2013. I-VI
 

Hogyan finanszírozzuk a pártokat?
Loppert Csaba

(A nagy hazugság) „A Magyar Szocialista Párt "belefért" a kampánycélokra felhasználható keretbe” – mondta Szekeres Imre a köztévé reggeli műsorában 2006. május 2-án. Azt óhajtotta ezzel állítani, hogy pártja nem költött többet a 2006. áprilisi parlamenti választásokra, mint amit a választási törvény 1997 óta megenged, vagyis képviselő-jelöltenként 1 millió forintot. Ugyanott egyébként az SzDSz elnöke is magabiztosan jelentette ki: „Az SZDSZ a törvényeknek megfelelő elszámolását le fogja adni, az Állami Számvevőszék pedig azt rendben fogja találni". Kuncze Gábornak „ördöge lett”: az Állami Számvevőszék a pártkönyvek és - számlák „alig” egy évi mélyreható vizsgálata után 2007 júliusában rendben lévőnek találta a 2006. évi parlamenti választással kapcsolatos pártbeszámolókat.
Lehet, hogy éppen ezeket a – tényeket meghazudtoló – nyilatkozatok „csapták ki a biztosítékot” Majtényi Lászlónál. Az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet (EKKI) vezetője, volt ombudsman, a munkatársaival felkutatta a médiacégek felméréseit arról, hogy a parlamenti pártok milyen felületen, mekkora összegért hirdettek a kampányban a hazai rádiókban, televíziókban, újságokban és köztereken: óriásplakátokon, középületek és társasházak falain. A következtetés csak a kívülállóknak meglepetés: Majtényiék szerint a nagy parlamenti pártok a megengedettnek körülbelül tízszeresét – 386 millió helyett legalább 3, de inkább 4 milliárd forintot – költöttek a választásokra.
Kormánypárti politikusok és szakértők szerint a nagy közös hazugság, vagyis a tények és a nyilatkozatok közötti kiáltó ellentét oka, hogy a párt- és kampányfinanszírozás jelenlegi szabályozása teljesen elavult. Az ellenzéki Fidesz viszont úgy véli: alapvetően nem a törvényekkel van a baj. A változtatáshoz – kétharmados törvényről lévén szó – kormánypártok és ellenzék egyetértése szükséges. Mint az alábbiakban bemutatjuk, az elmúlt években folyamatos kampány folyt, felületes ötleteléssel, érdemi vita és elemző munka nélkül.
(Zsákutcába jutott ötpárti tárgyalások ) A baloldali reformhullám 2004 januárjában indult. Akkor Gyurcsány Ferenc Merjünk baloldalinak lenni! című, a kormányoldali reformjavaslatok irányát meghatározó dolgozatában a kampányköltés felső határának eltörlését, a parlamenti választási kampányok költségeire jutó mindössze 100 milliós állami támogatás nem kevesebb, mint ötvenszeresére, a pártok között a vokseredmény alapján felosztandó évi rendszeres működési célú támogatás három-négyszeresére emelését javasolta. Gyurcsány akkor még nem volt miniszterelnök, talán ezért kellett várni egy évet, mire 2005 áprilisában Petrétei igazságügyminiszter bejelentette, hogy a pártok gazdálkodásáról szóló törvénytervezetet a kormány két héten belül a kormány elé terjeszti. Ezután került először – vélhetően a közelgő parlamenti választások miatt – a süllyesztőbe a csomag. De csak azért, hogy a választások után közvetlenül, 2006. május végén Gyurcsány Ferenc országreformjavaslatában ismét felbukkanjon, szintén a felületes ötletek szintjén. Gyurcsány vad támogatásnövelési ötletei, változatlan formában 2006 nyarától ismét a parlament napirendjén szerepeltek, hogy azután hamarosan ismét a feledés homályába vesszenek.
Újabb fejezet kezdődött az ügyben, amikor 2006. november 7-én Gusztos Péter SzDSz-es képviselő napirend előtti felszólalásában ötpárti egyeztetést javasolt a párt- és kampányfinanszírozás ügyében. Ettől kezdve a kisebbik kormánypárt a média legkülönbözőbb fórumain próbálta folyamatosan bombázni a közvéleményt. Nem tartható tovább az az állapot, hogy a pártok nevetségesen alacsony összegből kénytelenek fedezni választási kiadásaikat – mondták. Ha azt akarjuk, hogy jól működjön a politika, több pénzt kell adni a pártoknak, és el kell törölni a kampányköltési korlátot. Kisebb, a korrupciót megfékezni hivatott felvetések – mint a jogi személyek kizárása az adományozók köréből – mellett ezt tartalmazta a koalíciós pártok május 5-én Lovasberényben elfogadott, tíz alapelvet tartalmazó közös nyilatkozata is. Hasonló szellemben született május 15-én az Eötvös Intézet, a Méltányosság Központ, a Védegylet és az ellenzéki Nézőpont Intézet részvételével lefolytatott kerekasztal-beszélgetés végén elfogadott hat javaslat is, amely szintén a kormány álláspontját tükrözte. Még a kormánypártinak nem nevezhető Védegylet is azt szorgalmazta, hogy az állam nyúljon mélyebben a zsebébe, és segítse jobban a pártok politikai tevékenységét.
A karakteres kormánypárti állásponttal szemben az ellenzéki koncepció megformálódására hosszú ideig kellett várni. Az MDF azonnal csatlakozott ugyan a Gyurcsány Ferenc által 2007 elején összehívott ötpárti kerekasztal-tárgyalásokhoz, és a tárgyaló felek mindjárt meg is bízták a közélet tisztaságával kapcsolatos ügyek vitelével. A pártelnök, Dávid Ibolya akkor még Gyurcsány Ferenccel szemben, aki a pártok és a kampány ellenőrzését angolszász mintára az Országos Választási Bizottságra bízta volna, egy új hivatal, a Tiszta Kezek Hivatalának létrehozását szorgalmazta. Megígérte, hogy frakciója folyamatosan napirenden tartja majd a pártfinanszírozás reformját az Országgyűlésben, és írásos javaslatot ígért az ügyben. Ebből azonban nem lett semmi. Nem tudni, van-e ehhez valami köze annak, hogy az Állami Számvevőszék 2007. február végén egy az MDF 2004. és 2005. évi gazdálkodását súlyosan elmarasztaló és szankciót is tartalmazó, a számviteli törvény rendelkezéseinek többszöri megsértését kifogásoló jelentést tett közzé a sajtóban. Mindenesetre tény, hogy azóta az MDF elképzelése azóta hozzásimult a kormánypárti állásponthoz, és a Tiszta Kezek Hivatalával kapcsolatos ötlet a feledés homályába veszett.
Az ellenzékiségében magára maradó Fidesz is részt vett, de sokáig meglehetősen passzív maradt az ötpárti tárgyalásokon. Korábbi szórványos és spontánnak tetsző javaslatai csak a nyár közepén kezdtek koherens koncepcióvá formálódni. Ennek központi eleme a kampánybüdzsé emelésének kormánypárti szándékával szemben a takarékosság elve. A szavazásnál használt – és a szavazatszámláláskor csak problémát okozó – borítékok megszüntetését, az informatikai rendszer egyszerűsítését, a választási bizottsági tagok honoráriumának megszüntetését javasolta. A kampány idejére előírt költési plafon kérdésében közvetlenül nem, csak közvetetten foglalt állást a Fidesz, amikor – kissé sommásan – a „politikai kampányok” megszüntetését javasolta. Mint később kiderült, a homályos megfogalmazás mögött az elektronikus médiában megjelenő fizetett politikai hirdetések és óriásplakátok francia mintára történő betiltásának terve állt. A párt vezetői több alkalommal kifejtették, hogy a gigantposztereknél és a televíziós reklámszpotoknál alkalmasabb eszköznek találják a választópolgárokkal való közvetlen kapcsolattartás formáit, és törvényt kezdtek el szorgalmazni a közvetlen politikai tájékoztatás szabályairól. Az Internet térhódítása következtében előállt új helyzetre hivatkozva a Fidesz javasolta a kampánycsend eltörlését is.
Miközben a kormányközeli lapok optimistán úgy gondolták, hogy közel a megállapodás, – július 12-én zsákutcába jutottak és megszakadtak a tárgyalások. A tárgyalások megszakadásáért a baloldal a Fideszt okolta. Arra hivatkozott, hogy az ellenzéki párt új követelésekkel állt elő, miközben a kormányoldal számos ponton engedett, jó néhány ellenzéki felvetést beépített a megállapodás-tervezetbe. Ezek közül kiemelkedik a közpénzzel való kampányolás tilalma, amely azzal a kiegészítéssel került be – kormánypárti kérésre – a megállapodás-tervezetbe, hogy a hirdetésfeladás tilalma a helyi önkormányzati vezetőkre is kiterjedjen. A miniszterelnök letett arról a tervéről, hogy az ÁSZ helyett a többször részrehajlással vádolt Országos Választási Bizottságra bízza a kampány- és pártforintok ellenőrzését. Megállapodtak a felek abban, hogy be kell vezetni a kampányszámlát, és meg kell tartani az Állami Számvevőszéket, mint ellenőrző szervet, jogosítványait meg kell erősíteni. De hogy hogyan, arról nem esett szó.
