2013. I-VI
 

Vezető csehszlovák politikusok Közép-Európa felfogása 1. rész: 1914 előtt
Gulyás László

(Első világháború előtti koncepciók) Az 1918-ban megszülető Csehszlovák Köztársaság vezetői politikusai közül – ebbe a kategóriába tartozik az a politikus aki az első csehszlovák köztársaság két legfontosabb államjogi tisztsége, a miniszterelnök, illetve a köztársasági elnök közül egyiket, vagy mindkettőt betöltötte – 1914 előtt három politikus (Edvard Beneš, Karel Kramař és Tomaš Garrigue Masaryk) volt az, aki Közép-Európa lehetséges berendezéséről, átalakításáról elméleti szinten, azaz írásban is rögzített elképzeléssel előállt. Cikksorozatunk első részében ezen három világháború előtti koncepciót mutatjuk be, időrendben, azaz a megszületés sorrendjében.

(Edvard Beneš első világháború előtti koncepciója) Edvard Beneš, miután leérettségizett, 1904-ben a Károly Egyetem Bölcsészettudományi Karára iratkozott be. A második szemeszter elvégzése után úgy döntött, tanulmányait Párizsban a Sorbonne-on folytatja, ezért 1905 őszén Franciaországba utazott. A Sorbonne-on filozófiát és szociológiát, a párizsi társadalomtudományi főiskolán pedig politikai tudományokat hallgatott, 1906-ban néhány hónapot Londonban töltött, majd egy évet Berlinben. 1907-ben már újra Franciaországban van, Dijonban jogot hallgat, és egy évvel később jogi doktorátust szerez. Ádám Magda mutat rá, hogy a dijoni egyetemen a külföldi hallgatók tanulmányok nélkül, színvonalas munka megvédéséért doktori címet kaphattak, Beneš is így szerezte doktorátusát. Ez azonban témánk szempontjából mellékes körülmény, sokkal fontosabb disszertációjának tartalma. Beneš “Az osztrák probléma és a cseh kérdés” című disszertációjában az Osztrák-Magyar Monarchia föderalizálásának kérdésével foglalkozott. E doktori disszertációban kifejtett gondolatrendszerét tekintjük első világháború előtti koncepciójának. Beneš disszertációja 1908-ban egy párizsi kiadónál könyvformában is megjelent. A 312 oldal terjedelmű könyv, egy rövid „Bevezetés” után nyolc fejezetre tagolódik, és egy bibliográfia zárja.
A Bevezetésben Beneš meghatározza disszertációja témáját, eszerint az ún. „osztrák probléma” feltárására vállalkozik. Álláspontja szerint az „osztrák kérdés” gyakorlatilag „cseh kérdés”, és ez alatt a csehek küzdelmeit érti „a németek és a dinasztia ellen”. Így ír: „A csehek és németek közti küzdelmek egy fél évszázad óta megbénítanak minden politikai fejlődést Ausztriában, és közvetlen következményük, hogy ott a parlamenti kormányzás nem tudott komolyan megszilárdulni. Ebből egy egész sor végzetes következmény született, akár az egész államra, akár a két harcban álló nemzetiségre nézve. Mára a helyzet mindenki számára elviselhetetlenné vált. Komoly kísérleteket kell tennünk, akár elméleti, akár gyakorlati szinten, hogy végezzünk ezzel az örökös kérdéssel.”
A disszertáció nyolc fejezete két nagy részre tagolható. A nagyobbik első részt az 1-7. fejezet alkotja, melyben Beneš a „cseh kérdés” történeti előzményeit mutatja be, azaz 1526-tól a 20. század elejéig ismerteti a csehek és a Habsburgok, illetve a csehek és a csehországi németek viszonyának alakulását. Ezt tekintjük a koncepció történeti felvezetésének. A második rész csupán egy fejezetből áll – a nyolcadik fejezetből –, melyben Beneš a „cseh kérdés” általa javasolt megoldását vázolja fel.
Az 1526-tól 1906-ig terjedő időszakot Beneš három nagy periódusra osztotta: Az első periódus a Habsburgok 1526-os trónra lépésével kezdődik Csehországban és Magyarországon, és egészen 1740-ig, azaz III. Károly haláláig tart. E periódusban a Habsburg Birodalom feudális államok konföderációja – állítja Beneš. A második periódus Mária Terézia trónralépésével indul, és 1848-ig tart. Ez az abszolutisztikus centralizmus kora, amikor kialakul a modern, bürokratikus állam, és amelynek megerősítése érdekében a Habsburgok egységesítő politikát folytattak. A harmadik periódus az 1848-as forradalommal veszi kezdetét, és az alkotmányos centralizmuson keresztül egészen a dualizmus kialakulásáig tart.
Terjedelmi korlátaink miatt a történeti felvezetést, különösen az első és második peridust csak megemlítjük, de 1848-nál és 1867-nél meg kell állnunk, és külön ki kell térnünk arra a kérdésre, hogy mit írt, mit gondolt Beneš a nemzet és állam viszonyáról.
Az 1848-as közép-európai forradalmak ismertetésénél Beneš kifejti, hogy a forradalom kezdetén a csehek és a csehországi németek még egymás mellett álltak és közösen léptek fel az abszolutizmussal szemben. Hamarosan megjelentek azonban az érdekellentétek. Az 1848. május 18-án összeülő frankfurti nemzetgyűlés legfőbb célkitűzése az volt, hogy egyesítsen minden németek által lakott területet a Balti-tengertől az Adriai-tengerig. A csehországi németek támogatták ezt az elképzelést, azaz a nemzeti jogok elvét tűzték zászlajukra. Ezzel szemben a csehek Csehország – azaz a cseh állam, amely keretei között a németek és csehek együtt éltek – és nem az egyes nemzetek függetlenségéért küzdöttek. Egyéni jogokat és egységes szabadságot akartak mindenkinek, nemzeti hovatartozásától függetlenül. Beneš azt fejtegeti, hogy ebben a konfliktusban a cseheknek volt igaza a csehországi németekkel szemben, hiszen a nemzeti elvet nem lehetett érvényesíteni Csehországban, mivel a csehek és a németek erősen keverten laktak itt. A németek által szorgalmazott nemzeti elv végrehajtása a cseh államalakulat végét jelentette volna. Emiatt Frankfurtot – ahol a német nemzeti egység érdekében dolgoztak a képviselők – a csehek a legnagyobb veszélynek tekintették saját nemzeti létük vonatkozásában. A német veszély elkerülése érdekében a csehek „Ausztriát” – Beneš a Habsburg Birodalom osztrák részét nevezi így – kezdték támogatni, annak ellenére, hogy Ausztria erősen szlávellenes állam volt. Így született meg Csehország történelmi jogának programja. Ennek lényege a föderalizmus létrehozása Ausztriával és Magyarországgal. Ez a program azonban nem valósulhatott meg, mert a forradalmak bukása után a Habsburgok ismét abszolutisztikus hatalmat vezettek be, majd 1867-ben az osztrákok és a magyarok felosztották egymás közt a birodalmat, előbbiek Ciszlajtániában, míg utóbbiak Transzlajtániában biztosították maguknak a hatalmat. Beneš szerint az Osztrák-Magyar Monarchia osztrák fele a félénk föderalizmus és a dinasztikus centralizmus elegye, a Habsburgok tökéletlen műve. A Monarchia nem lehet tökéletesen abszolutista állam, nincsenek meg hozzá a feltételek. Az államalkotó tartományok teljesen különbözőek, történelmi hagyományaik szinte összeegyeztethetetlenek. A különböző népek mindig ellenálltak a centralizmusnak. A dinasztia soha nem tudta elérni ezt a célját, csupán az egységes állam látszatát tudta fenntartani.
