2013. I-VI
 

Putyin alatt - Új KGB-állam Oroszországban

Tizenhat évvel ezelőtt, 1991. augusztus 22-én Alekszej Kondaurov, a KGB tábornoka, moszkvai irodája elsötétített ablaka előtt állt, és a Ljubjanka téri KGB-főhadiszállás felé vonuló ünneplő tömeget nézte. A Mihail Gorbacsov elleni puccsot éppen leverték. A megszervezésében segédkező KGB-vezért letartóztatták, és Kondaurov egyike volt azoknak a felső tiszteknek, akik a gyorsan kiürülő épületben maradtak. Egy pillanatig úgy tűnt, a tolongó tömeg egyenesen feléje tart.
Azután haragjuk Félix Dzserzsinszkij, a KGB alapító „atyja” szobra felé fordult. Egy csapatnyi ember felmászott rá, és kötelet kötött a nyaka köré. Majd daruval a magasba emelték. Kondaurov, miközben a levegőben lobogó „Vas Félixre” meredt, úgy érezte, elárulták, „elárulta őt Gorbacsov, elárulta Jelcin, és elárulták az impotens puccsisták”. Ma jól emlékszik rá, hogy akkor úgy gondolta: „Bebizonyítom nektek, hogy a győzelmetek nem fog sokáig tartani.”
Az elárultság és megalázottság érzetét akkor ötszázezer KGB-alkalmazott osztotta egész Oroszországban és azon túl is. Közöttük volt Vlagyimir Putyin, aki csak egy nappal azelőtt mondott le alezredesi rangjáról. Nyolc évvel később azonban a KGB emberei már bosszút forraltak. Mielőtt elnök lett, Putyin tréfából azt mondta a KGB utódjánál, a Szövetségi Biztonsági Szolgálatnál (SzBSz) dolgozó kollégáinak: „Az orosz kormánynál fedett állásban működő SzBSz-ügynökök csoportja sikeresen elvégezte a kapott feladatot.” Kijelentése ma már csak részben tekinthető tréfának…
Putyin két elnöki ciklusa alatt az „SzBSz-ügynökök csapata” megerősítette hatalmát, és ugyanakkor egy új típusú korporatív államot épített ki. A SzBSz emberei és testvérszervezetei ellenőrzik a Kremlt, a kormányt, a médiát és a gazdaság jelentős részét – éppúgy, mint a katonai és biztonsági erőket. Az Orosz Tudományos Akadémia szociológusa, Olga Kristanovszkaja kutatásai szerint az ország vezető hivatalnokainak egynegyede szilovik – ez az orosz szó nagyjából annyit jelent: „a hatalom embere” – közéjük tartoznak, nemcsak az SzBSz, hanem a fegyveres erők és más biztonsági szolgálatok emberei is. És ha a biztonsági szolgálatokkal valamilyen kapcsolatban álló embereket is ide soroljuk, akkor ez az arány háromnegyedre emelkedik. Ezek az emberek pszichológiailag homogén csoportot alkotnak, akik lojálisak a bolsevikok egykori politikai rendőrségéig, a Csekához vissza vezető gyökereikhez. Putyin persze rendszeresen mondogatja: „A Cseka ma már nem létezik.”
Több jel utal azonban arra, hogy a mai biztonsági főnökök kezében az orosz történelemben példátlan módon párosul egymással a gazdasági és a politikai hatalom. A szovjet KGB – és forradalom előtti elődei – nem sokat törődtek a pénzzel; akkor csak a politikai hatalom számított. A KGB, bármilyen nagy is volt a hatalma, a Kommunista Párt „harcoló egysége” volt, és annak alárendelten működött. A vállalkozás egyszerre volt felderítő szervezet, biztonsági ügynökség, és titkos politikai rendőrség, és mint ilyen gyakran jobb információkkal rendelkezett, mint felettes szerve. De nem cselekedhetett önállóan, csak „ajánlásokat” fogalmazhatott meg. A hetvenes-nyolcvanas években még a pártvezetőket sem figyelhette meg és az – ugyan embertelen – orosz törvényeknek megfelelően kellett eljárnia.
A KGB kulcsfontosságú megfigyelő és elnyomó tevékenységet folytatott, állam volt az államban. Mostanra pedig ő lett maga az állam. Putyint nem számítva senki nem szállhat szembe az SzBSz-szel, mondja Kondaurov.
