2013. I-VI
 

Kis olaj- és profittörténet
Ed Wallace

Bármit mondanak, a kőolajár emelkedésének valódi okát a kőolajtársaságok és a Wall Street profitja környékén kell keresni.
Régi történetnek tűnik, de csak hét éve történt. A Clinton-kormányzat energiaügyi államtitkára, Bill Richardson, akit a Reuters World Report idézett, azt ismételgette, hogy az olajárak veszedelmesen magasak, és hogy a Fehér Ház mindent meg fog tenni az energiaköltségek elszabadulása ellen. A riport szólt még az utcán, traktorjuk tetején az olajárak ellen tiltakozó spanyol gazdákról is. Szaddám Husszein ismét megfenyegette, immár sokadszor, Kuvaitot, mert az szerinte ismét megcsapolta az iraki olajvezetéket. Összességében véve az elemzők egyetértettek abban, hogy ha Szaddam Husszein leállítaná az olajszállítást, akkor az érintené a világpiacot, és a nyersolaj ára ismét a magasba szökne. Ó, ó!
Természetesen, amikor mindezek az információk megjelentek a sajtóban, 2000 szeptemberében, a valóság egészen másképpen festett.. Az emelkedő ár, mely miatt Bill Richardson panaszkodott, 38 dollár volt hordónként, 1,58 dollár gallononként. Az amerikaiak évi üzemanyagköltség átlag 1107 dollárral maradt el a jelenlegitől. És manapság nyilatkozatok tömegét és érvek sokaságát halljuk amellett, hogy a hordónkénti olajár 60 dollár alatt maradjon, sőt, hogy a gallononkénti 3 dollárral még nagyszerű üzletet lehet csinálni!
A jelenlegi világpiaci problémák kontextusában nagyon is lehetséges, hogy a három dolláros benzin megéri, és az is, hogy az olajválság túl van értékelve.
Még a CNN is megjegyezte legutóbb, hogy amikor megkérdezünk három szakértőt arról, hogy miért olyan volatilis a kőolaj és a benzin árfolyama, három különböző választ kapunk. E válaszok lényege így foglalható össze: „Lehet, hogy senki nem tudja, valójában mi is történik.”
Lehet, hogy így van. Másfelől azonban, ha higgadt fejjel, és félretéve a piaci pletykákat, megnézzük a nyersolajról és a benzinről rendelkezésre álló adatokat, a hírekben elénk tártól egészen eltérő történet rekonstruálható.
Vegyünk egy nagyon beszédes példát: a szabadságolások idején, vagyis május vége és augusztus közepe közötti amerikai benzinkészletekét. Körülbelül két hete a chicagói Alaron Trading elemzője, Phil Flynn azt mondta: ”Most valóban kutyaszorítóban vagyunk.”
Azt mondta, hogy a benzinkészletek 193 millió hordó körül vannak, és hogy Denverben és Iowában kőolajhiányt regisztráltak. Tudjuk, hogy 2001 óta – mióta a médiában először kezdte terjeszteni az ágazat, hogy a közeljövőben 3 dollár fölé emelkedhet egy gallon benzin ára – nem szűnnek az ilyesfajta, benzinhiánnyal kapcsolatos rémisztgetések
Egyetlen nap sem telt el anélkül 2006-ban, hogy a délutáni újságok ne említették volna a kőolaj és a benzin árának kérdését. Ezért a legtöbb ember meglepetéssel értesül róla, hogy 2006 áprilisának utolsó hete és júliusának utolsó hete között nemcsak elegendő benzin állt rendelkezésre az Egyesült Államokban a kereslet kielégítésére, hanem azonkívül 8,1 millió hordóval növekedtek is a készletek.
Hiszen az Egyesült Államok az elmúlt hét év közül négyben – a szabadságolások megkezdésének idejére – benzintöbbletet jelzett. Az összes finomítói problémával együtt, amiről ma annyit beszélnek, ilyenkor nyolc nap alatt plusz 400 ezer hordó benzint és több, mint 5,6 millió hordó kőolajat tárolnak be a rendes készleteken felül.
