2013. I-VI
 

Cervantes és az iszlám
Kéri Katalin

(Bevezetés) Cervantes izgalmas, eseményekben igen gazdag korban élt. Olyan két évszázadon ívelt át az élete, amikor Európa – azon belül hazája, Spanyolország – egyrészt még mindig az iszlámmal hadakozott a Mediterránum térségében, másrészt a keresztény világot belülről is mozgásba lendítették a reformációs mozgalmak és a katolikus egyház belső megújulási törekvései. Spanyolország XVI.-XVII. századi története ráadásul új távlatokat kapott az atlanti térségben, jelentős változásokat hozott az Újvilág felfedezése. Európában ebben az időszakban „tudományos forradalom ” zajlott, tulajdonképpen alapjaiban megrengett minden, ami régi: a vallás, a tudás, a gazdaság, a társadalom szerkezete, sőt Európa – benne az Ibériai-félsziget – lakóinak identitása.
Cervantes gazdag és színes életműve hű tükröt tart elénk erről a mozgalmas korszakról, a változásokkal és sikerekkel, ugyanakkor félelmekkel és emberi tragédiákkal is teli éráról. Ebben a tanulmányban csupán egyetlen, ám nagyon is szerteágazó és fontos téma kerül bemutatásra a spanyol író-óriás művei kapcsán: Cervantes iszlámról szerzett ismeretei és az ezekre alapozott gondolatai kerülnek felvillantásra. A témával kapcsolatos vizsgálódások elsősorban a Don Quijote köteteire alapozottak, ám a világhírű regény tartalmának értelmezéséhez Cervantesnek azok a színdarabjai is segítséget jelentettek, amelyekben az iszlámról is írt, arra is tett utalásokat. (Például az „Algériai viszonyok” (Los tratos de Argel), az „Algériai börtönök” (Los baños de Argel), „A vitéz spanyol” (El gallardo español), „A nagy szultánné” (La gran sultana), a „Persiles és Sigismunda viszontagságaiak története” (La historia de los trabajos de Persiles y Sigismunda) stb.) A téma kutatásához felhasználásra kerültek továbbá azok a szaktanulmányok és könyvek (magyar, angol és spanyol nyelven), amelyek kapaszkodót nyújtanak Cervantes életútja, a korszak története illetve Európa iszlámképe és korabeli iszlám-politikája kapcsán.
(Európa és az iszlám) Az iszlám vallás kialakulásától, a VII. századtól fogva folyamatosan kihívást jelentett Európa számára. A Mohamed fellépésétől kezdve tapasztalható gyors arab katonai sikerek, a VIII.-IX. században jelentős területeket átfogó és etnikai értelemben sokszínűvé váló iszlám nem csupán vallási, hanem gazdasági, politikai, kulturális téren is vetélytársa lett a keresztény államoknak. A VIII. századtól Bizáncban, majd Nyugaton is kibontakozó hitvédő és hitvitázó irodalom az iszlámot többnyire úgy tekintette, mint eretnekséget, mint a kereszténység egyik elferdített változatát, és jóllehet, az ortodox egyházzal nagyon sok, egyre növekvő számú vallási csoport szakított, minden vallási nézet-rendszer közül az iszlám tűnt a legveszélyesebbnek.
A középkori Európában a muszlimokat számos keresztény szerző a „sátán ágenseinek” tartotta (a zsidóság és a nők mellett) és csak kevesen akadtak olyanok, akik ennek a vallásnak a valódi megismerésére törekedtek. Nem csupán a hitvédő művek, de az irodalmi alkotások is gyakran ugyanezt a képet közvetítették. Dante Isteni színjátékában például több muszlimot is említ, a történet szerint valamennyien a pokolban bűnhődnek, közülük Mohamed a csaknem legsúlyosabb, 9. bugyorban szenved. Dante legnagyobb bűnként éppen azt veti a muszlimok által utolsó prófétának tartott arab szemére, hogy megbontotta a vallási egységet.
