2013. I-VI
 

A zsidó géniusz
Charles Murray

1945 óta, mióta megjelenik, a Commentary cikkek százait közölte a zsidóságról és a judaizmusról. Miként az elvárható, a téma szinte valamennyi aspektusáról volt szó. Van azonban egy téma, ami eddig kimaradt, és ez nem a judaisztika valamilyen homályos részterülete. Az egyik legnyilvánalóbb vitakérdésről, nevezetesen a zsidók számbeli felülreprezentáltságáról van szó a művészet, a tudomány, a jog, az orvoslás, a vállalkozások és a média élvonalában.
Személyesen is tapasztaltam: a zsidóság körében van némi idegenkedés azzal szemben, hogy szó essék a zsidóság szellemi teljesítményéről – szerzőtársam, az azóta elhunyt Richard Herrnstein udvariasan, de tiltakozott a zsidó IQ-val kapcsolatos bekezdések ellen, melyek végül az én ragaszkodásom miatt kerültek bele a Haranggörbe (The Bell Curve, 1994) című közös művünkbe. Húzódozásának okai a történelmi tapasztalatok és az Európában manapság újjáéledő antiszemitizmus fényében egyaránt könnyen érthetők. Azonban a zsidóság szellemi teljesítménye lebilincselő és fontos történet. Az alábbi tanulmány célja, hogy jobban megértsük létrejöttének folyamatát.
Személyemen keresztül a sztori elmondására vállalkozó, skót-ír származású, Iowa-állambeli goj írása három részre osztható: 1. a zsidó szellemi teljesítmény időbeli keretei és természete, középpontban a művészetekkel és a tudományokkal; 2. a zsidók magasabb IQ-ja, mint a kiemelkedő szellemi teljesítmény egy magyarázata; 3. a magasabb IQ megszerzésével kapcsolatban forgalomban lévő elméletek.
A Krisztus születését megelőző évezredben, körülbelül 800-tól, két példát ismerünk a zsidóság kiemelkedő teljesítményére, és egyik sem tartozik a szigorú értelemben vett művészetek vagy tudomány területére. De nem akármilyen két példáról van szó. Az első a monoteizmus következetesen végigvitt konceptualizálása a világtörténelem egyik kiemelkedő irodalmi remekműve, a héber nyelvű Biblia közvetítésével. Ez a mű nemcsak hogy megvetette három világvallás alapjait, hanem – ahogy Thomas Cahill megjegyzi a Zsidók ajándékai (The Gifts of the Jews, 1996) című művében – olyan élet és történelemfelfogást honosított meg, amely tartalmazza a modern emberi érzékenység alapvető elemeit. A második teljesítményt nem túl gyakran emlegetik zsidó teljesítménynek, holott nyilvánvalóan az: az Új Testamentumban testet öltő keresztény teológiáról van szó, amely döntő hatást gyakorolt a nyugati civilizáció valamennyi aspektusára.
Azonban a vallási irodalom csak kivétel volt. A Homérosz idejétől a Krisztust követő első évezred végéig húzódó tizennyolc évszázadban, amikor annyi minden történt Görögországban, Kínában és Dél-Ázsiában, sehol nem találkozunk zsidó nevekkel a filozófiai, irodalmi, vizuális művészeti, matematikai vagy természettudományos krónikákban. Az nem világos, hogy mindennek az ilyesfajta aktivitás, vagy csupán a könnyen hozzáférhető kordokumentumok hiánya az oka. Példának okáért a középkorból a legtöbb tudománytörténeti mű csak egy maroknyi tudós nevét említi, és egyik sem volt zsidó. Azonban amikor George Sarton monumentális művében (Bevezetés a tudomány történetébe)(Sarton, G.: Introduction to the history of science. Vols I-III. Washington, Carnegie Institution, 1927-1948.) tüzetesebben szemügyre vette a középkort, úgy találta, hogy az 1150 és 1300 között a világon dolgozó 626 tudós közül 95, vagyis 15 százalék – a korabeli zsidó népesség arányát messze meghaladó – zsidó volt.
Történetesen éppen ebben az időszakban élt a középkor legjelesebb zsidó filozófusa, Majmonidész (1135-1204), más, kevésbé ismert társával együtt, hogy a spanyol Aranykor zsidó költőit, nyelvészeit, vallási gondolkodóit, tudósait, orvosait és udvari embereit, vagy észak-franciaországi és németországi brilliáns tudású exegétáit és rabbinikus jogtudósokat ne is említsünk. Mindez azonban csak azt példázza, hogy milyen nehéz felmérni a zsidó szellemi tevékenység jelentőségét ebben az időszakban. Majmonidészen és néhány társán kívül ezek a gondolkodók és művészek nem gyakoroltak érzékelhető hatást a zsidó világ határain kívüli világ történetére és kultúrájára.
