2013. I-VI
 

A kínai gazdasági reform árnyoldalai: a növekvő egyenlőtlenségek
Jordán Gyula

Kínának a gazdasági reformok alatt elért látványos eredményei az egész világ figyelmét magukra vonták. Az 1978 óta tartó folyamat rendkívüli dinamizmusának eredményeként a nemzeti jövedelem évi mintegy 10% körüli ütemben növekedett és vásárlóerő paritáson számolva egyesek szerint Kína gazdasága ma már a második helyen áll az Egyesült Államok mögött, és a trend folytatódása esetén minden esélye megvan arra, hogy két-három évtized alatt világelső legyen. Ilyen magas növekedési ráta fenntartása ilyen hosszú időn keresztül egy hatalmas, jóval több, mint egy milliárd lakosú országban igazi csodának számít a világgazdaság történetében. A gyors gazdasági fejlődés eredményeiből a társadalom túlnyomó többsége részesedett, és a reformok kezdetén az abszolút szegények mintegy 250 millió főre becsült tömege mára a töredékére zsugorodott. Kína nemcsak a világot látja el esetenként dömpingszerűen fogyasztási cikkekkel, de Kínában is számos vonatkozásban valóságos fogyasztói forradalom bontakozott ki. Ezeket az eredményeket a szocialista parancsgazdaságtól való eltávolodás, a piacgazdaságra való fokozatos áttérés révén érte el. A piacgazdaság előtt a hivatalos beszédekben, dokumentumokban ugyan ott díszeleg a „szocialista” jelző, de ez egyre inkább kiüresedik és jelentését veszti, helyette kemény kapitalista, valódi piacgazdasági módszereket alkalmaznak.
Míg a tervgazdaság idején a kommunista vezetés erőteljes egalitárius törekvéseket mutatott, a reformok következtében széleskörű jövedelem- és vagyoni különbségek alakulta ki a városi és falusi lakosok, az egyes régiók között, sőt a városi és a vidéki lakosságon belül is. Fennmaradtak a nemek közötti indokolatlan jövedelemkülönbségek, esetenként a kifejezett diszkrimináció. Olyan jelenségek is komoly egyenlőtlenségeket idéznek elő, mint az 1978 előtti szocialista rendszerben hivatalosan nem létezőnek tekintett munkanélküliség, a migránsok sok tízmilliós tömege, vagy a kínai népesség várható, a történelemben még alig tapasztalt ütemű elöregedése.
(Egyenlőtlenségek, különbségek a reformidőszak előtt) Kínában hosszú története van a regionális különbségeknek a gazdasági fejlődésben. Mint ismeretes, a kínai civilizáció bölcsője a Sárga folyó mentén helyezkedett el, majd ez a gazdasági centrum fokozatosan dél-felé mozdult. A modern értelemben vett feldolgozóipar az első ópiumháború (1839-42) után jelent meg a tengerparton és a folyók mentén. A XX. század elejére Kína iparának zöme a délkeleti régióban volt, ennek több mint a fele Sanghajban, Kantonban és Vuhanban. Az első világháború alatt, majd különösen a „nankingi évtizedben” (1928-37) a nemzeti ipar gyorsan fejlődött, és új trendként a nehézipar új központjai jöttek létre északkeleten. A kínai-japán háború (1937-45) alatt számos ipari létesítményt az ország délnyugati régióiba telepítettek át, segítve azon területek gazdasági fejlődését. A gazdasági fejlődés centrumának változásai ellenére 1949-ben, a kommunista rendszer létrejöttekor az általános elmaradottságon belül lényeges szakadékok léteztek a tartományok és régiók fejlettségi szintjében.
A maói időszakban az egyenlőtlenségek csökkentésének, felszámolásának célját hirdették, ám olyan gazdasági stratégiát követtek – a nehézipar fejlesztését hangsúlyozva –, amely ellentmondott ennek a célkitűzésnek. A tőkeigényes nehézipar fejlesztése figyelmen kívül hagyta Kína komparatív előnyét, a bőséges, olcsó munkaerőt, és súlyos hátrányát, a tőkehiányt is. Az első ötéves terv (1953-57) jórészt szovjet segítséggel megvalósuló 156 nagy létesítményének – a biztonsági szempontokra való tekintettel is – csak egy ötöde helyezkedett el a tengerparton, a többi az északnyugati és délnyugati régiókban. A tőkehiány ellensúlyozására a nyersanyagok, ásványok árait a kormányzat önkényesen alacsonyan tartotta. Ezeket a természeti erőforrásokat a központi és a nyugati régiók szolgáltatták, tehát lényegében ezek az elmaradottabb területek szubvencionálták az akkori és a későbbi létesítményeket. Emiatt tehát nem segítették ezeknek a régióknak a gazdasági felzárkóztatását, sőt inkább gátolták azt. Továbbá, a nehézipari projektek közismerten kevés foglalkoztatási lehetőséget teremtenek, a magasabb kvalifikációjú munkaerőre vonatkozó igényt pedig főleg a fejlettebb tengerparti területekről jövő munkásokkal elégítették ki. A helyieknek így a rosszabbul fizetett munkahelyek és a szintén alacsony jövedelmű mezőgazdaság maradt. Hasonlóképpen, mesterségesen alacsonyan tartották a mezőgazdasági termékek árait, vagyis a mezőgazdaságból kivont tőkével finanszírozták az iparosítást.
Az ötvenes években létrehozták a háztartási regisztrációs rendszert (hukou), amely mesterségesen és mereven elválasztotta a városiakat és a falusiakat, a szó szoros értelmében vett duális társadalmat hozva létre. A szigorú nyilvántartásnak ez a rendszere meg akarta gátolni a parasztok nem kívánt városokba áramlását, ugyanakkor lehetővé tette minden egyén mozgásának ellenőrzését, nemcsak a vidék és a városok vonatkozásában, hanem az adott területen belül is. A hukou rendszer megteremtette a legalapvetőbb különbséget a városi és a vidéki népesség között: a városiak létfenntartását garantálta az állam, a falusi népességgel szemben azonban ilyen kötelezettségvállalásról nem volt szó (nem számítva a természeti csapások esetét), az ott élőknek kollektíven önerőre kellett támaszkodniuk. A különbség csak hangsúlyosabbá vált azáltal, hogy a városokban az állami, munkahelyi szociális ellátás kiterjedt a nyugdíj-, az egészségügyi, lakás-, és az oktatási rendszerekre, ugyanakkor falun ez sem létezett. Az így kialakult hierarchia élén a nagyvárosok álltak, a végén pedig a népesség túlnyomó többségét magukba foglaló falvak. A hukou-rendszer bevezetése a kínai vezetés válasza volt olyan dilemmákra, mint a nagy munkaerő-felesleg, a tőkehiány, a túlnyomóan agrártársadalom körülményei között végrehajtott gazdaságfejlesztési stratégia.
Az egy főre eső nemzeti jövedelmet tekintve a maói időszak több szakaszra osztható a különbségek növekedése, illetve csökkenése szempontjából. Az egyenlőtlenség viszonylag alacsony volt a földreform befejezéséig, majd gyors ütemben növekedett és a csúcsot a nagy éhínség alatt, 1960-ban érte el. A „nagy ugrást” és az éhínséget követő kiigazítás során csökkent 1967-ig, majd az 1966-ban kezdődött kulturális forradalom során ismét növekedett. Ha ezeket a hullámhegyeket és völgyeket összevetjük a követett gazdaságpolitikával, megállapíthatjuk, hogy az egyenlőtlenség, úgy tűnik, akkor volt kisebb, amikor a politika nagyobb hangsúlyt helyezett a mezőgazdaságra, a falusi szektorra, és akkor volt magasabb, amikor ezt a szektort mellőzték, vagyis figyelmen kívül hagyták Kína komparatív előnyeit. A maói időszakban tehát a falusi-városi egyenlőtlenség dinamizmusa játszotta az alapvető szerepet (ezzel szemben a reform és a nyitás időszakában a tengerparti régió és a belső területek közötti éles megosztás vált meghatározóvá). A maói időszak hibás gazdaságpolitikájának következményét jól szemlélteti, hogy míg 1952-ben az egy főre eső GDP tekintetében az élen álló Sanghaj mutatója 7,5-szer volt magasabb, mint a legszegényebb Kujcsou tartományé, addig 1978-ban ez a különbség már 14,28-szoros volt.
