2013. I-VI
 

A második világháború frontjairól a Gulágra
Gereben Ágnes

A szovjet koncentrációs táboroknak a második világháború végétől kezdve volt egy furcsa „rabállománya”, amelynek története máig szinte teljesen ismeretlen. A Vörös Hadsereg foglyul ejtett tisztjei és katonái, illetve a németek által megszállt szovjet városokból a harci cselekmények során Nyugatra menekült vagy a náci csapatok által elhurcolt civilek adták ezt a „kontingenst”. Tömegekről van szó, hiszen a háború végén regisztrált állapot szerint már 11 milliós Vörös Hadseregből 6 millió férfi és nő harcolt rövidebb-hosszabb ideig a Szovjetunió határain kívül. Milliós nagyságrendű azok száma, akik közülük fogságba kerültek.
Ami pedig a civil lakosságot illeti, a legrosszabb pillanatban 80 millió szovjet ember élt német megszállás alatt. Közülük sokan elmenekültek a szovjethatalom elől, amely számukra a háború előtt közel másfél évtizeden át zajló erőszakos kolhozosítást és – kivált az e tekintetben különösen érintett ukrajnai területeken meg a balti államokban – a nemzeti identitás kegyetlen letörését jelentette.
E tragédia külön fejezete annak a mintegy két és félmillió embernek a kálváriája, akit 1944 és 1947 között az angolszász, elsősorban a brit erők Belgium, Hollandia, Norvégia, Franciaország és más országok területéről --többek között Észak-Afrikából --, a genfi konvenció megsértésével kiadtak Sztálin birodalmának. A GULAG szigetvilág című művének erről szóló részéhez Alekszandr Szolzsenyicin 1973-ban még a következő megjegyzést tette: “Döbbenetes, hogy Nyugaton, ahol nem lehet soká megőrizni semmiféle politikai titkot, mert óhatatlanul beszivárog a sajtóba, és köztudottá válik – ennek az árulásnak a titkát – a második világháború legutolsó vagy egyik legutolsó titkát – mindmáig gondosan őrzi a brit és az amerikai kormányzat. Én, aki oly sokszor találkoztam ezekkel az emberekkel a börtönökben és a lágerekben, negyedszázadon át nem tudtam elhinni, hogy a nyugati közvélemény semmit sem tud az egyszerű orosz embereknek erről a hatalmas tömegéről, akiket a nyugati kormányok visszaszolgáltattak országunknak, ahol leszámolás és pusztulás várt rájuk. Csak 1973-ban bukkant fel Julius Epstein publikációja (Sunday Oklahoma, január 21.) akinek ezúton fejezem ki hálámat a tömérdek halott és a kevés életben, maradott nevében.”
Az angol közvélemény egészen az 1970-es évek közepéig, a potsdami konferencia 30 évre titkosított iratainak kutathatóvá tételéig valóban nem tudott arról, milyen szerepet játszottak a szövetségesek a volt szovjet állampolgárok, illetve a bolsevik uralom alatt soha nem is élt egykori cári alattvalók hazatoloncolásában, amelyet az NKVD, a szovjet politikai rendőrség és a SZMERS, a Vörös Hadsereg kémelhárítása tevőleges részvételével hajtottak végre.

(Hadifoglyok pedig nincsenek) 1941 júniusában, napokkal az után, hogy a Molotov–Ribbentrop paktum néven ismert 1939. augusztusi megnemtámadási egyezményt megszegve, a náci Németország megindította a Barbarossa tervet, és lerohanta a Szovjetuniót, Berlin a Nemzetközi Vöröskereszthez fordult. A szervezet közvetítésével meg akart egyezni Moszkvával a majdani hadifoglyok sorsáról.
Az első hónapokban félelmetes gyorsasággal a Szovjetunió belseje felé nyomuló német alakulatok addigra már rengeteg foglyot ejtettek. A Vöröskeresztnek a háború után kiadott irataiból kitűnően a róluk készült listákat 1941 szeptemberéig rendszeresen eljuttatták a szembenálló félnek. A Kreml azonban megtagadta, hogy hasonló névsorokat a németek rendelkezésére bocsásson. A szovjetvezetés arra hivatkozott, hogy 1917 után a bolsevik kormány – a cári Oroszországgal szemben – nem csatlakozott az 1899-es és 1907-es hágai konvencióhoz. 1929-ben Moszkva nem írta alá a hadifoglyok státusát részletesen meghatározó genfi konvenciót sem. A szovjet–német háború kezdetekor másfél évtizede érvényes hivatalos álláspont szerint “a hadifogság tekintetében a szovjet kormány semmiféle nemzetközi egyezményt nem tart magára nézve kötelezőnek”.
Egyes adatok szerint 1941. július 17-én Svédország moszkvai képviseletén keresztül a Kreml felajánlotta Berlinnek, hogy a foglyul ejtett német katonákkal való bánásmód során betartja a hágai konvenció előírásait. Az ajánlatot azonban Hitler környezetében elterelő hadműveletnek tekintették, mivel az nem tartalmazta az eredeti dokumentum három legfontosabb pontját: a fogolylisták cseréjét, a foglyok jogát a levelezésre és a Vörös Kereszt inspekcióinak lehetővé tételét.
A jogi hivatkozás 1941 tragikus nyarán valóban csak ürügy lehetett. Legalább két valóságos ok rejlett mögötte. Egyrészt Sztálin – akár javában készült-e a náci Németország elleni hadjáratra a Barbarossa terv kezdetekor, akár nem, – nyilvánvalóan képtelen volt feldolgozni, hogy Hitler megelőzte. A német támadás után napokig részeg depressziós rohamokban fetrengő diktátor lélektanilag sem mutatkozott késznek arra, hogy -- akár a Nemzetközi Vöröskereszt közvetítésével -- tárgyaljon a hivatalos Berlinnel.
Pedig ekkor már több mint másfél évtizede kereste a kapcsolatot Németországgal. Egy kulisszák mögötti szövetségért semmilyen gazdasági áldozatot nem sajnált. Egyebek mellett az első világháború utáni békeszerződésekben szigorúan megtiltott német újrafegyverkezéshez szükséges, stratégiai anyagok szállítását sem.
A Vörös Hadseregben ejtett hadifoglyokkal kapcsolatos különös moszkvai álláspont másik oka az volt, hogy Sztálin minden eszközzel a tisztek és katonák tudomására akarta hozni: a magukat megadók számára nincs kegyelem. Ennek az elvnek brutális megnyilvánulása volt többek között, hogy a fogságba kerültek szovjet katonákról halotti értesítést küldtek a családtagoknak.
