2013. I-VI
 

A bulvár sikertörténete
Szegedi László

A People magazin John Lennon 1980-as halálát követően, a példányszám növekedésére ható tényezők képletében így határozta meg a siker lényegét: „Semmi sem jobb, mint egy híresség halála.“ A bulvár mára eljutott addig a pontig, hogy néhány szófoszlányból képes egy teljesen légből kapott történetet kikerekíteni, sőt, a bulvár szolgálatában álló paparazzók hiéna módjára falkába tömörülnek és a halálba űzik az áldozatukat.
A bulvársajtó, melynek története Európából indult, a tömegkor sajátos terméke. A londoni Grub Streeten már a 18. században kialakult az ún. írói proletariátus, a filléres újságok („penny press“) és a hírközlés speciális formái. A késő 19. századi amerikai bulvárlapok is a londoni elődeik mintáját követték. Az amerikai újságírásra legnagyobb hatást gyakorló három személyiség szorosan kapcsolódott Európához. Pulitzer József (1847-1911) magyar, az idősebb James Gordon Bennett (1795-1872) skót bevándorló volt, Benjamin Franklin (1706-1790) pedig hosszú időt töltött Angliában (1757-1775).
A bulvársajtó elterjedésének előfeltétele a tömeges megjelenés társadalmi és technikai feltételeinek kialakulása volt. Ezek: a sajtószabadság, a gyors hírközlési technikák (távíró, telefon, rádió stb.), az olcsó és gyors nyomtatási technikák (rotációs nyomtatás), a tömeges olvasni tudás, az urbanizáció és az üzleti szellem, mely képes kiszolgálni a vásárló igényeit és meghódítani és befolyásolni a tömegeket.
A sajtószabadságot 1644-ben John Milton, angol költő és politikai író az elsők között követelte Areopagitica című pamfletjében. Bevezetésére végül 1695-ben került sor. Sok ország azonban továbbra is megkísérelte korlátok közé szorítani a sajtót, például azáltal, hogy a lapok minden egyes oldalára súlyos adót vetett ki. A brit újságokra először 1712-ben rótták ki ezen adónemet. Ezért a kiadók nagyobb lapformátummal léptek piacra, hogy minél több hírt tudjanak közölni ugyanannyi adó megfizetése mellett. A szokványos lapformátum tehát kezdetben nagyobb volt, mint a mai bulvársajtó lapmérete. Az 1800-as évekre az említett adónemek megszűntek, de a lapformátumok megmaradtak. A bulvárlap tehát sajátos oldalnagyságot és újságírói stílust is jelent. A műfaj angol neve (tabloid) kis gyógyszerfajtákra, vagyis a lapok szokványosnál kisebb oldalnagyságára utal. A tabloid nevet a New York Daily News vezette be 1919-ben. Ezzel szemben a műfaj német (Boulevardzeitung) és magyar neve (bulvársajtó) a francia eredetre utal. A 18-19. században sok nagyvárosban lerombolták a középkori városfalakat és a szűk utcák házait, s a helyükön széles utakat és sétányokat hoztak létre, fákkal beültetve. A bulvárlapokat ezeken a bulvárokon kezdték árulni. A kisebb oldalakat jobban lehetett olvasni séta közben vagy a villamoson. 2003-tól a komoly lapok közül a The Independent a szokásos és bulvárformátumban is kiadta a számait, miközben a tartalom nem változott. A The Times szintén piacra lépett a kisebb lapformátummal. Ezt Compact Times-nak nevezik és 2004 novemberétől kizárólag bulvárformátumban jelenik meg. A napilapok piacának 60-80 százalékát ma a bulvárlapok teszik ki. A legnagyobb bulvárlapok a német Bild Zeitung, mely napi 4,2 millió példányban fogy el (az 1980-as években a példányszáma még 5 millió volt) és az angol The Sun a maga 4,8 milliós példányszámával.
A filléres újságok terjesztését a tömeggyártás tette lehetővé. Richard March Hoe 1845-ben feltalálta a rotációs nyomógépet, amely óránként 25 ezer példányt tudott előállítani. 1833-ban Benjamin H. Day megalapította a New York Sunt, az első sikeres amerikai filléres újságot, mely tűzesetekről, bűnügyekről, házassági hírekről és ehhez hasonló eseményekről tudósított. Egy másik filléres lapot, a New York Heraldot James Gordon Bennett alapította 1835-ben.
A 19. század közepén mindenhol felgyorsultak az urbanizációs folyamatok és megjelent a közép- és nagypolgárság, a legfontosabb ízlésformáló tényező. Budapesten például 1896-ban a tömegközlekedést már 71,1 millió utas vette igénybe. A nagyvárosi sajtó ezért a tömegeket célozta meg. Az ő igényeikhez való alkalmazkodás magyarázza a lapok apróhirdetési rovatainak megszületését is.
Mivel ezek a rétegek gyors ütemben szereztek műveltséget, az némi kívánnivalót hagyott maga után. Ez a közönség már nem a mélyenszántó és bonyolult gondolatokat igényelte, mint az arisztokrata szalonok közönsége, hanem a szórakoztató híreket. Jellemét és kultúráját az indiszkréció, a mértéktelen leselkedés, a híres emberek iránt érzett, irigységgel keveredő rajongás határozta meg. A bulvárlapok ezért ma is előszeretettel koncentrálnak a szenzációra, sőt képesek kreálni is szenzációt. Ez a stílus Európából került át Amerikába és más országokba.
Ahogyan Nagy Endre megfogalmazta , a Magyar Estilap „négyoldalas, kétfilléres bulvár újság volt, kérész élete arra a félórára szorítkozott, ami alatt az emberek villamoson haza szoktak rohanni az ebédjükhöz”. 1887 novemberében jelent meg a Kis Újság mutatványszáma, melynek programja így szólt: „Tetszetős a formája, bő a tarisznyája, potom pénz az ára!... Az élet mindennapi nehéz gondja sok-sok ezer embert tart nehéz munkában, akinek kevés idő jut a pihenésre, újságolvasásra és ezért röviden, de alaposan szeretnek értesülve lenni a világ folyásáról.” Ezeknek a lapoknak nem voltak nagy publicistái és szerkesztői, nem fejlesztettek ki értékes formát, ezért aktualitásuk abban a pillanatban elenyészett, amikor a szemétkosárba dobták őket. A tömegsajtó: a bulvárlapok – majd a szenzációsajtó – Buzinkay meghatározásában „olyan laptípusok, melyeket elsősorban a forgalmas nagyvárosi helyszíneken (főútvonalakon, boulevard-okon, pályaudvarok környékén, villamosokon és kávéházakban) árusítottak. Később voltak olyan lapok is, melyeket csak ezeken a helyszíneken lehetett megvásárolni, és nem is lehetett rájuk előfizetni... A tömegsajtó jellegzetességei: az utca felmagasztalása és kiszolgálása, hivatástudat, s érzelmesre hangolt önstilizálás.”
A szenzáció lényege – Buzinkay szerint – „az utcán közlekedõ, dolgai után futó modern (nagy)városi ember” figyelmének és aprópénzének megszerzése. „Az 1880-as években megnőtt a közönség igénye a szenzációs információra. A közönség, mely mindinkább tömegként kezdett viselkedni, egyre népesebb lett, a lapok ezért a példányszám növelésére, mind több szenzáció közlésére törekedtek... Ez a közönség hagyományos módon, a hírlapi előfizetés vagy a könyvesbolti, esetleg vegyeskereskedésbeli elárusítás útján megközelíthetetlen volt, viszont az utcai árusok és a pályaudvarokon felállított újságos standok révén el lehetett érni.“
Amikor Az Est, a legnépszerűbb magyar bulvárlap 1910-ben elindult, nagyszabású, amerikai stílusú kampánnyal vezették be a piacra. A hirdetéseket házfalakon, kerítéseken, bútorszállító kocsikon és újságok szélén helyezték el. A lap munkatársai kézi pecséteket kaptak, melyekkel mindenhova ráüthették a lap reklámszlogenjét. A terjesztésben a rikkancsok egész hadát alkalmazták, a lapdíszeket és plakátokat, valamint a betűfejlécet jeles művészek tervezték meg, a cikkeket telefonon is le lehetett diktálni. Tartalmilag és tipográfiailag a hirdetések jellegét követték (eltérő betűkkel írt címek, tipográfiai játékok, viccre emlékeztető kihagyásos, csattanós megfogalmazások stb.), miáltal cikkeik magukra vonták a figyelmet, meghökkentők és színesek lettek. A politikai témák a háttérbe szorultak és a szerencsétlenség, gyilkosság, gazdasági bűnügy vagy művészeti esemény ugyanolyan fontosságot nyert, mint a legkomolyabb politikai események. A riporterek kíméletlen célratörése és a lap megbízható hírszolgálata tekintélyt, általános elismerést és befolyást szerzett az utóbbinak külföldön is.