(Regionális egyenlőtlenségek a reformidőszakban) Az 1978 végétől számított reform és nyitás időszakát a kínai vezetés az egyenlőtlenségeket illetően más felfogással kezdte, mint Maóék, bár tisztában volt a különbségek túlzott növekedésének kockázatával. Teng Hsziao-ping felhívta a figyelmet Kína komparatív előnyeinek felhasználására, a gazdasági különbségek tényének elfogadására, és ennek szellemében fogalmazta meg, hogy egyes embereknek és egyes régióknak meg kell engedni, hogy először váljanak gazdaggá, amelynek végén aztán mindenki gazdaggá válik. A reform és a nyitás eltelt időszakára visszatekintve elmondhatjuk, hogy ennek mindenki haszonélvezője volt. Alig van olyan család vagy egyén, amelynek, illetve akinek a helyzete valamilyen mértékben ne javult volna. Azonban a maói időszakhoz hasonlóan ezeket az évtizedeket is különböző szakaszokra lehet osztani. Legáltalánosabban két szakaszt különíthetünk el: az 1992-93-ig tartó első szakaszban érvényesült leginkább a fent említett jelenség, vagyis lényegében minden társadalmi csoport nyert, különbség csak ennek eltérő mértékében volt. Az 1994 körülitől kezdődő második szakaszban azonban egyes vonatkozásokban drámaian nőtt az egyenlőtlenség, a társadalom egyes szegmensei pedig nem egyszerűen relatív, hanem abszolút értelemben is vesztessé váltak.
A képet bonyolítja, hogy az egyenlőtlenség általános növekedésén belül legalább négy típust célszerű elkülöníteni: egyenlőtlenség a régiók között, a falusi és a városi szektorok között, a falusi és a városi szektoron belül. Ráadásul az egyes típusoknál a folyamatok nem azonos ütemben és azonos időben mentek végbe. Így például a falusi reformok eredményeként, amikor a kommuna rendszert a parasztok egyéni érdekeltségére építő családi termelési felelősségi rendszer váltotta fel, a paraszti jövedelmek gyorsan emelkedtek és 1984-ig mérséklődött a falusiak és a városiak közötti jövedelmi különbség. Hasonlóképpen a fent jelzett első szakaszban, 1988-ban a gazdaságban válságjelek mutatkoztak és egyebek mellett a meglóduló infláció hatására a városi családok több mint egy harmadának csökkent a jövedelme. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy az 1989 tavaszi diákmegmozdulások idején milliós tömegek szintén az utcára vonultak.
A reformok kezdetén széleskörű volt az aggodalom, hogy a piac szerepének növekedésétől, a magántevékenység nagyobb szabadságán át a külföldi működőtőke nagyarányú felhasználásáig terjedő folyamatok és eszköztár következtében nagy és veszélyes mértékben növekedni fognak a fejlettségbeli és jövedelmi különbségek a három nagy vertikális sáv, a keleti tengerpart, a középső és a nyugati régió között. Sokat vitatott problémává vált a Teng Hsziao-ping által megfogalmazott diffúz szemlélet, amely azt feltételezte, hogy a gazdasági fejlődés eredményei fokozatosan szétáradnak az országban a fejlettebb tengerpartról a belső régiókba. Az 1980-as évek ezen dilemmáját tükrözték például a 7. ötéves tervvel (1986-90) kapcsolatban megfogalmazott irányelvek, amelyek hangsúlyozták a három nagy gazdasági régió előnyeinek kihasználását, de a fejlesztés sorrendjét tekintve felemás álláspontot foglaltak el. Egyrészről határozottan leszögezték: „A 7. ötéves tervidőszakban és a kilencvenes évek folyamán meg fogjuk gyorsítani a keleti terület fejlesztését”, ugyanakkor hozzátették: „Jóllehet kell lennie bizonyos sorrendiségnek a különböző területek gazdasági fejlesztésében, ez nem jelenti szükségszerűen azt, hogy az egyik terület fejlesztését a másik fejlesztésétől függően el kell halasztani.” De azt is kijelentette: „A keleti térségnek kell kezdeményeznie, mérlegelnie kell, hogyan tudja elősegíteni a központi és a nyugati területek fejlesztését.”
A sorrendiséget képviselő stratégia ellen érthető módon elsősorban a belső területek berzenkedtek, az egyidejű fejlesztés igényét fogalmazták meg, változatlanul kifogásolva a torz árstruktúrát. Nehezen feloldható dilemmát képviselt a kiegyenlítés és a hatékonyság viszonya. A reformidőszakban a hatékonyság, a profit meghatározó fontosságú tényezőkké váltak mind a makrogazdaság, mind pedig az egyes termelőegységek számára. A belső régiók kedvezményezése a gazdasági hatékonyság rovására menne, mivel az erőforrások sokkal jobban hasznosulnak a fejlett területeken. A hatékonyságra törekvés ezért az erőforrásokat a magasabb outputtal kecsegtető régiók felé hajtja, ami elkerülhetetlenül a régiók közötti különbségek növekedését eredményezi. A belső tartományok törekvéseiben már a nyolcvanas években reformellenes és reformkonform követelések egyaránt szerepeltek. Ennek egyik fő oka, hogy területükön általában nagyobb arányban találhatók, jórészt veszteséges állami vállalatok, amelyek nagymértékben függtek az állami szubvencióktól, ezért például a belső tartományok vezetői között több szószólója akadt a recentralizációnak, éppen a központ szubvenciós képességének fenntartása érdekében. Mások viszont a reformok nyomvonalán haladva próbáltak tartományuk helyzetén javítani, például szorgalmazva a nyitást a külföldi befektetők felé, akár nagyobb kedvezményeket kínálva (sokszor önkényesen), mint a tengerparti tartományok.
A reform első évtizede után egyesek megnyugtató képet próbáltak felrajzolni, az adatokból a regionális különbségek csökkenését olvasták ki. Arra utaltak, hogy a legszegényebb tartományok gazdasági fejlődése – különösen az első években – gyors ütemű volt, és a központi kormány is még képes volt az erőforrások átcsoportosítására. Emellett a belső tartományok exportja is növekedett, a külföldi segélyprogramokból is elsősorban ők részesültek. Már akkor is túlsúlyban voltak azonban azok a vélemények, amelyek a regionális különbségek növekedésére mutattak rá, és a jövőre nézve is ezt prognosztizálták.
A kilencvenes évek elejétől, közepétől azonban már teljesen egyöntetűvé vált az a vélemény, hogy az egyes régiók közötti jövedelem különbség – a korábbi némi csökkenést követően – drasztikusan növekednek.
Mindenekelőtt két tényező járult hozzá a régiók eltérő növekedési üteméhez, amelyek elsősorban a keleti, tengerparti régiónak kedveztek. Az első a nyitási politikához kapcsolódik, a külföldi működőtőke és a külkereskedelem szerepéhez. Kína a reformidőszakban – az ázsiai „kis tigrisek” által alkalmazott nyomvonalon haladva – exportorientált gazdasági stratégiát követ. Ennek megvalósításában kiemelkedő szerep jut a külföldi tőke részvételével működő vállalatoknak, amelyek a fejlettebb technológia, modern marketing és menedzsment ismeretek birtokában versenyképes áruk tömegével jelentek meg a világpiacon. A tengerparti tartományok aránytalanul nagy részét vonzották a külföldi befektetéseknek. A nyitási politikának többféle előnye van: nagy méretekben kereskedve más országokkal Kína komparatív előnyeinek megfelelően specializálódhat, javíthatja általános hatékonyságát; a külföldi partnerek révén ismereteket szerezhetnek, amelyek segítenek legyőzni a gazdasági és hatékonyságbeli hiányosságokat; a külföldi cégekkel folytatott verseny hatására a kínai cégek minőségjavításra, termelési hatékonyságuk növelésére kényszerülnek. Ezek az előnyök mindenekelőtt a tengerparti területeken jelentkeztek, így érthető módon nőtt az előnyük a középső és a nyugati régióhoz képest. A nyitási politika úttörőinek számító különleges gazdasági övezetek kizárólag, a nyitott városok pedig zömmel a keleti területeken jöttek létre. Számítások szerint a különleges gazdasági övezet státus az évi növekedési rátát 5,5 százalékponttal növeli, míg a nyitott tengerparti város status átlagosan 3 százalékponttal.
A másik tényező, amely jelentősen hozzájárult a régiók eltérő növekedési üteméhez a mezőgazdaság csökkenő részesedése volt a GDP megtermelésében, és ezzel párhuzamosan a falusi és mezővárosi, ipari, szolgáltató vállalatok gyors növekedése. Utóbbiak túlnyomó többsége szintén a tengerparti tartományokban jött létre, és valamennyi gazdasági szektor közül ezek fejlődtek a legdinamikusabban, a legmagasabb növekedési ütemet felmutatva. Az említett tényezők szélesebb értelemben a város és a falu közötti szakadék problémájához kapcsolódnak. A közgazdászok általában azt tartják, hogy a piac működése – párosulva a gazdasági növekedéssel – a regionális jövedelmek közeledését idézi elő. Éppen Kína példája bizonyítja azonban, hogy ez távolról sem automatikus. A reform első éveiben valóban a jövedelmek konvergálása következett be, de a trend az 1990-es években megfordult, éppen amikor a gazdaság még inkább nyitottá és piac orientáltabbá vált. A jövedelem különbségek növekedése következett be az egyenlőtlenségnek a fentebb jelzett mind a négy típusa vonatkozásában.
