2013. I-VI
 

A gyarlóság kora? Soros György új könyvének ismertetése
Szakolczai György

A Scolar Kiadó igen gyorsan közzétette Soros György új, „A gyarlóság kora. A terror elleni háború következményei” c. könyvét (Soros 2007), akárcsak több más, korábbi könyvét is (Soros 1999, 2001, 2004); Soros két korábbi könyvét (Soros 1991, 1996) más kiadók jelen-tették meg. A könyv utolsó fejezetének végén azt olvashatjuk, hogy „az események még e so-rok írása közben (2006. május) is hihetetlen sebességgel követik egymást” (259. o.), és íme, már a recenziót írhatjuk. Ez fontos is, éppen azért, mert „az események […] hihetetlen sebes-séggel követik egymást”, és a könyv aktuális politikai részei alkalmasint már most szorulhat-nak módosításra vagy kiegészítésre.
Ez a könyv nem kevésbé fontos, mint magyar nyelven majdnem pontosan tíz évvel ezelőtt megjelent és a globális kapitalizmus, valamint a modern világ válságával foglalkozó első könyve, A pénz alkímiája, (Soros 1996), noha valószínűleg kisebb feltűnést fog kelteni, éppen a bőség zavara, magyar nyelven is sorozatosan megjelenő könyvei miatt. Akkor még megdöbbentő volt a magyar olvasó számára, hogy a szabad versenyre felépülő mai gazdasági és társadalmi berendezkedés lehetőségeinek sikeres kihasználója sőt akár egyik legnagyobb haszonélvezője tett közzé éles kritikát e rendszer ellen. Ma viszont már nálunk is köztudott az amerikai konzervatív, a piaci fundamentalizmus elveit követő, és az amerikai progresszív, a piaci fundamentalizmus szimplicista nézeteit elutasító irányzat közötti mélységes ellentét, amely azonban nem terjed ki a szabad versenyre fölépülő kapitalizmus alapjaira, mert azt mindkét irányzat elfogadja. Ebből a könyvből az e két irányzat közti ellentét újabb oldalát is-merhetjük meg, és világosan láthatjuk, hogy Soros, egyértelműen, a progresszív oldalon áll, és élesen támadja a konzervatív, a piaci fundamentalizmus elvein alapuló gazdaságpolitikát és politikát.
Ez a folyóirat tavaly két terjedelmes ismertetést tett közzé a gazdaság fejlődés elméle-tének megújulásáról (Szakolczai 2006) és a máig is fennálló mélységes ellentétekről (Szakolczai 2006a), nagy teret szentelve Stiglitz munkásságának. (L. még: Chang (2000).) Akácsak e korábbi írásokban, ebben a könyvismertetésben is túl kell lépnünk a recenzió meg-szokott keretein, mert a recenziónak, a fontosabb gondolatok bemutatása nélkül, ez esetben sem lenne értelme. A tavalyi és az ez évi cikkeket tartalmuk is összeköti: mind Stiglitz, mind Soros egészen határozottan a progresszív szellemű amerikai gondolkozást képviseli.
A könyv két részből áll, az I. rész a fogalmi keretekkel, a II. rész pedig a jelen törté-nelmi pillanattal foglalkozik. E két részt Előszó és Bevezetés előzi meg, és a könyvet Függe-lék zárja le. Az ismertetést megnehezíti, hogy a tartalmi szempontból alapvető fontosságúnak tekinthető részek keverednek az életrajzi elemekkel és személyes visszaemlékezésekkel, va-lamint a szerző alapítványainak, ezek sikereinek vagy sikertelenségeinek leírásával, tehát egy - vitathatatlanul - egészen különösképpen sikeres életre való visszatekintéssel. E recenzens ar-ra törekszik, hogy ezeknek a elemeknek a mellőzésével a legfontosabbaknak tekintett elemek-re hívja fel a figyelmet.
Már az Előszó első bekezdésében megjelenik könyv aktuális politikai szempontból, sőt akár általános szempontból is központinak tekinthető eleme, amikor a szerző leírja, hogy „George W. Bush újraválasztása ellen foglaltam állást 2004-ben” (9. o.). A könyv egésze éles támadás Bush politikája ellen, amely Soros szerint az Egyesült Államok hatalmának és befo-lyásának történelmi mértékű meggyöngülésére, ezzel a világpolitikában valóságos hatalmi űr-re, más hatalmi gócok megjelenésére és ebből eredő mérhetetlen veszélyekre vezetett. Megje-lenik már az Előszóban a könyv többi sarkalatos eleme is: az, hogy „a tökéletes tudás hiányá-ban elkerülhetetlen a tévedés” (12. o.), hogy az ő személyes célja „a globális nyílt társadalom megvalósítása” (14. o.), és hogy „a globalizáció jelenleg aszimmetrikus folyamat, a piacok, különösképpen a pénzpiacok már globalizálódtak, míg ez nem mondható el a társadalom vi-rágzásához vagy akár túléléséhez szükséges intézményekről” (16. o.). Leginkább megdöbben-tő tétele azonban a következő: „A stabil és igazságos világrend kialakulásának útjában a leg-főbb akadály az Egyesült Államok. Sajnos, meggyőződésem, hogy ez a kíméletlen - számom-ra fájdalmas – kijelentés igaz. Az Egyesült Államok szeptember 11-e után sem hagyott fel az-zal, hogy irányítsa a világot, pedig befolyása már meggyengült. […] Ha ez huzamosabb ideig így marad, a civilizációnk kerül veszélybe. […] Most már nem Bush elnök elmozdítása a kér-dés, hanem inkább az, hogy újra kell gondolni Amerika szerepét a világban. […] A folyamat első lépéseként fontos elismerni: a terror elleni háború hamis elnevezés.” (18-19. o.) „Az Egyesült Államok hatalmának és befolyásának mélyrepülése miatt az egész világ bizonyta-lanná vált” (21. o.). Egy könyv mondanivalóját nem lehet ennél jobban összefoglalni már az Előszóban.