Az Ibériai-félsziget, Cervantes hazája az egyik legérdekesebb, forrásgazdag terület Európa iszlámképének vizsgálatához, hiszen ez a földrajzi térség a középkor során jelentősen különbözött a kontinens legtöbb országától: itt együtt, egymás mellett éltek muszlimok, keresztények és zsidók. 1492-ben ugyan a rekonkviszta utolsó lépéseként a katolikus királyok visszafoglalták a még muszlim kézen lévő területet, a granadai királyságot is, ezzel azonban korántsem ért véget az iszlám spanyolországi története.
(Spanyolország és az iszlám a XVI. században) 1. Belső helyzet. 1492 után számos moriszkó (névleg vagy valóban kereszténnyé vált, korábban az iszlámot követő személy) Spanyolország területén maradt. Bár Ferdinánd és Izabella a moriszkók számos jogát és privilégiumát garantálta (mint kapitulációjuk feltétele), a Cisneros által vezetett győztesek szerették volna elérni, hogy az áttértek minél gyorsabban valóban keresztények legyenek. A moriszkókkal szembeni tolerancia nem mindig teljesült, ez a XVI. század során több alkalommal lázadásokhoz is vezetett körükben.
II. Fülöp nem akarta ugyan földjeikről elűzni a moriszkókat, de többek között megtiltotta azt, hogy arabul beszéljenek és írjanak (tudományos és irodalmi műveik jelentős részét ekkorra már megsemmisítették), tilos volt az arab nevek használata, az arab öltözékek viselése, a muszlim fürdők, a hammámok látogatása, és az ünnepek muszlim módon való megünneplése. Ez a helyzet sok moriszkó számára elviselhetetlennek tűnt, 1568-ban fellázadtak, Alpujarrasban kis időre még egy független királyságot is létrehoztak, és csak erőszakkal sikerült leverni őket. Ez, a keresztények 1570-es győzelme sok-sok ezer andalúziai moriszkó elvándorlását hozta. Egy részük Észak-Afrika területein talált új hazát, és számosan közülük Kasztíliában szóródtak szét, és földművelőként éltek tovább Quintanar de la Orden és El Toboso területén.
1598 elején az új uralkodó, III. Fülöp – illetve kegyence, Lerma herceg – kezdték azt hirdetni, hogy a moriszkók léte a legnagyobb veszély a spanyol államra, a spanyol egységre nézve. Case szerint a történészek egyetértenek abban, hogy mindennek nem vallási, hanem politikai-gazdasági okok álltak a hátterében. Lynch szerint a moriszkókat Spanyolországban hosszú időn keresztül úgy azonosították, mint a nemzet ellenségei, akik csapást jelentenek a vallásos ortodoxiára, és ugyanakkor Kasztíliában magukhoz vonják a hatalmat és a presztízst. Ha egy kormány olcsó győzelmet akar aratni, a pszichológiai faktor nem elhanyagolható.
2. Külpolitikai helyzet A XVI. században továbbra is a Földközi-tenger és partvidéke maradt az egyik legfontosabb ütközőzóna a keresztények és muszlimok között. Ebben az időszakban Európa legnagyobb ellenfele a szárazon és vízen is jelentős pozíciókat szerző török hadsereg volt. A „török” ebben az időben szinonimája lett a „muszlim”-nak és egyben a „barbár”-nak. A hatalmas területeket elfoglaló törökök állama csodálatosan szervezett volt, ez még inkább növelte a velük kapcsolatos félelmek mértékét. Spanyolországban – hasonlóan, mint Európa más keresztény államaiban – megszületett és az iszlám elleni sok évszázados negatív véleményekből táplálkozva a XVI. század során folyamatosan erősödött a törökök elleni, aprólékosan kidolgozott propaganda. Az 1571-es lepantói és az 1574-es tuniszi tengeri ütközetek is inkább a propaganda szempontjából, pszichológiailag voltak jelentősek az európaiak számára, és nem katonai értelemben.
