2013. I-VI
 

Menekülés a valóságtól
Magyari Beck István

Nem tagadom, hogy e tanulmányom címe nem eredeti és nem is akar eredeti lenni. Itt hamarjában legalább két jelentős művet tudok idézni hasonló címmel. A „menekülést” e sorok írója egyrészt Erich Fromm Menekülés a szabadság elől művének címéből kölcsönözte. Másrészt egy, Paul R. Gross, Norman Levitt és Martin W. Lewis szerkesztésében megjelent nagyszabású összefoglaló munkából. Tanulmányunk az effajta művek feltehetően növekvő sorába illeszkedik és értelme szerint a jelenkor emberiségét nem annyira haladónak, és jövőre orientáltnak mutatja be, hanem szimpla menekülést sejt a jóformán mindent megfertőzni látszó innovációs frazeológia mögött. Mitől, hogy és miért folyik e sietős menekülés? Ezekre a kérdésekre kívánunk válaszolni ebben az írásban.

(Menekülés a tudománytól) Amennyiben a tudományt fogadjuk el a valóság megismerésének legsikeresebb eszközéül, a tudománytól menekülő ember és társadalom magától a valóságtól menekül. Sietünk közbevetni, hogy felfogásunkban a menekülés nem pusztán fejvesztett futás valami elől, hanem létezhetnek annak fölöttébb szervezett formái is mind ideológiai, mind szervezeti szinten. Ideológiai síkon valamitől értékességének kétségbevonásával is menekülhetünk. Szervezetileg pedig – korunk egyik leghírhedtebb kifejezésével élve – leépítésekkel, „racionalizációval” (ha még lenne értelme e szónak). Mindenekelőtt próbáljunk emlékezni arra, vajon miféle ambíciók szülték a tudományt? A válaszunk e kérdésre egyetlen kifejezésben: a jóslás hatékonyságának növelése. A tudomány ugyanis a korabeli ezotériák, okkult tanok, horoszkópok, spiritualizmus és tenyérjóslások stb. többértelmű és homályos dzsungelében az első volt, amely bár leegyszerűsített, de tiszta koncepciók alapján kísérelte meg pontosan bejósolni az eseményeket, ami az első jelentős tudományban, a kozmológiában az ezotériákat és társait messze fölülmúló sikeres vállalkozásnak bizonyult. E prognosztikai sikernek azonban ára volt. Ami nemcsak a fogalmak elszegényítésében fejeződött ki, hanem a jelenségek mögött keresett törvények ciklikus, ismétlődő természetében. Ez utóbbi gyökerei pedig a világ-gép elméletéből eredtek, miszerint ami tegnap volt, az van ma is, és ami ma van, az lesz holnap is. Csak a világ tényekben manifesztálódó fölszíne adja a változatosság hamis illúzióit. A valóság a tudomány első formái szerint önmagát ismétlő természettel bír. Ahogy József Attila írta: „A lét dadog” (Óda). Az ismétlődés, a ritmus pedig – rend az időben. A darwinizmus is annak köszönheti tudományos jó hírét, hogy képes volt ezt a monoton ismétlődést az evolúció: a változás és a fejlődés mechanizmusává is megtenni a génmutáció és a szelekció révén, ami egy eleddig nem méltányolt paradoxon (de arról már kevesebb szó esik, hogy a darwini evolúcióelmélet nem tűnik ki prognosztikus erejével). A „forgó világgép” koncepciója a legsikeresebbnek – mint említettük – a kozmológiában bizonyult. Ott magyarázni és jósolni egyaránt tudott. Jóllehet Derek Boyle szerint a földhözragadt, empirikus Galileo Galileire inkább a Földet körülhajózó gályák természetes mozgása („natural motion”) volt hatással világképének megalkotásakor, semmint az elvont világgép-elméletek. A tudomány drámája akkor kezdődött, amikor a mindenre – széltében és mélységben egyaránt – kiterjedő megismerés eszközévé kívánt válni.
Ekkor ugyanis a tudományban hinni kezdtek. Ami viszont a vallások természetes elfogadásának a módja. Mert voltaképpen mi is a hit? A hit olyan hipotézis, melynek különösebb logikai kényszer nélkül univerzális érvényességet tulajdonítanak, elvetve az empirikus bizonyítás szükségességét is. Aki például hisz istenben, annak számára isten mindenütt jelen van. E definíció szerint isten létezése tehát nem is cáfolható. Hiszen e meghatározás már eleve kizár minden ellene szóló tényt és érvet. A tudomány tehát a benne való hit következményeként vallás gyanánt kezdett viszonyulni önmagához. Önimádóvá változott. Módszereit, eszközeit többé már nem tekintette és kezelte igazolásra szoruló feltevéseknek. Rövid úton kizárta annak lehetőségét, hogy létezhet tárgy, amely tudományos módszerrel nem ismerhető meg. Ezt a pálfordulást nevezi korunk a tudomány diadalmenetének, amikor is a tudományos módszer – nem ismervén határokat – minden irányban terjed. Közben viszont serényen fizeti hódításainak nem csekély árát. Ezt „természetben”, a tudományos módszer felhígításával teszi. Az általa használt fogalmak egyre homályosabbak, az általa felismert törvényszerűségek egyre bizonytalanabbak, az általa kidolgozott jóslatok egyre határozatlanabbak stb. Ma már ott tartunk, hogy a kutatók egyenesen tagadják a definíciók szükségességét és lehetőségét, a törvényszerűségek helyett pedig trendekről és tendenciákról beszélnek, a prognózisaikat meg nem veszik komolyan. Elég csak utalni arra, ahogyan a nemzetközi politika és közvélemény viszonyul a globális felmelegedés, a nyersanyagok növekvő szűkösségének stb. egyes tudósok által fölvázolt, más tudósok által – lásd például a néhai Edward Tellert – bagatellizált kilátásaihoz. Hovatovább a gyakorlatban figyelmen kívül hagyható riogatásokként kezelik őket.
Kíséreljük meg az igazságkritériumok fejlődésén és hanyatlásán keresztül bemutatni a tudomány fejlődését és hanyatlását! Gondolatmenetünk most következő szakaszában Mezei Árpád szemiotikai igazságfogalmára támaszkodunk, amely az igazságot a jel három – pragmatikai, szintaktikai és szemantikai – aspektusához köti. Eszerint a pragmatikai igazság a jelhasználó és a jel közötti viszonyon alapulva azt fejezi ki, hogy a jelhasználó nem hazudik, kimondja azt, amit gondol. Őszinte. A szintaktikai igazság a jelek közötti viszonyok rendezettségét tételezi igazságnak, ami akkor teljesül, ha ezek koherensek. A koherenciát többnyire logikailag vizsgálják. Az a rendszer igaz a koherencia értelmében, amelyik logikailag ellentmondásmentes (a 2007-es tavaszi vizsgaidőszakban, egyetemi hallgatóimmal beszélgetve a vizsgán, „fölfedeztük” a logikai koherencia mellett és azon túl az érték-, illetve a normakoherenciát is). A szemantikai igazság a jel és a valóság megfelelését követeli. Ami nem egyéb, mint a kettő tartós egymásra vonatkoztatása a különféle gondolatmenetekben. Mezei általában egyenrangú esetekként vizsgálta a három kritériumot és kereste közös általános alapjukat. Mi ellenben a következő viszonyokat állapítottuk meg közöttük.