A lap programjában szintén a tömegeket célozta meg, és ebben felfedezhető volt még némi idealizmus is: „Az utca újságja akarunk lenni, mert az utca mindenkié, az utcán mindenkinek át kell haladnia, azon fordul meg minden szomorúság és odaragyog minden napfény. Ízléses, bátor, szabad és becsületes lesz Az Est. Új színekkel, új formákkal vágunk utat az események áradatában, s mindenütt ott leszünk, ahol szükség van a gyöngeség vagy el nem ismert érdem védelmére, s az álarcos bűnök leleplezésére. Mi mindent odaadunk, amit független, tiszta kezű és a nagy emberi ideálokért küzdő újságírók odaadhatnak: szívünket, eszünket, munkánkat – érte cserébe csak a közönség szeretetét kérjük.”
Miközben az utca színvonala napjainkban, a fogyasztói társadalomban, már a bandakultúra színvonalára süllyedt, a bulvár is pontosan ezt a szintet követi és esze ágában sincs Az Est által meghirdetett „gyöngeséget” és „el nem ismert érdemet” védeni. A kommunizmusban a bulvársajtót polgári csökevénynek tartották, ezért 1956 után a bulvár hagyományait Magyarországon csak az Esti Hírlap vitte tovább, bizonyos határok között. Ma a bulvár az emberek „primér“ érdeklődését célozza meg: pénz, szexualitás, és mások magánélete állnak az érdeklődés középpontjában. A sztárok magánéletével foglalkozó írások a legolvasottabbak, őket az erotika és az oknyomozó bűnügyi anyagok követik népszerűségben. A bulvár újság legfontosabb vonása, hogy könnyen érthető, ezért tömeges érdeklődésre tart számot.
A bulvár másfajta kommunikációs stratégiát alkalmaz, mint a média egyéb szegmensei. Alapvetően szórakoztatni akar, ezért a témákat egyszerűen, közérthetően, szórakoztató módon dolgozza fel. Az unalmas bulvárlap azonnal csődbe megy. A politikai lapok az események legjellemzőbb vonásait keresik, míg a bulvár a különöset, a megszokottól eltérőt kutatja. A bulvársajtó arra törekszik, hogy minél bombasztikusabb legyen, hogy kiszolgálja a közönségét. Az anyagok rövidek, mert az olvasó kényelmes és nincs is ideje olvasni. A bulvárszerű televíziók sok hírt adnak, sok képpel, ezáltal a mérsékeltebb figyelem-összpontosítás mellett is képesek több információt átadni. Ezen alapul a bulvársajtó terjesztési módszere is. A címlap harsány, plakátszerű, nagy betűkkel kelti fel a figyelmet.
A szenzációsajtó korszaka Amerikában a 19. század végétől a 20. század elejéig tartott. Kialakulása 1895-höz köthető, amikor William Randolph Hearst (1863-1951), amerikai sajtómágnás megvásárolta a New York Journalt és minden erejével azon volt, hogy növelje a példányszámot. A lap árát egy centre csökkentette és megnövelte az oldalszámot. Módszerei nagy részét Joseph Pulitzertől (1847-1911) tanulta, akinek lapjától, a New York Worldtől átvette a harsány főcímeket, melyek méretét megnövelte, és vastagabb betűkkel szedette őket. A Journal első oldalára mindig valamilyen izgalmat és érdeklődést keltő banális téma került. A vasárnapi mellékletek színes komikus rajzainak (a későbbi képregényeknek) közlése Pulitzer újítása volt. Hearst 1896 januárjában átcsábította a Journalhoz Richard F. Outcalultot, a népszerű The Yellow Kid komixok szerzőjét. A figurát jellegzetes sárga ruhájáról nevezték el. Innen ered a szenzációsajtó angol elnevezése is (yellow journalism). Hearst emellett Pulitzer újságja vasárnapi mellékletének teljes szerkesztőgárdáját is átcsábította a saját lapjához. Pulitzer azonban nem adta fel a harcot. George B. Luksot kérte fel a Yellow Kid történetek folytatására.
Az olvasók kedvelték a botrányt, és a versenytársak mindent meg is tettek, hogy megfeleljenek az igényeknek. A kubai krízis során a Journal a helyi forradalmárokat támogatta a spanyol király „zsarnokságával“ szemben. Hearst megtagadta, hogy olyan híreket is közöljön, melyek spanyol forrásból származtak, és kizárólag a lázadók álláspontját közvetítette. Ez az egyoldalú magatartás sértette a konzervatív újságírás elveit, de az embereknek tetszett a Journal „lázadó“ álláspontja. A konfliktust a „spanyol gazemberek“ és a „kubai hősök“ leegyszerűsített képlete mentén tálalták. A verseny során mindkét lap színvonala olyan mélyre süllyedt, hogy egymástól lopták a híreket.
Hearst kihasználta, hogy 1898. február 15-én a Maine sorhajó tisztázatlan körülmények között felrobbant Havanna kikötőjében, s ezt követően sürgette a Kubában tartózkodó amerikai civil lakosság és a kubai amerikai tulajdon védelmét. A fiatal Frederic Remington, aki illusztrációkat készített az újságoknak, el akarta hagyni Kubát, mert túlságosan nyugalmasnak és biztonságosnak tartotta. Hearst a következőt sürgönyözte neki: „Kérem maradjon. Ön szolgáltatja a képeket, én szolgáltatom a háborút”. Hearst ezt családi körben büszkén úgy emlegette, mint „a mi háborúnk“.
A havannai incidens után több komoly New York-i lap is, a Times, a Tribune, a Herald és az Evening Post nyugalomra intett. A World és a Journal azonban nagy lármát csapott az ügy körül, azt állítva, hogy az eset nem lehet a véletlen műve. A World példányszáma az incidens utáni héten ötmillióra szökött fel. A háborúhoz vezető hisztériakeltésből a World is kivette a részét, de Pulitzer levelezéséből kiderül, hogy élete végéig mélyen érintették az események. Amikor Venezuela és Brit-Guyana vitatott határvidékén aranyat találtak (1895), Cleveland elnök éles hangú nyilatkozatot tett a Kongresszusban, elítélve az „imperialista“ brit politikát, és döntőbírói szerepet igényelt az Egyesült Államoknak. Ahelyett, hogy vakon követte volna az elnök álláspontját, aki mellett az 1884-es választáson a legmesszebbmenőkig kiállt, Pulitzer arra utasította szerkesztőit, hogy kiegyensúlyozottan tudósítsanak az eseményekről. 1895-ben a World karácsonyi kiadásában már az összes olyan klasszikus elem megfigyelhető, mely lekötötte az olvasók figyelmét, s mellyel Pulitzer pozitív módon tudott hatni a tömegekre. Tájékoztatta őket és az érzelmeikre is hatott, amikor a háborús beszámoló fölé a következő címet illesztette: „BÉKÉT ÉS JÓAKARATOT.”
Amerikában 1901. körül jelentek meg az első bulvárlapok. Az írástudás és a műveltség terjedése a 19. század végén és a 20. század elején kitágította az újságok piacát. Ekkoriban az Egyesült Államokban 1967 napilap létezett. A bulvárlapok a szenzációközlés mellett a reformokat is támogatták, amikor leleplezték az üzleti életben és a kormányban tapasztalható korrupciót. Az első világháború kitörése megnövelte a hírek iránti igényt és a lapok számtalan tudósítót küldtek Európába az események közvetítésére. A háború után nagy sajtókonszernek jöttek létre.