Mint ahogy nem sikerült megegyezniük – és végül is ez volt a megállapodás elmaradásának legfőbb oka – a pénzbőség vagy pénzszűkítés kérdésében. A kormányoldal emelni akarta a pártoknak járó rendszeres állami támogatást, a Fidesz ezt nem akarta. A kormánypártok el akarták törölni, vagy jelentősen meg akarták emelni a kampányköltés-határt, a Fidesz nem. Ehhez jött számos potenciális konfliktusforrás, amelyek rendezéséről – ha folytak is viták – azok megrekedtek a ködös általánosságok szintjén. Ilyenek voltak a kampánnyal kapcsolatos fogalmak, mindenekelőtt a kampányidőszak és a kampányszámla fogalmának meghatározatlansága, az ellenőrizhetőség feltételét jelentő dokumentáció kialakulatlansága, a költségek titkolt áthárításának megakadályozásával kapcsolatos probléma, valamint a pártok feladatai és a politikai reklám fogalma körüli félreértések, a pártalapítványok korrupciós kockázata, az ingyenesen, ideiglenes használatba kapott pártingatlanok státusának rendezetlensége. Mindezek mögött ott vannak a rendszerváltás kezdete óta a háttérben felgyülemlett konfliktusok és sérelmek, melyek széles körű megismerése és megvitatása nélkül lehetetlen a továbblépés. Mert mi is történt ezen a téren 1990 óta?
(Előzmények: húzd meg, ereszd meg?) A hazai parlamenti pártok a német mintára 1989-ban született, meglehetősen liberális párttörvényben, majd annak egymást követő módosításaiban igen laza kereteket szabtak a pártok pénzügyeinek. Nemzetközi összehasonlításban is bőkezűnek számító állami támogatási rendszerrel ajándékozták meg magukat, ingyen székházat kaptak, és térítésmentesen használhattak állami ingatlanokat. A törvény szerint minden párt kedvére gazdálkodhatott, gyűjthetett adományt gazdasági társaságoktól és alapítványoktól, szerezhetett pénzt saját társaságiadó-mentes gazdasági tevékenységéből. Később a parlament még tovább javította gazdálkodási feltételeiket. Igen hamar, már 1990 nyarán eltörölte azt a német mintára elfogadott szabályt, hogy az állami támogatás nem haladhatja meg a párt bevételeinek a felét. 1992-ben megengedte, hogy a pártok saját tulajdonú ingatlanaikat hasznosítsák, ugyanezen év végén pedig eltörölték áfakötelezettségüket.
A megkötöttségek igen korlátozottak voltak. Évente egyszer pénzügyi beszámolót kellett nyilvánosságra hozniuk, nem fogadhattak el pénzt külföldi államtól és névtelen adományozótól, és nem fogadhattak el támogatást állami – akár csak részlegesen állami tulajdonban lévő – vállalattól sem. A csak ideiglenes használatba kapott ingatlanaikat nem adhatták el, és nem adhatták bérbe azokat.
Azonban a pártok jó részének még ezeket az igen mérsékelt szabályokat sem sikerült betartaniuk. A tevékenységéről szóló beszámolót sok párt egyáltalán nem készítette el, és nem tette közzé. Bizonyos szervezetek egyszerre voltak állami és párttulajdonban, attól függően, hogy pénzszerző vagy adományozó szerepet játszottak. Hosszú a listája azoknak a gazdasági szereplőknek, a József Attila Alapítványtól a Kossuth Kiadón és a Villányi út Alapítványtól kezdve a vidéki napilapokig, a Politikatörténeti Alapítványig és a Köztársaság tér 27. alatti BIT-székházig, amelyek közfeladatokat ellátó állami tulajdonú szervezetnek számítottak, amikor arról volt szó, hogy pénzt kapjanak, és párttulajdonnak tekintették őket – ideértve az Állami Számvevőszéket is – amikor arról volt szó, hogy pénzt – például tiltott bérbeadásból származó jövedelmet vagy valamilyen más kedvezményt – adjanak anyapártjuknak. De számos más szabálytalanság is történt. Volt olyan párt, amely – amikor a pártellenőrzésre egyedül jogosult Számvevőszék nem találta rendben a beszámolóját – egyszerűen átírta a könyvelését, és az egyéb bevétel rovatba csoportosította át nem legális bevételeit. Szankciótól nem nagyon kellett tartania, már csak azért sem, mert a párttörvény az esetek többségében nem is fogalmazott meg ilyet. A laza szabályozásnak megfelelő laza könyvelési és ellenőrzési gyakorlat alakult tehát ki.
Ami azonban ennél súlyosabb, az az, hogy az újonnan alakuló pártcégek és pártalapítványok kezén „elbirtoklás” – vagy valamilyen más bonyolult módszer alkalmazásával – egymás után tűntek el az egykor állami tulajdonú – vagy az állampárt kezelésében álló – több százmilliós épületek, ingatlanok, lap- és könyvkiadók, hogy azután nagy tőkeerejű – adott esetben valamelyik adóparadicsomban bejegyzett – cég könyveiben bukkanjanak fel újra. Az így kialakuló cégbirodalmak azután nem felejtették el, hogy „melyik kutya kölykei”, és a választási kampányokban zsebből zsebbe vándorló – az esetek többségében a hivatalos pártkasszát is megkerülő – kampánytámogatással viszonozták a kezdeti tőkeinjekciót. A politika, a gazdaság, a média, a közhatalom – akárcsak a Kádár-rendszer puha diktatúrájában – újra kezdett összefonódni egymással, és ennek nyomán a korrupció is egyre nagyobb méreteket öltött. A napvilágra kerülő korrupciós botrányokban néhol felbukkant a pártpénztárnokok és a vállalkozói tagozatok vezetőinek neve is.
A liberális párttörvény másik fontos kísérő jelensége volt – a korrupció elterjedése mellett – a pártrendszer egyre erőteljesebb koncentrációja. A pártok közötti kiélezett, de szabályozatlan és ellenőrizetlen versenyfutás oda vezetett, hogy az eleve előnnyel induló csúcspárt kihasználta előnyét, óriási anyagi hatalommal rendelkező gazdasági, média és egyéb informális birodalmat épített maga köré, miközben a többiek egyre jobban leszakadtak. Azok a pártok, amelyek nem vállalták, vagy nem bírták a finanszírozási és korrupciós versenyt, kénytelenek voltak eladni székházukat, csődközeli helyzetbe kerültek, és a választásokon is kudarcot vallottak.
A liberális párttörvény harmadik fontos következménye a parlamenti pártok „bebetonozása”, a kisebb pártok fokozatos „kirekesztése” a politikai életből. Itt mindenekelőtt az állami támogatás évenkénti, működési célú, szavazatarányos részének a kampányban a jelölteknek juttatott támogatáshoz viszonyított aránytalan túlsúlyát kell megemlíteni. A jelöltek között egyenlő arányban elosztandó, és így a kisebb és új pártokat, jelölteket potenciálisan preferáló állami kampányköltség-támogatás hosszú évek óta az inflációval nem számoló, minimális – mindösszesen 100 millió forintos – szinten maradt. Mindennek hatásaként egyre inkább egy, a pártkoncentrációt segítő pártfinanszírozási rendszer alakult ki. A voksokért és ezzel együtt az állami támogatásért folytatott pártpolitikai küzdelem odáig fajult, hogy idestova leginkább már csak egy kieséses rendszerű kupaküzdelemre emlékeztet, ahol minden induló kiesett a küzdelemből, és csak a döntő van hátra.
Végül a legszomorúbb következmény, hogy az adománygyűjtés szinte teljes szabadsága (csak 500 ezer forint feletti belföldi adománynál kell közzétenni az adományozó adatait) következtében – és a későbbi előnyök reményében – a választások megnyerésére koncentráló pártok elbürokratizálódtak, olyan szavazatgyárnak kezdték nézni a politikát, ahová „nagybefektetők kellenek”. A politikán úrrá lettek a lobbiérdekek, újraaktivizálódtak a Kádár-rendszer hálózatai, az eddigieknél is erősebb összefonódások alakultak ki a politika, a gazdaság, a média, az államhatalom és – egyes esetekben – az alvilág között. Mindez a verseny jelentős torzulásához vezetett a gazdaságban is, a politika világában pedig egyes pártok egyre jobban elhanyagolták eredeti feladatukat: a pártprogram kidolgozását, a tagság és a választók mozgósítását, az utánpótlás kinevelését. Immár kizárólag a választási kampányra koncentrálnak: akkor tudják ugyanis visszafizetni a kölcsönt „befektetőiknek”, ha megnyerték a választásokat. Ezért a párttagság létszámát a minimális szintre csökkentették, elhanyagolták a „kutatás-fejlesztést” és a „gyártási folyamatot” és a „termék” csomagolására vagyis a kampányra összpontosították erejüket. A „belbecs” helyett a „külcsín”, a valóság helyett a látszat került az érdeklődés középpontjába, miközben maga a termék, a pártpolitika minősége egyre silányabb lett. Mindennek visszahatásaként az emberek egyre inkább elvesztették bizalmukat a politikában, a párttagság és a tagdíjbevételek a minimálisra apadtak, a pártok egyre népszerűtlenebbek lettek, elmaradtak az adományozók is.
A kilencvenes évek végén fordulat következett be a politikai elit párt- és kampányfinanszírozási stratégiával kapcsolatos gondolkozásában. A Tocsik-ügy után rádöbbentek a honatyák arra, hogy a teljes szabadság és a bőkezű állami támogatási rendszer együtt a korrupció általánossá válásához vezet. Ezért takarékossági és megszorító korszak kezdődött. Első lépésben 1997-ben jelöltenként 1 millió forintban korlátozták az országgyűlési választások kampányára elkölthető pénz összegét. Az Orbán-kormány idején – szabad demokrata közreműködéssel – tervek születtek az adománygyűjtés korlátozására, sőt tiltására, az állami finanszírozás kizárólagossá tételére is. Kísérletet tettek az ingyenesen használható ingatlanok számának jelentős mérséklésére. Az akkori kormány számos, az ellenőrzés szigorítása és szankciók bevezetése irányába mutató javaslatot tett. Lehetséges eszközként szóba került a politikusok menedékjogának megszüntetése, megvalósult a vádalku intézményesítése. Néhány korrupt politikus perbefogása, hogy a polgári kormány komolyan veszi a politikai szféra megregulázásának szándékát.