Ennek ellenére a háborúra – vagy legalábbis a védelemre – felkészületlen szovjet alakulatok soraiból óriási tömegű katona került fogságba. Pontos számukat sokáig éppúgy nem lehetett tudni, mint azt, hogy szovjet részről összesen hány áldozata volt a második világháborúnak. 1945-ben a sztálini vezetés 7 millió halottat vallott be. Nyikita Hruscsov később – éppen a XX. pártkongresszus sorsdöntő 1956. február 25-i zárt ülésén, a sztálinizmust “leleplező” titkos beszédében, amelyben minden szónak súlya volt – már 20 millió elpusztult emberről beszélt. Mihail Gorbacsov uralmának elején még ennél is 50 százalékkal magasabb veszteségről, 30 millió emberről szóltak a második világháború történetével foglalkozó publikációk. Az 1941 előtti és 1945 utáni szovjet demográfiai adatokat a legalaposabban elemző orosz történészek 1989-ben mondták ki a végső szót: a Szovjetunióban 1941 és 1945 között 40 millió ember veszítette életét háborús cselekmények következtében.
Ami a fogságba esettek számát illeti, egy e célból felállított vizsgálóbizottság által – már a Szovjetunió felbomlása után -- közzétett orosz tanulmány szerint a háború alatt 4 millió szovjet állampolgár került ellenséges erők kezére. Német források ezzel szemben az 1945. februári helyzetet figyelembe véve 5, 7 millió hadifoglyot említenek.
A világháború során ejtett összes szovjet hadifogoly kétharmada 1941-ben került lágerekbe. Berlin szövetségeseinek is váratlan gondot jelentett ez. A finn kormány számára egyszerűen kezelhetetlennek bizonyult a Vörös Hadsereg alakulataiból elfogott, borzalmas állapotban lévő 47 000 férfi és nő ellátása. Helsinki ezért hálásan fogadta a Nemzetközi Vöröskereszt segítségét. Annak ellenére is, hogy a szovjet fél által ejtett finn hadifoglyok nem kapták meg ugyanazokat a jogokat. Az olasz és a román fél szintén ezért egyezett bele a hágai és a genfi konvenció egyoldalú alkalmazásába.
A németek 1941/1942 telén még tettek néhány kísérletet, hogy ebben az ügyben megegyezésre jussanak Moszkvával. Amikor azonban javaslataik visszhangtalanok maradtak, megszigorították a szovjet foglyokkal való bánásmódot. Egy túlélő visszaemlékezése szerint 1941/1942 különösen hideg telén Minszk közelében például a szabad ég alatt tartottak 60 000 embert, lényegében élelmezés nélkül, szögesdrót mögött, amelybe áramot vezettek. Nem csoda, hogy a foglyok száma néhány hónap alatt 11 ezerre apadt.
A Lublintól két kilométerre lévő Majdanekben még 1940 végén létesített 27 hektáros lágerkomplexumban 1941 utolsó két hónapjában az SS katonái tömeges mészárlást rendeztek a szovjet hadifoglyok között. A háború legvégén készült ún. Majdanek jelentés szerint az ekkor ott tartózkodó 2000 szovjet állampolgárból 80 maradt életben: a többieket halálra kínozták, vagy agyonlőtték. Hasonló sors jutott osztályrészül az 1942 első három hónapjában odaszállított 5000 szovjet hadifogolynak, valamint az 1943 nyarán érkezett 300 tisztnek is.
1942 májusában az amerikai külügyminisztérium újra felvetette: a Kreml írja alá, vagy legalább hallgatólagosan tartsa be a hadifoglyokra vonatkozó nemzetközi szerződéseket. Vjacseszlav Molotov külügyi népbiztos azonban elutasította a javaslatot. Érvényben maradt Sztálin elvi állásfoglalása: “Oroszok nincsenek fogságban. Az orosz katona a végsőkig harcol. Ha a fogságot választja, akkor többé már nem orosz.”

(Ostarbaiters) A Németországot megszálló szövetségesek csaknem 3 millió olyan férfit és nőt találtak a felszabadított területeken, akik a Szovjetunióból kerültek a náci Németországba. Vagy elhurcolták őket, vagy saját akaratukból hagyták el hazájukat.
Ami az előbbieket illeti, a “keleti munkások” felhasználásának ötlete eredetileg Alfred Rosenbergtől származott. A főideológus szerint ugyanis – akinek ezeket a szavait az amerikai főügyész idézte a nürnbergi perben -- a halálra dolgoztatás segíthetett biológiailag meggyengíteni a legyőzött népet.
Hermann Göring 1941 végén ettől függetlenül is azt javasolta, hogy az egymás után megszállt városokból és falvakból erőszakkal vigyék németországi kényszermunkára a szovjet birodalom polgárait. A megvetett szláv munkaerő roppant olcsó volt, mert nem kellett róla gondoskodni: a kizsigereltek, éhen haltak helyébe nyomban újakat állítottak. A német megszállók a szovjet városok utcáin, a mozikban, a templomokban egyszerűen összefogdosták a munkaképesnek látszó szovjet férfiakat, nőket, és marhavagonba tuszkolva a Reichbe szállították őket.
Mások maguktól mentek. Magyarországon szintén a második világháború alig ismert, sokkoló mozzanataihoz tartozik, hogy a náci megszállás eleinte sok szovjet állampolgár számára mennyországnak látszott a kényszerkolhozosítás, a templombezárások, a letartóztatások és kivégzések hosszú évei után. A nyugati határvidéken több mint két évig tartó megszállás alatt is volt élet. Az emberek közül, különösen az első időben, sokan azt remélték, hogy az idegen uralom visszaadja számukra az életnek a bolsevik korszak alatt nélkülözött attribútumait. A krími tatárok például 1942 elejéig tűzbe mentek volna Hitler csapataiért, mert újra mecseteket és muzulmán papneveldéket építhettek. Még az is felmerült, hogy saját egyetemük lesz. Az ortodox területeken a közel negyedszázada bezárt templomok új életre keltek, és a “gyorstalpalókon” képzett pópák Ukrajnában, Belorussziában erőltetett menetben járták a városokat és falvakat, hogy mindenkit meg tudjanak keresztelni, aki 1917 után “pogányként” élt.