E helyzet ellen vették fel a harcot az Ausztriában élő szlávok. A csehek és a németek küzdelme minden nemzeti küzdelem sarokköve, ugyanakkor kifejezi az ausztriai probléma lényegét is: ha a cseh-német konfliktus megoldódna, akkor az Ausztriában meglévő többi nemzeti konfliktus is megoldódna. A németek számára a centralista államforma fenntartása az egyetlen garancia túlsúlyuk és privilégiumaik megőrzésére. Ezért lépnek fel a csehek azon törekvései ellen, melyek a régi cseh államalakulat létrehozására – azaz a Monarchia föderalizálására – irányulnak. A németek gondolkodásában az állam felsőrendűbb a nemzetnél. Emiatt a németek és a szlávok közti ellentétek kiéleződtek.
Beneš részletesen kitért a cseh politikai elit 1867 – azaz az osztrák-magyar kiegyezés – utáni magatartására is. Gondolatmenete szerint a cseh nemesség féltékeny lett azt látva, mekkora hasznot húzott a magyar nemesség az osztrák-magyar kiegyezésből. Annak érdekében, hogy elnyerjék Csehországban ugyanazt a szerepet, amit a magyar nemesség szerzett meg Magyarországon, a cseh nemesek nem láttak más eszközt, minthogy ugyanazt alkalmazzák, mint a magyarok. Ezért a cseh nemesség Csehország történelmi jogának lelkes hívévé vált (ezt államjogi programnak is szokták nevezni – G. L.), és a legsimulékonyabb német udvaroncokból hajlíthatatlan, radikális csehekké alakultak át. A cseh nemesek utánozták a magyarokat, ugyanazokat a jogokat követelték Csehország számára, mint amiket Magyarország megkapott. A dualizmussal szemben, a trializmus és a csehországi történelmi jogok programját állították fel.
Beneš disszertációja e pontján értékelte is ezeket a trialista elképzeléseket az alábbi módon: Az államjog egy tiszteletreméltó ábránd, egy nagyon is jogos remény, de csak egy remény. Az eseményekből kiderült, hogy e program nélkülözi a józan észt… Az államjogi politika tehát elkerülhetetlenül bukásra volt ítélve. Már bemutattuk, mennyire abszurd az államalapítás gondolata a népesség egyharmadának akarata és minden tiltakozása ellenében. A csehországi németek nem fogadták el az alárendelt helyzetet, bármilyen komolyak is lettek volna azok a garanciák, amelyeket a csehek adtak volna számukra az elnyomással és a jogtalansággal szemben.”
A mondanivaló jobb megértése érdekében egy pillanatra meg kell szakítanunk Beneš disszertációjának ismertetését, és be kell mutatnunk a fentebb említett etnikai szituációt. Ha az etnikai viszonyokat nézzük, akkor azt látjuk, hogy az 1880-as első hivatalos statisztika szerint a 21 750 000 lakosú Osztrák Császárságban – az Osztrák Magyar Monarchia osztrák felének ez volt a hivatalos elnevezése – 5 100 000 cseh élt, a három ún. „cseh korona tartomány”-ba: Csehország, Morvaország és Szilézia, széttagolva.
A „cseh korona tartományai”-ban azonban nemcsak csehek éltek. A statisztika szerint: Csehország lakosságának 63%-a cseh és 37%-a német, Morvaország lakosságának 70%-a cseh és 30%-a német, Szilézia lakosságának 23%-a cseh és 49%-a német (továbbá 28%-nyi lengyel is élt itt).
Ha a fentebb említett 3 cseh koronatartomány adatait összesítjük, akkor azt mondhatjuk, hogy a cseh koronatartományok lakossága 1880-ban 8 millió lelket számlált, ennek 62%-a cseh, 35%-a német, 2%-a lengyel nemzetiségű. Azaz kimondható, hogy a cseh koronatartományok (a régi Bohémia) a cseh és a német nemzet közös hazája volt, mivel minden harmadik lakója német volt. Ráadásul ezek a németek egy tömbben éltek.
Visszatérve Beneš disszertációjához, kijelenthetjük, hogy amikor Beneš a cseh nemesség trialista elképzeléseit bírálta, pontosan a fentebb említett etnikai szituációból indult ki. Vissza kell továbbá utalnunk Beneš disszertációjának 1848-cal foglalkozó részére is, ahol kifejtette, hogy a csehországi németek által szorgalmazott nemzeti elv megvalósítása a történelmi Csehország szétszakítását eredményezte volna.
Beneš az alábbi módon folytatta gondolatmenetét: az egész cseh nemzet, élén a nemességgel, olyan státust követelt, mint Magyarországé, ezért kidolgozták az eljövendő osztrák-cseh megegyezés terveit. Ez az „államjogi program” egyfajta sérthetetlen dogmává vált. Ennek következtében a csehországi németek és a csehek közti küzdelmek sokkal kiélezettebbé váltak. Jól mutatja ezt, hogy Hohenwart – 1871 februárja és októbere között volt osztrák miniszterelnök – osztrák-cseh kiegyezési kísérlete megbukott és az ezt követő Auersperg-kormány – amely 1871-tól 1879-ig volt hivatalban – keményen fellépett minden cseh törekvés ellen. A csehek és osztrákok között újabb komoly tárgyalásokra és engedményekre csak Taaffe második miniszterelnöksége – 1879 és 1893 között – alatt került sor. Különösen fontosak voltak – mondja Beneš – az 1890-ben lezajló tárgyalások. E tárgyalások eredményeit az ún. „Megegyezés” foglalja össze. Ennek lényege, hogy a „cseh korona tartományaiban” a csehek és németek a politikai és gazdasági élet számos területén egymástól elkülönülten szervezhetik meg saját életüket. Nézzünk két példát a „Megegyezés”-ből: 1. A közoktatási legfelsőbb tanácsot két szekcióra – egy csehre és egy németre – kell osztani. Így minden nép saját maga számára szabályozhatja a saját iskoláit érintő kérdéseket. 2. A mezőgazdasági legfelsőbb tanácsot is két szekcióra – csehre és németre – kell osztani, melyek szintén a közös ügyek intézése esetén ültek össze. Ezenkívül minden szekció önállóan fog működni. A jogi és adminisztratív körzetek oly módon lesznek átalakítva, hogy amennyire csak lehet, egy csoportban legyenek akár a cseh, akár a német községek.
Az ócsehek és Taaffe megállapodása a cseh nép körében elégedetlenséget és felháborodást szított, míg a németek nagyon elégedettek voltak vele – mondja Beneš. Ugyanis a cseh királyság egysége megtört, egy sérthetetlen területet németnek ismertek el. A német kerületben a cseheknek semmi joguk sem volt, míg a cseh kerületekben a németek egyenlők voltak a csehekkel. Azaz az ócsehek cserbenhagyták a cseh kisebbséget a német régiókban, ahol a németek uralmát biztosították. Az ifjúcsehek – akiket nem hívtak meg a tárgyalásokra –elfogadhatatlannak nyilvánították a „Megegyezés”-t, és felléptek ellene, hangsúlyozták az ország teljes oszthatatlanságát. Ezzel elnyerték a cseh választópolgárok támogatását, az 1891 évi birodalmi parlamenti választásokon legyőzték az ócseheket, és így meg tudták hiúsítani az egyezmény megszavazását.