Összességében véve ugyanez mondható el a reneszánszról és az azt követő időszakról. Amikor az Emberi tudás (Human Accomplishment, 2003), című könyvemet írtam, összeállítottam azoknak a „jelentős személyeknek” a listáját, akiknek a nevét a szakterületük történetével foglalkozó jelentősebb munkáknak legalább a felében megemlítették. Az 1200 és 1800 közötti periódusban csak hét zsidó szerepel e jelentős személyek sorában, és közülük is csak kettő: Spinoza és Montaigne (akinek az anyja volt zsidó) volt széles körben elismert.
Nem nehéz magyarázatot találni a zsidók alacsony reprezentáltságára az európai művészetek és tudományok virágkorában. Törvényi korlátozásokkal és a szociális diszkrimináció nyers formáival kizárták őket ezekből a foglalkozásokból. Ezt követte, néhány országban, az 1700-as évek elejétől, majd az 1870-es években egész Nyugat-Európában a jogi emancipációjuk, és ezzel együtt az egyik legrendkívülibb történet, ami valaha is etnikai csoporttal az emberi történelemben megesett.
Mihelyt a jogi emancipációt élvező zsidó származású gyermekek felnőttkorba kerültek, hamarosan felbukkantak a művészeti és tudományos élet élvonalában. Az 1830 és 1870 között eltelt négy évtizedből, amikor az első, az egyenlő bánásmód rendszere alatt felnövekvő zsidók a negyvenes éveiket élték, 16 jelentős zsidó kiválóság ismert. Az ezt követő négy évtizedben, 1870 és 1910 között ez a szám 40-re emelkedik. Az 1910 és 1950 közötti időszakban, az európai zsidóság ezzel egyidejűleg zajló pusztítása mellett, a kiváló szerepet játszók száma csaknem megháromszorozódik, 114-re.
Hogy érzékelhessük, milyen nagy számról van szó, az 1870 utáni időkra koncentrálok, amikor a jogi emancipáció Közép- és Nyugat-Európában végbement. Hogyan értékelendő ez a szám a zsidó lakosságnak az egész európai és észak-amerikai összlakosság számához viszonyított arányában? 1870 és 1950 között a zsidóság aránya a szépirodalomban négyszerese volt az össznépességen belüli arányhoz képest. A zenében ugyanez az arány ötszörös, a vizuális művészetekben szintén ötszörös, a biológiában nyolcszoros, a kémiában hatszoros, a fizikában kilencszeres, a matematikában tizenkétszeres, a filozófiában tizennégyszeres.
A normális átlagot meghaladó zsidó szellemi teljesítmény a művészetekben és a tudományokban a mai napig fennáll. A lista, melyet összeállítottam, 1950-ig tartalmaz neveket Azonban számos más mérőeszköz áll rendelkezésre, melyek közül a legismertebb a Nobel-díj. A huszadik század első felében, a zsidókat az egész nyugati világban ért tömeges és folyamatos diszkrimináció, a törvény által biztosított jogok visszavonása és a Holokauszt ellenére, a zsidók az irodalmi, kémiai, fizikai és orvosi/fiziológiai Nobel-díjak 14 százalékát nyerték el. A huszadik század második felében, amikor már bárki az egész világon megkaphatta a Nobel-díjat, ez az arány 29 százalékra szökött fel. A huszonegyedik században egyelőre 32 százaléknál tartunk. Eközben a zsidók aránya a világ össznépességén belül kb. 0,2 százalék. A többi könnyen kiszámítható.
Mi a mérlege ennek a figyelemreméltó csúcsteljesítménynek? A teljes válasz megadásához a zsidó kultúra számos jellemzőjét szükséges tanulmányozni, azonban a központi tényező minden valószínűség szerint az intelligencia. A zsidók IQ-tesztje, mióta az első méréseket elvégezték körükben, szokatlanul magas inteliigencia-szintet mutat. (Az a széles körben elterjedt történet, hogy az Amerikába a 20. század elején bevándorolt zsidóknak alacsony volt az IQ értékük, hírlapi kacsa.) A pontos értéket mindmáig nehéz meghatározni, mert a felmérések rendelkezésére álló minták többnyire nem reprezentatív értékűek. Azonban általában a 107 és 115 közötti átlagos érték elfogadott, így a 110-es érték ésszerű kompromisszumnak tűnik.
Az amerikai népesség IQ-szintje 100 körül van,  15 eltéréssel. A zsidó származásúak általában csak átlagos eredményeket érnek el a teszteken a vizuális és térérzékelési képességek területén, viszont a verbális és reflexiós képességekben rendkívül magas értékeket mutatnak.