Hitler azonban nem szabad vallási, kulturális életet élő, identitásukra büszke etnikumokat, hanem a felsőbbrendű faj szolgálatában álló rabszolgákat akart látni a Szovjetunióban. A megszálló hatóságok e felfogást érvényesítő politikája nyomán a velük rokonszenvezők száma a háború előrehaladtával drámaian csökkent. A keleti megszállt területek Alfred Rosenberg vezette birodalmi minisztériumában készült titkos jelentés (1943) így fogalmazott: “Az oroszok számára megállapított élelmiszer fejadagok olyan alacsonyak, hogy még a létfenntartásra sem elegendők (...) Az embereket éhhalál fenyegeti. Az utakon százezrek kóborolnak élelem után kutatva. Szakértők szerint számuk az egymilliót is meghaladja. Sauckel rendszabályai nagy nyugtalanságot keltettek a polgári lakosság körében. Az orosz lányok fertőtlenítését férfiak végezték, erőszakkal; közben pornográf képeket készítve róluk. Az orvosnőket tehervagonokba zárták, hogy a szállítmányparancsnokok kielégíthessék vágyaikat. A nőket hálóingben, megkötözve hajtották végig az orosz városokon a vasútállomásokra stb.”
Miközben a Signal című német folyóirat kacagó ukrán lányok képét közölte, amint Berlin nevezetességeivel ismerkednek, a Szovjetunióból érkezett „ostarbaiter”-ek másoknál sokkal rosszabb fejadagot kaptak. Ha elhagyták a szállásukul szolgáló láger területét, akkor viselniük kellett az alsóbbrendű fajok képviselői számára kötelező karszalagot; a nyilvános helyek nagy részére, többek között moziba és étterembe pedig tilos volt belépniük.
Annak arányában, ahogy híre ment a megaláztatásoknak, a náci lapokban közölt gúnyrajzoknak, meredeken csökkent a szovjet önkéntesek száma. Fél esztendővel az után, hogy az oroszoknak engedélyezték a Reichben végzett munkát, már csak 70 000 ember jelentkezett. De a 2, 8 millió németországi kényszermunkára szállított szovjet állampolgár közül a háború vége felé még mindig mintegy kétmilliónyian éltek Hitler birodalmában.
1945-ben a szövetségesek felszabadították őket – de nem tudták, mit csináljanak ezzel az irdatlan embertömeggel.

(Hadifoglyok) A németek számára az orosz hadifoglyokkal való bánásmód a semmitől sem korlátozott szadizmus kiélését jelentette. Erről a nürnbergi perben elhangzott vádbeszédében Jackson amerikai főügyész 1945. november l-én a következőket mondta: Az orosz “hadifoglyok a hadsereg ellenőrzése alól Himmler és az SS hatalma alá kerültek (...). Keleten a németek teljesen kitombolták magukat. Parancsot adtak ki, hogy bélyeggel jelöljék meg az orosz hadifoglyokat. Éhhalállal pusztították el őket. Felolvasok egy részletet Rosenberg vádlottnak Keitel vádlotthoz intézett, 1942. február 8-án kelt leveléből: A Németországban tartózkodó hadifoglyok sorsa óriási tragédia (...) Jelentős részük éhen halt vagy megfagyott. Tízezrével pusztultak el kiütéses tífuszban. A táborparancsnokok megtiltották a polgári lakosságnak, hogy élelmiszert adjon a foglyoknak, inkább engedték, hogy éhen haljanak. Sok esetben, amikor a hadifoglyok az éhségtől és a kimerültségtől már járni sem tudtak, a megrémített lakosság szeme láttára lőtték őket agyon, a holttesteket pedig temetetlenül hagyták. Sok táborban a hadifoglyok teljesen fedél nélkül voltak.”
Alekszandr Szolzsenyicin még a saját letartóztatása előtt, a Vörös Hadsereg századosi rangú tisztjeként találkozott Kelet-Poroszországban a hazafelé tartó szovjet hadifoglyok -- számára akkor még érthetetlenül szomorúan menetelő -- oszlopaival. Röviddel később, amikor már maga is rab volt, a többmilliós tömegből származó fogolytársai sorsán keresztül megértette ezt a mindent átható kétségbeesést. “Úgy éreztem, mintha ezekkel a fiúkkal együtt én is fogságba estem volna a szolovjovszki átkelésnél, a harkovi katlanban, a kercsi kőfejtőkben. És hátratett kézzel vittem büszke szovjet öntudatomat a koncentrációs tábor szögesdrótja mögé. És a fagyban órákig ácsorogtam egy merőkanál kihűlt pótkávéért, és felfordultam, el se jutva a kondérig; a 68-as tiszti lágerben (Suwałki) a két kezemmel és a csajkám fedelével ástam a harangforma (felfelé szűkülő) gödröt, hogy mégse teljesen fedél nélkül kelljen telelni. És amikor már haldokoltam, egy vadállattá vált fogoly odakúszott hozzám, és rágni kezdte karomon a még ki sem hűlt húst. És amikor ott fetrengtem a tífuszosok barakkjában és a szomszédos angol tábor szögesdrótja mellett, éhezéstől ajzott agyamban nap mint nap félholtan is ott izzott a világos gondolat, hogy Szovjet-Oroszország megtagadta pusztulásra ítélt fiait. ’Oroszhon büszke fiai’ csak addig kellettek nekik, amíg a harckocsik alá vetették magukat, amíg rohamra lehetett indítani őket. De a fogságban etetni őket? Felesleges éhes szájak. És a szégyenletes vereségek felesleges szemtanúi.”
Az író utolsó mondata talán a legpontosabb és a legmélyebb magyarázatát adja annak, hogy miért tört ketté több millió ember – és családtagjai – élete a Szovjetunióban, a náci Németország felett aratott diadal után.

(Menekültek) De nem csak a Vörös Hadsereg katonái és tisztjei kerültek hosszabb-rövidebb külföldi kitérő után a GULAG lágereibe. Sokan ott végezték azok közül is, akik a háborús győzelmet előrevetítő 1943-as sztálingrádi csata után megindultak a szovjet birodalom nyugati határai felé.
A megszállt területek lakosságának egy részének ugyanis halálos fenyegetést jelentett a régi hatalom visszatérése. Főleg azoknak, akik a német uralom évei alatt demonstratív módon együttműködtek a náci hatóságokkal. Az SA Berlinbe küldött jelentéseiből kitűnően a balti államokban és Ukrajnában szinte mindenütt a helyi lakosságból kerültek ki a gettók “tehermentesítésére” rendelt kivégzőosztagok és a német adminisztráció népes segédcsapatai.