II. Fülöp korában a „nagy háborúk” után kicsik jöttek, mindennapos csetepaték olyan kalózhajók között, amelyek kitöltötték azt az űrt, amely a császári és szultáni hajóflották nyomán keletkezett a Földközi-tengeren. Fernand Braudel szerint az ókori kalózkodás helyszínein feléledő koraújkori kalózkodás a nagy, a valódi háborúk „pótléka” volt ebben az időben. A kalózkodás e francia történész kutatásai szerint a XVI. században egyszerűen megélhetési forrás, megengedett „gazdasági” tevékenység volt, nem kötődött sem valláshoz, sem adott országhoz vagy néphez. A keresztény és muszlim kalózok aránya nagyjából egyforma volt. Gyakran városok álltak mögötte, Európában például La Valetta, Livorno, Pisa, Nápoly, Fiume, Palma de Mallorca, Almería, Valencia és odaát, az észak-afrikai partokon például Algír. Természetesen Algír, amely a XVI. században a kalózkodás fővárosa lett a Mediterránumban, és a század végére – köszönhetően több tízezer fogoly fizikai munkájának – csodálatosan, hatalmas léptékben kiépült.
Spanyolországban a XVII. században számtalan olyan ember élt, akinek személyes tapasztalatai voltak az iszlámról: arabokról, törökökről, berberekről vagy éppen az őseik vallását, szokásait egészében el nem hagyó moriszkókról. Egy volt közülük Cervantes, akinek részletesen feltárt, közismert életrajzából tudhatjuk, hogy alaposan ismerte Andalúziát, harcolt a lepantói és más, törökellenes tengeri csatákban, 1575-80 között pedig Algírban raboskodott. Tapasztalatai számos művében is visszatükröződnek.
(A határ-emberek) Két eltérő kultúra között mindig azok az emberek teremthetnek átjárást, létesíthetnek hidat, akik mindkét kultúrát személyesen ismerik, saját tapasztalatokkal rendelkeznek. Az iszlám és a kereszténység esetében különösen jelentős azoknak a közvetítő szerepe, akik a két civilizációs terület ütközőzónájában, határvidékén éltek. Ők, a „határ-emberek” – ahogyan gyakran magát Cervantest is nevezik az irodalomtörténészek – a hír-irodalom gyöngyszemeit hagyták hátra. A szóbeli vagy levélben leírt hírek (például kém- vagy követ-jelentések) felett álló szinten találhatjuk a krónikákat, útleírásokat. Ezek felett pedig ott állnak a valódi irodalmi művek, amelyek a történelmi időt irodalmi idővé transzformálják. Cervantes művei – közöttük a Don Quijote – ebbe a csoportba tartoznak, ám szükséges hangsúlyozni, hogy színdarabjai, elbeszélései számtalan helyen valóságélményeire támaszkodnak, szereplőinek színes forgataga megeleveníti a korabeli Spanyolországot és tágabb értelemben a Mediterránum nyugati medencéjét.
