mint a zavargássorozat. A szerzők szerint a mágnások feladata a nemzeti szellem és a szegények pártolása, az ország érdekeinek képviselete lenne, ezzel szemben azonban a közhangulat szerint nem töltik be azt a feladatot. A költemények szerint a Nemzeti Kaszinó, Széchenyi nagyszerű alkotása elkorcsosult, bűnbarlanggá vált, és ezért a felelősséget az adott kor mágnásainak kell viselniük.
A sajtó, látva az események elmérgesedését, és a halálos áldozatokat, hangnemet váltott, és már nem buzdította a sokaságot, inkább kihátrált az események és a zavargó tömeg mögül. „Mostmár a hírlapírókon a sor, hogy ne izgassák a közönséget oly zavargásokra, amiknek éle tisztán ártatlan, tisztességes hazafiak ellen van fordítva, s amik hasznot semmit nem eredményeznek; de eredményezik egy csomó túlbuzgó polgártársnak, s kíváncsi nézőnek testi megsérülését; - eredményezhetik az alkotmányos szabadságnak veszedelmét és minden esetre eredményezni fogják nemzetünk jó hírnevének, hitelének, szilárdságának, befolyásának – nagyszámú ellenségeink kárörömére és hozzájárulásával bekövetkezendő megcsorbítását.”
Január 15-én, a zavargássorozat legvéresebb estéje után Thaisz újabb felhívást tett közzé, amelyben mindenkit arra kért, hogy kerüljék el azokat a helyeket, ahol esetlegesen nagyobb tömegek csoportosulnak, mert ezzel kiteszik magukat annak a szomorú esélynek, hogy legdrágább kincsüket, egészségüket vagy életüket kockáztatják.
A rendőrség már este 6 óra körül lezárta a Nemzeti Kaszinó környékén lévő utcákat, így a zavargók a Rókus Kórház környékén kezdtek gyülekezni. Itt lámpákat törtek össze, bedöntötték a kórház kerítését, az abból vett léceket pedig a rendőrök bántalmazására használták fel. Thaisz Elek a gyalogos- és a lovas rendőrséget is kivezényelte a helyszínre, amely megkísérelte a szétoszlatást, de ismét szükség volt a katonaságra, amely Fejérvári Géza vezetésével teljesen helyre állította a rendet. Ezen a napon 26 főt tartóztattak le.
Január 16-án és 17-én a rendőri jelentés szerint nem került sor rendbontásra, Thaisz azonban szükségét érezte egy újabb felhívás kiadásának. Ebben kifejtette, hogy a törvényes hatalomnak minden rendelkezésére álló eszközzel fel kell lépnie a rendbontások és a rendbontók ellen. Azzal a kéréssel fordult a lakossághoz, hogy esetleges újabb rendzavarás esetén zárkózzanak be házaikba, valamint boltjaikat se tartsák nyitva.
18-án a rendőrfőkapitány jelentést kapott, mely szerint a zavargók a légszeszgyár megtámadását tervezik. E feltételezés okául az szolgálhatott, hogy a rendőrök úgy gondolhatták, hogy a zavargók célja, hogy a fővárosban ne legyen közvilágítás, és elvágják a légszesz utánpótlását. Ennek hatására Thaisz egy század sorkatonát és két lovasrendőrt vezényelt ki a helyszínre, azonban itt sem került sor rendzavarásra. Ennek ellenére Thaisz január 27-ig meghosszabbította a rendőrök és a katonák ottlétét.
Az indulatok elszabadulása a sajtó és a rendőrség szerint természetesen teljesen más okokra vezethető vissza. Thaisz Elek főkapitányi jelentésében kifejtette: „meggyőződésem az, hogy a zavargások előidézésében, szításában és vezetésében intéző a Függetlenség című lap szerkesztősége volt. Herman Ottó, Hoitsy Pál, Hentaller Lajos, Bakay Nándor és Tóth Béla. A nevezettek mellett Szalay Imre országgyűlési képviselő tűnt ki a zavarok szításában.” Emellett azonban a főkapitány fontosnak tartotta megemlíteni, hogy a kaszinó tagjai is mindvégig kihívóan viselkedtek.