Miután Beneš hét fejezeten keresztül felvázolta a „cseh-kérdés” történetét, a disszertációja VIII. fejezetének Az ausztriai probléma megoldása címet adta, ezzel jelezve, hogy ismerteti az általa helyesnek tartott megoldást. Gondolatmenete felvezetésében kritizálta mind az ócsehek, mind az ifjúcsehek által követett stratégiát. Kifejtette, hogy az ócsehek államjogi programja, mely a történelmi jogra épült és Csehországot oszthatatlannak tekintette, nem vezethetett sikerre. 1890-ben az ócsehek a megalkuvás útjára léptek, az ún. „Megegyezés”-ben feladták az oszthatatlanság elvét, és hozzájárultak a csehországi németek és csehek adminisztratív/területi elkülönítéséhez. Ez kiváló gondolat volt – mondja Beneš –, hiszen a széles autonómiával rendelkező homogén kerületek intézménye elvezethetett volna ahhoz, hogy a nemzetiségek maguk, a saját ügyekben önirányítók legyenek, kedvezményeket kapjanak és nagymértékben lecsökkentsék az állami beavatkozást ügyeikben. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy Beneš disszertációjában néhány oldallal korábban azért bírálta az ócseheket, mert a „Megegyezéssel” hozzájárultak Csehország megosztásához. Mindebből azt valószínűsíthetjük, hogy Beneš nem nagyon kedvelte az ócseheket) Az ócsehek után Beneš az ifjúcseheket is megkritizálta. Így érvel: az ifjúcsehek kihasználták a cseh nép elégedetlenségét a „Megegyezés”-sel szemben, a történelmi jogot tűzték zászlajukra és ennek következtében a választásokon az ócsehek fölé kerekedtek. Az ifjúcsehek szentnek tekintették Csehország történelmi jogát, számukra ez volt a cseh politika végcélja. De miközben Csehország történelmi jogára hivatkoztak, valójában föderalista irányba mozdultak el – mondja Beneš. Az ifjúcsehek 1890 után nemzeti radikálisoknak vallották magukat, akik államjogot követeltek, de valójában föderalisták voltak. Ezt jól demonstrálja az ifjúcsehek által 1903-ban készített – erős föderatív elemeket tartalmazó – alkotmányterv is. Föderalizmusuk nem volt letisztult – mondja Beneš – nem tudták eldönteni, hogy programjuk a történelmi jogra vagy a természet jogra épüljön, azaz hogy Ausztriából tartományok föderációját vagy nemzetek föderációját kell-e kialakítani.
Beneš viszont markánsan állást foglalt ebben a kérdésben, azt mondta, hogy a cseh politikának a természetjogra kell épülnie. Úgy véli a történelmi jogot követelni elég veszélyes, hiszen ez az elv maguk a csehek ellen is felhasználható. Gondolatmenete folytatásában sorra veszi a többi cseh párt nézetét a „cseh kérdésről.” Így bemutatja a Cseh Nemzeti Szocialista Párt (radikálisok), az Agrárpárt, a Csehszláv Szocialista Munkás Párt (szociáldemokraták) és a Cseh Néppárt (Masaryk pártja, vagy másképpen az ún. realisták ) nézeteit a cseh kérdés megoldásáról. Az alábbi módon: a Nemzeti Szocialista Párt (radikálisok) határozott hívei a történelmi jognak, kivettek néhány hangzatos jelmondatot az államjog régi történelmi programjából, és ezeket arra használják, hogy a tömeget a „mindent vagy semmit” politikába vonják bele. Az Agrárpártnál az osztályérdek az uralkodó, nemzeti programjukban nemigen távolodtak el az ifjú csehektől. A szociáldemokraták szerint a különböző nemzetek közti küzdelmek is csupán a kapitalista rezsim következményei, és a nemzeti kérdés végeredményben szociális kérdés, ugyanis a feudális társadalom elleni küzdelmek Ausztriában nemzeti jelleget öltöttek. A realisták – élükön Masarykkal – határozottan a természetjog híveinek nyilvánították magukat. Ebből az elvből ered programjuk. Elvetik a régi cseh állam visszaállításának lehetőségét, és szintén elutasítják az ifjúcsehek programjának kétértelműségét, amely elméletben a történelmi jogból indul ki, ám gyakorlatban, a mindennapi küzdelmekben, a természet és a nemzetiségi jogok elvén alapszik. A realisták kifejezetten a föderalizmus hívei. Az „ausztriai problémát” és a „cseh kérdést” decentralizációval akarják megoldani, ezért föderalista és autonomista vonásokat erősítő alkotmányreformot szorgalmaznak. A reform lényege a nemzetiségi kerületek felállítása, azaz az adminisztratív és bírói körzetek nemzetiségi alapú megosztása. A realisták nem félnek a cseh királyság megosztásától, a nemzetiségi körzetek létrehozásában látják a megoldást. Meg kell jegyeznünk, hogy az egyes pártok álláspontjának ismertetése során egyértelműen kiderül, hogy Beneš a Masaryk-féle realista programot tartja a legjobbnak.
Ezután Beneš ismét feltette a kérdést: „De hogy lehet újjászervezni Ausztriát oly módon, hogy minden nemzet önmagát kormányozza? Territoriális vagy egyéniségi elv alapján?”
Válasza igen bonyolultra sikerült. Válaszának első részében a személyi elv előnyeit hangsúlyozza a területi elvvel szemben. Kifejti, hogy a nemzetek olyan szétválasztása, amely az ugyanahhoz a nemzethez tartozók által lakott területek alapján osztotta volna fel az államot, lehetetlen. Csehországban például vannak olyan német területek, amelyek nagy cseh kisebbségekkel rendelkeznek, és amelyeket nem lehet körülhatárolni a nemzetiségek alapján. A csehek és németek itt ugyanazon kantonokban, ugyanazon közösségekben, gyakran „ugyanabban a házban élnek”. A probléma egyetlen megoldása tehát – mondja Beneš – az egyéni elv (vagy másképpen személyi elv) alkalmazása. Az ország kizárólag az egy nemzetiséghez tartozó egyének egységeire lenne felosztva, és minden állampolgárnak saját nemzetiségi körzetében lenne joga feliratkozni. Az ugyanahhoz a nemzethez tartozó, nem csupán ugyanabban a körzetben, hanem az állam egészében a különböző területeken élő egyének egy nemzeti egységet, egy testet, egy „erkölcsi személyt” képeznének. Ennek a nemzeti egységnek, ennek az „erkölcsi személyiségnek” lenne a feladata, hogy tagjainak minden erkölcsi szükségletét kielégítse; biztosítsa számukra az iskolák, színházak, könyvtárak, múzeumok, intézmények, az oktatás stb. szükséges mennyiségét. Ügyeljen a tagjait érintő törvények szigorú alkalmazására, tehát saját adminisztrációval és jogszabályozással rendelkezzen, tagjaitól behajtsa az adókat, tehát minden szempontból igazi állam legyen.
Ezen a ponton azonban Beneš csavar egyet gondolatmenetén, és a személyi elv mellé a területi elvet rendeli. A gondolatmenetének megértését alaposan megnehezíti, hogy a disszertáció további részében Beneš egyetlen egy szót sem ejt személyi elvről, így arra se tér ki, hogy hogyan kívánja összeötvözni a személyi elvet a területi elvvel.
Beneš azt mondja, hogy területileg az országrészeket – azaz a cseh korona tartományait – kerületekre kell osztani. Ezeket a közigazgatási kerületeket, amennyire lehetséges, ugyanazon nemzethez tartozó népességéből kell kialakítani. (Felhívjuk a figyelmet arra, hogy itt Beneš ellentmond önmagának, hiszen disszertációjában éppen néhány oldallal korábban fejtegette, hogy nem lehet elhatárolni a cseheket és németeket. – G. L.) Minden egyes nemzeti és adminisztratív részegységnek – községeknek, városoknak és kerületeknek – lenne általános választások által megválasztott speciális tanácsa, amelynek kizárólag saját nemzetének iskoláival, nemzeti oktatási építményeivel, múzeumaival, színházaival, könyvtáraival, stb. kellene foglalkoznia. A szó konkrét értelmében vett adminisztratív és politikai helyi gazdasági ügyek intézéséhez a kerületekben, a városokban és a községekben, az általános választójog alapján választott vegyes tanácsokat kellene felállítani, ahol a kisebbségek az össznépesség arányában vennének részt.