Oroszországban minden fontos döntést egy Putyin egykori kollégáiból és szülővárosából, Szentpétervárról származó emberekből álló szűk csoport hoz meg – állítja Kristanovszkaja. Ez az a kör, amely az elkövetkező hónapokban eldönti a jövő évi elnökválasztás sorsát is. De bárki is követi Putyint az elnöki székben, a valóságos hatalom minden bizonnyal a szervezet kezében marad. Valamennyi intézmény közül a KGB az, amely a legjobban átvészelte, sőt, amely a legerősebben jött ki az oroszországi kapitalista átalakulásból. „A kommunista ideológiának vége, de a titkosrendőrség módszerei és pszichológiája túlélte azt.” – mondja Kondaurov, aki most tagja a parlamentnek.
Putyin szövetségi elnöki pozícióig vezető karrierje legalább egy negyed évszázaddal korábban kezdődő eseménysor eredménye: akkor lépett Jurij Andropov, a KGB korábbi vezetője a Kommunista Párt akkori főtitkára, Leonyid Brezsnyev helyébe. Az andropovi kísérlet, melynek célja a stagnáló szovjet gazdaság reformja volt a Szovjetunió és politikai rendszere fennmaradása érdekében, mintául szolgál Putyin számára. Putyin már elnöksége kezdetén emléktáblát szentelt a Ljubjanka téri főhadiszállás falán „a kivételes politikai személyiség” Andropov emlékének.
A KGB hatvanas-hetvenes években kinevelt, jól képzett és pragmatikus gárdája tisztában volt a szovjet gazdaság siralmas helyzetével és a pártvezetők archaikus vezetési stílusával. Ezért a Gorbacsov által a nyolcvanas években elindított reformpolitika, a peresztrojka egyik legfőbb támasza lett. A peresztrojka reformjainak kellett volna életet lehelnie a halódó Szovjetunióba. És amikor a létét kezdték fenyegetni, akkor a KGB puccsot szervezett Gorbacsov ellen. A történelem furcsa fintora, hogy mindez felgyorsította a Szovjetunió összeomlását.
Azonban Vas Félix visszavágott. A puccs bukása történelmi esélyt adott Oroszországnak, hogy egyszer s mindenkorra megszabaduljon a cégtől. „Ha Gorbacsov vagy Jelcin elég bátor lett volna ahhoz, hogy 1991 őszén felszámolja a KGB-t, kevés ellenállással találkozott volna” – írta Jevgenyija Albats, az az újságíró, aki feldolgozta a KGB történetének leggyászosabb napjait. Ehelyett Gorbacsov és Jelcin egyaránt megpróbálták megreformálni…
A KGB „szürkeállományát”, a kémkedéssel foglalkozó 1. Főigazgatóságot, egy külön hírszerző szolgálatba szervezték ki. A többi részleget feldarabolták. Majd, a nyitásról folytatott rövid néhány hónapi tárgyalásokat követően, az ajtók ismét bezáródtak, és a reformmal megbízott Vagyim Bakatyint az utcára tették. Egy 1993-ban rendezett konferencián megfogalmazott, rossz előjelnek számító következtetése az volt, hogy ugyan a KGB legyőzhetetlenségét övező mítosz összedőlt, azonban a Cég maga, köszöni szépen, él és virul.
És tényleg úgy lett. Az újonnan kinevezett biztonsági szolgálatokért felelős miniszter továbbra is delegált „aktív rendelkezési állományban lévő” tiszteket az állami intézményekbe és fontosabb magánvállalatokhoz. Röviddel később KGB-tisztekkel töltötték fel az adórendőrséget és a vámszerveket. Ahogy Borisz Jelcin is elismerte 1993 végén, a KGB átszervezésére irányuló minden kísérlet „felületesnek és puszta kozmetikázásnak” bizonyult: a valóságban a reform lehetetlen volt. „A politikai rendőrség fennmaradt – mondta – és bármikor újraaktivizálódhat.”
Azonban Jelcin, bár nem tett semmit ellene, nem használta fel saját hatalma megszilárdítására. A valóságban a KGB-t kizárták a poszt-szovjet vagyoni osztozkodásból. Mi több, háttérbe szorította és ki is játszotta őt egy csapat, köztük sok zsidó származású üzletember – (akiket a KGB nem különösebben tüntetett ki a rokonszenvével) és akik később az oligarchák néven váltak ismertté. Ezek többek között megszerezték az ország természeti kincseinek java részét és más privatizáció alá eső javakat. A KGB-vezetők kénytelenek voltak végignézni, ahogy az oligarchák meggazdagodnak, miközben ők nyomorogtak és néha fizetést sem kaptak.