A javuló gazdasági eredmények és a korrupció visszaszorulása láttán a 2002-től kormányra kerülő baloldali koalíció a megszorító politika folytatását ígérte a párt- és kampányfinanszírozásban. Legalábbis erre utalt az üvegzsebtörvény és a lobbitörvény előkészítése és elfogadása. A nyilvánosság ellenőrző szerepére hivatkozó baloldal azonban egyre gyakrabban élt vissza a liberális szabályozás lehetőségeivel, az uniós csatlakozással és az uniós támogatások beindulásával ismét elszabadult a korrupció. A pártrendszer koncentrációja is új lendületet vett: 2003-ban a parlamenti pártokhoz szorosan kötődő – az állami támogatást szintén pártjuk választáson elért szavazataival arányosan kapó – pártalapítványok létrehozásával folytatódott a legtőkeerősebb pártok bebetonozása. 2005 végén pedig csak a köztársasági elnökön múlt, hogy nem maradt érvényben az a törvény, amely véglegesen és kedvezményesen a parlamenti pártok kezére játszotta volna a rendszerváltás kezdetekor ideiglenesen, csak használatra a pártoknak átadott ingatlanokat
A 2006. szeptemberi-októberi események félreérthetetlenül bizonyították: a pártrendszer válságba került. A Zuschlag-ügy fejleményei alátámasztják azt az állítást, hogy „a fejétől bűzlik a hal”. Ráadásul a pártkoncentráció folyamata elérte azt a fokot, ami után már csak az egypártrendszer ilyen vagy olyan formában való visszatérte következhet. Ezért úgy véljük, – ennek elkerülése érdekében – a párt és kampányfinanszírozás olyan jellegű megváltoztatására lenne szükség, amely elsősorban a korrupció visszaszorítására és nem arra koncentrál, hogy a működő képesség jelszava alatt újabb pénzesővel örvendeztesse meg az amerikai típusú választási kampányok híveit. Másodsorban pedig olyan korrekcióra van szükség, amely inkább a decentralizáció irányába hat: akadályozza és megfordítja a hatalmi ágak összefonódásának folyamatát, feltartóztatja a pártrendszer koncentrációját, segíti új pártok megerősödését.
Mellesleg a nemzetközi gyakorlat is inkább a megszorító jellegű szabályozás irányába mutat. Újabban pedig a miniszterelnök is a pártfinanszírozás szigorításáról beszél. (Ahhoz persze Gyurcsány Ferencnek kell lenni, hogy ne lássuk az ellentétet a szigorítás és az állami pénzek növelésére vonatkozó elmélet között, melyhez továbbra is ragaszkodik a kormányfő.) Ugyanakkor ügyelni kell a szigor megfelelő értelmezésére. A szigorítás jelenthet részletesebb szabályozást és számonkérést, nagyobb odafigyelést. De nem jelenthet mértéktelen represszivitást. A gyeplőt a lovak közé dobó liberális „ereszd meg” felfogás Szküllája és a bűnbakképző, represszív-purifikátor mentalitás Kharübdisze között kellene megtalálni azt a vékony mezsgyét, amelyen a demokrácia felé vezet a magyar pártrendszer fejlődése.
(A magyar költségvetés nemzetközi összehasonlításban is jelentős összeggel támogatja a pártokat) Magyarországon a pártoknak járó állami támogatás globális összegét – az ún. képviselői alapdíj alapul vételével és egy előre meghatározott képlet segítségével – az országgyűlés határozza meg. 2003 óta ez az összeg kiegészül a pártalapítványoknak fizetett, a párttámogatások felénél valamivel kisebb összeggel. 2006-ban így a pártok majdnem 2,5 milliárd, hivatalos pártalapítványaik valamivel több, mint 1,2 milliárd forinthoz jutottak. Az állam számlája tehát majdnem négy milliárd forint volt.
Az elmúlt években a kormányzó baloldal kitartóan törekedett a pártoknak járó állami támogatás növelésére. Kezdetben Gyurcsány Ferenc három-négyszeresére kívánta emelni ezt a keretet. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a kampánytámogatás 100 millió forintos összegét az ötvenszeresére növelte volna, akkor mindez összesen 13-15 milliárd forint kiadást jelentett volna a 2006-os választási évre. Később mérséklődtek az igényei, mert immár csak az országgyűlési választások évében kívánta, és nem három-négyszeresére, hanem „csak” duplájára emelni a pártok költségvetési alaptámogatását.
Az állami támogatás növelése mellett szólók elsősorban a szavak és tettek közötti szakadék megszüntetésének szükségességére hivatkoznak, mondván: a hazugság aláássa a bizalmat a politikai szférával szemben, demoralizálja a társadalmat. Mindez persze csak azzal a feltételezéssel állná meg a helyét, hogy a pártok rendelkezésére álló források elégtelenek. Ez az, ami korrupcióra kényszeríti őket, a szerintük „reális összegre” emelt állami támogatás „csak látszólag igényelne több közpénzt”, valójában megtakarítást hozna az adófizetőknek. Példaként felhozzák az elmúlt évek autópálya-építéseit, ahol „a milliárdok egy része a kivitelezőktől a pártkasszákba vándorolt”, és amelyek 200-300 milliárd forinttal is többe kerültek az indokoltnál. A kérdés tehát összetett: 1. elég-e az a pénz, amit a pártok kapnak, mire elég, továbbá: 2. igaz-e, hogy összefüggés van a források esetleges elégtelensége és a korrupció között, továbbá 3. ha van ilyen összefüggés, akkor miképpen lehetne a korrupciónak elejét venni? Az állami támogatás további növelésével vagy más eszközzel? És ha más eszközzel, akkor milyennel?
Úgy véljük, a támogatás növelése ellen szóló érvek nyomósabbak, mégpedig a következők miatt. 1. Ha megvizsgáljuk a pártoknak juttatott állami támogatás nagyságát, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy annak összege semmilyen összevetésben sem csekély. A magyar pártfinanszírozási rendszernek mintaként szolgáló német szisztémában az első 4 millió szavazat után 0,85 euro jár egy szavazatért (kb. 210 forint), afelett pedig csak 0,70 euro. Ehhez képest, alapul véve a szocialista pártnak és a Táncsics Mihály alapítványnak 2006-ban kifizetett 960,2 millió és 418,9 millió forint együttes összegét, összesen 1 milliárd 379 millió forintot, majd ezt elosztva a Magyar Szocialista Párt 2006-ban szerzett 2 millió 336 ezer szavazatával, 2,4 eurós (590 forint) összeget kapunk. Ennyi állami támogatás jut Magyarországon egy szavazatra. Ez jóval több a német támogatás 0,85 illetve 0,7 eurós összegénél. Még akkor is, ha Németországban az adományok és tagdíjak után is jár eurónként 0,38 euro kiegészítés. Dél-Koreában szavazatonkénti mindössze 0,6 dollár az állami támogatás. De a magyar támogatás jóval meghaladja a franciaországi 1,68 eurós szavazatonkénti szubvenciót is.
Hasonló következtetésre jutunk, ha az állami támogatás hazai tendenciáját vesszük szemügyre. Ha összehasonlítjuk az 1990-es parlamenti választásokon győztes Magyar Demokrata Fórumnak járó 1993. évi 249 millió forintot a 2006. évi nyertes Magyar Szocialista Pártnak (és pártalapítványának) kifizetett majdnem másfél milliárd forintnyi összeggel, akkor azt látjuk, hogy a támogatás öt és félszeresére nőtt a rendszerváltás kezdete óta. Még kevesebb okuk lehet a panaszra a parlamenti pártoknak, ha figyelembe vesszük, hogy ingyen székházat kaptak az álamtól, és ingatlanok százait használták – illetve használják ma is – ingyenesen vagy állami kedvezménnyel. Az, hogy ezeket „eltapsolták” nem érv amellett, hogy alkalmat kapjanak újabb székházak „eltapsolására”.
Másfelől az az érv, hogy mindannyiunk érdeke az állami támogatás bővítése, mert csak így szüntethető meg a pártok megélhetési korrupciója, zsarolás-jellegű. Annak pedig, aki a zsarolásnak enged, tudnia kell, hogy legközelebb még magasabb lesz a számla. A zsarolóra nem az a jellemző, hogy önmérsékletet kezd el gyakorolni, miután sikerült megzsarolnia áldozatát. Ellenkezőleg, étvágya csak megnő.
Harmadszor, különösen visszásnak tűnik, hogy miközben a kormánypárti politikusok a társadalom egészében a felelős gazdálkodás követelményéről, a megszorítások szükségességéről és a kiadások visszafogásáról elmélkednek, önmagukra nézve ezt a szabályt nemhogy nem tartják érvényesnek, hanem éppen az ellenkező irányba próbálnak elindulni. A politika vizet prédikál, és bort iszik – vetheti fel teljes joggal az állampolgár egy, az állami támogatás növelését tartalmazó törvénymódosítás láttán. Ahogy a nagycsaládosnak, a nyugdíjasnak annyiból kell kijönnie, amennyije van, nem annyiból, amennyit álmodik magának, úgy a politikusnak is – mondhatnák. Annak is a politika gyakorlásának módja az oka, ha nincs a társadalomban bizalom a pártok irányt, és ezért alacsony a tagdíjakból és adományokból származó bevétel. Mint ahogy a középosztály hiányára sem úgy kell keresni a megoldást, hogy a politikusok luxusreklámainak költségeit az adófizetőkre hárítják.