A bulvárlapok népszerűsége az 1920-as, 1930-as években tovább növekedett és az 1940-es években egyes bulvárlapok, mint a Daily News már csaknem meghaladták a kétmilliós példányszámot. Az 1920-as években az amerikai újságok példányszáma mintegy 27,8 millió volt és összesen 2042 angol nyelvű lap volt a piacon. Reggeli és esti újságokat is terjesztettek. Egy lapot két cent körüli áron lehetett megvásárolni. A bulvársajtó fejlődésének legfontosabb tényezői az 1930-as évektől a magazinokban felbukkanó fényképek voltak. A harsány címszavak és a képek közvetlenül ábrázolhatóvá tették azt is, amihez korábban több száz szavas cikkre volt szükség.
A bulvár egyre inkább a szenzációra összpontosított és az 1950-es évektől már nem tekintették megbízható hírforrásnak. Az 1920-as években különösen három New York-i bulvárlap, a Daily News, a Mirror és az Evening Graphic váltott ki heves vitát. A Graphic-ot tartalma miatt (szexualitás, pletyka és bűnügyek) Porno Graphicnak is nevezték. A lap 1924-ben indult és csak kilenc évig működött, de itt indult el Walter Winchell, Ed Sullivan, Robert Harrison (a Confidental Magazin megalapítója, 1952) és mások karrierje is. A fényképeket a Graphicnél minden gátlás nélkül manipulálták. A legnagyobb vitát azonban az 1920-as években az váltotta ki, hogy meztelenkedést és „hálószoba-jeleneteket“ közöltek a címlapon.
Amikor Charles A. Lindbergh gyermekét elrabolták (1932), több mint két évig ez volt a vezető történet Amerikában. Lewis Lapham, a Harper‘s szerkesztője és médiakritikus A gyermekrablás öröksége (Legacy of Kidnapping, 2000) című dokumentumfilmjében ennek a bűnügynek a példáján mutatja be az újságírás sok olyan búját-bánatát, melytől az manapság szenved. Lapham összefüggést lát a Lindbergh-eset részleteinek feltárása és korunk „megasztoriai“ között (O. J. Simpson pere, Lady Diana halála és a Monica Lewinsky botrány). A gyermekrabló utáni hajszában Hearst az amerikai sajtó vezérének szerepében tetszelgett. Lapham bemutatta, hogy Hearst, a szenzációsajtó atyja, miként menedzselte a történetet a kezdetektől, miközben nem sokat törődött a sajtóetikával. Hearst úgy vélte: „A közönség szórakozást akar, nem információt“. A kampány hatására még Al Capone is tízezer dollárt ajánlott fel börtönéből annak, aki a tettes nyomára vezet.
Amikor a gyanúsítottat elfogták, Hearst védőügyvédet fogadott neki, egy komikus, alkoholista figurát, akit a sajtómágnás bőven ellátott pezsgővel és call girlökkel a per alatt. A különkiadások és a modern nyomtatási eljárások lehetővé tették a legfrissebb hírek 24 órán belüli közlését, és a sajtó a legapróbb részleteket is lehozta. Az eset folyományaként 1932 és 1935 között 12-ről 35-re nőtt a bulvárlapok száma Amerikában. Lapham bemutatja azt is, hogy Hearst sztárzsurnaliszta trojkája: Damon Runyan, Adela Rogers St. James és Walter Winchell miként vette ki részét a nemzeti megtisztulás rituáléjából.
Walter Winchell (1897-1972) legendás rovatszerkesztő és rádiós személyiség volt. Tizenkét évesen hagyta ott az iskolát egy vaudeville-társulat kedvéért. Az 1920-as évek elején alkalmazta Hearst New York Mirrorja. Újítása, a sztárról szóló pletyka, (ki vált el, ki házasodott meg, ki lett terhes, ki került összeütközésbe a törvénnyel stb.), ami akkoriban rendkívül szokatlan műfaj volt a nyomtatott sajtóban, hatalmas sikert aratott. A gazdagokat és hírességeket igyekezet lerántani a sárba és ezzel „demokratizálta“ a „felsőbb köröket”. Az 1920-as évek pletykarovata egyfajta keveréke volt az információs szórakoztatásnak és a hírközlésnek. Magas és alacsony színvonalú anyagot: viccet, riportokat éjjeli mulatóhelyekről, szórakoztató betéteket, házassági botrányokat, durva bűntényeket és valós híradásokat kevert egymással. Winchell piszkos módszereket alkalmazott, koholmányokat, féligazságokat és pontatlanságokat terjesztett. A pletykát úgy határozta meg, mint „annak művészete, hogy a semmit úgy mondjuk el, hogy gyakorlatilag semmi se maradjon elmondatlanul“. A pletykát a tömegek erejének növelésére használta fel. Sajátos logikával úgy vélte, hogy az amerikaiaknak gondolniuk kell a szabadságra, mielőtt elveszítik a gondolkodás szabadságát.
Winchell az 1930-as években bekapcsolódott a politikába és a New Dealt népszerűsítette, miközben a gazdagok és a mozisztárok világáról is tudósított. Az 1930-as évek végén, hatalma csúcsán ő maga is gazdag volt, de megmaradt népi hősnek. Rádióműsorát hetente 50 millióan, a felnőtt amerikai lakosság kétharmada hallgatták, napi újságrovatát 75 millióan olvasták. Írásai több mint kétezer lapban jelentek meg világszerte. A maga idejében a legnagyobb hatalmú újságíró volt. Jelentős politikai befolyásra tett szert, és az 1930-as, 40-es években szilárd híve volt Roosevelt elnöknek. Közeli barátja, J. Edgar Hoover segítségével, aki nyolc elnököt szolgált, és aki sajátjaként kezelte az FBI-t, bárkit börtönbe tudott juttatni. Egyetlen, a vasárnap esti rádióműsorában elejtett mondatával képes volt befolyásolni valamely részvény árfolyamának emelkedését vagy zuhanását, vagy sikeressé tenni egy adott vállalatot, illetve bukásra ítélni egy filmet.
Népszerűsége töretlen volt az 1940-es években is, de az 1950-es évek végére csaknem anakronisztikus figura lett a bulvár világában. A televízió befolyása megnövekedett az újságokéval szemben. Ezenkívül a háború után Winchell rossz lóra tett, amikor J. Edgar Hoover elnök, Roy Cohn és Joseph McCarthy szenátor mellé állt a vörös veszély elleni patrióta felbuzdulásban. Winchell elveszítette a humorát és a hatalom megszállottja lett. Az olvasói elfordultak tőle és számos ellenséget szerzett magának. 1972-ben elfelejtett és megkeseredett emberként halt meg.
A pletyka ma mindenütt jelen van. Neal Gabler, Winchell életrajzírója arra hívja fel a figyelmet (Gossip, Power, and the Culture of Celebrity), hogy ma a New York Times és pl. a New York Post világa is összemosódik. Ma mindez a bulvár birodalmába tartozik. Winchell öröksége, a hírességekre épülő kultúra ma is meghatározó jelenség. Ennek veszélyeire Neal Gabler említett könyvében így figyelmeztet: „...a hírességek Amerika elsődleges esztétikai és erkölcsi értékeivé váltak. Az élet döntő erejévé a szórakoztatás vált, és maga az élet ma a legforróbb médium. A hírességek önmaguk merő márkajelzéseivé váltak, oda fejlődtek, hogy el tudják adni a Nike-t vagy bármi mást. Amikor Liz Taylor abbahagyta a filmszínészi pályáját, elkezdte a saját életét játszani, és ez volt a legnagyobb és legjövedelmezőbb szerepe. A tizennyolcadik és a tizenkilencedik században az emberek még tudták, hogy mindenkinek van külön magánélete és külön nyilvános személyisége, melyet a társadalom előtt ölt fel. Olyanok voltak, mint a klasszikus tradíciót követő színészek, azon emberi szerepeket játszva, melyekről feltételezték, hogy sajátjaik. Ma minden képmutatás, és az emberek olyanok, amilyennek tettetik magukat. Mivel mindnyájunkat a hírességek különféle változataival bombáznak, a természetünkből kilúgozták azt, ami fontos. Öltözékünkben mára a címke – a gyártó márkajelzése – a lényeges dolog, nem az, amit viselünk. Az emberekkel ugyanez a helyzet.