Egy csoport átlagos intelligenciájának fontos szerepe van például az átlagos nevelési szint vagy átlagos jövedelemszint meghatározásában. A rendkívüli teljesítmény (mondjuk egy Nobel-díj elnyerése) előrejelzése szempontjából kulcstényezőnek számít a rendkívüli intelligenciaszint. Egy 140-es vagy annál magasabb IQ-szint olyan intelligenciát jelez, amely lehetővé teszi a kiemelkedést az elméleti fizika vagy a matematika területén. Ha az átlagos zsidó IQ 110 és ehhez képest az átlagos eltérés 15 pont, akkor a 140-es vagy annál magasabb IQ-val rendelkező zsidók száma hatszorosa a más származásúakénak.
Az ennél is magasabb IQ esetében még ennél is jobban felborulnak az arányok. New York város közszolgálati iskoláiban a teljes, iskolába járó népesség körében készítettek IQ-tesztet. 1954-ben egy pszichológus ennek a tesztnek az alapján huszonnyolc 170-es vagy annál magasabb IQ-val rendelkező gyermeket talált New York város közszolgálati iskolai hálózatában. A huszonnyolcból huszonnégy zsidó volt.
A rendkívüli intelligencia azonban nem elég a rendkívüli teljesítmény magyarázatához. Az olyan tulajdonságok, mint képzelőerő, ambíció, kitartás és kíváncsiság döntő jelentőséggel bírnak az egyszerűen gyors észjárás igazán hatékonnyá válásában. Jól kifejezi az intelligencia szerepét az az analógia, amit évekkel ezelőtt a szociológus Steven Goldbergtől hallottam: az intelligencia ugyanazt a szerepet játssza egy intelligencia-igényes feladat végrehajtásánál, mint amit a súly játszik az amerikai futballban az ellenfél feltartóztatásában. A legnagyobb súly nem feltétlenül a leghatékonyabb. Sőt, valószínűleg meglehetősen alacsony a súly és a hatékonyság között az összefüggés a védekezésben. Mégis minden esetben 300 fontnál nagyobb értékről van szó.
Ugyanez a helyzet az intelligenciával. Egyéb képességek is számítanak, de aki nagyot akar alkotni, annak mindenképpen nagyon gyors észjárásúnak kell lennie. Márpedig egy véletlenszerűen kiválasztott zsidónak vitathatatlanul nagyobb az esélye arra, hogy rendelkezzen ilyen intelligencia-szinttel, mint bármely más etnikai csoport vagy nemzet tagjának.
Mindaz, amit idáig elmondtam, tudományosan nem cáfolható tény. A zsidók felülreprezentáltsága a tudományok és művészetek csúcsteljesítményei körében, az átlagosnál magasabb IQ-szint, és az e kettő közötti összefüggés adatokkal nem cáfolható. És itt jutunk el a nagy kérdéshez: mikor alakult ki ez az átlagosnál magasabb IQ-szint? Itt a vita szükségképpen spekulatív jellegűvé válik. Genetikusok és történészek mozaikkockákból rakják össze a maguk magyarázatát, ami tág teret biztosít a nézetkülönbségeknek.
Azzal a feltételezéssel kezdem, hogy a zsidók magasabb intelligenciaszintjének genetikai okai vannak. Ma már komolyan senki nem vitatja, hogy a Homo sapiensnél az intelligencia lényegében örökölhető. Az elmúlt két évtizedben az is bebizonyosodott, hogy az olyan nyilvánvaló környezeti tényezők, mint a magas jövedelem, sok könyv a lakásban, vagy az, hogy a szülő felolvas a gyermeknek, nem játszik olyan nagy szerepet, mint gondolnánk. A „megfelelő” környezet fontos az intellektuális képességek kifejlesztéséhez, azonban nem kell annak a környezetnek túlságosan túlságosan szigorú követelményeket kielégítenie ahhoz, hogy „megfelelő” legyen. Még a legjobb otthoni körülmények is csak alig járulnak hozzá, ha egyáltalán hozzájárulnak, a megfelelő környezet kialakulásához. Az is közismert, hogy a születésukkor örökbe fogadott gyermekek IQ-ja nem követi szüleik IQ-szintjét.
Másképpen megfogalmazva, jó okkal gondoljuk, hogy a zsidó családban nevelkedő nem zsidó gyermekek IQ-szintje nem követi a zsidó intelligencia-szintet. Innen arra következtetek, hogy a zsidóság magasabb IQ-szintjének okai a génekben keresendők. Logikailag nem feltétlenül szükséges erre a következtetésre jutni, azonban az emberi faj intelligenciájának öröklődésével és környezeti hatásaival kapcsolatos ismereteink birtokában – mindenképpen ésszerű.