Negyedszer, ne felejtsük el azt, hogy a politikai pártok a közvélemény figyelmének középpontjában vannak. Ez nemcsak reflektorfényt jelent, hanem azt is, hogy magatartásuk mintaként szolgál a társadalom többi tagja, és azon belül is az elit számára. Napi kapcsolatban állnak vállalkozókkal, közvéleményt formáló értelmiségiekkel: ha ők követelőznek és pazarolnak, akkor a társadalom többi része követni fogja őket ebben. Ez a „fejétől bűzlik a hal” tipikus esete.
Ötödször, a nemzetközi trendek is a pénzszűkítés irányába hatnak. Valamennyi nemzetközi példa azt bizonyítja, hogy a politikai szféra korrumpálódásának megfékezését nem a pénzmennyiség növelésével, hanem a közélet moralizálásával lehet elérni. Az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet is hasonló értelemben foglal állást az ügyben: a támogatás „a pártok egyéb látható és törvényes bevételeivel (tagdíj, adományok) együtt arra nagyjából elegendő, hogy a mai szinten biztosítsa a parlamenti pártok rutinszerű működési kiadásait, a normatív módon megállapított, működésre fordított költségvetési támogatást nem szükséges növelni” – olvasható az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet tanulmányában.
Első kérdésünkre, hogy ti. elég-e a hazai pártoknak juttatott állami támogatás, azt a választ adhatjuk tehát, hogy nemzetközi összehasonlításban bőkezű, a magyarországi inflációt követő, a társadalom más rétegeinek juttatott forrásokhoz képest semmiképpen sem aránytalanul alacsony. Azt sem szabad elfelejteni, hogy Magyarországon – szemben más országokkal – a készpénzben nyújtott támogatás kiegészül különböző ingatlanjutatásokkal, helyi önkormányzati támogatással, mely többnyire kedvezményes vagy ingyenes ingatlanjuttatásban ölt testet.
Külön kell továbbá vizsgálni az állami támogatás nagyságát általában, és arányait, ezen belül pedig a teljes működési célú keret elosztásának arányait a parlamenti (és nem parlamenti) pártok között egyfelől (1), az évi rendszeres, úgynevezett működési célú támogatás és a kampányra nyújtott apanázs közötti viszonyt másfelől (2). Kétségtelen tény, hogy a magyar pártfinanszírozási rendszer két igen gyenge pontja éppen-e két utóbbi terület.
(1) Ami az előbbit illeti, a helyzet a következő: A keretösszeg 25 százalékát a parlamenti pártok egymás között egyenlő arányban, míg 75 százalékát a parlamenti választás első fordulójában elért listás szavazatok arányában osztják el az 1 százaléknál több szavazatot elért pártok. Ennek a szisztémának a sajátossága a szavazatarány mértéktelen túlsúlya. Nem vesz figyelembe olyan tényezőket, amelyek külföldön amúgy szokásosak. Elég legyen itt utalni a német rendszerre, ahol a szavazat- illetve mandátumarányos támogatás nem haladhatja meg a tagdíjakból és támogatásokból származó bevételt. A támogatásnak döntően az elért szavazatok számához kötése több negatív következménnyel jár. Mindenekelőtt azzal, hogy – minthogy túl nagy a tét a választáson – a pártok minden energiájukat a kampányba fektetik. Az egyetlen cél a szavazó rövid távon való meggyőzése, és ennek érdekében minden eszköz – szemfényvesztés, hazugság, dezinformáció, a másik fél rágalmazása, látványpolitizálás – megengedett. Mindennek az ország közös céljai, a racionális érvelés, az álláspontok részletes kidolgozása és kifejtése látja kárát. Másodszor: az ilyen rendszer a pártrendszer koncentrációja irányába hat. Először azért, mert a győztes mindent visz. Az a párt, amelyik a legtöbb szavazatot szerzi, a kormányrúdhoz kerülve jóval több pénzhez jut, és kihasználhatja a kormányzásból fakadó előnyöket is. Jellemző, hogy Gyurcsány Ferenc korábban, az említett dolgozatában még úgy gondolta, hogy növelni kellene a választási eredménytől független működési alaptámogatás arányát és mértékét a szavazatarányos rész rovására. Sőt, akkor még azt is gondolta, hogy "Indokoltnak látszik a mindenkori ellenzéki pártoknak a mainál progresszívebb támogatása annak érdekében, hogy ellensúlyozni lehessen a kormányzó pártoknak az állami erőforrások természetes igénybevételéből fakadó egyoldalú előnyét”. Ilyesfajta gondolatokat ma már nagyítóval sem találunk, nemhogy a miniszterelnöknél, de más értelmiségi kútfőből származó tanulmányokban sem.
Hacsak nem soroljuk ide az EKKI igencsak megfontolandó 2006-os javaslatát a tagdíjarányos támogatás növelésére. Ennek értelmében minden befizetett tagdíjforint után ugyanannyi állami támogatás járna. A tagnyilvántartás megbízhatatlansága amúgy is valamennyi párt állandó problémája, és éppen erre is hivatkoznak azok, akik a támogatások tagdíjhoz kötésének lehetetlensége mellett érvelnek. Szerintünk viszont a szükségből erényt lehet kovácsolni. A politikai párt alapszervezete a közhatalom őssejtje. Ha nem működik rendesen, akkor a társadalom egészével is problémák lesznek. Az informatika mai fejlettségi fokán nincs technikai akadálya a hiteles, ellenőrizhető és a szükséges titkosságot mégis biztosító tagdíjnyilvántartásnak, és annak sincs, hogy mindezt egy független intézmény ellenőrizze. Ezért Magyarországon is bevezethető lenne az állami támogatásban egy tagdíj- illetve adományarányos elem, mégpedig az EKKI által is javasolt és az Egyesült Államokban alkalmazott, utólagos visszatérítésen alapuló és degresszív módszerrel. Azaz: csak az adomány első (mondjuk 10 ezer forintos) szeletét térítené meg a költségvetés. Az állami támogatás nagyon hasznos formája lenne a tagdíj és a kis összegű adomány egésze vagy egy része adóból való leírásának lehetősége is. Hangsúlyozzuk, hogy mindezeket a változtatásokat nem kiegészítő, hanem helyettesítő jelleggel kellene bevezetni, a szavazatarányos támogatás rovására.
(2) A magyar párt- és kampányfinanszírozási rendszer valóban leggyengébb pontja a működési támogatás és a kampánytámogatás aránya. A tények a következők: a pártok, mint fent bemutattuk, 1990 óta minden évben jelentősen növekvő támogatással, a legnagyobbak milliárdos nagyságrendű közpénzbüdzsével gazdálkodhatnak, miközben a parlamenti választásokra rendelkezésre álló keret ehhez képest nemcsak elenyésző nagyságrendű, hanem abszolút összegében is változatlan, tulajdonképpen szimbolikus értékű. Azt jelenti ez, hogy – mivel ez utóbbi összeget egyenlő, és nem szavazatarányos arányban osztják el – egy induló, független jelölt mindössze 25 ezer forint körüli összegű támogatással számolhat. Mindez – túl a diszkriminatív jellegén – azért is torz viszonyokat eredményez, mert éppen a kampányköltségek emelkednek a legdinamikusabban. Nem véletlen, hogy a nyugati országokban igyekeznek kettéválasztani a párt és a kampányfinanszírozást, és az állami támogatás java részét ez utóbbira koncentrálják, mert jobban ellenőrizhető, és mert az idő rövidségénél fogva jobban biztosítható az esélyegyenlőség. Nálunk a kampánytámogatás nevetségesen alacsony aránya akadályozza új politikai pártok bejutását a parlamentbe és torzítja a parlamenti pártok közötti politikai versenyt is. Ezért a legelső és legfontosabb feladat a támogatási rendszer olyan módon való megváltoztatása, hogy a parlamenti pártok évi rendszeres támogatásán belül növekedjen az egyenlő arányban elosztott rész a szavazatarányos résszel szemben, továbbá a mindenkori kampánytámogatás mértéke jelentősen növekedjék az évi rendszeres működési büdzsé rovására.
Végül érdemes megvizsgálni a parlamenti pártoknak juttatott állami támogatás nagyságát alapfeladataik szempontjából is. Az a tény, hogy a pártok a népszerűségi listák végén helyezkednek el, mindenképpen feljogosít bennünket arra, hogy összehasonlítsuk tevékenységük eredményességét alapfeladataikkal. Márpedig ezek, nevezetesen 1. párt- és kormányprogram kidolgozása, 2. a párttagság és a választók mozgósítása a megfogalmazott célok érdekében, 3. politikus utánpótlás kinevelése, nem teszik szükségessé, hogy a választási kampányok idején zászlóerdőbe öltöztessék az országot, – mint ahogy az történt 2006-ban – és adott esetben a miniszterelnök-jelölt tizenöt emeletes fotójával borítsák be az épületeket. A választás és a választási kampány célja nem az, hogy teret adjon az erődemonstrációnak, hogy a legnagyobb politikai erő a hirdetések óriási méreteivel, vagy a miniszterelnök-jelölt luxusautójával megfélemlítse a választópolgárt, éreztesse ez utóbbival kicsinységét. A hirdetések méretének és időtartamának korlátozása mindenképpen helyénvaló tehát.