Ezt a rendszert nem csupán Csehországban, hanem egész Ausztriában be kell vezetni – mondja Beneš. Azaz a Monarchia osztrák felét a reform után a következő módon kellene elképzelni: minden községben, minden városban, minden kerületben, ahol két különböző nemzetiség lakik, három intézmény, három egység, három tanács lenne. Például Csehországban minden vegyes lakosságú kerületen belül lenne cseh nemzeti tanács, német nemzeti tanács, és emellett egy, a közös politikai és gazdasági ügyeket intéző vegyes tanács. A helyi nemzeti tanácsok küldötteiből állna a nemzeti országgyűlés, amely egy felelős minisztert delegálna a központi kormányba.
Beneš szerint az iskola-kérdés és a nyelvhasználat kérdése különösen fontos területe a cseh-német küzdelemnek.Ezzel kapcsolatban azt javasolja, hogy az államnak semmilyen illetékessége ne legyen az iskolák alapítását érintő ügyekben. E szempontból minden nemzet önálló és abszolút felügyelője lenne a közoktatásának. Az általános és középiskolákat a községek/városok és tanácsaik, míg a kerületi iskolákat a kerületi tanács alapítaná és tartaná fenn. Ezeket az iskolákat a nemzeti tanácsok felügyelnék, a felső-iskolákat pedig a nemzeti országgyűlés felügyelné. A vegyes kerületekben minden nemzeti iskola a neki megfelelő nemzeti tanácshoz tartozna.
A nyelvhasználat kérdésében Beneš az alábbi megoldást javasolja: azokban a kerületekben, ahol a népesség homogén, a köztisztviselők nyelve a többség nyelve. A vegyes kerületekben minden nemzet saját nyelvén intézné ügyeit ugyanúgy, ahogy saját iskoláira felügyelne. Csak azon ügyek intézése lenne kétnyelvű – például Csehországban a cseh és német – megkülönböztetés nélkül egyik vagy másik nemzet számára, melyek közösek a vegyes körzetekben.
Beneš gondolatmenetének folytatásában hangsúlyozza, hogy az egész állam újjászervezésének alapja a kerületek autonómiája lenne. Ehhez azonban demokratizálódásra van szükség, azaz indokolt lenne egy demokratikus választási rendszer bevezetése. Ma – írja Beneš – a különböző ausztriai népek burzsoáziája semmi áron nem akarja engedélyezni a proletariátusnak a demokratikus választási rendszert, mert minden demokratikus rendszer előnyben részesítené az elnyomott nemzetiségeket, és ártana az elnyomóknak. A demokráciáért folyó harc tehát Ausztriában a nemzeti küzdelmek része és formája is.
Beneš ezután kijelenti, hogy fel kell számolni a centralizált alkotmányt. Ausztriának át kell alakulnia a nemzetek föderációjává. Ebben az átalakításban a nemzettesteket, a kerületeket, a körzetek és a községeket kell favorizálni, azaz a régi országrészeket és történelmi tartományokat oly módon kell átalakítani, hogy homogén nemzettesteket alkossanak. Az így létrehozott egységeket fel kell ruházni saját adminisztrációval és egy általános választójog alapján – teljesen demokratikusan – megszervezett törvényhozással. Az általános választójognak kivétel nélkül érvényesülnie kell minden választáson. Az adminisztratív autonómiának – az angol önkormányzathoz hasonlóan – teljesnek kell lennie. A községeknek, körzeteknek, és kerületeknek joguk legyen, hogy nemzetiségük alapján felső nemzeti egységbe szerveződjenek. Meg kell alapítani a nemzeti országgyűléseket, és szuverenitást kell adni nekik.
A központi parlament csak a szükségszerűen közös ügyeket tarthatná meg, így például a katonai ügyeket, a vasútvonalak ügyét, a postákat, a távírókat, a rendőrséget. Ehhez hozzáilleszthetnénk a nemzeti bíróságok intézményét, amely a nemzetek közti peres ügyeket intézné. A vegyes régiókban lévő konfliktusok megoldására Belgium vagy még inkább Svájc jelenlegi szerveződése kiváló példaként szolgálhatna Ausztria számára. Mindez nem szűntetné meg a nemzeti küzdelmeket – mondja Beneš – de talán ezek leszűkülnének néhány vegyes régióra.
Gondolatmenete záró részében Beneš kritikával illette Aurel C. Popovici föderációs tervét, mivel az szerinte nem alkalmas a nemzeti küzdelmek megszüntetésére. Különösen Popovici azon elképzelését kritizálta, mely szerint az újjászervezett birodalomban mindegyik nemzet a maga saját tartományában beolvaszthatná az ott lakó kisebbségeket. Itt jegyezzük meg, hogy ezen beolvasztási kísérletek alól Popovici csak a kisebbségbe került németeknek adott felmentést, mivel őket kisebbségi jogokkal kívánta felruházni.
Popovici bírálata után Beneš még egyszer hangsúlyozza elképzelésének egyik sarokkövét: „A történelmi tartományoknak át kell adniuk helyüket a nemzeti területeknek…. a cseheknek el kell hagyniuk az állam történelmi jogáról szóló ábrándjaikat.”
Beneš a VIII. fejezet utolsó részének a Konklúziók címet adta, ebben ismerteti az 1907-es választási reformot (ez a reform vezette be az általános választójogot a Reichsrat választásoknál, vagyis minden 24 évet betöltött ausztriai állampolgárságú férfi szavazhatott). Külön kitér az egyes nemzetek képviselőinek számára: az 516 fős Reichsratban a németek 233, a csehek 108, a lengyelek 82, a rutének 33, a szlovének 24, a szerbek és horvátok 13, az olaszok 19, a románok 5 mandátumot kaptak. (Felhívjuk a figyelmet arra, hogy Beneš itt elszámolta magát, mivel ha összeadjuk az ő számait, 517 főt kapunk. – G. L.)
Beneš ismerteti a választási reform árnyoldalát is, azaz a nemzeti aránytalanságot. Azt mondja, a németeket ismét a csehekkel szemben részesítették előnyben, míg a lengyeleket a ruténekkel, az olaszokat pedig a szlávokkal és a horvátokkal szemben. Egy képviselőt választ 40 400 olasz, 41 100 német, 46 200 román, 52 000 szlovén, 54 000 lengyel, 54 700 szerb és horvát, 57 300 cseh és 103 000 rutén. Majd megállapítja, hogy „nagyon messze vagyunk az egyenlőségtől és a valódi általános választójogtól, mégis a szlávok végre elnyerték Ausztriában a németek feletti többséget”.
Visszatérve Beneš gondolatmenetére, az alábbi módon zárja disszertációját: „Gyakran beszéltünk Ausztria felbomlásáról. Semmit sem hiszek belőle. A történelmi és gazdasági kötelékek, amelyek összekötik az ausztriai nemzeteket, egyiket a másikkal, túl erősek, hogy ez a felbomlás bekövetkezhessen. Az általános választójog és a demokratizálás Ausztriában, illetve különösen Csehországban, elő fogja készíteni a terepet a nemzeti küzdelmek meggyengüléséhez, és a különböző nemzetek különböző osztályai gazdasági érdekeik által egyesülve, szükségszerűen erőltetik az ausztriai probléma és a nemzeti kérdés megoldását. Bizonyos, hogy a nemzeti küzdelmek nem fejeződnek be máról holnapra. Még hosszú ideig elég fontos szerepet fognak játszani Ausztriában, de megszűnnek olyannak lenni, mint az előző fél-évszázadban. Az általános választójog készítette elő a terepet e nehéz helyzet befejezésének; és következményei, a népek gyakorlati szükségletei, elméleti megfigyelései, a politikai pártok különböző programjai, amelyeket megalakulásuk előtt vagy után alkottak meg, az ausztriai probléma megoldásához fognak vezetni.”
Beneš ezen koncepcióját értékelve kijelenthetjük, hogy az teljes mértékben lojális a Habsburgok államához, a Palacky-féle ausztroszláv irányzat – „ha nem létezne már régóta (mármint a Habsburgok állama G. L.), akkor Európa és az egész emberiség érdekében, minél előbb létre kellene hozni" – egyik felújítása. Nem kívánta a birodalmat felszámolni, de jelentős átszervezést tartott szükségesnek. Az általa javasolt megoldás lényege: föderációs átalakítás, illetve egy ezt kísérő decentralizáció.