Mások azzal tették lehetetlenné a szülőföldön maradást maguk és családjuk számára, hogy kiléptek a kolhozból, és magángazdálkodók lettek. Megint mások feladatot vállaltak a vallási szervezeteknél, főleg a templomokban. Netán ideológiasemleges tárgyak oktatóiként -- fizikusként, kémikusként – folytatták a tanítást azon az egyetemen, ahol a szovjet korszakban is dolgoztak.
A tényleges kollaboránsokon és az ilyen vádtól okkal tartó menekülteken kívül tömegesen hagyták el szülőföldjüket a pusztán etnikai hovatartozásuk miatt stigmatizált nemzetek fiai is. A németeknek, a bolsevizmus elleni harcban túlságosan messzire ment kubanyi kozákoknak és a szovjethatalom ellen mindvégig – még az 1930-as években is! -- partizánháborút folytató néhány kis kaukázusi népnek lényegében nem maradt más választása. A fennmaradt emlékezések szerint egyébként a megszállók – akik a Szovjetunió más nyugati régióiban gyorsan felhagytak a helyi vallási és kulturális élet iránt eleinte mutatott megértéssel – a Kaukáusban végig viszonylag toleráns módon viselkedtek a helyi lakossággal.
A németeket -- mintegy 350 000 embert -- a nyugat-lengyelországi Wartegauba vitték, ahonnan őseik kétszáz évvel korábban Oroszországba települtek. A kaukázusi lakosság Ukrajnán keresztül menekült: ki gyalogosan, ki parasztszekéren vagy lovon hurcolta a legszükségesebbnek ítélt holmit. Távozásukkal nem egy kozáksztanyica, aul teljesen elnéptelenedett.
A szovjet lakosságnak ehhez a részéhez, mindenek előtt a Kubany menti sztanyicák, a kozákfalvak lakosságához kapcsolódik a második világháború végi kényszermigráció egyik legtragikusabb fejezete. A cári hadsereg hagyományosan legjobb alakulatait adó, s ezért évszázadokon át komoly előjogokat élvező ottani lakosság 1917 után nagyrészt fegyvert fogott a privilégiumaikat megszüntető bolsevikok ellen. 1920 után is rendszeresek voltak a lázadások ezen a vidéken. Az 1930-as évekre általánossá vált a meggyőződés, hogy csak külső segítséggel szabadulhatnak meg az ősi életmódjukat gyökerestől kiirtó rendszertől. 1942-ben ezért számos kozáksztanyicában a bolsevik rezsim alóli felszabadulásként ünnepelték a német megszállók bejövetelét. A hatalom új urai ráadásul a Kubany mellett nem rendezték meg a másutt gyakori véres leszámolásokat. Sőt, korábbi tulajdonosaiknak visszaadták a földet, az 1917 után államosított vagyontárgyakat. Nem csoda, hogy amikor – még 1942-ben – a Vörös Hadsereg partizánosztagai megpróbáltak visszaszivárogni a térségbe, heves lakossági ellenállásba ütköztek. Erről fél évszázadon át hallgatott a történettudomány.
A sztálingrádi csata után a német megszállók figyelmeztették a lakosságot a szovjethatalom közeli visszatérésének veszélyére. A Kubany, a Don, a Tyerek környékéről szekéren és gyalog tömeges menekülésbe kezdtek az emberek. A hatóságok Minszktől nyugatra, Novogrudok városától mintegy 150 kilométerre jelöltek ki új területet számukra. Ősi hagyományaiknak megfelelően a kozákok atamánt választottak maguk közül vezérnek. Irányításával művelni kezdték a földet, és hozzáláttak az állattenyésztéshez is. Templomot, kórházat és iskolát építettek. Az elődök öltözékét magára öltő, színpompás szokásaikat felelevenítő kozákok között egymás után felbukkantak az 1917 után Nyugatra menekült atamánok, többek között Pjotr Krasznov doni kozáktábornok és Vjacseszlav Naumenko, a kubányi kozákság atamánja, akik részt akartak venni népük önálló életében. Jól-rosszul felfegyverzett alakulataik rendre felvették a harcot a környező erdőkből rajtuk ütő szovjet partizánokkal, akiktől felszerelést is zsákmányoltak.

(Feleslegessé vált kollaboránsok) A később oly nagy nosztalgiával emlegetett önálló életnek azonban 1944 szeptemberében hirtelen vége szakadt. A német hatóságok a Vörös Hadsereg várható támadási irányától a legtávolabbra, Észak-Olaszországban jelölték ki új településüket. A kozákok újra összepakoltak, és Lengyelországon, Németországon, Ausztrián át Gemonába, majd onnan Tolmezzóba vándoroltak. A helyi lakosság felháborodására a németek ugyanis ott biztosítottak számukra lakóházakat és megművelhető földet.
Az új kozáktelepüléstől északra, a hegyekben már ott állomásozott a náci német megszállókkal kollaboráló kaukázusi alakulatok tagjaként előttük megérkezett több ezer grúz, örmény, azeri és oszét, akiknek a menekülés közben, már Európában végrehajtott szadista gyilkosságairól később több szavahihető szemtanú beszámolt. Emlékirataiban Krasznov tábornok is említést tett erről.
Voltak azonban ebben az elképesztően tarka populációban egészen más csoportok is. Az egyik grúz alakulat számos tisztje például hercegi ranggal rendelkezett. Parancsnokuk egy Marianna névre hallgató szép fiatal hercegnő volt. Képviselőjük, a XIX. századi orosz történelemben gyakran emlegetett Bagration család leszármazottja egy ízben felkereste a madridi brit nagykövetséget, és 100 000 grúz harcos azonnali fegyverbe állítását helyezte kilátásba arra az esetre, ha London megígéri, hogy a győzelem után nem szolgáltatják ki őket a szovjet hatóságoknak.
A szövetségesek erre nem reagáltak. 1945 tavaszán azonban fontolóra vették a Tolmezzoban letelepült kozákok esetleges bevonását a Po folyó völgyének felszabadításáért folyó harcokba. A brit katonai felderítésnek akkor már tudomása volt róla, hogy a németek nyilvánvaló veresége láttán a kubányi menekültek az előző év őszén fontolóra vették az átállást az angolszász szövetségesekhez. Lényegében ez volt az egyetlen esélyük arra, hogy elkerüljék a háborús bűnös vádját. Az adott pillanatban ráadásul az általuk képviselt katonai erő döntő lehetett a németek olaszországi kommunikációjának megsemmisítésében. De ha a kozákok részt vesznek ebben a hadműveletben, akkor természetesen közölni kellett volna velük a támadás időpontját. Ezt pedig a brit hadvezetés mindenképpen el akarta kerülni.