A jövedelem-eloszlás egyenlőtlenségének mérésére alkalmazott egyik mérőszám a Gini koefficiens (együttható), amelynek maximális értéke 1 (tökéletes egyenlőtlenség) és minimuma 0 (teljes egyenlőség). Nemzetközi összehasonlításban Kína Gini koefficiense hasonló, mint Oroszországé és néhány kelet-ázsiai országé, de még nem éri el a dél-amerikai szintet, amit az alábbi táblázatban Brazília képvisel.

Ország Gini koefficiens Év
Kína 45,4 2002
Orosz Föderáció 45,6 2000
Belarusz 30,4 2000
Észtország 37,4 1998
Brazília 60,7 1998
India 37,8 1997
Koreai Köztársaság 31,6 1998
Thaiföld 43,2 2000

Aggodalomra okot nem igazán a táblázatban szereplő adat ad, hanem annak dinamikus növekedése: 1998-ban az érték még csak 40,3 volt és mindössze négy év alatt emelkedett ennyire. (Nem szólva arról, hogy 1984-ben csak 25,7 volt, 1992-ben pedig 37,8) Ennek a regionális jövedelem egyenlőtlenségnek több mint a feléért a városi-falusi megoszlás a felelős, amely a Kínai Társadalomtudományi Akadémia egyik tanulmánya szerint a világon a legnagyobb. 2005-ben az egy főre eső GDP-ben az élen álló tartományi rangú Sanghaj adata (51600 jüan) majdnem 10-szer volt már magasabb, mint a változatlanul a legszegényebb Kujcsou tartományé (5200 jüan). Ráadásul az elmaradottabb középső és nyugati régió tartományai nem mutatnak fel gyorsabb növekedési ütemet, sőt éppen a tengerparti tartományok, illetve nagyvárosok érnek el – igaz többnyire minimálisan – nagyobb százalékos növekedést. Mindez azt jelenti, hogy a szegényebb és gazdagabb régiók közötti szakadék még gyorsabban növekszik.
Világosan kirajzolódik egy olyan összefüggés is, hogy az egyes tartományok gazdasági struktúrája messzemenően befolyásolja az adott terület átlagos jövedelmét. A középső és nyugati tartományok – bár nem egyneműek – általában kedvezőtlen helyzetben vannak. Északnyugaton az ipari bázis nagyon gyenge, annak ellenére, hogy biztonsági megfontolásokból, valamint az önellátás elősegítésére a maói időszakban, különösen az 1960-as évektől kezdve, nagyon sok állami vállalatot ide áttelepítettek. A bánya- és nehézipari vállalatok nem hatékonyak, ráadásul távol vannak a piacoktól, de időnként saját ellátó bázisaiktól is. A mezőgazdaság természeti adottságai is kedvezőtlenek. A délnyugati tartományok többnyire mezőgazdasági területek, fejletlen iparral, beleértve a falusi, mezővárosi ipari, szolgáltató vállalatokat, amelyek – mint szó volt róla – más régiókban a gazdasági dinamizmus motorjai voltak. Az infrastruktúra fejletlensége itt is súlyosan gátló tényező.
A középső és nyugati tartományok jelentős részében igen magas az állami vállalatok aránya, amelyek a reformidőszak túlnyomó részében – sok közülük máig – veszteségesek, nehezen reformálhatók, elavult technológiával, kevéssé piacképes termékstruktúrával rendelkeznek. Nem meglepő, hogy negatív összefüggés van az állami vállalatok aránya és a tartomány GDP növekedési rátája között (bár kivételek akadnak).
A tengerparti és a belső területek különbsége óhatatlanul felvetette a földrajzi, térbeli elhelyezkedés tényezőjének fontosságát, és ez egy új vizsgálati iránnyá vált. A vizsgálat egyik alapkérdése, hogy a tengerparti régió térbeli és topográfiai előnyei miért elsősorban a reformok után érvényesültek. A maói időszakban a tengerparti területek az irracionális gazdaságpolitika miatt jórészt stagnáltak, az országon belüli jövedelem egyenlőtlenségeket főleg a falu-város szakadék, semmint a tartományok különbsége magyarázta. Az új kutatási irányzatnak nevezett vizsgálatok eredménye lényegében az, hogy bonyolult matematikai képletekkel és levezetésekkel bizonyítják az eddig is tudott tényt, hogy a tengerhez, a szállítási útvonalakhoz illetve a külföldi piacokhoz való közelség hatalmas előnyt jelent az ott elhelyezkedő tartományoknak, városoknak. E kedvező tényezőkhöz társul, illetve jórészt ezek következménye, hogy a külföldi működőtőke és a belső munkaerő áramlás túlnyomó többsége a tengerparti régióba irányul. 1983 és 1998 között beáramló külföldi működő tőke 87,8%-a a keleti, 8,9%-a a központi régióban helyezkedett el és csupán 3,3%-a jutott a nyugati régiónak. A földrajzi tényező vizsgálatából kiindulva is világossá válik, hogy ennek az egyenlőtlen eloszlásnak a hátterében a kormányzati politika hatása is nagymértékben jelen van: az 1990-es évek végéig követett tengerpart fejlesztési politika ezt ösztönözte. Az állami vállalatoknak nyújtott támogatás, sőt a hazai magán beruházás is jórészt egyenletesen oszlott el az országban, azonban a külföldi befektetések egyenlőtlen eloszlását a kormányzati politika is nagymértékben befolyásolta. A számítások szerint egészében a földrajzi tényező több mint 60%-át határozza meg a tartományok közötti növekedési különbségnek.
A földrajzi tényezőkre visszavezethető különbségek egyik érdekes vetülete figyelhető meg az oktatás területén. Az 1980-as évek óta az oktatási reformok Kínában decentralizált adminisztrációt, finanszírozást és jórészt privatizált költségeket jelentenek, amelyek jelentős mértékben megnövelték a regionális különbségeket az iskolák finanszírozásában. Míg a reformok indulásakor döntően a falu-város különbségek határozták meg az elemi és középfokú oktatás feltételeit és igénybevételét, addig az ezredfordulóra a gazdaságilag fejlettebb tartományok előnye domborodott ki. A tengerparti tartományok nagyobb sikerrel tették általánossá a kötelező kilencéves elemi oktatást, ahonnan szinte mindenki középfokon folytatja tanulmányait, míg a szegényebb nyugati tartományokban átlag 10% az elemi után nem folytatja tanulmányait, de az arány Kujcsouban 21%, Tibetben pedig 45%. Az oktatás költségei növekedtek, miközben a kormányzat kiadásai erre a területre csökkentek: az állam 1990-ben is már csak 64,6%-át fedezte az oktatási kiadásoknak, és ez 1998-ra 53%-ra csökkent. Az egyéb, helyi források nagysága a decentralizáció következtében a helyi gazdasági körülmények függvénye. Így áll elő az a helyzet, hogy Sanghajban az egy tanulóra költött összeg tízszer akkora, mint a legalacsonyabb kiadású tartományban, hozzátéve, hogy az arány durván megduplázódott az 1990-es években. Más módon közelítve a problémához ez azt jelenti, hogy elsősorban egyes tartományokban koncentrálódnak azok, akik nem jutnak hozzá még az elemi oktatáshoz sem. Az oktatásban jelentkező különbségek tehát párhuzamosan jelentkeznek a földrajzi elhelyezkedéssel, és mindenekelőtt az elemi oktatásban éreztetik hatásukat, de részben a közép és felsőfokú képzésben is.
A reformidőszak exportorientált fejlesztési stratégiája azt is jelenti, hogy a nemzetközi kereskedelemben való részvétel előfeltétele a tartományi jövedelem növekedésének. Mint a reform más előnyei, a külkereskedelem is igen egyenetlenül oszlik meg a tartományok között, zöme a legnagyobb városokban és a tengerparti tartományokban koncentrálódik: 2002-ben például ezek adták a teljes export 15,5, illetve 72%-át, míg a középső és nyugati területek csak 7,5%-át, északkelet pedig 5%-át. A kereskedelmi költségek a belső területeken 50%-kal magasabbak. A tengerparton az export zömét a külföldi tőke részvételével működő vállalatok adják, amely export főleg munkaintenzív termékekből áll. Más kérdés, hogy a tengerparti tartományok között is óriási különbségek vannak: az exportnak a GDP-hez viszonyított aránya Hopej tartományban 5,6%, míg Kuangtungban 83% volt, utóbbinál jórészt Hongkong szomszédságának tulajdoníthatóan.