A Bevezetés töretlenül folytatja ugyanezt az érvelést; és e recenzens nem is érti, hogy miért volt szükség külön Előszóra és Bevezetésre. Az alapvető problémát a szerző abban látja, hogy „Amerika egyfajta ’feel-good’ társadalommá vált, és nem kíván a kellemetlen valóság-gal szembesülni. A Bush-kormányzat is emiatt tudta sajnálatos módon félrevezetni a nyilvá-nosságot. Ha ez a ”feel-good” hozzáállás nem változik meg, az Egyesült Államok el fogja ve-szíteni domináns pozícióját a világban, ennek pedig komoly következményei lesznek nemcsak Amerikában, hanem az egész világon.” (26-27. o.) A világ számára megoldást mégis csak Amerika önmagára találása hozhat: „Fel kell ismerni, hogy vezető világhatalomként különle-ges felelősségünk van. A nemzeti érdekek védelme mellett főszerepet kell vállalnunk az em-beriség közös érdekének oltalmazásában is.” (29. o.) A könyv ezeknek a tételeknek a részlete-it tárgyalja.
Az első fejezet ismeretelméleti kérdésekkel foglalkozik, és szorosan kapcsolódik az el-ső magyar nyelven is megjelent könyvében, az A pénz alkímiájában (Soros 1996)kifejtettek-hez. E könyv és ennek ismertetése szempontjából az a legfontosabb, hogy itt jelenik meg elő-ször a könyv címe, a gyarlóság kora, és a könyv központi gondolata, a nyílt társadalom. A gyarlóság kora az ész korának meghaladását jelenti, annak felismerését, hogy a valóság és a tudat nem függetlenül egymástól, hanem a gondolat is a valóság része (32. o.), és ennek foly-tán tudatunk, feltevéseink és tetteink befolyásolják a valóságot. „Gyarlóságunkból [viszont egyenesen] következik, hogy a társadalmi kapcsolatok alapja sem lehet kizárólag a tudás vagy az értelem, hiszen [világképünk] mindenképp tartalmazza a résztvevők előítéleteit is, az előí-téletek tárházát [pedig] közkeletűbb szóval ”kultúrának” nevezhetjük” (61. o.). Ez a felisme-rés egyenesen vezetett a „nyitott társadalom” (47. o.) gondolatához, amelynek lényege, hogy „a végső igazságot senki sem tudhatja magáénak” (uo.). Ezzel ellentétben „a náci és a kom-munista ideológiák közös vonása, hogy mindkettő magáénak vallja a végső igazságot” (uo.). Ezért „mindkét gondolatrendszer a valóság torzításán alapul, ennek pedig az a következmé-nye, hogy csak elnyomó intézkedések révén lehet ezeket az eszméket a társadalomra kénysze-ríteni” (uo.).
A második fejezet a nyílt társadalom elemzését viszi tovább. Ezt a fogalmat Henri Bergson vezette be 1932-ben, és Soros tanítómestere, Karl Popper fejlesztette tovább a negy-venes években. Nyilvánvaló az összefüggés a zárt társadalom, a törzsi erkölcs, a dogmatizmus és a merevség, a változásokhoz való alkalmazkodásra való képtelenség, illetve a nyílt társada-lom, a univerzális erkölcs, a kritikai gondolkozásmód és a rugalmasság, a változásokhoz való alkalmazkodásra való képesség között. A nyílt társadalomnak megfelelő politikai berendez-kedés nyilván a demokrácia, a zárt társadalomé pedig - következésképpen – a diktatúra. A zárt társadalom nagy előnye, hogy kielégíti „a bizonyosság iránti vágyunkat” (84. o.), a nyílt tár-sadalom nagy veszélye viszont, hogy „célhiányban szenved” (86. o.), noha „értékrendszerre […] a társadalom fennmaradása miatt feltétlenül szükség van” (uo.). Az elvi fejtegetést és a különböző alapítványok történetének leírását a szovjet rendszer összeomlásának az itt leírt el-vi keret felhasználásán alapuló magyarázata követi. Ez az elemzés nagyon közel áll a Douglass C. North (2005) által adott magyarázathoz (l. még Csaba (2005) és Szakolczai (2006)), tehát ahhoz, hogy a diktatórikus rendszer alkalmatlan a változásokhoz való alkal-mazkodásra.
A szerző ezt az elvi keretet használja fel az ezt követő II. részben az aktuális problémák elemzésére. Ez a II. rész a korábbi munkáiban (Soros 1999, 2001 és 2004) leírtak felülvizsgá-lata és kiegészítése az e korábbi könyvek kiadását követő idő fejleményeinek tükrében.
A radikális nézetek bemutatása a Mi a baj Amerikával? című harmadik fejezettel folyta-tódik. Indokolt ismét szó szerint idézni az első tételt: „Úgy látom, hogy az Egyesült Államok-ban egy újabb tendencia is veszélyezteti a nyílt társadalmat. Bizonyos tevékenységek, ame-lyek eddig hivatásnak minősültek, üzleti vállalkozássá alakultak. Ebbe a kategóriába tartozik a jogi, az orvosi és főként a politikai szakma. Amikor egy adott hivatás profitorientált üzleti vállalkozássá alakul, veszélybe kerül a szakmai színvonal, és tovább gyengülnek a nyílt társa-dalom értékei.” (118. o.) Szinte fölösleges rámutatni ennek a tételnek a nyilvánvaló magyar vonatkozásaira. Nálunk éppen most törekszenek arra, hogy az egészségügyet és az orvosi hi-vatást – a szakma és a társadalom legélesebb tiltakozása ellenére – üzletté, és az Országos Egészségügyi Pénztárat – illetve a helyébe lépő pénztárakat – gazdasági társasággá alakítsák át. A változtatást ellenző szakma azt hangoztatja, hogy a jelenlegi amerikai rendszert az ame-rikaiak is egyre határozottabban elutasítják – íme ennek ékes bizonyítéka. Ezt a tételt az az el-leni támadás követi, hogy „a szellemi tulajdonjognak köszönhetően a gondolat [is] vagyon-tárggyá vált”, „a kutatások célja inkább a gazdagság növelése, mintsem a tudás gyarapítása” és így ”a szellemi tulajdonjog utáni hajsza éppen a lényeget, a tudás keresését akadályozza.” (119. o.) Ugyanez más szavakkal: „Az üzleti mentalitás olyan területeken is megjelent, ahol semmi keresnivalója nem volt” (uo.).