Beneš 1908-as fentebb ismertetett koncepciója gyakorlatilag visszhangtalan maradt. Ennek okát abban látjuk, hogy 1914 előtt Beneš egy alig ismert, tudományos pályáját éppen elkezdő fiatal tudós, politikai súlya gyakorlatilag a nullával egyenlő. Disszertációjának egy fontos megállapítása – nevezetesen az, hogy a lakosság egyharmada, azaz a csehországi németek akarata ellenére nem lehet államot alapítani, és emiatt a csehek és németek egymás mellett élését a cseh korona tartományaiban csak decentralizációval és autonómiával lehet megoldani – 25-30 évvel később önálló életre kelt. Az 1930-as években a szudétanémetek „kiásták” Beneš e feledésbe merült könyvét, és a fenti „igen kellemetlen passzusokat kezdtek el citálni belőle”. Azaz a könyvben kifejtett álláspontra hivatkozva követeltek autonómiát a csehszlovák államtól. A veszedelmet, melyet a fiatal kutató könyve jelentett az államelnök Benešre, úgy kezelte, hogy állítólag egész Európában összevásároltatta az összes fellelhető példányt.


(Tomaš Garrigue Masaryk 1914 első világháború előtti koncepciója) Masaryk 1878-ban 33 évesen Bécsből Prágába költözik, és bekapcsolódik a cseh politikai életbe, amelyet ekkor az ócseh-ifjúcseh vetélkedés fémjelez. Mivel elégedetlen az ócsehek konzervatív politikájával, de az ifjú csehekkel sem ért teljesen egyet, néhány hasonló gondolkodású politikussal (Jozef Kaizl, Karel Kramář) létrehozza saját politikai csoportosulását, a realisták csoportját, nézeteik terjesztésére pedig átveszik a Cas című lapot. Érdekes és jól mutatja a kor politikai viszonyait, hogy a realisták mind az ifjú csehekkel, mind az ócsehekkel kokettálnak. Az 1891-es parlamenti választásokon Masaryk realista csoportjának több tagja (Masaryk, Kramář, Kaizl) mandátumhoz jutott. A tapasztalatlan, kezdő politikus, Masaryk hamar lelkiismereti válságba kerül a képviselői napi politikai csatározásokban – az ellenzékkel nem értett egyet, de a kormány nyílt támogatását se akarta felvállalni ezért 1893-ban visszaadja mandátumát.
A mandátum visszaadása nem jelentette politikai szereplésének végét, ugyanis a napi képviselői munkától való megszabadulással nyert idejét arra használta, hogy tanulmányokat írt. 1894-ben megírta a Cseh kérdést, majd 1895-ben „A mi mostani válságunk„ című munkáját. Mind a kettőben filozófiai alapot kívánt adni a cseh politikának. Ezekben a tanulmányokban Masaryk megpróbál felvázolni egy nemzeti programot, amelyben megkísérli a haladó hagyományok és a jelen tennivalóinak szintézisét. Ezen gondolatkörön belül, külön vizsgálta a cseh nemzet és az Osztrák-Magyar Monarchia viszonyát. Mindkét munkájában az állam és a nemzet viszonyában azt tartotta döntőnek, hogy a nemzet igényeinek az állam megfeleljen. A Cseh kérdésben Masaryk Palacky 1865. évi munkájának – Az osztrák állam eszméje – vonalához igazodik, elfogadja és helyesnek tartja a cseh államjogi ausztroszláv programot.
1907-ben Masaryk ismét visszatért az aktív politizáláshoz, újra mandátumot szerzett a bécsi Reichsratban, ahol a Monarchia Balkán-politikájának bírálójaként vált ismertté, és igen széleskörű külpolitikai aktivitást fejtett ki. 1909-ben felszólalt a zágrábi felségárulási per ellen a birodalmi tanácsban, majd többször tárgyalt Belgrádban. Aktív szerepet játszott a szerbhorvát koalíciós politikusok perében Heinrich Friedjung osztrák történész ellen. 1910 novemberében és 1911 januárjában éles vitákat folytatott Aerenthallal – a Monarchia külügyminisztere – az osztrák delegációban. 1912-13-ban a balkáni háborúk során igyekezett közvetíteni a Monarchia és Szerbia között. Ennek során Belgrádból Bécsbe vitte Nikola Pasič – szerb miniszterelnök – üzenetét. A fentiekhez kapcsolódóan két nagyon fontos értékelő megjegyzésre szeretnénk felhívni a figyelmet.
Koralka így értékeli Masaryk 1914 előtti tevékenységét: „… mind gyakrabban látszott a cseh politika magányos alakjának, akinek megnyilatkozásait és konkrét tetteit áthatotta a moralizáló hajlam… személye és munkássága egészen 1914-ig ismertebb volt a német nyelvterületen és még inkább a délszlávok között. Míg Szarka László az alábbi frappáns értékelést adja: „Kis túlzással azt mondhatjuk, hogy neve ismertebb volt az osztrák-magyar külpolitika iránt érdeklődők, mint a cseh belpolitikai fejleményeket figyelők körében.”
Masaryk 1907-től kezdődő második képviselői ciklusában kezdi el újra gondolni az állam (különösen az Osztrák Magyar Monarchia) és a nemzet (különösen a cseh) viszonyáról szóló 90-es évekbeli gondolatmenetét. Az újragondolás során a következő felismerést teszi az állam a nemzetiségekkel való szembehelyezkedésről (ami szerinte a németek, a magyarok és az oroszok gyakorlatában megfigyelhető): ez a helyzet végső soron magát az államot gyengíti minthogy az államot alkotó nemzetiségek fejlődését akadályozza.
1911-ben, amikor a közös ügyi delegáció Budapesten tartja ülésszakát, Masaryk pesti szlovák értelmiségi közönség előtt tartott előadást a kis nemzetek, illetve a szlovákok néhány problémájáról. Előadásában az alábbi gondolatmenetet vázolta fel: a 19. századi fejlődés az egyén és a társadalmi rétegek felszabadítása után immár a nemzetek szabadságának kivívását tűzte ki feladatul. A nemzet természetes egész (ezt a tételt Herdertől vette át Masaryk – G. L.), tehát a hozzá való ragaszkodás szükségszerűen erősebb, mint a mesterséges intézményekhez való kötődés tudata, márpedig az állam mesterséges képződmény. Mivel a nemzet az egyedüli természetes szervezet, a fejlődés iránya ennek érvényesítése. Minthogy Európában nem létezik igazán nemzeti állam, ezért törekedni kell az egyedül tiszta és természetes nemzetiségi elv érvényesítésére.
Ha a fenti előadásról lefosztjuk a filozofikus réteget, és megpróbáljuk megragadni a politikai üzenetet, azt láthatjuk, hogy Masaryk az állam és a nemzet szembeállításának álláspontját vázolta fel budapesti előadásában. Ha ezt a politikai üzenetet behelyezzük a konkrét szituációba, azt mondhatjuk, hogy Masaryk szembeállította az Osztrák-Magyar Monarchia és a cseh nemzet érdekeit. Azaz Masaryk az 1890-es években többször kifejtett ausztroszláv nézőpontjától 1911-re eljut ennek tagadásáig. Ez a konzekvencia – állam és nemzet szembeállítása – egyenesen vezetett 1914 augusztusához, amikor Masaryk némi ingadozás után megkezdte Monarchia-ellenes titkos szervezkedését, melyet rövidesen követett emigrációja.