Az élet egyébként is meghaladottá tette a fantasztikus tervet. A szövetségesek ugyanis, mint kés a vajban, előrenyomultak a régióban, és már semmi szükségük nem volt az ellenséges haderő közreműködésére. Egy éjszaka nyomtalanul eltűntek a kaukázusi hadosztály német parancsnokai, sorsukra hagyva a katonákat. A Tolmezzo környéki erdőkben aktivizálódtak a helyi kommunistabarát partizánok. Parancsnokuk, egy katolikus pap vezetésével felgyújtották a kozákok ispotályát – ebben az akcióban nagyon sok beteg odaveszett. Végül április 27-én a közösség vezetői előtt megjelent 3 olasz tiszt. Fegyverletételt követeltek, és azt, hogy a hívatlan vendégek hordják el magukat olasz földről.
A kozákok a fegyverüktől nem voltak hajlandók megválni, de az ultimátum második felét elfogadták. Másnap Krasznov atamán vezetésével hosszú sorban elhagyta Tolmezzót a doni, a kubanyi, majd a tyereki ezred. Az észak felé induló vándorok mögött a gyalogolni nem tudó öregek meg a gyerekek szekereken vitték magukkal a fegyvert. Partizántámadások közepette, a hidegtől elgyötörve, de katonazenekar hangjaira vonszolták magukat a hófödte, kacskaringós hegyi utakon, Ausztria felé. Sokan közülük lovukkal együtt szakadékban lelték halálukat. Másokkal puskagolyó végzett. A kozákok útközben parancsnokaik szeme láttára a szintén menekülő német katonák kifosztásával szereztek élelmet maguk és -- ami az ő értékrendjükben ennél is fontosabb volt --, a lovaik számára.
Május első napjaiban mintegy 30 000 férfi és nő érkezett meg a német hatóságok által a kozákok számára kijelölt tiroli kisvárosba, Lienzbe, amelynek határában elegendő hely volt a sátortábor felépítésére és az állatok legeltetésére is. El kellett dönteni, hogy a szedett-vedett közösség a briteknek vagy az amerikaiaknak adja meg magát. Az emigránsként némi nemzetközi tapasztalatot szerzett Krasznov atamán a britek mellett érvelt. Arra hivatkozott, hogy London – és személyesen Churchill – annak idején komoly politikai és anyagi támogatást nyújtott a bolsevikok ellen küzdő fehér hadseregeknek. Azt is tudta, hogy az Olaszországban harcoló brit haderő parancsnoka, Alexander tábornagy egykor maga is harcolt a vörösök ellen, így számított együttérzésére.

(Nemes ellenfél) A kozákok végül úgy döntöttek, hogy delegációt küldenek az olasz területen állomásozó angol parancsnokságra. Vasziljev tábornok, Nyikolaj Krasznov – Krasznov tábornok unokája – és Olga Rotova tolmács indult el fehér vászonnal felszerelt gépkocsin. A parancsnokságra érkezvén Vasziljev tábornok, a cári testőrség egykori tisztje kifejtette, hogy a kozákoknak semmilyen ellenérzésük nincs a szövetségesekkel kapcsolatban. Ők csak folytatni akarják küzdelmüket a bolsevikok ellen. Ezért azzal a képtelen ötlettel állt elő, hogy a britek engedjék meg a kozákok csatlakozását a náci Németország oldalán harcoló Vlaszov tábornok hadseregéhez.
Nem csoda, ha a brit parancsnok -- akinek a tárgyalás résztvevőivel folytatott személyes beszélgetése alapján az átállási kísérletről beszámoló Nyikolaj Tolsztoj szerint fogalma sem volt róla, ki az a Vlaszov tábornok – a kozákok kérdésére, hogy hadifoglyoknak fogják-e őket tekinteni, így válaszolt:
– Nem. Csak a fegyverrel a kézben, harcban elfogottakat tekintjük hadifogolynak. Én önöket úgy tekintem, mint akik önként megadták magukat.
A később oly sokat vitatott kérdés, amelynek megválaszolása százezrek számára az életet vagy halált jelentette, ezúttal tehát nem dőlt el. Geoffrey Musson dandárparancsnok egy teázással kísért barátságos beszélgetés után megígérte, hogy felkeresi a kozákok táborát. Másnap már sor is került erre. A magas rangú tiszt ekkor „az oroszok” mérhetetlen megkönnyebbülésére közölte velük, hogy miközben a számukra kijelölt területre vonulnak, maguknál tarthatják fegyvereiket.
A kozákok azt hitték, hogy ezzel a győztes ellenfél elismerte különleges státusukat. Valójában azonban a döntés mögött óvatosság, sőt némi félelem rejlett. London ugyanis attól tartott, hogy a német egyenruhát, de kozák kucsmát, térdig érő csizmát viselő, mintegy 30000 nagybajuszú katona lefegyverzése olyan ellenállást vált ki, amelynek leverése felesleges erőt von el a szövetségesektől.
Egy ilyen konfliktus ráadásul éles kritikát váltott volna ki a brit társadalomban, hiszen elkerülhetetlenek lettek volna a civil áldozatok is. A feleségestől—gyerekestől, minden ingóságukkal együtt Lienzbe érkező kozákok inkább egy vándorló cigánytáborra, semmint katonákra emlékeztettek. Erre figyeltek fel a Musson dandárparancsnok nyomában érkező brit újságírók, a Times és a Daily Mail munkatársai. A szedett-vedett holmival dugig tömött szekerek, a lovak, tehenek, sőt tevék között látszólag céltalanul tébláboló, romantikus öltözetű, feletteseik parancsát azonban pillanatok alatt vasfegyelemmel végrehajtó kozákok az 1812-es napóleoni háborúk alatt Franciaországba érkező orosz katonákra emlékeztették őket.