(Az iszlám mint téma Cervantes műveiben) Cervantes több szökési és szabadítási kísérlet után 1580-ban végre maga mögött hagyta Algírt. Ezt azonban csak fizikai mivoltában tette, mert – ahogyan ez műveiből kitűnik – tulajdonképpen élete végéig gyakran visszagondolt a tengeri csatákban és a fogságban szerzett élményeire, benyomásaira. Hazatérése után hamarosan megírta a Los tratos de Argel című színművét, amely – hasonlóan a Los baños de Argel című, később írt színművéhez és a Don Quijote első kötetében található XXXIX-XLII. fejezetekhez – a szemtanú-irodalom alkotásaként is felfogható. (A mű a kutatások szerint már Cervantes algíri fogsága alatt is készült, és Spanyolországba hazatérve azt újraírta. )
A színdarab, amellyel írója szerette volna felrázni és a foglyok kiszabadítása érdekében mozgósítani spanyol kortársait, az elemzők szerint lélekgyógyító munkaként is felfogható és értelmezhető. Cervantes életművének kutatói nem tudják biztosan, hogy bemutatásra került-e a Los tratos de Argel valamely, különböző egyházi testületek által rendezett éves búcsú-kampány, adománygyűjtő esemény során az 1580-as években. Azt azonban feltételezhetjük, hogy az író nem csupán ilyen szándékkal alkotta meg ezt a darabot: Cervantes elkötelezetten képviselte a muszlimok és keresztények közötti politikai megegyezés előmozdításának fontosságát. (Fernandez szerint csakis ez magyarázhatja például azt, hogy Algírból való hazatérése után hamarosan elvállalt egy titkos diplomáciai küldetést Oránba, melynek a pontos részletei nem ismertek. )
Nem csupán fogoly-élményei, de a kalózkodásról szerzett ismeretei is belekerültek Cervantes műveibe: a Don Quijote mellett a La ilustre fregona, a La española inglesa és az El amante liberal is tartalmaz ezzel kapcsolatos leírásokat.
Ami Spanyolország belső viszonyait illeti, Cervantes egyáltalán nem értett egyet az egyházi személyek által is támogatott moriszkó-üldözéssel, személyes sorsából is merítve elítélte és kigúnyolta a „vértisztaság” követelését (például a „Csodaszínház” (El Retablo de las Maravillas) című darabjában). Több művében megfigyelhetjük, hogy sok más kortársától eltérően Cervantes nem alkotott egysíkú, sematikus képet az iszlámról és annak követőiről. Ennek nyilván oka volt az a sok tapasztalat, amit hazájában és – főként – algíri fogsága alatt a muszlimokról szerzett. Őket megismerve már nem tehette meg, hogy egyetlen prototípust alkosson az iszlámról, és Cervantes akár a korabeli hivatalos spanyol, durva és kemény propaganda ellenére is képes volt árnyalt leírást adni a muszlim világról és a moriszkókról. Úgy, ahogyan csak egy igazi határ-ember teheti. Műveiből ugyanakkor nem mindig könnyű kiszűrni az iszlámmal kapcsolatos valódi üzenetét, hiszen Cervantes – aki természetesen szerette volna, ha művei megjelennek, ha darabjait játsszák a színházak, és ha személyét nem üldözik – gyakran óvatosan, rejtetten fogalmazott.
(Utalások az iszlámra a Don Quijotéban) 1. Benengeli figurája. Cervantes fő művének, a két részes Don Quijoténak a lapjain számos helyen találkozhatunk az iszlámra történő utalásokkal, jóllehet az író direkt módon egyszer sem beszél erről a vallásról a regényben. Kézenfekvőnek tűnik, hogy a téma bemutatásakor először arra a kérdésre kell kitérnünk, hogy mit keres Cide Hamete Benengeli arab tudós a regényben.
Az olvasó a regény első kötetének IX. fejezetéből szerez először tudomást arról, hogy tulajdonképpen Cervantes tőle, a mór történetmondótól vette Don Quijote és Sancho Panza kalandjait, ráadásul nem közvetlenül, hanem egy, a művet spanyolra átültető fordító szájából. Ezt, a spanyol verziót szerkeszti egybe az olvasóknak maga a regény írója. Ez, a maga nemében meglepő, és nem a regény elején, hanem a történet közben napvilágra kerülő narratív struktúra sok, a regény keletkezésével és szerkezetével foglalkozó kutatót illetve olvasót tett már bizonytalanná. Américo Castro például valaha nagy port kavart azzal a véleményével, hogy a Don Quijote ténylegesen a la manchai arab szerző, Cide Hamete Benengeli műve, és hogy a regény ráadásul nem születhetett volna meg a Guzmán de Alfarache című, valószínűleg Mateo Alemán által írott, 1599-ben Madridban megjelent mű nélkül. (Meg kell jegyezni, hogy a spanyol irodalomtörténetben több olyan mű is keletkezett Cervantes koráig, sőt, azután is, amelyeknek egy muszlim szerző műve, esetleg egy arab mese volt az alapja – áttételesen vagy közvetlen módon.) A Don Quijote második részében felmerül egy újabb narrációs szint is, amely azt mutatja, hogy Benengeli kéziratának is volt előzménye.
