2013. I-VI
 

Film és filmkulturáltság
Nemes Károly

Balázs Béla régen tett figyelmeztetése óta leginkább az amerikai — noha nem csak az amerikai — kommersz filmek áradata miatt már nem lehet nem felfigyelni arra az ártalomra, amely filmkulturálatlansága miatt a közönséget, elsősorban pedig a fiatalokat éri. Ugyanakkor szembe kell nézni azzal a bonyolultsággal, amely e probléma megoldását akadályozza. E cikk határt szab az egész kérdéskomplexum megtárgyalásának, csupán a filmkultúra, a filmkulturálatlanság bizonyos vonatkozásainak megvilágítására lehet kísérletet tenni; a probléma gyakorlati aktualitása miatt persze nemcsak múltba tekintően szükséges ez, hanem elkerülhetetlenül a jelenlegi felfogások némelyikének kritikájaként is.
Mindenekelőtt el kell határolódni attól a — nem csak régebben létező — tudományos nézettől, amely a filmet és a nézőt egymástól elválasztva kezeli. A művészettudományokat illető legújabb — nálunk elsősorban Bókay Antal által képviselt — kutatási eredmények már sikerrel küszöbölték ki ezt a leegyszerűsítést.
Általában véve a művészettudományt nemcsak tárgyterületének bizonyos elhatárolatlansága, egységes módszertanának részleges hiánya, illetve a még csak alakuló terminológiája különbözteti meg a többi — elismertségüket illetően kétségen felüli — tudományoktól, sokkal inkább az, hogy a művészetelméleten és -történeten kívül magában foglalja a műalkotások módszertanilag kidolgozott rendszeres interpretációját is. (Persze a művészettudomány — mai szempontból — egyenlővé tehető a szaktudomány által rögzített és rendszerezett ismeretekkel.) Ennek megfelelően, ha változik a művészet, változnia kell a művészettudománynak is. A művészettudományokban a véglegesség (objektivitás?) csak minimális mértékben kap helyet, bár ezt enyhítheti a véleményeket illető bizonyos távolságtartás, illetve a különböző nézetek összevetése.
A legfontosabb, hogy a művészettudományok nem tárgyat írnak le, hanem a hozzá való viszonyt, mivel olyan élményt dolgoznak fel, amelyet a tárgy jelentésként hordoz. Ennek a viszonynak magától értetődően két pólusa van: a műalkotás és az azt „műélvező” felfogó. Az utóbbinak mind az általános, mind az adott területet közvetlenül érintő kulturáltsága kiemelt szerepet játszik már a műalkotás értelmezésében is. Következésképpen a műalkotások nem önmagukban hatnak — tulajdonképpen nem is léteznek önmagukban —, hanem csak felfogottként, megértettként (részben a kritika, az oktatás és az ismeretterjesztés segítségével).
A művészettudomány — tárgyának leírása helyett — a műalkotás interpretációjának módosításában játszik szerepet. A tárgyat befolyásoló módon bővíti annak a felfogásban kulmináló értelmét, gazdagítja élményei körét, összhangban azzal, hogy csak az interpretálás révén válik a fizikai tárgy — akár a hang is — műalkotássá. Persze csak azok számára, akik képesek az interpretálásra, azaz a sajátos „nyelvi” funkcionálás, „beszédmód” ismeretében az esztétikai jelentés élménykénti felfogására („megteremtésé”-re). Természetesen ebből adódnak a művészettudomány nehézségei is, hiszen a formanyelv nemcsak történetileg változik, hanem egyedi megnyilvánulásaiban is eltéréseket mutat. Ez természetes, hiszen maga a műalkotásokat teremtő ember is változik: szüntelenül átalakul elképzelése az őt körülvevő dolgokról, emberekről, eseményekről és szövegekről, pontosabban azok jelentéséről, értelméről és értelmük feltárásának lehetséges módjáról. Mindez kihat a műben érvényesülő értékrendre is.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969