2013. I-VI
 

A tudomány értékmentességének problémái a totalitárius tendenciák tükrében
Szabady Balázs

A korábbi évszázadokban a tudomány az emberiség számára egy olyan építményt jelentett, ami egyre újabb és újabb igaz megállapításokból épül fel, ezáltal egyre oszlik a homály, terjed a világosság, a tudás, és az emberiség egyre boldogabb lesz.
A posztmodern korból visszatekintve viszont – akár tetszik, akár nem – észre kell vennünk, hogy sok korábbi zseniális megállapítás valóságtartalma kérdőjeleződött meg, a tudományos eredmények, pedig nem a homályt oszlatják. Különösebb empirikus bizonyítás nélkül állítható, hogy egy kérdésre adott válasz átlagban öt új kérdést szül. Ezzel függ össze az a paradoxon, hogy a tudás növekedésével egyre jobban kiterjed az, amit nem tudunk, és az arány a tudás és nem-tudás között (amellett, hogy ez nyilván nehezen lenne kvantifikálható) nem szükségképpen javul.
Amíg a tudomány, a tudás terjedése az emberiség számára a múlt sötétségének eloszlatását jelentette, természetesnek tűnt, hogy a tudomány érték. De nemcsak maga a tudomány vált értékké. Mivel a cél a múlt legyőzése lett, minden tudományos eredmény vagy törekvés, ami ehhez hozzásegített, értékesebb lett, mint az egyéb tudományos igényű tevékenység.
Miután így a tudomány a „társadalmi haladás” eszköze lett, természetesnek tűnt, hogy az értékelvű szemlélet benyomult a tudomány területére. Ezért a modernizálásban érdekelt osztályok, elsősorban a polgárság, bátran hivatkozhatott a tudományra, mint értékre, a „fejlődés” pedig egyenes vonalúnak tűnt. Ugyanakkor a tudomány a meglévő polgári értékek talajára került: a társadalomtudósok kimondott vagy kimondatlan posztulátumai közé vitathatatlanul bekerültek a polgári értékek.
Amikor azonban megerősödtek, kiterjedtek, megszaporodtak a feudalizmus, a múlt leváltásában érdekelt rétegek, gondolkodásmódjuk is diverzifikálódott.
Marx és a hasonlóan gondolkodó, az első „polgári” eredményeken túllépni szándékozó tudósok számára új értékek jelentkeztek.
A polgári jogegyenlőségen, a választott parlamenten, a feudális kiváltságok eltörlésén, az ipar és a kereskedelem középkori korlátainak ledöntésén, a sajtószabadságon túlmenően a marxisták számára alapvető, és a korábbi polgári szemlélettel szembenálló értékként jelentkezett a nincstelen néprétegek hátrányos helyzetének megszüntetése, akár a „polgári értékek” rovására is!
Ilymódon a tudományon belül nyilvánvalóan egymással versengő értékstruktúrák jelentkeztek. (Természetesen ennél többféle értékszemlélet került egymással konfliktusba, de az nyilvánvaló, hogy a XIX. század vége felé a tudományban az „értékek” kérdése komoly problémává vált.)
Általánosságban állíthatjuk, hogy az egyén történelmi-társadalmi helyzetének megfelelően készen kap gondolkodásmódokat. Miután a társadalmi-politikai tevékenység során az egyének társas cselekvése dominál, a különböző gondolkodásmódok az emberek csoportjaira válnak jellemzővé. Így alakul ki az egyes csoportok ideológiája, ami tükrözi a csoportnak nemcsak a többiekkel, hanem a valóság bizonyos tényeivel szembeni „elfogultságát” is, tehát az ideológia „részleges vakságot” okoz. A csoport tagjainak többsége számára ehhez nem kell szellemi erőfeszítés: az ideológiát „készen kapják”, csak hinni kell benne. (Az elnyomott csoportoknak – ha nincs megfelelő diagnózisuk a helyzetről – inkább utópiájuk van, amelyben a jelen helyzet tagadása, egy görcsös változtatási igyekezet dominál.)
Az ideológia tehát – legalábbis részben – eleve irracionális, hiszen a valóságból csak annyit akar meglátni, amennyi az ő saját csoportjának kedvező.
