2013. I-VI
 

Keynes manipulatív közgazdaságtana
Somogyi Ferenc

Az egyeduralomra szert tett libertinus politikai-gazdasági-kulturális hatalom szolgálatában álló tudomány olyan értelmezési mezőt jelölt ki önmaga számára, amelyet ad abszurdum elgondolhatónak tekint, noha valójában önpusztító redukcióról van szó csupán. Különösen jól érzékeltethető ez a beszűkülés, amikor a közgazdaságtan elmélettörténetének a helyét kívánják kijelölni napjaink közgazdaságtanában. A végeredmény: maholnap nyomtalanul kiiktatódik a felsőfokú közgazdász-képzésből. Milyen szellemi degenerálódás idézte elő a kialakult helyzetet? Pozitivista igénnyel fogalmazódó elmélettörténet reménytelen vállalkozás lenne, állítja az ismeretelméleti anarchizmust hirdető P. Feyerabend, ezért „bármi megteszi”1; letűnt korok közgazdasági nézeteinek lomtáróból  mindennemű prekoncepció nélkül – önkényesen válogathatunk. Magunk részéről mindkét véglettől elhatárolódnánk. Ezzel nem „középre állásunkat” kívánjuk megfogalmazni. A „középre állás” annak a totalitárius természetű libertinus szellemiségnek az elfogadása lenne, amelyik önmagát a kapitalista liberális demokráciában értelmezi, s egyben bejelenti a „történelem végét”.2 Az uralkodó önértelmezési kereteken kívül keressük azokat a támpontokat, amelyek értelmet adnak az elmélettörténeti munkáknak is. K-O. Apel írja: „Ma Nyugaton és Keleten egyaránt létezik az ún. pragmatikusok status quo gondolkodása, amely abszolutizálja a technikailag és gazdaságilag véghezvihető ügyletek ún. ’dologi kényszere’ által diktált haladást. Ma az ipari társadalom ezen automatikus, rendszer-immanens haladása számít voltaképpen a reálisan lehetséges tartományának. Ennek megfelelően tehát mindenki utópistának számít, aki – pl. az ökológiai válság láttán – azt hiszi, hogy eltérhet az általános útiránytól azért, hogy – mondjuk – nyilvános diskurzusban olyan lehetséges célokat fejtsen ki, amelyek nem magától értetődő célokként vetődnek fel az iparosodási folyamat során.”3 Apel érvelésének talajáról elrugaszkodva talán kiléptünk a megvalósult, s ezért realitásnak tekintett liberális utópia szellemi tartományából, de nem kerülhetjük meg a jogos kritikát, amely alapállásunkat fikciós utópiának minősítheti. Törekvésünktől távol áll, hogy egy megvalósult utópia kritikáját fikciós utópia bázisán fogalmazzuk meg. Alapállásunkat az a szándék hatja át, hogy a 19-20. század megvalósult utópiáin (liberalizmus, bolsevizmus, fasizmus, libertinizmus) túl olyan támpontokat találjunk, amelyek visszatérést jelentenek a történetiséghez, a hagyományos-harmonikus társadalomszerveződéshez. Azon a szellemi úton mozgunk, amire Ny. Bergyajev hívta fel a figyelmet: „Úgy látszik, az utópiák sokkal inkább megvalósíthatók, mint ahogyan azt hiszik. S voltaképpen egy sokkal nyugtalanítóbb kérdés előtt találjuk magunkat. Hogyan kerüljük el határozott megvalósulásukat?... Az utópiák megvalósíthatók. Az élet az utópiák felé halad. És talán egy új évszázad kezdődik el, egy olyan század, amikor az értelmiségiek és a műveltosztály majd olyan módozatokról álmodozik, amelyekkel el lehet kerülni az utópiákat, és vissza lehet térni egy nem utópista társadalomhoz, amely kevésbé tökéletes és szabad”.4
Ha a 20. század egyeduralmi helyzetbe került utópiájának, a libertinizmusnak elfogadnánk az érték- és célvilágát, az intézményeit, a szabályozó eszközeit, motivációs rendszerét, abszolutizált álpiaci gazdasági koordinációját, pszeudo-demokratikus politikai rendszerét, akkor belebonyolódnánk egy olyan világba, amelynek akár kritikai, akár támogató értékelése mindenképpen apologetikus. Molnár Tamás szerint az „..Utópia legfélelmetesebb vonása az, hogy nincs mögötte semmi, hogy egy holtpontot jelent, ahol az emberiség minden vágya beteljesült, minden ösztöne megszelídült, minden törekvése kollektivizálódott; az embert már semmi sem hajtja új ismeretlen lehetőségek föltérképezésére. Ilyen formán az utópia az emberiség hirtelen, végső megdermedésének önkényesen megválasztott pillanatává válik.”5 Ezek után ne csodálkozzunk, hogy a megvalósult utópia egyeduralkodó tudományos módszere használhatatlan elmélettörténeti rekonstrukcióra  bármi legyen is ennek szándéka. Elvégre a letűnt korok elméleteinek „racionális rekonstrukciója szükségképpen anakronisztikus, … − ráadásul (közbeékelés: S. F.)  az eredeti kontextus teljes rekonstruálása szigorúan véve lehetetlen”.6 A pozitivista módszerrel tehát nem élhetünk. A feyerabendi „bármi megteszi” módszertani anarchizmus – mint a pozitivizmus ellenpólusa – ugyan kínál lehetőségeket, de a relativizmus, az öncélúság nem szabadna, hogy vonzó legyen egy olyan korban, ahol az ember létfeltételeiben van megtámadva.
