2013. I-VI
 

Kisgazda politikusból emigráns államférfi
Török Bálint

Valamikor a harmincas évek végén Jászi Oszkár néhány emigráns társával a magyar jövő lehetőségeiről vitatkozott. Voltak, akik a polgárság megerősödésében bíztak, mások az eredeti marxi szocializmusra tippeltek. Jászi viszont kijelentette: „Mindez nem érdekel engem, ezek nem jelentenek semmit: sem gróf, sem városi intellektuel, sem zsidó nem hozhat igazi változást. Aki megadhatja a lökést az új felé, az egy paraszt- vagy zsellérfiú, aki most talán Makón vagy Békéscsabán játszik az utca porában.”
Jászi Oszkárnak ez a jóslata jutott eszembe most, amikor éppen hatvan éve, hogy Nagy Ferencet, az új felé lökést adó parasztfiúból lett kisgazda politikust, Magyarország első paraszt miniszterelnökét a bolsevik erőszak emigrációba kényszerítette.
Ha az időbeli eltolódástól eltekintünk és az „utca porában játszást” nem szó szerint értelmezzük, akkor az amerikai emigrációban élő tudós-politikus jövőképét igazoltnak kell látnunk. Nagy Ferenc, a szegény parasztfiú 1903. október 8-án született a Baranya megyei Bissében. Tizenegy évesen meg kell fogja az ekeszarvát, mert édesapját behívták katonának. Édesanyja a jól tanuló fiút taníttatni akarta, de a történelem idő előtt gazdát csinált belőle. De így is sokat olvasott, hol a szekéren, hol az istállóban petróleumlámpa mellett. Tekintélye egyre nőtt a faluban.
Még nincs húsz éves, amikor 1923. január 1-én az ő beszédével avatják föl a falu hősi emlékművét. Az ünnepségen jelen volt az egyik pécsi lap szerkesztője, s felfigyelt a jól felépített és költői megfogalmazásokat is tartalmazó szép beszédre, s felkérte a fiatalembert, hogy írjon a lapjába. Ezután sorra közlik írásait a Dunántúl és a Kisgazdák Lapja című orgánumokban. 1924-ben megjelenik „Bisse község monográfiája” című könyve, mely a Faluszövetség pályázatán aranyérmet nyert. „Aranykalászok” címen színdarabot is írt, amelyet nemcsak előadtak, de nyomtatásban is megjelent.
1929. január elejétől sorra jelennek meg cikkei a Pesti Hírlapban. A ”Rothermere és a királykérdés” című írásában Apponyi Alberttel vitázik. A cikk elé néhány bevezető sort írt a szerkesztő: „Nagy Ferenc…új típust jelent a magyar közéletben. A föld embere ő, aki egyben igazi kultúrember. Belső tartalomban és külső formában egyaránt figyelemre méltó cikkéből sugárzóan tör ki a magyar fajta nyugodt, filozofikus világszemlélete, józan kritikája és hajlékony, egyszerűen nemes, képes beszéde.”
A Pesti Hírlap nemcsak a cikkeinek adott helyet, hanem meg is hívta a szerzőt három hónapra, hogy megismerkedjék az újságírás és a szerkesztés kérdéseivel. Nagy Ferenc ekkor járt először a fővárosban. Itt megismerkedett a sajtó kiválóságaival, de sok más értelmiségivel és politikussal is. Így például Tildy Zoltánnal, aki 1930 őszétől a Magyarföld című ellenzéki orgánum szerkesztője lett.
Közben egyre intenzívebben részt vett a Baranya megyei politikai közéletben, tagja lett a megyei törvényhatósági bizottságnak s a Bethlen-féle Egységes Párt keretében működő Kisgazdapárt megyei alelnöke. Egyre ismertebbé és népszerűbbé vált a parasztság körében, s a pesti lapokban publikált cikke révén országos ismertségre tett szert.
Egyre többször jelent meg a Magyarföldben. Valójában itt folyt a kisgazdapárt újjászületésének, a bethleni Egységes Párttól független, igazi Kisgazdapárt megszervezésének szellemi előkészítése. 1929. december 15-én még „Minden hiába?” címen írt, 1930. január 22-én a cikk címében feltett kérdésre, „Van-e kisgazdapárt?”, még kénytelen megállapítani, hogy „országos kisgazdapárt nincs”, rögtön hozzátéve: „De lesz!”. Február 2-án már eredményeket konstatált a „Tüzek a magyar falu éjszakájában”: „Nincs oka idegenkedni a falu szervezkedésétől senkinek, mert a most felgyulladó tüzek nem égetni, hanem meleget árasztani, fényt hinteni akarnak csupán!” Ez a konstruktivitás, ami 1947-es szétveréséig jellemezte a Kisgazdapártot, az tudniillik, hogy nem valakik ellen, hanem valakikért harcol, ez csendül ki a február 23-i „Tovább, tovább…” című cikkéből: „Nem emberek ellen indul a falu népe…Végcélja nem más, mint: jobblétet a magyarnak.” Ezt a célt szolgálja a befejező felszólítás: „Szervezkedjünk!” Még pontosabban megfogalmazta ezt az augusztus 10-én megjelent „A mi politikánk” című írásában, kifejtvén, hogy a kisgazdák szervezkedésének célja: „a falu népének felemelése által a nemzeti élet tartósabbá, tisztábbá és egészségesebbé tétele”.