Néhány KGB-tiszt viszont elég jól élt. De csak azért, mert eladták szolgálataikat az oligarcháknak. Hogy megóvják magukat a mind jobban terjedő bűnözéstől és a politikai maffiától, az oligarchák megpróbálták saját javukra privatizálni a KGB bizonyos egységeit. Kiterjedt és költséges biztonsági részlegeiket feltöltötték volt KGB-tisztekkel, és vezetésüket is rájuk bízták. Tanácsadóként is alkalmaztak KGB-tiszteket. A belső ellenzékkel foglalkozó ötödik igazgatóság vezetője, Filip Bobkov a médiamágnás Vlagyimir Guszinszkijnak dolgozott. Kondaurov, volt KGB szóvivő, a Jukoszt irányító és nagyrészt tulajdonló Mihail Hodorkovszkij alkalmazásába került. „Az SzBSz emberei B-listára kerültek” – állítja Mark Galeotti, az orosz különleges szolgálatok brit elemzője.
Az alacsonyabb beosztású volt KGB-sek testőrként dolgoztak az újgazdag oroszok mellett. (Az Alexander Litvinyenko tavalyi londoni meggyilkolásával elsősorban gyanúsított Andrej Lugovoj egykor a most már Nagy-Britanniában élő, Oroszországból a letartóztatás elől elmenekült oligarchát, Borisz Berezovszkijt védte.) KGB-veteránokkal feltöltött őrző-védő cégek százai gomba módra szaporodtak el az országban, és ha nem is mind, de többségük szoros kapcsolatot ápol az alma materrel. Igor Goloszsapov, egykori KGB kommandós, aki most az őrző-védő cégekben foglalkoztatott legalább 800 ezer alkalmazott szóvivője, azt állítja: „A kilencvenes években egy célunk volt: a túlélés, és az, hogy szinten tartsuk a szakképzettségünket. Nem különöltünk el az SzBSz-ben dolgozóktól. Úgy gondolkodtunk, ahogy ők, és úgy tekintettünk a munkánkra, mint az államérdek védelmének egy másik formájára. Tudtuk, hogy eljön majd az a pillanat, amikor ismét szükség lesz ránk.”
Ez a pillanat 1999 Szilveszterén érkezett el, akkor, amikor Jelcin lemondott, és amikor – bármilyen rossz véleménnyel is volt a KGB-ről – Putyinnak adta át a hatalmat. Annak az embernek, akit 1998-ban az SzBSz élére helyezett, és akiből egy évvel később miniszterelnököt csinált.
Ahogy az új elnök megismerkedett a helyzetével, első feladata az lett, hogy helyreállítsa az ország vezetését, megerősítse a politikai hatalmat és semlegesítse az alternatív hatalmi bázisokat: az oligarchákat, a regionális kormányzókat, a parlamentet, az ellenzéki pártokat és a nem kormányzati szervezeteket. KGB-s barátai segítettek neki a feladat végrehajtásában.
A politikailag legaktívabb oligarcha, a Putyint a hatalomra segítő Berezovszkij és Guszinszkij az ország elhagyására kényszerült, televíziós csatornájukat visszaállamosították. Oroszország leggazdagabb embere, Hodorkovszkij szívósabbnak bizonyult. Számos figyelmeztetés ellenére tovább támogatta az ellenzéki pártokat és nem kormányzati szervezeteket, és nem volt hajlandó elhagyni Oroszországot. 2003-ban a Szövetségi Biztonsági Szolgálat letartóztatta, és – egy kirakatpert követően – segédkezett a bebörtönzésében.
A fegyelmezetlen helyi vezetők semlegesítése érdekében Putyin felülvizsgálati és ellenőrzési jogkörrel rendelkező különmegbízottakat nevezett ki a régiók élére. Java részük KGB-veterán. A regionális kormányzók elveszítették költségkeretüket és helyüket az orosz parlament felső házában. Később a szavazók is elveszítették jogukat, hogy megválasszák őket.