A „bármi megteszi” módszertani kavalkádból ki fogjuk emelni azt a módszert, amely az emberiség öneszméletétől a kartéziánusi fordulatig (és utána is) szolgálta a tudományt, a tradíciót, a történelmi hagyományt. Az ontológiailag, antropológiailag, etikailag megalapozott hermeneutikáról van szó. Nem ismerünk olyan módszert, beleértve a statisztikai eszközökkel felvértezett pozitivizmust is, mely nélkülözni tudná a hermeneutikát. A hermeneutika „értelmezési tartománya” a tudományosnak tekintett pozitivista modellek előfeltételeinek gyökérvilágát éppen úgy elemzés tárgyának tekinti, mint a levezetés transzformációit és a következtetések társadalmi következményeit. Bármekkorák legyenek is a fogyatékosságok az alapot adó ontológia, antropológia, etika világában, a törekvést, hogy közelíthető az „igazság”, sosem szabad feladni. Ez a szemlélet szemben áll azzal a posztmodernizmussal, amely kimondva vagy kimondatlanul a libertinus társadalomszerveződést feltételezi, a lehetséges vagy átfogó társadalomelméletekről pedig úgy vélekedik: „bármi megteszi”, narráció csupán. A közgazdaságtan elmélettörténetének hermeneutikai alapokon való újrafogalmazása hasznos adalékokkal járulhat hozzá korunk közgazdálkodásának megértéséhez. S ha figyelembe vesszük az uralkodónak tekintett kuhni paradigmaképződés legitimálásának időigényét,7 akkor az alig 200 éves múltú elméletek továbbélését, korunk szellemi világában elfoglalt helyét a siker reményében kutathatjuk.
A 20 – 21. század fordulóján szinte evidenciaként fogalmazhatjuk meg – H. E. Daly vagy E. F. Schumacher után8 − hogy: véges térben nincs végtelen fogyasztás. E figyelmeztetés és tény fényében fogjuk rekonstruálni J. M. Keynes „keresletet kell teremteni” nézeteinek születési körülményeit, elméleti, gazdaságpolitikai fogadtatását, s a fogyasztási kultúrára gyakorolt hatását.
Hipotézisünk szerint a Keynes nevéhez kötött gazdasági szabályozó eszközök – megkülönböztetett szerepet az állami költségvetési deficit kap – illethetők a manipulatív jelzővel. A keynesi manipulatív közgazdaságtan gyökérvilága a 20. század első, elméleti elfogadtatása a második, gyakorlati alkalmazása a harmadik, hanyatlása, pontosabban ’megszüntetve-megőrizve’ beépülése a negyedik negyedére esik. Az elmélet megszületése, elfogadtatása, prosperálása és hanyatlása látványos példa arra, hogy a szellemi emberitőke-állomány ciklusa kb. 100 év.
