2013. I-VI
 

Kelet-Európa: Az el nem múló történelem
Anne Rodier

Kommunistátlanítás, átvilágítás – két fogalom, a hozzájuk kapcsolódó „történelmi elszámoltatással”, amelyek szinte szünet nélkül a hírek élén szerepelnek Kelet-Európában. Prágában június 13-án a Dnes című napilap közölte a Vaclav Klaus köztársasági elnökről a csehszlovák politikai rendőrség által összeállított dossziét. Néhány nappal korábban Lengyelországban Lech Walesa, a Szolidaritás szakszervezet legendás alakja tette közzé az interneten – hogy végképp tisztázza magát az SB-vel (a régi rendszer politikai rendőrségével) való együttműködésére vonatkozó pletykák alól – a saját anyagát.
Vajon miért van az, hogy a régi keleti blokk országai nem tudnak túllépni végre saját kommunista múltjuk árnyékán? Miért van az, hogy ezek az országok nem tudták – mint ahogy az megtörtént Chilétől Dél-Afrikáig – létrehozni a maguk „igazságtételi és megbékélési” bizottságát, amely azután segített lezárni az illető ország történelmének legfájdalmasabb korszakát? A kommunista tömb sajátosságai és a nemzeti körülmények lehetetlenné tették az ügyek ilyesfajta rendezését.
Németországban a Stasi ügynökei már a berlini fal lerombolásakor, 1989-ban elkezdték megsemmisíteni a levéltárakban felhalmozott dokumentumokat. Voltak olyan németek, akik szerették volna örök időkre hétpecsétes titokká tenni a múlt terhes örökségét. A kelet-német polgárok, és közöttük is elsősorban a rendszer ellenzékének számítók azonban elfoglalták a politikai rendőrség központját, így biztosítva, hogy ne vesszenek el az anyagok. Mindez megadta a kezdő lökést a későbbi eseményekhez.
1990 márciusában felállítottak egy, a belbiztonsági minisztérium feloszlatásának ellenőrzésével megbízott bizottságot. Ennek elnöke lett a lelkipásztor, Joachim Gauck. Ezzel létrejött az első olyan intézet, melynek feladata a történelmi emlékezet ápolása lett, és amely befogadott minden, egyébként 1992-től kutatható iratot. Ezzel egyidejűleg, 1990 augusztusában elfogadtak egy átvilágítási törvényt, amely előírta valamennyi, a jövőben kinevezendő magas rangú hivatalnok múltjának szisztematikus ellenőrzését. Meg kellett szabadulni a volt kommunistáktól, hogy helyreálljon az igazság és a morális rend a közéletben, hogy megerősödhessen a demokrácia.
A német újraegyesítés lendületében Németország gyorsan akart előbbre jutni, és a „dekommunizáció” felgyorsítására olyan eszközöket vesz igénybe, amelyek egyetlen másik országnak sem állnak rendelkezésére a berlini faltól keletre. A Gauck Intézet évi 100 millió eurós költségvetéssel gazdálkodhat. Mintegy tizenöt kutató megpróbálja rekonstruálni a bedarált dokumentumokat, és ebben 2007 májusa óta egy, a német kormány által finanszírozott speciális számítógépes program is a segítségükre van.
A Stasi néhány vezető munkatársát elítélte a bíróság, de sokan egész egyszerűen „megtértek” az új rendszernek. A magas rangú hivatalnokok múltjának ellenőrzésére vonatkozó törvény hatályát – eredetileg 2006 végéig terjedt ki, – attól tartván, hogy a Stasi vezetőinek rehabilitálásához vezetne, meghosszabbították. Az átvilágításnak ezt az azonnali, prompt formáját választották a csehszlovákok is. Ők voltak egyébként az elsők, akik ezt a fogalmat – ti. a lusztrációt – először használták az 1991-ben elfogadott törvény elnevezésére. Ez a törvény kitiltja a Kommunista Párt volt vezetőit és a politikai rendőrség ügynökeit az állami vállalatok adminisztratív, politikai és gazdasági funkcióiból. Az új törvény szigora miatt akkoriban „maccarthyzmussal” vádolták őket. Mindazonáltal, ellentétben Németországgal, az StB (a politikai rendőrség) fennmaradt anyagaihoz a hozzáférés, szándékosan vagy hanyagságból, gyakran korlátozott maradt. Így van ez a mai napig, ebben az évben viszont egy új törvény teljesen szabaddá teszi a hozzáférést a levéltárakban lévő iratokhoz.