Ekkorra már túljutottak Nagy Ferenc és egyre szaporodó politikai barátai a döntő elhatározáson: kenyértörésre viszik a dolgot Bethlenékkel. 1930 májusában az Egységes Párt keretében működő Kisgazdapárt Baranya megyei szervezete nagy ünnepséget rendezett Nagyatádi Szabó István emlékére. Ennek főszónoka, Nagy Ferenc beszédében fölsorolta a parasztság minden panaszát és sérelmét, s felszólította a kormányt, hogy hatvan napon belül adjon választ a követelésekre, ellenkező esetben – egyelőre csak a baranyaiak nevében beszélt – a kisgazdák ellenzékbe vonulnak. Mivel válasz nem érkezett, kilépett a pártból.
Nagy Ferenc lépését többen is követték Baranyában, s az országszerte tartott gyűléseken elemezték a helyzetet. Mindez előkészítő eleme volt a békési találkozónak. 1930. október 12-én – főleg Nagy Ferenc és Tildy Zoltán szervező munkájának köszönhetően – megalakult a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt. A párt programjának főbb pontjai: titkos választójog, gyülekezési és sajtószabadság, földreform, az állami terhek igazságos megosztása stb. A párt elnöke Szijj Bálint lett, az alelnökök között ott találjuk Tildy Zoltánt, országos főtitkárrá pedig Nagy Ferencet választották.
Mint főtitkár járta az országot, s ennek következtében megismerte a magyar parasztság életét. Tapasztalatait a közvélemény elé tárta: megírta az „5 000 000 magyar a Golgotán” című látleletét. E mű 1932-ben jelent meg, négy évvel megelőzve Illyés Gyula nagyhatású művét, a „Puszták népé”-t. Mindkét könyv jajkiáltás, sajnos hatástalan figyelmeztetés, melyet nem értett meg, vagy nem akart megérteni a vezető réteg. Nagy Ferenc az egész parasztság helyzetét mutatja be (érintve az uradalmi cselédek állapotát is), Illyés Gyula a puszták népéről, a földbirtokosokhoz kötődő cselédségről ír (kitekintve a falvak lakóira is). Nagy Ferenc népe a – többé-kevésbé – önálló egzisztenciák falusi közösségekbe szerveződött társadalma. Illyés Gyuláé – ahogy ő maga írja: „tapasztalatból, saját magamon észlelt tapasztalatból tudom” – szolganép. Ennek a szolganépnek – írja Illyés – „képviselőjük, pártjuk, lapjuk, még ismerősük sincsen, aki nevükben szót emelhetne, holott nyilvánvaló, hogy az ország sorsa az ő vállukon nyugszik, akik a földet tartják, tízezer holdas darabokban”. A parasztságnak volt pártja, mely a húszas évek elején beleszólt az ország politikájába, s amikor Nagy Ferenc az ötmillió magyar golgotájáról írt, akkor már újra volt – az újjászületett Kisgazdapárt.
A húszas évek elejét így látja az a kisgazda politikus, akinek fontos szerepe volt a párt kilépésében a bethleni „egység”-ből: „Soha kétszínűbb játék nem folyt a magyar politikában, mint akkor, amikor 1922. január 5-e után a történelmi nevezetességű sziklára kezdték építeni Magyarországot, amikor Bethlen István gróf és társai beléptek a kisgazdapártba. Ekkor indult meg a tervszerű munka; a kisgazda-politika kiirtására.”
Mint írja: „Könnyű lehet elképzelni, hogy micsoda élete van a falu népének. Valamikor a legtöbben igyekeztek el a pusztáról, hogy emberibb életet élhessenek. És most újra ott állanak az urasági tiszt ajtaja előtt, hogy alamizsnaként cselédsort kérjenek, mert így negyedévenként biztos a kenyér." Illyés Gyula szerint ez a biztos kenyér egy öttagú család esetében: „személyenként minden napra 27 deka kenyér és – ismét bőven számítva – 11 deka tésztanemű”.
A könyvecske végén megállapítja Nagy Ferenc: „A falusi nép helyzete mint valami komor és sötét felhő borul az egész magyar életre. … Mint a rabsötét börtön homálya, úgy ül a magyarság lelkén a kilátástalanság, valami végzetszerű félelem.” Sokan keresik a kiutat. Szerinte: „A magyar parasztság sorsának jövendője nem lehet más, mint a tömörülés. Ötmillió ember szenvedéseinek a tüzében olyan parasztegységet lehetne kikovácsolni, amely sorsfordító fejezet kezdetét jelentené a magyar nemzet életében. (…) Mivel pedig a falu népe jogait sohasem fogja kegyelemből ajándékba kapni, hanem magának kell azért küzdenie, és a mai hatalmasoknak kezéből kicsavarni, ezért a megújhodás követeként kell fogadni azt a nagy népes mozgalmat, amely ma mind nagyobb tért hódít a falvakban: Gaál Gaszton és Szijj Bálint Független Kisgazdapártjának erőteljes mozgalmát.” (Szijj a párt első, Gaál pedig a második elnöke volt az új Kisgazdapártnak.)