(Migráció és egyenlőtlenség) Az egyéni érdekeltségre épülő és a hatékonyságot előtérbe állító falusi reformok egyrészt nyilvánvalóvá tették, hogy a mezőgazdaságban óriási a rejtett munkanélküliség, másrészt a családok számára lehetővé vált annak eldöntése, hogy a rendelkezésre álló munkaerőt hogyan osszák meg a gazdálkodás és az azon kívüli tevékenységek között. Falusi regisztrációjuk ellenére lehetővé vált, hogy más területeken, városokban keressenek foglalkoztatást. Városi regisztráció nélkül azonban ott lényegében másodosztályú állampolgárokká váltak, kiszolgáltatva a hatóságok kényének kedvének. Nem jogosultak a városi szolgáltatások (iskola, egészségügy, általában a társadalombiztosítás) igénybe vételére, így többnyire nem volt lehetőségük családjukat magukkal vinni. Bizonytalan státusuk miatt is jórészt megőrizték a mezőgazdasághoz, a faluhoz fűződő kötelékeiket, ami egyfajta társadalombiztosítási hátteret is nyújt számukra.
A migránsok létszámára vonatkozóan nincs megbízható statisztika, a becslések tág határok, 100 és 200 millió fő között mozognak. A figyelem előterében a városokban, ipari területeken foglalkoztatottak vannak, és gyakran elsikkad az a tény, hogy jelentős részük, egyes becslések szerint több mint 50%-uk, falusi területeken dolgozik, de nem regisztrációjának helyszínén. A migrációt nem pusztán a foglalkoztatás, hanem a lényegesen magasabb jövedelmek lehetősége is mozgatja. Annak ellenére, hogy nemcsak a szociális juttatásokat tagadják meg tőlük, hanem a városi munkásokéhoz képest sokkal alacsonyabb bért kapnak, az így megszerezhető jövedelmük legalább háromszorosa, esetenként még többszöröse annak, amit otthon mezőgazdasági munkával megkereshetnének. Ez magyarázza, hogy miért vállalják többszörösen hátrányos helyzetüket, negatív diszkriminációjukat. Az említett hátrányokon túl nagyon gyakran nem kötnek velük szerződést, nem vagy késedelmesen fizetik ki bérüket, heti 7 napon, 12 órán át dolgoztatják őket, figyelmen kívül hagyják a munkavédelmi, egészségügyi előírásokat, fizikailag bántalmazzák őket stb. Mivel rendszerint szakképzetlenek, általában munkaintenzív területeken foglalkoztatják őket, például az építőiparban, összeszerelő üzemekben, szolgáltatásokban. Szakmai képzést nem kapnak, így nem tudnak jobb munkahelyet keresni. A migránsok a munkahelyeiket túlnyomó többségben családi és más informális kapcsolatokon keresztül találják meg, mindössze 15%-uk vesz igénybe olyan formális csatornákat, mint a munkaerő hivatalok vagy foglalkoztatási irodák.
A legtöbb migráns fiatal, nőtlen, valamivel jobban képzett, mint a falusi népesség átlaga. Nőtt ugyanakkor a nők aránya, bizonyos vállalatok szívesebben alkalmazzák őket. A migránsok között kevesen kerülnek ki az abszolút szegények soraiból, mert náluk még a minimálisan elvárt iskolai szint és a mandarin nyelv ismerete is hiányzik. Társadalmi státuszukat tekintve átmeneti helyzetben vannak, nem integrálódtak a városi munkásságba. Bár foglalkoztatásukat tekintve munkások, parasztoknak tekintik őket, ugyanakkor státusuk magasabb, mint a mezőgazdasági dolgozóké.
A városiak ellenérzésekkel tekintenek rájuk a közművek, a közlekedési eszközök megterheléséért, zsúfoltságáért, őket teszik felelőssé – nem teljesen alaptalanul – a bűnözés megnövekedéséért (az 1990-es évek közepén Pekingben a bűnesetek több mint 30%-a, Sanghajban 70%-a, Kantonban 80%-a az ő számlájukra volt írható), továbbá az adózás elkerüléséért, mivel így nem járulnak hozzá a városi infrastruktúra fenntartásához. Jórészt alaptalanul vádolják őket a városi munkanélküliség növekedéséért, mivel a migránsok csak a legrosszabbul fizetett, legalacsonyabb presztízsű munkahelyekért vetélkedhetnek a városiakkal. A városlakók ugyanakkor naponta tapasztalják hasznosságukat, amire különösen rádöbbenhetnek, például a Tavaszünnep idején, amikor tömeges hazautazásuk egyes szolgáltatásokat szinte megbénít. A migránsok keresetük jelentős részét megtakarítják és hazaküldik családjuknak, ezáltal csökkentik a falu-város közötti jövedelem különbségeket. Tipikusan keresetük 20-50%-át utalják haza, amely összeg nem egy tartományban az ottani paraszti egy főre eső átlagjövedelem kétszeresét teszi ki. Ennek jelentős részét házépítésre, oktatásra, egészségügyi és egyéb szolgáltatásokra fordítják, de termelési célú beruházásokra (műtrágya, növényvédőszer, eszközök stb.) is. A falusi szegények jövedelmének növekedésével a leggazdagabb és a legszegényebb falusi területek közötti jövedelem különbségek csökkennek. Ezen területeken belül azonban úgy tűnik növeli a jövedelem különbségeket a migráció, különösen a szegény régiókban. A migráció hatását nehéz felmérni a falusi társadalomra és gazdaságra. Annak következtében, hogy elsősorban férfiak távoznak, a mezőgazdasági munkában növekszik a nők részvétele. A fölösleges munkaerő távozása egyes elemzések szerint növeli a termelékenységet. A migráció egy további hatása, hogy ezek a családok inkább kezdenek mezőgazdasági munkán kívüli tevékenységekkel foglalkozni, vagyis ez ösztönzően hat a különböző magántevékenységekre. Egészében azt mondhatjuk, hogy a migráció pozitív hatásai vannak túlsúlyban, mind a városi, mind a falusi gazdaságot tekintve.
A migránsokat diszkriminálják a városiak, a munkáltatók és sok szempontból a kormánypolitika is. A nehézségek ugyanakkor növelik öntudatukat, erősítik réteg identitásukat. Sokan közülük kezdik felismerni a kollektív akciók szükségességét, de azt is, hogy a munkahelyen belüli tiltakozásuk kevésbé hatékony, mintha ezt a társadalomban vagy az utcán teszik. A kormányszervekhez benyújtott panaszok mellett sztrájkolnak, az utcán tüntetnek, például a forgalom blokkolásával. Saját szervezeteket kezdenek alakítani, miközben a hivatalos szakszervezetek általában sikertelenül próbálták soraikba szervezni és befolyásuk alá vonni őket. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy tiltakozásaik (egyelőre?) gazdasági területre korlátozódnak. Rétegidentitásukat is meghatározza mobilitásuk iránya és tendenciája. Míg Európában az iparosítás, az urbanizáció folyamatában a munkások nagy tömegei a tönkrement kézművesekből, egyéni vállalakozókból kerültek ki, akik a munkássá válásban, társadalmi státusuk süllyedését látták, Kínában a migránsok esetében ellenkező folyamatnak lehetünk tanúi. Az ő társadalmi státusuk egyértelműen emelkedett, egy felfelé irányuló társadalmi mobilitás részesei. Az európai munkások széleskörű szervezkedésbe fogtak és mozgalmakat indítottak munkáltatóik és a kormány ellen. Kínában a kormányzat tisztában van azzal, hogy ha meg akarja előzni hasonló megmozdulások kialakulását, és fenn akarja tartani az értékrendjében kiemelt helyen szereplő társadalmi stabilitást, akkor lépéseket kell tennie „törvényes jogaik” védelmére.
A kínai vezetésnek a migránsok iránti magatartása 2002-2003-tól kezdett változni, amikor a sorsuk iránti közömbösséget kezdte felváltani a felismerés, hogy szükség van fontos gazdasági szerepük elismerésére, valamint hogy a társadalmi instabilitás kialakulásának megelőzésére el kell ismerni bizonyos jogaikat. Valamilyen módon reagálni kellett nemcsak a hozzájuk fűződő bűnözésre, elégedetlenségük növekedésére, de arra a tényre is, hogy felmérések szerint a migránsok ma már az iparban és a szolgáltatásokban foglalkoztatott munkaerő 60%-át alkotják, vagyis többséget képviselnek. A KKP 2002-ben tartott XVI. kongresszusa hangsúlyozta a társadalmi-gazdasági egyensúly helyreállításának szükségességét a falusi és a városi területek között, a szocialista társadalmi harmónia fenntartását. 2003-ban és azt követően a kormány több intézkedést hozott, amelyben a migránsok számára egyenlő hozzájutást igényelt a foglalkoztatási, oktatási, jogi stb. szolgáltatásokhoz. Kampányt indítottak szakmai és jogi képzésükre, ami esetenként kétélű fegyvernek bizonyul, mert a törvényekre, rendeletekre hivatkozva lépnek fel követelésekkel, igénylik a többi munkással azonos bánásmódot. Az intézkedések végrehajtása helyi szinten azonban már más kérdés, és az ebben való késlekedés, húzódozás már a politikával, a rendszerrel szemben gerjeszthet elégedetlenséget. Ez keresztezheti a kínai vezetésnek azt a törekvését, hogy politikai reformok végrehajtása nélkül őrizze meg a társadalmi stabilitást.
