2013. I-VI
 

Az élet keletkezése és a világnézet
Evva Ferenc

Az élet keletkezésének kérdése egyike a legbonyolultabbaknak az emberiség kultúrtörténetében. Erre vall az, hogy ennek csupán ismeretelméleti része az idők folyamán állandó hullámzásban volt és van, kezdettől fogva a mai napig. A megoldásra keresett két szélsőséges válasz végső soron ma is azonos: 1. Az élet keletkezése az élettelen anyagból megfelelő körülmények között az anyagi világban természetes folyamat. 2. Az élet keletkezéséhez közvetve teremtő erő kell, melynek végső oka az anyagi világon kívül keresendő.

(Az élet keletkezése mint világnézeti kérdés a klasszikus ókortól a 19. századig) Az élet keletkezésének kérdése az európai kultúrkörben már a klasszikus ókorban felvetődött. Két fontosabb véleményt kell ebben az időszakban kiemelnünk. A római Titus Lucretius Carus (i.e. 98 – 53) az egész problémát a görög atomisták (Leukipposz, Démokritosz) materialista filozófiai rendszerébe illesztette bele. A De rerum natura című tankölteményébe az atomizmust a görög Epikurosz (i.e. 341-270) közvetítésével veszi át. Epikurosz és Lucretius azonban a korai atomisták szigorúan determinisztikus elképzeléseivel szemben az élet keletkezésénél szerepet juttatnak a véletlennek is. Lucretiusnak számos meglepően modernnek tűnő elképzelése van, mely miatt az evolucionizmus, sőt a darwinizmus előfutárának tekinthető. Ateista filozófiája azonban már határozottan világnézeti. Tőle származnak a következő sorok:”Primus in orbe deum fecit timor ardua coelo, fulmina dum caderent” (A földön Istent a félelem csinált, midőn az égből villámok meredeken csaptak alá.).
Arisztotelész (i.e 384 – 322) elképzelései nem filozófián, hanem természetrajzi megfigyeléseken alapulnak, melyeket azonban tévesen értelmezett. A romlandó anyagokban (élelmiszer, gyümölcsök, állati tetemek stb.) időben megjelenő férgekről vagy hasonló élőlényekről feltételezte, hogy azok az élettelen anyagból keletkeztek. A folyamatot római követői „generatio aequivoca”-nak nevezték el (magyarul „ősnemzés”).
Arisztotelész bölcseleti rendszerében az élőt az élettelennél lényegileg értékesebbnek tartotta és ezt az „entelecheia” fogalom bevezetésével fejezte ki. Ennek a görög szónak értelme olyan dolgot jelent, mely létrejöttének célját önmagában bírja, azaz nem rajta kívülálló, többnyire véletlenszerű folyamatok összjátékának a végeredménye.
Mindkét előző példánál régebbi felfogást hirdettek a bibliai zsidó szentkönyvek, amelyek Mózes öt könyve néven maradtak fenn és a kereszténység megjelenésével kerültek az ókori, európai kultúrkörbe. Ezek közül az első foglalkozik a Világ teremtésével, mely szerint az élő világ egy legfőbb személyes lény, Isten teremtő erejével jött létre hat időszak alatt.
A középkori keresztény bölcseletben, mely a Biblia teremtéstörténetére támaszkodott, ez a kérdés nem jelentett problémát. Meg kell azonban jegyezni, hogy Augustinus (Szent Ágoston. i. sz. 354–430) a fejlődés (evolúció) gondolatát nemcsak az élővilággal, hanem a dolgok teremtettségével is összeegyeztethetőnek tartotta, több, mint másfélezer esztendővel az evolucionista természettudósok előtt. Ugyanekkor az élet keletkezésére, természettudományos vonatkozásban, még a 17. században is Arisztotelész generatio aequivoca tanát fogadták el. A témával kapcsolatos, fontos név ebben az időben Jean Baptist Van Helmonté, Galilei kortársáé, aki 1644-ben halt meg. Művei, Ortus medicinae címmel csak halála után jelenhettek meg, mert szerzőjük tartott az inkvizíciótól. Az orvostudományban jártas emberként ő már kísérleteket is végzett. Az anyagmegmaradás elvén arra a következtetésre jutott, hogy „minden élet kémia”. Ily módon előfutára volt a ma legdivatosabb áramlatnak, a redukcionista biológiának. Az életet, mint jelenséget természettudományos kérdésként kezelte, de istenhívő volt, hasonlóan Galileihez.
Az élővilág keletkezésének a problémája a 18. századi felvilágosodás időszakában vetődik fel újra, amikor a föld-, állat- és növénytan kezd önálló és rendszerező tudománnyá válni (Linné, Buffon). A kezdetben természettudományos célkitűzésekkel induló vizsgálódások fokozatosan heves világnézeti harc eszközeivé váltak, ahol Linné bibliai fundamentalizmusától kezdve, Holbach és Lemettrie legdurvább materializmusáig számos elképzelés volt megtalálható. Voltak azonban pozitív tények is, melyek előrevetítették a természettudományos kutatás elengedhetetlen kísérleti jellegét, amerikai a fizikában Galileivel több mint száz évvel korábban már megkezdődött. Needham (1713–l78l) és Spallanzani (l729–l799) már kísérleti úton is vizsgálták a generatio aequivoca lehetőségét, de az akkori hiányos ismeretanyag és a kísérleti körülmények pontatlansága miatt abban az időben döntés nem születhetett. Ez a feladat a 19. század közepe táján Pasteurre várt, előzetesen azonban még meg kell állnunk ennek a századnak az elején.
1809-ben jelent meg Jean Baptist de Lamarck, francia zoológus Philosophie Zoologique című könyve, amelyben fölveti az élőlények evolúcióval történő keletkezésének a lehetőségét. Lamarck (l744–1829) mint a francia forradalom kortársa, világnézetileg deista, a következőképpen ír: „Élet és szerveződés a természet produktumai, egyúttal eredményei annak az erőnek, melyet a dolgok és törvények Legfőbb Alkotója a természetre ráruházott.” – „A természet hővel, elektromossággal és nedvességgel hozza létre közvetlenül vagy önként következő generációkon keresztül.... az élő testek legfejlettebb formáit a legegyszerűbbekből.” Lamarck elképzelései végeredményben kompromisszumok a teremtő erő, a generatio aequivoca és az evolúció fogalmai között.