E mondatok mögött némi radikalitás is meghúzódik, de Nagy Ferencék sohasem voltak szélsőségesek, náluk ez a fogalom a gyökeres változás igényét jelentette. De szerinte: „A mai magyar világ a falu népe számára éppen úgy szélsőség, mint akár a bolsevizmus [megdöbbentő megállapítás!]. A parasztság pedig a középút hadserege. (…) Azzal tisztában kell lenni a falu népének, hogy számára örök pusztulást jelentene egy olyan lépés, amellyel a becsületes és ősi nemzeti útról le akarna térni.” Ezután pedig látnoki szavakat vetett papírra: „A kommunizmus a magyar nép számára olyan szakadék, amelybe eltemetődik az a lélek, amely ereje volt ezer éven át a magyarságnak és megtartója a nemzetnek.”
Már a harmincas évek elején vezetőképző tanfolyamokat szervezett a baranyai parasztok számára, mert tisztában volt azzal, hogy a „tömörülés”, vagyis az összefogás önmagában nem elég. A megszervezett tömegeknek vezetőkre van szükségük. Azzal, hogy Bethlen István 1922-ben a titkos választás nyújtotta szabad politikai élettől, s így a vezetők természetes kiválasztódásától megfosztotta a parasztságot, jövőbe látó politikusként tanfolyami képzéssel próbált javítani a helyzeten. Maga is csak az 1939-es választásokon került be a parlamentbe, amikor Teleki Pál megszűntette a nyílt szavazást.
Képviselőként 1941-re kiharcolta Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszternél a Parasztszövetség megszervezésének engedélyezését. Egy év alatt mintegy ezer faluban létesült helyi szervezet. Politikai hovatartozását világosan jelzi az a tény, hogy nyilas és volksbundista személy nem lehetett tagja, különben minden parasztember előtt nyitva álltak kapui. Egyébként a Parasztszövetség nem akart befolyni a napi politikába. Létrehozói távlatokban gondolkoztak és a jövőnek dolgoztak. Százával szervezték a népfőiskolákat, ahol a tagok ezrei tanultak, és készültek a reményeik szerint számukra is megnyíló politikai munkára. Joggal tekintette Nagy Ferenc e tanfolyamokat „a demokrácia iskoláinak”. A végzett növendékek aztán 1945-ben átülhettek a parlament padjaiba. 1944-ben azonban a német megszállók a baloldali pártokkal együtt betiltották a Parasztszövetséget is.
A Független Kisgazdapárt a Horthy-rendszer éveiben mindig ellenzéki politikát folytatott. Részt vett a Történelmi Emlékbizottság (1942) munkájában. 1943-ban történelmi jelentőségű memorandumot nyújtottak át Kállay miniszterelnöknek. Az irat eredeti változatát Bajcsy-Zsilinszky Endre írta, de végleges változatának kialakításában részt vett Nagy Ferenc és Tildy Zoltán is. Végül a memorandumot minden kisgazda képviselő aláírta.
A memorandum a kisgazdapárt háború- és náciellenes politikai tevékenységének kiemelkedő dokumentuma. Egy példánya eljutott Svájcba is, ahol teljes terjedelemben közzétették, s több nyugati sajtóorgánum is foglalkozott az üggyel.
A memorandum felszólította a kormányt, hogy lépjen ki a háborúból és mondja ki az ország semlegességét, távolítsa el a hadseregből a náci érzelmű tiszteket, hatálytalanítsa a zsidótörvényeket, büntesse meg az újvidéki vérengzés résztvevőit. E követelések megfeleltek a magyar nép, különösen a parasztság többsége által képviselt nézeteknek. Az aláírók azáltal, hogy nyilvánosságra került ez a figyelmeztető irat, veszélyes helyzetbe kerültek, de Kállay miniszterelnök – s ez javára írandó – nem indított eljárást ez ügyben. Az ellenzéki álláspont megfogalmazása pozitív hatással volt a legfontosabb náciellenes erők, a parasztságot és a munkásságot képviselő pártok közeledésére.
1943 nyarán tárgyalásra hívtak száz vezető kisgazdapárti parasztembert, s felvetették az ipari munkásság és a parasztság együttműködésének szervezett alapokra helyezését, s ennek fenntartását a háború utáni időkre is. Nagy Ferenc javaslatát a meghívottak helyesléssel fogadták, s mivel a Peyer Károly vezette szociáldemokraták is egyetértettek az alapvető kérdésekben, megegyeztek. Elhatározták, hogy jogállam kialakítására törekednek, titkos választáson alapuló parlamentáris demokráciát építenek ki, a nép beleszólását a helyi dolgokba önkormányzatok útján biztosítják, s tiszteletben tartják a magántulajdont.
Nagy Ferenc szerint: „A Szociáldemokrata Párttal így megteremtett együttműködés a magyar politikai élet legszebb összefogása volt. Ha a háború befejezése után a szociáldemokraták kiváló vezetőit nem állították volna félre, és nem kerültek volna a párt élére olyan emberek, akik a kommunisták kiszolgálói voltak, ez az összefogás ma is fennállhatna és biztosítaná a tiszta demokrácia érvényesülését.”