Első lépésben rekonstruálni fogjuk Keynes főművéhez (A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete, 1936) kötődő gondolatainak szellemi hátterét. Keynes varázslatos személyiségének és a világot felforgató kornak a lényegi vonásait törekszünk megragadni. A második lépésben arra hívjuk fel a figyelmet, hogy Keynes ökonómiájának fundamentális fogalmai a szociálpszichológiában gyökereznek. Ezen a talajon talán nem meglepő, ha az utókor – elméletben, gyakorlatban egyaránt – manipulációs eszközkészletté formálta a keynesi elméletet. A harmadik lépésben arra hívjuk fel a figyelmet, hogy a „keresletet kell teremteni” makroökonómiára a marketingkommunikációs mix volt az adekvát mikroökonómiai válasz. S ezzel valóban be- és kiteljesedett, hogy a 20. század második fele minden elemében egy manipulatív gazdaságot és társadalmat hozott létre. Ahol a nagyhatalmak és a nemzetek feletti szervezetek (közöttük a multi- és transznacionális vállalatok) a tömegek manipulálásával tartják fenn a felettébb törékeny világgazdasági rendet. S végül felhívjuk a figyelmet, hogy még a liberális közgazdaságtan bázisán is létezik olyan alternatíva (J. S. Millre fogunk hivatkozni), amely nem fogadja el, hogy a véges Glóbuszon a fogyasztói kosarak megtömésével biztosítható csak a gazdaság harmonikus rendje.

(Keynes indíttatása) Keynes 1883-ban nagypolgári elit értelmiségi családba született; apja logikát, közgazdaságtant oktató, jó nevű cambridge-i tanár, az egyetem hivatalvezetője, anyja Cambridge polgármestere. Számára Cambridge, pontosabban Cambridge tanári és hallgatói elitje jelenti életpályája első lépcsőjét, a következő lépcső egy ambiciózus fiatalember számára csak a nemzetközi elismerés lehetett – és lett. Nagy-Britannia a 19 – 20. század fordulóján már elveszítette világgazdasági vezető szerepét, de szellemiekben továbbra is világhatalom. Az ifjú titán – ezt mindenekelőtt önmaga állítja magáról – matematikát, filozófiát, pszichológiát tanul. Éli az aranyifjak életét; megtagadja a szülői házból hozott puritán szellemiséget (élvezi az életet), a kötelességetikát átalakítja belsőségetikává. A 19. század szorongását edwardiánus optimizmusba fordítja, s ami a legfontosabb: filozófiai elevenség jellemzi. Az ifjúkori baráti körbe tartozott – többek között : B. Russel, G. E Moore, A. N. Whitehead, V. Woolf, L. Wittgenstein és a kor vezető angol művészei. Vajon egy szerény kreativitással megáldott cambridge-i ifjú, némi nyitottsággal a magaskultúra irányába, gondolhatott volna-e, mondhatott volna-e, írhatott volna-e olyat, amit Keynes baráti köre nem emelt volna a maga szintjére – márpedig az ifjú Keynes nem volt átlagos képességű! Egocentrikussága, nemi eltévelyedettsége, vizionáló hajlama, univerzális látóképessége, szociális érzékenysége rendkívül színes, mondhatni nyugtalan személyiségről árulkodik. R. Skidelsky, a legújabb háromkötetes Keynes-életrajz írója a túlsúlyban lévő pozitív erényei mellett azt mondja: „Ritkán volt képes ellenállni a kísértésnek, hogy mások rovására legyen szellemes, valaki, akinek módjában állt társaságban megfigyelni, így vallott erről: ’érzésem szerint több felelősség terheli az érintkezési körében keletkezett kisebbségi komplexusokért, mint nemzedékéből bárkit.’”9
Az ifjú Keynes portréját igyekeztünk dialektikusan megrajzolni; a forráshűség mellett10 tagadhatatlanul kerestük – könnyen rátaláltunk – azokra a személyiségvonásokra, amelyek életművének sarkelemeivé váltak. A „vibráló” zseni a kor szerencsés indíttatású gyermeke volt, minden lényeges konzervatív értéket – család, nemzet, vallás  megtagadott. Egzisztenciális háttere, intellektuális felkészültsége, társadalmi kapcsolatai kellően erősek voltak ahhoz, hogy a 20. század fergeteges kihívásaira választ adjon. Minden lényeges állásfoglalását a történelem igazolta. A haláltáncba kezdő világnézetek (bolsevizmus, fasizmus) a kor minden gondolkodóját állásfoglalásra késztette. S ez az intenzív kihívás rendkívüli szellemi teljesítményekre építhetett.11 Keynes ezen a talajon s ehhez járult hozzá. A főmű (Általános elméletek) középponti kérdései természetesen közgazdaságiak, de ezeket csak akkor értjük meg, ha például az egyik korai esszéje (The End of laissez faire – A szabad verseny vége, 1926) alapján rekonstruáljuk azokat az általános társadalomfilozófiai gondolatait, amelyek munkásságának későbbi szakaszában megadták a kereteket.