Thaisz jelentésével szemben Dr. Csillag Zsigmond, Verhovay Gyula orvosa és barátja másként látta a helyzetet. „Hanem ha azt akarja Thaisz úr tudni, hogy e tüntetéseket ki vadította el, azt elmondom neki. Elsősorban maga az úrikaszinó, mely a polgárság felháborodását jól ismerve, nem tartotta érdemesnek a „bagage” kedvéért kijelenteni, hogy Majthényi és társai gyilkos tettét elítéli. Továbbá Thaisz úr drabantjai, kik brutalitásuk által minden jóravaló emberben a vért lázították fel. Én 15 év óta élek a fővárosban, higgadt, békés polgárnak tartom magamat, de ha engem Thaisz úr valamelyik drabantja bottal ütött volna meg, hogy én mivel feleltem volna, azt nem árulom el Thaisz úrnak.”
A zavargássorozat komolyságát jelzi, hogy nem maradt csak budapesti belügy, hiszen a Belügyminisztérium rendeletet is hozott a vidéki megmozdulások megelőzésére. Ebben a belügyminiszter kifejtette, hogy fennáll annak a veszélye, hogy a fővárosi zavargássorozat vidéken is tüntetési hullámot indíthat el, és ezek megakadályozása a megyei és városi főispánok feladatkörébe tartozik.
A félelem nem volt alaptalan. Ezt jelzi, hogy vidéken a rendelet hatására két településről is jelentettek mozgolódást. Sátoraljaújhelyen, ahol Verhovay Gyula rokonai laktak, január 15-én este 10-11 óra tájban nagyjából 30-40 fő gyűlt össze, akik a Kossuth-nótát húzatták, Verhovay-t éltették, és szidták a frakkos bandát. Ezen kívül azonban semmilyen kihágás nem történt, „a rend legkevésbé sem lett megzavarva.”
Debrecenben egy felhívással fordultak a lakossághoz az ellenzékiek, amelyben január 25-én délután 5 órára hívtak mindenkit a városháza elé egy Verhovay Gyula melletti szimpátiatüntetésre, amely azonban a debreceni kapitányság ébersége miatt meghiúsult, köszönhetően Miskolczy Lajos főkapitánynak.

(A zavargássorozat résztvevői) A fennmaradt források segítségével lehetőség nyílik érinteni és értékelni a zavargássorozat néhány társadalmi összetevőjét. Minderre azon lajstrom alapján adódik az alkalom, amely feltünteti a zavargások január 14. és 16. közötti 96 letartóztatottjának alapvető adatait (név, életkor, foglalkozás, származási hely, vallás, családi állapot), bűneit, és büntetési tételeiket. Természetesen 96 személy adataiból nem feltétlenül nyílik lehetőség általános következtetések levonására, viszont e kis minta alapján is megfigyelhetők a tömeg egyes lényegi vonásai.
A tüntetők létszámára nézve sajnos nem rendelkezem megbízható adattal. A tüntetéssorozatot nagyjából 50-60 egyén kezdte meg január 11-én este. Ez a csoport az események radikalizálódásával egyre jobban felduzzadt, valószínűsíthetően több száz, vagy akár ezer fő is lehetett a tömeg létszáma. Azonban külön kell választanunk az inaktív, bámészkodó sokaságot a ténylegesen zavargó kisebbségtől.
A letartóztatottak listája alapján valószínűsíthető, hogy a zavargássorozatban döntően férfiak vettek részt, hiszen az őrizetbe vettek között egyetlen nő sem található. Persze ez nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem voltak jelen nők, csak azt, hogy ők valószínűleg inkább az események csendes figyelői között voltak, és nem vettek részt nagy számban az egyre inkább eldurvuló tüntetésekben.
Életkor szerint a letartóztatottak túlnyomó többsége, 71%-uk a 30 év alattiak köréből került ki, sőt 28 százalékuk még a 20 évet sem érte el. A legfiatalabb 13 éves (Karlik István), a legidősebb 55 éves (Ebenhob Ignác) volt. A 31 éven felüliek aránya 23% volt, míg a 40 éven felüliek aránya elenyésző a mintában.