1. Ábra.


Pragmatikai igazság

Szintaktikai igazság

Szemantikai igazság


Ha ezt a három kört oldalról vennők szemügyre, egy meglehetősen szabályos körpiramist látnánk, alapjában a hitigazságokkal, közepén a koherenciával fémjelzett kétrétegű igazságfogalommal, fölül a tudományos igazság legbonyolultabb, háromszintű kritériumával. E piramis építése évezredekkel ezelőtt kezdődött, az építkezéshez hasonlóan alapozó – főként vallási – munkákkal (amikor létszükségletté vált némely hipotéziseket megfellebbezhetetlen valóságként kezelni az elodázhatatlan cselekedetek eltökélt végrehajtása érdekében). A stafétabotot már az ókortól követeli a koherenciára koncentráló filozófia. És ez a folyamat valahol Descartes korában és műveivel fejeződött, illetve tetőzött be, elérve a tudományos gondolat stádiumát. Nem szükséges túlzott éleslátás ahhoz, hogy észrevegyük a piramisunkon, hogy mily csekély az a szemantikai – azaz tényigazságokkal fémjelzett – felület, amely a tudományosság igényeinek meg tud felelni.
Az itt vázolt igazságelmélet azóta bekövetkezett eróziója bemutatható alulról, a hitigazságok felől – mint ezt az 1996-ban megjelent Úton a sötétség felé című tanulmányunk az utalások szintjén már megtette –, de vizsgálható fölülről is, és ekkor találkozunk szembe mindenekelőtt a tudomány válságával. A tudományok terjedésével összefüggésben a fogalmak meghatározásának, a törvényszerűségek világos megfogalmazásának, a jóslások pontosságának a fiaskóiról stb. elméleti síkon már volt szó. Most mondjunk rájuk néhány egyszerű példát! Még jóval a rendszerváltás előtt találkoztam Magyarországon egy amerikai kutatóval, aki egy számítógépes döntéstámogató program szerzőjeként a kreatív gondolkodás szakértőjének vallotta magát. Ámde amikor megkérdeztem tőle, végzett-e ellenőrző vizsgálatokat arra nézve, hogy számítógépes programjának alkalmazása nélkül a döntések mutatói valóban rosszabbak-e a közel azonos típusú populációkban, még a kérdést sem értette. Ettől kezdve már nem tudtam őt komoly szakértőnek tartani az adott területen. A kísérleti gondolkodás lassú elhalása egyebek között nemcsak a gép és az ember kooperációjának a kérdéseiben tapasztalható, hanem az ember és a gép konkurenciájának immáron drámaivá vált processzusaiban is. Mert ahelyett, hogy kísérleti mérlegen döntenénk minden egyes konkrét esetben az ember és a gép komparatív előnyeiről, illetve hátrányairól (amit az úgynevezett mérnöki pszichológia már évtizedek óta gyakorol), doktriner dogmatizmussal jóformán mindig a gépet részesítjük előnyben, és ismételten az ember kerül az utcára. Mielőtt azonban a legfontosabbra, a tény precíz jelentésének fokozatos eltűnésére térnénk, érdemes észrevenni azt a statikai abszurdumot, amely a tudomány hipertrófiájával a piramisunk csúcsát túlsúlyossá tette annak alapjaihoz képest. Metaforával szólva, az egész történelmi remekmű borulni látszik a csúcson elhelyezkedő tudomány – illetve napjainkra már csak kvázi tudomány – aránytalan és jogosulatlan terjeszkedése nyomán. És köszönhetjük mindezt elsősorban a tényfogalom fölpuhulásának. A tényeket – a tudományos gondolat legfontosabb kihívóit – eredetileg a szenzoros apparátusunk adataiként tartották számon. Tény a látható, a megfogható, a hallható stb. volt. Ma azonban a szemantikai igazság megállapításához nélkülözhetetlen ténytartományt arra is kiterjesztették, ami írott összegzés, statisztikai eredmény, vélemények halmaza – azaz inkább elmélet, mint faktum – stb. Így ténnyé nyilvánítható minden, amit meg kell magyarázni. Esszenciális fogalomból a tény szituációs fogalommá vált: bármi ténnyé tehető, melyet egy bármilyen koncepcióban a magyarázandó fönntartott helyére csúsztatunk. Horribile dictu, az e tanulmányban leírtak minden állítása ténnyé válhat egy tartalomelemzés számára. Így gondoskodik a tudomány a saját határtalanságáról, állítólag mindenre kiterjedő kompetenciájáról.
Komoly átalakulásoktól szenved a szemantikai nívót megalapozó köztes – általunk a koherencia igazságfogalmával jellemezhető filozófiai, vagy filozófiai jellegű – szint is. Itt két, egymással ellentétes tendencia fut párhuzamosan. Az egyik a kemény struktúráké, a másik a káosz ideológiája és társadalmi gyakorlata. E Káinhoz és Ábelhez hasonló kettősség nem mai keletű. Eddig viszont létezett valami remény egy emberhez méltó globális transzcendencia képének megalkotására. Ebben hatalmas szerepet kapott a majdnem koherenssé kalapált koncepciók hierarchikus elrendezése, amelyet utólag az osztrák Kurt Gődel igazolt nevezetes tételével. E tétel azt mondja ki, hogy egyik gondolatrendszer sem zárható le a saját axiomatikus alapjáról, hanem csak az övétől tágabb axiomatikus bázison. A koherencia igénye ezért már Gődel előtt is – önmaga természetéből kifolyólag – egyre tágabb gondolatrendszerek építésébe hajszolta a gondolkodókat. Nota Bene, így vált a koherencia állapotkritériumból a célt aszimptotikusan közelítő folyamattá, jelzem, a koherenciában érdekeltek többsége számára mind a mai napig észrevétlenül. Ez utóbbi körülmény – azaz a koherencia állapotként való konok felfogása – a majdnem koherenssé kalapált koncepciók önkényes lezárásához vezetett, általában a tényeknek meg nem felelő, inkább csak gondolkodástechnikai értelemben hasznosnak ítélt állítások révén. Ilyen koherencia-alkotó szerepet tölt be a – filozófiai mintára deduktívan építkező – mikro-ökonómián belül a haszon-maximalizációnak – mint állítólag minden emberre érvényes magatartási elvnek – a tételezése. Én egy lassan meghonosodó gyakorlat nyomán legszívesebben az így, önkényesen lezárt – vagy lezártnak hitt – koncepciókat nevezném modelleknek. Ezek a modellek nem egyszerűen eltekintenek a valóság számos dimenziójától és elemétől belső logikájuk tökéletesítése érdekében, hanem tudatosan hamis állításokat építenek magukba ugyanezen célokból. Hallgatólagosan megengedve ezzel egy olyan ellentmondást, amely szükségszerűen fönnáll a tényigazságok és a logikai rend között. Jelzem, az elméletellenes pozitivizmus már korábban eljutott ehhez az állásponthoz, amikor – éppen ellenkezőleg – a ténykutatás érdekében távolított el minden elméleti „spekulációt”. E disputa korántsem ártalmatlan. Ugyanis ilyenformán választanunk kell egy tényekre széteső, mélységet nem ismerő fenomenológiai világ, és egy, vagy számtalan tényidegen – sőt az élet tényeivel tartós harcban álló – logikai konstrukció között. És történik mindez évszázadokkal Francis Bacon és David Hume után, amikor még a filozófia követelte ki a tények alapos kutatását: a tudományt.