A liberális polgár és az ő társadalomtudósai számára a minden korlát nélküli szabadpiaci gazdaság, az abszolút liberális államberendezkedés a legjobb. Még lelkiismeret furdalása sincs, hiszen a legszegényebb embernek is „joga van” vállalkozni és meggazdagodni. A liberális közgazdász és szociológus számára ez a „pártatlan gondolkodás” érték volt, amelytől való eltérés csak káros lehet, tehát csak az optimális helyzettől való eltérésként vizsgálható. Ők tehát ideológiájukból kifolyólag „öntudatosan” pártatlanok voltak oly módon, hogy a saját csoportjuk számára előnyös helyzet értéktartalmat kapott.
Marx és követői ebben a gondolkodásban felismerték a csoportérdekhez fűződő „vakságot”, és ők ez ellenében, másfajta vaksággal, másfajta ideológia talajára álltak: Nincs szükség pártatlanságra, ha az ember „a haladó osztályok” pártjára áll, és az ő mozgalmukkal működik együtt. (Ehhez csak el kellett tudni dönteni, hogy melyik osztály és melyik mozgalom a haladó.) Tehát, ha az elméleti eredményekből nyilvánvaló, hogy az elnyomott proletariátus a jövő osztálya, akkor a tudós az elnyomottak osztályálláspontjára helyezkedve nemcsak a jobb jövőt (érték!) szolgálja, hanem a jövő oldalára állva a megismerési folyamatban is megelőzi azokat, akik nem jutottak el erre a haladó, és így „egyedül helyes” álláspontra. A tudománynak tehát pártosnak kell lennie, és feladata a világ megváltoztatása a haladó osztályok érdekeinek megfelelően.
Marxnak, mint XIX. századi társadalomtudósnak még fontos volt az igazság is, de később a vulgár-materializmus bolsevik változata számára már a pártosság volt az igazság legfőbb kritériuma.
Így a társadalomtudomány már a XIX. század utolsó harmadában eljutott az ideológiai harchoz. Ennek különböző fokozatai vannak, amiképpen az ideológia partikuláris fogalma még csak azt takarja, hogy nem hiszünk az ellenfél eszméinek, mert azok nem a mieink, az ideológia totális fogalma már azt jelenti, hogy a mi csoportunk totális tudatstruktúrája igaz, miközben a másiknak szellemi alapjait is kétségbe vonjuk, nemcsak a konkrét állításait.
Mindez pedig azt jelenti, hogy a XIX. század ideológiai és tudományos küzdelmei már magukban hordozták a XX. század totalitárius ideológiáit, totalitárius mozgalmait, totalitárius államait. Ennek ellenére az értékmentesség követelménye csak jóval később, Max Weber munkásságában merült fel.
Ennek az a magyarázata, hogy a XIX. századi „szabad diskurzus” időszakában még nem látszott, hogy az értékelvű tudomány milyen veszélyes eszközzé válik majd a XX. századi totalitárius mozgalmak szolgálatában.
Amint Jürgen Habermas, talán némi eltúlzott nosztalgiával kifejtette, a polgári nyilvánosság szabad teret adott az egymással versengő nézetek kifejtésének, amelynek során a résztvevők egyenrangúak – függetlenül feudális rangtól vagy polgári vagyontól – mindenről lehet vitatkozni, a közönség köre, pedig elvileg lezáratlan, a diskurzusban bárki részt vehet, akit szellemi adottságai erre alkalmassá tesznek. Amíg ez a polgári nyilvánosság a XVIII., XIX. és részben a XX. században működött, a tudomány területén az értékelvűség még kevésbé volt zavaró, hiszen a közönség nemcsak az egymással versengő vélemények közül választhatott szabadon, hanem az értékstruktúrák is szabadon versenghettek.
A polgári nyilvánosság közvetített a polgári (civil) társadalom és az államhatalom között, melynek révén valódi gondolatok és érvek küzdelmét, cseréjét láthatta a szemlélő, nem a formális demokrácia négy-ötévenkénti választási reklámkampányát.