2007. június 8-ig kellett várni, hogy a Cseh Köztársaság döntsön egy új, történelmi emlékpont, a 2008-ban megnyíló „A Totalitarizmus Tanulmányozásának Intézete” felállításáról. A 2006-ban újra kormányra kerülő jobboldal régóta dédelgetett terve esetében fennáll a politikai insrumentalizálás lehetősége, amennyiben a belügyminisztérium égisze alatt fog működni.
Magyarország: a komótos változat. A csehekkel és a németekkel szemben Magyarországon nem akarták „kiborítani a bilit”. Az első posztkommunista kormány feje, Antall József „mindkét oldalon diszkriminációs kampánytól” tartott, – emlékszik vissza a politológus Kende Péter, az 56-os Intézet elnöke. Minden eszközzel biztosítani akarták a békés átmenetet. Márpedig 1989-ben még 800 ezer tagja volt a kommunista pártnak, a kommunista ifjúsági szövetségnek pedig egy millió.
„A politikai rendőrség számos tagja a helyén maradt. Szó sem lehetett tehát tabula rasáról a múlttal kapcsolatban.” – magyarázza Papp István, a budapesti Állambiztonsági Szolgálatok Levéltárának fiatal történésze. 1994-ben született egy lusztrációs törvény, ennek azonban semmilyen kényszerítő eleme nem volt: a titkosszolgálatokkal együttműködőket felszólították, hogy mondjanak le hivatalukról, ellenkező esetben nyilvánosságra hozzák múltjuk bevallhatatlan részét.
Minthogy azonban az exkommunisták még abban az évben visszajutottak a hatalomba, a „memoriális” kérdések megvitatását „takaréklángra” állították. Az új miniszterelnök, Horn Gyula „vadul ellenezte a német minta követését.”– állítja Kende Péter. A levéltárakat 1997 előtt nem is nyitották meg. És számos aktát továbbra is „titkosítottak”.
Magyarországon a „kommunistátlanítás, vagyis az állami hivatalok megtisztítása a kommunistáktól, generációváltás útján ment végbe”, vonja le a következtetést Antonela Capelle, a Nemzetközi Tanulmányok és Kutatások Központja (Centre d'études et de recherches internationales (CERI)) kutatója. Az erkölcs visszatérését a közéletbe azonban továbbra is sokan hiányolják ebben a nagyon megosztott társadalomban.
Lengyelországban 1989 áprilisában a demokratikus ellenzék – élén a Szolidaritással – és a kommunista rendszer közötti kerekasztal-tárgyalások nyomán született megállapodások meghirdették a nemzeti megbékélés politikáját. A cél a negyvenöt évig tartó totalitarizmusban meggyengült társadalom megvédése volt.
1989 szeptemberében a szabad Lengyelország első miniszterelnöke, Tadeusz Mazowieczki a parlament előtt mondott beszédében arra szólította fel az országot, hogy nyisson új fejezetet a történelemben, és forduljon a jövő felé. A kompromisszumos ajánlat mögött azonban nem túl sokáig tartott a konszenzus, és a korábbi demokratikus tábor két félre szakadt. A kommunista korszak iratokkal zsúfolt levéltárai ettől kezdve a politikai játszmák eszközévé váltak.
1992-ben a belügyminiszter, Antoni Macierewicz, hogy a regnáló hatalmat destabilizálja, a parlament elé terjeszt egy feltételezett ügynöklistát. Ezen szerepel Lech Walesa államfő, a Szolidaritás történelmi vezetője neve is. Ezel egyidejűleg több átvilágítási modell kerül szóba és vitába. A parlament végül csak 1997-ben fogadja el a törvényt: mindenki aki jelentős közfunkciót (kormánytag, parlamenti képviselő, bíró) tölt be vagy ilyenre pályázik, előzőleg köteles tájékoztatni a közvéleményt arról, ha esetlegesen együttműködött a diktatúra politikai rendőrségével. Ugyanebben az évben több, a törvényhozói választásokon induló képviselőjelölt nyilvánosan elismerte, hogy együttműködött. Ennek ellenére kettőt közülük megválasztottak.