(A biogenezisz kutatása a 19. században) A biogenezisz kultúrtörténetében határkövet jelentett a 19. század közepe. Ekkor, mai szóval élve, két paradigmaváltás következett be. 1859-ben jelent meg Darwin alapvető műve, a Fajok keletkezése természetes kiválasztódás útján. Elképzeléseit természetrajzi megfigyelései alapján fogalmazta meg, melyeket föld körüli útján gyűjtött össze. Ezzel egy időben ismertette Pasteur (1859-186l) kifejezetten kísérleti alapokon nyugvó vizsgálatainak eredményeit, melyekkel bebizonyította, hogy az ősnemzés, azaz az „élő anyag” keletkezése élettelenből a jelenben nem lehetséges. A Société Chimique de Paris-ban, 186l-ben tartott előadásán szó szerint a következőket mondta: „Nem tartom magamat illetékesnek, hogy válaszoljak arra a kérdésre, létezett e valaha ősnemzés. Ezt akár mellette, akár ellene, nem lehet bebizonyítani. Azt azonban a leghatározottabban állítom, hogy minden olyan kísérletben, amelyekben a legkezdetlegesebb élőlények ősnemzésének létezését vélték felfedezni, a megfigyelő vagy illúzió vagy hibaforrások áldozatává lett, melyet vagy nem ismert fel vagy nem tudott megakadályozni.”
Az már ismeretes volt (1838), hogy az élet legkisebb egysége mind a növény (Schleiden, 18o4–188l), mind az állatvilágban (Schwann, 1810–1882) a sejt. Wirchow elvét: „Omnis cellula e cellula” („Minden sejt sejtből származik.”) a korabeli tudóstársadalom általában elfogadta. De mi volt a sejt előtt? A biológiai evolúció és a sejtelmélet ötvözésével logikus volt az élővilág keletkezését egy „őssejtből” származtatni. Darwin kezdetben maga is hajlott erre a magyarázatra, mert úgy érezte, hogy ez a kérdés túlmutat a természettudományokon és így, ezen a ponton, nem zárta ki az isteni teremtő erő közreműködését valamilyen formában. Ezek a korábbi nézetei egy protestáns (anglikán) teológus, William Paley Natural Theology és Bridgewater Treatises című munkáin alapultak. Darwin elképzeléseinek első megfogalmazásakor (Design, 1842, Essays, 1844) elfogadja Paley véleményét, aki az élővilág felbukkanásában tervezettséget lát. A fajok eredete című munkájának még a hatodik kiadásában is azt írja, hogy „tökéletesség van abban, hogy Isten az életet kezdetben egy vagy néhány progenotába (őssejtbe) lehelte bele és ebből bontakozott ki az élővilág.” Az élet keletkezésének problémájával azonban, Pasteur kísérleti eredményeinek megismerése után, nem szívesen foglalkozott. 1863. március 29-én Hooker J. D.-hez címzett levelében már ezt írja: „ Jelenleg az élet eredetével foglalkozni nem egyéb ostoba sületlenségnél; ezzel az erővel az anyag eredetéről is elmélkedhetnénk.”
Az „élő anyagnak” az élettelenből való keletkezésével kapcsolatban komoly fenntartásai voltak. 187l-ben így ír:„Gyakran mondogatják, hogy mindazon feltételek, melyek az élő szervezetek első keletkezéséhez ma jelen vannak, mindig is jelen voltak. De ha („és óh micsoda nagy ha”) elfogadnánk egy kis meleg pocsolyát az ammónia és foszfor sóféleségeivel fény, meleg, elektromosság jelenlétében, akkor egy kémiai úton keletkezett fehérje azonnal további, bonyolult változásoknak lenne alávetve; az ilyen anyag a jelen napjaiban tüstént elnyelődne vagy adszorbeálódna, ami viszont nem lett volna lehetséges az élőlények keletkezése elött”. Darwin tehát kénytelen elfogadni, sőt sajnálkozását fejezi ki, hogy „élő anyag” keletkezésének kimutatása az élettelenből a jelenben gyakorlatilag lehetetlen, mert a természeti környezetben nincsenek „steril” viszonyok, s ha keletkeznének is szerves anyagok a biogénen, azt a mikroorganizmusok azonnal elbontanák.
A korabeli materialista természetfilozófia hívei hamar „ráharaptak” a darwinizmusra, és ezzel már a kezdet kezdetén túlléptették illetékességének határain. Thomas H. Huxley (1825–1895) az élet keletkezését az evolucionizmus központi problémájának tekintette, sőt „szekularizált vallásnak fogta föl. A darwinizmus, mint világnézet másik fő propagálója a zoológus Ernst Haeckel (1834–1919). Haeckel a jénai egyetemen az invertebráták morfológiáját kutatta. Fő műve a Generelle Morphologie der Organismen (1866). A kétkedő és tépelődő Darwinnal szemben, ő a Welträtsel című könyvében határozottan és egyértelműen a világnézeti materializmus (monizmus) alapjára helyezkedett. Így ír: „….nem látszik tökéletes különbség organikus és anorganikus természetes testek között, sem az alak és a szerkezet, sem az anyag és az erő tekintetében…és nem létezik áthatolhatatlan szakadék organikus és anorganikus természet között”. A szélsőséges nézetek, mint arról a későbbiekben is lesz szó, néha meglepő módon találkoznak, mint ez Haeckel következő deista jellegű kijelentéséből is megállapítható: „Ha nem fogadjuk el (az élet) önmagából keletkezésének a tényét, akkor a fejlődés történetének ezen a pontján vissza kell fordulni egy természetfölötti teremtés csodájához….az én számomra az az elképzelés, hogy a Teremtő ezen az egy ponton önkényesen beleavatkozik az anyag fejlődésének szabályszerű menetébe, és amely minden más vonatkozásban teljesen az ő közbeavatkozása nélkül halad, szerintem éppoly elfogadhatatlan egy hívő elme, mint egy tudományos értelem számára.”
Haeckel előző szavai az élővilágnak egy protozoából (egysejtűből) történő kifejlődésére (evolúciójára) vonatkoznak, választ azonban a fogas kérdésre – „hogyan és miből ?” – nem adnak. Fontos azonban itt megjegyezni, hogy még a 19. század második felében is akadtak természetkutatók, akik elfogadták az „élő anyag” fogalmát. „Élő anyagnak” azokat az élő szervezetek felépítésében fontos szerepet játszó fehérjéket tartották, melyek kémiai összetételéről és szerkezetéről akkortájt gyakorlatilag semmi sem volt ismeretes. Friedrich Engels a Természet dialektikája című művében, melyet Darwin halálának évében (1882) fejezett be, a következőket írja: „Az élet a fehérjék létezési módja; egy alapvető elem, mely állandó anyagcserét folytat a rajta kívüli környezettel, mely abbamarad az anyagcsere megszűnése után. Ez magával hozza a fehérje elbomlását. Ha valaki is sikeresen tud majd fehérjetesteket kémiailag előállítani, kétségtelenül mutatni fogják az élet jelenségeit és az anyagcsere mechanizmusát fogják birtokolni, bármilyen gyönge vagy rövidéletű legyen is az.” Fehérjék kémiai összetételének kutatásában az első jelentős eredmények Emil Fischer német kémikustól erednek a 19/20. századforduló idejében (Nobel díj, 1911).