A polgári nyilvánosság alapjául az általánosan elfogadottá váló személyi szabadság szolgált, ami lehetővé tette, hogy a polgár bármikor visszavonuljon az intim szférába, törvények által védett lakásába, ahol egyedül, vagy szűk családi körben kialakítja véleményét a nyilvánosságban zajló eseményekről, majd ezt a nyilvánosság előtt bátran, félelem nélkül, értelmes érvekkel képviselheti, hiszen a védett magántulajdon a törvény előtti egyenlőséggel együtt egzisztenciális védelmet nyújtott számára.
Ilyen körülmények között az értékelvű tudományos szemlélet elviselhető volt, hiszen azt valamirevaló tudósok amúgy is visszafogottan alkalmazták.
Így Durkheim is még bátran elmélkedhetett a „normális” és a „patologikus” megkülönböztetésének lehetőségeiről a társadalomban. Hogy egy nyilvánvalóan szélsőséges példát keressen, azt írja, hogy a bűnözés nyilván patologikus. Azonban önmaga is látja, hogy még ez is nagyon bizonytalan megállapítás. A tudósnak kerülnie kell a szubjektivitást és a fogalmak kétértelműségét, ezért egyértelmű, érzelmektől, erkölcstől és hiedelmektől mentes fogalmakra van szükség. Majd megállapítja, hogy ez aligha sikerülhet. A bűnözés káros, mert sérti a társadalmat, a közös tudatot, a szolidaritást, de ugyanakkor hasznos is, mert a büntetőjog révén erősíti a nem bűnözők, az egész társadalom közös tudatát, a mechanikai szolidaritást.
És valóban, ha nem lenne normasértés, normák sem lennének. Mindenképpen előbb van a cselekmény, utána nyilvánítják normasértésnek, ezzel születik a norma. A bűnözés jelzi a társadalmi feszültségeket, és segít azokat levezetni. A jelenlegi társadalom, normáival együtt, önmaga számára nyilván érték, de a múlt vagy a jövő szempontjából jelentős részben abnormális. Az izgatás, a szervezkedés az államrend megdöntésére, az önbíráskodás jelezheti a társadalmi problémákat, de egyúttal lépéseket is jelenthet egy új rendszer kialakítása felé, miként a lopások egy része is a szociális feszültségeket jelzi.
Durkheim az öngyilkosságot alapvetően értékmentesen kezeli, de értékelvűséget árul el, mikor kívánatosnak nevezi az öngyilkosságok számának csökkentését, és megoldási lehetőségekről elmélkedik.
Durkheim számára a társadalmi munkamegosztás is erkölcsi kérdés. Miként a logikailag és időben korábbi mechanikai szolidaritás a hasonlóság révén, az organikus szolidaritás a különbözőség révén erősíti a társadalmi integrációt: az ezt eredményező munkamegosztás következtében az emberek kölcsönös függésbe kerülnek egymástól, ezáltal fontosak, értékesek lesznek egymás számára. Ezeket az érzéseket nemcsak az egyre szaporodó restitutív jogágak (polgári jog, kereskedelmi jog, eljárásjog, közigazgatási jog, alkotmányjog, családjog) normarendszere támasztja alá, hanem maga az erkölcs, annak normarendszere is.
Durkheim a munkamegosztással még olyan értékkategóriát is megpróbál kapcsolatba hozni, mint a boldogság. Nem talál köztük okozati kapcsolatot, de ez is azt mutatja, hogy a tudományban számára jól elfértek az értékek. Hasonlóképpen betegesnek, patologikusnak nevez olyan jelenségeket, amelyek az anómiából, vagy a túlzott egoizmusból fakadnak.
A tudomány szigorú értékmentességének programszerű megfogalmazása Max Weber nevéhez fűződik. A Sein illetve a Sollen-szerű megfogalmazások közül számára a Sollen a politika, a vallás, az erkölcs vagy a magánélet területére tartozik. Különböző embereknek, csoportoknak, pártoknak mások a normái, a hitük, az erkölcsi vagy esztétikai elképzeléseik, ily módon számukra a „helyes” nem ugyanaz.