A másik tendencia a káoszt kultiválja. A jelen keretek között csak arra van módunk, hogy e szerteágazó problémakör egyetlen, de a tárgyhoz képest módfelett konzekvens ágán haladjunk az irányzat végkifejlete felé. A káosz ugyanis eredetileg a szabályosságok, a rend teljes hiánya. Ebből azonban nem egy alaktalan kavargás következik, amely az emberek többségének a káoszról jut eszébe, hanem minden entitás lebomlása. A mesterséges analízis természetes ősformája. A káosz tehát ismét egy folyamat, ahol az egységek részeikre esnek, a részek még kisebb részekre és így tovább ad infinitum, egészen az alig elképzelhető teljes megsemmisülésig. Ugyanis minden entitás bizonyos szabályok rendszere, amelyek a káoszban sorra fölszámolódnak. Ilyen felfogás esetén Démokritosz atomelmélete nem egyéb, mint kétségbeesett kísérlet a káosznak – mint a semmibe vezető folyamatnak – a megállítására, bizonyos oszthatatlanná nyilvánított elemi részecskék, atomok által. Minden vakvéletlenen alapuló általános vagy specifikus elmélet rászorul egyfajta démokritoszi megoldásra, azaz a káosz által tovább nem bontható alapelemekre. Ilyenek például a neodarwinizmus sziklaszilárd, kívülről legföljebb csak erőszakos behatások által módosítható génjei, amelyek mutációja inkább a szaporodás során előadódó „másolási hibákból” származik, semmint a fönt említett erőszakos behatásoktól. Ezeket ugyanis a gének általában belső negatív visszacsatolási mechanizmusaik révén eliminálják. Egyebek között ezért is elhibázottak a leépítéseken alapuló társadalmi reformfolyamatok. A fölülről gerjesztett káosz a lebomló társadalmi szervezeteken keresztül eljut az emberi csoportokig, azok fölbomlása után a személyiségig, a személyiség pszichikus önszabályozásának sérülését követően az ember biológiai szervezetéig, végül pedig a haláláig, majd az azt követő bomlási folyamatokig etc. Mindazonáltal a szociáldarwinizmus – melyet jól hangzó, de félrevezető neve ellenére inkább de Sade márki alapozott meg a Filozófia a budoárban című könyvével, aki a társadalom fölbomlásának ellent álló egységet az erős emberben látta. De milyen is az „erős ember”? Mivel ezen a terepen ötletszerű és felületes vélemények grandiózus szemétdombjaival találkozunk, ismét az agyonhallgatott alapító atyához kényszerülünk fordulni. Sade írásai értelmében erős az, aki természetének megfelelően, a társadalmi korlátokra fittyet hányva elégíti ki – elsősorban biológiai – szükségleteit. Ezzel a kritériummal viszont csak az a baj, hogy sem Caesar, sem Mozart, sem Bartók, sem Leonardo – hogy csak néhányat említsünk a számtalan meghatározó egyéniségből – nem felel meg neki.
Az a körülmény, miszerint a tudományos tényigazság és a koherencia elméletének szerkezeti-strukturális fejlesztése nem tartott lépést ezek terjeszkedéséből adódó tartalmi gazdagodásával, valamint a tudomány agyonterhelése gyakorlati feladatokkal – amit a lassan feledésbe merülő Julien Benda sérelmezett leginkább – oda vezetett, hogy a tudomány a maga tényigazságaival először a modellekbe illetve a káoszba rogyott vissza, majd a kettő együtt a hitigazságokba. Lásd fönt a tények és az elméletek közötti határok elmosódására tett utalást! Valamint a koherencia erőltetését tényellentétes ítéletek beépítésével az egyes, különálló gondolatrendszerekbe (modellek)! Az elegáns körpiramisunk helyén ma a hitvilág egy szupraracionális síkja terjeszkedik. De mitől szupraracionális ez a hitvilág? Nos, attól, hogy jobb híján tudatosan állította vissza a hiteinkről Európa valódi fejlődésének idején elkülönített és mintegy lehámozott szubjektív bizonyosságot. Azt már tudjuk, hogy a hit = hipotézis + szubjektív bizonyosság. A filozófia és a tudomány előretörése idején, a felvilágosodás korában a leválasztott szubjektív bizonyosság helyébe a szubjektív bizonytalanság került – „De omnibus dubitandum” szólt az akkori új idők parancsa – ami hosszú évszázadokra ellátott bennünket az igazolás, a cáfolás, a bizonyítás stb. nemes agytisztító munkájával. Korunk logikai tehetetlenségét mi sem jelzi pontosabban, mint az, hogy szubjektív bizonyosságot csatolni akármely légből kapott „hipotézishez” ma nem logikai, hanem erkölcsi méltánylás tárgya. Az az ember méltó tiszteletünkre, aki hisz. Hívőnek lenni erkölcsi pozíció. Tekintet nélkül a hit tárgyára. A tudományos és a filozófiai eredetű feltevéseken túl, szubjektív bizonyosság kerül minden rendű és rangú spiritizmus, ezotéria, csillagjóslás, bibliaértelmezés, historizmus, kreacionizmus, dadaizmus, satanizmus stb. mellé – nem logikai, hanem – erkölcsi támogatást biztosítandó a tannak. A szellemiek grandiózussá növekedett piacáról minden fogyasztóvédelem eltűnt. Hacsak nem tekintjük fogyasztóvédelemnek azt, amikor az egyik hitet valló tényező támadásba lendül, mihelyst észrevesz egy másik hitet vallót. A higgadt tudományos viták helyén újból szenvedélyes veszekedések, kiközösítések vagy alattomos lobbyharcok dúlnak. Ez volna a piaci önszabályozó mechanizmusok működése, a sokat ünnepelt piaci koordináció? A tanok között nincs többé értékrangsor. Mindenki maga dönti el, melyik után lohol. Melyik „fejlődési utat” választja. A csillagjósnak törvény adta joga van kioktatni a genetikust. Tanulmányunknak ebből a részéből levonható a tanulság, mely szerint a közszellem egyik menekülési útja a valóságtól a feltevések igazolását helyettesítő szubjektív bizonyosságok irányába vezet.