A zsidók magas intelligenciaszintjét segítő génösszetétel két lehetséges magyarázata olyan nyilvánvaló, hogy sokan úgy gondolják, igaznak kell lenniük: az üldöztetéseken keresztüli szelekció (csak a legokosabb zsidók tudtak életben maradni illetve maradtak zsidók) és az „észházasság” (az írástudók és az írástudók gyermekei társadalmi értelemben vonzó házassági partnernek bizonyultak). Űgy gondolom, ezek közül mindkettő kellett, hogy játsszon bizonyos szerepet. Az azonban, hogy mekkorát, még nyitott kérdés.
Az üldöztetéseken keresztüli szelekció esetében logikailag két variáció lehetséges. Igen, azok, akik a zsidóságot ért számos üldöztetés során hűségesek maradtak a népükhez, azok szelektálták magukat a zsidósághoz tartozók közé, és az írás ismeretének szerepe ebben az elkötelezettségben valószínűleg az, hogy az intelligencia a kiválasztódás egyik faktora volt. Az intelligenciával együttjáró előrelátás képessége (például a pogromok megérzésében) valószínűleg szintén szerepet játszhatott a túlélésben, azonban az nem tisztázott, hogy milyen mértékben.
Azonban amikor a kozákok feldúlnak egy várost, akkor az üzleti sikerekhez vezető képességek vagy a rabbinikus ismeretek nem segítenek. Ellenkezőleg, sokszor éppen a legsikeresebbeket fenyegette legjobban a veszély, hogy megölik őket, ha másért nem, hát azért, mert jobban szem előtt voltak, továbbá a vagyonuk utáni nagyobb irigység miatt. Azonkívül más népeket, mint például a cigányokat is üldözték, évszázadokon keresztül, és mégsem lett magasabb az intelligencia-hányadosuk. Az üldöztetésen keresztüli szelekció magyarázata, ha jobban megnézzük, nem olyan meggyőző, mint amilyennek első pillantásra látszik.
De mi a helyzet az „észházasság”-elmélettel? « A férfi mindenét eladja, hogy egy írástudó lányát vegye feleségül, vagy hogy lányát írástudóhoz adja. » – javasolja a Talmud (Pesahim 49a), és a zsidó közösségekben az emancipáció előtt és után a műveltségnek szocializációs funkciója volt. Művelt és gazdag kereskedő családok gyermekeinek egymáshoz adásával hatékonyabbá lehetett tenni ezt a kapcsolatot, a zsidók nagy előszeretettel házasítottak az absztrakt gondolkodásukkal kiemelkedő fiatalokat a gyakorlati intelligencia területén kiválókkal.
Mindazonáltal még egyszer megismétlem, nehéz lenne részleteiben is meghatározni, hogy mindezeknek a tényezőknek milyen hatásaik voltak. Hallottunk olyan érveket, hogy a gazdag kereskedők gyakran nem szívesen adták lányukat nincstelen és a realitások iránt kevés érzékkel rendelkező, a fellegekben járó értelmiségiekhez. Az sem világos, hogy az írástudók újratermelő képessége, vagy számbeli aránya, elég magas volt-e ahhoz, hogy jelentősebb hatást gyakoroljanak az intelligencia-szint alakulására. A szellemi kapacitás, mint vonzerő, kétségkívül játszott némi szerepet a majdani házastárs kiválasztásában, de – ismétlem – hogy mekkorát, azzal kapcsolatos adatok nem állnak a rendelkezésünkre.
Ilyen bizonytalan háttérben született meg 2006-ban a Journal of Biosocial Science-ben a zsidók magasabb IQ-szintjének magyarázatára egy adatokkal is alátámasztott elmélet.
A “Natural History of Ashkenazi Intelligence” (Az askenázi zsidák intelligenciájának természettörténete) című cikkben egy fizikus, Gregory Cochran és két antropológus, Jason Hardy és Henry Harpending azt állítják, hogy csak az észak- és közép-európai askenázi zsidók rendelkeznek – a középkortól, lényegileg i.sz. 800 és 1600 között kifejlődött magasabb IQ-val.