Híressé válni az élet paradigmája lett, és mi mindnyájan a részesei akarunk ennek lenni. Ezt látjuk a sporteseményeken, amikor a szurkolók integetnek a kamerák előtt, amikor arra törekszenek, hogy a családjukkal és a barátaikkal együtt lássuk őket az otthonainkban... Amit nyújtani tudnak: a perverzió, és ezt is mutatják meg a kamera előtt, vagy egyszerűen valami rögtönzött dologgal állnak elő. Ez szomorú, patetikus degeneráltság, és Amerika szíve fáj...
A nemzet politikai élete a nép politikai apparátusává vált, tiszta New Deal-lé, mely a polgárokat azzal az érzettel ruházza fel, mintha lenne valamilyen maradék hatalmuk... Kijelöljük a hírnév aspiránsait, a figyelmünkkel szavazunk rájuk, és aztán megnyugszunk, amikor elbuknak vagy sikeresek lesznek. Segítünk nekik felemelkedni vagy lenyomjuk őket, és amikor már eléggé meg vannak alázva, kiterjesztjük rájuk a megbocsátásunkat. Mi vagyunk a bíró és a végrehajtó egy személyben, és minden híresség a közönség által adományozott felhatalmazás alapján működik...
Egyes hírességek soha nem ismerik fel ezt a hatalmat... A közönség olyan istenség, aki új életre keltheti a sztárt, ha úgy határoz.
A szórakoztatás hatalmának az a veszélye, hogy értékrendje minden mást felperzsel, nem ismer semmilyen társadalmi vagy kulturális hierarchiát. Az O. J. Simpson-ügy napi főhírré válik, és a címlapokról kiszorítja a valódi híreket. A Michael Jackson-interjúkat egymás közt csereberélik és a királyi házak eseményei a szélsőségekig jutnak el... Ezen a ponton a vigadalom a tetőpontra ér: az élet filmje valóban mindarról szól, ami fontos, és mindenféle híresség átalakítható szórakoztatássá“.
Ez tehát az a világ, melyet Gabler szerint Winchell hagyott ránk. Úgy véli, hogy a sajtó hatalmát át kell alakítani, hogy az őrült világban újra a józan ész eszközévé váljon. Amikor a „szolgáló kaszt”, melynek Hamvas szerint (Az öt géniusz, 1985) „semmiféle autonóm életrendszere nincs” és „élete csupa kis mozzanatban merül ki”, átvette a „kormányzói kaszt” szerepét, a közérdeklődés a hírességeket kávéivás vagy gyermeksétáltatás közben mutató banális témák irányába tolódott el (az ilyen képekért a kiadó akár ötezer dollárt is képes kifizetni). Olyan ez, mint amikor a harmadik világban a külföldi turistát egy csapásra bámészkodó tömeg veszi körül, hogy lássa mit vásárol, mit eszik, hová megy stb. A bulvársajtó ugyanezt a funkciót tölti be az ipari társadalmakban: virtuális lehetőséget nyújt a bámészkodóknak, hogy élvezhessék a bámészkodás együgyű örömét. Sőt, az olyan extrémitások is megjelentek, mint a tolakodó indiszkréció és a tobzódás a véres jelenetekben – akárcsak az angol rémdrámák korában.
Mindez a szabadság eltorzult, tömegemberi felfogásának, az alacsony értékek túlsúlyának, a közember tágabb elitbe való befogadásának eredménye. Kondorosi Zoltán is felhívta erre a figyelmet Mark Ravenhill egyik színdarabjáról írt kritikájában. A 19-20. század fordulójának naturalistái a polgári társadalmak képmutatásai, a kor hazugságai mögött meghúzódó valódi emberi motivációkat leplezték le. A provokáció ekkor még felháborodást keltett: Ibsen, Strindberg, Hauptmann, majd Pirandello műveit botrányok kísérték. Az 1960-as, 1970-es évek dühöngő ifjai vagy újnaturalistái is a nyers és durva valóságot állították a hazugságokkal, elhallgatásokkal, a látszatokkal szemben.
A 60-as évek ízlésforradalma azonban nemcsak a merev korlátokat rombolta le, hanem ennél jóval tovább ment és ledőltek az ízléskorlátok a hang- és képábrázolás valamennyi formája előtt. Új manipulációs technikák épültek ki, ezért a tabuk ledöntéséből nem a művészet, hanem a tömegszórakoztatás profitálta a legtöbbet. Pontosan ezek azok a jelenségek, melyeket Mark Ravenhill darabja ábrázol: „Az új tömegkultúrában azok a társadalmi tények, amelyről még Ibsen csak szemérmes sejtetéssel beszélt (s amelyet még Pinter is inkább csak körülírt): a vérfertőzés, aberráció, családi agresszió, szexuális erőszak, mára a bulvársajtó és a kereskedelmi médiák vezető témáivá váltak. Ami száz éve még provokáció volt, az ma inkább tömegméretű pletykálkodásnak hat, amely legfeljebb kellemes borzongást válthat ki. Áruházi lopás, kábítószer-függőség, dílerkedés, homoszexuális prostitúció, szexuális aberráció, nevelőapa által a fiatalkorún elkövetett erőszak – ezek a Shopping and Fucking legfontosabb témái. Megdöbbentő és felkavaró valóságtények, amelyeket unásig ismételgetnek a tömegmédiák... Nem egyszerűen a menedzserek világának tart görbe tükröt, hanem azt is érzékelteti, hogy ez a világszemlélet már-már paradigmává válva lassan szétszivárog az egész társadalomban, eltorzítva az élet minden szintjét, a magánélettől a politikáig“, írja Kondorosi.
Ahhoz, hogy a helyi pletykák szintjéről eljussunk addig, hogy a titkokat az egész világ előtt fel lehet fedni, a gondolatátvitel technikák fejlődése mellett a tömegek gondolkodásmódjának megismeréséből származó tudást is az üzleti siker egyik elemévé kellett tenni. Elsőként az ifjabb Johann Strauss (1825-1899) körül épült ki az az irracionális sztárkultusz, mely később a Beatles-fiúkkal kapcsolatos tömeghisztéria jelenségében és John Lennon (1940-1980) kijelentésében is megfigyelhető: „Népszerűbbek vagyunk mint Jézus” (1966), mondta. Ekkor az értéket már a tömegsikerrel mérték. Mindennél szomorúbb módon mutatkozik itt meg az ember manipulálhatósága, szuverenitásának és maradék önbecsülésének az elvesztése, amikor öntudatos lényből puszta bábfigurává lesz, aki bálványát utánozza, és örömében hisztérikus rohamot kap, ha megölelheti vagy megérintheti az imádott sztárt. Ezt a sztárkultuszt a kiadók is tovább fokozzák, amikor tudatosan manipulálják a tömegízlést és százmilliókat fertőznek meg sztárkultuszukkal.
A tömegkultúra mindenhol diadalmaskodott a magas kultúrával szemben. A filmgyárak tulajdonosai hamar megtanulták, milyen eszközöket kell alkalmazni és hogyan kell a forgatókönyveket manipulálni ahhoz, hogy biztos legyen a tömegsiker és ezzel a bevétel. Marilyn Monroe életét például a stúdiók főnökei tartották ellenőrzésük alatt, a saját tulajdonuknak tekintették a színésznőt. Arra kényszerítették például, hogy egyetlen nap elteltével bontsa fel frissen megkötött második házasságát, mert koncepciójukba nem illett bele a férjezett háziasszony imidzse. A Joe di Maggióval kötött házasságába is állandóan beleszóltak, ez vezett ahhoz, hogy a színésznő újabb házassága is kudarcba fulladt.