Úgy véljük Masaryk első világháború előtti írásai valójában még nem alkottak egységes koncepciót, az majd csak 1915 januárjától szeptemberig tartó genfi tartózkodása alatt születik meg, és az 1915. október 19-én, a King’s College-ban tartott a Kis nemzetek problémája a jelenlegi európai válságban című előadásában ölt testet. Ennek ellenére fontosnak tartottuk bemutatni azt a fejlődést, amelynek során Masaryk az ausztroszláv állásponttól eljut a Monarchiával való szembenállásig. Ez különösen a korabeli cseh pártok elképzeléseivel összevetve válik fontossá. A 19. század végére, a 20. század elejére a cseh nemzet igen tagolt politikai struktúrát hozott létre, számos irányzat és párt versengett a cseh szavazókért. A cseh pártok túlnyomó részének programja egyértelműen a Monarchián belüli nemzeti önállóság kivívása mellett foglalt állást. Ezek a pártok hangsúlyozták, hogy a csehek önálló nemzetet alkotnak, de a teljes önállóság megvalósítását – azaz a független cseh állam megalapítását – a külpolitikai körülmények akadályozzák: mindenekelőtt az a hely, melyet a cseh nemzet elfoglalt Európa rendkívül érzékeny, középső régiójában, a terjeszkedő Németország és a cári Oroszország között. Emiatt – mondták – elfogadják az Osztrák-Magyar Monarchiát, mint távolról se ideális, de viszonylag megfelelő államformát. Karel Kramář kijelentette, hogy „Csehországban legfeljebb az éretlen politikai sihederek engedhetik meg maguknak azt a gondolatot, hogy a németség állami és gazdasági expanziójának sodrában Európa közepén egy önálló cseh állam alakulhat”.
A fentiek alapján úgy véljük, Masaryk 1914 előtti gondolatai azért fontosak, mert az első világháború alatt a csehszlovák emigráció programjának alapjaivá váltak.

(Karel Kramař első világháború előtti koncepciója) Tanulmányunk korábbi részeiben már több ízben említettük Karel Kramařt, aki az első világháború előtt a cseh politikai elit russzofil irányvonalának volt markáns alakja. Kramař az 1900-as évek első évtizedében kísérletet tett arra, hogy elősegítse a közeledést az Osztrák-Magyar Monarchia és Oroszország között, igyekezett azt a látszatott kelteni, hogy a két állam külpolitikai érdekei hasonlóak, és számos esetben összeegyeztethetőek lennének. Ezen összebékítő törekvések érzékeltetésére egy apró példa: 1908 májusi szentpétervári tárgyalásai előtt felkereste az osztrák-magyar külügyminisztert, gróf Aerenthalt és az osztrák miniszterelnököt, Max Vladimír von Becket, hogy megszerezze előzetes hozzájárulásukat.
De a következő évek eseményei – Bosznia annexiója, a zágrábi felségárulási per, a Friedjung-per, Szerbia és a Monarchia viszonyának kiéleződése, továbbá a két Balkán-háború – megmutatták, hogy Kramař elképzelése Oroszország és a Monarchia összebékítésére kivihetetlen. Az 1912-13. évi Balkán-háborúk Csehországban nagy visszhangot keltettek, és növelték a cseh politikusok külpolitikai aktivitását. A két legaktívabb cseh politikus Masaryk és Kramař voltak, mindketten megpróbálták a Monarchia külpolitikáját befolyásolni. Masaryk 1912 novemberében, Kramař decemberében látogatott Belgrádba, s próbált meg közvetíteni Szerbia és a Monarchia között. A kísérlet mindkettőjük esetében kudarcba fulladt, a Monarchia külpolitikájának irányítói elzárkóztak a cseh politikusok közvetítési kísérletei elől. Úgy véljük, ez volt az utolsó csepp a pohárban, ettől a ponttól kezdve mind Masaryk, mind Kramař hite megrendült a Monarchia bel- és külpolitikája fokozatos reformjának lehetőségében. E zsákutcából azonban Masaryk és Kramař ellentétes irányban kereste a kiutat. Masaryk 1914 őszén arra a következtetésre jutott, hogy elérkezett az alkalom egy teljesen független cseh állam létrehozására a Monarchia helyén, a nyugati antanthatalmak segítségével. Kramař ezzel szemben azt a következtetést vonta le, hogy a cseh nemzet jövője csak akkor lesz biztosítva, ha egyértelműen Oroszországhoz köti a sorsát. E felismerés jegyében 1914 májusában Kramař egy szláv konföderációs tervet dolgozott ki.
Kramař egy ún. „Szláv Birodalom” keretei között kívánta újjászervezni Közép- és Kelet-Európát. A 20 plusz 1 pontból álló tervezet lényegében az 1815-ös Német Szövetség nemzetközi jogi és szervezeti mintáját követte. Az I. pont kimondta, hogy a „Szláv Birodalom” hat államból áll. Ezek: az Orosz Birodalom, a Lengyel Cárság (Királyság), a Cseh Cárság (Királyság), a Bolgár Cárság, a Szerb Királyság, és a Montenegrói Királyság.
Az ily módon definiált Szláv Birodalom pedig – mondja a IX. és X. pont-, „ … egy egységes kereskedelmi és vámterületet képez, közös vámhatárokkal. Bármely áru szabadon szállítható a szövetséges államok egyikéből a másikába, azonban nem tartoznak más vámtarifák alá, mint az adott állam belföldi termékei. A só, a dohány, a vodka, a sör, a cukor stb. adótarifája minden szövetséges államban azonos és hasonlóan azonos ezek adóztatási módozata is. Vámilletékeket a szövetséges tagállamok mindegyike szed a birodalomi ellenőrök felügyelete alatt, akiket a császár nevezett ki. A Vámjövedékek az összbirodalmi kiadások fedezésére fordítódnak.”
Kramař tervezetében a Szláv Birodalom kormányzása három „intézmény” között oszlik meg. A legfontosabb „intézmény” a Szláv Birodalom uralkodója, a „minden szlávok császára” aki egyszerre tölti be orosz cári, a lengyel királyi és a cseh királyi posztot. A II., a XV. és a XX. pontok igen kiterjedt jogosítványokkal ruházták fel a császárt. Külpolitikai téren ő képviseli a Szláv Birodalmat a többi nagyhatalom előtt, a birodalom nevében hadat üzen, békét, szövetséget és szerződést köt más nagyhatalmakkal, kinevez és fogad diplomáciai képviselőket, kinevezi a közös hadügyi és tengerészeti minisztereket, úgyszintén a külügyminisztert, aki egyben birodalmi kancellár is.” A birodalmi belpolitikában a császár, mint lengyel és cseh király, mindkét királyságban helyetteseket nevez ki. Akik az ő távollétében a polgári közigazgatás államon belüli vezetői. Szintén a császár nevezi ezekben a királyságokban a minisztereket és a legfelsőbb bíróságok elnökeit. A császár helyettesének és a minisztereknek az adott állam nemzetiségéből kell származniuk. A további tisztségviselőket a király nevében a helyettes nevezi ki. Itt jegyezzük meg, hogy a tervezet nem szól arról, hogy a miniszterelnök és miniszterek kinevezése hogyan történik Oroszországban.
A cár mellett a Szláv Birodalom két fontos intézménye a Birodalmi Gyűlés és a Birodalmi Tanács, melyek feladata a birodalmi törvények megalkotása és jóváhagyása. A jóváhagyást követően mindkét testület közzéteszi a törvényeket, a császár nevében, a kancellár aláírásával.
A Birodalmi Tanács a tagállamok képviselőiből áll. Az Orosz Birodalom 25, a Lengyel Királyság 5, a Cseh Királyság 4, Szerbia szintén 4, Bulgária 3, és Montenegró 1 szavazattal bír e testületen belül. A Birodalmi Tanács arról határoz, hogy „mely törvényjavaslatok kerülhetnek a Birodalmi Gyűlés elé, a birodalmi törvényekhez végrehajtási utasításokat ad ki, azok teljesítését felügyeli, előkészíti a kiadások és bevételek költségvetését, javaslatot tesz a birodalmi kiadások fedezésének módjára és a kiadások befagyasztására. A szavazásnál az egyszerű többség dönt.” A Birodalmi Tanács hatáskörébe tartozik a Birodalmi alkotmány megváltoztatása is. A Birodalmi Tanács tagjai sorából különböző bizottságokat választ. Kötelezően megválasztandó a külpolitikai bizottság, melyben minden szövetségi tagországnak van egy képviselője. A Szláv Birodalom tagállamai a Birodalmi Tanács többségi határozatával kényszeríthetők kötelességeik teljesítésére. A kényszerítés végrehajtása a császár joga és kötelessége.