(Menekülés a művészettől) Bár terjedelmi szempontból majdnem cikkünk közepéig jutottunk, szerzőjét kétségbe ejti a tárgyhoz tartozó feljegyzések azon tömege, amely továbbra is feldolgozatlanul hever körülötte az asztalán, a tábláin, kézikönyvtári könyveinek a margóin, és nagy része nyilván feldolgozatlan is fog maradni még egy ideig. Nem lehet minden kérdésből mindig könyvet írni. Adódik azonban egy természetes és alapvető felbontása az itt tárgyalt anyagnak, amely áttekinthetővé teszi azt. Eddig a széles értelemben vett tudományra koncentráltunk, amely eredetileg vallási alapokon indult, az eszmék filozófiai rendezésébe ment át és végül a ténykutatásba, a szó szoros értelmében vett tudományba torkollott. Ezen az ösvényen haladva, mindenekelőtt az értelem, a logikus gondolkodás életrajza foglalkoztatott bennünket ifjúságától a – reméljük csak látszólagos vagy átmeneti – hanyatlásáig. Így gondolatmenetünket egy kétágú olajfa mintájára alkothatjuk meg, melynek másik, most sorra kerülő ágán a művészetek fátumát próbáljuk összefoglalni. Olajfa-hasonlatunk nem a fontoskodó véletlen szüleménye. Aki járt a Földközi-tenger vidékén, főleg Afrikában, annak biztosan elmagyarázták, hogyan fejlődik ez a növény. Először egyetlen törzse alakul ki. Arról ágazik el egy vagy több másik. Majd ezek mindegyike önállóvá lesz, de – mintegy a béke szimbólumaként – a származékos fák együtt maradnak. Ezért az olajfaligetekben általában fatestvérek állnak körül egy pontot, amely valahol a közös gyökér egy kitüntetett része fölött helyezkedik el a talajon. E sorok írója ilyen olajfatestvéreknek képzeli az egymással kölcsönhatásban álló tudományt és művészetet. Próbáljuk sematikusan lerajzolni ezt a kéttagú békét!