A kimutatás nem lakcím, hanem származási hely alapján készült, így nem lehet belőle megtudni, hogy főként a főváros mely kerületeinek lakói voltak aktívak, csak azt, hogy honnan érkeztek Budapestre. A városegyesítés után a főváros népességének két fontos jellemzője a bevándorlás és az asszimiláció volt. A lakosság 20 év alatt majdnem megkétszereződött, és ez a későbbiek során még tovább folytatódott (míg 1869-ben a három településen összesen 280349-en laktak, addig 1880-ban 370767-en, míg 1890-ben már 506384-en). 1880-ban 10 budapestiből mindössze csak 4 volt helybéli. A nagyfokú bevándorlás fő oka természetesen a munkalehetőség keresése volt annak következtében, hogy Budapesten struktúraváltás következett be, tehát a munkalehetőségek a több munkaerőt kívánó ipar irányába tolódtak el. A legtöbb bevándorló a főváros környékéről érkezett, valamint a Felvidékről, őket követik a Dunántúliak, valamint a német nyelvterületről érkezők.
Mindezzel összhangban áll, hogy a letartóztatottaknak csak 19,8%-a mondhatta magát tősgyökeres fővárosinak. A nem budapesti születésűeknél valószínűleg szerepet játszhatott csatlakozásukban a családi kötődések hiánya. Mozgathatta őket az új környezethez való alkalmazkodás, az abba való beilleszkedés igénye, vágya. A helybelieken kívül feltűnő a dunántúliak és a felvidékiek magas aránya, akik még lakossághoz viszonyított arányuk tükrében is látványosan felülreprezentáltak voltak, valamint az, hogy az Ausztriából származóak jóval kisebb számban képviseltették magukat, mint amennyire a lakosságszámukból adódna. Ennek magyarázatát az adja, hogy a német anyanyelvűek főként Budára települtek be, és általában az előkelő réteg létszámát gyarapították.
A foglalkozási ágakat tekintve az „utcai emberek” , azaz az utcához kötődő foglalkozást űzők (a minta alapján a segédek, a hordárok, a szolgák, a bérkocsisok és az ügynökök) aránya volt a legnagyobb (50,5%), őket követték a kisipari munkások (24,7%). Az utcai emberek csoportján belül fontos megjegyezni, hogy összesen a mintából 45 főt adnak, de közülük 26 fő a segédek közül került ki. Az értelmiségiek, valamint a kereskedelemben, és szolgáltatóiparban dolgozók száma azonos volt a letartóztatottak között (9 fő). Mindezen adatokból a rendőrség erős szelektálására lehetne következtetni, hiszen a halálos áldozatok között például volt egy joghallgató, aki valószínűleg a tüntetés élcsapatához tartozott, azonban ezzel szemben mindössze két egyetemistát vettek őrizetbe. Nehezen elképzelhető, hogy egy egyetemista társai nélkül állt ennyire elöl a tömegben. Ezen kívül ugyancsak a rendőrségi szelekció tényét támasztja alá az, hogy a letartóztatottak nagy része a szegény néprétegek soraiból került ki, és közülük is a legtöbben segédként vagy szolgaként (26, illetve 12 fő) dolgoztak. Azonban a szelekcióra való következtetés csalóka lehet, valószínűleg nem lehetett túl nagy az eltérés a letartóztatottak és a jelenlévők százalékos aránya között.
Vallási megoszlásuk szerint óriási többségben voltak a római katolikusok. A 86 olyan letartóztatott közül, akinek meg volt jelölve a vallása is, 60 vallotta ezt a hitet. Ez nagyjából megegyezett a korabeli Budapest katolikusainak arányával (a fővárosiak kétharmada tartotta magát e felekezethez tartozónak). További 12 zsidó, 9 református (mindkét réteg felülreprezentált), 4 evangélikus és 1 görög katolikus található a jegyzőkönyvben.
A letartóztatottak, és így valószínűleg a zavargók többsége (nagyjából háromnegyed része) nőtlen volt, mindez – úgy gondolom - azzal magyarázható, hogy általában az ember, amíg nincs családja, sokkal inkább befolyásolható, sokkal kisebb a felelősségérzete, mint házas emberként, szülőként. A másik magyarázatot erre az adja, hogy a letartóztatottak többsége 30 éven aluli volt, aki még nem állapodott meg.

(Célok, eredmények, kimenetel) A résztvevők adatainak elemzésén kívül egy másik elemzési szempont is adódik az eset vizsgálatára. Az alábbiakban nem a résztvevő egyénekkel, hanem tömegként való viselkedésükkel fogok foglalkozni, így megpróbálva egy kicsit a felszínen zajló események mögé is bepillantást nyerni.