Ha abból indulunk ki, hogy a választás – legyen szó parlamenti, helyi önkormányzati vagy uniós választásról – elsősorban szellemi verseny, akkor helyénvaló lenne a francia mintát követni, ahol a választási kampány idején a jelöltek között a teljes esélyegyenlőség szempontja uralkodik: minden jelöltnek milliméterre azonos hirdetési felületet jut, minden jelölt másodpercre azonos adásidőt kap a verseny gazdájától, az államtól. Elvégre a választás új versenyt jelent, nem az előző verseny folytatását az ott megszerzett előnyökkel és hátrányokkal. Természetes, hogy egy ilyen versenybe nem fér bele a saját pénzből fizetett külön reklám, vagy óriásplakát. Ezért helyénvalónak látszik növelni a „pántlikázott”, célhoz kötött természetbeni támogatás mértékét. A közszolgálati médiában több lehetne a politikai vitaműsor, kampányidőszakban egyenlő adásidőt lehetne biztosítani a jelölteknek, és fel lehetne hívni a kereskedelmi médiát hasonló jellegű programok indítására. Szükség lenne a demokrácia-csatornára is, és meg lehetne fontolni az EKKI-nek egy postai küldemény ingyenes kiküldésére vonatkozó javaslatát is.
(Az adományok - A jogi személyek kizárása az adományozók köréből szükséges, de nem elégséges) Magyarországon a törvényi szabályozás ezen a területen is igen megengedő: a nagy nyugati országok egy részével ellentétben jogi személy is adhat adományt. Ennek nagyságát sem korlátozza semmi, és a közzétételi kötelezettség határait is igen magasra szabták: belföldi adományt 500 ezer forint, külföldit 100 ezer forint felett kell évente egyszer nyilvánosságra hozni a Magyar Közlönyben. Konszenzus van a pártok között a tekintetben, hogy a jogi személyeket zárják ki az adományozók köréből. A kormánypártok tervei szerint az ötvenezer, máshol 10 ezer forint feletti adományt adó magánszemélyek nevét, illetve annak „személyi körét” kötelezően nyilvánosságra kellene hozni.
Ez nagyjából megfelel a nemzetközi tendenciáknak. Franciaországban és az Egyesült Államokban azonban a magánszemélyek adományait is szigorú szabályok korlátozzák. Ezekben az országokban meglehetősen alacsonyan szabták meg a jelölteknek adható érték felső határát, és viszonylag kis összegű adományokat is nyilvánosságra kell hozni. Nagy-Britanniában ugyan nincs ilyen korlátozás – brit jogi és természetes személyektől egyaránt – korlátozás nélkül elfogadhatnak adományt a pártok, a jelentősebb adományok forrását azonban meg kell nevezniük. A Blair-korszakban mindebből politikai botrányok hosszú sora következett: az újságírók előszeretettel „mazsoláztak” az adományozók névsorában. Így derült fény többek között Bernie Ecclestone Munkáspártnak szánt adománya és a cigarettareklámok Forma 1-es versenyeken való általános korlátozásának feloldása közötti kapcsolatra, mint ahogy még számos más adomány és az adományozónak nyújtott kormányzati kedvezmény – többek között a felsőházi nemesi cím adományozása – közötti ok-okozati összefüggésre is.
Külföldön tehát az adománykorlátozás elsősorban a jogi személyek kizárásával, másodsorban az adomány összegének korlátozásával, harmadrészt a közzétételi szabályok szigorításával valósul meg. Az állami támogatás ehhez úgy alkalmazkodik, hogy – annak érdekében, hogy a pártok ne szakadjanak el túlságosan a társadalomtól, – preferálják a kis összegű adományokat – például az Egyesült Államokban – vagy pedig előírják, hogy az állami támogatás nem lehet több, mint az egyéb bevétel (például tagdíj és adománybevétel), mint Németországban. Jellemző, hogy a magyar szabályozás – a kilencvenes évek eleje óta – ezzel a lehetőséggel sem él.
Itt kell szólni arról a speciálisan magyar problémáról, hogy – ahogy egy pártpénztárnok a HVG-nek elárulta – az „adományok” kétharmada nem is „folyik át” a pártkasszákon, hanem informális csatornákon zsebből zsebbe vándorol. Ezek az adományok többségében nem is „kenőpénzes” ügyek. Itt nem gazdasági szereplők, hanem a politikaalakítók a kezdeményezők. Ez esetben nem megvesztegetésről és kenőpénzről, hanem hatalmi visszaélésről, befolyással üzérkedéséről, zsarolásról és fekete pártkasszákról van szó. Az ilyen „állam az államban” maffiamódszerek ellen igen nehéz a fellépés és hosszú távon az egyetlen megoldás az, ha a választók szavazataikkal véglegesen eltüntetik az ilyen eszközökkel élő pártot a politikai palettáról.
Visszatérve a „jog birodalmába”, a jogi személyek kizárása az adományozók közül már csak az alapítványok miatt is rendkívül fontos. A számvevők szerint az alapítványok az egyik legnagyobb kockázati tényezőt jelentik a pártfinanszírozásban. Az a párt ugyanis, amelyik meg akarja kerülni a törvényes előírásokat, több okból is valamilyen alapítvány közbeiktatásával teszi ezt: az alapítvány a párttól eltérően névtelen adományt is gyűjthet, ráadásul az így beszedett pénz adókedvezménnyel is jár. Az alapítványok nincsenek reflektorfényben, mint a pártok, nem kötelesek közzétenni magukról adatokat, nincs közhiteles nyilvántartás róluk, az Állami Számvevőszék nem jogosult ellenőrizni őket. Jellemző, hogy Magyarországon az állampárti vagyon átmentése többnyire éppen különböző alapítványokon keresztül ment végbe – etalont is teremtve ezzel a csúcspárt klónozójainak.
Az alapítványok kizárása az adományozók köréből egy másik ok miatt is célszerű. Hiába tiltják ugyanis ki a gazdasági társaságokat az adományozók köréből, ha az alapítványok továbbra is támogathatnak pártokat. Az alapítványok tovább gyűjthetnek pénzt gazdasági társaságok körében, és semmi nem akadályozhatja meg, hogy a gazdasági lobbik pénzei eljussanak a pártokhoz. Nem véletlen, hogy a magyar pártfinanszírozási rendszernek amúgy mintául szolgáló Németországban, de Franciaországban is tiltják, hogy az alapítványok közvetlenül pártot támogassanak. A francia formula szerint egy alapítványnak vagy szerepel az alapszabályában politikai cél, és akkor nem fogadhat el támogatást jogi személytől, vagy nem szerepel, és akkor nem támogathat pártot.
A jogi személyek kizárása az adományozó köréből egymagában nem jelent hatékony védelmet a korrupcióval szemben. Hiszen nem fogja visszatartani a természetes személy- klientúrát attól, hogy céljainak megfelelő, akár a politikai „túloldal” megosztására alkalmas politikai erőbe invesztáljon. Nem is jött zavarba a korábban a Népszava menedzsmentjéhez tartozó Bleuer István, aki ma a baloldali kormány által bőkezűen kistafírozott, és a 2006-os választásokon 50 millió forinttal az MDF-et támogató ESMA Reklám Kft. ügyvezetője, amikor a rádióriporter megkérdezte tőle, hogy a jogi személyek kizárása után is támogatni fogja-e „kedvenc” pártját: „Én jobboldali érzelmű vállalkozó vagyok, ezt a pártot komolyabb összeggel is szívesen támogatom, magánszemélyként is. Szerencsére olyan helyzetbe kerültem, hogy ez nem okoz gondot” – nyilatkozta Bleuer a magyar rádiónak.
Nos, az ilyen cinikus akciók elkerülése érdekében, továbbá a nemzetközi trendeknek megfelelően Magyarországon is korlátozni szükséges az adományok nagyságát is. A pártok korlátot nem ismerő pénzéhségét pedig a kampánykiadások mennyiségi és minőségi szempontú korlátozásával lehet elérni.
(A kampány: az ellenőrizhetőség feltételei) A kampánnyal kapcsolatban az ötpárti megállapodás-tervezet meglehetősen általános megfogalmazásokat tartalmaz. Pedig az ördög a részletekben rejtőzik. Hiába állapodnak meg például a pártok a közpénzen kampányolás tilalmáról. Ha a végleges változat nem fogalmaz meg részletes és arányos szankciót, ha az ellenőrző szervnek nem adnak „fogakat”, akkor a hatalmon lévők nyugodtan megsérthetik a törvényt. Hiába kerül nyilvánosságra vétkük, bízhatnak abban, hogy a választások felfokozott légkörében hamarosan a feledés homályába vész. A részletes szabályozás igényével szemben kormányoldalról azt az ellenvetést szokták felhozni, hogy úgysem lehet a legapróbb részletekig szabályozni mindent, mindig marad kiskapu. A válasz erre csak az lehet, amit Macaulay mondott: 1907 óta, mióta az első párt- és kampányfinanszírozási törvényt meghozták Egyesült Államokban botrányok, majd törvények követték egymást, hogy valaki ismét találjon egy kiskaput. Ez a dolgok rendes menete. Majd minden kezdődött elölről. Botrány, törvény, kiskapu. Mégsem szabad feladni. A tökéletes és végleges megoldás lehetetlensége nem jelenti azt, hogy a lovak közé lehetne dobni a gyeplőt. A soron lévő kiskaput mindig be kell csukni, akkor is, ha tudjuk, hogy valaki ismét talál egy új kiskaput.