Ezeket a mégiscsak általános jellegű kijelentéseket a George W Bush elnök és politikája elleni legélesebb támadás követi. A szerző szerint az az alapprobléma, hogy a 2001. szeptem-ber 11-i terrortámadást a „terror elleni háború” követte, amely egyrészt semmiképpen sem ér-heti el célját, másrészt pedig aláássa az Egyesült Államok intézményi rendjét, a világban be-töltött vezető pozícióját és az erre a vezető pozícióra fölépülő jelenlegi világrendet. A könyv hátralévő része és így gyakorlatilag teljes egésze ennek a gondolatnak a részletes kifejtése.
E problémának Soros felfogása szerinti súlyát ismét célszerű ismét szó szerinti idézettel bemutatni. „A Kongresszus sebtében elfogadta a Hazafias Törvényt (U.S.A. Patriot Act)” és „Bush elnök így hamis ürügyekre hivatkozva kezdheti meg Irak megszállását. Amikor pedig a földkerekség leghatalmasabb nemzete másítja meg a valóságot, és a nemzetközi törvényekre fittyet hányva semmibe veszi a világ véleményét, nagy veszedelem leselkedik az emberiség rendjére. […] Ki gondolta volna, hogy éppen az Egyesült Államok, a demokrácia és a nyílt társadalom bajnoka jelenti majd a legnagyobb veszedelmet a világ rendjére?” (121. o.) A problémát az teszi még nehezebbé, hogy „az amerikai közvélemény az iraki háborút kifogá-solja ugyan, de a terror elleni háborút (kiemelés tőlem, Sz. Gy.) nem. Mivel azonban meg-győződésem, hogy a terror elleni háború miatt került Amerika tévútra, […] mindaddig nem hiszem, hogy teljesen észhez térünk, míg vissza nem vonjuk a terror elleni ultimátumot”, ugyanis „a terror elleni háborúnak köszönhetően csökken a biztonságunk.” (123. o.) Folytatva ugyanezt a gondolatot: „A Bush-kormányzat hajszája az amerikai felsőbbrendűségért olyan hiábavaló erőfeszítés, amely végül ellentétes hatást fog kiváltani. […] Az elnök […] egy olyan tévedésen alapuló, rosszul megvalósított kalandba sodorja a nemzetet, amely az ameri-kai felsőbbrendűséget éppen nem erősíti, hanem egyenesen aláássa.” (125. o.) Voltaképpen ezek tekinthetők a könyv központi gondolatának.
Ezeket a gondolatokat „barátságtalan összehasonlítás” (126. o.) követi: „Először is a weimari köztársaságra és a vietnami háború utáni Egyesült Államokra igen hasonló életstílus jellemző: az önérdek és az élvezetek korlátlan hajszolása az erkölcs és a hagyományos értékek rovására.” (127. o.) Ennek a gondolatnak a részletesebb kifejtésére a következő fejezetben ke-rül majd sor. „Másodszor, mind a Bush-kormányzat, mind a náci és kommunista rezsimek a félelemkeltés politikájához folyamodtak.” (Uo.) „Harmadszor, a náci Németországra, a Szov-jetunióra és a mai Amerikára egyaránt jellemző, hogy a politikai életet olyan mozgalom do-minálja, amely állami hatalmat szerzett, de nem a parlamenti rendszerből ered.” (Uo.) Ezeket az eléggé megdöbbentő kijelentéseket az Egyesült Államokra vonatkozó részletes elemzés követi. „Az Egyesült Államokban a konzervatív mozgalom először a republikánus pártot von-ta a fennhatósága alá, majd a Kongresszus és az elnökség felett is befolyást szerzett.” (128.o.) Ezt a Bush elleni támadáshoz hasonló élességű támadás követi az amerikai jobboldal ellen, amelyben „három gondolati iskola” hatása érvényesül: „a piaci fundamentalizmus, a vallási fundamentalizmus és az amerikai felsőbbrendűség neokonzervatív ideológiája.” (130. o.)Ezekben az a „közös motívum […] a szociális darwinizmus […], amely szerint az élet a legjobbak túléléséért folytatott verseny, és az életben maradás a verseny, nem pedig az együttműködés függvénye.” (Uo.)
Mindez a legélesebb támadás a domináns amerikai ideológia és ennek alapelmei ellen, és ezeknek a kijelentéseknek a keménységét nem sokkal csökkenti annak elismerése, hogy „az Egyesült Államok politikai rendszerében semmi totalitárius sincsen, […] a náci és kommunis-ta párhuzam ezért túlzás, ám találni annyi hasonlóságot, ami jelzi: a nyílt társadalomra […] veszélyek leselkednek.” (132. o.). Ugyanakkor ezeknek a tételeknek a magyar, sőt európai vonatkozásai ismét nyilvánvalók, mert napjainkban – a domináns amerikai ideológiának meg-felelően – a versenyt kívánják rákényszeríteni mind hazánkra, mind Európára, a hagyománya-inak megfelelően a kooperáció szelleméhez ragaszkodó hazai és európai közvélemény egyre erősebben kifejezett óhaja és törekvései, sőt tiltakozása ellenére.
