2013. I-VI
 

Logos. Szent János evangéliuma prológjának egy új értelmezése
Prékopa András

(Bevezetés) Karácsony vigíliája a keresztény ember számára egyike a legbensőségesebb alkalmaknak, Jézus születését ünnepeljük. A családok összejönnek, az utcákon leáll a forgalom, csak kevesen vannak még kinn: gyerekeket sétáltató szülők, szeretteikhez siető emberek. Az ablakokban látható a fenyőfákon égő gyertyák fénye, odabenn énekelnek, imádkoznak, felolvassák Lukács evangéliumának Jézus születését hírül adó második fejezetét. Megajándékozzák egymást és szeretetben eltöltik az estét. Másnap, december 25-én a templomokban János evangéliuma I. fejezetének 1–14. verseit olvassák. Az előző esti érzelmi hatásokat értelmiek egészítik ki. Lenyűgöznek bennünket a szépséges és súlyos szavak, mondatok. A csúcsot az utolsó, 14. vers jelenti. A tanulmány gondolatmenetének követését megkönnyítendő, a teljes szöveget ide másoljuk. A régebbi, archaikus fordítások szebbek az újabbaknál, ezért a szöveget egy régi Missaléből vesszük: ”Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt és Isten volt az Ige. Ez volt kezdetben az Istennél. Mindenek ő általa lettek, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett. Őbenne élet volt és az élet volt az emberek világossága. És a világosság a sötétségben világít, de a sötétség azt föl nem fogta. Vala egy ember, Istentől küldetve, kinek neve volt János. Ez tanúságul jöve, hogy tanúskodjék a világosságról, hogy mindenki higgyen őáltala. Nem volt ő a világosság, hanem hogy tanúságot tegyen a világosságról. Az igazi világosság volt, mely megvilágosít minden világra jövő embert. A világban vala, és a világ őáltala lett, és a világ őt meg nem ismeré. Tulajdonába jöve, de övéi őt be nem fogadták. Mindazoknak pedig, kik befogadták, hatalmat ada, hogy Isten gyermekeivé legyenek, azoknak kik hisznek az ő nevében, kik nem a vérből, sem a test ösztönéből, sem nem a férfi indulatjából, hanem Istenből születtek. És az Ige testté lőn, és miköztünk lakozék; és láták az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttének dicsőségét, ki tele volt malaszttal és igazsággal.” Az idézet János evangéliuma prológjának (1–18. versek) része. A december 25-i evangélium idáig terjed és a mi közölni valónk szempontjából is elegendő az 1–14. versek felidézése. A magyar fordításban szereplő Ige szó a görög Logos fordítása. Mint tudjuk, a Logos Jézus Krisztust jelenti, a szó azonban az evangélium eredeti görög szövegében csak a prológban fordul elő, máshol nem, sőt az egész Újszövetségben is csak további két helyen találkozunk vele (1János 1,1 és Jelenések 19,13). A magyar nyelv a nyelvtani ige szavunk nagy kezdőbetűs változatával érzékelteti azt, amit a görög Logos szó takar. Hasonló a helyzet a latin fordításban: Verbum. Názáretben az Angyali Üdvözlet templomában olvassuk az oltár kövébe vésett szöveget: Hic Verbum Caro Factum Est (Itt Testesült meg az Ige). A latin nyelvek általában követik ezt a szokást, vannak azonban más megoldások is. Pl. a német és az angol nyelvekben a Wort, ill. a Word a Logos fordítása. Goethe Faustja mondja a tragédia első részében: ”Kinyilatkoztatásra vágyunk, mely nem gyúlt szebb fényre sehol se, mint az Újszövetség lapjain. Ős-szövegét föl kell, hogy üssem, hogy amint ihletem segít, mostan a szent eredetit édes nyelvünkön új szavakba fűzzem. Kezdetben volt az Ige! – szólt a könyv. Megbotlok, íme, az első kövön. Ige! Hogyan becsülném oly magasra? Ezt más szó kell, hogy visszaadja, ha jól világosít meg szellemem. Tehát: kezdetben volt az Értelem. Az első sort mérd meg nyugodtan, tollad ne fusson elhamarkodottan! Az értelem teremt mindent elő? Kezdetben volt, írd inkább, az Erő! De alighogy e szót leírtam, menten int valami, hogy jobbat kell keresnem. Szellem, segíts! a szó megszületett, ideírom: kezdetben volt a Tett.” A fenti sorok érzékeltetik a fordítók dilemmáját. Ige, Szó, Értelem, Tett? Melyik adja vissza leginkább a Logos jelentését? A logos azonban nem csupán egy görög szó volt az evangélium keletkezésének idején (Kr. u. első század második fele), hanem évszázadokkal korábban bevezetett filozófiai fogalom is. Míg ez megkönnyítette a hellén kultúrán nevelkedett zsidók és nem zsidók számára az evangélium megértését, a későbbi korok bibliafordítói munkáját megnehezítette. Dolgozatunknak az a célja, hogy új értelmezést adjunk a prológ 14. versének. Ahhoz, hogy ezt megtehessük, szükségünk van előkészítő ismeretekre és megfontolásokra.
A következő, második szakaszban a logos szónak az ókori görög és zsidó filozófiában tulajdonított jelentésével foglalkozunk. A harmadik szakaszban olyan ószövetségi utalásokat említünk meg, melyek a keresztény hit szerint a Logosra, vagyis Jézus Krisztusra vonatkoznak. Ezt követően János evangéliuma prológja értelmezésének szakirodalmából veszünk részleteket. Végül az ötödik szakaszban előadjuk a prológ 14. versének általunk adott értelmezését. A 14. vers értelmezése nem teljesen új, a kereszténység már kialakulásakor és a későbbi korokban is elfogadott és alkalmazott olyan elveket, amilyeneket a dolgozat utolsó szakaszában kifejtünk. Az elmélet és a gyakorlat egységéről van szó, konkrétabban arról, hogy a Logos megtestesülése előképe a logos szükségszerű megtestesülésének, tehát annak, hogy az emberi gondolat (logos) is akkor igazán az, ha valamilyen formában a gyakorlatban is testet ölt. Mindamellett a szakirodalomban nem találkoztunk a miénkhez hasonló általános értelmezéssel, és azt gondoljuk, hogy érdemes erre a figyelmet felhívni.