2. Ábra:


Művészet Tudomány




Talajszint


Gyökérzet

Ábránk annyiban mégsem fa, mert annak igazi példányai általában szimmetrikusak a talajszintre: a gyökérzet nem összetartó, hanem éppen úgy szerteágazó, mint a korona, és körülbelül ugyanakkora kerülete is van, mint a lombkoronának. E virtuális fával is ez a helyzet. Amilyen szélesen és mélyen gyökeredzik, olyan terjedelmes a lombkoronája és bőséges a termése. Ezt azonban a közép- és kelet-európai – köztük a magyar – népi írók annyira részletesen kifejtették, hogy ez fölment bennünket ezen igazságok ismétlése alól.
Az első probléma, ami itt fölmerül, a két tudatforma különbsége. Biztos, hogy eltérő a nyelvezetük. Vizsgálataink során több ízben is oda jutottunk, hogy a művészetek archaikus nyelvek, amelyek a tudatcenzúra megkerülésével először kevésbé érthető, ám utóbb legalább részben verbálisan is kifejezhető, azaz freudi értelemben tudatosuló tartalmakat ültetnek belénk, és ezzel – számunkra szinte észrevétlenül – fejlesztik személyiségünket, mentalitásunkat. A művészetek nyelvének kezdeti érthetetlensége ezért fontos eszköz, amellyel a művészet betölti pszichológiai és társadalmi funkcióit. Néhány globális önreflexión túl, számtalan esetben maga a művész sincs tisztában azzal, amit voltaképpen még kifejez a művei által. Mint a kiváló Schrammel Imrénél volt módom megfigyelni, világhírű keramikus szobrászunk is hódol annak az új keletű – az Amerikai Egyesült Államokból útjára indított – divatnak, mely, a mondanivaló boncolgatását elkerülendő, a műalkotások létrehozásának, vagy létrejöttének technikai útjait magyarázza. Nagy ívben elkerülve ezzel a tartalmi kérdéseket. Pedig bennünket éppen a tartalmi kérdések izgatnak és nem a művész – csak reá tartozó – harca az anyaggal. Az igazán nagy kérdés számunkra éppen az, hogy a művészetek a jel és tartalom viszonyának a szempontjából mennyiben hasonlóak a tudományhoz és mennyire különböznek tőle. Itt azonnal két felfogásba ütközünk. Az egyik radikális eltérésről beszél, a másik viszont, megengedve a művészi igazság létezését, alapjaiban nem váj szakadékot a két tudatforma közé. Sőt, éppen hogy hasonlónak tekinti a kettőt, és ez esetben a teljes azonosságnak csak a nyelvek különbözősége állja az útját. Jómagam az utóbbi elmélet pártján állok. De hogy még pontosabban fejezzem ki magam, a művészet és a tudomány távolról sem ugyanazt a tartalmat fejezi ki különböző nyelveken, mert akkor valamelyikre nem lenne szükség. Tudni illik, hogy egy nyelv lehetőségei megszabják az általa kifejezhető tartalmakat. Ezért a művészetek nemcsak egymás vonatkozásában, hanem a tudományhoz viszonyítva is más világokat rajzolnak elénk. Így egy művészet igazsága ama tartalom adekvát kifejezésének a kérdése, amelyet e művészet – sajátos nyelvi kompetenciájának birtokában – vagy megragad, vagy megtagad, illetve mellébeszél. Egy jó művészet ebben az értelemben mindig realista. De realizmusa korántsem a verbális nyelveken kifejezhető világhoz illeszkedik, hanem a saját jelrendszerének a verbális nyelvekre és más művészetekre csak részben lefordítható jelentéseihez. Egy művészeti hazugságot csak az tud észrevenni, aki „beszél” a kérdéses művészet nyelvén. A mai emberek többsége sajnos már nem igazán tudója az archaikus, történelem előtti nyelveknek, nyelvtanoknak. Ezért a művész által nemcsak útbaigazítható, hanem becsapható is lehet.
Félek, aki idáig követte a szerző okfejtéseit, e bekezdéstől kezdve hajlamos elidegenedni tőle, a művészetekre vonatkozó, korunkban divatos misztifikációk hatására. Hacsak már előzőleg nem figyelt föl arra, milyen mértékben fordultak el az emberek az úgynevezett „modern művészetektől”. Itt óhatatlanul megfordul a fejemben, hogy talán a fentiekben mégiscsak alábecsültem az archaikus nyelvekre fogékony emberek számát. A jelenkor művészeti életében érdekes állapotok uralkodnak. Ahogy egy rádióműsorban N. Dvorszky Hedvig művészettörténész elmondta, a mai művészet nem tart kapcsolatot a közönséggel. Amivel viszont bőven rendelkezik, azok szakértők, akik – jobb híján – elméleti síkon próbálják győzködni a közönséget a modern művészeti alkotások kiválóságáról. A művészet és a közönség közvetlen kapcsolata immár a múlté. Mi történt? Feltételezéseink szerint a probléma kulcsa abban a rész-személyiségben keresendő, amivé a XX. század embere vált már az első világháború előtt – és ez a lebomlás ma, a XXI. század első évtizedében is feltartóztathatatlanul folytatódik. A pszichoterápia minden jel szerint nem volt képes megbirkózni az emberi személyiség ama leépülésével, amelyet ez utóbbi egyfelől az államszocializmus alattvalóvá nevelésének, másfelől a piacgazdaság teremtette szakmai-fogyasztói korlátoltságának köszönhet. Még ha valaki több szakmában is járatos, a piac „egy menetre” e halmaznak csak egyes elemeit igényli, a többi nélkül. Mármost a rész-személyiség önmagának olyan eleme, mely látókörének horizontján a saját határait szemléli. Ez az ember nem jutott túl önmagán. Önmagán kívül nem lát valóságot. Aki ezen állapot színvonalas költői kifejezésére kíváncsi, olvassa el még egyszer Babits Mihály A lírikus epilógja című versét, melynek záró sorai között egy sokat mondó jóslat szerepel: „Én maradok: magam számára börtön.” Nota Bene, e vers pesszimizmusa azért is érdekes és elemzésre méltó, mert szerzője helyzetének pontos diagnózisával eljutott a gyógyulás küszöbéhez. De vajon elegendő-e ez a személyes lehetőség az embert fölbontó és önmagán belül megosztó társadalmi nyomással szemben?