Minden stratégiai döntést a Putyin informális politikai bizottságát alkotó szűk kis csoport hoz meg – állítja Kristanovszkaja. Közéjük tartozik az elnöki adminisztráció két helyettes vezetője: Igor Szesin, aki hivatalosan a dokumentációért felel, de felügyeli a gazdasági ügyeket is, és Viktor Ivanov, aki a személyi ügyeket viszi a Kremlben, de azon túl is. Azután ott van Nyikolaj Patrusev, a Szövetségi Biztonsági Szolgálat vezetője, és Szergej Ivanov, korábbi védelmi miniszter, ma első miniszterelnök-helyettes. Valamennyien szentpéterváriak, és valamennyien az információszerzésnél vagy az elhárításnál dolgoztak. Szesin az egyetlen, aki nem árulja el, hogy honnan jött.
Az a tény, hogy a két legbefolyásosabb ember, Szesin és Viktor Ivanov csak viszonylag szerény posztot foglal el (mindkettő helyettes vezető) és ritkán jelenik meg a nyilvánosság előtt, félrevezető lehet. Ugyanis a Szovjetunióban bevett gyakorlatnak számított az olyan helyettes, aki – KGB-s kapcsolatokkal a háttérben – nagyobb befolyással rendelkezett, mint hivatali felettese. „Ezek az emberek jobban érzik magukat, ha a háttérben maradhatnak.” – magyarázza Kristanovszkaja.
Mindenesetre ezeknek a KGB-veteránoknak tucatnyi követőik vannak más állami intézményekben. Patrusev helyetteseinek egyike, szintén KGB-s, a rendőrségért felelős belügyminiszter. Szergej Ivanov egy hatóságot is vezet a hadsereg főhadiszállásán. Szesinnek családi kapcsolatai vannak az igazságügy-minisztériumban. A bűnügyi rendőrség, amely a szovjet időkben legalább névlegesen ellenőrzése alatt tartotta a KGB munkáját, ma – az adórendőrséggel együtt – annak eszközévé vált.
Ezeknek a szilovikoknak a hatalmát óriási pénzügyi forrásokkal rendelkező állami vállalatok alapozzák meg, Szesin például Oroszország legnagyobb állami tulajdonú olajvállalatának, a Rosznyeftnek az elnöke. Viktor Ivanov a legfontosabb orosz légvédelmi rakétákat gyártó cég, az Almaz-Antei és a nemzeti légitársaság, az Aeroflot igazgató tanácsának a feje. Szergej Ivanov felügyeli a hadiipari komplexumot és az újonnan létrejött aeronotikai monopóliumot.
A szilovikok keze az élet szinte valamennyi területére elér. Jelen vannak, nemcsak a rendfenntartó erőknél, hanem a gazdasági, a közlekedési, a természeti erőforrásokért felelős, a telekommunikációs és a kulturális minisztériumokban is. Több KGB-veteránnal találkozhatunk Oroszország legnagyobb vállalata, a Gazprom és leánybankja, a Gazprombank (akinek alelnöke Szergej Ivanov 26 éves fia) vezető menedzseri posztjain.
Putyin sajtótitkára, Alekszej Gromov Oroszország vezető televíziós csatornája, az Első Csatorna igazgató tanácsában ül. A vasúti monopóliumot Vlagyimir Jakunyin, egy korábban hazáját New Yorkban az Egyesült Nemzetek Szervezetében szolgáló diplomata felügyeli. Abban a hírben áll, hogy magas posztot foglalt el annak idején a KGB-ben. Szergej Semezov, Putyin régi barátja a drezdai időkből (ahol az elnök 1985-től 1990-ig dolgozott) a Roszoboronexportot vezeti, azt az állami tulajdonú hadiipari ügynökséget, amely az ő közreműködésével lett óriáscég. És a lista folytatható…A rendelkezési állományban lévők Oroszország – állami vagy magántulajdonban lévő – nagyvállalataihoz kerültek, ahol bérüket a Szövetségi Biztonsági Szolgálat fizetési listája alapján kapják. „Bizonyosnak kell lennünk abban, hogy ezek a cégek nem hoznak olyan döntéseket, amelyek ellentétesek az állam érdekeivel.” – adja meg a magyarázatot a Szövetségi Biztonsági Szolgálat egyik mai ezredese. Aktív rendelkezési állományú tisztként egy vállalatnál dolgozni, ez az álma mindenkinek – állítja egy másik KGB-veterán. „Óriási a pénz, és az SzBSz-igazolványodat is megtarthatod.” Ilyen aktív állományú SzBSz-tiszt Patrusev 26 éves fia is, akit az SzBSz „nyomott be” tavaly a Rosznyefthez, ahol most Szesin tanácsadója. (Hét hónap Rosznyeftnél eltöltött idő után Putyin – sikeres és sok évi „lelkiismeretes” munkájáért Becsületrenddel tüntette ki Patrusevet. A Jukosz csődje után a Rosznyeft vette át eszközeinek java részét.