Soros szerint ennek a helyzetnek a kialakulásáért a vezetők is felelőségek, és támadásuk-ban addig megy el, hogy Cheney alelnököt „paranoiás […] jellemnek” látja (133. o.). Még sú-lyosabbnak minősíti azonban a követők hibáit. Szerinte „az amerikai közvélemény hihetetlen közönnyel hagyja, hogy megtévesszék. […] A jelenséget […] az egyre élesedő gazdasági és társadalmi verseny magyarázza. […] A belső értékeken átgázoló (anyagi) sikervágy az ameri-kai társadalom egyik nagy hibája. […] A siker gátlástalan hajszolása labilissá teszi a társa-dalmat. A siker sikert szül, és amikor mégsem, akkor a láncreakció az ellenkezőjébe fordul. Ennélfogva a siker kritikátlan hajszolása eredendően kétes kimenetelű vállalkozás.” (134-135. o.) Ez bizony az amerikai társadalom alapeszméjének, a siker, az eredmény, az achievement elsődlegességének tagadása. Nem véletlen, hogy a szociológiai irodalomban az amerikai tár-sadalom, McClellan (1961) nyomán, mint az „Achieving Society” szerepel.
Ezek a felismerések Sorost bizonyos fokig a nyílt társadalom eszméje felülvizsgálatának irányába viszik el. Az első két fejezetben kifejtettek szerint az igazság nem ismerhető fel, és a nyílt társadalom lényege a különböző gondolkozásúak egymással szembeni toleranciája. Ha viszont „a tudás elérhetetlen” (136. o.), akkor – figyelembe véve azt, ami most az amerikai társadalomban végbemegy - „a megfoghatatlan igazság kutatása helyett nem egyszerűbb-e azt saját hasznunkra manipulálni? […] Bush elnök újraválasztása kellett ahhoz, hogy erre rádöb-benjek. […] Íme a racionális érv arra, hogy az igazság mégis számít. […] A manipulálás mel-lett igyekeznünk kell a valóságot meg is érteni.” (137. o.) Valósággal katasztrofálisnak tartja tehát, hogy „a sikert hajszoljuk úgy, hogy közben nem törődünk az igazsággal” (140. o.). Va-lójában azonban „egy demokráciában a választóknak ügyelniük kellene arra, hogy a politikai apparátus őszinte legyen. […] Ahhoz, hogy Amerika nyílt társadalom maradhasson, az embe-reknek törekedni[ük] kell az igazságra.” (142. o.) Az itt leírtak magyar vonatkozásai olyannyi-ra nyilvánvalók, hogy még csak utalnunk sem kell rájuk.
A negyedik fejezet, amely A feel-good társadalom címet viseli, a harmadik fejezetben leír-tak magyarázatát, tehát az amerikai társadalom viselkedésének magyarázatát kíséreli meg. A lefordíthatatlan „feel-good” a fennálló viszonyokkal való teljes elégedettséget fejezi ki, és en-nek folytán a valóságtól, a kellemetlen valóságtól való menekülést is jelenti:, tehát azt, hogy „az emberek” egyre „kevésbé kívánnak” „a valósággal szembenézni”. (144. o.) Szerinte a ko-rábbi amerikai társadalom – és itt a Marshall-tervet elindító Truman elnökre utal – nem feel-good társadalom volt, hanem sokkal inkább a „tettek társadalma” (uo.) Szerinte ennek „hátte-rében a fogyasztói magatartás előtérbe kerülése és politikai térnyerése áll. 1980 óta a globalizációnak köszönhetően még kevésbé kívánnak az emberek a valósággal szembenézni. A piaci fundamentalizmus alapelveire támaszkodó globális gazdaság annyi bizonytalanságot tartalmaz, hogy sokan inkább menekülnek előle.” (144-145. o.) Soros tehát azokhoz csatlako-zik, akik a fogyasztói társadalom mentalitásának romboló jellegét hangsúlyozzák.
E könyv témája szempontjából ennek a rombolásnak a tudatrombolási eleme a leglénye-gesebb, Soros szerint ugyanis ez tette lehetővé a „terror elleni háború” (148. o.) kialakítását és elfogadtatását. Ezzel „a Bush-kormányzat […] egy téves valóságképre alapozott fantáziavi-lágba vitte a nemzetet” (uo.) „A terror [ugyanis] egy absztrakt fogalom, és egy absztrakció el-len lehetetlen háborút indítani. Minden eszközünk megvan arra, hogy bármely kijelölt célpon-tot megsemmisítsünk – a terroristákat azonban nem lehet kijelölni.” (150. o.) „Mivel a terro-risták láthatatlanok, sosem fognak eltűnni. A háború épp a tervezett hatás ellenkezőjét váltja ki: sokkal több terroristát és lázadót sorakoztat fel, mint amennyivel meg tud birkózni. Az eredmény: egy állandó háborús helyzet kialakulása, miközben az Egyesült Államok megszű-nik nyílt társadalom lenni.” (154. o.) A könyv részletesen tárgyalja ennek elemeit, mindenek-előtt a genfi egyezmény megszegését a foglyokkal szemben (152. o.), valamint a polgári jo-gok megcsorbítását (153. o.). Talán még ennél is fontosabb azonban, hogy „a terror elleni há-ború Amerika domináns pozícióját is fenyegeti. Vezető világhatalomként […] számos egyéb teendője és kötelessége lenne. Azzal azonban, hogy a terror elleni háborút elsődleges fontos-ságúvá tette, a többi feladatát elhanyagolta.” (Uo.) A fejezet többi része ennek a gondolatnak a részletesebb kifejtése, az erre való rátérés előtt még egy alapvető fontosságú általános gon-dolat. „Amikor az embereket a félelem irányítja, a józan ész háttérbe szorul.” (156. o.) Bush elnök a félelemre apellál, „vessük össze [azonban] mindezt Roosevelt elnök szavaival: ’Az egyetlen dolog, amitől félnünk kell, az a félelem’.” (157. o.) Ezért „egyensúlyunkat csak ak-kor nyerhetjük vissza, ha elutasítjuk a terror elleni háborút.” (158. o.)