A kutatók közül Case úgy vizsgálja a tudós mór szerepét, hogy annak Cervantes regényében történő előfordulását a spanyolországi moriszkók XVII. század végi – XVII. század eleji helyzetével hozza kapcsolatba. A szöveg tanúsága szerint például Cervantesnek volt tudomása azokról a Granadában talált bádoglapokra írott szövegekről (los libros plumbeos), amelyeket andalúziai moriszkók hamisítottak, hogy saját helyzetüket, eredetüket az üldöztetések közepette megerősítsék. A regény elemzőinek nézetei sokfélék Benengeli szerepével kapcsolatosan. Azok a kutatók (többségben vannak), akik elfogadják azt, hogy az arab történetíró Cervantes fantáziájának a szüleménye, alakját gyakran a lovagregények kigúnyolásával hozzák összefüggésbe. Sola valami mást látott meg Benengeli folyamatos szerepeltetése kapcsán: ennek a regényalaknak a megjelenése az 1. kötet IX. fejezetében szerinte tudatos írói fogás, és ezt a történetfűzési módot egyébként több más Cervantes-kutató is abszolút a modern regény csírájának tekinti.
Benengeli személyéről leginkább csak mellékesen tudunk meg valamit a regényben, például hogy „manchai arab író” (1/XXII.), „arab történetíró” (1/IX.), „bölcs és figyelmes történetíró” (1/XXVII.), „mindenben igen pontos és körültekintő történetíró” (1/XVI.), ugyanakkor Cervantes nevetségessé is teszi őt, mert több helyen azt jelzi, hogy az arabok hazudósak (pl. 1/IX.). A regény második részében Cide Hamete Benengeli szerepeltetésének következetesebb, átgondoltabb, árnyaltabb változatát láthatjuk, megjelenése az 1614 után kiadott fejezetekben tulajdonképpen folyamatos, teljesen eltér az első részben való ritka és ötletszerű feltűnésétől. Magát a teljes regényfolyamot is Benengeli sorai zárják (2/LXXIV.) Mancing elemzései szerint az is fontos, hogy az arab nem csupán mennyiségi, hanem minőségi értelemben is másként jelenik meg a második részben: a hazugság minden válfaját kimeríti, Cervantes pedig gyakran jelzi azt, hogy története szereplőinek vitatható tettei, a történet kusza szálai nem az ő rossz írásmódja miatt keletkeztek, hanem mindezekért a mór mesélő a „hibás”. Mintha az ő szerepeltetésével Cervantes „helyre akarná tenni” a dolgokat. 2. Mórok és moriszkók. Benengeli első és második részben való folyamatos szerepléséhez hasonlóan a regény számos fejezetében felbukkannak további mórok, törökök, arabok és moriszkók, akik néha egy-egy kifejezés, máskor egész történet hordozói. Jóllehet, a „mór”, az „arab” kifejezéshez gyakran negatív tartalom társul, például: „nem valami bátor” (1/XLI.) „hazug” (1/IX) „varázslattal élő, elbűvölt” (2/II., 2/V. stb.) mórok.
A nem ritkán muszlim-ellenes retorikai fordulatokat ugyanakkor semlegesítik azok a személyek, helyzetek, amelyeket Cervantes a Don Quijote fejezeteiben felvonultat. Ezek jobban mutatják a széles látókörű, elemzői szerint némely művében a természetjog igenléséig is eljutó író valódi látásmódját, igazi véleményét, mint a szereplők szájába adott kifejezések. A téma neves kutatója, Sola például egy tanulmányában azt írta, hogy a második. rész LIV. fejezetében szereplő moriszkó Ricote és családja története valóságos Cervantes-i lecke arról, hogy miként lehet kétértelműen, ugyanakkor mégis teljesen világosan fogalmazni, olyan irodalmi tehetséggel, hogy világossá váljon az író toleráns, a kultúrák együttélése, a békesség mellett kifejtett álláspontja.