Weber pontosan látja, hogy az érték hit dolga. Az élettel szembeni végső álláspontok között objektíve nem lehet dönteni, de az egyénnek döntenie kell. A tudós paradigmája éppen úgy tele van tudományon kívüli előfeltevésekkel, mint a vallás. A megismerési folyamathoz, pedig szükség van előfeltevésekre, tudnom kell, hogy nekem mi a fontos, és mi az, ami nem érdekel. Ha nincs előfeltevésem, a megismerési folyamat maga a káosz.
A tudós által elfogadott értékek tehát eleve befolyásolják a témaválasztást, a kérdésfeltevést, de a tudományos okfejtésből a Sollen-típusú állításokat száműzni kell.
A kivételek taxatíve felsorolhatók: értékítéletek vizsgálhatók a tudomány által; cél-eszköz relációban értékelhető az eszköz alkalmassága; a cél mögött álló eszmék, értékek kutathatóak; az értékítéletek kritikailag vizsgálhatóak.
Weber gondolatait a kritikai racionalizmus képviselői (Karl Popper, Hans Albert, Ernst Topitsch) akképpen pontosították, hogy a tárgyra vonatkozó kijelentéseknek (a tárgynyelvnek) értékmenteseknek kell lenniük, de a vizsgálat tárgya lehet értékítélet, és a metanyelvben (a tárgynyelvre vonatkozó nyelvben) is lehetnek értékítéletek. Szerintük a kutató politikai álláspontja a vitában magától kikapcsolódik. (Nyilván nem éltek igazán kemény totalitárius rendszerben, csak a Harmadik Birodalom viszonyait ismerték.)
Ezzel szemben a kritikai elmélet művelői (frankfurti iskola, Max Horkheimer, Theodor Adorno, Jürgen Habermas) bírálták az értékmentesség elvét. Mivel nincs előfeltevés-mentes tudás (ezt Weber is mondta), a tárgy és a tárgynyelv nem választható el következetesen, ezért a tapasztalati-leíró és az értékelő-mozgósító szempontok nem választhatók szét mesterségesen. Ez a gondolkodásmód érintkezett a marxizmussal, de abban nem foglalt állást, hogy kihez (melyik osztályhoz, párthoz, ideológiához) kell csatlakozni.
Carl Joachim Friedrich ezzel szemben azért látta szükségesnek a „Sollen” típusú kifejezések használatát, mert a jogállamot előnyben akarta részesíteni a totalitárius diktatúrával szemben. Valójában különböző egyedek, rétegek számára mindennek egyaránt van előnye és hátránya is. Egy jogállamban éhező munkanélküli visszasírhat egy totalitárius diktatúrát, ha abban ővele többet törődött a hatalom.
De mi okozhatta, hogy a XX. században kiéleződtek az értékmentesség körül az álláspontok, miközben ez korábban nem okozott problémát?
Mint már említettük, korábban a polgári nyilvánosság, a szabad diskurzus, a tényleges véleménynyilvánítási szabadság, a ténylegesen plurális sajtó körülményei között a vélemények ütköztetése nem engedte meg, hogy egy partikuláris értékelvű álláspont rátelepedjen a társadalomra.
Azonban a XIX. század történelmi folyamatai során kiderült, hogy az egyedül üdvözítőnek tekintett liberális jogállam számtalan megoldhatatlannak tűnő problémát okozott: a liberális kapitalizmus és az éjjeliőr állam a tömegek nyomorára és elkeseredett mozgalmaira nem tudott hatásos választ adni.
A liberalizmus virágkora után az I. világháború előtti évtizedekben a polgári nyilvánosság kiterjedt, de egyúttal fokozatosan el is halt. Eközben elcsökevényesedett a magánszféra, az éjjeliőr állam helyett újra erősebb állam következett, sőt, az I. világháború után totalitárius államok is létrejöttek, de a jogállamokban is erősödtek és azóta is erősödnek a totalitárius tendenciák.