Ahhoz azonban, hogy idáig eljussunk, tisztázni és egységesíteni kell a használt fogalmakat. Az 1997-es képviselőnkénti 1 milliós szabály bevezetésével számos új fogalom bukkant fel, amelyeket akkor nem definiált pontosan a törvényalkotó. Ezért számos ponton vita alakult ki. Az alábbiakban ezeket vesszük sorra.
1. A kampány időtartama. Mint azt az ÁSZ már 2001-ben szóvá tette, a törvény nem tisztázza, hogy meddig tart egy-egy kampányidőszak. Többek között azért sem mindegy, hogy 45, 60 vagy 90 nap a kampány időtartama, mert a költségeket ettől függően lehet a működési, illetve a kampánykiadások közé besorolni. Elvileg mindenki a rövidebb verziót támogatja, nem árt azonban tudni, hogy a periódus túlzott lerövidítése a kampány minőségének rovására mehet, és minél rövidebb a kampány, annál több költséget lehet átcsoportosítani a működési költségek közé.
2. A kiadási korlát alanya, a költségviselő fél pontos meghatározása. Jellemző, hogy – mint ahogy erre az ÁSZ is felhívta a figyelmet – a magyar törvények még azt sem tisztázzák, hogy az 1 millió forintos határt külön-külön a jelöltekre vagy a párt egészére kell-e számítani. A felelősség csak akkor tisztázható egyértelműen, ha a kötelezettség a jelöltre és nem a párt egészére vonatkozik. A nemzetközi trendek is ebbe az irányba mutatnak. Egyre több helyen vezetik be a – Magyarországon is tervbe vett – kampányszámla intézményét, ami egyszerre jelent egy, a jelölt nevére nyitott bankszámlát és a kiadásokról-bevételekről vezetett, részletes szabályozásnak alávetett könyvelési nyilvántartást. A legtöbb helyen ezt nem is maga a jelölt, hanem egy megfelelő képzettséggel rendelkező megbízottja vezeti és/vagy könyvvizsgáló hagyja jóvá. Angliában például a kampánykiadásokat, a jelölt pénzügyeit nem intézheti maga a jelölt. Meg kell jelölnie egy megbízottat, és minden 100 font feletti kiadást ő intéz. A megbízott 35 nappal a választás után jelentést tesz közzé, amit bizonyos feltételek között meg lehet tekinteni. A kampányszámla ama ritka pontok közé számít, melyek kérdésében különben egyetértés alakult ki a parlamenti pártok között.
3. A jelölt személyét világosan el kell különíteni, nemcsak a pártjától, hanem a gyakran általa viselt közfunkciótól és harmadik személyek beavatkozásától is. Franciaországban és az Egyesült Államokban is állandó vita tárgya, hogy közfunkcióban lévő személyek is részt vesznek jelöltként a kampányban. Itt a feladat a közpénzen való kampányolás kizárása. Egy jelölt, aki egyúttal hivatalban lévő polgármester is, telefonálhat-e kampányügyben irodájából kampányidőszakban? A választáson induló miniszter utazhat-e állami gépkocsin autópálya-avatásra? A mindenkori kormány rendelhet-e meg ebben az időszakban – illetőleg helyezhet-e el köztereken saját forrásból – „Európa itt épül” feliratú vagy a Széchenyi-tervet népszerűsítő óriásplakátokat, illetve televíziós szpotokat?
A válasz ezekre a kérdésekre nyilvánvalóan a határozott „nem”. Idáig a parlamenti pártok egyet is értettek az ötpárti tárgyalásokon, és egyetértésüket a megállapodás-tervezetben kifejezésre is juttatták. Csakhogy a helyzet nem ilyen egyszerű! A mindennapi élet alapvető természeti feltételei nem engedik meg ennek a szabálynak a mindig, minden körülmények közötti betartását. Egy példa: amikor egy miniszter x napon a fővárosból y városba utazik, hogy ott felavasson egy autópályát, majd ugyanabban a városban a kampány keretében lakossági fórumot tart, akkor nehéz eldönteni, hogy jogosan használja-e a szolgálati gépkocsit-e vagy sem. Ebben a kérdésben – úgy gondoljuk – az ellenőrizhetőség és az értéknagyság szempontjai dönthetnek. Hiába reménykedünk olyan jogszabályban, amely gyökerestől ki tudja irtani a közpénzből kampányolást. A majdani ellenőrző szerv józan ítélő képességére kell bízni, hogy kellő mérlegelést követően döntést hozzon egy-egy akció szabályszerűségéről. A kampánypénzek és a pártpénzek világos elkülöníthetetlenségének problémája pedig tovább súlyosbítja a problémát, és nemcsak Magyarországon. Az Egyesült Államokban a hard money – soft money ellentét kérdése immár egy évszázada újabb és újabb konfliktusokat gerjeszt.
A másik problématípus az, amikor egy kívülálló harmadik személy – azzal a céllal, hogy csökkentse a jelölt hivatalos költségeit, és segítse a jelöltet a kampánykiadás-korlát betartásában – titokban magára vállalja egy adott reklám költségeit. Ez a harmadik személy lehet egy az adott jelölthöz vagy párthoz közeli vállalkozás, magánszemély, szakszervezet, egyesület vagy alapítvány. Sőt, lehet maga a hirdető cég is. A visszaélések megakadályozására a kormánykoalíció és az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet azt az igen bonyolult megoldást találta ki, hogy a jelöltnek egy „védjeggyel” azonosíthatóvá kell tennie az általa fizetett reklámot, valamint a hirdető cégnek jelentést kell összeállítania az általa közzé tett politikai reklámokról, sőt egységes tarifát kell alkalmaznia minden reklámra.
Az úgynevezett Vizsla-ügyből kiindulva – amikor egy adófizetői egyesület egy kiadványon hosszan ismertette Gyurcsány Ferenc előéletének vitatott pontjait – a szocialisták nagy lelkesedéssel igyekeznek kizárni a harmadik személy részvételét a kampányban. Figyelembe kell venni, hogy az ilyesfajta kiadványok betiltása a szólásszabadság korlátozásához és a cenzúra intézményesítéséhez vezethet, ezért semmiképpen sem helyeselhető megoldás. A probléma gyökere nem is itt, hanem ott keresendő, hogy az ellenőrző intézmény, az Állami Számvevőszék az elmúlt idők választásain gyakran alárendelt pozícióban volt – vagy annak gondolta magát – az általa ellenőrzött pártokkal szemben. Árulkodó ezzel kapcsolatban az ÁSZ elnökének az a kijelentése, hogy ők csak azt tekinthetik költségnek, amit a pártok annak minősítenek, és ami az elszámolási határidőig a párt számviteli nyilvántartásában megjelent.
Ha az ÁSZ – vagy akármely más ellenőrző szerv – a jövőben továbbra is „leszűkítő módon” fogja értelmezni a hatáskörét, akkor sem a védjegy, sem a hirdető cégek beszámolói, de az egységes tarifa előírása sem fogja megoldani a problémát. Ha ugyanis az ellenőrző szerv nem keresi, és nem üldözi a törvénysértést, hanem konfliktuskerülő álláspontra helyezkedik, akkor teljesen mindegy, hogy milyen szabályok vannak érvényben. A probléma gyökere tehát inkább az ellenőrző félnél, mint a szabályozás alkalmatlanságában keresendő.
4. Végül a negyedik feladat magára a kampánytevékenységre vonatkozik. Maga a kampány a közvélemény formálás koncentrált szakasza, amely alapvetően kétféle tevékenységből, 1. politikai reklámból – ideértve a negatív kampányt is – és 2. vitából, a nézetek ütköztetéséből, dialógusból – néha meddő polémiából – áll. A közérdek a reklám és a vita közötti megfelelő arányok fenntartása lenne. Ehelyett az elmúlt években egyre nagyobb szerepet kapott a reklám, és annak egy bizonyos, irracionális hatásokat kiváltó fajtája. A cél ma már egyre kevésbé a választópolgár arról való, – ésszerű érvelésre alapozott – meggyőzése, hogy a pártnak van egy megvalósítható programja. A cél ma már egyre inkább az erődemonstráció – gondoljunk a plakát- és zászlóerdőkre, a tizenöt emeletes molinókra vagy a luxus-gépkocsiban utazó pártelnökre – az ti., hogy a választópolgár eltörpüljön a politikus mellett, érezze saját kicsinységét.
Érthető, tehát ha sokan mindenfajta politikai reklámot egy kalap alá vesznek, és meg szeretnének tiltani. A tizenöt emeletes molinó és a pártfeliratot hordozó golyóstoll egyaránt politikai reklám, amennyiben egyoldalúan népszerűsít egy pártot vagy annak jelöltjét. Ráadásul az előbbi, a televíziós reklámspotokkal együtt a kampány messze legköltségesebb eleme. Elviszik a források java részét, miközben tömeglélektani hatásuk inkább káros, mint hasznos. A képviselőnkénti 1 millió forintos korlát is csak azért tűnik ilyen nevetségesen alacsonynak, mert a nagy kereskedelmi televíziókban vásárolt adásidők és a köztéri gigantposzterek ára horribilis. Ezért ezeknek a visszaszorítása közérdek. Franciaországban, és számos latin-amerikai országban, legutóbb Mexikóban be is tiltották. De nem azért, mert reklámnak számítanak, hanem azért, mert információs értékük rendkívül csekély, és ehhez képest csillagászati összegekbe kerülnek. Ráadásul alkalmasak arra, hogy erődemonstráló jellegüknél fogva megfélemlítésre használják őket.