2. Előzmények a klasszikus görög és zsidó filozófiában A görög és általában a nyugati gondolkodás bölcsője Ioniában ringott. Ionia: Kis-Ázsia nyugati partvidéke a közeli szigetekkel együtt a Krisztus előtti néhány századon át a Kelet és a Nyugat találkozási helye volt. Korai filozófusainak egyik legjelentősebb alakja, a milétosi Thalés (kb. Kr.e. 624–546) tulajdonképpen nagyobb matematikus volt, mint filozófus. Nevéhez fűződik a geometria tudományos megalapozása. Ő és Pythagoras (kb. Kr.e. 580–500) vezette be a bizonyítás módszerét a matematikába. Thalés nevét a hír akkor kapta szárnyra, amikor megjósolta a Kr.e. 585-ben bekövetkezett napfogyatkozást, féltudományos módszerrel, de sikerrel. Pythagoras tételének keletkezési idejét szülőföldjén, Samos szigetén, a Kr.e. 550. évben jelölik meg, hozzávetőlegesen. Az eredmények jól ismertek, számunkra most annak a hangsúlyozása a fontos, hogy Thalés és Pythagoras azokra deduktív úton egzakt bizonyítást adott. Szabó Árpád szerint a deduktív bizonyítás módszere a filozófián belül keletkezett, mégpedig az eleai filozófusok munkássága nyomán. Fehér Márta hasonlóan vélekedik, de kifejti azt is, hogy a deduktív és az indirekt bizonyítás a görög, (főleg az athéni) demokrácia politikai és jogi gyakorlatának a terméke. Elea: antik görög város, egykori szicíliai kolónia Itália déli részén, Nápolytól délre, melyet az Ioniából a perzsák elől menekülő görögök alapítottak a Kr.e. 6. században. Az önálló perzsa államot Kyros (Kr.e. 559–530) teremtette meg. Katonailag megerősödött, támadásba lendült, meghódította a görög polisok egy részét, mások maguktól meghódoltak. A perzsa uralom ellen hamarosan görög felkelés tört ki, amit a perzsák levertek és a görög városokat feldúlták. Az Égei-tenger partján fekvő Ephesost azonban megkímélték, valószínűleg az ottani hírneves Artemis szentélyre való tekintettel. A perzsák ugyanis tiszteletben tartották a leigázott és általában az idegen népek vallását Ephesosban élt élete egy szakaszában Szűz Mária és a ”szeretett tanítvány”, János apostol (a két személy azonosságát ma sokan kétségbe vonják). Szűz Mária viszonylag épségben megmaradt háza ma is látható a múzeummá alakított, nagyrészt romos városban. Ephesos közelében van Samos szigete, Pythagoras szülőhelye. Nevét a sziget Pythagorio városkája őrzi. A tudós szobra a tengerparton áll, tételének keletkezési évét az alkotó a talpkövébe véste. Ugyancsak közel van Patmos szigete, ahol a hagyomány szerint János apostol a Jelenések Könyvét írta. Ephesos a római hódítás után indult gyors fejlődésnek. A korábbi kis városból kétszázezer lakosú metropolis lett Pál apostol látogatásának idejére. Nagy forgalmat lebonyolító kikötője világvárossá tette. A kikötő azonban később eliszaposodott és a város elnéptelenedett. Romjaiból következtethetünk egykori nagyságára és pompájára. A Kr.e. 6. és 5. század fordulóján Ephesosban élt és alkotott Hérakléitos. Előkelő nemesi családból származott, az ő családjában öröklődött a basileos (király, fejedelem) tisztség. Ő azonban ezt átengedte testvérének és figyelmét a filozófiának szentelte. Ő volt az, aki azt mondta, hogy kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni, mert közben a víz elfolyik, a folyó és mi is megváltozunk. Minden változik, a világban mégis rend van. Ez csak úgy lehetséges, hogy a világot egy univerzális értelem, a Logos kormányozza, minden dolgot egységbe foglalva és irányítva egy univerzális törvény alapján. Mindamellett Hérakléitos számára a Logos nem volt személy, filozófiája vallási szempontból nézve panteistának mondható. Hérakléitosnál a Logos, mint minden dolgok rendező elve párosult egy morális magatartással, mely az isteni akaratba való belenyugvást, annak elfogadását jelentette. A panteista kozmológia némiképpen hadilábon áll azzal a lélektani magatartással, amelyet az isteni törvény elfogadása hoz létre az egyénben. Ezt a sztoikusok, Hérakléitos követői is érezték, és különösen a késői sztoikus filozófusok gyakran használtak olyan nyelvezetet, mely egy személyes Istenség jelenlétére utal. A Kr.e. 6. és 5. század a görög történelem turbulens korszaka, részben a perzsa háborúk, részben pedig Athén és Spárta vetélkedése miatt. Kr.e. 480 körül a görögök súlyos vereséget mértek a perzsákra, akik azután elhagyták Európát. Végül 449-448-ban a görögök Susában békét kötöttek a perzsa királlyal. Ezzel Kis-Ázsia gyakorlatilag felszabadult a perzsa uralom alól.
Ám nemsokára elkezdődött a peloponnésosi háború Athén és Spárta között, mely Kr.e. 431-től néhány év megszakítással 404-ig tartott és Athén vereségével végződött. Csak csodálhatjuk, hogy e turbulens időkben az egyébként nyugalmat kívánó filozofálás mégis virágzott és olyan nagyságokat produkált, mint Sókratés, Platón és Aristotelés. Velük mégsem kívánunk foglalkozni. Megemlítjük azonban, hogy Kr.e. 386-ban Platón létrehozta Akadémiáját, az akkori város határától kifelé egy kilométerre, az (egykori tulajdonosáról) Akadémosról elnevezett ligetes területen. Ezt tekinthetjük a világ első felsőoktatási intézményének. A híres matematikusok és filozófusok egész sora tanult ott. Közéjük tartozott Eukleidés, aki Kr. e. 300 körül kiadta 13 könyvből álló ”Elemek” című művét, mely a kor matematikai ismereteit foglalta össze. A Hérakléitos-féle Logos a közben eltelt évszázadok alatt közismertté vált, Thalés, Pythagoras és az eleai filozófusok deduktív bizonyítási módszerével együtt. Mindezek eredményeként megszületett (Eukleidésnél) az axiomatikus módszer. Ez azt jelenti, hogy nyilvánvaló, vagy nem nyilvánvaló, de posztulált állításokból kiindulva, további tételeket, állításokat vezetünk le, deduktív módon. A Kr.e. 300 körüli években egy másik fontos személy, a cyprusi Zénón (336–264) lépett fel és terjesztette el a filozófiáját, melyet ő és követői a tarkára festett piaci oszlopcsarnokban, a sztoában adtak elő. Innen származik a sztoikus filozófia elnevezés. Miután Zénón a Kr.e. 315–313. években Athénba ment és ott megismerkedett Platón tanításával, Sókratés erejének és jellemének csodálója lett. Kr.e. 300 körül megalapította athéni filozófiai iskoláját. Írásaiból sajnos csak töredékek maradtak fenn. Zénón tanait tanítványai: Kleanthés és Chrysippos fejtették ki és terjesztették, sok lelkes követőt találva. A sztoicizmust szokás a korai, a későbbi és a késői jelzőkkel illetni, a második a Kr.e. 1– 2. századok, a harmadik a Kr. u. 1–2. századok során kifejtett tanokra vonatkozik. Számos ismert személyiséget sorolhatunk a követők közé (pl. Seneca és a császári trónra került Marcus Aurelius). A korai sztoicizmus már tartalmazza azokat az elemeket, amelyek számunkra fontosak. Bár e filozófiának van mondanivalója a logikára vonatkozólag is, számunkra a kozmológiája és az etikája a fontosabb. Megjegyezzük azonban, hogy az állítások összekapcsolása tekintetében (mikor igaz az, hogy ha X, akkor Y ?) ma is a sztoikus felfogást követjük. Kozmológiai vonatkozásban a sztoikusok Hérakléitoshoz nyúlnak vissza, az ő Logos-tanát szélesítik és általánosítják. Szerintük a világot egy passzív és egy aktív princípium vezérli, az utóbbi a Logos, vagy Világtörvény (vagy Világtűz). E két elv tulajdonképpen együtt alkotja az egészet. Az aktív princípiumot Istennel azonosították, aki mindeneket elrendezett az ember javára. A sztoikus etika szerint az emberi élet célja a boldogság, mely az erény gyakorlásában fejeződik ki, ami viszont azt jelenti, hogy a természet törvényeivel összhangban kell élnünk. Ez egyben az emberi cselekvésnek az isteni akarattal való egyezését jelenti. Az erényeknek vannak konkrétabb formái is, mint pl. bátorság, belátás, önuralom, igazságosság. Mindez annak következménye, hogy az ember értelmes lény, értelme, a logos, csírája és része az univerzális Logosnak. Ez másfelől az embereket szoros kapoccsal köti össze, mely kapcsolat szorosabb, mint amit az egy államhoz, vagy néphez tartozás jelent. A mai globalizálódó világban jól hangzanak a sztoikus eszmék: egy ország, egy állam van, minden ember ennek polgára. Valamivel jobban és realisztikusabban hangzik az az ugyancsak sztoikus megfogalmazás, miszerint a minden emberben meglévő értelem az emberek között testvériséget eredményez, mely testvériség az egyenjogúságban és az embereknek a közjóra való törekvésében jut kifejezésre. Ez nem jelenik meg egyenlő mértékben minden egyes emberben, de potenciálisan minden embernek sajátja. Még a rabszolgák, sőt az ellenség is rendelkezik jogokkal, az utóbbinak pl. megkegyelmezhetünk, megbocsáthatunk. Az ember az önszeretetét ki kell, hogy terjessze családjára, barátaira, honfitársaira, a tőle távolabb állókra is, végső soron az egész emberiségre, mégpedig önszeretetével egyenlő mértékben. Egyes szerzőknél azt olvassuk, hogy a filozófusok istenében nincs szeretet, ellentétben a keresztények Istenével. Látjuk azonban, hogy a sztoikusok istene, a Logos, és ennek az emberben meglévő része, az értelem, vagy logos, az emberek egymás iránti szeretetét kötelező erővel írja elő.