Az 1920-as évektől a filmproducerek stratégiát dolgoztak ki, hogy színészeiket sztárrá tegyék. Hosszú távú szerződéseket kötöttek velük, hogy minél jobban magukhoz láncolják őket, színi-, ének- és táncórákat szerveztek számukra, erkölcsi záradékokat építettek be a szerződésekbe, melyek meghatározták, hogy mit és hogyan mondhat a színész a nyilvánosság előtt, milyen filmekben játszhat és mennyiért. 1923-ban a hollywoodi színész, Wallace Ried kábítószer-túladagolásban halt meg, mert a filmstúdió nem engedte meg, hogy kigyógyuljon a kábítószer-függőségéből és arra ösztönözte, hogy tovább szedje a morfiumot és úgy folytassa a munkát. Ebből az ügyből az 1920-as évek egyik legnagyobb botránya kerekedett. A színészek csak az 1950-es években kezdtek önállóbbá válni, amikor a nagy stúdió-monopóliumok felbomlottak.
Judy Garland (1922-1969) példája jól szemlélteti, hogy egy stúdió miként épít fel egy sztárt és miként alakítja ki az őt övező kultuszt. Amikor 1935-ben szerződést kötöttek vele, még csak 13 éves volt. A Metro Goldwyn Mayer stúdió hozzálátott a személyisége „formálásához“. Felismerték, hogy a nézők rendkívüli módon kedvelik a hangját és fiatalos báját, ezért elhatározták, hogy „sztárt“ faragnak belőle. 1937-ben az MGM stúdió Dinner Dance rendezvényén a színésznő élőben lépett fel, hogy a nézők előtt bizonyítsák, a saját hangján énekel a filmjeiben. Úgy gondolták, ha egyre többen fogják hallgatni és felismerik a tehetségét, ez népszerűséget hoz a filmjeinek is. A sajtó felkapta a témát, és a bemutatót számos lemezfelvétel és filmszerep követte. 1938 novemberében az MGM felvette a 18 éves Garlandot a sztárok listájára, saját lakókocsit és öltözőt biztosított neki.
Az 1950-es évek botránylapjai már ugyanolyan kíméletlen indiszkrécióval, alantas eszközök használatától sem visszariadva adták elő a hírességek életének eseményeit, mint a mai bulvárlapok. Az átalakulási folyamat izgalmas leírását adja Bill Sloan, az Enquirer és a Globe korábbi szerkesztőjének könyve. A mű az amerikai bulvárlapok doyenje, a The National Enquirer alapítója, a New York Enquirert 1952-ben megvásárló Generoso Pope történetével kezdődik. Pope azt állította: „Felismertem, miként irányítják az autóbalesetek a tömegeket.“ A híreket mindig valamilyen véres hírrel kezdték, melyeket a szerkesztőbizottság valahonnan elő tudott kaparni és hátborzongató képekkel, melyeket a New York-i rendőrségtől és a hullaházak alkalmazottaitól lehetett beszerezni. Pope hamarosan nagy karriert futott be és számos követőre talált. Köztük egy kanadai lapra is, melyet Midnightnak neveztek. Ez lett később az Enquirer riválisa, a Globe.
A másik hírtípus, mely soha nem avul el, a sztárok korai haláláról szóló hírek. A People magazin a címlapsztori alapelveit például a következőképpen határozta meg: „A fiatal jobb mint az öreg. A szép jobb mint a csúnya“, s végül: „minden jobb mint a politika.“ A John Lennon 1980-as halálát követő rendkívül sikeres címlapsztorijuk után ehhez végső szentenciaként hozzátették: „Semmi sem jobb, mint egy híresség halála.“ Neal Gabler szerint a hírességek magánéleti titkainak felfedése humanizálta őket és ennek során megmutatta, hogy ők sem jobbak mint mi, hanem sok esetben „rosszabbak”. Winchell, aki szegénységben nőtt fel és a nagy gazdasági válság éveiben lett sikeres, a törzsközönségét ahhoz hasonló módon szolgálta ki, mint azt a modern szupermarket-bulvárlapok teszik.
Az 1960-as évek végén Amerikában a lapok a gyorsan megszűnő újságos standokról a prosperáló szupermarketekbe kerültek át és leginkább a női közönségre kezdtek összpontosítani. A szupermarket-bulvárlapok olyan amerikai heti magazinok, melyek főként a közéleti személyiségekkel, pletykákkal foglalkoznak, horoszkópokat közölnek és előszeretettel tárgyalják az egyszerű emberekkel megtörtént bizarr eseteket. Az újságoktól eltérően ezeket a magazinok terjesztési hálózatán keresztül juttatják el a piacra, hasonlóan a heti magazinokhoz és a tömegpiacra szánt puhafedelű könyvekhez. Ezeket a lapokat az utóbbi években sokféle kulturális csapásért tették felelőssé. A kritikusok azt állítják, hogy kulturális közéletünk eldurvulása valamilyen módon kapcsolatban van a bulvárlapokkal és az általuk képviselt mentalitással, azzal, hogy a közéleti szereplők életének apró titkai iránti beteges kíváncsiság a kétes értékű közízlés anomáliáiból fakad. Ez azonban Caitlin Flanagan szerint éppen olyan régi jelenség, mint maguk a filmek. A legkorábbi híresztelések filmsztárok erőszakos halála körül keletkeztek. Az olvasót megnyugtatja, ha azt látja, hogy a gazdagok olyan alacsony szintre süllyednek, ahol ők is állnak. Természetesen örömünk a hírességek bukásán nagyrészt a legalantasabb emberi ösztönöknek tudható be. A valóságban azonban a filmeknek mindig újra kell termelniük a „vad képzeteket“, ami valami lényegit sejtet, valami olyasmit, amivel a The National Enquirer és társaik tervezhető nyereséget realizálnak.
Az 1960-as és 70-es évek sajtója, hogy alkalmazkodjon a közönség igényeihez, szenzáció-sajtóvá vált. Eljött ama bulvárlapok virágkora, melyek stílusához a komoly lapok is igazodtak. Bob Woodward és Carl Bernstein oknyomozó riportjai kirobbantották a Watergate-ügyet, mely Nixon elnök bukását okozta. 1970-ben Gloria Steinem kiadta az első feminista lapot, a Ms-t. Célja az volt, hogy lerombolja a „szexuális kasztrendszert“.
Az 1970-es években a verseny még keményebbé vált és a lapok bevételei csökkentek. 1974-ben Amerikában fél tucat szupermarket-bulvárlap jelent meg, és Rupert Murdoch 6 millió dolláros reklámkampánnyal elindította a National Start, az első teljes egészében színes bulvárlapot. A közönség érdeklődése a sztárok életének apró részletei iránt nőttön-nőtt, ezért a lapok mindenféle bizarr részletet leírtak, függetlenül attól, hogy igaz volt-e vagy sem. Hiszen bárkiről bármit legálisan le lehetett közölni. Az Enquirer ekkoriban könnyedén el tudott adni akár 5 millió példányt is hetente. Ebben az évben a lap szerkesztőgárdája elhatározta, hogy – a hírgyártás helyett – alaposabban fogja ellenőrizni hírei valóságtartalmát. Ekkor fedték fel Joan Kennedy alkoholizmusát a választási kampány alatt, a kormányzat pazarlását, és feltártak egy fontos bizonyítékot is az O. J. Simpson ügyben. Elvis Presley halálakor (1977. 8. 16) az Enquirer heti példányszáma 7 millióra ugrott fel. A lap a címlapon hozta Elvis bebalzsamozott holttestének fényképét, amint a koporsóban fekszik. Egyesek szerint ekkor indult el a paparazzi-őrület. (Az első teleobjektívek is az 1970-es években jelentek meg a piacon.) A sztár halálát körülvevő médiacirkusz idején az Enquirer olyan sok riportert küldött Nashville-be, hogy 100 ezer dollárért kellett nekik külön házat bérelni.