A Dráva völgyébe irányított tömeg létszámáról a brit hatóságoknak nem voltak pontos adatai. Annyit azonban a kért élelmiszer-fejadagok számából az óriási fluktuáció ellenére is tudni lehetett, hogy a családtagokkal együtt 23 800 emberről lehetett szó. A brit parancsra tőlük néhány kilométerre összegyűjtött kaukázusi alakulatokat körülbelül 5000 főre becsülték. De ebből a közegből is jó néhányan elmenekültek. Különösen az után, hogy 77 éves parancsnokuk, a Krasznov atamánhoz hasonlóan régi emigráns -- Vrangel vezérkarával a Krím félszigetről még 1920-ban elmenekült – Szultan-Girej Klics felszólította a távozásra azokat, akik elég erősnek érzik magukat, hogy folytassák a harcot a bolsevikok által megszállt Kaukázus felszabadításáért. Ebből is látszik, hogy a katonái már-már vallásos tiszteletét élvező parancsnoknak nem voltak illúziói azzal kapcsolatban, milyen sors vár a fogságba került kaukázusiakra.

(Hol hány „orosz” érte meg a háború végét?) A brit katonai hírszerzés 1944. február 1-i jelentésében felvázolta a harci cselekmények lokalizálódásával Európába “beszorult” orosz, illetve szovjet állampolgárok drámai sebességgel növekedő, csak 1943 folyamán egyedül Franciaországban 200000 fővel gyarapodó, etnikai szempontból zavarba ejtően tarka képét. A dokumentum a német parancsnokság alatt álló kalmük, grúz, azeri és más szovjet (bolsevik) ellenes kisebbségek alkotta ezredek mellé sorolta a Balkánon létrehozott kozák alakulatokat. A jelentés írói pontosan látták, mekkora politikai, illetve gazdasági tehertétel, másfelől pedig milyen óriási potenciális gyúanyag ez a tömeg. “Ezek minden hidat felégettek maguk mögött”, olvassuk a Nyikolaj Tolsztoj által közölt titkos összefoglalóban. “Bármelyik fél győz is, ezek az emberek semmi (jót – G. Á.) nem várhatnak;” ezért “mindenképpen átállnak azokhoz, akik “a legkisebb esélyt/reményt mutatnak a megbocsátásra”. A brit felderítés ezért javasolta, hogy a hadvezetés használja fel propagandacélokra “az oroszokat”. Ám ennek nem lett volna értelme Moszkva előzetes ígérete nélkül, hogy ugyanis irgalmas lesz az átálltakkal.
Eisenhower tábornok arra számított, hogy ezeknek az alakulatoknak a demoralizálásával és semlegesítésével jelentős saját erőt takaríthat meg az 1944. június 6-ára virradó éjszaka elkezdődött normandiai partra szállás során. Sir Archibald Clark Kerr Nagy-Britannia moszkvai nagykövete ezért 1944. május 28-án óvatos, udvarias levélben javasolta Molotov szovjet kormányfőnek, hogy a Kreml ígérjen amnesztiát a körülmények folytán a németekkel való együttműködésre kényszerült szovjet állampolgároknak, akik az első adandó alkalommal leteszik a fegyvert. Az angolszász szövetségesek a háború egy korábbi szakaszában kifejtett propagandájukban már megpróbálkoztak az ígérettel, hogy ha a náci haderőben szolgáló volt szovjet állampolgárok dezertálnak, akkor hazájuk jutalmul visszafogadja őket. A naiv kísérletet a nagyobb realitásérzékkel rendelkező – és a szláv katonák félelmeit jobban ismerő – német hadvezetés bumeránggá tette: az ígéretet fenyegetésként magyarázta.
1944 késő tavaszán azonban az angolszász elképzelés már nem volt egészen alaptalan, mert – ahogyan a később foglyul ejtett orosz katonák kihallgatási jegyzőkönyvéből kiderült – a bolsevik rendszer elleni küzdelem résztvevőjeként fegyvert ragadó emberek nagy részének az már nem tetszett, hogy az angolszász szövetségesekkel szemben vetették be őket. A nagykövet ráadásul Molotovnak írt levelében hangsúlyozta, hogy London nem kér amnesztiát az önkéntesként a náci német hadsereghez átállt, illetve az SS-nél szolgált emberek számára.
A szovjet kormányfő azonban már három nap múlva megérkezett válaszában élesen elutasította az ötletet. Indoka – hogy ugyanis jelentéktelen számú emberről van szó, s így az ügynek nem lenne politikai hozadéka – nyilvánvaló hazugság volt. Brit becslés szerint a német erők kötelékeiben 470000 egykori szovjet állampolgár harcolt. A valamivel több, mint 100000 fős szövetségesi erővel szemben ez nem lebecsülhető kontingenst jelentett, amelynek semlegesítése felgyorsíthatta volna az amerikai és a brit csapatok előrenyomulását.

(Az első orosz hadifogoly táborok Nagy-Britanniában) Az erkölcsileg nem kifogásolható, de sokkal inkább aktuálpolitikai megfontolások alapján született moszkvai döntés után egy hónappal 1200 ilyen embert ejtettek fogságba az angolok. A korabeli brit sajtóban megjelent helyszíni tudósítások megdöbbentő képet festenek a náci hadseregben napi 2 dekás kenyérfejadagon tartott, testükön kínzások nyomait viselő, halálra rémült oroszokról, akik az újságírók szerint örömkönnyek között fogadták a hírt Cherbourg bevételéről. A kortársak egybehangzó emlékezete szerint ezt a hatalmas tömeget nagyrészt a német megszállók által 1942-ben munkaszázadokba besorozott volt szovjet állampolgárok alkották. Rendszeres ütlegelés közepette kényszermunkát végeztettek velük, és mivel idegen nyelveket nem tudtak, a családdal való levelezést pedig nem engedték meg nekik, a többnyire tanulatlan, primitív embereknek fogalmuk se volt arról, mi folyik a világban. Amikor a szövetségesek bombázni kezdték a megszállt francia területeket, német altisztjeik otthagyták őket.
Ebben az öntudatlanul sodródó embertömegben – szemben a tudatos döntés alapján a németekhez átállt szovjet tisztekkel és katonákkal – nagyon sok hasonló eset volt. George Orwell például olyan tibetiekkel találkozott a Normandiában foglyul ejtett katonák között, akiket néhány évvel korábban csoportosan elfogtak a szovjet határ közelében. Beterelték a Vörös Hadseregbe, puskát nyomtak a kezükbe. Alakulatukkal együtt előbb német, majd brit fogságba kerültek anélkül, hogy a saját anyanyelvükön kívül egyetlen szót sem értő katonákkal bárki beszélni tudott volna.