A tüntetéssorozat címzettje eleinte kizárólag a Nemzeti Kaszinó, a frakkos banda volt. A későbbiekben ez alakult át a gazdagok elleni általános zavargáshullámmá. Ekkor már maga a gazdagság, a mágnásság, az arisztokrácia volt a fő célpont. Ehhez hozzájárult az is, hogy az 1873-as gazdasági világválság miatt egyébként is általános volt a gazdagellenes közhangulat. Az emberek úgy gondolták, hogy az arisztokrácia az utolsó évtizedekben romlásnak indult, az ország ügyei helyett csak saját jólétével, boldogulásával, és az élet élvezésével, habzsolásával foglalkozott, és ez ellen mindenképpen tenni kell.
Az akcióformákat vizsgálva kijelenthető, hogy a párbajt követő spontán tüntetés még békés volt, mindössze annyi történt, hogy naranccsal dobálta meg a tömeg a Nemzeti Kaszinó ablakait. Január 13-án csapott át a megmozdulás erőszakoskodásba, a kaszinó ostromával, a rendőrök megdobálásával, és ez már halálos áldozatokig is vezetett. Másnap már teljes volt a káosz, lövöldözésre is sor került, majd a zavargók célpontja áttevődött a Rókus Kórház elé. Ekkor már utcai gázlámpák sokasága és egy hentesbolt is bánta a zavargásokat. Elmondható tehát, hogy az eleinte békés tüntetéssorozat fokozatosan csapott át erőszakos eseményekbe, sőt, köztörvényes bűnesetekbe is, azonban néhány nap után mintegy varázsütésre véget ért, kifulladt.
A zavargássorozat spontánnak tekinthető, azonban ezt a spontaneitást beárnyékolja, hogy az események elfajulása során radikálisan függetlenségi politikusok (Herman Ottó, Szalay László) is a tüntetők mellé álltak. Valószínűleg ezt önmaguk és eszméik népszerűsítése érdekében tették, méghozzá sikeresen. A radikalizálódás hatására azonban a politika (csakúgy, mint a sajtó) kihátrált az események mögül, már nem vállalt szolidaritást a tüntetőkkel.
Thaisz Elek jelentése szerint a tüntetések élén az egyetemi ifjúság és a szocialisták álltak. Ez azonban kutatásaim során nem nyert megerősítést, de az bátran állítható, hogy az egyetemi ifjúság, és munkás rétegek is részt vettek az eseményekben. Erre egyrészt a letartóztatottak listájából lehet következtetni, másrészt Schwartz Adolf joghallgató halálából, harmadrészt pedig abból, hogy a Nemzeti Kaszinó ostrománál az ostromlók többek között vésőt, kalapácsot és gépalkatrészeket is használtak, és ezek a szerszámok munkáselemek részvételére engednek következtetni, akik persze nem egyenlők a szocialistákkal. Nyíltan szocialista érzelmű vezetők részvételére nem találtam adatot. (azonban meg kell jegyezni, hogy a korszak rendőrsége előszeretettel fogott rá mindenféle kihágást, zendülést, tüntetést az egyetemi ifjúságra és a munkáselemekre akkor is, amikor e két rétegnek egy-egy adott eseményhez nem is volt köze. Általános stigmájuk volt a lázadásra, tüntetésre való hajlam az 1870-es évek második felétől.a bekezdés elejére)
A tüntetés eleinte reaktív volt. Reakció arra, hogy egy újságírót a Nemzeti Kaszinó egy tagja életveszélyesen megsebesített, a közvélemény szerint köztörvényes bűnesetet elkövetve. Január 11-én szimpátiatüntetés kezdődött a népszerű ellenzéki újságíró, Verhovay Gyula mellett, és a későbbiek során ez alakult át általános tüntetéssé, a tömeg erődemonstrációjává. Ehhez az átalakuláshoz nyújtott segítséget a Függetlenségi Párt, amely rendszerellenessége ellenére a korszakban tömegeket tudott megmozgatni egy-egy ügy érdekében, valamint a Függetlenség című újság, amely provokatív hangvételű cikkeinek sokaságával radikalizálta olvasóit amellett, hogy szinte percről percre tájékoztatott Verhovay Gyula állapotáról.
A tüntetők nem a Nemzeti Kaszinó tagjainak fizikai megsemmisítésére törekedtek, hiszen erre lett volna lehetőségük, mégsem éltek vele. Itt inkább a tömeg erejének megmutatásáról, megfélemlítésről volt szó. Az alacsonyabb réteget, a „csőcseléket” a vágykiélés, és a szociális elkeseredettség vezethette, illetve a figyelemfelkeltés, a középpontba kerülés vágya.