Ez egyfajta elfajzott híresség-kultúrát eredményezett. Ennek ellenére a hírességek csak ritkán nyertek sajtópereket a bulvárlapok ellen. A modern bulvárlapok elleni első pert 1976-ban indította Carol Burnett, mert úgy vélte, az Enquirer valótlanul állította, hogy ittasan jelent meg a nyilvánosság előtt. 1981-ben megnyerte a pert, de nem kapott nagy összegű kártérítést. A múltban a viszonylag kisszámú sztár a legális sajtóban ellenőrzést tudott gyakorolni a közölt cikkek fölött. Gyakran előre egyeztették a cikkek szerzőit, a kérdéseket, a fotósokat. A Premiere magazin egyik korábbi szerzője ezt a Los Angeles Times számára úgy fejezte ki, hogy több magazin van, mint olyan személyiség, akit fel lehet keresni. Ha a kereslet és kínálat törvényét tekintjük, az már kívül esik az ellenőrzésen – ez már egy kínálati piac. A bulvárlapoknak ma már nem kell kitalált híreket közölniük. A hírességek elbocsátott asszisztensei pénzért örömmel adják közre a legféltettebb titkokat is.
Az 1970-es években és az 1980-as évek elején a bulvárlapok igyekeztek a „családi hetilap“ imidzsét felvenni. Fokozatosan elnyerték mai formátumukat: a mozisztárokról szóló intim pletykák tömör kivonatai, a közéleti szereplőkkel kapcsolatos botrányok és a „lekaptunk“ jellegű felvételek töltik ki a lapszámot. A stúdiók propagandagépezetei tömegesen látják el gondosan előregyártott történetekkel a reménytelenül sekélyes és alacsony színvonalú magazinokat – gyakorlatilag egyfajta kiegészítő piacot teremtenek a magazinoknak, amilyet a bulvárlapok is kínálnak.
Ezt a magatartási típust Norah Vincent jellemezte a Los Angeles Times-ban. Úgy vélte, hogy a sztárok – cserébe a mesés gazdagságért, a világhírért és a közönség soha nem szűnő imádatáért – kénytelenek elviselni a paparazzók társaságát, akik követik őket az illemhelyre is. Egy híres mondás szerint: „Bármilyen publicitás jó publicitás.“ Állítólag Oscar Wilde mondta, hogy egyetlen rosszabb dolog annál, ha valakiről beszélnek az, ha egyáltalán nem beszélnek róla.
A fotóriporter a jó üzlet reményében – és a minél jobb felvétel érdekében – lapos kúszásban készít felvételt, akár a parlament vagy a nemzetközi konferenciák padlójáról is, ott könyököl kollégáival a tömegben, és állandóan lesi az alkalmat. Ráripakodik a célpontjára, bárkiről legyen is szó, hogy feléje forduljon, megparancsolja neki, hogy természetellenes módon viselkedjen, hogy mutasson valamit, hogy mosolyogjon, hogy a brit miniszterelnök csókolja meg a feleségét, hogy a pápa újra térdeljen le. A paparazzo képes akár fészket is rakni a fán, vagy a kályhacsőből előbújni, mint egy spion, hiszen a lapkiadó kész akár 400 ezer dollárt is fizetni egy pikáns felvételért, sőt még arra is hajlandó, hogy a halálba üldözze az áldozatát, és lefotózza a haldoklását. Ez a fajta tolakodó és érzéketlen paparazzo viselkedés Európában és Amerikában egyaránt ellenszenvet ébreszt az újságírókkal szemben.
A paparazzo olyan fotóriporter, aki kipécézett áldozata engedélye nélkül készít felvételeket. Törvényi szabályozás alá nem eső ténykedése olyan szélsőséges eseteket szül, mint Lady Diana halála (1997). Sloan kimutatta, hogy a hercegnő halála nem gyakorolt jelentős hatást a bulvárlapokra. A baleset után egy darabig igyekeztek hitelesebbé válni és kevésbé összpontosítottak a szórakoztatásra, de azután hamar visszatértek a régi módszerekhez.
A közfelháborodás olyan erős volt a párizsi katasztrófa után, hogy a bulvárlapok jövője néhány hétig kétségesnek tűnt. Az Enquirer és a többi bulvárlap Flanagan szerint bezárkózott vagy teljesen újrafogalmazta az elveit, miként azt korábban már többször is megtették. A hercegnő halálos autóbalesete után az elnyomott kisebbség, a film- és a televíziós sztárok, valamint az európai királyi házak fotogén tagjai összefogtak egymással, a bulvárlapok és a paparazzik bojkottjára szólítottak fel. George Clooney, mint a hírességek vezére állt a mozgalom élére: a „Világ hírességei egyesüljetek!” jelszóval. A People magazin olvasói rovatában megjelenő írások arról tanúskodtak, hogy erős volt a közönség körében a szimpátia az új osztály iránt. A „forró képek” iránt a piacon uralkodó csillapíthatatlan igény óriási csapást jelentett a sztárokra, ezért kénytelenek voltak limuzinjaik elsötétített ablakai mögé bújni.
A bulvárlapok politikamentessége vagy politikai semlegessége néha pozitív tartalmakat is hordozhat. 2004-ben Gergényi Péter, Budapest főkapitánya úgy látta, hogy egyedül a bulvárlapok voltak képesek szakmai szempontok szerint objektíven értékelni a tevékenységét – bár egyébként a magyar bulvárlapoknak csak távolról van közük a valósághoz. Szerinte a hagyományos lapok a politikai irányultságuknak megfelelő szubjektív irányultságot tükrözték, ami végül megakadályozta, hogy országos főkapitánnyá nevezzék ki.
A kínai bulvárlapok is a szenzációra és a botrányra összpontosítanak, de ezáltal egyben a cenzúra határait is feszegetik. Kínában az 1980-as évek végén megszűnt a sajtó központi támogatása. A csőd elkerülése érdekében a kínai újságok áttértek az oknyomozó újságírásra. Paradox módon sok újság a Kommunista Párt tulajdonában van, de a párt, mint tulajdonos egyben védelmet is jelent a kritikusabb hangok ellen. Az 1987-es „burzsoá liberalizáció“ elősegítette az újságírás és a történetírás ugrásszerű fejlődését. A közérdekű kérdések megvitatására a népszerű, sőt a ponyva-történelem vagy az oknyomozói újságírás eszközeit használták fel, olyan nyelvezettel, mely a Párt számára is elfogadható volt. Ezáltal olyan népszerű igényt elégítettek ki, melyre a hivatalos szórakoztatás képtelen lett volna.
A bulvárlapok és a ponyvamagazinok szerkesztői felismerték, hogy az 1949. előtti történelem és a botrányok bemutatása rendkívül nagy haszonnal járhat. Az ún. „tömegkommunikáció-történet“ képviselői (újságírók-történészek, filmrendezők-történészek és ideológusok) jelentős mértékben hozzájárultak a történeti események népszerűsítéséhez. Mindez az 1980-as évek közepén-végén a Szovjetunióban és az 1970-es évek végén Kínában elősegítette a független történettudomány kialakulását. Ezek a „tömegkommunikáció-történészek“ problematikusnak számító témákat vetettek fel, mások a Párt hivatalos történelemértelmezésével szemben egy „párhuzamos“ történelmet rajzoltak fel. Geremie R. Barmé hangsúlyozta, hogy 1985-től kezdve a „problematikus irodalom“ (wenti baogao wenxue), valamint a „tényirodalom“ (jishi wenxue) fokozott mértékben vette célba a nagyközönséget. Miként azt Wu Liang Put, egy sanghaji kritikus megjegyezte, ez oly mértékben serkentette az olvasók természetes kíváncsiságát és exhibicionizmusát, amire a komoly, sőt az olcsó regények sem lettek volna képesek.
Az 1980-as évek közepén és végén az olyan kínai írók, mint Liu Binyan, Su Xiaokang, Dai Qing, Zhao Yu, Li Rui, Ye Yonglie, Quan Yanchi, Liu Yazhou, Yan Jiaqi, Gao Gao és mások jelentős népszerűségre tettek szert. Liu Binyan, Su Xiaokang, Cong Weixi és Zhang Zhenglong művei azért lettek olyan népszerűek, mert olvasóik számára a fontosság érzetét nyújtják, amikor bevonják őket a jelentős társadalmi és történeti kérdések megvitatásába. A fiatalabb írók bátran felvetették a problematikus politikai kérdéseket is, és ezzel nyomást gyakoroltak a sajtó nagyobb szabadságának kivívása érdekében. A törekvésük az volt, hogy a szenzációkeltés útján szerezzenek nagyobb népszerűséget.