Amint erre már utaltunk, e fejezet többi része a téves politika káros következményeivel foglalkozik. A „közel-keleti felfordulás” (160. o.), amelynek folytán „az események legfőbb nyertese Irán” (161. o.), vele azonban „lehetséges egyezségre jutni […], főleg mivel ez az egyetlen módja egy olyan konfliktus elkerülésének, amely még Irak megszállásánál is kataszt-rofálisabb következményekkel járhat.” (163-164. o.) Ugyanennek a téves politikának a követ-kezménye a „bizonytalan világrend” (170. o.) is, „Amerika hatalma és tekintélye nem csak a Közel-Keleten csökken, Kína és Oroszország [pedig] egyre nagyobb befolyásra tesz szert.” (Uo). Mindezért az a felfogás a felelős, hogy „a hatalom katonai erőt jelent, ez azonban téve-dés” (173. o.).
A fejezet befejező az „anyagi feltételek” (176. o.) tárgyalásával foglalkozó részének is-mét nagyon fontosak a magyar vonatkozásai. Ismerteti az Egyesült Államok kereskedelmi hi-ányának és költségvetési hiányának adatait, valamint azt, hogy „a háztartások megtakarítási rátája mínusz 0,5 % alá esett” (178.o.), az amerikai fogyasztó pedig már nem tud több köl-csönt felvenni, a hitelek elérték a végső korlátjukat” (uo.), és arra a következtetésre jut, hogy „hamarosan elérünk a fordulóponthoz” (179. o.), „az Egyesült Államok gazdasága 2007-ben lelassul” (uo.). Ez mintha a mai magyar helyzet leírása lenne, még a mínusz 0,5 % is ponto-san, számszerűen azonos, a buborék jellegű ingatlan-boom Soros által 2006. tavaszán ez évre megjósolt kipukkadása pedig – a magyar gazdasági szaklapok tudósításai szerint – már meg is kezdődött. Nyilvánvaló, hogy ez a helyzet Magyarországon is tarthatatlan.
A „Mi a baj a világrenddel?” című ötödik fejezet az elhibázott amerikai politika világ-méretű káros következményeit tárgyalja. A problémák forrása az a „meggyőződés” (181. o.), hogy „mivel az Egyesült Államok az egyetlen szuperhatalom, jogában áll az akaratát a világra kényszeríteni. Ez a téveszme [azonban] az egész világra nézve katasztrofális következmé-nyekkel jár.” (Uo.) „A világot nem lehet katonai erővel uralni. A többi ország feletti hatékony befolyásnak csak az egyik összetevője a katonai erő. A birodalmak sikere nem csak a hadere-jükön múlt. […] Az Egyesült Államok sem katonai eszközök révén vált domináns világhata-lommá.” (183. o.)
Ennek az alapelvnek a leírását olyan fejtegetés követi, amely félreérthetetlenül kimondja a volt Szovjet birodalomhoz tartozott országok és népek, sőt egy még szélesebb kör, a fejlő-dők érzéseit. „Amikor az Egyesült Államok világhatalommá vált, elismerte a feladattal járó felelősséget is. Franklin Roosevelt elnök szavain érződött az őszinte elkötelezettség az embe-riség jövője iránt. A második világháború után Amerika nagylelkűen viszonyult a legyőzöt-tekhez. […] A Marshall-terv elindítása óta azonban óriási változás állt be az amerikaiak hoz-záállásában. A Szovjetunió összeomlásakor már szóba sem jöhetett egy Marshall-terv a volt tagországoknak. 1988-ban ugyan felvetetettem az ötletet egy potsdami nemzetközi konferen-cián az akkori Kelet-Németországban, ám egyszerűen kinevettek.” (185.o.) „A Marshall-tervet eredményező hozzáállást Ronald Reagan elnökké választásával egy egészen eltérő beál-lítottság váltotta fel […], a ’piaci fundamentalizmus’. […] Ez a nézet azonban a piaci mecha-nizmusok félreértésén alapul. […] A valóságban […] a piacok, különösen a pénzpiacok […] nem egyensúlyra törekednek, és céljuk sem a társadalmi igazságosság szolgálata. A korlátozá-sok nélküli piacok igen hatékonyak az erőforrások magánszükségletek szerinti elosztásában […], ámde léteznek kollektív, közös szükségletek is, mint a béke és rend fenntartása, a kör-nyezetvédelem, vagy éppen a piaci mechanizmusok megőrzése, márpedig ezekről a piaci me-chanizmusok nem gondoskodnak. […] Ha ezeket az igényeket figyelmen kívül hagyjuk, an-nak gyászos következményei lesznek.” (186-187. o.) „A globalizáció mindig is a piaci fun-damentalisták projektje volt. […] A globalizáció jelenlegi formája [azonban] egy aszimmetri-kus világrend eredménye. […] A fejlődő országok beáramló tőkéért versengenek, ám a világ megtakarításait az Egyesült Államok túlfogyasztásának finanszírozására költi.” (187-188.o.)
Mindezek folytán „a világrend is alapos tatarozásra szorul. A tét nagyobb, mint az Egye-sült Államok kiváltságos helyzetének visszaszerzése. […] Őszintén hiszem, hogy a civilizáci-ónk forog kockán. A rekonstrukció azonban az Egyesült Államok vezetése vagy legalábbis részvétele nélkül nem kivitelezhető. Emiatt tehát alapjaiban kell újra gondolnunk, hogy mi-lyen szerepet töltünk be a világban. […] Fel kell vállalnunk a szabad világ vezetőjének szere-pét. […] Nem egy radikálisan új világrend kialakítását támogatom, hanem az attitűdváltást: a nemzeti önérdek érvényesítése mellett helyet kellene adnunk az emberiség közös érdekeinek is. Persze még ez az ötlet is utópisztikusnak tűnhet. […] [Ezért] attól tartok, hogy az Egyesült Államoknak még jó néhány sorscsapással kell szembenéznie, amire az amerikaiak rászánják magukat a nyílt társadalom elveinek alkalmazására. Ekkor azonban az ország nem az a nagy-hatalom többé, amint ami korábban volt.” (189-190. o.) Az Amerika által követendő magatar-tás alapelve ezért csak az lehet, hogy „különbséget kell tennünk az építő és büntető jellegű in-tervenció között. A konstruktív beavatkozás […] nem sérti a nemzeti szuverenitás elvét,” ˙(196-197. o.) tehát a „konstruktív intézkedésekre kell koncentrálnunk,” (199. o.) már csak azért is, mert „mire eljutunk oda, hogy büntetőszankciókat alkalmazzunk, általában már ké-ső”. (204. o.).