Nagy Sándor (Kr.e. 356–323) 336-ban lépett trónra. A haláláig eltelt tizenhárom év alatt hatalmas birodalmat hozott létre. A meghódított területek nagy részét hellenizálta, vagyis azokon elterjesztette a görög kultúrát és a görög nyelv használatát. A görög kultúrán nevelkedni és görögül beszélni egy nem görög ember számára is (mai és akkori értelemben egyaránt) nyugatorientációt, modernséget jelentett. Nagy Sándor 332 őszén, Perzsia belsejébe nyomulása előtt, Egyiptomot hódoltatta. Egyiptomi tartózkodása alatt megalapította a Nílus deltájától kissé nyugatra fekvő, róla elnevezett várost, Alexandriát. A város rövid idő alatt az ipar, a kereskedelem, a tudomány és a művészetek központja lett. Nagy számban éltek itt zsidók is, akik már csak görögül beszéltek. Miután a héber nyelvű szent írásokat olvasni nem tudták, felkértek hetven zsidó tudóst, hogy a héber bibliát görögre fordítsák. A lefordított könyv nevében őrzi a fordítást végző tudósok számát: Septuaginta (LXX). Az ókori Alexandria leghíresebb filozófusa a zsidó Philón (Kr.e. 25 – Kr. u. 40) volt. Tekintélyére jellemző, hogy ő vezette azt a küldöttséget Gaius (Caligula) császárhoz, mely a zsidók elleni atrocitások ellen tiltakozott. Ez Philón halálának évében történt.
Philón munkáit a hellén filozófiai gondolkodás és a zsidó vallási eszme együttese hatja át. Véleménye szerint a görög filozófusok rendszerük létrehozásában támaszkodtak a zsidó szent írásokra. Philón célul tűzte maga elé, hogy a zsidó ortodoxiát a hellén filozófiával összeegyeztesse, egyiknek a másikra gyakorolt hatását kifejtse. Ennek kapcsán jutott el a Logoshoz. A zsidó teológia szerint Isten tér és idő nélküli abszolút személy, transzcendens és mindenek fölött álló. A zsidó szent írások nem filozófiai terminológiával, de azért világosan kifejtették Istenről a fent említetteket. Philón a transzcendens Isten és az anyagi jellegű kozmosz közé közbülső létezőket képzelt, ezek körében a legmagasabb rendű a Logos. Philón szerint a Logos Istennél alacsonyabb rendű. Ebben a tekintetben tehát alapvető különbség van Philón és a keresztények Logosa között, még ha az utóbbiak támaszkodtak is, legalább részben, Philón írásaira. Philón a Logosnak két funkcióját különbözteti meg: az egyik az ideák világához, a másik az anyagi világhoz, az ideák világa kópiájához kapcsolódik. Emberi hasonlattal élve, az egyik az értelemnek, a másik az értelemből, mint forrásból fakadó szónak felel meg. A hasonlat azonban csakis Isten esetében megfelelő, Ő ugyanis szavával teremtette az anyagi világot (Gen. 1.). Philón Logosa nem Isten, vagy az Istenség része, hanem attól különböző, annak alárendelt lény, aki által Isten magát kifejezi és cselekszik. Más helyen Philón a Logost egy angyallal azonosítja, mint ahogyan némely angyalokat hatalmasságoknak nevez, akik Isten hatalmának reprezentánsai. Philón etikájában az erények megszerzésére és azokban való növekedésre törekvést hangsúlyozza. Ennek megfelelően inkább az elmélyülő, tudományos tevékenységet tartja jónak, mint a nyilvános szereplést, amennyiben az előbbi a lélek belső életét segíti, emeli magasabb régiókba. Az extázis passzív állapota a földön élő ember lelke állapotának legmagasabb fokozata.
Philón Logos-elmélete világosan elkülönül a keresztény felfogástól. Lehetséges, hogy hatással volt a kereszténység tételeinek filozófiai megfogalmazására, ezt azonban nem helyes eltúlozni, a lényeg ugyanis különböző. Philón hatása a keresztény felfogásra abban is megmutatkozik, hogy előtérbe állította az Isten és az emberek, illetve a teremtett világ közötti közbülső lényeket és azt, hogy az emberi lélek Istenhez való felemelkedése extázisban kulminál. Philón összegyűjtött műveit nemrég angolul is kiadták. Magyar nyelven is találhatunk munkáiról szóló ismertetést, pl. Somos könyvében.