(Darwintól a 20. század közepéig) Pasteur kísérleti eredményei bizonyos mértékig lehűtötték a természettudományos érdeklődést a biogenezisszel kapcsolatban. Ugyanakkor azonban a 20. század közepéig mégis születtek olyan kísérleti eredmények, melyek később fontos szerephez jutottak a biogenezisz kutatásában. Mindjárt a század elején nagy jelentőségűek voltak a szerves kémia területén Emil Fischer német vegyésznek a fehérjék kémiai összetételére vonatkozó megállapításai. (Nobel díj, 1911). A molekulák közti kölcsönhatások új formáit derítették fel Kossel W. és Lewis G. F. (1916). Az 1920 és 1926 közti idő a makromolekulás kémia születésének az ideje. A biológia területén, mint ennek segédtudománya, a genetika hozott elvileg is fontos eredményeket, noha ezeknek kezdete Gregor Mendel úttörő munkássága révén még a 19. század második felére nyúlik vissza. A mutációk létezésének és szerepének újbóli felismerése (Hugo de Vries, 1901), Morgan Th. H. és iskolájának klasszikus kísérleti vizsgálatai (1910 körül) megalapozták a tudományág robbanásszerű fejlődését a század második felében.
Fontos és kezdetben rejtélyesnek látszó esemény volt a vírusok felfedezése, noha a kutatások kezdete itt is még a 19. század eseménylistájához tartozik. Pasteur ugyanis a veszettséggel kapcsolatos megfigyeléseinél sejtette, az orosz Ivanovszkij pedig fertőzött dohánypalántákkal végzett növénykórtani vizsgálatokkal bebizonyította (1882), hogy kell valami olyan betegséget előidéző tényezőnek léteznie, mely méretben kisebb, mint a baktériumsejtek. A fertőző anyagot logikusan méregnek tartották, ezért adták neki a latin vírus nevet.
A vírushatással kapcsolatos további fontos kísérleti eredmények Felix D’Herelle, francia bakteriológustól erednek.(1915) Ő a baktériumok betegségeit tanulmányozva feltételezte, hogy a baktériumoknak maguknak is vannak parazitái, melyeket fágoknak nevezett el. Bebizonyosodott, hogy a fághatást még a baktériumoknál is kisebb vírusok idézik elő. Stanley W. M. angol biológusnak 1935-ben sikerült a dohány-mozaik vírust kristályosan is előállítani. Az elektronmikroszkóp megalkotásával (Ardenne M., 1940/41) nem csak a vírusok méretét sikerült megállapítani, mely nagyságrendekkel kisebb (l0–l00 mμ), mint a baktériumoké (átlagosan 1–10 μm), hanem a víruskristályok finomszerkezetét, sőt egyedi vírus részecskéket is sikerült láthatóvá tenni.
A fágok a baktériumokat elpusztították, miközben ezek anyagának felhasználásával saját maguk elszaporodtak. Kiderült azonban a vírusoknak egy másik tulajdonsága is. Csak élő baktériumok rovására tudtak szaporodni. Élettelen, bár szerves anyagban, pl. előzetesen valamilyen módon elölt baktériumok anyagában már szaporodásképtelenek. Felmerült az a sejtés, hogy vajon a vírusok nem jelenítik-e az átmenetet az élettelen és az élővilág között. A kristályosodás illetve a kristályosíthatóság az élettelen anyagokra jellemző tulajdonság. Ez annyit jelentene, hogy a vírus az általa megtámadott élő sejtben mint élőlény, azon kívül viszont élettelen anyagként viselkedik. Fennáll azonban itt (és még néhány helyen az élet keletkezésének a történetében) a tojás-tyúk probléma: Melyik volt előbb ? Ha a vírus volt előbb, hogyan élt és szaporodott gazdasejt nélkül ? Ha a gazdasejt volt előbb, akkor pedig nem lehet átmenetről szó, hanem valamilyen visszafejlődött vagy félresikeredett képződményről. A molekuláris biológia megjelenése után az utóbbi nézet vált elfogadottá.
A biogenezisz-kutatás a század közepéig hasonló természetfilozófiai síkon stagnált, mint a 19. század végén. Néhány tudós nevét mégis meg kell említeni, akik ebben az időszakban, legalább elvi síkon foglalkoztak az élet keletkezésének a problémájával. Időben ezek közül az első a svéd fizikokémikus, Svante Arrhenius, aki elsőnek nyerte el a kémiai Nobel díjat (1901-ben az ionelméletért). A 20. század elejéig a világegyetemet sztatikusnak és ennek megfelelően időben örökkévalónak tartották. A fizikus Helmholtz és az ő nyomdokain haladó Arrhenius az életet csíra formájában lebegő és a világűrben öröktől fogva létező részecskék formájában képzelte el. Ezek a részecskék az elképzelés szerint, a fénynyomás hatására vándorolnak a világűrben. Ha olyan égitestre kerülnek, melynek fizikai viszonyai alkalmasak az élet keletkezésére, akkor kifejlődnek belőlük az egysejtűek, majd ezekből – a darwini elvek alapján – a bonyolultabb élőlények. Az elképzelés a maga idejében teljesen filozófiai alapokon nyugodott. A 20. század első negyedében viszont beigazolódott kísérleti úton, hogy a világegyetem dinamikus képződmény, mely az idővel, mint fizikai tényezővel együtt jött létre. Sem időben nem örökkévaló, sem térben nem végtelen. Úgy tűnt, hogy ezek után ez a panspermiának elnevezett hipotézis az elavultak sorsára jut. Meglepő módon mégsem így történt. Ez azonban már a 21. század természetfilozófiájára tartozik. Így a kérdésre, a maga helyén, még vissza kell térnünk.
Arrhenius után, ebből az időszakból még három nevet kell említenünk a biogenezisszel kapcsolatban. Legkevésbé ismeretes ezek közt Jacques Loeb, noha másfél évtizeddel korábban hasonló elképzelései voltak, mint Oparinnak (lásd később). Két fontosabb munkájában 1906-ban és 1924-ben mint meggyőződéses mechanisztikus materialista, így nyilatkozik: „ Látjuk jól, hogy a növények és állatok növekedésüknél élettelen anyagot élővé alakítanak át és így a kémiai folyamatok az anyagban elvileg nem különböznek az élettelenétől. Nincs ok tehát annak kijelentésére, hogy a biogenezisz lehetetlen. Azt hiszem, hogy szolgálatára lesz a természettudománynak, ha ifjabb kutatók számba veszik, hogy a biogenezisz kísérleti úton célja a biológiának. Másrészt viszont tanulmányaink világosan mutatják, hogy a biogenezisz problémáját csak akkor tekinthetjük megoldottnak, ha a mesterségesen előállított képes fejlődésre, növekedésre és reprodukcióra. Erre a célra nem elegendő pusztán fehérjéket szintetizálni vagy zselatinból vagy egyéb kolloidális anyagból részecskéket fabrikálni, melyek külső kinézésükre az élő cellákhoz hasonlítanak.”