A britek egyébként már jóval a normandiai partra szállás előtt is foglyul ejtettek egykori szovjet állampolgárokat. 1942–1943 során például a Tuniszban folyó harcok nyomán kerültek hozzájuk valamikor német kényszermunkára hurcolt szovjet emberek. Az alexandriai tranzitlágerben töltött néhány nap után vonaton, illetve egyes esetekben gépkocsin – Haifán, Teheránon, Bagdadon keresztül – a szovjet határhoz szállították őket. Akkor még a foglyok nem tudták, mi vár rájuk, ezért viszonylag kevés szökési kísérlet fordult elő. Az NKVD munkatársak a Kaspi tenger egyik szigetén létesített lágerbe terelték őket. Onnan marhavagonokban a GULAG táboraiba kerültek.
Ugyanebben az időben a szövetségesek újra képet kaphattak Moszkvának a szovjet hadifoglyokkal kapcsolatos álláspontjáról. 1942 februárjában a Nemzetközi Vöröskereszt értesítette Molotovot, hogy Nagy-Britannia hozzájárul az afrikai brit gyarmatokon fogva tartott szovjet állampolgárok számára történő élelmiszer szállításához. A kanadai Vöröskereszt 500 üveg vitamint ajánlott fel nekik – Moszkva azonban mindkét javaslatot válasz nélkül hagyta. Egy évvel később a Kreml újra elutasított egy ilyen kezdeményezést, Molotov pedig 1942 májusában elhárította Roosevelt elnök javaslatát, hogy a Szovjetunió kössön megállapodást Németországgal, a hadifoglyokkal való kölcsönösen emberséges bánásmódról.

(Mire számítottak a hadifoglyok a brit lágerekben?) A normandiai partraszállás során a német fogságba került egykori szovjet állampolgárok a brit felderítés jelentése szerint “leültek a földre, és várták, mi lesz velük. A német őrmesterek nem léptek közbe, még csak meg sem próbálták ellenállásra kényszeríteni őket.”
Az Overlord hadművelet – a normadiai partraszállás – után egy hónappal 1200 így elfogott katona Nagy-Britanniába került, azokba a táborokba, ahonnan a brit alakulatok állomásoztak, mielőtt elindultak volna Franciaországba. Mindnyájan örültek, hogy Sztálin, majd Hitler uralma után végre enni kapnak, és békén hagyják őket. Voltak azonban köztük olyanok, akiket homályosan gyötörni kezdett az árulás érzése. 1944 júliusában két öngyilkosság jelezte a félelembe csapó bizonytalanság térhódítását, amelynek további tápot adott Moszkva makacs hallgatása.
A brit hadvezetés is értetlenül szemlélte, hogy milyen mereven távol tartják magukat a londoni szovjet követség emberei az orosz hadifoglyok táborától. Ez mindenkinek kínos volt. Az angoloknak azért, mert a nyugati világgal szembeni gyanakvás légkörében nevelkedett foglyok őket okolták az elhúzódó kapcsolatfelvétel miatt. Az érintetteket pedig a brit hatóságok által a szovjet követségre szabályosan eljuttatott kérvényeik tanúsága szerint minden nappal jobban kínozta a kényszeres vágy, hogy magyarázatot adjanak a történtekre, és felajánlják, hogy fegyverrel a kezükben harcolnak a náci Németország feletti győzelemért.
A szovjet vezetés azonban nem volt hajlandó elismerni, hogy a német alakulatokban a Vörös Hadseregből dezertált tisztek és katonák harcoltak. Ezzel ugyanis egyszersmind beismerték volna, hogy állampolgáraik a magasabb rendűként hirdetett szovjet rendszerrel való elégedetlenségük miatt milliós nagyságrendben elhagyták szülőföldjüket. A geopolitikai expanzió évtizedes álmait megvalósító Sztálin valóban nem hagyhatta, hogy birodalmának és rendszerének ilyen rossz hírét keltsék – éppen azokban az országokban, ahová exportálni készült a szovjet szisztémát.

(A vlaszovisták: a harmadik út?) A menekültek, a hadifoglyok, a kényszermunkára hurcoltak egy része már a háború elején úgy döntött, hogy fegyvert fog az életét megnyomorító, családtagjait elpusztító szovjethatalom ellen. A háború folyamán több százezer – egyes, ellenőrizhetetlen adatok szerint közel egymillió – ember csatlakozott a hazáját megszállva tartó náci német hadsereghez.
Azok, akik a háború végén önként visszatértek, éppúgy rögtönítélő bíróság elé kerültek, mint akiket a Szovjetunió nyugati szövetségesei a Kreml zsarolással felérő követelésére -- a saját hazájukban tapasztalható tiltakozás ellenére -- akaratuk ellenére kiadtak Sztálin hatóságainak. Az ítélet halál, de legjobb esetben is 15—20 éves lágerbüntetés volt. A GULAG 1945 utáni történetében minden esetre a politikai foglyokat mind az őrök, mind köztörvényes társaik „fasisztáknak”, „németeknek” vagy „vlaszovistáknak” hívták. (Ez a három szitokszó csaknem a szovjet rendszer összeomlásáig megmaradt az orosz nyelvben.)
Az első tömeges átállásra két hónappal a Barbarossa terv kezdete után, 1941. augusztus 2-én került sor Belorussziában, Mogiljov környékén. Értelmi szerzője Ivan Kononov őrnagy volt, aki már 1940-ben, a finn háború alatt készült az átállásra, mert abban a gyűlölt bolsevik rendszer elleni küzdelem soha vissza nem térő lehetőségének látta.
Igaz, információ hiányában a 38 éves Kononov és elvbarátai nem sejtették, hogy Hitler nem a szabadságot és a függetlenséget, hanem a rabszolgák szerepét szánta a megvetett orosz nép fiainak. Ezt Sztálin hatalmas birodalmának polgárai azért nem tudhatták, mert a Molotov–Ribbentrop-paktum és a német támadás között eltelt 22 hónapban – Hitlernek tett baráti gesztusként, Európa felosztásának reményében – a Kreml felfüggesztette az antifasiszta propagandát. 1939 őszén a szovjet cenzúrahivatalok ennek jegyében 4200 „németellenesnek” minősített – valójában antifasiszta – művet tiltólistára tettek. A könyvtárak szabadpolcairól a zárt könyvek közé vitték a náci veszélyről szóló műveket. Ez lett a sorsa a tragikus sorsú német kommunista, Ernst Thälmann válogatott beszédeinek éppúgy, mint egy jelentéktelen szovjet szerző 1933-ban megjelent művének, amely a cenzorok szerint „túlságosan élesen szól a német fasizmus álszentségéről”. Saját ideológiai éberségük bizonyítására a cenzorok sietve hozzátették: „A jelenlegi körülmények között a könyv itt leírt tartalma nem felel meg külpolitikánknak.” Amelyet pontosan meghatározott, hogy a szovjet külpolitika formális irányítója, Vjacseszlav Molotov még 1940 őszén német belügynek nyilvánította a náci ideológiát.