A szerzők elemzése szerint a magasabb IQ-szint kialakulásában a foglalkozás a kulcstényező. Amióta, 800 körül, a zsidók a Pireneusok-Balkán vonaltól északra megtelepedtek, a legtöbb helyen és időben értékesítési, pénzügyi, kereskedelmi területre korlátozták foglalkozási tevékenységüket. Ezeken a foglalkozási területeken, minthogy a kiválasztás alapja az intelligencia, az anyagi haszon sokkal nagyobb, mint más, a nem zsidók által végzett foglalkozási ágakban: például a mezőgazdaságban. A gazdasági haszon viszont kihat a népesedési rátára, mert ahol magasabb a jövedelem, ott alacsonyabb a gyermekhalandóság, magasabb színvonalú a táplálkozás, és általában véve jobb az önfenntartó képesség. Idővel a siekresek közötti jobb önfenntartó képeség az eme képességet létrehozó kognitív és pszichológiai jegyeknek a domináns kiválasztódásához vezet. Különösen így van ez akkor, ha más populációk részéről a génbeáramlás alacsony szintű – és pontosan ez történt az askenázi zsidók esetében.
A szefárd és keleti – vagyis az ibériai félszigeten, a Földközi-tenger partján és a muzulmán Kelet világában élő – zsidók ugyanezen időszakban más városi foglalkozásokat is űztek. A szerzők evidenciaként említik, hogy kevésbé koncentrálódtak magasabb IQ-szintet igénylő szakmákba, és inkább különböző kézműves jellegű munkakörökben tevékenykedtek. Ezért a szefárd és keleti zsidók körében nem is alakult ki a magasabb szintű intelligencia. Ezt bizonyítják az Izraelben a közelmúltban elvégzett tesztek eredményei, amelyek arra engednek következtetni, hogy a nem-európai zsidók IQ-szintje nagyjából azonos a gojokéval.
A három szerző azzal a – mai askenázik tesztprofilja és őseik történelmi tapasztalata –vont – elegáns párhuzammal zárja érvelését, hogy a fent ismertetett szelekciós folyamat magyarázza az askenázi zsidók mentális képességeinek modelljét: magas szintű verbális és matematikai képességek, de alacsony szintű tér és vizuális érzékelési képesség. A verbális és matematikai tehetség segítette a középkorban az üzletemberi sikereket, míg a tér- és vizuális érzékelési képesség ebből a szempontból irrelevánsnak bizonyult. Az írás maradék része a magasabb IQ-szint genetikai eredőinek hosszadalmas szakmai leírása, bizonyítandó, közvetett módon, hogy a zsidók magasabb IQ-szintje összefüggésben van számos, az askenázik körében feltárt genetikai alapú betegséggel, és hogy ezeknek a genetikai tényezőknek többsége az elmúlt 1 200 évben alakult ki.
Eddig még senki nem állt elő a Cochran-Hardy-Harpending elmélet dokumentálható alternatívájával. Azonban, minthogy én azt feltételezem, hogy a zsidók magasabb IQ-szintje a) nem korlátozódik az askenázikra, b) kialakulása a középkornál korábbra datálható, az alábbiakban felvázolom egy mélyebb tanulmányozásra érdemes alternatív magyarázat szempontjait.
Abból az evidenciából indulok ki, hogy azok a zsidók, akik a muzulmán világban maradtak, a második évezred kezdetén szokatlanul nagy szellemi tellesítményt produkáltak. A legékesebb bizonyíték Sarton fent idézett tudóslistája, ahol 15 százalék a zsidók aránya. Ezek nem észak-európai askenázik voltak – ott akkor a zsidókat még széles körben kizárták a tudományok világából – hanem az Ibériai-félszigeten, Bagdadban és más muzulmán szellemi központokban élő szefárdok. Említettem a sokkal bizonytalanabb kulturális topográfiájú Spanyolország példáját is, ahol a muszlim és keresztény vallás vegyes uralma alatt a zsidók magas pozíciókba jutottak a kereskedelemben és a közigazgatásban éppúgy, mint az elit irodalmi és értelmiségi körökben.
Számos országban, ahol a Spanyolországból a 15. század végi elüldöztetésük után letelepedtek, a szefárd zsidóknak megkülönböztetett elismerésben volt részük. Egyes gazdaságtörténészek összefüggést vélnek felfedezni Spanyolország 1500 után bekövetkezett hanyatlása és Hollandia ezt követő felemelkedése, valamint a szefárdok, és velük kereskedő-tehetségük előbbiből utóbbiba történő átköltözése között. Évszázadokkal később ilyen szefárd kiválóságokkal találkozunk Angliában például Benjamin Disraeli vagy a közgazdász David Ricardo személyében.
Megalapozottnak tetszik tehát az érvelés: a zsidók mindenütt a megszokottnál magasabb intellektuális forrásokkal rendelkeztek, és nem csak az askenázi zsidók körében, és jóval a nem rabbinikus askenázi sikereket megelőzően is.