Ha a Don Quijote köteteit kezünkbe vesszük, több fejezetben is találkozhatunk a keresztények és muszlimok közti régi csaták, dicső győzelmek, összetűzések felemlegetésével (például 1/V., 1/VIII., 1/XXVI., 1/LI., 2/I., II/XXVI.). Külön téma a műben a térítőmunkával kapcsolatos Cervantes-i vélemény, melyet az író más műveiben is megtalálhatunk. Cervantes – nyilván saját tapasztalataira alapozva a véleményét – tisztában volt azzal, hogy vallás dolgában óvatosan, a másik fél gondolatait, érveit is megismerve lehet csak megpróbálkozni a meggyőzéssel, a térítő munkával. (L. erről pl.: 1/XXXIII.)
Teljesen életközeliek azok a történetek is a regényben, amelyek eltérő hitük, származásuk miatt nehéz helyzetbe kerülő szerelmespárokról szólnak. Ezeknek az elbeszéléseknek a szereplői gyakran mórok (moriszkók), akiket a szívük ugyan összekötött egy kereszténnyel, de hitük, származásuk, vagyonuk, társadalmi helyzetük hosszabb-rövidebb ideig elválasztotta őket. Cervantes valamennyi történet lapjain bizonyságot tesz arról, hogy mennyire helytelen, az emberi érzelmek szabadságával ellenkező jelenségnek tartja a szerelmesek durva szétválasztását. Álláspontja szerint a szerelemben csakis a szív szava dönthet, és nem külső személyek, életellenes szabályokat állító körülmények. Tulajdonképpen – indirekt módon – az iszlámmal kapcsolatosan kifejezésre jut ezeknek a történeteknek a segítségével az a gondolat, hogy a politikai propaganda, a vagyont és a származást, a „tiszta vért” hangoztató politika életidegen, szemben áll a mindennapok valóságával, az emberek igazi érzelmeivel és természetes gondolataival. Amíg egyházi és politikai vezetők „véleményformáló igénnyel” lépnek fel a társadalmi hierarchia csúcsán, addig a hétköznapok falvaiban, országútjain és vendégfogadóiban az emberek teljesen emberi módon, egymás iránti érdeklődéssel és toleranciával élik az életüket. A regény első. részének XXXVII. fejezetében például az olvasó megismerkedik a „külsejére és származására nézve mór, de szívében igazi keresztyény...” Zoraidával, aki azért hagyta el a hazáját, Algírt, hogy Máriaként Spanyolországban találja meg a boldogságot. A nő élettörténetét Cervantes valójában később, a XXXIX., XL-XLII. fejezetben beszéli el, a történetbe számos ponton beleszőve saját személyes tapasztalatait a muszlim-keresztény tengeri csatákról, a kalózkodásról, az algíri rabok életéről és a kiszabadításuk lehetőségeiről. A fogoly-sorból megmenekülő, hazájába Zoraidával, a szerelmesével visszatérő spanyol férfi az alábbi szavakkal utalt a vegyesházasságok korabeli nehézségeire: „Igaz ugyan, hogy azt a boldogságot, hogy én az övé (t.i. Zoraidáé) vagyok s ő az enyim, megzavarja s felkavarja az aggodalom, találok-e majd hazámban csak egy talpalatnyi földet, ahol letelepülhessek véle...” (1/.XLII.)