3. Ószövetségi és egyéb utalások. A héber biblia huszonnégy könyvet tartalmaz, a protestáns Ószövetség harminckilencet. A kettő azonban tartalmilag azonos, csupán a csoportosítás más az egyikben, mint a másikban. A héber biblia pl. a kispróféták írásait együtt egy könyvnek tekinti. A katolikus Ószövetség az egyházatyák, főleg Szent Ágoston hatására még hét zsidó ”apokrif” iratot hozzávesz az Ószövetséghez, így az összesen negyvenhat könyvből áll. Az Újszövetség tekintetében nincs eltérés a protestánsok és a katolikusok között. A hét könyv, mellyel a katolikus Ószövetség több, a következő: Tóbiás könyve; Judit könyve; A Bölcsesség könyve; Jézus, Sirák fiának könyve; Báruk könyve; A Makkabeusok első és második könyve. E hét könyvben is találunk olyan utalásokat, melyek a keresztény hit szerint Jézus Krisztusra vonatkoznak. A témában elmélyülni kívánó olvasó számára O’Collins kitűnő könyvét ajánljuk. Mi itt csupán szemelvényeket adunk (O’Collins útmutatása alapján) az Ószövetségi bölcsesség-irodalomból. Ezenkívül röviden foglalkozunk a Logos gnosztikus eredetének a kérdésével. Az Ószövetségben szereplő messiás, Isten szava, bölcsesség szavak, a keresztény hit szerint Jézus Krisztusra utalnak. Pál Korintusiaknak írt első levele 1,24-ben Krisztust nevezi Isten erejének és bölcsességének. Isten szavával mindjárt az Ószövetség elején, a Teremtés Könyvének első fejezetében találkozunk: Isten szavával teremtette a világosságot, a napot, a holdat, a földet, a növény- és állatvilágot, az égitesteket és minden létezőt. A csúcs az ember teremtése Isten képére és hasonlatosságára. A 33. Zsoltár 6–9. versében olvassuk: ”Az Úr szava alkotta az egeket, szájának lehelete minden seregüket... mert ő szólt és meglettek, parancsolt és létrejöttek.” Judit 16,14-ben ez áll: ” Minden teremtményed szolgáljon neked, mert szóltál és lettek, ...” A német és az angol nyelvben Szent János Logosának fordítása a Wort illetve a Word szavakkal történik, összhangban a fenti idézetekkel. Lássunk néhány idézetet a bölcsességre vonatkozólag. Salamon így imádkozik (Bölcs. 9): ”Atyáim Istene, Irgalom Ura, aki szavaddal teremtettél mindeneket és bölcsességeddel alkottad az embert, hogy uralkodjék a teremtményeken, amelyeket alkottál, hogy igazgassa a földkerekséget szentségben és igazságban és egyenes lélekkel igazságot tegyen: add meg nekem a veled együtt trónoló bölcsességedet, ... Veled van bölcsességed, amely ismeri műveidet, s amely jelen volt akkor is, amikor a világot teremtetted.” Sirák 24, 3–9. verseiben a bölcsességről ezt olvassuk: ”Magasztalják népe körében, megcsodálják a szentek közösségében, dicsérik a választottak sokasága előtt, áldják az áldottak közt, amikor így szól: ‘a Magasságbeli szájából jöttem elő, mint elsőszülött, valamennyi teremtmény előtt, ...’ ” Végül idézzünk a Példabeszédek Könyvéből. A 8. fejezet 12–27. verseiben olvassuk: ” Én a bölcsesség ott lakom az eszességben és vagyok jelen az értelmes gondolatokban. ... Az Úr szerzett engem útjai elején, kezdetben, mielőtt bármit is alkotott. ... Még nem teremtette meg a földet és a folyókat és a földkerekség sarkait, amikor az eget felállította, már ott voltam.” Miért nem a bölcsesség szót választotta Szent János Jézus Krisztus megjelölésére, hiszen ez, nem a logos fordul elő az Ótestamentumban? O’Collins válasza erre az, hogy a Bölcsesség az Ószövetségben nőneműként is előfordul. Ilyen hely pl. a Bölcsesség Könyvének 7. fejezete. Minthogy Jézus Krisztus férfi volt, a Bölcsesség szóhasználat a prológban nem lett volna megfelelő. Az ókorban az egyházatyák közül többen is alkalmazták a Bölcsesség szót Jézus Krisztus azonosítására. Nagy Konstantin császár megerősítette ezt a szokást azáltal, hogy templomot emeltetett Jézus Krisztusnak, az isteni bölcsesség megtestesítőjének. A templomot később, Justinianus császár uralkodása idején Konstantinápolyban újjáépítették és 538-ban Hagia Sophia, azaz Szent Bölcsesség néven felszentelték. A templomból később a törökök mecsetet csinálták, de Kemal Atatürk múzeummá nyilvánította. Az épület ma is áll Isztambul óvárosában. Nagy Konstantin óta a keleti ortodox egyházban szokássá vált templomokat az isteni Bölcsességről elnevezni. A korabeli zsidó olvasó számára János evangéliumának prológja ismerősen csengett, hiszen egyes ószövetségi passzusok nagyfokú hasonlóságot mutatnak hozzá. A hasonlóság régóta közismert. Epp úgy gondolja, hogy az ószövetségi Bölcsesség és a Tóra közé egyenlőségjel tehető. Erre a két írásból párhuzamba állítható idézeteket említ. Még azt is állítja, hogy a prológ szerzője, amikor 1,18-ban azt írja, hogy: ”Mert a törvényt Mózes közvetítette, a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztusban lett osztályrészünk”, valójában egy a Tórából vett gondolatmenetet folytat, igaz, konklúziója már a kereszténységet hirdeti. Végülis az ószövetségi passzusok, melyek a Bölcsességet említik, a kereszténység számára csak előképet adnak, nem a teljes valóságot idézik, hiszen a prológ legfontosabb eleme az inkarnáció, a Logos azonosítása Jézus Krisztussal.
János evangéliuma prológjával kapcsolatban meg kell még említenünk azokat a kutatásokat, amelyek arra irányulnak, hogy a prológot gnosztikus himnuszokból eredeztessék. A gnoszticizmus pontos keletkezési idejét nem ismerjük, lehetséges, hogy már létezett a Kr.e. évtizedekben is, de sokan inkább a kereszténység egyik eretnek elhajlásának tartják. Ezt írják róla Ireneus és Tertullián. Vannak akik azt a kereszténység extrém hellénizációjának illetve ókori gondolatáramlatnak tartják. Bonyolult tanításának lényegét megismerhetjük pl. Kelly könyvéből. A Kr. u. második és harmadik században sok követőre talált. Szerintük a világon túl és a világ fölött lakozik az Isten, az Atya, aki öröktől fogva van és egyik emanációja (van több is) a Logos. Dodd és Bultmann híres, de megcáfolt munkái azt bizonygatják, hogy János evangéliumának prológja gnosztikus himnuszok alapján íródott. Deeks viszont azt állítja, hogy a prológ egy korábbi gnosztikus himnusz és egy keresztény hitvallás ötvözetéből származik. Jóllehet a vita, pro és kontra ma is tart, 1966-ban Ridderbos , az akkori időnek megfelelően megállapítja, Rückstuhl nyelvészeti tanulmányára támaszkodva, hogy János evangéliuma elejétől végéig egységes nyelvi stílust követ. Az evangélium keletkezési idejét illetően pedig azt írja, hogy Egyiptomban felfedezett papirusztöredékeken talált szövegrészek, melyek a Kr. u. második század elején keletkeztek, tanúsága szerint az evangélium ennél korábbi keletű. Újabb archeológiai leletek alapján egyesek feltételezik, hogy János evangéliuma Jeruzsálem bukása, tehát Kr. u. 70. előtt íródott. A legújabb irodalom összegzéseként Brown az evangélium keletkezési idejének a Kr. u. első század végét jelöli meg. A keresztény hit szempontjából lényegtelen, hogy az evangélium egyes részei hasonló szövegrészben más, korábbi keletű írásművekben esetleg megtalálhatók. János evangéliumának prológjából egyes mondatokat, mondatrészeket valóban megtalálunk a görög filozófiai és a nem keresztény vallási irodalomban. Ezek azonban a leglényegesebb elemet nem tartalmazzák. Idézzünk Szent Ágoston Vallomásai Hetedik Könyvéből (IX. Fejezet) : ”A te [Isten] igazításod volt, hogy valamely felfuvalkodottságtól szinte repedező 10 ember útján a platónikusok néhány görögből latinra fordított könyvét juttattad kezembe. Ezekben olvastam sok mindenféle bizonyossággal megtámogatva, nem így szó szerint, de értelem szerint a következőket: 1. Kezdetben vala az Ige, és az Ige Istennél vala és Isten vala az Ige. 2. Ez vala kezdetben az Istennél. 3. Mindenek őáltala lettek, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett. ... Azt is olvastam, hogy az Ige, az Isten, nem húsból, nem vérből, nem férfi akaratából, nem a test ösztönéből, hanem Istenből született. Hogy az Ige testté lőn és mibennünk lakozék, nem olvastam ott.”