Bár tisztában vagyunk azzal, mily félelmetes logikai-művészetelméleti apparátus és körmönfont finanszírozás ellenőrzi a kortárs művészeteket, mégis föl kell vetnünk az alábbi kérdést: milyen igazság, milyen realizmus hordozói ezek a művészetek? Nos, a kortárs művészetek a rész-személyiségnek egyszerre okai és termékei. És mint ilyenek rész-művészetek. Szeretném ezt az állítást egy példával érzékletessé tenni. Körülbelül egy évvel ezelőtt Dr. Táncos László grafikus művésztől és a Kulturális marketing és kreatológia című könyvemet kiadó igazgatójától roppant szellemes naptárt kaptam ajándékba. Sokatmondó tréfás címe az volt: „Minden dinnye”. A naptár azon az együgyűségen tréfálkozott – miközben, amit csak lehetett, kihozott ebből az együgyűségből –, amit egyetlen alakzat, a dinnye központba helyezése okozott. A grafikus-igazgató tréfás címe megihletett engem, és ennek nyomán a Montmartre és a Montparnasse – életében sokat nyomorgó, halála után azonban a párizsi műkereskedők kedvencévé váló – festője, Amedeo Modigliani művészetének a „Minden szilva” címet adtam. Mert igaz ugyan, hogy a XIX. és a XX. századok fordulóján alkotó olasz festő páratlan leleménnyel hozott ki úgyszólván mindent, amit csak tudott, szilvaformájú alakjaiból, azonban az egész tárgyi percepciót ennek az egy szilvaformának nem különösen gazdag elveire egyszerűsíteni – mégiscsak a tárgyi észlelés nagyfokú elszegényítése. A modern művészet egyik szembetűnő – és talán a legfontosabb – alkotói eszköze a Hermann Ludwig Ferdinand von Helmholtz által az észlelés tanulmányozása során felfedezett ama tudattalan következtetések negligálása, törlése az észleleti képből, melyek az érzékeléseket tárgyi észlelésekké szintetizálják. Az eredmény a tárgyi észlelés eltűnése és az érzékelés adatainak ettől kezdve már önkényes kombinációja a képzőművészetben. Modigliani szilvái csak az első állomások voltak ezen az úton. Általuk a helmholtzi tudattalan következtetések csak sematizálódtak, ami még belefér a szenzoros elbutulás fogalmába. Később azonban a sémák is eltűntek és az egyes érzékletek – József Attila másra vonatkozó sorait idézve – „szétkujtorognak részeg-boldogan”. Mi ez, ha nem a szenzoros szinten propagált értelemellenes őrület?
Menekülés a valóságtól? Igen, ez is egy menekülés a valóságtól, amelynek útja befelé, a rész-személyiség további részeinek a részei felé tart. Egészen a modern tárlatokon úgyszólván kötelező fehér vászon kiállításáig. Ezt a nevezetes fehér vásznat úgy is pertraktálhatjuk, mint a részek immáron láthatatlan részeinek a hordozóját. Így vezet az út, ha rekonstruálni akarnám az elvet, Modigliani „szilváitól” Vaszilij Vasziljevics Kandinszkij színes foltjain keresztül, Csorba Simon Homeosztázisnak nevezett apró pötty-halmazain át az egyre kisebb, végül szabad szemmel már észrevehetetlen formákig. Ezek „létezését” a fehér vászonra meredő néző egy csekély jóindulattal legföljebb csak sejthetné – minekutána bizonyítani nem tudja –, mint a művészet azon csúcsát, ahonnan e tudatforma eltűnik, mint a kámfor. A művészet vége ez, vagy merő szemfényvesztés? Efféle teljesítményre talán csak a zene volna alkalmas, ha lenne mersze a jól fizető nagyérdeműt egy csendes terembe ültetni néhány óra mély hallgatásra, hogy élvezze azt a muzsikát, amelyet a némaság helyébe saját maga képzel. De sem az épületet, sem a formatervezést, sem az iparművészetet stb. nem lehet úgy eladni, hogy az egyszerűen nincs. Úgy látszik, Edward O. Wilsonnak van igaza, aki biológus létére egy új felvilágosodásban reménykedik, amely – tegyük hozzá – visszaadja az ember, racionális úton alkotott művészetelméletei által, tehát racionálisan megtagadott racionalitását és vele a valóságot. Vajon nem optimizmusra jogosító tény-e a nagyközönség tanácstalan közönye a részművészet iránt? Az ember a jelek szerint nem kíván lemondani az értelemről. Még az értelemellenes értelem hatására sem. Az értelem bennünk mégiscsak a legmagasabb szintetizáló erő, nélküle sem a világot, sem magunkat nem vagyunk képesek egyben látni. És ha az elemzés során föl is bontunk vele valamit, az vagy csak a megértést, vagy egy számunkra jobbnak ítélt dolog, jelenség alkotó szintetizálását szolgálja a fölbontás során létrejött elemekből. És nem a számunkra természetes világ végleges elhagyását, ahonnan elmozdulhatunk akár lefelé, akár fölfelé, de mindig csak a visszatérés igényével. És ma már ezt várjuk el a művészettől is: az „örök visszatérést”.