Ha azonban a politikai reklám, mint olyan lenne tiltott, akkor nemcsak a pártfeliratot hordozó golyóstollat kellene betiltani, hanem vég nélküli, terméketlen viták kezdődnének más, reklámként értelmezhető rendezvények („ökörsütés”, „falunap”, „majális”, lakossági konzultáció, vagy brosúrák, prospektusok) törvényességéről is, hiszen – akárcsak az óriásplakát esetében – többnyire ezek is – kizárólag egy-egy párt vagy terméke megvásárlására próbálják rávenni a célcsoportot.
A kiutat valószínűleg itt is az ellenőrizhetőség, az értéknagyság és a szólásszabadság szempontjainak együttes érvényesítésével és mérlegelésével lehet megtalálni. Egy több százezer forintos óriásplakát vagy egy televíziós reklámfilm esetében az értékesítési bizonylatok áttekintése és összehasonlító vizsgálata után viszonylag könnyen megállapítható, hogy egy harmadik fél vagy esetleg maga a hirdető cég vállalta magára a költségeket, és nyújtott ezzel olyan adományt, amelyet a jelölt és pártja nem fogadhatott volna el, vagy sem. Ezzel szemben egy hosszú szöveget tartalmazó, kis példányszámú szórólap vagy nyomtatvány esetében az ellenőrizhetőség, az értéknagyság és a szólásszabadság elvének tiszteletben tartása egyaránt a szankcionálás ellen szól, feltéve, hogy nem tartalmaz rágalmat vagy egyéb büntetendő szöveget.
(Ki ellenőrizzen?) Míg a parlamenti pártok gondosan tartózkodtak, – és tartózkodnak ma is – a párttörvény alapján őket ellenőrizni hivatott Állami Számvevőszék bírálatától, az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet 2006 végétől hevesen bírálta a számvevőket. Vezetője 2006. november 4-i rádiónyilatkozatában fogalmazott a legkeményebben: „a számvevőszék választásról választásra aláírja a pártok kampánypénzekkel való elszámolását, amely színtiszta hazugság – ezt bizonyítani is tudja az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet.” Tanulmányában egyenesen úgy fogalmazott: az ÁSZ az eddigi választásokat követően nem tett eleget törvényi feladatának, vagyis nem ellenőrizte kellő alapossággal a pártok és kampányok gazdálkodását. Súlyos vád ez, amely valószínűleg csak Magyarországon maradhat következmények nélkül. Majtényi ezt követően valóságos sajtóhadjáratot indított az ügyben. A Kossuth Rádióban alkalma volt elmondani, hogy a pártok kampánypénzekkel való elszámolása „színtiszta hazugság”. Több ízben próbálta felhívni a figyelmet, hogy a hatályban lévő törvények ilyen mértékű semmibe vétele, a nyilvánvaló hazugsággal való tartós együttélés jelentősen hozzájárul a korrupció terjedéséhez, a politika világának a lejáratásához, az amúgy is mélyponton lévő közbizalom további romlásához. Újdonságként hatott, hogy a helyzet ilyetén alakulása miatt súlyosan hibáztatta – nemcsak az üggyel nem súlyának megfelelően foglalkozó sajtót – hanem a pártok ellenőrzésével megbízott Állami Számvevőszéket is, amely – úgymond – „választásról választásra, érdemi vizsgálat nélkül adja áldását az elszámolásra”. Majtényi jogalkalmazói „passzivitással” és hatáskörük „leszűkítő” módon való értelmezésével vádolta a számvevőket, amiért azok – immár évtizedes gyakorlatuk szerint – nem néznek utána a bemutatott könyvelési adatoknak és bizonylatoknak, nem vizsgálják azok valóságtartalmát. Szóvá tette, hogy az ÁSZ emberei gyakran hivatkoztak arra az írásban sehol nem lefektetett, de szokásjoggá vált gyakorlatra, hogy a számvevők „csak azt tekintik költségnek, amit a pártok annak tartanak”.
Mivel is vádolja konkrétan a volt adatvédelmi biztos a számvevőket? A lényeget összefoglalva azzal, hogy „leszűkítő módon értelmezi saját lehetőségeit”. Konkrétabban ez azt jelenti, hogy csak a párt által leadott jelentés szabályszerűségét vizsgálja, és nem vizsgálja a mögötte meghúzódó valóságos történéseket. „Nem jár utána” például annak, vajon nem fiktív személy áll-e adott esetben egy adomány mögött. Nem ellenőrzi továbbá pl. a kampánykiadások valós mértékét. Kritika nélkül elfogadja a pártok nyilatkozatát a reklámköltségekről, holott összevethetné a „törvényes és nyilvános források(kal), amelyekből tájékozódhatna a pártok valós kiadásainak mértékéről (pl. a hirdetési cégek adatai(ból)”. A párttörvényben hiába keresünk ugyanis olyan passzusokat, amelyek felmentenék a pártokat a bizonylati fegyelem alól. Ha vitatott az, hogy adott esetben mennyit költöttek a parlamenti pártok köztéri reklámra illetve médiareklámra, akkor a pártkönyvelésben olvasható költséget a számlák alapján össze lehetne vetni először a médiakutatók becsléseivel, majd – a megalapozott gyanú körvonalazódása után – a szállítók könyvelésével. A más vevőkkel szemben érvényesített árakhoz képest adott kedvezmény összege pedig, mivel nem vallották be, névtelen – és így tiltott – adománynak számít. Ily módon jogalapot teremt az adott párt megbüntetésére, a hatályban lévő párttörvény alapján is. A párttörvény 4. § 5. pontja ugyanis kimondja, hogy ha egy párt tiltott, nem pénzbeli hozzájárulást fogadott el, akkor annak értékét az Állami Számvevőszék állapítja meg. Az ilyen, a szabályok megszegésével felvett adományokat az ÁSZ felhívására a párt tizenöt napon belül köteles az állami költségvetésnek befizetni, és a párt költségvetési támogatását összegét az elfogadott vagyoni hozzájárulás összegével csökkenteni kell. Ezt az utat követhette volna az ÁSZ már a 2006. évi parlamenti választásokon is, ha hatáskörét nem „leszűkítő módon” fogta volna fel. Ezenkívül az ÁSZ szemére veti Majtényi azt is, hogy csak kétévente és „csak előre bejelentett … ellenőrzést végez”.
Az ÁSZ érdemben nem reagált Majtényi bírálatára. Mindazonáltal vezetőinek a médiában a kilencvenes évek elejétől megjelenő nyilatkozatai alapján következtethetünk a lehetséges ellenérveire. Az ellenőrzési anomáliák valóban léteznek, de legfőbb okuk a parlamenti pártok évtizedes, a rendszerváltás kezdetéig visszanyúló mulasztása. A Számvevőszék ugyanis már a kezdetektől felhívta a figyelmet a pártgazdálkodás törvényi szabályozásának hibáira. Hagelmayer István, az ÁSZ akkori elnöke már 1993-ban kifejtette az Országgyűlésnek, hogy „a pártbeszámoló jelenlegi formája nem teszi lehetővé a gazdálkodás valós bemutatását.” Ugyanő 1995-ben a parlament alkotmányügyi és számvevőszéki bizottságaihoz írt levelében szigorítást kezdeményezett, nevezetesen, hogy „a pártok a többi társadalmi szervezetre vonatkozó általános szabály szerinti beszámolót legyenek kötelesek elkészíteni”.
De a pártfinanszírozás más területein is rendszeresen élt a számvevőszék a közvéleményhez fordulás lehetőségével. 2000 márciusában bírálta a pártok ingyenes ingatlanhasználata megszüntetésének sorozatos elhalasztását, szorgalmazta „a politikai pártok finanszírozásának átfogó rendezését”. A kampánypénzek anomáliáival kapcsolatban pedig 2001-ben azt javasolta a kormánynak, hogy „kezdeményezze egy új, a kampányfinanszírozás átláthatóságát is biztosító törvény megalkotását”. 2002-ben újfent jelezte, hogy megoldhatatlannak tartja a választási és a pártpénzek ellenőrzését. Végül 2005 decemberében javasolta a kormánynak, hogy gondoskodjon a párttörvény és a 2001. január 1-jétől hatályos számviteli törvény között fennálló ellentmondások feloldásáról.
Az Állami Számvevőszék tehát joggal hivatkozhat arra, hogy időben jelezte az anomáliák meglétét, és javaslatot tett a megoldásra is. Ezért az elsődleges felelősség a rendszerváltás kezdete óta regnált kormányoké és törvényhozó testületeké.
Nézzük a számvevők tartalmi kifogásait a párt- és kampányfinanszírozás törvényi szabályozatlanságával kapcsolatban! A leggyakrabban említett, legsúlyosabb és állandóan visszatérő három kifogás az, hogy 1. a párttörvény túl általános, nem elég részletes, 2. nem fogalmaz meg szankciókat a konkrét esetekre, és végül 3. nincs összhangban a számviteli törvénnyel. Ezekkel az érvekkel nagyrészt egyet lehet érteni, – de különösen a legutolsó, a számviteli törvény és a párttörvény összhangjára vonatkozó – szerfelett aggályosnak mondható. Ha feltételezzük, hogy a párt nem „lebeg” – mint a pártállami időkben – a törvények felett, akkor rá is vonatkoznia kell ama jogszabályoknak, amelyek nem ütköznek expressis verbis a párttörvény rendelkezésével. Márpedig ilyesmit nem, csak olyasmit említenek a számvevők, hogy a párttörvény nincs összhangban a számviteli törvénnyel. Ebből következik, hogy azokban az esetekben, amikor nincs kifejezett ellentmondás a két törvény között, a számviteli törvényt érvényesnek kell és kellett volna tekinteni. Megjegyezzük, számos esetben – például a fent említett MDF-vizsgálat esetében – érvényesnek is tekintette és módszertani szabályzatában hivatkozik is rá. Bizony meg kell állapítani: az ÁSZ néhol „kettős mércét” alkalmazott, és esetenként a gyengébb ellenállás irányába lépett fel.