A fentebb már említett történet, Ricote és családjának bemutatása (2/LIV., LXIII., LXV.) talán a legjobban bontja ki a spanyolországi moriszkók üldöztetését, kilátástalan helyzetét. Ebben a témakifejtésben nyilván szerepe volt az 1609-es döntésnek, amely elrendelte a moriszkók végleges kiűzését Spanyolországból. A LXIII. fejezetben szereplő moriszkó származású keresztény nő szájába adja Cervantes ennek a történelmi eseménynek az elbeszélését. Don Gaspar Gregorio és Ana Félix nehéz szerelme, Ricote vándorlásai, a valóban keresztény hitre tért, ám hitükben mindig meghazudtolt moriszkók sorsa bontakozik ki ebből a történetből: „...mór szülőktől származom. (...) tudom, nem használ nekem, ha megmondom, hogy keresztény vagyok, pedig csakugyan keresztény vagyok, mégpedig nem színből, tettetésből, hanem tiszta szívből: katolikus keresztény. Hiába hangoztattam ezt az igazságot, nem hitték gyászos száműzetésünk végrehajtói, de nagybátyáim se hitték el, hazugságnak tartották, puszta kitalálásnak, hogy szülőföldemen maradhassak, s így inkább erőszakkal, mint jószántamból vittek magukkal” – olvasható Ana Félix monológjában. (2/LXIII., 576. o.) Amikor a regényben később felcsillan a lehetőség, hogy Ricote és leánya Spanyolországban maradhasson mór származása ellenére, az apa kifejti véleményét arról – felidézve Salazar grófjának, Bernardino de Velasco-nak erőfeszítéseit a moriszkók kiűzésére vonatkozóan –, hogy milyen „bölcs dolog” is III. Fülöp részéről a moriszkók elleni kemény fellépés. (2/LXV.) Ricote szavaival Cervantes tulajdonképpen görbe tükröt tart kora olvasói elé a spanyol politika és inkvizíció embertelen döntéseit illetően. Nagyon érdekes, kifinomult, irodalmi és pszichológiai értelemben is mesteri megfogalmazása ez a nép- és vallásüldözés Cervantes-i elítélésének. Egy elemzésében Emilio Sola úgy fogalmazott, hogy Ricote szájába adva a szavakat, maga Cervantes fejti ki paródia-szerűen a véleményét III. Fülöp katolikus monarchiájának kegyetlen intézkedéseiről, melyeket egész Európa, maga a pápa is, kritikával illetett. Miként pedig Benyhe János írta: „Cervantes emelkedett humanizmusa elítélte a lelki terrort. Műveiben sokszor tanújelét adta, hogy a papság tekintélyével támogatott kíméletlen faji üldözést sem helyesli.”
(Az iszlám és Cervantes) Cervantesnek azok a gondolatai, amelyeket közvetlen vagy (még gyakrabban) közvetett módon közzétett az iszlámról, a moriszkókról, az évszázadok során természetesen a muszlim kutatók figyelmét is felkeltették. Európai nyelveken főként olyan tanulmányok hozzáférhetőek, amelyeknek a szerzői a nyugati világban élő muszlimok, akik lázasan keresik a gyökereit az európaiakban élő, sok klisével és előítélettel terhelt iszlám-képnek. Ezek a kutatók kiemelten szólnak Cervantesről, mint olyan íróról, aki saját kora politikai propagandáján felül tudott emelkedni, és – az ésszerűség határain belül, mégis határozottan – tulajdonképpen állást foglalt a lelkiismereti szabadság mellett. Csupán egyetlen kutató, Medina gondolatait szeretném röviden felidézni ezen írás keretei között.
Szerinte Cervantes – hasonlóan a granadai Sacromonte bádoglapokra írt szövegeit megalkotó moriszkókhoz – kiutat és irodalmi kifejezési lehetőségeket keresett szorongó életének III. Fülöp uralkodásának kezdetén. Mint áttértek (los conversos) leszármazottja, Francisco Rojashoz, fray Luis de Leónhoz, Mateo Alemanhoz, Juan de la Encinához, Antonio de Nebrijához, Diego Sánchez de Badajozhoz, Juan de la Cruzhoz és Teresa de Jesúshoz hasonlóan Cervantes is az „evangéliumi alkotmányban” lefektetett emberi egyenlőségért emelt szót. Az erazmista eszmék ernyője alatt csoportosuló spanyolországi gondolkodók Krisztus „misztikus testét” vallották, és – többek között Loyolai Ignáchoz hasonlóan – szembefordultak a „tiszta vér” hirdetőivel.