4. A prológ 14. versének hagyományos értelmezése. János evangéliumának prológja sokakat lenyűgözött rendkívüli mélységével és elokvenciájával. A csúcsot a 14. szakasz jelenti. Hatásának illusztrálása céljából idézzük fel a híres nyelvész Franciscus Junius (az ifjabb, 1591–1621) megtérésének történetét saját előadásában. ”Atyám, aki gyakran olvasta az Újszövetséget, és régóta, bánatosan figyelte, ahogy egyre hitetlenebbé válok, olyan helyre tette a könyvtárában azt a könyvet, mely utamba esett, hogy figyelmemet felkeltse, ha Isten megáldja a tervét, amiről nekem semmit sem szólt. Ott én akaratlanul kinyitottam az Újszövetséget, amely előrelátóan elém volt helyezve. Bár mélyen elmerültem más gondolatokba, megkapott az evangélista nagyszerű szövege, amelyre tekintetem ráesett: ‘Kezdetben volt az Ige és az Ige Istennél volt és Isten volt az Ige’. A fejezet egy részének elolvasása után megkapott a gondolatmenet isteni mivolta, a kompozíció fensége és ereje, mely az emberi elokvencia legmagasabb szintjét is meghaladta. Testem összerázkódott. Értelmem annyira a szöveg lenyűgöző hatása alá került, hogy egész nap szinte azt sem tudtam, ki vagyok. Izgatottságom nem szűnt, hanem folytatódott, míg megnyugodtam az alázatos hitében annak, aki testté lőn és miköztünk lakozék.” A prológ 14. versének értelmezése a szakirodalomban lényegében egységes. Vegyük sorra az egyes mondatokat. ”És az Ige testté lőn és miköztünk lakozék.” A prológ későbbi részeiből megtudjuk, hogy az Ige azonos Jézus Krisztussal és egyben Isten, isteni személy. A 14. versben pedig azt olvassuk, hogy ez az isteni személy megtestesült, mégpedig emberi formát öltött. Az Újszövetség eredeti görög szövegének mondanivalóját a magyar fordítás csak érzékelteti, de nem adja vissza hűen az evangélista gondolatmenetét. A ”köztünk lakozék” helyett a furcsán hangzó ”köztünk sátorozott” lenne a pontos fordítás. János itt utal arra, hogy amikor a zsidók negyven éven át a pusztában vándoroltak, valahányszor letáboroztak, az szigorú rend szerint történt. A Számok 2. fejezete ezt részletesen leírja. Ennek 17. versében azt olvassuk, hogy ”Utánuk a megnyilatkozás (találkozás) sátora és a leviták tábora következzék, a többi tábor közepette; ahogyan táboroznak, úgy keljenek útra, ki-ki a maga helyén, hadi jelvényeik rendjében.” A megnyilatkozás (találkozás) sátora a tabernákulum néven is szerepel az írásokban. Boice ennek a méreteiről is tudósít: hossza 13.5 m, szélessége 4.5 m volt. Ennek egyik végében volt a 4.5×4.5 m2 alapterületű szentek szentje, melyben a szövetségládát helyezték el, tetején a két kerubbal és Mózes két újabb kőtáblájával (az elsőt, mint tudjuk, Mózes haragjában összetörte). A sátor egy kb. 26×52 m2 területű, négyszög alakú udvarban helyezkedett el, ebben volt az áldozati oltár is. A tabernákulum volt az a hely, ahol Isten az ő népe között lakozott, ahol kinyilatkoztatta magát és ahol népével találkozott, beszélt hozzájuk. A második tabernákulum Jézus Krisztus, aki emberi formát öltött és akiben Isten találkozik az emberrel és szól hozzájuk. Új szövetség lép életbe, melynek alapja, tabernákuluma Jézus Krisztus. Ő nem azért jött, hogy a Törvényt eltörölje, hanem, hogy betöltse, teljesebbé tegye. Mózes törvényei helyett szigorúbbak lépnek életbe, melyek alapja nem a parancs, hanem a szeretet és az önfeláldozás. ”És láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttének dicsőségét.” János és a többi apostol első kézből tapasztalhatta Jézus Krisztus dicsőségét. Az evangélista magyarázatul a 19. verstől kezdődően Jézus szolgálata első hetének eredményeit tárja elénk, hogy mi is, akik nem voltunk ott a megtestesült Ige földi életében, értesüljünk tetteiről. Az eseménysorozat a kánai menyegzővel, a víz borrá változtatásával zárul. Ez volt Jézus első csodatétele, amint az evangéliumban olvassuk: „Kinyilatkoztatta dicsőségét és tanítványai hittek benne.” ”Telve malaszttal és igazsággal”. A malaszt vagy kegyelem szó a bibliamagyarázatok szerint a Megváltó Isten kedvessége és szeretete az emberek iránt. A kegyelem az érdem ellentéte, meg nem érdemelt adomány. Éppen az ellenkezőjét érdemelnénk, ám Isten a kegyelmével fejezi ki az emberek iránti szeretetét. Pál apostol írja (Rómaiak 5,8): ” Isten azonban azzal tesz tanúságot irántunk való szeretetéről, hogy Krisztus meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk, még sokkal inkább megment bennünket haragjától.” Az ebben a szövegrészben említett második fogalom az igazság. Az igazság fogalmát korunkban sokan félreértelmezik. Egyes filozófusok Hegelnek és Marxnak tulajdonítják a relatív igazságfogalom elterjesztését. Eszerint az egyén igazsága, vagy egy társadalmi osztály igazsága nem feltétlenül mások igazsága, vagy más társadalmi osztályok igazsága. A kereszténység tagadja ezt. Nincsenek alternatív igazságok, mint ahogy Jézus Krisztus = Logos is csak egy van. Hegel és Marx idején a matematika és a természettudományok jelentős fejlődésen mentek át. Míg a természettudományok Galilei, Kepler, Newton és mások hagyományaira épülve töretlenül íveltek fölfelé, a matematikában, Bolyai és Lobacsevszkij munkássága nyomán, az állítások valóban relativizálódtak.
Hogy két pont távolsága mennyi és milyen képlet alapján számítható, az attól függ, hogy milyen a tér geometriája. A geometria elvesztette természettudományos jellegét, gondolati konstrukcióvá vált, melynek igazságai relatívak. Ámde ezáltal a fizika szerepe került előtérbe, melyre támaszkodva a tér szerkezetét kísérleti eszközökkel megismerhetjük, vagy legalábbis ezzel kapcsolatosan ismereteket szerezhetünk. A végső igazság mégsem relatív.
Az igazságnak azonban morális dimenziója is van. A forrás minden esetben Jézus Krisztus. Ennek az egyértelmű igazságnak az elterjesztése tette naggyá az európai gondolkodást. Ennek hiánya viszont napjainkban súlyos negatívumként jelenik meg ugyanott. Dicsőség, kegyelem, igazság Isten jellemzői. Lenyűgöznek, elbűvölnek bennünket. A földi értelemben vett dicsőség inkább zavarólag hat, az isteni után vágyakozunk, szomjazunk. Ennek csúcsa Jézus kereszthalála. ”A zsidók csodajeleket kívánnak, a görögök bölcsességet követelnek, mi azonban a megfeszített Krisztust hirdetjük... Krisztus Isten ereje és bölcsessége” (1 Korintusiaknak… 1,22–24).