(Növekvő jövedelem különbségek a városokban) A városokban a munkaerő elosztás a bürokratikus, tervgazdasági rendszertől a piacgazdasági elosztás felé mozdult, valódi munkaerő piac létrejötte felé. 1956-ban alakították ki az állami szektorban alkalmazott bérezési rendszert, amely jórészt a szovjet modellen alapult. A különböző munkaterületekre fizetési fokozatokat állapítottak meg, amely az adminisztratív személyzet esetében 20, a technikusoknál 17, a fizikai munkásoknál pedig 8 fizetési fokozatot jelentett. A fokozatokat illetően csak némi különbségek voltak, egyrészt az egyes iparágak között, másrészt regionálisan, tekintettel az eltérő megélhetési költségekre, illetve esetenként a foglalkoztató szervezet fontossága vagy mérete következtében.
Gyakran felmerült a kérdés, hogy ilyen fizetési fokozatok mellett miért emlegettek egyenlősdit a kínai bérezési rendszerrel kapcsolatban? Mindenekelőtt azért, mert az állami munkahelyekre való bekerülés gyakorlatilag „élethossziglanig” szóló foglalkoztatást, „vas rizsescsészét” jelentett, másrészt a következő fizetési fokozatba kerülésnél nem a teljesítmény, hanem elsősorban a munkában eltöltött idő, a senioritás elve játszotta a döntő szerepet. A maói időszakban visszatérő kísérleteket tettek a jövedelem különbségek szűkítésére, különösen ami a fizikai munkások és a szellemi foglalkozásúak közötti szakadékot illeti, összhangban Mao értelmiség ellenes felfogásával. Ez a tanulás, a képzettség egyéni hozadékának csökkenéséhez vezetett. Utóbbi még 1988-ban is a városokban mindössze 3,8%-os volt. Az állam gyakorlatilag monopolhelyzetben volt a városi munkaerő elosztását illetően. A teljes foglalkoztatottságra törekvés, a városi munkanélküliség elkerülése jegyében a szükségesnél több munkaerőt kényszerítettek a vállalatokra, intézményekre, így akut problémává vált a kapun belüli latens munkanélküliség, a „tétlen foglalkoztatottak” jelensége. Az állami vállalatok egyfajta „mini jóléti államot” képviseltek, foglalkoztatottjaik számára lakást, orvosi ellátást, nyugdíjat, gyermekeiknek óvodát, sőt felnőtt korukra foglalkoztatást is biztosítottak, ezzel is kiegészítve a „vas rizsescsészét”.
A gazdasági reform a fenti képnek szinte minden összetevőjét változtatta. Megszűnt az állami szektor kizárólagos foglalkoztatási monopóliuma a nem állami szektorok gyors fejlődésének köszönhetően, sőt a közszektorban is bevezették a versenyt. Elhamarkodott következtetés lenne arra gondolni, hogy a verseny miatt a nem állami szektorban általában magasabbak a bérek, mert a magánszektorban is nagyon sok alacsony fizetésű munkahely található. A reform az állami szektorban is nagyobb hatékonyság elérésére törekedett, megkísérelte a béreket és a jutalmakat a vállalat teljesítményéhez és nyereségességéhez kötni. Az 1990-es években megszüntették az állami vállalatok tervszerű munkaerő felvételi rendszerét, a vállalatok ettől kezdve maguk választhatták ki foglalkoztatottjaikat. Az állam lehetővé tette a csődeljárást is az állami vállalatokkal szemben, párhuzamosan azzal, hogy felelőssé tette őket a veszteségekért. A veszteségek nagysága gyorsan nőtt: 1988-ban a veszteséges vállalatok vesztesége a nyereséges vállalatok profitjának 7%-át jelentette, 1995-ben viszont már a 49%-át.
1985-ben bevezették a szerződéses foglalkoztatást, de csak az újonnan belépőkre, akiket ennek keretében meghatározott időtartamra alkalmaztak. Az eredeti elképzelések szerint a szerződés megújításának lehetősége ösztönzően hat a teljesítményre. Ugyanakkor a bizonytalanság, a kiszolgáltatottság elemeit is magába foglaló rendszer éles ideológiai vitákat és erőteljes ellenállást váltott ki, így igazából csak az 1990-es évek második felétől alakultak ki jelentősebb különbségek a szerződéses és az állandó jelleggel foglalkoztatott munkások között.
A fizetési rendszer reformja már 1980-ban elkezdődött, amikor újra engedélyezték a prémium és a darabbérrendszer alkalmazását. Az 1980-as évek végére minden foglalkoztatott bére lényegében három elemből tevődött össze: alapbér (amely a standardizált fizetési skálából eredt), funkcionális bér (amely a dolgozó státusára és a senioritásra vonatkozott), mozgó bér (magába foglalta a prémiumot, amit vállalati szinten határoztak meg). A három összetevő aránya jelentősen módosult: az alapbér részesedése az 1978-as 86%-ról 1993-ra 47%-ra csökkent, míg a másik két összetevőé megfelelően növekedett. Ugyanakkor – ami meglepő egy hatalmas munkaerő többlettel rendelkező gazdaságban – a reálbérek gyorsan növekedtek, 1978-1995 között évi 4,4%-kal, ezen belül 1988-1995 között évi 7,5%-kal (más forrás szerint évi 6,1%-kal), szemben a reform előtti 1952-1977 közötti csupán évi átlag 0,2%-kal. A növekedés azonban nagy szóródást mutat az ötödökre osztott jövedelmi csoportok között: míg az első ötöd, a legalacsonyabb keresetűek átlagjövedelme 1988 és 1995 között 26%-kal nőtt, az ötödik ötöd esetében ez 86% volt, aminek következtében az 1:3,5 jövedelem arány nyolc év alatt 1:5-re növekedett. Ugyanezen periódusban a Gini együttható 24-ről 30,4-re nőtt.
A bérkülönbségek növekedtek mind a tulajdontípusokat, a régiókat, mind a képzettségi tényezőket tekintve. A tulajdontípusokat tekintve az átlagkeresetek a legmagasabbak a magánszektorban (ide számítva a külföldi tulajdonú vállalatokat), a legalacsonyabbak a kollektív szektorban, a két szektorban az átlagjövedelmek különbsége mintegy 50%. Miközben alacsony fizetésű munkások minden tulajdontípusú vállalatnál találhatók, ezek az állami szektorban jobban fizetettek, mint bármely más szektorban. Másrészről a magasan fizetett dolgozók sokkal többet keresnek a magánszektorban, mint az államiban, míg az utóbbiakból is elmaradnak a kollektív szektor legfelső keresetű dolgozói. (Jüanban kifejezve ez 1995-nem 8616, 6191 illetve 5138 jüan volt.) A jövedelem egyenlőtlenség is a legnagyobb a magánszektorban, a legalacsonyabb az államiban, de a legtöbb tulajdon szektorban növekedett 1988-hoz képest.
A hagyományos regionális felosztást (kelet, közép, nyugat) követve, a leggyorsabb jövedelem növekedés a keleti tartományok városaiban következett be, amelyet a középső sávba tartozó tartományok követtek, míg a nyugatiak mutatták a legalacsonyabb növekedést. Az átlag jövedelmek keleten majdnem kétszer olyan gyorsan növekedtek, mint a nyugati régióban. Ha az ötödökre osztott jövedelmi kategóriákra tekintünk, a legalsó 20%-ba tartozóknál a regionális különbségek gyakorlatilag változatlanok maradtak 1988 és 1995 között, míg a legfelső 20%-nál gyorsan növekedtek. Ennek következtében míg 1988-ban a legfelső 20% keleten 19%-kal keresett többet, mint az ötödik ötöd nyugaton, a különbség 1995-re 69%-ra növekedett. A keleti régióban sokkal gyorsabban növekedtek a jövedelem különbségek, mint a legszegényebb, és a piaci reformok végrehajtásában is sokkal lassúbb nyugati régióban.