A náci megszállás után rövidesen német fogságba került Nagy Ferenc, s csak a nyilas puccs előtti napon szabadult a börtönből. Ekkor illegalitásba vonult, s csupán a pesti oldal elfoglalása után tudott bekapcsolódni a politikai életbe. Január végén ott volt az első pártközi értekezleten, melyen rajta kívül részt vett Tildy, Varga Béla, Vas Zoltán, Kossa István, Bán Antal, Szeder Ferenc és Darvas József.
Az ideiglenes nemzeti kormány megalakításába tehát nem szólhatott bele, csak február-márciusban jutott el az ideiglenes fővárosba, Debrecenbe. Bár a földreform kialakításában nem vehetett részt, s kritikai észrevételei is voltak vele kapcsolatban, politikailag feltétlenül szükségesnek és hasznosnak tartotta. Az ideiglenes fővárosban találkozott a kommunista párt vezetőivel, akik megerősítették mindazt, amit a Szovjetunió különböző szintű képviselői különböző fórumokon, illetve nyilatkozatokban már korábban is kijelentettek: demokratikus és független Magyarországot akarnak, nem kívánják rákényszeríteni akaratukat az országra, de a többi demokratikus párttal együtt küzdeni fognak a reakció ellen. Közölték, hogy a Szovjetunió nem kíván beleszólni a belügyekbe, de azt elvárja, hogy Magyarország barátságos kapcsolatban legyen a Szovjet Állammal.
Mindez összhangban volt Nagy Ferenc reális politikai elképzeléseivel, s ami még fontosabb, a győztes nagyhatalmak jaltai határozataival is. Persze a Kommunista Párt politikai gyakorlata nem mindig felelt meg ezeknek a nyilatkozatoknak, így aztán a később miniszterelnökké választott kisgazda politikus itthoni tevékenységét emigrációba kényszerítéséig meghatározta a demokratikus jogállam megteremtése érdekében folytatott küzdelem.
A háború elvonulása, majd befejezése után fokozatosan kiszélesedett a kisgazdapárt szervezése és tevékenysége. A kormány Pestre költözése után, májusban az ideiglenes nemzetgyűlés és a nemzeti kormány kibővült: felállították az újjáépítési minisztériumot, melynek élére Nagy Ferencet delegálta a Kisgazdapárt. A nyár folyamán újjászervezték a Parasztszövetséget, melynek gyakorlatilag Kiss Sándor igazgató lett a vezetője, elnöke pedig újra Nagy Ferenc. Az augusztus 20-i kisgazdapárti nagyválasztmány a párt elnökévé ugyancsak őt választotta. A főtitkár Kovács Béla, az ügyvezető alelnök pedig Varga Béla lett. Ezzel az úgy nevezett paraszti centrum képviselői a pártirányításban meghatározó szerephez jutottak.
A Kisgazdapárt elérkezettnek látta az időt arra, hogy a közfelkiáltással megválasztott és munkáspárti többségű nemzetgyűlés helyett demokratikusan választott parlament legyen a népképviselet legfelső szerve. Javasolták hát, hogy tartsanak országgyűlési választásokat, majd hozzák létre a demokratikus önkormányzatokat. A jaltai nyilatkozatban (1945. február 11.) egyébként a három nagyhatalom kormánya vállalta, hogy „együttesen támogatni fogja…a tengely volt európai csatlós államainak népeit abban,…c) hogy a lakosság összes demokratikus elemeit széleskörűen képviselő ideiglenes kormányhatóságokat létesítsenek, amelyek kötelesek legyenek a lehető legrövidebb időn belül szabad választások útján olyan kormányokat alakítani, amelyek megfelelnek a nép akaratának.”
A választásoknak tehát nem volt akadálya, de Rákosiék azt javasolták, hogy először a környező munkástelepülésekkel megnagyobbított Budapesten tartsanak önkormányzati választásokat, bízva abban, hogy itt a munkáspártok megszerzik a többséget. Nagy Ferencék a javaslatot elfogadták. A nemzetgyűlés megalkotta a nemzetközileg is elismeréssel fogadott új választási törvényt. Ennek alapján meghatározták a szavazások időpontját is: október 7-ében, illetve november 4-ében. A kisgazdák kampányát Budapesten Varga Béla, a későbbi országos választásokon pedig Kovács Béla irányította. A párt politikai alapelveit a Kis Újság szeptember 4-i számában olvashatták a polgárok:
„Hirdeti a párt mindenkinek a szellemi és erkölcsi élethez való jogát. Harcol az emberi szabadságjogokért minden magyar számára, s követeli a sajtó és gyülekezés teljes szabadságát. Követeli a párt a magántulajdonhoz való jogot, de csak addig, amíg a magántulajdon a magyarság szolgálatában áll. A magyar földet igenis a magyar parasztság birtokába kellett adni, és jaj annak – egyénnek vagy közületnek –, amely a magyar paraszt földtulajdonához nyúl.”