Az 1917-ben megalakult Szovjetunióban A. I. Oparin (1894– 1980), Angliában pedig J. B. S. Haldane (1891–1968) Jacques Loebhöz hasonlóan, kezdetben, világnézetileg mechanisztikus materialisták. Oparin írásban először 1924-ben fogalmazta meg elképzeléseit a Proizchozsdenije Zsizni című munkájában. 1925-ben lett ismeretes Engels F. A természet dialektikája című művének orosz fordítása. Ez a mű lett a marxizmus és a természettudományok kapcsolatának az alapja. (Marx Károly maga nem foglalkozott természettudományokkal). Oparin ennek megismerése után lelkes híve lett az engelsi dialektikának, és 1936-ban megjelenő munkáját ennek az alapján dolgozta át. Természetfilozófiai vonalon egyik fejlesztőjévé vált a materializmus új, ún. dialektikus formájának (rövidítve dialmat). Oparin nézetei a Szovjetunión kívül először angol fordításban jelentek meg 1938-ban (McMillan, New-York). Magyarul 1948-ban a Szikra, 1960-ban a Gondolat Kiadó jelentette meg.
Oparin nézetei szerint az élőlények nagymolekulás anyagai (biopolimerek), ezek közt elsősorban a fehérjék, az „ősóceánban” kismolekulás vegyületekből, (fehérjék esetén aminosavakból) kondenzációs kémiai reakciókkal jöttek létre. Ezek egy része a kolloidális méretek elérése után koacervátumok formájában kicsapódott. A tengervíz mozgási energiájának hatására a koacervátumok sejtméretű részecskékre aprózódtak fel. Ezeknek belsejében, mint az „őssejtek” elődeiben, indultak meg azok a kémiai folyamatok, a környezettel kölcsönhatásban, melyek végeredményként az élő sejtek megjelenéséhez vezettek.
Haldane témával kapcsolatos elképzelései, amelyek 1929-ben jelentek meg, inkább filozófiai jellegűek voltak. Csak az 1930 év vége felé csatlakozott az angol munkáspárt (Labour Party) marxista szárnyához, az 1950-es évek vége felé azonban szakított a marxista pártvonallal. Természettudományos vonalon a molekuláris biológia megjelenése után a neodarwinizmusnak vált egyik úttörőjévé. Haldane vezette be, némi humorral az „ősleves” fogalmát, mellyel a jelenleginél jóval melegebbnek feltételezett ősóceánokat jellemezte, melyekben évmilliók folyamán nagy mennyiségű, abiogénen keletkezett, szerves vegyület halmozódott fel. Szerinte ezek szolgáltatták a nyersanyagot az első primitív egysejtűek keletkezéséhez. Haldane kezdetben a vírusokat tartotta átmenetnek az élettelen és „élő” anyag között. Ez a tétel ma már nem tartható fenn .
A biogenezis kutatásának kultúrtörténetében „vízválasztóként” szerepelnek azok az események, melyek a Szovjetunió kultúrpolitikájára nem csak a nevezett témával kapcsolatban, hanem a természettudományok egyéb területein is, a Sztálin halálát megelőző évekre (1947–1953) jellemzőek voltak. A Szovjetunióban a dialmatot tették meg hivatalos, sőt kötelező világnézetnek, és így az élet keletkezésének magyarázatára is. Oparin koacervát teóriáját ugyan hivatalosan elfogadták, mégis az élet mikéntjére, a molekuláris biológia robbanásszerű megjelenése előtti években a szovjet biológusok tekintélyes része, Engels tekintélyének hódolva, meglepő módon, annak kereken száz évvel korábbi és már saját korában is tarthatatlan nézeteit fogadták el. Eszerint a fehérjék „élő” anyagnak tekinthetők, melyek keletkezése megelőzte a sejtek keletkezését. Engels tételének bizonyítására O. B. Lepesinszkája, orosz biológusnő végzett kísérleti vizsgálatokat. Tévesen értelmezett és kísérletileg sem kellően megalapozott eredmények alapján, a fenti tételt bizonyítottnak vélte, és a szakirodalomban is nyilvánosságra hozta. 1950 és 1953 között három belföldi tudományos belföldi konferencia is elfogadta nézeteit, noha éppen a honi biológusok közt kezdettől fogva súlyos kritikák merültek föl ellene, mert a kísérleti eredményeket nem lehetett reprodukálni. Ezeknek azonban csak Sztálin halála (1953) után tudtak érvényt szerezni. Zsinkin és Mihajlov, szovjet biológusok kísérletileg is megcáfolták Lepesinszkája megállapításait. Az esettel kapcsolatos kultúrbotrányról Törő és munkatársai írtak részletes és tárgyilagos ismertetőt.
A szenvedélyek lecsillapítására a Szovjetunió Tudományos Akadémiája 1957-ben nemzetközi konferenciát szervezett az élet keletkezésének megvitatására, melyen külföldről (USA, Anglia, Német Szövetségi Köztársaság stb.) érkező szakemberek is részt vehettek. Sztálin halála után a marxista kultúrpropaganda nyomása is enyhült, úgy, hogy az ötvenes évek második felétől a Szovjetunióban is többféle nézet érvényesülhetett a természettudományok területén, de a dialmat, mint kötelező világnézet továbbra is megmaradt.

(A biogenezisz kérdése az ezredfordulón) A 20. század közepétől a végéig a biogenezisszel kapcsolatos tudományágakban az ismeretanyag nagyságrendekkel bővült a korábbihoz képest. Az alapvető kérdésekre vonatkozó hipotézisekben azonban a segédtudományok (biokémia, genetika, kozmokémia, stb.) sikerei ellenére nagy a bizonytalanság. Mindazonáltal az abiogén körülmények között végrehajtott kísérletek eredményei újjáélesztették az érdeklődést, nem csak természettudományos, hanem filozófiai vonatkozásban is. Az elképzeléseket mindkét szempontból három csoportra lehet osztani. A biológiai redukcionizmus szerint a földi élet keletkezése, kismolekulás szerves vegyületektől az „őssejtig”, beleértve a genetikai információt is, kémiai folyamatokkal levezethető a neodarwinizmus elveiből (szelekció, mutáció, alkalmasság, folytonosság) Ebben az „erősebb” formában a redukcionizmus materialista világnézetet jelent. Az „enyhébb” forma (módszertani redukcionizmus) nem foglalkozik okozati kérdésekkel. Csak a hogyan kérdésre vár választ, de a miértre nem.