A Birodalmi Gyűlés 300 képviselőből áll, ebből 175 főt az Orosz Birodalom, 40 főt a Lengyel Királyság, 30 főt a Cseh Királyság, 30 főt Szerbia, 20 főt Bulgária, 5 főt Montenegró delegál. A Birodalmi Gyűlés tagjait az adott ország országgyűlése delegálja, azaz az Orosz Birodalom Országgyűlése, a Lengyel Parlament, a Cseh Parlament, a Szerb szkupstina valamint Montenegró és Bulgária nemzetgyűlései. A választás módja megmarad minden állam helyi törvényhozásának hatáskörében.
Az eddigiekből látható, hogy Kramař tervezete messzemenően az orosz érdekeket szolgálta, hiszen az orosz cárt mind a külpolitikában, mind a belpolitikában rendkívül széleskörű hatalommal ruházta fel. Ráadásul mind a Birodalmi Tanácsban, mind a Birodalmi Gyűlésben az orosz küldöttek voltak többségben. Ezt az orosz túlsúlyt a tervezet XVIII. pontja még tovább növelte, amikor kimondta, hogy „Az összes nem orosz államban az orosz nyelv tanítása kötelező az elemi iskola második osztályától kezdve. A középiskolákban az orosz nyelv és irodalom tanítása oroszul történik. A főiskolákon kötelező létrehozni az orosz nyelv, az orosz történelem, az orosz irodalom tanszékeit. Az ezeken a szakokon tartott előadások oroszul folynak, és minden hallgató részére kötelezőek.”
A XIX. pont pedig a hadsereget rendelte a cár alá, amikor úgy rendelkezett: „A vezénylés nyelve a birodalom hadseregében és a tengerészeténél az orosz. A katonák, tisztek és a katonaság hivatalnokai esküt tesznek nem csak az illető állam uralkodójának, de a Szlávok Császárának is. A császár nevezi ki a hadsereg és a tengerészet vezérkarának irányítóit, főnökeit. és a hadsereg-parancsnokság minden vezetőjét…. A császár háború esetén a hadsereg és a flotta főparancsnoka és jogosult a legfőbb hadúr megnevezésre. A fegyverzet és az egyenruházat a birodalom területén egységesek. A katonák, tisztek és a zászlóaljak a birodalom és a saját állam jelvényével rendelkeznek. A belső állami szolgálatban az egyes testületek az adott állam nyelvét használják, de az egyes katonai egységek tagállamok közötti használt nyelve az orosz….Erődök és más hadi építmények az egész birodalomban a császár parancsára épülnek, közös eszközök felhasználásával, a törvényes keretek között.”
Kramař a Szláv Birodalom érdekében át kívánta rajzolni Közép-Európa térképét is. Erről szól a tervezet plusz egy pontja, mely a „Szláv Birodalom és szomszédai” címet viseli. A birodalom hat tagállama az alábbi területekre terjedt volna ki:
Az Orosz Cársághoz kell csatolni Kelet-Halicsot (ez Kelet-Galícia régies neve G. L.) Észak-Bukovinát, Kárpátalját és Kelet-Poroszország egy jelentős részét Königsberg városával.
A Lengyel Cárság az alábbi területekre terjed ki: a volt Lengyel Királyság területe (kivéve Cholmsk kormányzóságot), Nyugat-Halics, Osztrák-Szilézia keleti része, Porosz Felső-Szilézia keleti része, Poznan tartomány, Nyugat-Poroszország tartománya Gdansk kikötőjével, Kelet-Poroszország mazurok által lakott déli területei. E „Lengyel Cárság” lakossága – Kramař számításai szerint – 26 millió fő, melyből 18 millió lengyel, 4,5 millió német, 3,5 millió zsidó.
A Cseh Cárság a következő részekből tevődik össze: a Cseh Királyság területe, Morva őrgrófság és Osztrák-Szilézia nyugati része, Porosz-Szilézia dél-nyugati határmenti része – ahol még a cseh elem megmaradt – (Kladno grófság), a luzsicai szorbok földje Kelet-Szászországból és annak északi részén lévő porosz körzetek, Észak-Magyarország szlovákok által lakott területe, melynek déli határa a Duna folyó közepe Pozsonytól Visegrádig Budapest alá, s innen egyenes vonalban Kárpátalja határáig és Nyugat-Halicsig. E „Cseh Cárság” lakossága – Kramař számításai szerint – 15 millió fő, melyből 10 millió csehszlovák, 1,5 millió elmagyarosított szlovák és elnémetesített cseh, akik még készek gyökereikhez visszatérni, 3 millió német és kb. 0,5 millió zsidó.
A Bolgár Cárság az alábbi területekből áll: Bulgária a bukaresti békében rögzített határai között, kiegészítve a Szerbia által átadott Közép-Makedóniával, illetve a Görögország által átengedett Dél-Makedóniával. E Bolgár Cárság lakossága valamivel több mint 6 millió fő.
A Montenegrói Királyság 1914. évi területeit kiegészítik Észak-Albániával, (szkadari körzet) és Zárával és a San-Giovanni di Medua területtel.
A Szerb Királyság az alábbi összetevőkből áll: Szerbia a bukaresti békében rögzített határai között, de Közép-Makedóniát át kell adnia Bulgáriának, viszont az alábbi területekkel bővül: Észak-Albánia (Dracs kikötőjével), Dalmácia, Horvátország és Szlavónia, a horvát-szlovén tengerpart (Isztriával, Trieszttel, Goricével), szlovén területek (Krajna), Dél-Stájerország és Karinthia déli fele. Gyakorlatilag a Szerb Királyság Montenegró kivételével valamennyi délszláv – szlovén, szerb, horvát – területet megkapta volna egészen Triesztig, illetve Karinthiáig. Az ily módón létrejövő délszláv állam lakossága – Kramař szerint – kb. 16 milliót főt számlál, ebből 10 millió szerb-horvát, 1,5 millió szlovén, 0,5 millió albán, 0,5 millió olasz, kb. 1 millió német, több mint 2 millió magyar és elmagyarosított szláv.
Kramař a Szerb Királyság területének meghatározásakor felveti egy korridor létesítésének tervét. Azt fejtegeti, hogy Dél-Nyugat és Nyugat-Magyarország területén elmagyarosított horvátok élnek, „akik részlegesen még képesek gyökereikhez visszatérni”. Ezért ezeket a területeket is a Szerb Királysághoz kell csatolni, és ily módon a Szerb Királyság a horvát lakosság maradványaival, akik messze északra felhúzódnak, egészen a Duna középső folyásánál határos lenne a Cseh Cársággal.
Kramař a „Szláv Birodalom” hat tagállama mellett néhány további országgal kapcsolatos területi rendezésre is javaslatot tesz:
Németország amellett, hogy átadja a „Szláv Birodalomnak” a keleti szláv és vegyes lakosságú területeit, egyéb területi veszteségeket is elszenved. Északon vissza kell adnia a dánoknak Schleswig-Holsteint, nyugaton a franciáknak Elzász-Lotaringiát és még néhány kisebb területet a Rajna bal partján.
Görögország megkapja Dél- és Közép-Albániát, viszont Dél-Makedóniát át kell engednie Bulgáriának.
Románia megkapja Erdélyt és Délkelet-Magyarországot, továbbá Dél-Bukovinát.
Olaszország megkapja Dél-Tirolt, viszont ennek fejében lemond Szerbia javára a szlovén területekről.