Mivel tárgyunk szempontjából fontos, tekintsük át a totalitárius ideológiák, totalitárius mozgalmak, totalitárius államok sajátosságait:
1. A totalitárius mozgalmak és államok a tettek alapján ítélhetők meg utólag, a nyelvi megnyilvánulások (szóban, írásban) tanulmányozhatóak, de a jellemzésre alapvetően nem használhatók. 2. A totalitárius rendszerek természetes létformája a diktatúra. Normarendszerük bizonytalan, ingatag, eljárásjogi szabályok nem érvényesülnek. Élükön karizmatikus vezető vagy karizmatikusnak reklámozott testület (egy tökéletes párt) áll, a döntések homályos eljárásrendben, de mindig a karizmatikus vezetőre vagy a pártra hivatkozva születnek. 3. A totalitárius ideológiák legfőbb sajátossága (nem nyelvi!): nekem igazam van, nekünk igazunk van, másoknak nincs. Ebből az következik, hogy ami nekünk jó, az egyúttal értékes is. Ezért a cél szentesíti az eszközöket. 4. Messianisztikus hevület. A cél a közeli vagy távoli jövőben egy tökéletes paradicsomi, idilli állapot, és ezt meg is fogjuk valósítani. (Mi a tettek emberei vagyunk!) 5. Az előbbi kettőből is következik, hogy a totalitárius mozgalmak le akarják váltani az európai keresztény civilizációt. A keresztény civilizáció a tökéletlen múlt, mi vagyunk a tökéletes jövő. Ebből minden esetben egyházellenes, vallásellenes lépések következnek. Főleg az ifjúságot akarják kiragadni a család és az egyházak hatalmából, ezért mindenkire kiterjedő, ideologizált ifjúsági szervezeteket hoznak létre (Komszomol, Hitler-Jugend, Úttörő, KISZ). 6. A totalitárius rendszerek társadalmi bázisa lényegében azonos. Tömegeik minden esetben a társadalom alján felkapaszkodóban lévő, vagy felkapaszkodásban reménykedő tömegek. Szellemi bázisa többnyire a mellőzött, frusztrált értelmiségi rétegekből kerül ki. Vezetői bármilyen értelmiségiek lehetnek (akár egészen kiválóak is), akik magukévá teszik a kétségkívül új gondolatokat. 7. Állandó ellenségképük van, állandó harc folyik nemcsak a külső, hanem sok esetben elsősorban a belső ellenség ellen. Szüntelenül árulókat, összeesküvőket fedeznek fel saját soraikban. Ez a mozgalom tagjainak a megfélemlítését, az önálló gondolkodástól való elriasztását szolgálja. 8. Jellemző a totalitárius rendszerekre, hogy előbb-utóbb felélik saját tartalékaikat, létük alapját. (Voluntarista szovjet gazdaságpolitika, az élőerő és az ipari termelés fényűző, pazarló elhasználása a Német Birodalomban.) 9. A totalitárius rendszereket történelmileg a XIX. századi liberális jogállam csődje, a „hosszú XIX: századot” lezáró véres I. világháború juttatta hatalomra, amelyet „szép” XIX. századi eszményekért (jog, igazság, nemzeti érdek, gazdasági érdek) vívtak. 10. Ha nem döntik meg erőszakkal, a totalitárius rendszer idővel megszelídül, belesimul a környezetébe (Franco-rendszer, Kádár-rendszer, Szovjetunió, Kína).
Mi történt tehát a totalitáriussá váló világban a polgári nyilvánosság maradványaival?
Az emberek a kultúrán többé nem elmélkednek, hanem fogyasztják. Ez tág teret nyit a manipulációnak, amivel folyamatosan élnek és visszaélnek azok, akik uralják a nyilvánosságot.
A család kiüresedik. A társas életben tartózkodnak az okoskodástól. Beszélgetés helyett TV-t néznek. A vita fogyasztási cikké válik a formális és manipulált mindennapos TV-viták során, aminek „élvezete” egyúttal cselekvési pótlék az egyén számára.
A közönség kiskorúvá vált, és „nem beszél vissza”. A tömegközlés integrál mindent, elnyeli az intim szférát, és a totalitárius hatalom „értékeit” sulykolja az emberekbe.
A nyilvánosság az alulról jövő kritika helyett a manipuláció eszköze lett. Az újságírás szolgáltatásból „harci eszközzé vált”. Immár nem közvetít, hanem „formál”. Az 1920-as évektől a közéletben az okoskodás helyett az alkudozás nyert teret. A nyilvánosság refeudalizálódott: ismét reprezentatív lett, mint a polgári kor előtt. A választások is illuzórikussá váltak, nem a választók befolyásolják a politikát, hanem őket befolyásolják felülről. Vita nincs, csak helyeslés vagy távolmaradás.