A sors fintora, hogy 2003 nyarán a benzinkészletek valóban 14,4 millió hordóra apadtak. És mi történt a benzin árával? A nyári, úgynevezett csúcsidőszak alatt 4,2 centtel csökkent.
Néhány beszédes szám: 1990 óta az Egyesült Államokban a tizenhét évből hétben nőttek, tízben csökkentek a nyári benzinkészletek. A tizenhét év alatt az átlagos csökkenés csak 708 ezer hordó. Lehet, hogy mindez egyes régiókban problémát okozott, de azt nehéz elképzelni, hogy az egész országot üzemanyaghiány veszélye fenyegette volna.
Ugyanez mondható el a kínai kereslet okozta fenyegetésről. A kőolajkereskedők évek óta hivatkoznak erre a problémára. Azonban Kína több évtizedes fantasztikus gazdasági növekedés után is csak 2,9 millió hordót importál naponta.
Azután itt van az Irán ellen kilátásba helyezett katonai akció, melynek ürügyén – mihelyt a határidős piacokon visszaesnek a napi árak – felfelé lehet tornázni az árakat. Az egyik hónapban az az indok, hogy Irán visszautasította nukleáris programjának leállítását, a következő hónapban pedig az, hogy fogságba ejtettek tizennégy brit tengerészt. De hiszen a nyolcvanas években Irán sokáig hadat viselt Irak ellen! Két egymással szomszédos ország, melyek a legnagyobb olajtermelő országok közé tartoznak, egymással háborúban álltak, és közben az Egyesült Államok és a világ többi gazdaságai kilábaltak az 1979. évi válságot követő recesszióból! És mindezek ellenére a kőolaj és a benzin ára csökkent ebben az időszakban (mígnem 1986-ban össze is omlott)!
Vagy beszéljünk a potenciális nigériai problémákról! Helyes. A LexisNexisen történetek ezreit lehet erről az ősrégi problémáról megtudni. Igen, a fegyveresek három vezetéket felrobbantottak. De ez nem először történik meg.
T. Boone Pickens, a médiában legtöbbet szereplő szakértő bejelentette, hogy eljött a kitermelési csúcs ideje. De Daniel Yergin, a Cambridge Energy Research Associates szakértője – a kőolaj történetéről szóló könyvéért (The Prize) Pulitzer-díjat kapott – szerint száz év leforgása alatt immár ötödször jelentik be az olajkorszak végét. Nos, ez a vég eddig nem következett be.
A legtöbb ember nem tudja, hogy 1916-ban Charles Kettering, a General Motors Delco divíziójának kitalálója és egyik alapítója arról értesítette a GM-nél Billy Durandt-ot, hogy számos tanulmány szerint, ha nem tesznek valamit a gépkocsiüzemanyag tulajdonságainak megváltoztatása érdekében, 1940-re kifogynak a világ kőolajkészletei, a GM pedig tönkre megy. Billy Durandt bölcsen azt válaszolta: „A szakértők mindig tévednek. Mindig elég kőolajat fognak feltárni, egészen addig, mígnem egy másik üzemanyagfajtát fel nem találnak.”
Hogy az üzemanyagforrásokat diverzifikálja, Charles Kettering bevezette az ólombenzint, és az 1920-as években az etanol is versenyképes lett. A szárazság és a harmincas évek amerikai Dust Bowl-ja véget vetett az etanollal kapcsolatos első kísérleteknek, a hetvenes évek végén pedig a környezetre gyakorolt káros hatásai miatt az ólmozott benzin is eltűnt a piacról. A nagy szárazság után a mezőgazdasági termelők megpróbálták feltámasztani az etanolt, de a mezőgazdasági termékek iránti második világháború utáni kereslet harminc évre jegelte ezt az álmot. A ma is aktuális „megenni vagy tankolni” kérdés tehát nem új.