A városi jövedelemkülönbségeknek az említetteken túl olyan egyéb forrásai is vannak, mint a nem, az iskolázottsági szint, a kisebbségi státus, a kommunista párttagság. Ez is megerősíti azt a tényt, hogy a jövedelem egyenlőtlenség nem korlátozódik a városi munkaerő bizonyos szegmensére, hanem teljesen általános jelenség. A városi munkaerő piac nagy strukturális átalakulása, a piacgazdaság kialakulása szükségszerűen hatással volt a női-férfi jövedelem szakadékra, ez a hatás azonban nem egyértelmű. Egyrészt a maoista egyenlősdi ideológia és mindenfajta diszkriminációt csökkenteni kívánó törekvése után ahogy az állam bérmegállapító mechanizmusa lazult, újra felszínre törhettek a patriarchális konfuciánus erők, amelyek erősítik a nemek közötti diszkriminációt és szélesítik a közöttük levő jövedelmi szakadékot. Másrészt viszont a növekvő verseny, amely a profit-orientáltságot erősíti, ellene hathat a diszkriminációs mechanizmusoknak. Emiatt a nők hátrányos jövedelmi helyzetének, tendenciáinak megítélése is eltérő, és az is befolyásolja, hogy valaki a különböző tulajdontípusú vállalatok jellemzőit vizsgálja, amelyekre különbözőképpen hatnak a piaci erők, vagy éppen a reform két időpontjában szemléli a problémát.
Az 1988-1995 közötti időszak adatai azt jelzik, hogy átlagosan a férfiak közel 20%-kal kerestek többet, mint a nők. A szakadék némileg szűkült, az 1988-as 18,7%-ról 1995-re 17,8%-ra. A legnagyobb mértékű csökkenés a külföldi beruházású vállalatoknál következett be (34,1%-ról 11,1%-ra), kisebb mértékben csökkent a központi vagy tartományi irányítású (15,1%-ról 13%-ra) és a városi kollektív vállalatoknál (19%-ról 17,1%-ra) és lényegében változatlan maradt a helyi irányítású állami vállalatoknál (15,2%, illetve 15,3%). Ha csupán az állami vállalatokra vonatkozó adatokat nézzük, a férfiak 1988-ban 19%-kal kerestek többet, mint a nők, 1995-ben 20%-kal. Az egyik lényeges magyarázó tényező a fenti különbségekre, hogy a nők felülreprezentáltak az alacsony átlagfizetésű vállalatoknál (tipikusan ilyenek a gyakran összeszerelő, bedolgozó tevékenységet folytató kollektív vállalatok), a férfiak pedig aránytalanul nagyobb számban vannak jelen a magasabb fizetésű vállalatoknál. A jövedelemkülönbségek nyolc év alatt bekövetkezett 0,9%-os csökkenése a foglalkoztatási összetétel változásának is tulajdonítható. A helyi irányítású állami vállalatok például 1988-ban a női munkaerő 38,6%-át, és a férfiak 42,2%-át foglalkoztatták, míg 1995-re az arányok 55,2 illetve 56,2%-re módosultak. Ezeknél a vállalatoknál a jövedelem diszkrimináció erőteljesen növekedett. A kormány programjában és propagandájában erőfeszítéseket hirdet a nők helyzetének javítására, a konfuciánus gondolkodásból örökölt diszkriminációjuk felszámolására, a valóságban azonban, különösen a helyi kormányzatok szintjén, kevés figyelmet szentel a témának.
Az adatok elemzéséből az is nyilvánvaló, hogy bár a nemek közötti jövedelem különbség általában stabil maradt, növekedett az alacsonyabb jövedelmi ötödökbe tartozóknál, és csökkent a magasabb jövedelműeknél. A nők viszont éppen az előbbi csoportokban felülreprezentáltak, összefüggésben azzal is, hogy 1995-ben a szakképzetlen nők magasabb arányban voltak jelen, mint 1988-ban. Ha a tendenciát nézzük a magasabb fizetésű kategóriáknál, ott a reformok kezdetén a nőket erősen diszkriminálták, a reformok során a trend megfordult. Szintén elsősorban az állami tulajdonú vállalatokra vonatkozóan érdemes egy pillantást vetni a nemek közötti különbség szempontjából az oktatás megtérülése, illetve a párttagság tényezőire. Az oktatás megtérülésében nagyon kicsi különbség volt a férfiak és a nők között 1988-ban, 1995-ben azonban a nőknél minden egyes további iskolaév lényegesen többet eredményezett, mint a férfiaknál, miközben mindkét nemnél a növekvő jövedelmeknél az oktatás megtérülése csökken. 1988-ban és 1995-ben a férfi munkások 1/3-a volt párttag, míg a női munkásoknál ez 12-ről 15%-ra nőtt. 1988-ban a női párttagok 13%-kal, a férfiak 4%-kal kerestek többet, mint a nem párttagok. 1995-ben az ezzel összefüggő jövedelemtöbblet magasabb volt az alsó jövedelmi kategóriáknál (12%) és gyakorlatilag jelentéktelen a legfelső kategóriánál. A nőknél ezek az arányok 9-től 2,2%-ig terjedtek. Vagyis igazán az alacsony jövedelmű munkások haszonélvezői a párttagságnak.
Némi optimizmusra adhat okot, hogy a profitszempontoknak leginkább kitett vállalat típusoknál, mindenekelőtt a külföldi befektetésű vállalatoknál, a nemek jövedelme közötti diszkrimináció csökken. A jelen helyzet összképén azonban ez nem változtat, különösen mivel – mint jeleztem – ezzel ellentétes tendenciák is jelen vannak.
Részben a nemek közötti egyenlőtlenséghez is kapcsolódik, de szélesebb értelemben is hozzájárul a városi munkaerő jövedelem egyenlőtlenségeihez az iskolai végzettség eltérő szintje. A reform előtti időszakban az iskolai végzettség megtérülési szintje igen alacsony volt, kapcsolódva a szellemi munka említett lebecsüléséhez. A helyzetet szemléletesen tükrözte a mondás, miszerint kifizetődőbb egy fejet megborotválni, mint megoperálni. A piaci orientációval ez a helyzet megváltozott, ezzel Kína közeledett a nemzetközi normákhoz, amelyek szerint a végzettség növekvő megtérülése a munkaerő piac általános jelensége. Amilyen mértékben nő a végzettség értéke, a jövedelem egyenlőtlenség is növekvő tendenciájú. Az ellenkezője csak akkor érvényesülne, ha mindenki egyenlően tudna hozzájutni a különböző szintű oktatási intézményekhez. Kínában az oktatási lehetőségekhez való hozzájutást tekintve nagyobb egyenlőség van az elemi és középiskolák, de növekedett az egyenlőtlenség a felsőoktatás esetében.
A városlakók a reformidőszakban általában képzettebbek lettek, de növekvően egyenlőtlen mértékben. Az alsó középiskolánál magasabb végzettségű állandó, illetve hosszabb idejű szerződéssel rendelkező munkások aránya az 1988-as 49,3%-ról 1995-re 66,2%-ra növekedett. A külföldi beruházású vállalatok számának növekedése, az állami szektor méretének csökkenése és a piaci infrastruktúra javulása mind jelentős és pozitív hatással volt a képzettség megtérülésére. Megfigyelhető ugyanakkor, hogy a piac, a verseny hatására a hatékonyabb állami vállalatok is követik a magáncégek gyakorlatát a végzettség elismerésében.
A városi területeken javult az oktatáshoz való hozzájutás, de a tartományok közötti különbségek nagyok és növekedtek. Ugyancsak lényegesen növekedett 1988 és 1995 között az oktatás megtérülési rátája, 3,3-3,9%-ról 5,9-7,3%-ra. Egy iskolaév megtérülési rátája elég jelentős volt, 1990-re fokozatosan mintegy 4,5%-ra nőtt, amely persze nemzetközi mércével mérve még mindig alacsony. Az 1990-es években az egy további iskolaév megtérülési rátája több mint 10%-ra ugrott, sőt ezen belül is jelentős a különbség attól függően, hogy közép-vagy főiskolai, egyetemi évről van-e szó. A jövedelem egyenlőtlenségeket előidéző egyéb tényezőknél hasonlóképpen növekedést tapasztalhatunk: a nemek közötti jövedelem szakadék 9,7%-ról 15,5-16,7%-ra, közel megduplázódott; a tapasztalattal összefüggő megtérülés 3,9-4,2%-ról 7,1-7,6%-ra; a kommunista párttagság megtérülése szintén nőtt 7-9,3%-ról 10,8-13,2%-ra ( a kommunista párttagok aránya a munkások között 24-ről 26,1%-ra emelkedett); a nemzeti kisebbségek (akiknek aránya az összes munkás 3,7, illetve 4,6%-át tették ki) általában alacsonyabb jövedelemhez jutnak, mint a han kínaiak, bár a becslések szerint a különbség statisztikailag nem jelentős. Ez tehát azt jelenti, hogy az iskolázottság pozitív viszonyban van azzal, hogy valaki férfi, párttag, illetve negatívan, ha kisebbségi. Az oktatás megtérülésének jelentősebb növekedése csak mintegy 15 évvel a reformok kezdete után, az 1990-es évek második felétől tapasztalható.