De hogyan tört utat a manipuláció a társadalomtudományokban, és főleg a történettudományban?
A II. világháború előtt és alatt a totalitárius nagyhatalmak, és az egyre totalitáriusabbá váló jogállamok kezében új harci eszköz jelent meg, a nyilvánosság útján történő manipuláció és dezinformálás. Ennek néhány gyöngyszeme: Néhány nappal azután, hogy a két totalitárius nagyhatalom megállapodott Lengyelország lerohanásában és felosztásában, emellett megállapították egymás érdekszféráit, „Lengyelország megtámadta a III. Birodalmat, amely természetesen percek alatt visszavágott.” Majd nem sokkal később: „A Szovjetunió barátságos és méltányos területcsere ajánlatára Finnország galádul megtámadta a mit sem sejtő, ártatlan nagyhatalmat.” Ez utóbbi be is került a történelemkönyvekbe, míg az előbbi mint aljas német provokáció lett a történelem része. Mi a különbség? A II. világháború volt az első háború, amely után a győztesek hazugságai „történelemmé” váltak, míg a vesztesek hazugságait (és gyakran még az igazságaikat is) hazugsággá nyilvánították. Az I. világháború után a vesztesek még írhattak történelmet! De az egyik legnagyobb huszadik századi magyar politikusnak, Teleki Pálnak köztéri szobrát hazug indokokkal még ma is meg lehet vétózni Magyarországon!
Így a Komintern II. kongresszusán kialakított sztálini fasizmus-definíciót még ma is széltében-hosszában használják. Persze nem úgy, ahogy akkor megírták, hanem úgy, ahogyan a sztálini Szovjetunió alkalmazta: fasiszta mindenki, akivel én harcban állok, és általában, aki nem tetszik nekem. Így aztán voltak finn fasiszták, magyar fasiszták, litván fasiszták, stb. Természetesen a németek is fasiszták lettek, nemzetiszocialista meggyőződésük ellenére. (Egy időben József Attila is fasiszta volt!) A világháború után rövid ideig a gyorstalpalón képzett kommunisták számára Amerika is fasiszta lett. (Ezt ma már csak idősebbek személyes visszaemlékezéseiből tudhatjuk.)
Háborús bűnöket így csak a legyőzöttek követhettek el, a győztesek háborús bűneit elkerülhetetlen szükségszerűséggé nyilvánították. Háborús bűnösök lettek a legyilkolt magyarok tíz vagy talán százezrei szerte az országban, háborús bűnös lett – és még ma is az – Wass Albert, Esterházi János, Hóman Bálint, és még sokan mások.
A magyar történelemkönyvekbe, pedig bekerültek a „felszabadulás”, a „Horthy-fasizmus”, az „ellenforradalmi lázadás”, stb. közhelyek. A hódító Szovjetunió által uralomra juttatott kommunisták különös élvezettel vetették magukat az egész Horthy-rendszerre. Az egész rendszer bűnös lett, és akit lehetett, el is ítéltek. Az 56-os „ellenforradalomról” szóló „művekben” a „horthysta bíró”, a „horthysta őrmester”, stb., illetve ezek leszármazottai képezték a tipikus ellenségképet. Elsikkadt a Horthy-rendszer politikai elitjének az a teljesítménye, hogy egész Európában Magyarországot szállták meg utoljára a németek, így a német megszállás minden hátrányos következménye hazánkban sokkal rövidebb ideig érvényesült, mint bárhol, a megszállt Európában.
Az a tény, hogy a magyarországi történészek ma is inkább a második világháború győzteseinek manipulációi alapján kialakított történelmet kommunikálják, mutatja, hogy itt nem pusztán kommunista hazugságokról van szó, hanem arról, hogy a győztesek totalitárius gondolkodása rátelepedett a tudományra, és a szabad diskurzus „illetlenséggé” vált.