A dialmat az élet keletkezésével kapcsolatban különleges középutat képvisel. Tagadja nem anyagi tényezők szerepét, másrészt állítja, hogy az élet elvileg különböző és magasabb rendű létező, mint az élettelen (anorganikus) anyag. Az élettelen és az élő között szerinte minőségi különbség van. Az anyag „biológiai mozgásformája” lényegesen több, mint a „fizikai-kémiai mozgásforma”. A természet hierarchikus és, ámbár a fejlődés folyamán nem jelennek meg új anyagi tényezők, de új rendező elvek és a dolgok bonyolódása bukkan fel. Ezek az elvek nem értelmezhetőek alacsonyabb szinten. A dialmatnak az élet keletkezéséről vallott felfogása tehát, meglepő módon, kifejezetten antiredukcionista.
A holizmus (to kholon , görög szó; magyarul teljes, egész) eredetileg tisztán filozófiai fogalom. Annyit jelent, hogy az egész több, mint a részeinek összessége. Genetikai példát véve alapul, pl. egy génben lévő biológiai információnak csak a génomon belül van értelme. Rajta kívül a gén csak egy polinukleotid, a génom tehát több, mint az őt alkotó gének összessége. A holizmus szerint az élet, főleg a biológiai információ, nem vezethető le tisztán anyagi folyamatokból. Az információ az anyagtól és az energiától független valóság, bár megszerzéséhez energia szükséges. Az élet egy új kategória, melyre érvényesek az anorganikus anyag törvényei, de keletkezése pusztán ezekre nem vezethető vissza. A holizmus az élet keletkezésének okozati tényezőjeként elfogadhatónak tartja a teremtettséget, ezt azonban nem metodikai tényezőként, hanem metafizikus vonatkozásban veszi figyelembe.

(A molekulárdarwinizmus) Az „erős” biológiai redukcionizmus az élet keletkezéséhez vezető molekuláris evolúciót a molekulárdarwinizmus tételeivel magyarázza. Az irányzat megalapítója Manfred Eigen Nobel díjas (1967) kémikus. Nézeteit 1971-ben a Naturwissenschaften című folyóiratban közölte Selforganisation of Matter and the Evolution of the Biologocal Macromolecules (Az anyag önszerveződése és a biológiai makromolekulák evolúciója) címen. Eigen az élettelen világra próbálja alkalmazni az élővilág fejlődésére vonatkozó neodarwinista tételeket, mint az alkalmasság (fitness), szelekció, mutáció, folytonossági elv stb. Az irányzat ennek megfelelően kapta a nevét (továbbiakban MD).
Az MD szerint a kezdeti kémiai (és fizikai) kaotikus állapotok között a folyamatok véletlenszerűek. Eigen szerint a természet törvényei irányítják a „véletlent”. Ezeknek eredetéről nem nyilvánít véleményt. Szerinte a molekuláris evolúcióban is a fő hajtóerő a szelekció. Ernst Mayr, vezető darwinista biológus a következőt állapítja meg az élővilággal kapcsolatban: „A szelekciós folyamatok első lépését az egyes változatok létrehozásával valóban a véletlen uralja. A második lépésben azonban feltételezhető, hogy a véletlen csekélyebb szerepet játszik, mivel itt már belép a versengés a fajtaegyedek közt a célból, hogy legjobbak legyenek.” A szelekció azonban nem kémiai fogalom, melyet itt csak illetéktelenül lehet használni .
Bonyolultabb vegyületek keletkezésénél (evolúciójánál) a MD a mutáció fogalmát veszi segítségül. A mutációk azonban szintén véletlenszerű folyamatok. Lehetnek jók, semlegesek, sőt károsak is. Egy jó mutáció prebiotikus körülmények közt azt jelentené, hogy az új vegyület egy jövőben lejátszódó folyamatban alkalmasabb lesz, mint eredeti formájában, vagyis bizonyos célszerűség jelentkezését kellene elfogadni, amit a klasszikus darwinizmus tagad, vagy legfeljebb látszatjelenségként (teleonómia) ismer el.
Eigen a fenti vonatkozásokban az élet keletkezése és a szerencsejátékok közt jelentős analógiát vél felfedezni. Ennek alátámasztására számos játékelméleti példát sorakoztat fel. Megállapításai azonban az információ eredetével kapcsolatban alaposan megkérdőjelezhetőek. A MD elképzeléseknek ugyanis ezzel kapcsolatban több „hátulütője” van: 1. A szerencsejátékokban megnyilvánuló szabályok, melyek több-kevesebb valószínűséggel eredményhez (nyereséghez) vezethetnek, nem a játékfolyamatok „szülöttei”, hanem ezek kitalálóitól erednek. 2. A biogenezisszel kapcsolatos információ ezen az alapon nem belső (endogén), mint ahogy a MD megköveteli, hanem külső (exogén). 3. Az alkalmazott egységek, mint a színes körök, két és háromdimenziós hálózatok, kockák, kártyák információtartalma elenyészően csekély, még egy viszonylag egyszerű kismolekula kémiai információtartalmához képest is.
További problémát jelent a darwinizmus folytonossági elve. Eszerint a biológiai evolúció apró lépésekben történik. Ez az élettelenből az élőbe való átmenet nehezen képzelhető el. Meglepő módon ezen a ponton a világnézetileg ellentétes pontot elfoglaló nézetek, a holista (teista) és a marxista (dialmat) találkoznak. A biológiai redukcionizmust egyikük sem fogadja el, de természetesen teljesen eltérő okok alapján. Utóbbi esetben a folytonossági elv ellentétben áll a marxizmus dialektikus ugrásnak nevezett tételével, mely szerint kis mennyiségi változások idővel minőségi változásba „csapnak át”. Frolov I. T., vezető szovjet biológus így írt erről (1980): „Az élő rendszerek úgy vannak megszerkesztve, hogy bizonyos tulajdonságaik egyszerűen megmagyarázhatatlanok, ha a fizikára és a kémiára, a molekuláris kölcsönhatások szférájában lejátszódó elemi formákra és jelenségekre akarjuk őket visszavezetni. Így pl. még a fehérjék és a nukleinsavak alapfunkciói sem a tiszta kémizmus alakjában játszódnak le, hanem sejtes szerveződésben.”