A Függetlenségi Párt számára a tüntetéssorozat eredményesnek tekinthető, hiszen ezzel a közbeszéd középpontjába kerültek. A Függetlenség című lap számára is egyértelműen eredményes volt az eseménysorozat, hiszen az 1879. december 14-én indult lapot ez tette közismertté, és ugrásszerűen megnövelte népszerűségét. Az ellenzék és a sajtó az események radikalizálódásával kihátrált, de ez természetes reakciónak tekinthető részükről.
A tömeg szempontjából a tüntetéssorozat eredménytelenül zárult, hiszen számukra semmi sem változott meg, életkörülményeikben semmilyen pozitív változás nem következett be.
A letartóztatások általában lázítás, gorombaság, ellenszegülés és rongálás miatt történtek, azonban meglepően alacsonyak a büntetési tételek. A letartóztatottak nagy része elbocsáttatott, vagy csak rövid időre tartották bent őket. A legsúlyosabb, a kimutatásban szereplő büntetés 2 hónapos, azonban ezt Kabasovits Miklósra, egy egyébként is ismert csavargóra szabták ki, valószínűleg nem csak a zavargássorozatban való részvétel, hanem egyéb ügyei miatt is. Az ezzel való egyet nem értését, és a rendőri közegek kritikáját a királyi főügyész is megejtette: „Az igazságszolgáltatási közegek magukra hagyatva e nagy fontosságú ügyben sikeresen eljárni nem lesznek képesek. A főkapitányi jelentés adatait a vád összeállításánál alapul vettük, de azoknak processualis értéke csak úgy lesz, ha azok a bíróság előtt bepróbáltatnak. Úgy, amint azok a jelentésben megírva vannak, még nem bizonyítékok, hanem csak állítások. […] Ha a rendőrség továbbra is az eddigi passzivitást tanúsítja, úgy tartok tőle, hogy az eredmény néhány ablakbeverő mesterlegény és inas elítélésére fog összezsugorodni.”
A hatalom reakciójával kapcsolatban fontos kitérni arra, hogy vajon mi lehetett az oka annak, hogy a rendőrség nagymértékű passzivitást mutatott? Miért nem születtek elrettentő, precedens értékű ítéletek egy ilyen súlyos, halálos áldozatokkal is járó zavargássorozat után?
Ezekre a kérdésekre véleményem szerint az a válasz adódik, hogy a hatalomnak valószínűleg nem állt érdekében az elrettentés, nem állt érdekében az indulatok további szítása. Az egyetlen vezérlő szempont az lehetett, hogy az utcai zavargások megszűnjenek, a közterületeken rend és csend legyen. Erre a rendre azért lehetett szükség, mert a hatalom ebben az időszakban amúgy sem volt túl népszerű, egyrészt a balkáni válság és Bosznia-Hercegovina okkupációja, másrészt a megújítandó gazdasági kiegyezés körüli politikai viták miatt.
A másik indok, hogy az elfogottak a hatalom szempontjából valószínűleg mellékes figurák voltak. Ahogy a fentebb citált királyi főügyészi levél is megjegyzi, nem a zavargássorozat főkolomposait sikerült kézre keríteni, hanem csak olyan befolyásolható személyeket, akik az első sorokba keveredtek, és esetleg egy-egy lámpát vagy ablakot bevertek.
Az eset, amelyet az előzőekben tanulmányoztam, egy jól beazonosítható ívet írt le. Egy szűk, néhány emberre tartozó konfliktus kapott olyan tömegtámadást, melynek következtében kiszélesedett. Ez a kiszélesedés radikalizálódáshoz vezetett, melynek következtében a sajtó és a politika kihátrált az események mögül. Ezzel párhuzamosan a rendőrség is egyre határozottabban lépett fel, így a zavargássorozat néhány nap alatt kifulladt.
A századforduló időszakától kezdődően az utcai véleménynyilvánítások száma ugrásszerűen megnőtt, hiszen egyfelől a konfliktusok is megszaporodtak, és a tüntető sokaságot általában már kiérlelt politikai és gazdasági célok vezették, valamint nagyfokú szervezettség(beazonosítható szervezetek) állt az egyes megmozdulások mögött, tehát megjelent a tömegpolitika és a tömegpolitizálás. Megváltoztak az eszközök és a követelések, a tömeg mobilizálása pedig hatalmas méreteket öltött.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969