(Menekülés vagy kiűzetés?) Bár tanulmányunk sejtetni engedte, hogy a föntiekben ismertetett fejlemények nem csak a spontán társadalmi fejlődés termékei, hanem kell legyen bennük valami szándékosság is. De a cui prodest kérdését expliciten még nem vetettük fel. Világosabb képet kapunk, ha figyelmünket a most folyó európai eseményekre és az ugyanitt uralkodó ideológiára fordítjuk. Ami az eseményeket illeti, az „innováció” és a „reformok” tekinthetőek a kort jellemző „hívó szavaknak”. Ezek gyakorta párosulnak a status quo ante elfogadhatatlanságán háborgó ország-menedzseri retorikával. Ezekből nem ritkán hiányzik a kreativitásra olyannyira jellemző felelős problémamegoldó gondolkodás kultusza (bár nemrég megismerkedtem egy állásponttal, amely éppen a kreativitást marasztalta el az extravagancia bűnével és az innovációt nyilvánította felelős magatartásnak, ami teljes mértékben ellentmond a kérdésre vonatkozó mértékadó szakirodalomnak). Mintha korunk reformátorai nem a problémákat szeretnék megoldani, hanem nyakra-főre innoválnak, főként azért, hogy minél messzebb sodródjunk a saját problémáinkat tartalmazó hiteles valóságunktól. Ez egy érdekes új formája a menekülésnek, avagy inkább a menekítésnek. Tudniillik, az emberek és a társadalmuk vélt jövőbe menekítésének, anélkül, hogy a tényleges problémái megoldását követően a tényleges és nem illuzórikus jövő a maga természetességével következzék be, mint egy új állapot a maga indokolt új problémáival. Ebben a röptetésben elszakadunk saját valóságos problémáinktól, és mesterségesen kiagyalt problémák szélörvényeibe kerülünk itt, a régóta vágyott Európában, annak angol, holland, francia, magyar stb. lakóival egyetemben. Írom ezt azért, nehogy valaki abban a tévedésben olvassa e tanulmányt, hogy itt csak a magyarországi gondok elemzése foglalkoztatja a szerzőt. E röptetés nemcsak a valóságos problémáinkból emel ki bennünket, hanem azon kompetenciánkból is, melyet az említett problémák kineveltek bennünk, és amely segített nekünk saját valóságos problémáink kezelésében úgy körülbelül 2000-ig bezárólag. A helyzet tehát röviden a következő: a forszírozott innovációknak alig van közük a problémáinkhoz, és problémáinknak alig van közük a forszírozott innovációkhoz. Az eredmény, a társadalom inkompetenciája, hozzá nem értése a mesterségesen előállított új helyzetben, amelyet röviden – Hász Erzsébet egyik regényének címét kölcsönvéve – akár kiűzetésnek is nevezhetünk. A magyar nép ebbe a helyzetbe Babits Mihály intelmei ellenére került, aki óvta kis nemzetét attól, hogy engedjen a történelmi forgószeleknek, mert mint kicsiny nép, a história forgószelei könnyen kisodorhatják önmagából.
Vessünk egy pillantást az események mögött meghúzódó ideológiára. Kevesen vonhatják kétségbe, hogy korunk a darwinizmus többedik virágzásának kora. Eddig három ilyen szakaszt ismertünk: az eredeti darwinizmust, a neodarwinizmust és az univerzális darwinizmust. Az eredeti darwinizmus Charles Darwin tanítása volt a biológiai evolúcióról, amelyhez a modellt Thomas Robert Malthusnak az emberi túlnépesedést tanulmányozó munkája szolgáltatta. Erről az oldalról nézve, az eredeti darwinizmus aligha volt egyéb, mint általánosított és a természetre alkalmazott társadalomtudomány. A neodarwinizmust az alaptannak az osztrák Gregor Mendeltől származó genetikai megerősítése eredményezte. Univerzális darwinizmusról viszont azóta beszélnek, amióta a dolgok létrejöttében döntő szerepet tulajdonítanak a véletlennek, és a környezetből eredő „jóváhagyást”, avagy a véletlen eredményeinek a megsemmisítését minden, tehát élettelennek mondott tárgyra is kiterjesztik. A generalizált tan leegyszerűsítve a következőképpen hangzik: minden ott van, ahol természete és a körülmények folytán lennie kell. Létrejöttében nagy szerepet játszottak az élet keletkezésének új elméletei. Ezek egyike az életet a replikációs képességekre egyszerűsíti, és megtalálni véli egyebek között a szilikon kristályok növekedésében. Ettől már csak egy lépés a tárgy folyamatos létezésének önismétlésként való implicit felfogása, amellyel elhárulnak az akadályok a darwini eszméknek a biológián messze túlmenő hódításai előtt. Azonban a sikeres túlélésre, avagy túllétezésre vezető „jókor és jó helyen” megállapításnak az inverze járhat megrázó következményekkel. Amikor e tételt nem a helyén- és idején-valóra fejezzük ki. Főként az ember esetében. Ez ugyanis az emberiség részleges fizikai megsemmisítésének igazolásává nőheti ki magát, mégpedig úgy, hogy a felelősséget is az áldozatok nyakába varrja. Ilyen ideológiai feltételek mellett természetes, hogy erkölcsileg nem elvetendőek azok az eszközök, amelyek egyrészt fölszámolják a realitásérzéket mindenütt, ahol erre mentális fogadókészség van. Másrészt másutt halmozzák föl azt a tudást és információt, melyek irányadóak a túlélés és a túllétezés szempontjából. A darwinizmus mindhárom formáját kiváló képességű, nagyformátumú tudósok művelik. Mint kutatók, a kedvenceim közé tartoznak. De egyelőre ők sem képesek elejét venni – bár a bevallott szándékaikban ez szerepel – a föntiekben veszélyessé nyilvánított instrukcióknak.