A fentiekből megállapítható, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia a Kramař-féle területi rendezés nagy vesztese. Kramař a Monarchia magyar felét – a történelmi Magyarországot – elképesztő módon megcsonkította volna. A Kárpátalja az Orosz Cársághoz, a Felvidék a Cseh Cársághoz, Erdély és Dél-Kelet-Magyarország Romániához, Dél-Magyarország és Nyugat-Magyarország jelentős része a Szerb Királysághoz került volna. Azaz Magyarország „a félzsidó Budapestből, ennek német környékéből és a Puszta színmagyar részeiből” állt volna, összesen mintegy 5-6 millió lakossal. Ráadásul Kramar szándékai szerint Magyarország független státusa átmeneti lett volna, „idővel a körülmények hatására” – Romániával és Görögországgal együtt – vazallusi függésbe került volna a „Szláv Birodalomtól”.
De nem járt volna jobban a Monarchia osztrák fele sem – a Lajtán túli területek –, a Habsburgok északon és keleten elvesztették volna Cseh- és Morvaországot, Sziléziát, Galíciát és Bukovinát, míg délen le kellett volna mondaniuk Isztriáról, Krajnáról, Dél-Stájerországról, Karinthia déli feléről és Dél-Tirolról. Gyakorlatilag az osztrák állam a színtiszta osztrák-német tartományokra, azaz Alsó- és Felső-Ausztria, Salzburg, Vorarlberg, Közép- és Észak-Tirol, Észak-Stájerország, és Karinthia északi része – szűkült volna. Bár Kramař úgy vélte, hogy a jelentős területi veszteségeket elszenvedő Németország maradék részén a protestáns Poroszország nem tudja fenntartani hegemóniáját, ezért az osztrák-német tartományaira redukált katolikus Ausztria előtt megnyílik annak a lehetősége, hogy Dél-Németországgal és a Rajna-menti tartományokkal (Hannoveri Királyság) egyesülve létrehozzon egy „katolikus Német Birodalmat”
Kramař tervezetét 1914 májusában Vszevolod Szvatkovszkij – akkor éppen Bécsben élő orosz „újságíró”, – valójában az orosz külügyminisztérium közép-európai osztályának munkatársa –, segítségével elküldte Szazonov orosz külügyminiszternek. . Kutatásaink során nem találtunk arra vonatkozó forrást, hogy hogyan fogadta Szazonov a tervezetet.
Kramař a világháború kitörése után – 1914. augusztus 1. –, három nappal már nyíltan is megkérdőjelezte a Monarchiával szembeni lojalitást, a Narodni Listy hasábjain egy russzofil hangvételű cikket jegyzett. Ebben elfogadta Theobald von Bethmann-Hollweg – német birodalmi kancellár – koncepcióját, mely szerint a háború a germánok és a szlávok közötti harc, de érzékeltette, hogy a cseh nemzet jövője attól függ, ki győz a háborúban: „Hozza bár ez a harc a szenvedések és a megpróbáltatások sorozatát számunkra vagy a teljes nemzeti élet lehetőségét, saját jövőnk bennünk magunkban rejlik”.
Kramař-al ellentétben a többi cseh politikus óvakodott a nyilvános állásfoglalásoktól. Ezt az is megkönnyítette, hogy a világháború kitörésekor sem a bécsi Birodalmi Tanács, sem a Cseh Tartománygyűlés nem működött, így a cseh politikusok „megmenekültek” attól a kötelezettségtől, hogy ezeken a fórumokon hivatalosan nyilatkozzanak a háborúról. A cseh politikusok döntő többségét meglepte a háború kitörése, és a legszívesebben az „áttelelés” taktikáját választották volna, azaz szerették volna kivárni, hogy hogyan is alakul a háború, ennek megfelelően a pártok és vezetőik a Monarchia iránti lojalitásukat hangoztatták. A lojalitás fokában természetesen nagy hangsúlykülönbségek voltak a pártok között. A legmarkánsabban a cseh katolikusok álltak ki a Monarchia mellett, amikor kinyilvánították „rendíthetetlen hűségüket és odaadásukat a Birodalom és a felséges uralkodó iránt”.
1914. szeptember 4-én a cseh politikai elit világos jelzést kapott arra vonatkozóan, hogy mi történik akkor, ha megpróbálnak letérni a lojalitás útjáról, ugyanis ezen a napon összeesküvés vádjával letartóztatták Klofáč-ot – a bécsi parlament tagját és a cseh Nemzeti Szocialista Párt vezetőjét -, aki 1914 előtt a Monarchia egyik legradikálisabb bírálója volt. Ez az esemény óvatosságra intette Kramařt is, aki ettől fogva nyilvános megnyilatkozásaiban tartózkodik az oroszbarát érzelmeinek kinyilvánításától. De ezzel párhuzamosan részt vesz a Masaryk által életre hívott és Beneš által megszervezett Maffia titkos ülésein. A Maffia első „hivatalos” összejövetelére 1915 márciusának elején került sor. Sámal doktor lakásán, a házigazda mellett Hajn, Kramař, Rasin, Soukup, Scheiner és Beneš voltak jelen. A Maffia ülései 1915 márciusától júliusáig rendszeresek voltak. Beneš emlékirataiban erről így ír: „Összejöttünk, valahányszor fontos híreket kaptam belföldről vagy külföldről, vagy ha Masaryk professzor valamit kívánt”.
A Maffia hálózata az egész Monarchiára kiterjedt, az emberei ott voltak a belügyminiszter irodájában, a különféle minisztériumokban, a gyárakban, a hivatalokban. 1915. május 17-én Beneš egy kettősfalú bőröndben megkapta a francia nyelvű cseh emigráns újság, a Nation Tchèque húsz példányát, továbbá néhány egyéb értékes információt, ezért 1915. május 20-ra Maffia-ülést hívott össze, ahol kiosztotta a friss újságpéldányokat. Az ülést egy kellemetlen hír zavarta meg, mely szerint az egyik Maffia-tag, Scheiner doktor lakásán a hatóság házkutatást tart. Erre a hírre az ülést rögtön berekesztették. A lakásukba hazatérő Maffia-tagok közül kettőt, Scheinert és Kramařt a hatóság letartóztatta. Néhány héttel később – 1915. július 12-én – egy harmadik Maffia-tagot, Alois Rasint is letartóztatták. A sors furcsa fintora, hogy az osztrák belügyi és biztonsági szervek ekkor még semmit sem tudtak a Maffiáról, így azt sem tudhatták, hogy Scheiner, Rasin és Kramař a Maffia tagjai, tehát a letartóztatások nem függtek össze a Maffia tevékenységével.
1916. június 3-án Kramařt és Rasint halálraítélték, a másodfokú bíróság 1916. november 20-án megerősítette ezt az ítéletet, de az ítélet végrehajtását elhalasztotta. A Monarchia napilapjai 1917. január 5-én közölték azt a hírt, hogy az új uralkodó, IV. Károly Kramař halálos ítéletét 15 év, Rasinét pedig 10 év ún. „nehéz fegyházra” változtatta. Az 1917 júniusában hivatalba lépő új osztrák miniszterelnök Ernst von Seidler széles körű amnesztiával akarta megnyerni a cseheket, ezért 1917. július 10-én szabadon bocsátotta Karel Kramařt, Alois Rasint és Klofačot.
Azzal, hogy Kramař több mint két évre börtönbe került, kényszerűen kimaradt a Monarchia-ellenes szervezkedésből, miközben a külföldi ellenállás megszervezésének munkáját Masaryk és Beneš végezte el. Ráadásul a cári Oroszország 1917-es bukása és az annak nyomán kirobbanó polgárháború kiiktatta Oroszországot azon nagyhatalmak sorából amelyek befolyásolták Közép-Európa háború utáni újjászervezését. Bár Kramař 1918. november 4-én az első Csehszlovák Köztársaság miniszterelnöke lett, 1914. évi tervezete teljes egészében papíron maradt.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969