(Az élet keletkezése és a materializmus.) A materializmus hívei, ha nyíltan nem is mindig, mégis gyakran kénytelenek elismerni, hogy az élet keletkezése rendkívüli esemény volt. Ezt számos vezető természettudós nyilatkozata bizonyítja: 1. Az Istent „jó esetben bizonytalan feltevésnek” minősítő, 2004-ben elhunyt Crick F. szerint „…minden ismeret birtokában, melyek rendelkezésünkre állnak, tisztességgel csak az állapítható meg, hogy az élet keletkezése bizonyos értelemben csaknem a csodával határos, mert létrejöttéhez a feltételek elképzelhetetlen sokaságának kellett teljesülnie.” – „Ma csak azt mondhatjuk, nem eldönthető, hogy az élet keletkezése a Földön szélsőségesen valószínűtlen vagy szükségszerű esemény volt-e, illetve, hogy mi az igazság a két véglet között.”
2. Cairns-Smith A.D.: „Kétségtelen, hogy kísértés van arra, hogy az élet keletkezése, ha valójában nem is természetfölötti, de egy egészen rendkívüli esemény volt, egy esemény alacsony valószínűséggel, egy statisztikus ugrás egy nagy választóvonalon keresztül. Egy nyoma a mágiának lehet benne.
3. Bernal, J. D. marxista biofizikus. Ő és Cairns-Smith hívja fel a figyelmet az ásványfelületek fontosságára a prebiotikus kémiai reakcióknál; 1953-ban Lenin békedíjat kapott, a MTA és az angol Royal Society tiszteletbeli tagja: „Még igen távol állunk attól, hogy felfogjuk, hát még attól, hogy megválaszoljuk az élet eredetére vonatkozó alapvető kérdéseket….melyeket lényegében a kémia nyelvén kell megfogalmaznunk. Alapvető hibánk az, hogy képtelenek vagyunk megadni a választ, amikor azt állítjuk, hogy minden természetes. Nem is látjuk, hogy van valami, ami válaszra vár.” 4. Kahane E., aki Franciaországban élt, közismerten redukcionista biológus. 1964 november 17-én a CERN kutatóintézetben a biogeneziszről tartott előadásában a következőket jelentette ki: „Abszurd és értelmetlen dolog azt hinni, hogy az élő sejt magától keletkezett. Mindazonáltal hiszek benne, mert nem tudom magamnak a dolgot másképp elképzelni.”
5. A kozmokémia sikerein felbuzdulva egyes kutatók újból felvetik az arrheniusi pánspermia gondolatát, azzal a céllal, hogy a teremtettséget, mint okozati tényezőt ki lehessen iktatni, noha ennek száz éves késéssel (1908) történő visszaplántálása a 20. század elejére, éppen természettudományos szempontból tarthatatlan: l. A javaslat ugyanis nem ad megoldást, hanem térben és időben bizonytalan mértékben eltolja, ami agnosztikus álláspontot jelent. 2. A pánspermia-hipotézist az ősrobbanás elméletének megszületése előtt fogalmazták meg, amikor a kozmoszt térben végtelennek, időben örökkévalónak tartották. 3. Felvetődnek ezzel kapcsolatban kifejezetten természettudományos problémák is. Kérdés pl., hogy a világűr, az életre kifejezetten pusztító hatású, körülményei között „életcsírák” vagy esetleg élő egysejtűek az „űrutazást” hogyan vészelik át.
6. Hoyle F., asztrofizikus, a múlt század 70-es éveiben még harcos materialista, és Wickramasinghe Ch., indiai biológus szerint az élet keletkezésének „természetes” oka van. Mivel azonban élő rendszerek véletlenszerű kialakulásának valószínűsége „alig észrevehetően” több, mint zérus, ezért az élet keletkezéséhez szükséges (biológiai-, genetikai-) információ eredetéhez „értelmi tényezőt” kell keresnünk. Meglepő ezek után, hogy a nevezett szerzők tagadják, hogy a teremtő ok a tradicionális, természetfeletti Isten lenne. Állításuk szerint a biológiai információ forrása, és így az élet keletkezésének oka az „értelemmel rendelkező” kozmosz. Hoyle és Wickramasinghe elképzelései szerint a földi (és a Világegyetem egyéb alkalmas helyein feltételezett) élővilág az „égből hullott gének” közreműködésével keletkezik. A „vándorló életcsírák” ily módon, szerintük, biokémiailag eleve meghatározottak : „feltételezzük – írják -,hogy a szénalapú életet nem szénalapú értelem hozta létre, ez azonban semmi esetre sem azonos Istennel”.
A baj az, hogy a fenti elképzelésekhez nem szükséges molekuláris biológia, de még modern természettudományok sem. A teremtő erővel rendelkező kozmoszt Giordano Bruno már a 16. században (l584) feltalálta. Munkájának címe „Párbeszédek az okról, elvről, egyről és a végtelenről, világegyetemről és világokról.” Valójában, hasonló elképzelések már a pogány korból (Hérakleitosz, Parmenidész), majd a keresztény ókortól (pl. az újplatonista Plótinosz, i. sz. 203–269) ismertek.
7/ A teljesség kedvéért, legalább mint „csodabogarat”, említeni érdemes a hipotézisek közt Crick „irányított pánspermia hipotézisét”. Crick szerint, amennyiben az ősföld atmoszférája nem volt kellően redukáló hatású (pl. semleges vagy esetleg gyengén oxidáló), úgy szerves vegyületek és élet sem keletkezhetett rajta. Felveti azért azt a fantasztikus ötletet, hogy az „életcsírákat” négymilliárd évvel ezelőtt „ismeretlen asztronauták” hozták magukkal, akár tudatosan, akár szennyezés formájában A 2004. június 29-én San Diegóban elhunyt Crick F., akit rajongói, nem minden alap nélkül, a 20. század Darwinjaként emlegettek, maga sem vette komolyan ezt az elképzelést: „Minden alkalommal, mikor cikket írok az élet eredetéről, megfogadom, hogy soha többé nem írok róla, mert túlságosan szegényes a tényanyag és túl sok körülötte a spekuláció. Bevallom, hogy ezt a fogadalmamat minduntalan megszegem, mert a téma ennek ellenére ellenállhatatlanul izgalmas. Nem volt túl jó véleménye a hipotézisről Crick feleségének sem: „Hogy lehet egy ilyen maszlagot komolyan venni ? Az egész elképzelés bűzlik az UFO-któl és az újabb keletű űrkaland filmek agytompító gőzétől.”

(Világnézet és holizmus.) A holizmus nem vallásfilozófia, de elfogadja a teremtettség fogalmát, mint okozati tényezőt (kreacionizmus). Csupán ezen az alapon azonban a panteista elképzelésekkel (lásd Hoyle és Wickramasinghe, Bruno G., stb.) egy kalap alá kerülne. A kreacionizmus kifejezést viszont gyakran összekeverik a fundamentalizmus fogalmával, ami viszont a bibliai teremtéstörténet szó szerinti értelmezését jelenti. A keresztény alapokon álló természetfilozófiát teizmusnak nevezzük, melyen a következők értendők: l. Teremtő erővel csak a személyes Isten (monoteizmus) rendelkezik. 2. Természettudományos megállapítás nem állhat ellentétben Isten létével. 3. Isten a természeti folyamatokba közvetlenül nem avatkozik bele. 4. Isten teremtői tevékenységében is változatlan. 5. A teremtés nem az időben és térben történt, mivel az idő és tér maguk is teremtett létezők. 6. Isten a dolgokat akarata szerint és nem szükségszerűségből alkotta meg.