Hogyan lehet megvédeni ezeket az érveket azokkal a legújabbkori teszteredményekkel szemben, amelyek azt mutatják, hogy a nem askenázi zsidók nem rendelkeznek a mai askenázikhohz hasonlóan magas szintű szellemi képességekkel? A logikai ellentmondás eltűnik, ha feltételezzük, hogy a zsidók i. sz. 1000 körül mindenütt magasabb intelligenciával rendelkeztek, de ezt követően az askenázik körében ez az intelligencia-szint tovább nőtt, míg az iszlám világban élők körében hanyatlásnak indult – talán éppen a Cochran, Hardy és Harpending által leírt tendencia, vagyis amiatt, hogy a keleti zsidók olyan kereskedelemben tevékenykedtek, amely nem hozott sok hasznot.
A genetikai markerek populációk jellemmeghatározására való használatában a legutóbbi időkben bekövetkezett fejlődés következtében szisztematikusan utánajárhatunk ezeknek a lehetőségeknek. Mindazonáltal ezt a tesztelhető hipotézist csak egynek tartom a számos kínálkozó lehetőség közül: ha a genetikai markereket a nem askenázi zsidók egymás közötti megkülönböztetésére használjuk, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy azok, akik genetikailag közelebb állnak a spanyolországi Aranykor szefárdjaihoz, magasabb IQ-val rendelkeznek, ha nem is olyan magassal, mint a mai askenázik.
A Cochran-Hardy-Harpending-elmélettel szembeni alternatíva következő szempontja olyan indokokat tartalmaz, amelyek alapján azt gondolhatjuk, hogy a magasabb intelligencia-szint még a magasabb intelligencia-szintet igénylő foglalkozási ágakra való specializálódást megelőzően kialakult, mégpedig a korábbi kultuszcentrikus judaizmusról a tanításcentrikus vallásra való áttérés következtében.
Valamennyi, a témával foglalkozó tudományos kutató egyetért abban, hogy időszámításunk kezdetén a zsidók 80-90 százaléka mezőgazdasági termelő volt, míg az első évezred végére arányuk 10-20 százalékra esett vissza. Egyetlen más etnikai csoport sem ment át ehhez hasonló átalakuláson. Hogy mi történt, jól mutatja be a Maristella Botticini and Zvi Eckstein közötti vita, mely „A zsidó foglalkozási szelekció: Nevelés, korlátozás vagy kisebbségek?” címmel 2005-ben a Journal of Economic History című folyóiratban jelent meg.
Botticini és Eckstein, miközben elvetik azt a magyarázatot, hogy a zsidók azért választották a kereskedő mesterséget, mert eltiltották őket a mezőgazdasági tevékenységtől, rámutatnak, hogy még azok a zsidók is, akik szabadon rendelkeztek földbirtokaikkal és ott gazdálkodtak, olyan városi, szakértelmet igénylő foglalatosságra tértek át, amelyeket ott gyakoroltak, ahol korlátozások voltak érvényben. Ehelyett az i. sz. 64-ben bekövetkezett eseményre helyezik a hangsúlyt, amikor a palesztín bölcs, Joshua ben Gamla elrendelte, hogy minden hat évnél idősebb fiúgyermeket járassanak iskolába. A rendeletet nemcsak kihirdették, hanem végre is hajtották. A zsidó gyermekek körében– egyedüliként a világ valamennyi népe között – valóságosan is megszűnt az analfabétizmus, a fiúgyermekek megtanultak írni-olvasni és számolni.
A szerzők magyarázata a mezőgazdálkodásról a városi foglalatosságokra való ezt követő áttérésre mindössze ennyi: ha tanultál, akkor gazdasági értékkel bíró eszköz van a kezedben olyan munkakörökben, amelyek írni-olvasni és számolni tudást igényelnek. Ez azonban együttjár a kereskedelemre és a pénzügyi műveletek elvégzésére való képzettséggel. Ha gazda maradsz, akkor a tudás keveset vagy semmit sem fog érni. Évszázadokon át ez az alapvető gazdasági szabályszerűség vitte rá a zsidókat arra, hogy felhagyjanak a mezőgazdasági termeléssel és városi foglalkozást válasszanak maguknak.
Az eddigiekben Botticini és Eckstein felvázolta a hátterét annak a váltásnak, ami a zsidók gazdasági tevékenységében bekövetkezett, és ami az intelligencia-szint szerinti szelekciós nyomás Cochran, Hardy és Harpending által leírt kialakulásához vezetett. Azonban a klasszikus értelemben vett szelekciós nyomás nem az egyetlen hatótényező volt. Az i. sz. 1. és 6. század között a zsidóság létszáma a világon kb. 4,5 millióról 1,5 millióra vagy az alá is zuhant. A rómaiak elleni judeai és egyiptomi lázadás nyomán mintegy 1 millió zsidót öltek meg. Szétzavarták a világban és arra kényszerítették őket, hogy térjenek át valamilyen más vallásra. A létszámcsökkenést részben magyarázza a római birodalom ezzel egyidejű hanyatlásával és bukásával járó népességcsökkenés. De ezzel együtt is óriási ütemben csökkent a zsidóság létszáma ebben a korszakban.