Ezek a demokratikus elvek győzelemre vitték a Kisgazdapártot: 50,54 százalékot kaptak, a közös listán induló két munkáspárt pedig 42,7 százalékot. Rákosiék megzavarodtak, a reakció előretöréséről beszéltek, pedig csupán arról volt szó, hogy az emberek nem feledkeztek meg a szovjet hadsereg magatartásáról és a proletárdiktatúra emlékeiről. S megértették a Kisgazdapárt demokratikus üzenetét. A vereségből úgy akartak kikerülni, hogy Vorosilovon, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnökén keresztül közös listát javasoltak, ezen belül természetesen 50 százaléknál kevesebbet ajánlottak a vidéken a pestinél is nagyobb győzelemre számító kisgazdáknak. A helyzet igen súlyos volt, mert a Szovjetunió akaratával szemben kellett helyt állni, ráadásul Vorosilov még polgárháborúval is fenyegetőzött. Végül bizonyos nyugati diplomáciai segítség, s Nagy Ferenc visszautasíthatatlan ötlete győzött: mint pártelnök kijelentette, hogy ilyen nagy horderejű politikai kérdésben egy demokratikus párt vezetői nem dönthetnek a pártválasztmány megkérdezése nélkül. Ezzel a vita lezárult.
A kisgazdák megnyerték a választásokat, 57 százalékot értek el, szemben a kommunisták 17 százalékával. A politikai pártok ennek ellenére a koalíció fenntartása mellett voltak, de így vélekedtek a győztes nagyhatalmak képviselői is. Vita csak a belügyi tárca körül volt, ehhez a SZEB elnökét maguk mögött tudó kommunisták ragaszkodtak. A miniszterelnök Tildy Zoltán lett, a házelnöki funkciót pedig Nagy Ferenc foglalta el. Ez ekkor a háromtagú Nemzeti Főtanács elnökségét, vagyis az államfői funkciót is jelentette.
A választópolgárok 92 százaléka vett részt a szavazásban, s ennek 83 százaléka a demokrácia mellett döntött. Ennek, ha figyelembe vesszük a több mint húsz évig tartó, politikai jogokat korlátozó Horthy-rendszert és a rövid, de annál súlyosabb nyilas intermezzót, óriási a jelentősége. A magyar nép bátorságát (hiszen százezernyi szovjet katona jelenlétében döntött a kommunizmus ellen) nem lehet eléggé értékelni, mint ahogy a demokratikus politikusok eltökéltségét is el kell ismerni. De nem csak mi tartjuk nagyra a nép és akkori vezetőik politikai teljesítményét, a Nyugat is alátámasztotta ezt. Két nappal a választások után a New York Times-ban ezt lehetett olvasni: „ A magyarok legyőzötten, háborús pusztítások után s orosz megszállás alatt mégis az első szabad választást rendezték a háború óta Délkelet-Európában. Ugyanakkor elegendő politikai érettséget tanúsítottak, s a döntő többséget egy pártnak adták. Ha a kisgazdákat hagyják, hogy politikájukat gyakorlatilag is megvalósítsák, Európának legnyugtalanabb vidékén a demokrácia fellegvárát fogják felépíteni, mely lelkesítheti mindazokat, akik a környező országokban a demokráciáért harcolnak.”
S mindez nem a győztes-vesztes országokról (a Jugoszláviában menedéket találó Horvátországról vagy a Csehszlovákiához visszakerült Szlovákiáról vagy az idejében kiugró Romániáról) szólt, hanem a sokáig „utolsó csatlósként” emlegetett Magyarországról. Sőt, mi lelkesíthettük volna a felsorolt országok demokratikus erőit. Vajon az 1945-ös választási győzelem jelentősége benne él a magyar társadalom tudatában, benne van-e – akár csak az 1990 utáni – tankönyvekben a New York Times-ből vett idézet? Szónoki kérdések!
Az amerikai sajtóorgánum véleményével megegyezik Nagy Ferenc értékelése: „Nem a politikai sérelmek által felgyújtott szenvedélyek irányították a magyar népet a választásokon, hanem a tiszta elvek és az ország helyzetének józan meggondolása. A nép a demokrácia mellett döntött.”
A Kisgazdapártot irányító „paraszti centrum” (Nagy Ferenc, Kovács Béla és Varga Béla) terveit is ez a józanság jellemezte. A legfontosabbnak a szabad választások megtartását (és megnyerését) tartották, aztán a békeszerződés aláírásával a teljes szuverenitás visszanyerését, végül a megszálló csapatok kivonulását. Mindezt a társadalmi nyugalom megőrzésével. Ez néha csak átmeneti meghátrálásokkal volt elérhető. Mindenesetre meg kellett őrizni a jó viszonyt a Szovjetunióval, s ezt Nagy Ferenc a megszálló csapatok kivonulása utáni időkre is fontosnak tartotta.
Ezek a reálpolitikai megfontolások nem jelentik azt, hogy a választások után házelnökként, majd a köztársaság kikiáltása utáni miniszterelnökként ne látta volna világosan a világpolitika nagy kérdéseit. Vatai László jegyezte le egy 1945 utáni beszélgetését a kisgazda politikussal. Ebből tudjuk, hogy a jelennel kapcsolatban nem voltak illúziói, de reményei voltak a jövőt illetően. És világos politikai céljai.