Természeti folyamatokból a véletlen a holizmus szerint nincs teljesen kikapcsolva, sőt szükséges. A determinisztikus (Laplace) illetve a teljesen véletlenen alapuló (Monod J.) felfogás két szélsőséget jelent. A sztochasztikus fizikai folyamatokban (pl. rádioaktív bomlás) a véletlen fontos szerepet játszik, de nem „teremtő véletlenről” van szó. Szigorúan determinisztikus fizika és biológia esetén viszont nem lehetnének választási lehetőségek, sem sokféleség, sem változatosság. A holizmus, mint természettudományos nézet elfogadja az evolúciót, mint jelenséget. Az evolúció azonban okozat, amely okot kíván. Az ok és cél néküli evolúciót, más szóval az evolucionizmust a holizmus (teizmus) elutasítja. Az evolúció úgy fogható fel, mint a teremtés időbeli és térbeli kibontakozása.
A holizmus nem ragaszkodik a folytonossági elvhez, éppen egy másik természettudományos felismerés, a kvantumfizika létrejötte után, mely szerint az elemi energiaváltozások nem folytonosak, hanem ugrásszerűek. A MD hívei viszont „törést” látnak evolucionisztikus elképzeléseikben, ha az élet megjelenését egy új létező „felbukkanásának” fognák fel. Az élet keletkezésének rendkívül kis valószínűségét, nézeteik alapján, ők is kénytelenek elismerni. Iris Fry, a tel-avivi Cohn Filozófiai és Tudománytörténeti Kutatóintézet munkatársa azokat a kutatókat, akik világnézetüktől függetlenül a földi élet „felbukkanását” rendkívül kis valószínűségű eseménynek tartják szinte a „csodavárók táborának” (almost miracle camp) nevezi. Szerinte, és nem minden ok nélkül, a gyenge redukcionizmus kreacionizmushoz vezet. Stansfield W. szerint: „…a teremtés elvét vallók bármilyen jelenséget könnyen megmagyarázhatnak azzal – Isten így alkotta. – Bár e közelítésmód abszolút értelemben teljesen kifogástalannak bizonyulhat, a további vizsgálódások szándékát nem táplálja, így intellektuálisan erőtlen.” A jelen viszonyok nem táplálják a nevezett szerző aggályait, mivel a témával kapcsolatos „információözön” befogadására a meglévő szakfolyóiratok gyakran nem elegendők; 3-4 évenként kell az utóbbi időben újabbakat megindítani.
A hivő biológusok, világnézeti szempontból, a holizmus vagy a gyenge redukcionizmus álláspontját fogadják el. Schramm G., német biológus így nyilatkozik: „Ha a genetikai információt üzenetnek fogjuk fel, akkor Platón idealizmusa megdöbbentő módon beigazolódik…– „A molekuláris biológia megtanított bennünket arra, hogy az átmenet, (azaz) szellemi alappal bíró dolgok keletkezése, nem az ember megjelenésével, hanem már sokkal előbb megkezdődött.” Vannak azonban, akik nyíltan is elismerik istenhitüket. Vollmert B., a Karlsruhei Polimerkutató Intézet igazgatója így nyilatkozik: „Hogy egyáltalában milyen Istent ismer el valaki, az elhatározás kérdése, mellyel minden ember szemben találja magát, s melyet semmiféle tudomány nem vehet el tőle. Csak azt tudom megállapítani, és arra rámutatni, hogy az evolúció önmegnyilvánulásának a sorozata az elemi részecskéktől az emlős állatokig, a monomer molekuláknak polimerekké (RNS/DNS, fehérjék) való átalakulásánál törést szenved”. Még a Szovjetunió fennállásának idején Frolov, marxista genetikus így ír: „Nem véletlen, hogy a (holista) álláspontot elfogadó mai biológusok nagy része „mellékfoglalkozásként” még okleveles teológus is, (pl. Haas J. és Dessauer F. Németországban, Blandino Olaszországban) vagy pedig közvetlenül, nyílt vallásos ideológia, illetve a mindenkori közegükben uralkodó idealista filozófia hatása alatt állnak, mint Schramm (Német Szöv. Közt.) Portmann (Svájc) és Sinnot (USA).”

(Összefoglaló) Hruscsov, még mint szovjet államfő, a múlt század hatvanas éveinek az elején egy ideológiai tanácskozáson azt a véleményét fejezte ki, hogy a tudomány a növekvő Holdhoz hasonlítható, melynek ugyan még vannak sötét felületei, de csak idő kérdése, hogy ezek eltűnjenek, mikor is a telihold fényében az emberiség nagy problémái természettudományos alapokon megoldhatóvá válnak.
A fenti ismeretelméleti kérdés részletes tárgyalása nem tartozik e tanulmány keretébe, annyi azonban már most megállapítható, hogy a 20. század második felének hatalmas természettudományos fejlődése sem váltotta be a materializmus filozófiájának a biogenezisszel kapcsolatos elvárásait. Hruscsov hasonlatát módosítani kell. A világos területek valóban növekednek, de a „tudomány holdjának” mérete és vele együtt a sötét területeké is nő. A világnézeti harc, mely ezt a kérdést mindig jellemezte, Démokritosz, Lucretius, Szent Ágoston és a manicheusok kora óta eltelt másfél-kétezer éve folyik. Legfeljebb az állapítható meg, hogy a materializmus „támadókedve” alábbhagyott, mivel jelenleg nem a teizmussal van baja, hanem a saját hipotézisein tátongó „lyukak betömésével”, melyek a növekvő kísérleti ellenőrizhetőség révén váltak ismeretessé, és így nem lehet őket hosszú ideig szőnyeg alá söpörve tartogatni.
A korlátlanul fenntartható fejlődés hipotézisének hívei, Madách Imre falanszterbeli tudósához hasonlóan élő sejt mesterséges előállítását fogadnák el bizonyíték gyanánt. Ma, a 21. század első éveiben már szakfolyóiratok is léteznek (pl. az Artificial Life című), melyek ezzel a kérdéssel tudományos szinten foglalkoznak. „Mi az a legegyszerűbb szerkezet, melyet már élőnek lehet tekinteni ?” – teszi fel a kérdést Luisi P. L., a svájci ETH egyetem polimerkutató intézetének tanára. – „Miért nincs egy sejt egyféle fehérjével és egyféle nukleinsavval ? És, ha nincs a természetben ebben a pillanatban egy ilyen dolog, miért nem szerkesztünk egyet a laboratoriumban ?” – „Képes lenne egy ilyen sejtmodell …teljesíteni egy valódi élősejt olyan működését, mint az önmásolódás és esetleg a fejlődés ?”.