A bérjövedelem – mint említettem – lassabban nőtt, mint az általános jövedelem. Ez a városi foglalkoztatási helyzet jelentős romlásának is következménye, amely mindenekelőtt az állami és a kollektív tulajdonú vállalatoknál következett be. Gyorsan bővült a foglalkoztatás a magán, a külföldi és a vegyes tulajdonú vállalatoknál, valamint az önfoglalkoztató kategóriáknál, de ezek nem voltak elegendőek ahhoz, hogy ellensúlyozzák az állami és kollektív vállalatoknál bekövetkezett foglalkoztatás-csökkenést.
(Növekvő jövedelem különbségek a falusi területeken) A regionális egyenlőtlenség a falusi területeken növekedett, amelynek fontos társadalmi, politikai következményei vannak. A mezőgazdasági szektor volt az, ahol Kína látványos gazdasági növekedése elkezdődött. A kommunákról a családi termelési felelősségi rendszerre, lényegében az egyéni gazdálkodásra való áttérés, a paraszti érdekeltség érvényesítése nagy lökést adott a szektornak: az éves növekedési ráta az 1952-1977-es évek 2,5%-áról 1978-1984 között évi 7,4%-ra ugrott. Ennek eredményeként a falusi egy főre eső jövedelem ez alatt a rövid idő alatt 270%-kal nőtt és bekövetkezett a fentebb jelzett szűkülése a városi és a falusi jövedelmek közti szakadéknak. Az 1980-as évek közepétől azonban a kormányzat figyelme az ún. városi reformok felé fordult, a mezőgazdaság lejjebb került a prioritási listán. A mezőgazdasági termékek felvásárlási árait a piaci szint alatt állapították meg, sőt ezek az árak nem tartottak lépést más szektorok árnövekedésével sem. Mindez különösen a gabonatermelést érintette igen súlyosan, ami a természeti csapásokkal párosulva 1993-ban élelmiszer hiányhoz, a következő évben pedig a gabona árak megugrásához vezetett. Egy sor kormányintézkedéssel azonban stabilizálták az élelmiszer árakat. Az 1990-es évek végén majd a WTO-ba lépést követően lazítottak az élelmiszer import szigorán. Az élelmiszer árak csökkentek és ez előidézte a falusi jövedelmek stagnálását. A falusi jövedelmek növekedési üteme az 1992-1996 közötti évi 5,69%-ról az 1997-2002-es években 3,97%-ra esett (miközben a városi jövedelmek növekedése ugyanezen időszakokban 7,29-ről 7,8%-ra emelkedett). Az átlagok egyébként csak egy részét tükrözik a képnek, hiszen ha az 1979-2002-es évek átlagát nézzük, az egy főre eső falusi jövedelmek nagyobb arányban növekedtek, mint a városiak, 7,33%-kal 6,77%-kal szemben. A romló tendenciát azonban világosan jelzi a következő adatsor:
A falusi és városi háztartások egy főre eső reáljövedelmének átlagos évi növekedése
Időszak Falusi Városi
1979-1983 átlaga 17,06 7,16
1984-1988 átlaga 7,24 5,55
1989-1991 átlaga 0,73 5,25
1992-1996 átlaga 5,69 7,29
1997-2002 átlaga 3,97 7,80


A családi termelési felelősségi rendszer általánossá válásával azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy a falusi munkaerő 25-30%-a felesleges a gazdálkodásban. A fiskális decentralizáció, az iparfejlesztés korlátainak lazítása stb. lehetővé tette a helyi vállalatok növekedését, és a mezőgazdaságból felszabaduló munkaerő helybeli foglalkoztatását. A falusi, mezővárosi vállalatok közel kétszer olyan gyors ütemben növekedtek, mint az állami vállalatok, évi mintegy 18%-os rátával, és 1995-re már közel 130 millió főt foglalkoztattak, és a teljes ipari teljesítmény mintegy negyedét adták. A másik foglalkoztatási lehetőség a már tárgyalt migráció volt.
A falusi gazdaságban a termelés fő tényezői a föld, a munkaerő, a természeti tényezők stb. A családi termelési felelősségi rendszer mellett a föld még mindig viszonylag egyenlően van elosztva, a reformidőszakban gyorsan növekvő egyenlőtlenség forrásait tehát máshol kell keresni. A Gini együttható az 1978-as 21-ről 1995-re 42-re nőtt. A föld – bár jelenlegi elosztása gazdaságilag valószínűleg nem a legoptimálisabb – fontos társadalombiztosítási funkciót tölt be, biztosítja azok ellátását, akik e nélkül táplálkozásukat tekintve nagyon sebezhetővé válnának. A nagyjából egyenlő hozzájutás a földhöz a jövedelem biztonság erőteljes forrása falun.
A jövedelem egyenlőtlenségek fő forrását a fentiekből következően a mezőgazdálkodáson kívül kell keresni. Nagyon sokan ennek fő forrását a falusi, mezővárosi vállalatok egyenlőtlen térbeli eloszlásában jelölték meg, ami választ adhat a tartományok közötti jövedelem különbségekre, de nem ad választ arra a jelenségre, hogy miért vannak nagy jövedelem különbségek a tartományokon belül, arra, hogy a családok közötti jövedelem egyenlőtlenség legalább fele, sőt nagyobb része a szomszédok között áll fenn. A legvalószínűbb választ az emberi tőke szerepében találjuk meg, ami nem egyszerűen az oktatási, képzettségbeli különbségekre utal, hanem a gazdasági átmenet során jelentkező jövedelemszerző lehetőségek felismerésére és kihasználására. Ebben természetesen segít a magasabb képzettség, de hasonlóan hasznosak pl. a politikai kapcsolatok. A képzettséget illetően meg kell jegyezni, hogy ez nem meghatározó a tekintetben, milyen nem mezőgazdasági tevékenységbe kezd a család. Felmérések szerint a családi vállalkozások valamivel több, mint 20%-kal járulnak hozzá a teljes családi jövedelemhez (ezek kereskedelmi, építési, szállítási, vendéglátói stb. tevékenységet jelentenek). Az ilyen tevékenységekben a háztartások mintegy 40%-a vesz részt. A jövedelem egyenlőtlenségek további forrása – a vállalatoktól szerzett bérjövedelem mellett –, az állattenyésztés is. A legtöbb jövedelemforrás olyan arányban járul hozzá az egyenlőtlenségekhez, mint a részesedésük a családi jövedelemből.
A falusi jövedelem egyenlőtlenség számításánál komoly gond és torzítás forrása, hogy a statisztikák – különösen az 1980-as évekre vonatkozóan – alulértékelik azt a jövedelmet, amit a családok a saját maguk által termelt termékek természetbeni fogyasztásán keresztül szereznek. Ezt a jövedelmi részt a hivatalos források rendszeresen alulértékelték, a nagy és növekvő árkülönbség következtében, ami a hivatalos értékelés és a tényleges eladási ár között van. Különösen a szegény falusi gazdaságok esetében képvisel nagy részt saját termékeik közvetlen fogyasztása. Ezen tényező értékelése nem egyszerű, mert lehet, hogy az alulértékelt rész lényegesen nem különbözik a szegények és a gazdagok között, illetve vizsgálni kell, hogy az infláció rátája magasabb-e a szegényebb területeken. Az viszont egyértelmű, hogy az átmenet során az adminisztratív árak piaci árakkal való felváltása egyértelműen végbemegy, illetve az is, hogy ez nem azonos ütemben történik az egyes régiókban. Az árak átértékelése elsősorban a saját termelésű gabona jövedelem részesedését növeli meg, például 1985 és 1991 között 21%-ról 31%-ra. A föld jelzett viszonylagos egyenlő elosztása ellenére a jelzett árkiigazítás mellett a föld is az egyenlőtlenség fontos forrása, különösen ha a hegyvidéki és a síksági földek eltérő termékenységére gondolunk. Egészében azonban megállapítható, hogy a statisztikai torzítások kiküszöbölése esetén is a falusi egyenlőtlenség növekvő trendje (bár mérsékeltebben) fennmarad.