Tudatában volt annak, hogy az egész világ átalakulóban van. S ebből Magyarország sem maradhat ki, s ráadásul itt a kommunista és a demokratikus átalakulás küzdelmével is számolni kell. Így gondolta: „Tudom, hogy egyedül nem birkózhatunk meg a krízissel, de a nyugati világgal együtt igen. A vezető gondolat csak a népek függetlensége és a kölcsönös szabadságtisztelet lehet. Ezt az elvet az Atlanti Chartában leszögezték az angolszász hatalmak (a chartához 1941. szeptember 21-én csatlakozott a Szovjetunió is). Egyik országot sem tehetik valamelyik nagyhatalom eszközévé, ki kell küszöbölni a biztonsági övezeteket, helyükre az általános, minden népre érvényes szabadságnak kell lépnie. Ez magával hozza az országok és társadalmak egyéneinek is a személyes szabadságát. (…) Ezért kell minden módon siettetni az egységes Európa létrejöttét. Ez a tömb megakadályozhatja a kommunizmus politikai céljait.
Szóval, föltétlenül új valóság születik, talán még a mi időnkben. Ahhoz azonban először is át kell menteni népünket a mostani kritikus helyzeten, újra társadalmat és nemzetet kell építeni a nekünk pillanatnyilag meghagyott államban. Ez elsősorban mégis a politikai taktika feladata, ezt kell sikerre vinnie a Kisgazdapártnak. A távolabbi cél az ember emberi létének a megteremtése. Hogy ne politikai módon fejezzem ki magam: boldoggá kell tenni az embert, ez a legtöbb, amit megtehetünk érte. Ehhez azonban valóban tisztán kell látni a marxizmus célkitűzéseit és módszerét. Látom, hogy [a kommunisták] ideológiája a legreakciósabb eszme, diktatúrájával börtönbe akarja zárni az embert, az anyag és a jogtalanság börtönébe, ahol a marxista párt a börtönőr.”
Tehát Nagy Ferenc messze látó, távlatokban gondolkodó politikus volt. Nem akart miniszterelnök lenni, de amikor a köztársaság kikiáltása után Tildy államelnök lett, nem tudta kikerülni e nem kívánatos feladat vállalását. Kikötései voltak: legalább aratásig ne rendezzenek politikai tüntetést, s folytassák a rendőrségben és az államigazgatásban az arányosítást, vagyis a kisgazdák pozicionálásának megfelelő arányokra növelését.
Bár Rákosiék elfogadták a feltételeket, már egy hónap múlva létrehozták a Baloldali Blokkot, s mintegy 80 kisgazda képviselő kizárásának követelésével léptek föl. A Szovjetunió, konkréte a SZEB elnöke a fegyverszüneti egyezményre hivatkozva olyan kívánságokkal állt elő, amelyek a kormányt kényszerhelyzetbe hozták. Nagy Ferencnek engednie kellett, de akár még sikernek is lehet tartani, hogy mindössze 21 jobboldali kisgazda kizárását vállalta, de a kizártak megtarthatták képviselői mandátumukat.
Az engedmény után megkeményedett a kisgazdák magatartása, minek következtében júniusra sikerült bizonyos eredményeket elérni és bizonyos vállalásokat elfogadtatni. Az erő növekedését jelentették az országszerte megszervezett tömeggyűlések. Ezen felbuzdulva fogtak hozzá az országos parasztnapok előkészítéséhez. Nem volt könnyű a SZEB-elnök Szviridov meggyőzése. Végül 1946. szeptember 7–9-én a fővárosba sereglettek a kisgazda tömegek. A szeptember 8-án, a Hősök terén tartott nagygyűlésen 400-500-en vettek részt. A fő szónok Nagy Ferenc volt, aki kijelentette: A „visszafele nézők” és a „túlságosan előre haladni szándékozók” törekvései egyaránt veszélyeztetik a magyar demokráciát és a béke megteremtését. Politikai biztonságra és félelemnélküli életre van szükség, törvényességre és társadalmi igazságosságra.”
Ez azonban nem tetszett Rákosiéknak, ők egészen mást akartak. A hatalmas tömeg, amekkorát ők még erőszakkal sem tudtam összehozni, megrettentette őket. Félelmüket fokozta, hogy a béketárgyalások befejezéshez közeledtek, ami legfőbb támaszuk, a Szovjet Hadsereg távozását jelentette. 1944-45-ben a megszállók segítségével jutottak túlhatalomhoz, s ez bizony vészesen fogyott. Helyen állapította meg Vida István, a korszak kiváló történésze, hogy a kommunisták korábbi befolyása ugyancsak meggyengült: „1946 végére a magyar politikai életben – a sakkjátékból átvett kifejezéssel élve – patthelyzet alakult ki. (…) A munkáspárti baloldal a kisgazdapárt ellenállása miatt előre, a szocializmus felé nem léphetett.”
Ugyancsak Vida István megállapítása szerint a Kommunista Párt vezetőségében két elképzelés élt a hatalom teljes meghódításáról: az egyik a békés, politikai megoldást helyeselte (1946 végéig a szovjet vezetők is e mellett voltak), a másik az erőszak (például konstrukciós per) alkalmazását pártolta. 1947 elejére Moszkva befolyása is megerősödött (lásd a párizsi béketárgyalásokon tapasztalható akaratérvényesítését), s ekkor járult hozzá a második módszer totális alkalmazásához.