Fentiekkel kapcsolatban ma már Manfred Eigen, az MD fő propagálója is tartózkodóbb: ”Ha valaki le tud vezetni egy olyan természeti törvényt, melynek működésére élet keletkezett a Földön, miért nem szedi össze tüstént a szükséges anyagokat és teremt újra életet egy kémcsőben? Mindaz, aki ilyen kísérletekre vállalkozna, komoly mértékben alábecsülné a kémiai evolúció bonyolultságát.”
A valóság jelenleg az, hogy sem élősejtet, sem valamilyen formában élő rendszert, sem folyamatosan (külső utánpótlás nélkül működő) önmásoló kémiai rendszert nem sikerült eddig előállítani. De, ha sikerülne is, ez legfeljebb egy primitív élő rendszer abiogénen történt előállíthatóságát, de nem prebiotikus keletkezését bizonyítaná.. Kísérletek végzése azonban, mint a biopolimerek mesterséges előállítása fáradságos, hosszú, sokszor keserves munka., ami valóban megérdemli a legmagasabb tudományos kitüntetéseket, mégis az itt eddig elért eredmények szánalmasan kevesek ahhoz képest, melyek egy élő rendszer előállításához mai ismereteink szerint szükségesek lennének.
A gordiuszi csomó szétvágásának meggyorsítására most két hosszú távú elképzelés van folyamatban. Az egyik a közismert Mars-kutatás, mely már évtizedek óta folyik. Ettől azt remélik, hogy a Mars bolygón egykori életnek a nyomait fogják megtalálni. Ma ezzel a részfeladattal kapcsolatban csak annyit érdemes megjegyezni, hogy van e egyáltalában valami értelme egy ilyen „kerülőutas” vállalkozásnak, melynek sikerszázaléka még csekélyebb, mint a földi élet keletkezésének felderítése redukcionista alapokon. Az első asztronautákat szállító űrjármű indítását 25–30 év multával ígérik. Gánti Tibor, a biogenezisz problémájának egyik vezető hazai szakértője, a Nemzetközi Űrhajózási Akadémia (IAF) 1978 novemberében, Dubrovnyikban tartott kongresszusán még így foglal állást: „A szerves vegyületek legösszetettebb halmaza sem élő rendszer.” -…. „Az első élő rendszerekre vonatkozóan …semmiféle kísérleti adatunk nincs. Így a hit, hogy az élet keletkezése törvényszerűen bekövetkező folyamat, hit marad csupán. Hit marad, mind a földi életkeletkezés, mind pedig a Földön kívüli élet keletkezése vonatkozásában.” Ez a megállapítás, a sok esetben hamis beállításokkal dolgozó, népszerűsítő természettudományos irodalom és a napisajtó szenzációhajhász közleményeitől függetlenül, még ma is érvényes, sőt a legújabb asztrofizikai kutatások azt jelzik, hogy a kozmosznak az élet keletkezése szempontjából megismerhető részében a Földhöz hasonló bolygók létezése, melyeken a legfontosabb életfeltételek megvannak, elenyészően csekély valószínűségű.
A másik próbálkozás kézzelfoghatóbb, de gyors sikerre itt sem lehet számítani. Számos kísérlet történt az utolsó két évtizedben, melyek alapján az élet keletkezését számítógépes szimulációval próbálják levezetni. Ez az elképzelés a kémiában valójában nem új. A számítógépek (komputerek) alkalmazása hatalmas lendületet adott olyan elméleti, pl. kvantumkémiai problémák számítási feladatainak elvégzéséhez, melyek bonyolultságuk miatt enélkül gyakorlatilag megoldhatatlanok voltak. A biogenezisz esetében azonban ennél többről van szó. Egy új tudományág van keletkezőben, melyet összefoglaló névvel „számítógépes kémiának” (computer chemistry) lehet nevezni. A szakirodalomban ennek egyes ágazatait algoritmikus, sztochasztikus, véletlenszerű stb. kémiának nevezik.
Az egyik nagyszabású vállalkozás lényege az, hogy az elképzelt prebiotikus kémiai reakciók kibontakozását a kezdeti káosz állapotából egy Föld nagyságú és hozzá hasonló reakcióteret feltételezve, számítógépes programmal utánozzák le. A program propagálói, az izraeli Weizmann Kutató Intézet, molekulárgenetikai osztályának kutatói bíznak abban, hogy megfelelő szoftverek szerkesztésével, kipróbálásával, fejlesztésével, a kezdeti viszonyok, viszonylag kis molekulák gyenge kémiai kölcsönhatásoktól eredő hálózataként leírhatóak lesznek, a belőlük kibontakozó evolúciós folyamatokkal együtt. Azzal azonban a vállalkozás tervezői maguk is tisztában vannak, hogy a jelen pillanatban egy olyan program lefuttatásához, melyben esetleg több millió molekula részvételét kell figyelembe venni, a ma ismert hardverek (működési sebesség, tároló képesség, stb.) még korántsem elegendők. A Moore-szabály szerint 18 hónaponként kétszereződik a számítógépek szerkesztésének a teljesítőképessége. Ennek alapján l5 évre becsülik azt az időt, melynek elteltével olyan hardverek fognak rendelkezésre állni, melyek segítségével betekintést lehet nyerni a prebiotikus kémiai káosz rejtélyeibe. Ehhez azonban teljes tervezettséggel rendelkező szoftverek szükségesek, megfelelően kiválasztott paraméterekkel (változtatható mennyiségekkel).
A vállalkozás jövőjéről ma legfeljebb találgatni lehet. Kérdés viszont, hogy az eredmény mennyiben fogja tükrözni a modell tulajdonságait és mennyiben a valóságot. Kérdéses az is, hogy az ilyen modell megfelel-e tervezőik céljainak. A vállalkozás egyik tényezője az emberi szellem találékonyságát tükröző szoftver, melynek „lefuttatásához” igen nagyszámú számítógép összekapcsolásával létrehozott „agytröszt” megszerkesztését tervezik. Ehhez, mint anyagi tényező járul hozzá a hardver. Az energiát a hardvert működtető elektromosság képviseli. Vajon melyik tényező itt a legfontosabb ? Mert, ha a szoftver, akkor a vállalkozás sikere sokkal inkább a MD cáfolatát, mint megerősítését fogja jelenteni. Karl Popper szavaival élve: „A materializmus túlmutat önmagán !” (Materialismus transcends itself !).


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969