Számtalan lehetséges példa közül érdemes megemlíteni a II. világháborúba történt magyar belépést, és ezzel kapcsolatban Bárdossy László illetve Horthy Miklós „bűnösségét”. Az alkotmányos jogállam 1989-es megszületése óta is komoly arccal folyik a diskurzus erről a kérdésről mind a mai napig, és senki nem teszi fel azt az egyszerű kérdést, hogy a világnak ebben a sávjában, az Északi Sarkkör és a Szahara között ugyan hány ország, hány nép, hány kormány tudott kimaradni a II. világháborúból? (A megfejtés egyszerű: egy sem.) Második kérdés: függött-e ez az illető ország kormányától, miniszterelnökétől, politikai elitjétől? (Az első válaszból következik a második: aligha.) Hogy vegye akkor a művelt közönség komolyan a történészek fejtegetéseit politikai, történelmi és büntetőjogi felelősségről.
Ilyen és számtalan további példával lehet illusztrálni azt, hogy a II. világháború győzteseinek „értékrendje”, az akkori manipulációk és dezinformációk hogyan befolyásolják mind a mai napig a legyőzött Magyarország történészeinek gondolkodását. A torzítást fokozza, hogy nincs olyan „nyilvánosság”, amelyben az „okoskodó közönség” visszaszólhatna.
Mindazonáltal formailag a tudománynak nagyon nagy becsülete van. A kései kapitalizmus identitásválsága és motivációs válsága a politikai rendszer legitimációs válságát idézi elő: az állami beavatkozás túllép a felhatalmazáson, a korábbi motivációs minták eltűnnek, és helyettük nincs semmi, a teljesítmény-orientáltság, pedig egyre gyengül. Jobb híján a technika és a tudomány válik ideológiává. Az értékelvű tudomány pedig manipulatív eszközzé válik a totalitárius hatalom kezében.
Az uralkodó gazdasági rend válságából amúgy is ez következik. Miközben a gazdasági növekedés jelzőszámait egyre nehezebb mesterségesen fenntartani, egyes csoportok világszerte különösen hátrányos helyzetbe kerülnek. Ennek nyomán megkérdőjeleződnek a rendszert fenntartó kulturális értékek és státuszszimbólumok is. Az alsóbb néprétegeknél a megfosztottság érzése, a belső konfliktusokból fakadó instabilitás, a szűkösség fokozódása újra kollektív megoldásokat, totalitárius tendenciákat helyezhet előtérbe.
Az értékmentesség követelményének megfogalmazása mellett (mint fentebb utaltam rá) már Max Weber is kifejtette, hogy a megismerési folyamathoz szükség van tudományon kívüli előfeltevésekre is.
Azonban a tudás, a tudomány még ennél is személyesebb. A tudás már a tudós fejében is, ha meg közli a gondolatait, papíron is nyelvi formában jelenik meg. A nyelvi jelentés pedig azt tükrözi, amit én értek rajta, illetve amit a hallgató, az olvasó ért rajta. Minden mondanivaló tehát a befogadó nyelvi-gondolati rendszerében nyer értelmet, így az is, hogy „elhiszem-e vagy nem”. (Hazudni csak az ember tud!) Az tehát, hogy igaz-e egy állítás, vagy helyes-e egy következtetés, személyes döntés kérdése. Mindannyian részesei vagyunk egy adott kultúrának, egy gondolati rendszernek, és ez is befolyásolja, hogy egy adott kijelentést bizalommal vagy kétkedéssel fogadunk-e. Hitre és kételyre egyaránt szükség van: a stabilitáshoz hit kell, a megújuláshoz kétely. De különböző emberek számára mindez másként működik: ami az egyik számára nyilvánvaló, az a másik számára értelmetlen lehet. (Gondoljunk a marxizmus nagy „igazságaira”.) A stabil rendszeren (hiten) belül megélnek a körbeforgó magyarázatok, a versengő elgondolások pedig meg sem jelennek.
Az objektívnak tekintett igazság kereséséhez erős személyes elkötelezettség kell. Ez a paradoxon működteti a tudományt. Személyes szenvedélyem, elkötelezettségem hajt az igazság megismerésére, ennek eredményeképpen magabiztos kijelentéseket teszek, amelyek számomra elfogadott tényként jelennek meg. Egy külső szemlélő az elkötelezettségemet tekintheti szubjektív hitnek, magabiztos megnyilatkozásom számára csak egy közönséges kijelentő mondat, az általam elfogadott tények számára mindössze állítólagos tények lesznek. Így az én tudásom valójában személyes attribútum. A tudományos elkötelezettséghez emellett nemcsak hajtóerőre, hanem a döntés meghozatalához felelősségre is szükség van.