Amikor Ivan Kononov őrnagy úgy döntött, hogy átáll a németekhez, katonáinak felkínálta a választási lehetőséget: ha akarnak, maradjanak, ha nem, menjenek vele. Elgondolkodtató, hogy kivétel nélkül valamennyien az átállás mellett döntöttek. Ez a szovjet alakulat von Schenkendorf vezérőrnagy parancsnoksága alatt, 102. kozákezred néven folytatta a háborút.
A Vörös Hadsereg fogságba került tisztjei és katonái, akik beleegyeztek, hogy a hazájuk ellen támadt náci német hadsereg bármely alakulatában fegyverrel harcoljanak, egyértelműen hazaárulást követtek el. Motívumaikat azonban érdemes meghallgatni. “Azt hiszi”, írta például egy őrmester, aki két háborús kitüntetéssel a mellén került német fogságba, “hogy eladtuk magunkat a németeknek egy tál lencséért? De mondja meg nekem, hogy miért árult el bennünket a szovjet kormány? Miért árult el millió és millió hadifoglyot? Láttuk különböző nemzetek hadifoglyait: valamennyiükről gondoskodott a kormányuk. Otthonról a Vöröskereszten keresztül küldtek nekik csomagot, leveleket a családjuktól. Egyedül csak az oroszok nem kaptak semmit (...). Vajon mi nem harcoltunk? Vajon nem védtük a kormányunkat? Vajon nem harcoltunk a hazánkért? Ha Sztálin megtagadott bennünket, mi sem kívántunk vele közösséget vállalni...”
A legtöbb „vlaszovistának” ez volt a legfőbb érve, amellyel igazolni igyekezett az átállást. Amelynek méretei hamarosan megteremtették az igényt, hogy a gyorsan növekedő, amorf embertömeg élére egy mindenki számára elfogadható, hiteles, köztiszteletben álló hadvezér álljon. Erre a szerepre keresve sem találhattak volna alkalmasabbat az akkor 42 éves Andrej Vlaszov tábornoknál, a Vörös Hadsereg egyik legtehetségesebb hadvezérénél, aki 1942. július 13-án, egész hadserege bekerítése nyomán esett fogságba.
A német hadvezetés jól mérte fel, hogy a nyizsnij novgorodi parasztcsaládból származó, 1919-től hivatásos katonaként hatalmas tapasztalatot szerzett tábornok -- nemzeti alapon -- egy bolsevikellenes katonai mozgalom emblematikus alakjává válhat. Karrierje a Tuhacsevszkij per után ívelt fel igazán: ekkor a felső tisztikar második vonala a kivégzettek helyére lépett. 1940-ben, amikor a Vörös Hadseregben újra bevezették a cári hadsereg rendfokozatait, Andrej Vlaszov már vezérőrnagyi kinevezést kapott. 1941-ben pedig hadseregparancsnokként előbb sikerült kivezetnie katonáit a kijevi katlanból, majd a 20. hadsereg élén egyike lett a Moszkvát megmentő szovjet tábornokoknak.
Ezután következett be a tragédia: Sztálin a blokádba zárt Leningrád felszabadítására küldte Vlaszovot, és a német állásokba mélyen beékelődött hadseregét nem engedte visszavonulni. A tábornok két hónapot töltött katonáival a mocsarakban, élelem, fegyver, légi támogatás nélkül. Emberei dögöt ettek, és kanibalizmusra vetemedtek – végül azután megadták magukat az őket körülzáró német alakulatoknak.
Andrej Vlaszov a vinnyicai hadifogolytáborba került, ahonnan egyenesen a német hadvezetéshez vitték, tárgyalni. Viszonylag gyorsan megszületett a megállapodás: a számos megalázó feltétel ellenére a tábornok vállalta, hogy névleges parancsnoka lesz egy nagy létszámú -- ám a háború utolsó néhány hetéig lényegében csak papíron létező -- hadseregnek, amely a Vörös Hadseregnek nem annyira katonai, mint inkább morális megtörését szolgálta volna.
A hadifoglyok egyenruhát kaptak: a német uniformis bal karjára egyszerűen felvarrták a ROA betűket, a Rosszijszkaja Oszvobogyityelnaja Armija -- Orosz Felszabadító Hadsereg – szavak rövidítését, az orosz nemzeti lobogó fehér–kék–vörös színeit imitáló pajzson. Hitler az oroszok iránti megvetésében és bizalmatlanságában csak 1944 szeptemberében szánta rá magát, hogy engedélyezze a homogén orosz hadosztályokból és egy kisebb légierőből álló Orosz Felszabadító Hadsereg felállítását.
1944 novemberében Vlaszov tábornok összehivatta az Oroszországi Népek Felszabadítási Bizottságát. A bolsevik-és szovjetellenes szervezet november 14-én Prágában kiadott manifesztuma nem kötelezte el magát se a német nemzeti szocializmus, se a zsidóellenes politika mellett. “Tisztességes békét kívánt Németországgal”, és kötelezettséget vállalt a Berlinnek nyújtandó, de „az orosz becsületet, függetlenséget nem sértő segítségnyújtásra”.
A jókora késéssel létrehozott Vlaszov-hadsereghez való csatlakozásra azonban nem mutattak készséget az addigra ugyancsak felállított nemzetiségi alakulatuk, köztük a Krasznov tábornok parancsnoksága alatt álló kozák egységek. Himmler is csak 1945. április 25-én egyezett bele, hogy a kozák hadtest Vlaszov parancsnoksága alá kerüljön.
Addigra már se a németeknek, se a Vlaszov hadsereg parancsnokainak nem maradt mozgástere. Noha a tábornokot már várta egy repülőgép, hogy Spanyolországba menekítse, ezt a szcenáriót már nem tudta elfogadni. Elfogták, visszavitték a Szovjetunióba, ahol halálra ítélték, és kivégezték. Az ítélet szövegét 1946. augusztus 2-án körbeadta a szovjet sajtó.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969