Keynes 22 éves, amikor A. Marshall „bácsinál” hallgat nyolchétnyi közgazdaságtant, amiből nem tesz vizsgát. 1905-ben, 23 évesen kezd el komolyan – autodidaktaként – foglalkozni közgazdaságtannal. 1906-ban már indiai ügyekkel foglalkozó hivatalnok. S ettől kezdve élete végéig közigazgatási tisztségviselő, politikus, tőzsdei spekuláns, művészeti intézmények kurátora, s 1911-től – A. Marshall ajánlásával – cambridge-i tanár is. A zaklatott lelkiségű ifjú Keynes felnőtt éveinek választásaiban is tovább él. A cambridge-i egyetem új tanára nem közgazdász, s talán egyetlen könyvet ismer alaposan, A Marshallét. Munkáságának középpontjában a kezdetektől az utolsó művekig pénzügyi kérdésekkel foglalkozott. „A szabad verseny vége” című előadása hű tükre egy intenzív életet élő embernek, aki nem ér rá adatolni, viszont pontosan tudja, hová kívánja terelni a gondolatait. A klasszikus liberális demokrácia alapelveinek (individualizmus, laissez faire) gyökérvilágát, ezek szellemi és gyakorlati térnyerését mutatja be rendkívül lényegre törően. Számára ez a valóságos főirány, ezt a zsenik századának (17.), majd az ész századának (18.) nagyjai és a 19. század nyugati országainak gazdasági sikerei igazolták. A laissez faire elve egyesíti az individualizmust és a közjót. A politikai filozófiai doktrínák amellett érveltek, hogy nincs szükség állami beavatkozásra. Az isteni és a tudományos harmónia is a laissez faire irányába mutat. Keynes nem keresi a filozófiatörténeti gyökereket, nem elemzi a reneszánszban, a reformációban, a kartéziánusi fordulatban a laissez faire melegágyát. Egy 17. század végi kereskedő szájába adja a kifejezést, majd 1751-re datálja d’Argenson márki révén a doktrinális összefüggésben való megfogalmazását. A többit a „komoly gondolkodók”, a „belátással bíró nagyközönség” már elvégezte; a 19. század első felében optimista, a 19. század második felében pesszimista laissez faire formájában. Egyszóval: győzött a liberalizmus. Ez a mesterségesen konstruált – bármilyen nagyszámú jeles gondolkodó is bábáskodott születésénél – társadalomszerveződés éppen olyan megvalósult utópia, mint a mű születésekor már útjára indult bolsevizmus, vagy a szárnyát bontogató fasizmus. F. W. Nietzsche „minden érték újraértékelésé”-nek korszaka elérkezett. Keynes túl van a gyalázatos Párizs-környéki békediktátum kapcsán szerzett élményén.12 Pontosan látja a Németország és Oroszország közötti nemzetek világtörténelmet alakító háborgását. Keynest bizonyára nem csak az aktuális világgazdasági, -politikai változások, hanem a rendkívülien új hangot megütő művészek is figyelmeztették. Ne feledjük, Keynes közismerten nyitott volt a művészetekre! Állást kellett foglalnia a „rombolás és alkotás” (a Dada-mozgalom jelszava) korszakában. A 19. század liberalizmusával szembeni alternatívákat (a marxi szocializmus, a német történelmi iskola protekcionizmusa) „gyenge minőségűnek” nyilvánította. Így maradt számára továbbra is a liberális társadalomszerveződés melletti kiállás, s marad a tény: valami nincs rendben ezzel a társadalomszerveződéssel. „A közgazdaságtan elveiből nem vezethető le hibátlanul az, hogy a felvilágosult magánérdek mindig a társadalmi érdeknek megfelelően működik. Az sem igaz, hogy a magánérdek általában véve felvilágosult; gyakran az egyének, akik elkülönítetten cselekszenek, túl gyengék és tudatlanok, hogy saját érdekeiket érvényre juttassák. A tapasztalat nem támasztja alá, hogy társadalmi egységekbe tömörült egyének mindig kevésbé világosan látnának, mint amikor elkülönülten cselekszenek.”13 Keynes ezeket a gondolatokat olyan revelációként mutatja be, mintha ez ideig ismeretlenek lettek volna – noha a liberális utópia bábái is tudtak erről. Persze támadás tárgyát képezhette mindig, mert a tradíció révén az abszolutisztikus uralkodók, az egyház atyáskodó szerepe a 18 19. században is érvényesült. Érdekes, hogy az ateista Keynes még a 20. század elején is az „egyházak isteni jogairól” is beszél, persze abban az értelemben, hogy az „egyházak az emberek önkéntes társulásai”. Gazdasági nézeteinek hátterében tehát az a társadalomfilozófiai felismerés áll, hogy a laissez faire nem mindenható. Amennyiben fogyatékos, annyiban segíteni kell hiányosságán.