Kínában a bulvársajtó népszerűsége az 1990-es évek közepén nőtt meg ugrásszerűen. Kritikus hangvételével és az oknyomozó újságírás módszereinek alkalmazásával hadat üzent a cenzúrának. A bulvárlapok olyan témákkal foglalkoznak, mint az AIDS, a szénbányákban uralkodó rossz munkakörülmények, a kulturális gyökerű korrupció, a rendőri túlkapások stb. Mindez nagy hatást gyakorol a közvéleményre, ezért 2003-ban az Államtanács újraszabályozta az őrizetbe vétel szabályait, a szénbányászatot és más fontos közügyeket, de egyben a kínai bulvárlapok számát is csökkentette.
Az 1990-es éveket a „bulvár évtizedének“ is nevezték. Alter olyan korszakról beszél, melyre „úgy fogunk emlékezni, mint a bulvársajtó aranykorára“. Mindez annak köszönhető, hogy a televízió is a bulvár hatása alá került.
1952-ben az amerikai háztartások 39 százalékában volt televízió. A reggeli és esti hírlapok példányszáma elérte az 53,8 milliót. A sajtó inkább az információn, mint a szórakoztatáson alapult. A stílusa semleges volt, a riporterek arctalanok. Az 1960-as évek végére már a háztartások 90 százalékában volt televíziós készülék, de ez eleinte nem csökkentette az újságok népszerűségét, melyek megbízható, alapos információkat közöltek. 1965-ben az Early Bird, az első kereskedelmi telekommunikációs műhold fellövése lehetővé tette élő adások sugárzását Európa és Észak-Amerika között. A tévés újságírók kezdetben a nyomtatott sajtó módszereit alkalmazták, de Stephen Hess szerint már nem maradtak arctalanok és kezdtek feltünedezni a személyiségek. A CBS-es Walter Cronkite-et Amerika leghitelesebb emberének tartották, és az NBC-s Chet Huntley és David Brinkley sem nagyon maradtak el mögötte. Az 1970-es években piacra kerültek a minikamerák, melyek lehetővé tették a hír közlését percekkel felvétele után. Az újságok többé nem tudtak elsőként tudósítani a hírekről, ezért átértékelték a szerepüket. Egyesek az elemzésekre összpontosítottak, mások a televíziót kezdték másolni.
A fordulatot, a televízió bulvárosodását azonban a kábeltelevíziózás tömeges elterjedése jelentette az 1980-as években. A kor a gyors, standardizált hírközlési formáknak kedvezett, mint amilyen a CNN is volt. A rádió és a televízió képes volt arra, hogy rendkívüli híreket iktasson be a műsorába, akár percekkel az esemény megtörténte után. (Erre a digitális/internet korszakban az újságoknak is lehetőségük lesz.) Az újságok ezért a túlélés érdekében a szenzációra összpontosítottak.
1987-ben az amerikai háztartások 50 százalékában volt jelen a kábeltelevízió, míg 1997 közepén már 67 százalékukban. A reggeli és esti lapok példányszáma 58,2 millió volt, tehát gyakorlatilag ugyanannyi maradt, mint 1950-ben, de a lakosság közben 100 millióval nőtt – 250 millióra. Egy átlagos háztartásban 50 vagy több csatornát is lehetett nézni. A kábelcsatornák korszakában a hírműsorok vezetői hírességekből szórakoztató személyiségek lettek. John McLaughlin 1981-ben indította el show-ját, melyben az újságírók sajátos előadóként, mint saját, önálló véleménnyel rendelkező személyiségek léptek fel. A CNN 1982-ben indította a később világhíressé váló Crossfire (Kereszttűz) című műsorát, majd a trendet a CNBC, az MSNBC és a Fox News Channel is követte.
A kábelkorszak hatással volt az újságokra is. A washingtoni kormányhivatalokban és a hírügynökségekben mindenki a CNN-t nézte, és az elnöknek is keményen meg kellett dolgoznia azért, hogy pozitív kép alakuljon ki róla a közvéleményben: Az elnök megjelent az MTV-n és a késő esti show-kban. A talk show-k műsorvezetőit meghívták a Fehér Házba. Kevesebb lett a formális sajtótájékoztató.
Az amerikai élet bulvárosodása átfogó jelenséggé vált. Ez nemcsak a szenzációkeltő hírek térnyerését jelentette, hanem azt is, hogy a hagyományos sajtó előszeretettel kezdte alkalmazni a bulvárlapok módszereit. Kamp ezt úgy fejezte ki, hogy: „a nagy sajtóorgánumok nem csupán elsajátították a bulvár módszereit, hanem az eredeti, kemény hírek rovására előnyben részesítették a bulváranyagokat.“ Miközben a tévé csak híreket közölt, az újságok egyre több részletes információval, elemzéssel és kommentárral szolgáltak. Ma már nem érvényes az az elv, hogy nem minden tűr nyomdafestéket, a megfelelő fórumon (ez lehet akár egy kocsmai hőbörgés is) mindent ki lehet mondani. Ma ez pontosan fordítva van. A televízió sokkal visszafogottabb (például a gyanúsítottak nevének csak a kezdőbetűit közli) míg az újságokból – a komoly sajtóból is – mindent meg lehet tudni (a gyanúsítottak teljes nevét és a pletykaszintű információkat is). A pletyka ma már mindenhová beférkőzik, része a főáramlatnak, ezért nem is jelent olyan hatalmat, mint Winchell idején.
Ma már a hírműsoroknak is tekintettel kell lenniük a nézettségi adatokra. Miként azt Alter is kifejezte, ezek a megbízhatóság mintapéldái voltak, hasznosak a státuszhoz és az engedély megújításához. Ma már azonban mindennél fontosabbak a nézettségi adatok, és a hangsúly az úgynevezett „forró híreken” (vagy interjún) van. Ezt kiegészíti a TV-s hírmagazin-show-k elburjánzása, melyek legfőbb tulajdonsága, hogy mindenáron igyekeznek túltenni a versenytárson. A hírmagazinok előállítási költsége fele a szórakoztató műsorokénak, és a hálózatok nem kötelesek tiszteletdíjat sem fizetni a külsős producereknek.
Az egyre több program egyre nagyobb versenyt jelent. Mindez Kamp szerint olyan környezetet eredményez, ahol még a hagyományos orgánumok is engedtek a színvonalból: programstruktúrájukat az igénytelen szórakoztatás igénye és az olcsó trükkök jellemzik, ezzel tudják megtartani közönségüket. Reibstein idézi Walter Goodmant, a New York Times televíziós hírműsorok kritikusát, aki szerint: „A verseny a tömegmédiában nem a rosszat irtja ki, hanem a jót.“ A bulvár hatása azonban – miként Joseph A. Russomanno írja – nem áll meg a hírmagazinoknál, hanem a hírközlő hálózatban is megjelenik, hogy ez utóbbi a nézettségből származó reklámbevételekhez hozzá tudjon jutni.
Reibstein idézte a Center for Media and Public Affairs egyik tanulmányát is, mely megállapította, hogy a szórakoztató hírek (entertainment news) megjelentek bekerültek a tíz legnézettebb esti hírműsor közé. Lafayette Andrew Lack-ot, az NBC News elnökét idézi, aki riasztónak és visszafordíthatatlannak tartja a mostani trendet: „A bulvárosodás elérte a hírközlő hálózatokban alkalmazott folyamatszabályozás szintjét és ez az egyik legfontosabb jelenség, mellyel meg kell küzdenem.”