Az 1947. január 5-én kiadott belügyminiszteri közlemény szerint egy köztársaság ellenes összeesküvést lepleztek le, s ekkor már 260 ártatlan embert tartottak fogva, akikből – more sovjetico – azt vertek ki, amit akartak. Lassan rájöttek, hogy kisgazdaellenes irányba lehet fordítani a per előkészítését. A Kisgazdapárt vezetői először nem vették komolyan az egészet. Kiss Sándor például külföldről jött haza, hogy a – véleménye szerint – független magyar bíróság előtt bizonyítja ártatlanságát. Néhány képviselő mentelmi jogát – ugyanilyen vélekedés alapján – jóhiszeműen felfüggesztették. Csak amikor Kovács Béla főtitkár kiadatását kérte a belügyminiszter, akkor értették meg a valóságot. A magyar parlamentarizmus egyik legszebb napja volt, amikor a képviselők többsége visszautasította Rajk László követelését. Ezután nyílt színre lépet a Szovjetunió is: február 25-én elhurcolta Kovács Bélát.
Nagy Ferenc megkísérelte barátja kiszabadítását, de ez épp oly eredménytelennek bizonyult, mint a nyugati nagyhatalmak kemény hangú jegyzékei. Politikai súlyát jelzi azonban, hogy meg tudta akadályozni a bankok államosítását, a parlament idő előtti feloszlatását és új, korlátozott választási törvény beterjesztését. Lemondatását svájci tartózkodását felhasználva kényszerítették ki, visszaélve azzal a körülménnyel, hogy 4 éves kisfia Magyarországon volt, ami egyúttal azt is jelzi, hogy nem emigrálási szándékkal ment külföldre. Ami pedig a hazatérés megtagadását illeti, idézzük Arany Bálint és Szöllősi főügyész június 13-i beszélgetését: „– Mit gondol Arany, miért ment külföldre Nagy Ferenc és miért maradt kint? – Csak a feltevésemet mondhatom el – feleltem –, Nagy Ferenc eléggé megismert engem az elmúlt két év alatt. Tisztában van azzal, hogy ha engem, akit ő – meggyőződésem szerint – ártatlannak tart, a Népbíróság életfogytiglani kényszermunkára ítélt, akkor őt, ha itthon marad, bizonyára felakasztják, ugyancsak hamis vádak alapján. –Lehet, hogy igaza van! – mondta a főügyész.”
Egyébként egy emigránst nem döntésének mérlegelése alapján kell megítélni, hanem annak figyelembe vételével, hogy mit tett itthon és külföldön hogyan szolgálja hazáját. A hazának ugyanis nem mártírokra, hanem hasznosan aktív polgárokra van szüksége.
A múltra nézve Nagy Ferenc is mérlegre tette az 1945-47-es demokratikus kísérlet időszakát: „Bűnt követett el elnyomó terrorjával a Szovjetunió, hibát követtek el a demokratikus nagyhatalmak a segítség elmulasztásával, tévedéseket követhettünk el mi, az ország vezetői, ezért vállalnunk is kell akár a gyakorlati, akár a történelmi felelősségre vonást, de senkinek sincs joga felelőssé tenni és megbüntetni a magyar népet.” Ugyanakkor megállapította: „A magyar demokrácia nem a kommunista kisebbségtől, nem Rákosi Mátyástól, hanem két világrész legnagyobb hatalmától szenvedte ezt a vereséget.”
Ugyanígy értékelte Nagy Ferenc miniszterelnöki munkáját James McCargar amerikai diplomata, akivel – bár találkoztak már Pesten is – csak Amerikában került jó barátságba. A diplomata ismerte a magyar politikus hármas stratégiáját (választások, békekötés, a szovjet csapatok kivonulása, mindez a társadalmi béke megőrzésével), világosan látta, hogy a magyar miniszterelnök kötéltáncot jár, s véleménye szerint a hármas célból kettőt még ilyen körülmények között is elért, sőt a harmadik szakaszban „sem csúszott meg a lába. Erőszakkal rántották le a kötélről.”
Emberileg is igen jó véleménye volt Nagy Ferencről. Erről egyik tanulmányában („ Ferenc Nagy: Smallholder or statesman?”) így vall: „Abban a kitüntetésben részesültem, hogy nagyon szorosan együttműködhettem vele. Eközben sokat tanultam és nagyon megszerettem, mint embert, ugyanakkor tiszteltem, mint diplomatát.”