A konzervatív jobboldalt, melynek kormányra kerülését 2005-ben újabb fordulat követte, eltökélt antikommunizmus jellemzi, szakítani kíván az 1989-es kompromisszummal, és 2006-ban elfogadott egy új, a korábbinál keményebb átvilágítási törvényt, amely már 700 ezer személyt érint. Ezt a törvényt, amelyet az értelmiség egy része antidemokratikusnak tart és élesen bírálja, a Alkotmánybíróság 2007. május 11-én részben érvénytelenítette. Az ítélet után újraéledtek a levéltárak teljes megnyitásával kapcsolatos viták.
Litvániában, Észtországban és Lettországban, minthogy korábban a Szovjetunióhoz tartoztak, különleges összefüggésrendszerben kezdődött meg az átvilágítási folyamat. A politikai rendőrség, melynek fennhatósága alá tartoztak, nem más volt, mint maga a KGB. Ez a függetlenség (Litvánia esetében 1990-es, a többieknél 1991-es) kikáltása után a levéltárak egy részével Oroszországhoz csatlakozott.
Az oroszosítás évei felborították ezekben az országokban a demográfiai egyensúlyt, miközben jól beágyazott erős orosz kisebbség maradt Észtországban és Lettországban. „Az észt népesség aránya az 1939-es 90 százalékról 1989-re 70 százalékra, Litvániáé pedig az 1935-ös 75,5 százalékról 1989-re 53 százalékra csökkent.„ – állítja a Keleti Nyelvek és Civilizációk Nemzeti Intézetének kutatója, Anton Chalvin. A balti országok attól tartottak, hogy ezek az orosz kisebbségek a kommunizmus összeomlása után továbbra is Moszkvának dolgoznak, mondjuk gazdasági lobbitevékenység révén. A baltiak nem gondolhattak tehát a szakításra, mert az oroszok továbbra is jelen voltak, de a megbékélésre sem, mert továbbra is fenyegetve érezték magukat. Az oroszok és baltiak közötti még mindig nagyon nagy a feszültség, mint ahogy azt a tallini szovjet emlékmű kiköltöztetése is érzékeltette nemrégiben.
Mindhárom országban elfogadtak egy lusztrációs törvényt. Az állam vezető hivatalnoki posztjaira jelentkezőknek mindenütt nyilatkozniuk kell arról, hogy nem működtek együtt a régi rendszerrel. Litvániában a régi hivatalnokokat lehetőség szerint fiatal litván funkcionáriusokkal cserélték le. Mindhárom ország amerikai emigrációból hazaérkezett államfője (Veira Vike-Freiberga, Valdus Adamkusz és Toomas Hendrik) nyugodtabb légkört teremtett a lusztráció kérdésében, mint más, a régi varsói szerződéshez tartozó országokban.
Miközben a berlini fal ledöntésére a románok nagyon gyorsan reagáltak, és azonnal elítélték a Ceausescu házaspárt, a dekommunizáció alig haladt előre, az irattárak pedig nagyon sokáig zárva maradtak mindkét országban. A bolgárok és a románok a mai napig alig léptek valamit előre a konkrét átvilágítás kérdésében. Bulgáriában 1992-ben elfogadtak ugyan egy átvilágítási törvényt, de 1995-ben érvénytelenítették. Romániában Basescu elnök, ez év május 19-i népszavazás útján való újraválasztása után most ismét kísérletezik egy ilyen törvény előterjesztésével. 2006-ig, az Európai Unióhoz való csatlakozásukat közvetlenül megelőző időkig, az öreg kommunisták politikai színpadról való távozásáig kellett várni, hogy az irattárak valóban megnyíljanak. „Románia nem léphetett volna be az Európai Unióba, ha nem nyitja meg a Securitate levéltárait.” – jelentette ki a román elnök, Traian Basescu 2006 októberében a Securitate archívumainak feltárásával megbízott Nemzeti Tanácsnál tett első látogatása alkalmával.
Az ötödik bővítési folyamat befejezéseként az Európai Unióhoz csatlakozó Romániának és Bulgáriának ezen a területen is bizonyítania kell, hogy politikai élete keresztülment a morális megtisztulás folyamatán, mert ez a feltétele annak, hogy a demokratikus építkezés folyamata megszilárdulhasson.
(Le Monde)


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969