Ez a jelenség a televíziós magazinokban is megfigyelhető. Russomanno megállapításai szerint, 1994 közepén tíz ilyen hírmagazin létezett Amerikában, míg két évvel korábban még csak négy ilyen volt. A televízió mind fokozottabb érdeklődése a szenzáció iránt Russomanno szerint alapvető változást jelezhet a média és a közönség közötti kapcsolatban. A szenzáció-szerű médiatartalmak jellemző módon a nézettség és ezzel a bevételek növelését szolgálják. A piacosodás kísérő jelenségeként a könnyebb és szórakoztatóbb hírek, az embereket érdeklő történetek, szenzációs bűnügyek, az erőszak, a botrányok, a sztárok élete egyre inkább tért hódítanak. Más szóval: az alacsonyabb jövedelmű és műveltségű csoportok érdeklődése dominál.
A szenzációhajhászás azonban ellenhatást is kiválthat a nézőkből. Egyes szerzők szerint a nézettségi adatok kizárólagos szempontként való érvényesítése együttjár „az ostobának, hozzá nem értőnek és hálátlannak tekintett közönség cinikus megvetésével“. Miközben a kritikusok elítélik a televíziós hírközlést, mert közelít a szenzációvadász sajtó felé, maguk a televíziós szakemberek – Reibstein szerint – azzal védekeznek, hogy ők csak követik az újságírás – és általában a média – trendjeit. Alter pedig azt mondja, hogy miközben több a bulvár mint bármikor korábban, ezzel együtt több a minőségi újságírás is. Jubera idézi Andrew Lacknak, az NBC News elnökének definícióját, aki szerint a bulvár nemcsak a tartalmat jelenti, hanem a stílust is: „A bulvárosodás inkább hangsúlyt és előadást jelent, mint témaválasztást.“
Az 1990-es évek közepétől az Internettel is versenyezniük kell a lapoknak. Az Internet lehetővé teszi, hogy bárki friss információkat küldjön és kapjon az Internetről. Megjelentek a világhálón az elektronikus magazinok (ezine, zine). Bárki előfizethet vagy ingyen megkaphatja az érdeklődési körének megfelelő magazint, a lakberendezéstől a vadászatig, a festészettől a befektetésig. Walter Winchell modern megfelelője Matt Drudge, internetes újságíró, aki szexpletykákkal foglalkozik. Az Interneten ő tárta fel Bill Clinton és Monica Lewinsky szexuális kapcsolatát, ami csaknem az elnök bukását okozta. Az 1990-es évek végén olyan eszközt fedeztek fel az újságok az Internetben, mely által új közönséget tudnak elérni.
A következő nagy ugrást tehát az interaktív (oda-vissza kommunikáló) digitális korszak jelenti. Lehetővé válik a világon bármely TV- vagy rádiócsatorna elérése, mobiltelefonon vagy akár kézi számítógépen. Az Internet olcsó, potenciálisan széleskörű kommunikációs eszköz, számtalan független honlappal, melyek igyekszenek független ellenőrzés alá venni a médiát. Talán a legkövetkezetesebb és a legkomolyabb ezek közül egy brit honlap, a MediaLens, melynek szerzői David Edwards és David Cromwell. Független forrásokból tartják fenn az oldalt. 2001-ben hozták létre a brit sajtóban tapasztalható elfogultság, mulasztások és csalások leleplezésére. Rendszeresen „médiafigyelmeztetőket” (Media Alerts) adnak ki a szerkesztők, és gyakran szerveznek eszmecserét a legelismertebb brit újságírók részvételével. Programjukban kifejtették: „Célunk... rámutatni a tudatos torzítás jelentős eseteire, melyek megdöbbentő, antihumánus bűntetteket tesznek lehetővé... a ’globalizáció’ okaira és következményeire; a demokratikus társadalom és kultúra elüzletiesítésére”. David Edwards azt állítja, hogy az üzleti szféra strukturális tényezői arra szövetkeztek, hogy a tömegmédiában olyan képet alakítsanak ki a világról, mely túllép a politikai indoktrináción, annak érdekében, hogy a vak konzumerizmus folyamatosan népszerűsített értékei uralják a magánélet szinte minden területét.
Az Internet korszakát a média rendkívüli ütemű növekedése jellemzi. 1995-ben az amerikaiak 4 százaléka használta az Internetet hetente legalább egyszer, hogy tudomást szerezzen a legfrissebb hírekről. 1998-ban ez az arány már 20 százalékra nőtt, és számuk elérte a 64 milliót. Hess szerint a következő amerikai generáció nem lesz szükségszerűen nagy hírfogyasztó, de mindenképpen nagy Internet-felhasználó lesz. Ennek három olyan következménye látható előre, melyek közül Hess kettőt bajosnak, egyet pedig ígéretesnek tart.
A gyorsaság (speed) azt jelenti, hogy kevesebb idő marad a hírek hitelességének ellenőrzésére. Eisenhower elnöksége idején a riporter először felderítette a lényegi információt és annak részleteit, megszerezte a beleegyezést és megszerkesztette a tudósítást. Húsz évvel később, Jimmy Carter elnöksége idején a hír ellenőrzésére és megszerkesztésére már csak fele annyi idő állt a hírújságírók rendelkezésére, ha például a CBS Evening News című műsorában még aznap le is akarták azt közölni. Bill Clinton alatt a CNN már 24 órás híradást sugárzott, és a hír felderítése és közlése között csak nanoszekundumok álltak rendelkezésre, ami Hess szerint az internetes korszak első jele. A Dallas Morning és a Wall Street Journal szenzációs elemeket tartalmazó híreket tett a honlapjára az elnök és Monica Lewinsky esetéről, mielőtt még maguk az újságok másnap nyomtatásban is megjelentek volna. Elkerülték, hogy a televíziós hálózatok lekörözzék őket, de ezt követően elnézést is kellett kérniük a tévedéseikért.
A pletyka/híresztelés (gossip/rumor) Matt Drudge megfogalmazásában azt jelenti, hogy „Minden polgár riporterré válhat.“ Ezt a riportert a kritikusok azzal vádolják, hogy a szájbertér sebességével halad és nincs többé ideje megismerni a forrásait és ellenőrizni a tényeket. Egyszerűen átszáguld a világhálón közölt csalások, összeesküvések és féligazságok tengerén, hogy minél gyorsabban feltölthesse a honlapját. Drudge erre azzal válaszol, hogy: „Minden igazság mendemondaként kezdi.“ Hess szerint az újságíró társadalom a legjobb esetben is úgy fordítja le a saját nyelvére a „minden polgár egy lehetséges riporter“ internetes szlogenjét, hogy az maga után vonja a pontatlan információk gyakoriságát, továbbá – a gyorsaság mellékhatásaként – a professzionalizmus hiányát és a szokásos szakmai, szerkesztői szűrők mellőzését. A legrosszabb feltételezés – melyet ebben az esetben Claude-Anne Lopez fogalmazott meg – szerint a „minden polgár riporter“ jelszó „a tudatlanság és a gyűlöletkifejezés elszabadulásának univerzális színterévé“ változtatja az Internetet.
Az információ (information) Hess szerint azt jelenti, hogy a televíziós korszakban az újságíróknak alkalmazkodniuk kellett ahhoz a körülményhez, hogy a televízió elsődlegesen szórakoztató médium. A korai korszakban komoly tudósításokat csak olyan jelentős befektetéssel lehetett készíteni, melynek meg kellett felelnie az FCC szabályainak. Amikor az Internet 1993-ban először megjelent, a befektetők elsősorban szórakoztató műfajként kezelték, de a technológia még nem tette lehetővé, hogy mozgóképet és hanganyagot is feltegyenek a világhálóra. Az Interneten ekkor csak maga az információ: a vezetékes hírszolgálat, a részvényárfolyamok, a sporteredmények, az időjárás-előrejelzések, a gazdasági adatok voltak sikeresek. Minden más veszteséget hozott. 1996-ban már több mint 1300 amerikai újság jelent meg az Interneten, és ezek gyakran kínáltak archív anyagokat is. Az Internet jövője Hess szerint valószínűleg különbözni fog a többi sajtószereplőétől. Azt kérdezi, hogy az amerikai közönség szétválása két médiaközösségre tovább fog-e folytatódni? Elmerül-e az egyik része a specializált információkban, a másik a bulvárosodás féktelen fogyasztásában?


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969