Persze Nagy Ferenc kisgazda is maradt, hiszen a magyarul 1990-ben „Küzdelem a vasfüggöny mögött” címen megjelent visszaemlékezései amerikai kiadásának tiszteletdíjából egy kis farmot vett a Washington közeli Herndonban (barátai nem egyszer „az eke szarva mellett” találták, amikor felkeresték), de valóban elismert államférfiúvá lett az emigrációban. 1947-ben még csak magyarul tudott, de rövid idő alatt úgy megtanult angolul, hogy a különböző egyetemek ifjúságának kedvelt előadója lett, s nemzetközi tárgyalásokra alkalmas diplomata. (Ennek elismeréseként fogható fel, hogy az országgal nem rendelkező miniszterelnök 1957-ben a Berkeley Egyetem díszdoktora lett.) Elismertségét jelzi, hogy nem egy amerikai elnök kikérte véleményét. Nem sokkal Amerikába érkezése után találkozott Dean Acheson külügyi államtitkárral, aki megkérdezte, hogy milyen politikát ajánlana Amerikának Kelet-Európával kapcsolatban. A diplomatikus válasz így hangzott: „Bár habozna az Egyesült Államoknak politikájára vonatkozólag tanácsot adni, személyes véleménye az, hogy elsőrendű fontosságú lenne, hogy Európa ne váljon szét két külön táborra.” Tudva, hogy nem várható a kelet-európai helyzet gyors javulása, hangsúlyozta: „alapvető fontosságú a térség demokratikus elemeiben tartani a lelket”.
Carter elnök figyelmét pedig arra hívta fel egy tárgyalásuk alkalmával, „hogy ahányszor az Önök viszonya romlik a Szovjetunióval, Magyarország lakossága fizet ezért azzal, hogy fokozódik az elnyomás”. Tehát láthatjuk, hogy akkor is „kisgazda”, vagyis magyar maradt, amikor diplomataként tárgyalt. Ez a magyarcentrikusság nemcsak abban látható világosan, hogy tevékenyen részt vett a New York-i Magyar Nemzeti Bizottmány, majd a Magyar Bizottság munkájában, vagy hogy a Nemzetközi Parasztunió alelnökeként, majd elnökeként a magyar parasztságot is szolgálta, hanem abban az állásfoglalásban, ami jelentős módon hozzájárult ahhoz, hogy Carter elnök 1977 végén döntött: a magyar Szent Koronát visszaadják a magyar népnek. Nagy Ferenc véleménye szerint: „Tekintetünket a rendszerről a népre kell fordítani. Aki jobban szereti népét, mint amennyire gyűlöli a rendszert, annak minden tőle telhetőt meg kell tennie, hogy a nép a jelenlegi időket túlélje.” Az elnök külön levélben köszönte meg határozott állásfoglalását.
Nincs terünk arra, hogy szerteágazó emigrációs tevékenységének minden fontos részletére kitérjünk, az 1955-ös bandungi értekezlettel kapcsolatos szerepéről azonban szólni kell. A harmadik világ vezetőinek konferenciáján megszületett döntés szerint: „A konferencia megegyezett abban, hogy 1. a kolonializmust annak minden formájában elítéli, és szükségesnek tartja gyors felszámolását…” Kína és sok más állam csak az amerikai kolonializmusról akart tudni. Ennek a határozati pontnak a megszületésében nagy szerepe volt Nagy Ferencnek. Emigráns miniszterelnökünk szükségesnek látta annak megakadályozását, hogy más népek politikusai is a hiszékenység hibájába essenek. Ezért Hőgye Mihállyal és Csicsery-Rónay Istvánnal összeállítottak egy dokumentációs füzetet, mely adatokkal bizonyította, hogy a Szovjetunió Kelet- és Közép-Európában százmillió embert taszított gyarmati sorba. Majd végigjárta a Nyugattal nem ellenséges ázsiai országokat, s a leendő delegátusokat tájékoztatta a szovjet kolonializmus felől. E füzetnek és meggyőző érvelésének köszönhető, hogy Bandungban ilyen határozat született. S még egy eredménye volt Nagy Ferenc tevékenységének: 1956-ra már tudott a világ a szovjet gyarmatosításról, s az októberi népfölkelést és szabadságharcot nem politikai belharcnak, hanem egy népnek a gyarmatosítók elleni harcának tekintette.
Amikor 1979. június 12-én váratlanul meghalt, emigráns társai, Herndon polgárai s az amerikai vezetők képviseletében megjelent személyek mély megrendüléssel álltak koporsója mellett. Nagy Ferencet tizenöt évvel később – már megfelelő távlatból nézve – így értékelte a parasztpárti Borbándi Gyula, az emigráció kiváló ismerője:
„Amikor 1979. június 12-én meghalt, rádöbbentek, hogy kit és mit vesztettek el vele azok, akik párthíveiként, a népi mozgalomban társaiként, a negyvenötös koalíció demokratáiként megismerhették emberi erényeit, kényes erkölcsi elveit, paraszti józanságát, az idők folyamán megérlelt bölcsességét, széles látókörét, politikai tisztánlátását, államférfiúi képességeit, a magyar haza rendíthetetlen szeretetét és a demokrácia iránti feltétel nélküli elkötelezettségét. A demokrata emigráció vezér nélkül maradt.”
Élete végéig az a remény éltette, hogy hazája újra a szabad világhoz fog tartozni, s rá is szükség lesz a demokratikus Magyarországon. Nem sokkal halála előtt így álmodozott: „Tudom, hogy hamarosan eljön az az idő, amikor letérdelek és megcsókolom az áldott amerikai földet, megköszönöm, hogy kenyeret adott a családomnak, nekem pedig tiszteletet. Azután hazafelé irányítom lépteimet, az én magyar népemhez, hogy szerényen új gondokat és új terheket vállaljak magamra, és a lelki és fizikai romokon szerény erőmmel új nemzetet építsek.”


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969