A Jukosz elleni támadás, amely éppen akkor jutott döntő szakaszába, amikor Szesint kinevezték a Rosznyeft élére, az első és legnyilvánvalóbb – habár nem az egyetlen – példája a szilovikok felé való vagyonátcsoportosításnak. A Rusznyeft nevű gyorsan növekvő olajtársaság tulajdonosa, Mihail Gucerjev alig egy hónapja kénytelen volt leállítani vállalkozását, mert illegális tevékenységgel vádolták meg. Egy darabig ellenállt, de, mint magyarázta – „egyre szorosabbra fonták körülötte a hurkot”, és az állami hatóságok – kezdve a főügyésztől az adórendőrségen keresztül a belügyminisztériumig – egymás után kezdtek ellenőrzést nála.
A pénzügyi hatalom átruházása az oligarcháktól a szilovikokra talán elkerülhetetlen volt. Az orosz emberek többségének – akik kevés szimpátiát éreztek a gyorsan meggazdagodott oligarchák iránt – semmilyen kifogásuk nem volt ellene. A szilovikok kezdetben még némi népszerűséget is szereztek maguknak. Azonban, hogy jól sáfárkodnak majd az újonnan reájuk szakadt vagyonnal, az nagyon is kérdéses. „Azt jól tudják, hogy hogyan kell tönkretenni egy céget, vagy elkonfiskálni belőle valamit. Arról azonban gőzük sincs, hogyan kell azt vezetni! Erőszakkal oldanak meg mindent, merthogy más módszert nem ismernek.” – mondja egy régi KGB-ügynök, aki ma már az üzleti életben dolgozik.
Érdekes módon az a tény, hogy ennyi hatalom és gazdasági erőforrás koncentrálódott az állammal azonosuló szilovikok kicsiny csoportjának kezén, nem idegenítette el az alsó szinteken lévő embereket a szolgálattól. Egyfajta tovagyűrűzési hatás érvényesül: az SzBSz-ügynökök bére többszörösére emelkedett az elmúlt évtizedben, és bizonyos határig a hivatalos munkaidejükön kívül is vállalhatnak munkát. Emellett sok orosz, a cégen kívül is, úgy gondolja, hogy a nemzeti vagyonnak magánkezekből a szilovikok kezére kerülése az állam érdekeit szolgálja: „Ők viselik érte a felelősséget, és ezért jogosan teszik azt, amit tesznek.” – vallja Golosapov.
A szilovikok jogainak mindenesetre semmi közük nincs a hivatalosan kihirdetett törvényekhez vagy az alkotmányhoz. Az állam tekintélyének helyreállítása, Oroszország széthullástól való megóvása, és az ellenség elrettentése érdekében végzett speciális küldetésükre hivatkoznak. Ezek az idealista álmok jól megférnek a személyes vagy intézményes haszonszerzésre irányuló, cinikus és gyakorlatias kapzsisággal.
A biztonsági szolgálat emberei úgy állítják be magukat, mint akik a testvériesség szellemében még a törvényeket is megszegik, hogy teljesíthessék speciális küldetésüket. A magasztos, fennkölt nyelvezet párosul egyfajta profán gyakorlatiassággal, és nacionalizmusuk gyakran keveredik a köznép iránti megvetéssel. Mindenekelőtt azonban lojálisak, egymáshoz.
Erős verseny folyik azért, hogy ki-ki bekerülhessen a szolgálathoz. A KGB jól megnézte, kit vesz fel a soraiba. Miután különböző intézményeknél és egyetemeken kiválasztották a felveendőket, speciális KGB-iskolában képezték ki őket. Manapság a moszkvai SzBSz Akadémiára, melynek mérete a most felavatott hatalmas épület beállításával megduplázódik, a vezető állású szilovikok gyermekei jelentkeznek. A kérdés itt „nem az, hogy mit fognak tanulni, hanem, hogy kivel találkoznak a diákok.” – mutat rá a brit elemző, Galeotti.