Cervantes tehát maga is szembehelyezkedett a „régi” és az „új” keresztények megkülönböztetésével, ahogyan azt a Don Quijote – fentebb részben idézett – részletei is gyakran sugallják. Medina, a kutató olyan lelkesedéssel ír ebben, az általunk idézett tanulmányában Cervantes humanizmusáról, az iszlámmal, a moriszkókkal kapcsolatosan műveiben többször tapasztalható toleranciájáról, hogy – saját geneológiai vizsgálódásaira támaszkodva – eljutott annak a gondolatnak a megfogalmazásáig, hogy Cervantes olyan córdobai muszlimok leszármazottja volt, akik áttértek a keresztény hitre. Ez csupán egy, de nem az egyetlen olyan vélemény, mely Cervantes moriszkó őseire utal. Ez a gondolat, amely a múltban és a jövőben is újabb kutatások elindítója volt és lehet, jóllehet, a kutatók jelentős része nem fogadja el, nem látja bizonyítottnak, mégis nagyon fontos dolgot jelez: a muszlimok olyan mértékben tudnak azonosulni Cervantes iszlámot érintő számos (műveiben általában indirekt módon szereplő) gondolatával, hogy még személyét is „saját köreikből valónak” érzik.
(Összegzés) Cervantes gazdag életművéből csodálatos nyelvezetével, árnyalt és fordulatos történeteivel, a benne ábrázolt tájak, emberek és kalandok sokszínűségével, főhősei jellemének alakításával kiemelkedik a Don Quijote. A mű értelmezése négyszáz éve foglalkoztatja a kutatókat és az olvasókat, és gondolat-gazdagsága valószínűleg a jövőben is emberek százainak és ezreinek nyújt majd kapaszkodót személyes életvezetéséhez.
A Don Quijote olyan, mint egy varázslatos kaleidoszkóp: újabb és újabb színes részleteket, korábban rejtőzködő összefüggéseket láthatunk meg valahányszor, amikor csak a regényt újra elolvassuk. Témákat és gondolatokat meríthet belőle a nyelvész, az irodalmár éppúgy, mint a művelődés- és vallástörténet kutatója. Bár Cervantes szereplői négy évszázad távlatából tekintenek ránk, saját korunk számos problémája emlékeztet a XVII. század elejének gondjaira. A Don Quijote és az író más, színdarab vagy elbeszélés formájában alkotott művei segíthetnek például az iszlám jobb megismerésében is, a keresztények és a muszlimok közötti párbeszéd elmélyítésében, tágabb értelemben a sajátunkétól eltérő kultúrák iránti türelem és tolerancia kialakításában. Mert Cervantes – ha nem csupán műveinek egyes retorikai fordulatait nézzük, hanem írásai belső, a szövegösszefüggésből kibontható, olykor abszurd vagy groteszk módon megfogalmazott gondolatait – az iszlámról, a lelkiismereti szabadságról modern, európai módra gondolkodott. „A vitéz spanyol” (El gallardo español) című művében egy, még nevében is hozzá hasonlító keresztény (Sahavedra) és egy muszlim (Alí Muzel) katona egymástól elköszönve egy pillanatra felvillantja előttünk a békés, egymás hitét és meggyőződését tiszteletben tartó magatartást. Tanulmányomat szeretném az ő szavaikkal zárni: „A te Mohameded és Alid őrizzen téged” – mondta a spanyol, s erre az arab ekképpen felelt: „A te Krisztusod legyen veled.”


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969