A keresztény vallásnak a zsidó vallásból vett gyökerei közismertek. Ám a zsidó filozófiai gondolkodásnak is hatása volt a keresztény vallásra, főleg az ókor nagy gondolkodója Philón, révén. E tekintetben nem csupán János evangéliuma prológja említhető, melynek szerzője minden bizonnyal ismerte az alexandriai Philón műveit, hanem Pál apostolnak a Zsidókhoz írt levele is. Nash meggyőzően bizonyítja ezt a kapcsolatot, sőt feltételezi, hogy a két szerző személyesen is ismerte egymást. A keresztény filozófiára nagy hatással volt a középkor nagy zsidó filozófusa Maimonidés (1135–1204) is, aki az arab filozófia kitűnő ismerője volt, főművét, a Tévelygők Útmutatóját, arabul írta. Az arab gondolkodás is hatással volt a keresztény filozófiára, mindannyian a nagy görög gondolkodók munkáira támaszkodtak. Európát mégis a kereszténység tette naggyá. Sajnálatos, hogy az Európai Unió alkotmánytervezetének preambulumában nem jelenik meg a kereszténységre való utalás. Úgy tűnik, hogy az alkotmánytervezet írói megkérdőjelezik a fenti állítást. Pedig ennek elismerése mellett megemlíthették volna az egyéb hatásokat is. Téves, de sajnos eléggé elterjedt az a nézet, mely szerint a Róma bukását követő korszakot sötét korszaknak kell tekintenünk. Ez lényegében a Róma bukása és a 15. században keletkezett reneszánsz közötti évszázadokat öleli fel. Újabban azonban a történészek közül sokan feltárják, hogy a Sötét Korszak elnevezést a felvilágosodás korának egyes szerzői alaptalanul és azzal a céllal alkalmazták, hogy a középkort bírálják. Valójában a középkor az elnyomó Római Birodalom után ipari és gazdasági fellendülést eredményezett. Feltalálták a vízi- és a szélmalmot, ezeket azután igen nagy számban alkalmazták szerte Európában az ipari termelésben, a vasekét, a lószerszámot, a hármas vetésforgót, melyek forradalmasították a mezőgazdaságot, a szemüveget, a mechanikus órát, a kemencét, a kéményt, sok innovációt alkalmaztak a hajóépítésben, feltalálták a puskaport, a papírt (ez utóbbiakat a kínaiak korábban feltalálták, de alkalmazásuk nem terjedt el széles körben). Csodálatos katedrálisok és művészi alkotások születtek, fejlődött a zene, az irodalom, a tudományok. Persze nem mind. Matematikában pl. csak a késői középkorban született jelentős eredmény, mint pl. Fibonacci Liber Abaci című könyve, mely 1202-ben jelent meg. A matematikai eredményeket azonban alkalmazták a korai középkorban is, hogyan építettek volna oly csodálatos katedrálisokat nélküle? Ludassy Mária írja a Magyar Tudomány 2004. évi 5., ”Európa Fogalma a Filozófia Történetében” című számában az 595. oldalon: ” A kereszténység elterjesztése nem elsősorban a halhatatlan lélek megmentésének eszköze, hanem civilizatórikus jellegű: a hatékonyság, a munkaéthosz, a megtakarítás morálja a keresztény kultúrkörhöz, az európai civilizációhoz kapcsolódik, melynek fennsőbbrendűségét a termelés végtelen expanziója, a felhalmozás sohasem látott nagysága és ennek ellenére – pontosabban ennek alapján – a tulajdon és a személyes szabadság sohasem tapasztalt biztonsága bizonyítja. Ha Európa civilizálja a vadakat, akkor erre a munkaintenzitásra és tulajdontiszteletre kell megtanítani őket, s a racionális termelésszervezéssel szükségszerűen a személyes szabadság birodalmába vezeti őket: a szabadság és a racionalitás egyetemes emberi értékek, ám eleddig csak az európai (keresztény) kultúrkör érte el ezeket, bár minden ember számára elérhetőek, ha elfogadják a modern individualizmus és kritikai racionalizmus européer értékvilágát.” Ha nem is érthetünk egyet az idézet első mondatában szereplő nem elsősorban kitétellel, annál inkább egyetértünk az idézetnek a keresztény Európa értékeit méltató mondanivalójával. Stark továbbmegy ennél és rámutat a 9. századi szerzetesi mozgalmakra, melyek serkentőleg hatottak a kapitalista vállalkozások létrejöttére. A Benedek-rendieket követték a ciszterciták, akiknek egyik legnagyobb gazdaságuk éppen Magyarországon volt. Ők azonban nem csak a bővített újratermelést valósították meg, és nem csak invesztálták a termékeik eladásából nyert hasznot, hanem megtanították a népet a mezőgazdasági ismeretekre, írni, olvasni, egyéb gyakorlati ismeretekre, végezték lelki gondozásukat is, és sok egyéb módon jótékonykodtak. Nem mindenki ért egyet azzal, hogy Európát a Logos tette naggyá. Marx a gazdasági és általában a társadalmi fejlődés oka gyanánt a termelőeszközök fejlődését jelöli meg. A Nobel-díjas North és North, Thomas könyvében a gazdasági fejlődést a termelés és elosztás hatékony megszervezésére vezeti vissza. Ámde sem a fejlett termelő eszközök, sem pedig a hatékony szervezeti formák nem maguktól jönnek létre. Ezek inkább produktumok, mintsem végső okok. Ha nem is értünk egyet North kiinduló hipotézisével, könyvei tanulságos, érdekes olvasmányok.
5. A prológ 14. versének új interpretációja. Az új interpretációval nem az exegézis tudományát szándékozom gyarapítani. Csupán arról van szó, hogy az előző szakaszban említetteken túl a prológ 14. versének van további, személyes mondanivalója is számomra. Szent Ágoston írja Vallomásai Tizenkettedik Könyve XXXI. Fejezetében: ”Hisz az egy igaz Isten ... a szent könyveket temérdek ember értéséhez alkalmasította, akik különböző igazságokra bukkanhatnak olvasás közben”. Ehhez azonban a XVIII. Fejezetben feltételt szab: az értelmező személy ahhoz ragaszkodjék, amit Isten igazságnak mutat. Idézzük újból a prológ 14. versét: ” És az Ige testté lőn és miköztünk lakozék; és láták az ő dicsőségét...” Az előző szakaszt az ifjabb Junius egy személyes élményének leírásával kezdtem. Ennek a szakasznak az elején pedig egy saját személyes élményemet említem meg. 1973-ban az Amerikai Egyesült Államokban a Stanford Egyetemen (Kaliforniában) volt egy nagy nemzetközi kongresszus, melyen én is a meghívott előadók között voltam. Akkoriban sikerült olyan elméleti matematikai eredményeket elérnem, melyeket tulajdonképpen a gyakorlati alkalmazás vetett fel, melyek azonban jelentősnek bizonyultak a matematika számos ágában, továbbá felhasználták ezeket a közgazdaságtanban és az ipari gyakorlatban. Ezek az eredmények lehetővé tették a véletlen befolyása alatt álló rendszerek tervezését és működtetését oly módon, hogy azok a megbízhatóság alapvető követelményeinek megfeleljenek, minimális költségráfordítás mellett. Stanfordban ezeket az elméleti eredményeket be tudtam mutatni, vízügyi és villamosenergia-ipari alkalmazásokkal együtt. Kevesen voltak, akik ezt akkor megértették, de akik megértették, elismerően nyilatkoztak. A dolog újszerű volt a szakemberek számára is. Stanford után előadó körutat tettem az USA-ban, és eljutottam a Cornell Egyetemre is. Amerikában akkoriban még minden szállodai szobában volt biblia (ma már nem általános). Mint annak idején Szent Ágoston egy ifjú énekének a hatására (tolle, lege) felütötte a Szentírást és megtalálta benne a személyre szóló üzenetet, én is egy belső kényszer hatására szállodai szobámban felütöttem a bibliát; ott nyitottam ki, ahol ez áll: ”In the beginning was the Word and the Word was with God, and the Word was God. The same was in the beginning with God. All things were made by him; and without him was not any thing made that was made. And the Word was made flesh, and dwelt among us, and we beheld his glory, the glory as of the only begotten of the Father, full of grace and truth.” Megértettem: az Ige megtestesülése a megváltáson túl számomra még más jelentéssel is bír. Nagyszerű perspektívát nyújt az emberi gondolat alkalmazása, megtestesítése számára. Miként a megtestesült Igének látták a szemtanúk dicsőségét, akként az emberi gondolat nagyszerűségét is annak megvalósulásában szemlélhetjük. A megvalósulást persze kellő általánosságban kell értelmeznünk, a legkézenfekvőbb példák mégis a gyakorlati alkalmazással kapcsolatosak. A tudományos kutatásra specializálódva ez azt jelenti, hogy az elméleti eredményeinket a gyakorlatban is alkalmaznunk kell. Ha ez nem lehetséges, akkor vagy a körülmények nem megfelelők, vagy nem jó az elmélet, az alapgondolat. Az emberi gondolatok megvalósítása azonban az egész emberiség feladata, nem feltétlenül ugyanazok a személyek kell, hogy alkalmazzanak, akikben a gondolat megszületik. Ha azonban egy személyen belül megvalósul az elmélet és az alkalmazás színvonalas művelése, az csúcsot jelent.