(Egy pillantás az alkotó szervezetekre) Alkotó szervezeteknek azokat a szervezeteket nevezzük, amelyek elsősorban a bennük zajló technológiák tekintetében problémamegoldó intézmények. Ugyanis az emberi és a gépi sztereotípiákkal, rutinokkal és automatizált készségekkel működtetett intézmények is problémamegoldóak. Például utakat, gépkocsikat, kenyereket, öltönyöket stb. biztosítanak, de e célokból legföljebb csak a menedzsment és a törzskar folyamodik a kreatív problémamegoldáshoz, de azok sem eléggé rendszeresen ahhoz, hogy az egész vállalatot áthassa a kreativitás szelleme. Más, ám szorosan idetartozó kérdés a produktum nem szokványos jellege, amely igazolja a sztereotípiák, a rutin és az automatizált készségek minimalizálását az alkotó szervezetekben. A társadalom részéről kötelezően támogatandó szabadgondolkodó tudósok, művészek, filozófusok és egyéb kreatív munkát végző emberek szervezetekbe tömörítése – ami miatt az alkotó szervezetekről egyáltalán beszélhetünk – maga is egy társadalomfejlődési rendellenesség, amelyet a gondolat ellenőrzése, szabályozása és alkalmasint féken tartása, illetve ezek igénye eredményezett. Amióta a szóban forgó üzemesítés megtörtént, a szervezet és a benne folyó problémamegoldó tevékenységek állandó konfliktusban állnak egymással és ez jócskán megmutatkozik a magukat élenjáró civilizációknak aposztrofáló társadalmak önkorrekciós tehetetlenségében. Ami itt beindult – hála a szervezeti hatékonyságnak – megy előre, mint a rakéta, függetlenül attól, hogy számos tekintetben a röppálya módosítás után kiált. Elárulva ezzel a szervezeti kreativitás alapvető gyengeségét annak intézményesítését követően. Mármost felmerül a kérdés, mely erők kerekedtek az alkotó gondolkodás fölé a szervezetek révén, kik azok, akik a megoldásokat evolúcióellenes mértékben merevítik?
Tanulmányunk utolsó része Hrubos Ildikó: A 21. század egyeteme. Új társadalmi szerződés felé című munkájából indít, a fenti kérdést megválaszolandó. És bár tisztában vagyunk azzal, hogy az egyetem nem meríti ki az alkotó szervezetek fogalmát, mégis, egy ilyen rövid tanulmányban, mint ez, kiválaszthatjuk őt az alkotó szervezetek képviselőjének. Mindenekelőtt adózunk a tanulmány címében rejlő szimpatikus szándéknak, minekutána ma, a demokrácia feltételezett virágkorában ennek éppen a legfontosabb eleme, a társadalmi szerződés marad ki a nép és a felső rétegek viszonyából. Hrubos Ildikó, szociológus, már a kezdetektől fogva figyelemmel kísérte az un. bolognai folyamatot, pontosan a bennünket érdeklő szempontból: az egyetemekre – mint alkotó szervezetekre – ható társadalmi erők szempontjából. Itt idézett tanulmányában mindent megtesz, hogy megtalálja a harmóniát ezen erők között, mégpedig úgy, hogy bizonyítható legyen az utóbbiak szinergiája az alkotó szervezetek funkcióinak támogatásában. És habár e dolgozat egyike a legsikeresebbeknek az adott témakörben, mégsem találja problémamentesnek a jelenkori helyzetet. Ezt a kérdést a továbbiakban rövidített formában tárgyaljuk, a rendelkezésünkre álló terjedelemnek megfelelően. A mai egyetemek és alkotó szervezetek három nagy befolyásoló tényező hatása alatt állnak. A szakmai-akadémiai értékek és elvárások, az állami szempontok és a piaci erők határozzák meg őket. Mármost a szakmai-akadémiai értékek az ezen intézményekben folyó érdemi tevékenységre, kutatásra, oktatásra, innovációra stb. terjednek ki, ezeket mintegy belülről szabályozó módon. Az állami szempontok elsősorban a helyi bürokrácián keresztül érvényesülnek, a piaciak pedig a finanszírozás oldaláról érik az intézményeket . Mármost e triász véleményünk szerint inkább csak a belső és a külső erők dualizmusa, külsőkön értve a bürokráciát és a finanszírozást. Azonban e dualizmus mindinkább közelíti saját ideáltípusát az állam és a gazdaság olyan összeolvadása nyomán, ahol a szocializmustól mindössze csak annyiban tér el ez az unió, hogy most nem az állam rendeli maga alá a gazdaságot, hanem a gazdaság az államot. Amíg az állam és a piac egymástól eltérő irányban is húzhattak – mint például az eredeti keynesi nyugaton – a szakmai-akadémiai szempontok szabadabban érvényesülhettek. Most azonban az állam és a piac újjászületett koalíciója/összeolvadása annyira megnöveli a külső szabályozás súlyát, az önszabályozást jelentő autonómiával szemben, ami hovatovább a rendszerváltás előtti időket idézi. Ilyen erőviszonyok közepette a piaci-állami erők – ha nem is akadálytalanul, de – a siker esélyével írhatják felül a tudomány, a művészet, a pedagógia stb. eredményekkel igazolhatóan bevált és még ma is érvényes szemléleti-metodológiai hagyományait. Régi-új disputák, sőt talán küzdelmek elé nézünk, amelyeket a már idézett Gross, Levitt és Lewis (1996) által szerkesztett könyv egyes, prominens szerzői a szó nem éppen nemes értelmében vett szakmai-szervezeti meddő alternatívizmusok gyomvirágzásának tulajdonítanak.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969