Mi történt vele? Botticini és Eckstein úgy fogalmaznak, hogy egyfajta gazdasági erő működött: azoknak a zsidóknak, akik folytatták a földön a gazdálkodást, az írni-olvasni tanulás kevés gazdasági haszonnal járó költséget jelentett. Ahogy az idő telt, fokozatosan eltávolodtak a judaizmustól. Bizonyos vagyok benne, hogy van valami igazság ebben a magyarázatban. Azonban egy közvetlenebb magyarázat a judaizmus magasabb szintű intellektuális követelményeit is tartalmazhatná.
Joshua ben Gamla, az írás-olvasás oktatás bevetéséről szóló rendelete nagyjából egybeesett a második Templom lerombolásával (i.sz. 64 és 70). Mindkettő olyan időpontban történt, amikor a judaizmus megkezdte az átalakulást a jeruzsálemi Templomban végzett rituális és áldozatbemutató vallástól a zsinagógákban és tanuló házakban gyakorolt, az imára és a Tóra tanulmányozására összpontosító vallásra. A rabbik és írástudók – a helyi közösségek vezetőjeként – egyre fontosabb szerepet töltöttek be. Minthogy az Isten imádata többé nemcsak imából, hanem a tanulásból is állt, minden zsidó férfinak tudnia kellett olvasni – ráadásul nemcsak önnön magányában, hanem fennhangon, mások jelenlétében is – ha gyakorolni akarta hitét.
Ebben az összefüggésben vegyük számításba az írni-olvasni tudás intellektuális követelményeit. A szerény intelligencia-szintű emberek funkcionálisan írástudóvá válhatnak, de csak egyszerű szövegeket képesek olvasni. A Tóra és a héber imakönyv nem egyszerű szöveg, az egyszerű elolvasásuk is meglehetősen magas szintű írni-olvasni tudást igényel. A Talmud és kommentárjainak tanulmányozása és megértése jelentős intellektuális képességet igényel. Röviden szólva, a Templom Róma általi lerombolását követő évszázadokban a judaizmus olyan irányba fejlődött, hogy az az ember számított jó zsidónak, aki intelligens volt.
De mi lett azzal a több millió zsidóval, akik eltűntek? Nem feltétlenül kell feltételezni, hogy a szerény mentális képességűek – mert hogy nem voltak képesek folyékonyan olvasni a Tórát és kommentárjait – kiszorultak a városokból. Inkább arról van szó, hogy az emberek általában nem szeretik az olyan helyzetet, amikor folyamatosan ráirányul a figyelem valamilyen képességük hiányára. Az ember természete olyan, hogy visszavonul az ilyen helyzetekből. Úgy gondolom, hogy azok a zsidók, akik az i. sz. 1. és 6. század között kiestek a judaizmusból, elsősorban azok közül kerültek ki, akik nem tanultak meg eléggé olvasni ahhoz, hogy jó zsidók legyenek – vagyis azok, akik intelligencia-szintje a skála alsó felébe sorolható. Még mielőtt a városi lakosság részéről elinduló szelekciós mechanizmus beindult volna, az önmagát zsidóként felfogó népességnek már 800 körül magasabb intelligencia-szintje volt.
Egy kérdés azonban homályban marad. Lehetséges-e, hogy az i. sz. 1. évszázad előtt a zsidók intelligencia-szintje nem átlagon felüli? Hihető-e, hogy az évszázadokon át született brilliáns költeményektől kezdve mély etikai mondanivalót tartalmazó maximákig mindent tartalmazó, és ékesszóló megfogalmazásaival nagy műremekeket, zenei műveket, évezredes irodalmi alkotásokat inspiráló Bibliát egy átlagos intelligencia-szinttel rendelkező levantei törzs alkotta meg?
Az Ember és a társadalom fejlődése (1969) című művében a génspecialista Cyril Darlington megfogalmazta azt az állítást, hogy a zsidók és a judaizmus karaktere már az i. sz. első századot jóval megelőzően, nevezetesen a Jeruzsálem Nabukodonozor általi i. e. 586. évi elfoglalása, vagyis a babilóni fogság kezdete idején kialakult.