Az SzBSz Akadémián végzett hallgatók jól megvannak egymással: ”A csekista egy külön emberfaj.” – mondja egy korábbi SzBSz tábornok. A KGB-s pedigré –egy papa, vagy nagypapa, aki a szolgálatnál dolgozott – remek ajánlólevél ahhoz, hogy valaki a szilovikok kiváltságos csoportjának tagja lehessen. Jó néven veszik azt is, ha egy szilovik szilovik lányát veszi el feleségül.
Viktor Cserkeszov, Oroszország kábítószer-ellenes hatóságának vezetője, aki a nyolcvanas évek végén még az ellenzékiekre vadászott, olyan jól foglalta össze az SzBSz pszichológiáját egy írásban, hogy az ma már a szilovik program alapvetésének számít. „Nekünk, szilovikoknak meg kell értenünk, hogy egy egységes tömböt alkotunk. A történelem úgy hozta, hogy az orosz állammal járó felelősség súlya a mi vállunkra nehezedik. Hiszek abban, hogy ha veszélyben vagyunk, képesek leszünk felülemelkedni a kicsinyes torzsalkodásokon, és hűek maradunk ahhoz, amire esküt tettünk.”
Az orosz biztonsági vezetők – az évszázadok óta érvényesülő patriotizmusra hivatkozva – könnyen találnak szövetségeseket a papság körében. A Ljubjanka téri SzBSz-épület közelében található a 17. században épített Szent Bölcsesség templom, amelyet – az oldalán függő emléktábla szerint – „2001-ben az SzBSz segítségével újítottak fel”. Bent a templomban arannyal festett vadonatúj ikonok ragyognak. „Istennek hála, itt van az SzBSz. Minden hatalom az Istentől származik, így az övé is.” – mondja a templom papja, Alexander atya. Egy korábbi KGB-tábornok helyeslően teszi hozzá: „Valóban azt hiszik, hogy Isten választotta ki és vezeti őket, és hogy még a nekik annyi örömet okozó magas olajárak is Isten akaratának köszönhetők.”
Szergej Grigorjanc, akit a KGB szovjetellenes propaganda miatt gyakran kihallgatott és kétszer börtönbe is zárt, úgy véli: a biztonsági főnökök azt hiszik, hogy „kizárólag nekik van helyes értelmezésük a világról, és kizárólag ők értik annak működését”. Ennek az értelmezésnek alapja egy eltúlzott ellenségkép, ami létezésük értelmét adja: hiszen ellenség nélkül semmi szükség nem lenne rájuk. „Azt képzelik, hogy meglátják az ellenséget ott, ahol a közemberek nem képesek meglátni.” – állítja Kristanovszkaja.
„Néhány évvel ezelőtt annak az illúziónak a rabjai lettünk, hogy nincsenek ellenségeink. Drágán megfizettünk ezért.” – mondta Putyin az SzbSz-nek 1999-ben. A KGB-veteránok java része és utódaik osztják ezt a nézetet. A legnagyobb veszély a Nyugatról leselkedik Oroszországra. A Nyugat célja, hogy meggyengítse Oroszországot, és káoszt teremtsen ott. „Azt akarják, hogy Oroszország technológiai függésbe kerüljön tőlük” – mondja egy SzBSz-ügynök. „Elárasztották piacainkat a termékeikkel. Istennek hála, a nukleáris fegyvereink még megvannak.” A szilovikok „ostromlott erőd”-mentalitása és nyugat-ellenességük kedvező visszhangra talált az orosz közembernél. A magán őrző-védők szószólója, így érzékelteti a hangulatot: „A gorbacsovi időkben Oroszország a Nyugat kedvence volt, és mit kaptunk tőle? Mindent odaadtunk neki: Kelet-Európát, Ukrajnát, Grúziát. És lám… a NATO itt van a határainkon.”
Ebből a szempontból mindenkit, aki együttműködik a Nyugattal, otthon belső ellenségnek tekintik. Ezek közé tartoznak az utolsó szabad gondolkodású újságírók, az utolsó nyugati támogatásból élő nem kormányzati szervezetek, és az a néhány liberális politikus, aki sajátjának vallja még a nyugati értékeket.