Sok szép példát lehet a tudósok köréből említeni, akik ennek jegyében tevékenykedtek: Newton, Gauss, Neumann János stb. Gauss ugyan méltatlanul bánt legnagyobb tudósunkkal, Bolyai Jánossal, de tudományos egyénisége lenyűgözően nagyszerű. Nemcsak matematikus volt, hanem fizikus, geodéta és csillagász is. A geodézia egyik megalapítójának tekintik. Mérési eredmények kiértékelésére megalkotta a legkisebb négyzetek módszerét, geodéziai vizsgálataiból nőtt ki csodálatos felületelmélete, mely később a Riemann-geometriához vezetett. Feltérképezte a hannoveri királyság területét, miközben éveken át személyesen is részt vett a terepen történő mérési munkákban. A méréshez saját maga optikai műszert tervezett, egyfajta fénytávírót (az elektromos távíró felfedezése is Gauss nevéhez fűződik).
Neumann János munkásságával 2003-ban, születése 100. évfordulója kapcsán sok cikk és előadás foglalkozott. Elméleti matematikai munkásságát a számítástechnikában, a fizikában, a közgazdaságtanban, a meteorológiában, a hadászatban stb. alkalmazta igen eredményesen. Az elmélet és a gyakorlat egységének magas színvonalon való megvalósítása nagyon nehéz és bonyolult feladat. Mégis sokan vannak, akik az alkalmazást lebecsülik és ezzel a platonizmus hibájába esnek: az ideák létezési formáját magasabb rendűnek tartják, mint a fizikai valóságét. Oktatási vonatkozásban elitképzésről beszélnek, mely tisztán teoretikus alapon történik, ám végül, összességében az egész mégsem színvonalas, legalábbis nem a nyugati, fejlett világ normái szerint, amit viszont a kereszténység fogalmazott meg a Logos alapján. A logos, az emberi értelem, csírája, magja a kozmikus, de keresztény értelemben vett Értelemnek, a Logosnak. Ezt Justin mártír fogalmazta meg először. Ezért az emberi értelem által létrehozott gondolat különleges értékkel bír, ha valamilyen formában a fizikai világunkban is megtestesül.
Az ellentétes álláspont: a platonizmus. Platón természetesen nagy filozófus volt, sokat köszönhet neki az emberi tudomány, ám filozófiája korrekcióra szorult. Ezt először Aristotelés végezte el. Teológiai vonatkozásban Aquinói Szent Tamás volt az, aki a platónival szemben az aristotelési filozófiát helyezte előtérbe. Újabban a platonista filozófiának a korai középkorban történt teológiai alkalmazását is súlyos bírálatok érik. A fizikai valóság létezési formája nem alacsonyabb rendű az ideák létezési formájánál. Az Ige megtestesülése és közöttünk lakozása megszentelte emberi testünket, az emberi életet és a fizikai valóságot is. A megtestesült Ige, a Logos adta meg számunkra, emberek számára azt, hogy láthattuk az Ő dicsőségét.
A gondolat fizikai megjelenítésének fontossága közismert az emberi társadalomban, azonban nem mindig ismerik fel. Milyen példákat említhetünk, lehet-e a logos és a gyakorlat együvé tartozásának a fontosságát aprópénzre váltani? Egyszerű, tulajdonképpen nem meglepő példák említhetők, más kérdés, hogy hajlandók-e az emberek ezeket elfogadni és a megfelelő módon cselekedni? A példák egy része az elmélet-alkalmazás dilemmájával kapcsolatos. Egy korábbi cikkemben részletesen kifejtettem az elmélet és az alkalmazás egysége szükségességének a kérdését. Itt most csupán megjegyzem, hogy vannak, akik a tiszta (gondolati) tudományt nagyobbra tartják, mint annak alkalmazását. Pl. a mechanikai egyenletek és egyenlőtlenségek felírását jelentősebb teljesítménynek tartják műfajilag, mint azok alkalmazását az építészetben, gépgyártásban, csillagászatban, stb. Szélsőséges esetben az alkalmazást lenézik, trivializálják. Erre talán a legszélsőségesebb példát szolgáltatják azok a ”tiszta” matematikusok, akik az alkalmazott matematikát nem becsülik. Pedig az emberi tevékenységhez mind az elmélet, mind az alkalmazás szükségeltetik. Törekszünk-e legalább arra, hogy a problémákhoz az elmélettel és a gyakorlati megvalósítás eszközeivel együtt közelítsünk? Az alkalmazás nem azt jelenti, hogy egy meglévő elméletet átültetünk a gyakorlatba. Az elmélet és a gyakorlat többnyire együtt, egymással kölcsönhatásban fejlődik. Prandtl, a híres német mérnök mondta a múlt század elején: ”Nincs gyakorlatiasabb dolog, mint egy jó elmélet”. Persze olyan elmélet, amilyet az alkalmazásokhoz értő szakemberek alkotnak.