Világos persze, hogy egyszer csak elérünk a kőolajfogyasztás csúcsára, és azután a kőolaj ára olyan magasra fog emelkedni, hogy az egész világ gazdaságai vagy kénytelenek lesznek energiaforrást váltani, vagy visszacsúsznak a harmadik világba. A médiában sztárolt kőolaj-kereskedők és néhány geológus mellett a józanabb szakértők, mint a Cambridge Energy emberei is, úgy vélik, hogy a kőolaj-kitermelés maximumát az elkövetkező húsz évben nem érjük el.
A legsürgetőbb nem a kőolaj ára vagy az ellátás biztonsága, hanem hogy megértsük: miért hallatszik ilyen hangosan a vészmadarak hangja. Minthogy személyes jövedelmük nagy mértékben függ az energiaforrások árának emelkedésétől, érdekeltek abban, hogy a pletykák felerősítve, valós információként jussanak el a közönséghez. Közben 2005-ben, amikor a szabadpiaci nyersolaj ára alacsonyabb volt, mint a jegyzetté, a média minden további nélkül magas árakról beszélt (a jegyzésekéről). A szabadpiaci árcsökkenés valahogy elkerülte a figyelmét.
Az elmúlt évben a kőolaj jegyzési ára elérte a hordónkénti 78 dollárt, azonban amikor a közvéleménynek tudomására jutott, hogy nincs elég tározó a nyersolaj tárolására, a hordó ára 50 dollárra zuhant. A múlt évben mindenki a kőolajra fogadott. Ebben az évben mindenki a benzinre tesz. Eredmény? Egy gallon benzin ára az amerikai benzinkutaknál 3,07 dollár, a finomítók nyeresége pedig gyakran megháromszorozódott. Igen, a finomítók haszna csökkenőben van, de csak két százalékponttal.
Ezen a héten a szenátusi többség vezetője, a Nevada-állambeli demokrata Harry Reid kimondta, amit a világ csendesen gondol: a benzintermelés csökkentése szándékos, egyetlen célja a haszon növelése.
Hogy érzékeljük az ágazatban uralkodó egészségtelen állapotokat, elég idézni a British Petróleum elnök-vezérigazgatójának, Lord John Browne-nak minapi kényszerű lemondását. Nem a BP Texas City-i finomítójában történt robbanás és tűzvész miatt kellett lemondania, még akkor sem, ha egy nemrégiben kiadott jelentés a társaság vezetését teszi felelőssé a történtekért. Még csak az alaszkai vezeték éves karbantartása elmulasztásának sincs köze hozzá. Mint ahogy egy kis Baku melletti vezeték néhány hónappal ezelőtti bezárásának, vagy az Északi-tengeri kitermelő hellyel kapcsolatos problémáknak sem. És főként, úgy tűnik, nincs az – egyébként napi 400 ezer hordó finomítására képes, de normál termelési kapacitásának 50 százalékára korlátozott – indianai BP Whiting finomító problémáinak sem.
Nem, ami miatt a Lordnak mennie kellett, az egy aprócska hazugság volt, amellyel bosszúálló, régi kis barátjával való újabb találkozójának körülményeivel kapcsolatban megpróbálta félrevezetni a brit bíróságot. Egy az olajszakmában elkövetett hiba miatti problémák kőolaj- vagy benzinhiányhoz vezethetnek, átmenetileg az árak emelkedését eredményezhetik. Ez a média előtt játszódó szakítás azonban a közvélemény felháborodását váltotta ki.
Az elmúlt hét évből négyben a nyár eleji benzinkészletek tovább nőttek, olyannyira, hogy végül megteltek a tárolók. Miközben a televíziós csatornák esténként a jegyzésárak emelkedésével traktáltak bennünket, és egyes kereskedők a készletek kimerülésének veszélyéről kezdtek beszélni, a nemzetközi olajszakma busásan honorálta szolgálataikat.
Ha belegondolunk, az olajszektor ma arról beszél, hogy az áremelkedés oka a tartaléktárolók hiánya a kőolajtermelésben. Bárhogy is legyen, hiába zárt el az OPEC néhány csapot, a nyersolajkészletek megvannak, sőt, csak ezen a héten 5,6 millió hordóval növekedtek.

(Business Week)


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969