Az alapelvek részletes bemutatását ismét csak a fejezet többi részének vázlatos bemutatá-sa követheti. A közel-keleti országokkal foglalkozó rész végkövetkeztetése, hogy „az egyetlen fejlődési [és nyilván megoldási] lehetőséget a nyílt társadalmak kialakulása jelenti” (210. o.). A nukleáris proliferációval foglalkozó rész arra a következtetésre jut, hogy „csak akkor érhető el eredmény, ha egy új atomsorompó-egyezmény jön létre, amelynek értelmében az összes (kiemelés az eredetiben, Sz. Gy.) nukleáris program nemzetközi felügyelet alá kerül.” (214. o.). Ez nyilvánvaló szakítás az eddigi amerikai politikával, amely elutasítja az önmaga fölötti nemzetközi ellenőrzést. A globális felmelegedés kérdése ugyancsak „nemzetközi összefogást igényel”. (215. o.) A globális gazdasági kilátásokkal foglalkozó részben a szerző megismétli azt a feltevését, hogy „2007-ben egy világméretű gazdasági visszaesés kezdetére számítok”, megjegyezve, hogy „természetesen előfordulhat, hogy tévedek, hiszen erre már korábban is volt példa” (219. o.), és arra a következtetésre jut, hogy „a globális gazdaság hajlamos időként kitérni a megszokott medréből, és a kilengések kordában tartásához nemzetközi összefogás szükséges” (220. o.). A fejezetet lezáró konklúzió szerint „a jelenleginél szorosabb nemzetkö-zi együttműködésre van szükség. A siker felelőssége pedig az Egyesült Államokat terheli. Vissza kell szereznie világvezetői pozícióját a saját és a világ érdekében.” (221. o.) Ezért „igazán alázatos külpolitikát kell folytatnia, tiszteletben tartva a többiek véleményét és érde-két.” (Uo.) Ennek ellenére attól tart, hogy „Amerika még nem tud ellenállni a politikai mani-pulációnak, és képtelen meghajolni a közös érdek előtt. Márpedig így az Egyesült Államok nem szerezheti vissza vezető pozícióját.” (221-222. o.)
A hatodik fejezet a Megoldási lehetőségek címet viseli, és a javaslatokat tekinti át. Az alapelvek egyenesen következnek a már leírtakból, és ismét áttekinthetők a fejezet első oldalai alapján. „A Bush-kormányzat idején az Egyesült Államok elhanyagolta azokat a vezetői fel-adatokat, amelyeket a második világháborút követően több-kevesebb sikerrel felvállalt.” (223. o. „Ellenségévé [tette] a fél világot. Ez az ellenségeskedés megbénítja a nemzetközi intézmé-nyeket is. A közeljövőben egyetlen szuverén közösség sem helyettesítheti az Egyesült Álla-mokat. […] Sajnos a következő kormánynak nehéz dolga lesz, ha arra törekszik, hogy az or-szág visszaszerezze korábbi pozícióját. Minden eddiginél nagyobb nemzetközi együttműkö-désre lesz szüksége. Partnerként pedig az Európai Unióra, a kibővített Demokráciák Közössé-gére és a nemzetközi civil társadalomra kell támaszkodnia.” (223-224. o.) A fejezet három ré-sze e három partnerrel foglalkozik.
Az Európai Unióval foglalkozó részből csak a legfontosabbak emelhetők ki. Soros az alapvető problémát abban látja, hogy ”az európaiak viszonya a globalizációhoz igen megosz-tott. Van, aki az Európai Uniót erődként használná a jóléti állam eredményeinek megóvására, míg mások az unió segítségével kényszerítenék ki a gazdaságok versenyképesebbé válását. Sokak szerint viszont az Európai Unió egyfajta miniatürizált globalizációt jelképez, ennélfog-va azt a jóléti rendszert fenyegeti, amit éppen megóvni szeretnének.” (225. o.) Ezt más prob-lémák felsorolása, majd az a megállapítás követi, hogy „a válság nem végzetes. A túlélést ép-pen az unió egyik hiányossága garantálja: a bürokratikus tehetetlenség. […] A válság helyett tehát helyénvalóbb stagnálásról beszélni. Csakhogy egy gyorsan változó világban az olyan szervezetek, amelyek döntésképtelenek, nem sokáig maradhatnak fenn. Ennélfogva az Euró-pai Uniónak is meg kell újulnia a túlélés érdekében.” (226. o.)
Soros itt is előadja a globalizációval kapcsolatos fenntartásait. „A globalizáció jelenlegi alakulása szerint a globális [a] nyílt társadalom aszimmetrikus és torzult formája. Meg kell akadályoznunk, hogy a piaci értékek olyan területen és tért nyerjenek, ahol semmi keresniva-lójuk sincs. […] Amerika a tarthatatlan szélsőségig fokozza a versenyszellemet, míg Európa hagyományai az együttműködést dicsőítik. […] A kontinensen még hisznek az emberek a tár-sadalmi igazságosságban, Angliában pedig a ’fair play’-ben. Mindkettő remek kiindulási alap.” (232-233. o.) Végül azt a víziót adja elő, hogy „a vita végén kibontakozó Európai Unió képe éppen ellentétes lesz az Egyesült Államokéval – legalábbis a jelenlegi vezetés alatt -, ám ha sikeresen működik, befolyásolni tudja majd az amerikai és a többi demokrácia magatartá-sát is. Ily módon helyreállíthatja azt a nemzetközi közösséget, amelyre a világnak nagy szük-sége van.” (234. o.) Leírja azonban ezzel kapcsolatos kétségeit is: „Az európai társadalmak is „feel-good” társadalmak lettek, és ebből a szempontból éppen az Egyesült Államokra hasonlí-tanak” (uo.)