Jaspers német filozófus a Kr.e. 900–200 közötti korszakot ”axiális kor”-nak nevezte, mert az emberiség lelki fejlődésében igen fontos szerepet játszott. Ebben az időben négy nagy vallás, ill. tradíció jött létre, vagy erősödött meg: a taoizmus Kínában, a hinduizmus és a buddhizmus Indiában, a monoteizmus Izraelben és a filozófiai racionalizmus Görögországban. Az első háromnak a filozófiai dimenziói szerények, a görög filozófiának viszont a spirituális dimenziói limitáltak. Isten az ő írásaikban, ha megszemélyesítik, erőt, hatalmat, tudást, jóságot is jelent, nem jelent azonban szeretetet, mint a zsidó vallásban és a kereszténységben. A zsidók (elsősorban Philón és követői révén) és a keresztények, Logos elméletük révén, szerencsésen kapcsolták össze a vallást a filozófiával. A Logos megtestesülése csak a kereszténységben következik be, de Philónnál is a Logos összekapcsolja az ideák világát az anyagi világgal. A zsidó vallás nem támogatja az elmélet túlbecsülését az alkalmazás rovására. Erről akármelyik, judaisztikával foglalkozó kézikönyv tanulmányozása révén meggyőződhetünk. Vallási vonatkozásban mindenképpen gyakorlatias, ezt a híres középkori zsidó filozófus, Maimonidés alapján állítja Guttman, Husik, Scheiber. Ám az ókori híres rabbik, mint pl. Hillel, hasonló, gyakorlatias elveket vallottak. Amikor Maimonidés (és Aquinói Szent Tamás is) a kontemplációt a cselekvésnél magasabb rendűnek nyilvánítja, akkor a kontempláció szó a gyakorlati célú gondolkodásra is utal, mely szintén elmélyülést igényel és cselekvésen csak a mechanikus tevékenységet érti. Ezt abból következtetem, hogy Maimonidés (akárcsak Szent Tamás) arisztoteliánus gondolkodó volt.
Hogy állunk az Iszlámmal? A mohamedán világ, prófétája fellépését követően nem csak a hódításban, de a tudományokban is jeleskedett. A hetediktől a tizenharmadikig terjedő századokban az arab volt a tudományos irodalom nyelve. A klasszikus görög tudományos irodalom jelentős részét arabra fordították, ám ezt követően a fejlődéshez maguk is nagy mértékben hozzájárultak. . Végül azonban az európai kultúra nem csak túlszárnyalta a mohamedán országok kultúráját, hanem az utóbbiak az előbbi követőivé váltak, az ipar és a gazdaság fejlesztése tekintetében is. Érdekes gondolatot említ Jáki Szaniszló. Azt a kérdést boncolgatja, hogy mi módon előzte meg a nyugati világ a muzulmánt a tudományban, a technikai tudásban és melyek voltak a döntő momentumok e tekintetben? A válasz az, hogy a nyugati világ jobban megértette a tudomány lényegét kifejező elméleti kérdést. Erre egy példát is említ. A newtoni mozgástörvényekről van szó, melyek közül az elsőt először Johannes Buridanus, a Sorbonne egykori rektora fogalmazta meg 1330-ban, Aristotelésnek ”Az Égről” című művéről tartott előadásaiban. Buridanus megállapítja, hogy Isten a világ teremtése kezdeti pillanatában adott bizonyos mozgásmennyiséget minden égitestnek és az nem csökken, mivel az égitestek olyan térben mozognak, ahol nincs súrlódás. A világ teremtésének tana a mohamedán teológiának is alapvető tanítása. Nem jártak azonban sikerrel a legfontosabb tudomány, a fizika – írja Jáki Szaniszló – területén, mert elmulasztották a mozgástörvények megfogalmazását. Ennek az a magyarázata, hogy a mohamedán hit szerint Allah a világot minden pillanatban újra teremti, abszolút szabadságának folyományaként. Ebből viszont az következik, hogy a fizikai világban nem lehet semmit sem pontosan előre megmondani, ami pedig lényeges jellemzője a fizikai világnak, ha azt tudományosan akarják vizsgálni. Ez azonban nem tekinthető az iszlámon belül általánosan elfogadott tudományfilozófiának.
Alaposabb elemzést találunk az amerikai Hodgson háromkötetes monumentális munkájában , továbbá azokban a tanulmányokban, amelyek XVI. Benedek pápa 2006-ban Regensburgban tartott előadásának hatására jelentek meg. Az utóbbiakról Varga Judit közölt összefoglaló cikket. Hasznos forrás még Armstrong könyve és Kramer cikke is. Az említett forrásokból megtudhatjuk, hogy az iszlám éppen akkor vált konzervatívvá, vallási és társadalmi vonatkozásban egyaránt, amikor az európai fejlődés meglódult: az újkor hajnalán, a 16. század elején. Az ebben az időben hatalmassá nőtt, mohamedán vallást követő ottomán, perzsa és indiai mogul birodalmak bezárták kapuikat a modernizáció előtt és a felvilágosodás eszméi sem hatottak rájuk. A tudományos fejlődésben elmaradtak, és csak az európai eredmények láttán próbáltak később a fejlődés útjára lépni. Ez is inkább csak a síitákra vonatkozik, akik vallásukat ész-vallásnak tartják, szemben a szunnitákkal, akik nem bíznak eléggé az emberi ész teljesítő képességében. Ma már inkább csak vallási vonalon érvényes ez, a felzárkózás azonban, úgy tűnik, nem megy könnyen. Még azt is meg kell jegyeznünk, hogy a síita ”ész-vallás” követői a mohamedán népesség mindössze tizenöt százalékát alkotják. Befejezésül Ratzinger (jelenleg XVI. Benedek pápa) egy érdekes gondolatát idézzük fel. Mielőtt erre rátérnénk, megemlítjük, hogy Nash (2003) könyvében azt bizonygatja, hogy az Újszövetség lényegében független a görög filozófiától. Bár sok tekintetben igaza lehet, a Logos vonatkozásában minden bizonnyal más a helyzet. Lássuk mit ír erről a kérdésről Ratzinger! A Bevezetés a kereszténységbe című nagyszerű könyvében több oldalról közelíti meg azt. Ezek közül kiragadjuk a számunkra legfontosabbat, mely az első keresztényeknek azt a döntését analizálja, amelyben a filozófusok Istenét fogadták el magukénak. A döntés lehetősége megvolt ószövetségi alapon, Istenről a Második Törvénykönyv (Mózes V. könyve), Izajás próféta és A Bölcsesség Könyvében jövendölteknek megfelelő Isten kép kialakítása révén. Zeus, Hermés, Dionysos, vagy bármelyik isten, akihez a görögök imádkoztak, nem jött számításba. Elfogadták viszont Őt, akihez a görögök nem imádkoztak, a filozófusok Istenét. Ezzel számukra megszűnt a mitológia (amiért a keresztényeket sokan ateistáknak tartották). Elvetették a görög és római istenek egész arzenálját. A filozófusok Istene azonban vallási dimenziót kapott, összhangba került azzal az Istennel, akiben az apostolok zsidó hitüknek megfelelően hittek. Ezen a ponton érdemes megemlíteni, hogy miként a zsidó próféták küzdöttek a bálványok ellen a Krisztus előtti évszázadokban, úgy, és azzal időben is párhuzamosan küzdöttek a görög filozófusok a pogány vallás istenei ellen. Jézus fellépésének idejére a zsidó nép megszabadult a bálványoktól, a görög filozófusok is nagyrészt sikerrel jártak az istenek elleni harcukban. Ilyen körülmények között született a keresztény Logos-tan János evangéliuma prológjában. Kétezer évvel Jézus születése és a kereszténység keletkezése után Európa és a nyugati világ újból fordulópont előtt áll. Megtartja-e vezető szerepét a Logos alapján létrehozott tudományos, kulturális, technikai és morális eredményeivel, vagy átengedi azt más népeknek?
A nyugati világon belül a kérdés Magyarországra is vonatkozik. Míg a Logos elvetése az ország romlását eredményezheti, elfogadása viszont a prosperitás záloga lehet.
(Köszönetet mondok Bencze Lóránt, Boór János, Nemeshegyi Péter és Szakolczai György professzoroknak, akik értékes megjegyzésekkel segítették munkámat. Az esetleg kifogásolható állítások miatt azonban a felelősség egyedül a szerzőt terheli.)


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969