Az alapvető probléma azonban az, hogy az ÁSZ óriási szervezet, amelynek igen széles a feladatköre, és ehhez képest eltörpülnek azok az összegek, amelyekkel a pártok gazdálkodnak. Nincs is a pártok és a kampány ellenőrzésével foglalkozó külön ÁSZ-részleg. A látszat azonban csal! A pártok súlya anyagi súlyuknál jóval nagyobb. A párt a hal feje, melytől megbüdösödhet az egész hal! Ezért különös gondosságot igényelnek. A másik, ezzel részben összefüggő baj az, hogy az ÁSZ működése és működésének forrásai alapvetően azoktól függenek, akiket ellenőriznie kell, nevezetesen a mindenkori kormánypárti többségtől. Mindezek akadályozhatják a számvevőszéket a független ítéletalkotásban és a kellő szigor alkalmazásában.
Ha külföldi példák után kutakodunk, akkor azt látjuk, hogy az Egyesült Államokban a pártdelegáltakból álló választási bizottság végzi az ellenőrzést, ennek megfelelően működésével kapcsolatban nagy is az elégedetlenség. Ennek fényében érdekes tanulmányozni ismét csak a francia példát, ahol – mint mindenütt a nyugati világban Al Capone példája nyomán – rájöttek: a nagystílű szélhámos ellen a kukacos könyvelő a leghatékonyabb fegyver. Ezért egy valóban független szakmai jellegű hatóságot állítottak fel erős ellenőrzési és szankcionálási hatáskörrel. A Kampányszámla és Pártfinanszírozási Bizottság (Commission nationale des comptes de campagne et de financement des partis, KPB) 9 tagú (3-at a legfelsőbb bíróság, 3-at az államtanács, 3-at a számvevőszék delegál). Nem pártemberekből, hanem szakemberekből áll, és igen kevés állandó alkalmazottal, mindössze 30 fővel és több évre előre meghatározott költségvetéssel dolgozik. Kampányidőszakban segítőik is vannak: politológia szakos hallgatók – szakmai gyakorlat gyanánt – szorgosan járják a vidéket, nézik és hallgatják a TV- és rádióadásokat, árgus szemekkel figyelik a politikai hirdetéseket és rendezvényeket, majd összevetik az ott tapasztaltakat a kampányszámlával. A karcsú szervezet, és a fix költségvetés megvédi a KPB-t a politika, vagyis a végrehajtó hatalom és a parlament esetleges ártó szándékától. Az ellenőrzés – a nemzetközi trendekkel összhangban – részletes és szigorú. Az 1996. április 10-i törvénnyel létrehozták a kampányszámla intézményét. A számla kezelőjének, aki nem lehet azonos a jelölttel, bankszámlát kell nyitnia, és erre az egyetlen bankszámlára folyik be minden pénz. Minden bizonylatot be kell mutatnia az ellenőrző hatóságnak, a költségek eredetét igazolnia kell. Ha egy átvett összegről bebizonyosodik, hogy nem szerepel a könyvelésben, akkor már büntethető a jelölt. A jelöltön van az igazolási teher, neki kell igazolnia, hogy honnan származik a pénz. Az ellenőrnek joga van a természetbeni adományt is a bevételek közé számítani, bizonytalanság esetén akár becsléssel is. „Néha éttermi, szabó, fodrász vagy kozmetikusszámlát is hoznak, ezeket természetesen kiszórjuk az elszámolható költségek közül” – mondják. A jelölt képviselőjének pénztárnaplót kell vezetnie, minden bevételről szigorú számadású nyomtatványként kezelt nyugtát kell adnia, és a költségszámlák eredetijét kell leadnia. A kampányszámla zárásának idejére minden kötelezettségét rendeznie kell, és végül könyvvizsgálóval kell hitelesíttetnie a beszámolóját. Ezt követően valamennyi bizonylatot – a választás napját követő kilencedik péntek 18 óráig – el kell küldenie az ellenőrző hatóságnak, aki ellenőrzi a visszatérítés alapjául szolgáló költség célszerűségét, majd a kampánymérleg átadását követően hat hónapon belül dönt, hogy elfogadja-e a beszámolót vagy sem.
A KPB, amely nem bíróság, hanem adminisztratív szerv olyan sikeresen működik, hogy az elmúlt években jelentősen növelték jogosítványait. A közelmúltban átvette az Alkotmány Tanácstól az elnökválasztás ellenőrzését is. Újabb keletű jogosítványa, hogy immár neki kell jóváhagynia a köztársaságielnök-jelöltek plakátjait is. Érdekességként említjük, hogy 2007 elején a franciaországi polgármesterek összefogásának tiltakozása miatt nem hagyta jóvá az egyik jelölt plakátját, aki a francia polgármesterek jelöltjeként hirdette magát az állam által fenntartott, ingyenesen igénybe vehető köztéri táblákon elhelyezendő plakát tervezetén, miközben a polgármesterek tiltakoztak ez ellen.
A KPB minden évben beszámolót készít a nemzetgyűlésnek a munkájáról, dönt a visszafizetendő összegről, javaslatot tehet az előírások megszegőinek a választásból való kizárására. A végső jóváhagyás azonban a választási bíró hatásköre. Az elmúlt két évtizedben több esetben előfordult, hogy egy nyertes jelölt ilyen módon elveszítette a mandátumát.
(Javaslatok) A párt- és kampányfinanszírozás rendszerének nem kizárólag az alapelvekből levezetve kell kialakulnia, hanem figyelembe kell venni a hazai és nemzetközi hagyományt, folyamatokat és trendeket is. A magyarországi tapasztalatok egyaránt azt mutatják, hogy a pénzbőséget támogató liberális szabályozás egyoldalú előnyöket biztosít a legerősebb párt(ok)nak. Egyre erősebben összefonódik egymással a politikai, az üzleti szféra, a média és nem egyszer a bűnözés világa. A hatalmi összefonódásokat tovább erősítő pártkoncentráció immár az ország demokratikus fejlődését veszélyezteti. A totalitárius örökséget még magában hordozó Magyarországon nemcsak a korrupció, hanem a rendpártiság is fenyegető veszélyt jelent.
A nemzetközi trendek is a pénzszűkítő, megszorító, aprólékos szabályozás kiterjesztése irányába mutatnak, többek között a represszív-megtorló módszerek elkerülése érdekében is. Ennek a trendnek a követését kívánatosnak tartjuk Magyarországon is. Ahogy a magyar gazdaság egészében, itt is csak az aprólékos, elrettentő célú szabályozás és ellenőrzés, más szavakkal a felelős gazdálkodásra késztetés és a pénzszűkítő, megszorító politika együttes alkalmazása hozhatja meg a sikert.
Javaslataink a következők:
Adományok. A jogi személyek kizárása, a nagy összegű adományok tiltása, a kis összegű, de ellenőrizhető forrású adományok támogatása. Német mintára a vesztegetésen ért vállalkozások kizárása meghatározott időre a közbeszerzésből. A pénzeknek az alapítványokból a pártokhoz való „átfolyatásának” megakadályozására, az ellenőrző szerv vizsgálati jogkörének egyértelművé tétele, a szankciók pontos meghatározása.
Állami támogatás. A támogatás jelenlegi szintjének fenntartása mellett a súlypontok áthelyezése az évi rendszeres működési célú támogatás rovására, a kampánytámogatás javára egyfelől, a tagsági díj és kis összegű adományok alapján adott támogatás javára másfelől. A parlamenti pártok évi rendszeres támogatásán belül növekedjen az egyenlő arányban elosztott rész a szavazatarányos résszel szemben.
A mindenkori kampánytámogatás mértéke jelentősen növekedjék az évi rendszeres működési büdzsé rovására. Az évek óta befagyasztott kampánytámogatás jelentős növelése, a jelöltfinanszírozás arányának növelése a pártfinanszírozás rovására. A kiadási korlát alatti kampányköltségek 50 százalékos visszatérítése, utófinanszírozása.
Adókedvezmény a tagsági díjra és a kis összegű adományra. Növelni a célhoz kötött, természetbeni támogatást. A közszolgálati médiában a politikai vitaműsorok arányának növelése, kampányidőszakban egyenlő adásidő a jelölteknek, fel lehetne hívni a kereskedelmi médiát hasonló jellegű programok indítására. Szükséges beindítani a közszolgálati, ún. Demokrácia-csatornát, meg lehetne valósítani az EKKI-nek egy postai küldemény ingyenes kiküldésére vonatkozó javaslatát is.
Független vizsgálóbizottság felállítása a pártok ingyenes használatra kapott ingatlanaival kapcsolatban történtek megismerésére. Az ellenőrzés területén kikérni az Alkotmánybíróság állásfoglalását a számviteli törvénynek megfelelő bizonylatolási kötelezettség pártokra vonatkozó érvényéről. Könyvvizsgálói ellenjegyzés kötelezővé tétele a gazdálkodási beszámolók esetében. Francia mintára egy kis létszámú, de hatékony hivatalra bízni az ellenőrzést. Minden törvénysértéshez egyértelmű, a cselekmény súlyával arányos szankciót rendelni.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969