Darlington elemzése számos kérdést érint, én itt az intelligencia-problémára összpontosítok. A bibliai történetben világosan az szerepel, hogy a zsidóknak csak egy kiválasztott csoportját hurcolták el Babilónba. Azt olvashatjuk, hogy Nabukodonozor „elhurczolta az egész Jeruzsálemet, összes fejedelmeit és minden vitézeit, tízezer foglyot, az összes mesterembereket és lakatosokat, úgy hogy a föld szegény népén kivül senki sem maradt ott.” (2Kir 24,14) És valóban, a babilóniak elhurcolták a – részben a magas intelligencia-szint alapján kiválasztódott – zsidó elitet, hátrahagyva a – részben alacsony intelligencia-szint alapján kiválasztódott – szegényeket és képzetleneket. Amikor a foglyok visszatértek, több, mint egy évszázaddal később, a Judeában maradottak felszívódtak a más vallásúak körében. Csak akik követték Ezsdrás utasítását: „tegyetek vallást az Úr előtt, atyáitoknak Istene előtt, és cselekedjetek az ő akaratja szerint, elkülönítvén magatokat e föld népeitől és az idegen feleségektől” (Ezsdrás 10,11), vagyis akik lemondtak idegen feleségeikről és gyermekeikről, csak azok maradhattak a csoportban. A visszatért foglyok, akik az újjáalakuló zsidóság magját alkották, főképp a zsidó elitek leszármazottait foglalták magukban – minden valószínűség szerint egy olyan populációt, amelynek képességei az átlagot tekintve messze meghaladták a fogság előtti népességét.
Feltételezésem szerint tehát a babilóni fogság olyan konkrét mechanizmus volt, melynek köszönhetően a zsidó intelligencia-szint már igen korán magasabbra emelkedhetett. Azonban nem hiszem, hogy csak ez az egy magyarázat adódik. Megvan rá az okunk, hogy úgy gondoljuk: eme folyamat nélkül is működött, már az i. sz. első század előtt ez a sajátos intelligencia-szelekció.
Már a legkorábbi kezdetektől – talán a mózesi időktől – fogva, a judaizmust áthatotta az intellektuális komplexitás. Isten a törvény követésére szólította fel a zsidókat, ami egyet jelentett a törvény megtanulásának kötelességével. A törvény olyan kiterjedt és bonyolult volt, hogy a tanulási és ismétlési folyamat sosem ért véget. Mitöbb, a zsidó férfiakat tiltották attól, hogy azt állítsák magukról: ők már ismerik a törvényt. Az apák parancsba kapták, hogy tanítsák a törvényt gyermekeiknek. És amikor az apák nem teljesítették kötelességüket, akkor ezt mindenütt kikürtölték. Egyetlen más vallás sem fogalmazott meg annyi intellektuális követelményt a hívők összességével kapcsolatban. Már jóval Joshua ben Gamle és a második Templom lerombolása előtt, a jó zsidó élettel kapcsolatos követelmények megfelelő ösztönzőt jelentettek a kevésbé intelligens zsidók eltávolítására a közösségtől.
A Krisztus utáni 1. évszázad eseményeinek értékelése valóságos tyúk-tojás problémát jelent. Hasonlítsuk össze a helyzetet a kínai nyelvvel és annak több ezer írásjelével. A kognitív teszteken a mai kínaiak különösen jó eredményeket érnek el a vizuális- és térérzékelési képességek területén. Feltételezhetően a kínai írás tanulásának kötelezettsége javította a kínaiak magas szintű vizuális és térérzékelési képességeit, még valószínűbbnek tartom azonban, hogy csak a már amúgy is magas szintű vizuális- és térérzékelési képességekkel rendelkezők képesek kitalálni egy ilyen átkozottan nehéz írásmódot. Hasonlóképpen lehetséges szerintem az is, hogy a zsidók fejlettebb verbális képességeit is erősítették a másodlagos és harmadlagos hatások, például az a követelmény, hogy az i. sz. 1. századot követően képesek bonyolult szövegeket olvasni és megérteni. Azonban sokkal valószínűbbnek tartom, hogy csak a korábban már magasabb szintű verbális képességekkel rendelkezők álmodnak arról, hogy ilyen szigorú követelményt állítsanak fel.
Ezek az érvek még tovább repítenek előre a spekuláció világában. Eddig, minthogy feltételeztem, hogy a zsidók verbális képességeiket részben a mózesi időknek köszönhetik, feltett kézzel állok az evolucionista pszichológusok utolsó kihívásával szemben. Miért történhetett meg az Mózes idejében, hogy egy törzs, amely ugyanabban a környezetben él, mint más közel-keleti nomád vagy mezőgazdasági termelést folytató népei, más népekénél magasabb intelligencia-szintet ért el?
Ezen a ponton már csak eredeti, kivételesen szűkszavú és szerencsére cáfolhatatlan hipotézisemben találok menedéket. A zsidóság Isten választott népe.

(Commentary)


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969