Amennyiben az egyes falvakon belüli jövedelem egyenlőtlenségekre tekintünk, a különbségek jelentősebbek azokban a falvakban, ahol a jövedelem nagyobb része származik a nem mezőgazdasági tevékenységekből, ugyanakkor kisebb ott, ahol a falu közelebb van a megyei székhelyhez, ahol a mezőgazdaságot magasabb árutermelő arány jellemzi, ahol a falusi, mezővárosi vállalatok a munkaerő nagyobb részét foglalkoztatják. Ez ismételten aláhúzza, hogy a falvak esetében közvetlen és jelentős összefüggés van az emberi tőke és a piac fejlődése között az egyenlőtlenség szintjének meghatározásában.
Kína a reformidőszakban nagy sikereket ért el a szegénységi szint alatt élők számának csökkentésében, de ezt a súlyos – és elsősorban a falusiakat sújtó – problémát még nem sikerült megoldania. A szegények számát jelentősen befolyásolja, hogy milyen mérőszámot alkalmaznak, hol húzzák meg a szegénységi szintet. Az egyik legáltalánosabb a napi 1 dollár/fő, de használják a napi 2 $/fő mércét, illetve ezek vásárlóerő paritáson alapuló mértékét, míg a hivatalos szegénységi szint az 530 jüan 1995-ös árakon. Általában elfogadott, hogy a reformokat megelőzően 250 millió szegény volt Kínában. Ezek száma a mezőgazdasági reformok eredményeként gyors ütemben csökkent, 1995-re mintegy 70 millió főre. A folyamatban 1996-1999 között megtorpanás, sőt némi visszafordulás következett be. Ennek következtében 2002-ben is, 1$/ fő (1985-ös vásárlóerő paritáson) még mindig 102 millió szegény élt Kínában.
A ma is tartó gyors gazdasági növekedés nem jár együtt a szegénységnek a reformidőszak kezdeti időszakában tapasztalt hasonlóan gyors ütemű csökkenésével, mivel a mai falusi szegények sokkal nagyobb aránya él földrajzilag elszigetelt helyeken, ahol a föld kevésbé termékeny és oktatási lehetőségekhez is kevéssé jutnak hozzá. A múltbeli csökkenési ütem – mint említettem – igen imponáló volt, durván nyolc évenként megfeleződött az arányuk: 1978:31%; 1986:16%; 2002:3%. Ez a 3% azonban igen kérdéses volt, mert a hivatalos kínai szegénységi szint jóval alatta van az általánosan használt mutatónak, az inkább 65-70 cent/nap körül mozog. Aggasztó az is, hogy a szegényeken belül növekszik a rendkívül szegények aránya, ahol a jövedelem alatta van a napi 50 centnek. (Ráadásul egyesek véleménye szerint a jövedelem helyett a kiadási szint a jólétnek jobb mutatója lenne. Ezzel mérve viszont a szegények száma lényegében megduplázódik.)
Az egyes tartományok között hatalmas különbségek vannak a szegények számát és a szegénység mélységét tekintve. A leginkább sújtottak az északnyugati és a délnyugati tartományok, itt található a szegények több mint 60%-a, holott népességük részesedése az országosból mintegy 30%. E területeken nemcsak a már említett oktatáshoz, hanem az egészségügyi ellátáshoz, sőt az ivóvízhez is nehezebben jutnak hozzá. A szegénységnek is tehát sokféle oka és összetevője van, így a vele való küzdelem kevésbé lehet sikeres, ha pusztán országos átfogó programokat hajtanak végre, és nem alkalmazzák azokat a helyi körülményekre.
Itt említeném meg, hogy az 1990-es évek közepétől jelent meg nagyobb arányokban a városi szegénység, amelyre korábban kevés figyelem irányult. Az Ázsiai Fejlesztési Bank ennek arányát 1998-ban 4,7%-ra tette, ami közel 15 millió főt jelentett (de ha az említett fogyasztási szint-mutatót használjuk, akkor 37 millió, közel 12%). Ennek zöme Nyugat-Kína városaiban és az északkeleti tartományokban található, ahol a tervgazdálkodás idején létrehozott hatalmas állami vállalatok most gazdasági nehézségekkel küzdenek. A városi szegénység növekedése tehát kevéssé valószínű, hogy a városi népesség gyors növekedésével függ össze, amely növekedés – az 1970-es évekhez képest nagyjából megduplázódás – jelentős része falusi területek városivá történő átminősítéséből származott. (1995 számít a vízválasztónak, amikor a falusi népesség abszolút mérete elérte csúcspontját, azóta folyamatosan csökken.) Ugyanakkor a falusi népesség csökkenése 1995 után fontos tényezője volt a falusi egy főre eső átlagjövedelem statisztikai növekedésének. A szegény városi családok általában nagyobb létszámúak és kevesebb keresővel rendelkeznek. Különösen a női foglalkoztatás csökkenése járult hozzá a szegénység növekedéséhez. Sok más fejlődő országtól eltérően a nyugdíjazás nem löki feltétlenül a szegények sorába az érintettet, bár a nyugdíjrendszer megrendülésével ennek kockázata kétségkívül megnőtt. A nők, a munkanélküliek, az ideiglenesen vagy tartósan szabadságoltak és a rokkantak tűnnek a leginkább veszélyeztetettnek, hogy a szegénységi szint alá süllyednek.
Az egyenlőtlenség Kínában lényegesen meghaladja a más ázsiai országokban tapasztaltakat, és a nagyon magas mértéket mutató latin-amerikai értékekhez közelít. Az állam a reformidőszak kezdetétől elsősorban a valóban nyomasztó és az egyik legnagyobb politikai hatalmi értéknek tekintett társadalmi stabilitást veszélyeztető jelenség, a szegénység ellen dolgozott ki programokat, indított akciókat. Különböző előzmények után az 1994-ben elindított kormányprogram erős elkötelezettsége azt tartalmazta, hogy az akkor hivatalosan 80 milliósra becsült szegénységet 7 év alatt, 2000-re felszámolják (8-7 szegénység csökkentési program). Mint a fentiekből is kiderült, a programot nem sikerült teljesíteni, máig több tíz millióan élnek a szegénységi szint alatt. (2003-ban az „abszolút szegények” számát is még 29 millióra tették. A kínaiak ezen azokat értik, akik nem rendelkeznek elegendő élelemmel és ruházattal, magyarul éheznek.)
Részsikereket el tudnak érni az egyenlőtlenséggel vívott küzdelemben. Így a legutóbbi, 2002-ben végzett háztartási jövedelem felmérés adatai 1995-höz képest mind a falusi, mind a városi népesség esetében az egyenlőtlenség csökkenését jelezték. Az általános összkép azonban még ebben az esetben sem adott okot optimizmusra, mert az országos egyenlőtlenség, és annak Gini mutatója alig változott (45,2-ről 45-re), a város és a falu közötti egyenlőtlenség további erős növekedése miatt.
A kínai vezetés érthető módon az ország politikai és gazdasági egységét és stabilitását veszélyeztető regionális egyenlőtlenségekre koncentrál. 2000. februárban elfogadták a „nagy nyugati fejlesztési stratégiát”, amely hatalmas infrastrukturális beruházásokat, a külföldi befektetéseknek az ország belsejébe terelését, a mezőgazdaságon kívüli foglalkoztatási lehetőségek bővítését stb. irányozta elő. Azóta is további kormányprogramokat fogalmaztak meg a városi munkanélküliség kezelésére, a parasztok adóterheinek csökkentésére, a hukou rendszer liberalizálására, a gazdasági régiók összehangoltabb fejlesztésére stb. Ezek a programok azonban gyakran nem rendelkeznek elegendő költségvetési összeggel, vagy akár növelhetik is az egyenlőtlenséget. Például 2006-ban a központi kormányzat a 600 millió falusi megélhetési támogatására 4,2 mrd jüant költött, míg a 22,3 millió városi szegényre 13,6 milliárdot. A programok végrehajtása többnyire azokra a helyi kormányokra vár, amelyek a legtöbb visszaélést követik el a falusiakkal szemben, nem véletlenül ezek ellen irányul a tömeges paraszti tiltakozás. Utóbbiak számát évente hivatalosan 25-26 ezerre teszik, esetenként akár több tízezer résztvevővel. A tiltakozások egyelőre lokálisak és lényegében gazdasági jellegűek, horizontális megszervezésükre még nem került sor.
Az áttekintésből világos, hogy az egyenlőtlenségek esetében nem csupán regionális, hanem nagyon összetett jelenségről van szó, amelyek igen nagyszámú feszültségforrást képviselnek. Ezek azonban számos esetben nem kapcsolódnak össze, nem feltétlenül erősítik egymást. Azt azonban ez a kérdés is elég nyilvánvalóvá teszi, hogy a kínai „szocialista piacgazdaság” egyre inkább kapitalista arculatúvá válik, számos vonatkozásban a korai kapitalizmusra emlékeztető szélsőséges vonások jellemzik.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969