Hogy átérezzük ennek az érzésnek a mélységét, érdemes meghallgatni, hogyan reagált egy SzBSz-tiszt a Putyint és brutális csecsenföldi háborúját bíráló újságíró, Anna Politkovszkaja – akinek könyveit egyébként külföldön jobban ismerik, mint Oroszország határain belül – megölésére: „Nem tudom, ki ölte meg, de a cikkeiből csak a nyugati sajtó húzott hasznot. Megérdemelte, amit kapott.” És ugyanez a közvélekedés a volt KGB-ügynökről, a múlt évben Londonban polóniummal megmérgezett Litvinyenkóról.
Ebben a közhangulatban az a gondolat, hogy Oroszország biztonsági szolgálatainak joguk van kíméletlenül elbánni az állam ellenségeivel, akárhol is legyenek, széles körben elfogadottá vált, és számos törvényben is testet öltött. Ezek közül az egyik, az extrémizmus elleni, felhatalmazza az SzBSz-t és más szervezeteket, hogy üldözzenek bárkit, aki a Kreml érdekei ellen cselekszik vagy beszél. Már alkalmazták is független elemzőkkel és újságírókkal szemben. Egy jogászt, aki panaszt tett az Alkotmánybíróságnál, amiért az SzBSz törvényellenesen lehallgatta ügyfele telefonját, államtitoksértéssel vádoltak meg. Több, külföldi cégekkel együttműködő tudóst vetettek börtönbe hazaárulás vádjával.
A régi szovjet hagyományok melletti lojalitásuk ellenére a mai biztonsági főnökök különböznek elődeiktől. Nem akarják a régi kommunista gyökerekhez való visszatérést vagy a kapitalizmussal való leszámolást, melynek gyümölcseit élvezik. Az aszkéta életvitelt sem örökölték tőlük. A tömeges megtorlás sem a kenyerük: egy olyan országban ahol a félelem mélyen átjárja a társadalom minden porcikáját, megteszi kiválasztani és megtámadni néhány célszemélyt. Azonban ennyi hatalom és pénz összpontosítása a biztonsági vezetők kezében nem jó előjel Oroszország számára.
Mint ahogy a munkájukra nézvést sem.
Az ellenségképzés ösztönzi a szekértáborok közötti torzsalkodást és táplálja a nacionalizmust, de nem növeli az ország biztonságát és nem használ a gazdaságnak. Miközben az SzBSz a külföldi kémek növekvő számáról számol be, hazaárulással vádol tudósokat, és az orosz testvériség fontosságát hangsúlyozza, Oroszország továbbra is a világ egyik legkorruptabb és legbürokratikusabb állama, ahol a bűnözés aránya nemzetközi összehasonlításban is kiemelkedően magas.
A beszláni vérengzés okozta válság idején 2004-ben az SzBSz újságírókat zaklatott az igazság kiderítése érdekében. De arra képtelen volt, hogy megfelelően elkerítse az iskolát, amelyben a túszokat fogva tartották. Putyin egyik korábbi SzBSz-kollégája vezetése az Ingus-föld Köztársaságban, a Csecsenföld szomszédságában, új háborús színjátékba torkollott. A hadseregen eluralkodott a bűnözés és az önkényeskedés. Az üzletembereket rendszeresen zaklatják az erőszakszervezetek. Oroszország külpolitikai téren teljesen elszigetelődött: azzal, hogy mindig minden fronton ellenséget keres, sikerült számos potenciális baráti szövetségesből ingerült ellenséget faragnia.
A KGB-veteránok hatalomra kerülésében nincs semmi meglepő, Az orosz kultúrtörténész, Inna Szolovjova szerint mindez szoros kapcsolatban áll azzal, amit az oroszok vonzónak találnak vezetőikben: a határozottságot, a távolságtartást, a tekintélyt és egy bizonyos fokú titokzatosságot. „A KGB megfelelt ennek a leírásnak, vagy legalábbis az elvárások látszatának.”
És hogy vajon mindaz, amit tesznek, javára válik-e az országnak? „A KGB-s emberek szeretnek taktikázni. Soha nem törődtünk stratégiai gondokkal.” – mondja Kondaurov. A legnagyobb probléma, ahogy ő maga és néhányan mások is mondják, a szakmaiság válsága a szolgálatnál. Elpirul a szégyentől, amikor a londoni polónium-ügyre terelődik a szó: „Mi soha nem süllyedtünk ilyen mélyre.” – sóhajtozik. „Mekkora folt ez az ország hírnevén!”

(The Economist)


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969