Ahhoz a reményhez tehát, hogy az Európai Unió döntő tényező lehet az új és jobb világ-rend kialakításában, komoly kétségek fűződnek, és ez még inkább igaz a Demokráciák Kö-zösségére, amelynek alapötletét „a Clinton-kormányzat alkonyán, 2000 nyarán vetették fel […] egy varsói konferencián” (234-235. o.), „ám a gyakorlatban csalódásnak bizonyult” (234. o.). Nem ígérnek megoldást az e részben fölvetett más elgondolások sem. Ahogy a mai ma-gyar politikai helyzet is a civiltársadalom nagyobb szerepvállalásának gondolatát veti föl, úgy kerül elő ez a gondolat a most ismertetett könyvben is, de ez sem ígér megoldást. Végül e fe-jezet utolsó része az erőforrásátokkal, tehát azzal foglalkozik, hogy a nagy természeti kin-csekkel megáldott országok helyzete gyakran rosszabb, mint az ezzel meg nem áldottaké. Az áldás tehát valójában átok, de a multinacionális cégek nyilvános elszámoltatásának és ellenőr-zésének lehetőségei korlátozottak. Ez a fejezet mindezek folytán azzal a ki nem mondott, de másutt nagyon is hangsúlyozott végkövetkeztetéssel zárul, hogy a nemzetközi közösség szá-mára aligha van más remény, mint az Egyesült Államok politikájának progresszív irányú megváltozása.
A könyv, szinte megdöbbentő módon, a globális energiaválságot tárgyaló hetedik feje-zettel zárul. Az alapvető tézist itt is azonnal megtalálhatjuk az első oldalakon. „A globális felmelegedés, az erőforrásátok, a vezető gazdaságok – az Egyesült Államok, Európa, Japán, Kína és India – növekvő energiafüggése a politikailag labilis régióktól és országoktól, a Kö-zel-Kelet fokozódó instabilitása mind egy irányba mutatnak. Az emberiséget egy hatalmas válság, a globális energiaválság fenyegeti.” (244. o.). „Ha ezt felismerjük, akkor a könyvem-ben kifejtett kérdések is hirtelen a helyükre kerülnek: a terror elleni háború, Irak megszállása, Irán felemelkedése, az iszlám radikalizálódása és a szektariánus feszültségek fokozódása, az amerikai hatalom és befolyás hanyatlása, a nukleáris proliferáció, Kína hajszája az energiafor-rásokért és ennek negatív hatása az erőforrások kezelésére, valamint az, ahogyan Oroszország a földgáz révén igyekszik a volt tagállamokat sakkban tartani, veszélybe sodorva ezzel Euró-pát is. A válság veleje a kőolajellátás szűkössége.” (248. o.) Ez a szöveg megdöbbentő, mert azt sugallja, sőt mondja ki, hogy a kőolajellátás szűkössége az alapvető tény, és ezzel szem-ben minden más csupán felületi jelenség.
A könyvben tárgyalt technikai és politikai részletek itt nem mutathatók be, hiszen e re-cenzió elsődleges célja csak a figyelemfelhívás lehet, e fejezet legfontosabb következtetései azonban – a szerzőétől eltérő módon rendezve - talán a következők. Először: „Az Egyesült Államok akkor követte el a legnagyobb hibát, amikor azt hitte, van olyan hatalmas, hogy ezekkel a problémákkal egyedül is elboldogul.” (253-254. o.) Másodszor: „Európa energiael-látásának java része egy olyan országon múlik, amely egy pillanatig sem habozik monopol helyzetét önkényesen kihasználni.” (257. o.) Harmadszor: „Egy új vezetőség hatalomra jutása Oroszországban, […], a közel-keleti felfordulás [és] az energiahiány, kiegészítve az egyetlen megmaradt szuperhatalom, az Egyesült Államok szélsebes hanyatlásával.” (260. o.) „Ezeket a szálakat összeszőve megdöbbentő mintára bukkanunk: egy olyan kalandvágyó orosz vezetés tárul a szemünk elé, amely nagyon is eltér a nehézkes, óvatos és konzervatív szovjet vezetés-től, és amely természeti erőforrásokra alapozva kívánja a hatalmát konszolidálni és óriási va-gyonra szert tenni. Oroszország újfajta szereplőként tűnik fel a nemzetközi színpadon: gáz- és olaj-szuperhatalomként törekvéseinek feltétele a közel-keleti konfliktushelyzet fenntartása. Ez a felismerés annak dacára meglepett, hogy folyamatos figyelmet szentelek az oroszországi fejleményeknek. Ebből a szempontból tehát én is olyan vagyok, mint bárki más: olyannyira lefoglalnak bennünket a belső ellentétek, hogy nem vesszük észre a kint gyülekező fenyege-tést.” (Uo.)