Másrészt a tudományos megállapításnak a személyes ítéletalkotás is része. Ez nemcsak a társadalomtudományokra igaz. A természettudományos vizsgálatkor egy puszta látványt is nehezen lehet megítélni. Például egy adott konfiguráció esetén mi az alak, és mi a háttér? Amit látok, az egy darab, vagy több? Ha két objektum relatív helyzete változik, melyik mozog? Ha egy vonal eltér a szabályostól, a vonal a lényeg, vagy az eltérés? Még a látáshoz is szükség van előzetes ismeretekre, korábbi tanulási folyamatra.
Mi mondjuk meg, hogy mit tekintünk „rendnek”. Ehhez viszont izgalom, megszállottság, intuíció kell. Amikor az intuícióval nyert eredményt vonatkoztatjuk a tudomány addigi kereteire, akkor kapjuk meg a kor szintjén értelmezhető tudományos eredményt.
Másképpen az értelem nem más, mint szelektív élményfeldolgozás, melynek során én döntöm el, mely élményeket emelek ki, és melyeket szelektálok, ha átmenetileg is. Heisenberg bizonytalansági relációját alkalmazva: a társadalomtudós maga is része a megfigyelt objektumnak, ezért még nyilvánvalóbb, mint a természettudományok esetén, hogy „a műszer torzít”. Ha pedig a „kereslet”, a társadalmi, politikai igény, elvárás hat a tudományos munkára, az a kutatót prostituálttá teszi.
A tudományhoz fűződő korábbi illúziók után a posztmodern korban rá kellett jönni arra, hogy a tudomány lényege az elbeszélés, „a mese”. A tudományos eredmény közlését a közlő nyelve eleve szubjektívvá teszi, ezért az értelmezésbeli konszenzus illuzórikussá válik. Az egyre totalitáriusabbá váló államok által fenntartott tudomány inkább valamilyen cél érdekében „kommunikál”, a viszonylag torzítatlan nyelvi közlés elvesztette létjogosultságát. A tudásnak „célja van”, áruvá válik, egyúttal legitimációs problémák is felmerülnek: ha nincs szabad diskurzus, ki dönti el, hogy „mi a tudás”?
A tudás legitimációjának kérdése régebben is fölmerült. A német idealizmus szerint a tudás önmagában legitim, mert a szubjektum kiteljesedéséhez szükség van rá. A marxisták szerint a proletariátus és a párt legitimál mindent. A frankfurti iskola beérte az elidegenedés és az elnyomás megszüntetésével, mint legitimációs forrással. Heidegger szerint a kérdezés és a szolgálat legitimálja a tudást.
A tudomány közege a nyelv, amit korábban a szabad diskurzus tett használhatóvá, élvezhetővé. A nyelvvel játszani lehet, az új tudományoknak pedig (rendszerelmélet, informatika) nem kell az emberi nyelv, a vita, az ember mellékessé válik.
Ma „keményebb” kritériumok vannak, mint egy jó vita: hatékonyság, teljesítmény, hatalom, végrehajthatóság. A totális állam számára csak ilyen tudomány van. Az oktatásban is egyre inkább az üzleti szemlélet, a haszonelvűség, az eladhatóság, a hatékonyság a kulcsszavak. A tudomány, mint a kételkedés és az intuíció területe a totalitárius gondolkodás számára nem létezik.
Nyelvjáték, diskurzus, vita helyett a tudományba benyomult a hatalom, és a terrortól sem riad vissza. Aki nem kollaborál, az átmehet az ellenkultúrába. (Magyarországon ott nehéz lenne megélni.) A tudományban a döntéshozás a hatalom oldalára került (pénz, pályázatok, stb.), a tudósnak, pedig nem maradt más, mint a végrehajtás.
Holott a tudósnak nem lenne más dolga, mint hogy legyenek érdekes és fontos elképzelései, és amit mond, azt a kor tudományos színvonalán ne lehessen könnyen megcáfolni.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969