A végső következtetés egyenesen adódik a már leírtakból. „Nagy szükség van a Nyugat összefogására. A nemzetközi együttműködésnek a vészhelyzeteken túlmenően is működnie kellene. A globális felmelegedés globális megoldásokat követel. […] A legégetőbb feladat egy új atomsorompó-egyezmény kialakítása. A jelenlegi megállapodás kezdi elveszteni haté-konyságát. Irán rendíthetetlenül fejleszti nukleáris eszköztárát, és ha ebben nem akadályozza meg senki, akkor más országok is hasonló fejlesztésekbe kezdenek. A jelenlegi körülmények között egy Irán elleni rakétatámadással épp az ellenkező hatást érjük el. […] Az egyetlen kiút az, ha sikerül megegyezni egy olyan méltányos fegyverkorlátozásban, amely egyetemes tá-mogatottságot élvez.” (262. o.) „A globális energiaválság és annak következményei alkotják a globalizálódott civilizáció egyik legnagyobb kihívását. Ez már elegendő indíték az Egyesült Államok attitűdváltásához, kellően megalapozza az Európai Unió összefogását, és egyúttal a globális nyílt társadalom fogalmának is tartalmat ad.” (263. o.)
A Függelék, amelynek címe Az eredeti keretrendszer, olyan elméleti kérdésekkel foglal-kozik, amelyek tárgyalása nem kísérelhető meg ebben a már így is túlságosan hosszú recenzi-óban.
Rendkívül nehéz összefoglaló értékelést adni erről az igen sokrétű könyvről. A könyvben – amint erre már a bevezetésben utaltunk - nagy tér jut egy vitathatatlanul egészen különös-képpen sikeres ember személyes visszaemlékezéseinek, a világ eseményeinek magyarázatára kialakított elméleti rendszer ismertetésének, az amerikai belpolitikának és a Bush elnök elle-nei éles, pamfletszerű támadásoknak, a mai világ alapproblémáinak és a megoldási lehetősé-geknek, valamint a mai világ legégetőbb konkrét problémáinak és ezek megoldási lehetősége-inek is.
E sorok írója szerint mindezeket a szempontokat egységbe foglalja a szerzőnek az 1970-es évek olajválságait követő, Thatcher és még inkább Reagan személyéhez fűződő konzerva-tív fordulattal, valamint az ezt megalapozó fogyasztói, „feel-good” társadalom szemléletével való szakítása. 1945 után az akkori Amerika, a „tettek társadalma”, élén akkori vezetőjével, a tettek emberével, Trumannal, szembe tudott nézni a kor kihívásával, nagylelkű volt a legyő-zöttekkel szemben, ezzel a szabad világ bástyájává tette őket, meg tudta találni a megfelelő arányt a közszféra és a magánszféra között, és Amerika, ezeknek a sikereknek a bázisán, 1990-re a világ egyetlen szuperhatalma lett. 1990 után a mostani Amerika, amely már nem a „tettek társadalma”, hanem fogyasztói, „feel-good” társadalom, és amelyet ma egy szerinte er-re a feladatra teljesen alkalmatlan ember vezet, nem tud megfelelőképpen szembenézni a kor kihívásaival, nem volt kellőképpen nagylelkű a legyőzöttekkel szemben, nem kezdeményezett új Marshall-tervet, elidegenítette magától a világ nagy részét, és ezt, valósággal szükségkép-pen, hatalmának és befolyásának zuhanórepülése követte. A világ egyetlen szuperhatalmának feladatára való alkalmatlansága, súlyos konkrét hibái, mint a terror elleni háború és Irak lero-hanása, valamint a kőolajellátás szűkössége vezetett, együttesen, olyan szinte kezelhetetlen vi-lágméretű problémákra, mint a globális felmelegedés és a nukleáris proliferáció, és olyan ne-hezen kezelhető konkrét problémákra, mint a közel-keleti válság fenntartásában érdekelt Oroszország hatalmának újbóli megnövekedése.
Az alapproblémának, az Amerikáról Európára is átterjedő fogyasztói, „feel-good” társa-dalom szemléletmódjának megváltoztatására a szerzőnek nincs receptje, noha látja, hogy ez a probléma gyökere és a megoldás előfeltétele, mert ha a társadalom változatlan, vezetése és vezetésének magatartásmódja sem lehet sokkal jobb. Ennek az alapproblémának az elismeré-sével mégis úgy látja, hogy megoldás csak Amerika attitűdjének megváltozásától és a nem-zetközi együttműködés kiterjesztésétől várható. Amerika az egyetlen szuperhatalom, nincs más, aki a helyébe léphet, az attitűdváltozás tehát elkerülhetetlen, de Amerika sem elég erős ahhoz, hogy ezeket a problémákat egyedül megoldja, tehát a nemzetközi együttműködés is el-kerülhetetlen.
Ezt az ismertetést Stiglitzre hivatkozva kezdtük, és célszerű Stiglitzre hivatkozva lezárni. Stiglitz nyíltan kimondja, hogy a mai világ problémái világkormány után kiáltanak, amely azonban nincs. Soros nem használja ezt a szót, de amit a nemzetközi együttműködésről és a nemzetközi kapcsolatokban a jog uralmáról ír, közel áll ehhez. Stiglitz, sorozatosan és pateti-kusan, az alapító atyák szellemére hivatkozik. Ez a gondolat Sorosnál is megjelenik, kevésbé patetikus formában, de az amerikai múlt, a „tettek társadalma” szelleméhez való visszatérés nála is alapvető jelentőségű.
Az amerikai történelem egészében egymás mellett élt az üzleti körök érdekeit képvise-lő, konzervatív, és a szabadság eszméjét képviselő, progresszív gondolkozás. E kettő sohasem zárta ki egymást, mert a konzervatív gondolkozás sem utasította el a szabadság eszméjét, és a progresszív sem a vállalkozás szabadságát. A modern világ 1945 és 1973 közötti aranykora idején Amerika progresszív fele irányította az országot és a világot is, mégpedig, amint ezt el-sősorban Stiglitz hangsúlyozza, az alapító atyák szellemében. 1980 után Amerika konzervatív fele jutott uralomra. A világ csak abban reménykedhet, hogy a konzervatív Amerika generá-ciónyi uralma után újra a progresszív, az alapító atyák szellemét jobban követő Amerika kora következik ennek a szellemnek megfelelő, a nemzetközi kooperációra felépülő világrenddel.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969