(A pszichologizáló közgazdaságtan) Keynes számára az jelentette a kiindulást, ami „minden ember lelkében bent van”: bizonytalanság a jövővel szemben. A pszichológiai indíttatást az ifjúkori tanulmányokra hivatkozva is előtérbe állíthatnánk. Megemlíthetnénk a mindent újra- és átértékelő titáni kortársak rejtőzködő, a korszellemet átjáró, a közgazdasági művekből közvetlenül ki nem mutatható hatásait. Gondoljunk például M. Proustra, aki „az eltűnt idő nyomában”14 járt, M. Heideggerre, akinél: „A jövő az a valami, amin a gond csüng.…”,15 A. Einsteinre, akinek a speciális relativitáselméletében az abszolút tér és idő téridővé változik, S. Freudra, aki a lelki élet felszíni jelenségeit a korábbi életszakaszban  mindenekelőtt a gyermekkorban  töltődő feneketlen tudatalatti felszínre töréseként értelmezi. Távol áll tőlünk, hogy e zseniális, de egyáltalán nem problémátlan szellemi teljesítményeket a „korszellem” misztikus ködével kapcsoljuk össze, s társítsuk Keynes gondolataival. A közgazdaságtan sokkal földhözragadtabb tudomány, de Keynes stílusa, magas színvonalú, de egyenetlen írásai lépten-nyomon arról árulkodnak, hogy a filozófiai, pszichológiai, gazdaságtörténeti, gazdaságpolitikai szempontok is jelen vannak elemzéseiben, értékeléseiben. Valószínűleg ez a titka.
A 20. század tízes-húszas éveinek világot rengető válságaiban a radikális jobb- és baloldali válaszokkal szemben az angol liberális tradíció mellett kötelezte el magát. Ennek fényében megmosolyogni való, hogy az elmélettörténetben keynesi „forradalomról” szokás beszélni. (Természetesen továbbra is fenntartjuk, hogy a liberális társadalomszerveződés is utópikus, de Anglia esetében ez a megvalósult utópia ekkor már közel 300 éves, ráadásul Anglia a mai napig királyság, így a tradíció, ha csökevényesen is, de tovább él.) A laissez faire rendszer finom korrekcióra szorul – vallja Keynes. A korrekció alapvető eszközét szinte minden művében a pénz világában látta. A költségvetési deficit, mint keresletélénkítő eszköz – noha intézményeiben, hatásmechanizmusában jól elkülöníthető – különösebb magyarázat nélkül a monetáris eszközök mellé rendelhető. 1924-ben írta: „Azt gondolom, hogy ezekre a bajokra – mármint a laissez faire zavaraira, közbeékelés S. F. – a gyógyírt részben a központi szervek által átgondolt hitel és pénzügyi kontroll hozhatja létre, részben az üzleti helyzetre vonatkozó adatok széles körű gyűjtése és terjesztése, beleértve minden olyan üzleti tény – ha szükséges törvénybe foglalt – nyilvánosságát, ami az üzleti élet viteléhez elengedhetetlen.”16 A mondat első felének „részben”-jét értjük, de mit jelent a második „részben”? Meglehetősen nagy értelmezési szabadságot kínál a mondat második fele. Utólag már tudjuk, ide sorolhatjuk a marketingkommunikációs-mixeket is. Közösségi koordináció tárgyává tette ebben az esszéjében is a megtakarítások–beruházások alakítását. Később, különösen az Általános elméletekben ehhez még csatlakozott az állami költségvetési deficit, amely egy új, magasabb színtű egyensúlyi pályára emeli a gazdaságot.
Vegyük számba, most már a kifejlett, egyetemi tankönyvekben kijegecesedett keynesi beavatkozási eszközöket a keynesi eredeti frazeológiában:
A pénzkereslet (likviditási igény) szintetikus döntése az „ügyleti motívum”-ban jelölhető meg. Ennek elemei: a. „A jövedelem-motívum. A készpénz birtoklásának egyik célja a jövedelem kézhezvétele és elköltése közti időszak áthidalása. E motívum főképpen a jövedelem nagyságától, valamint a kézhezvétele és elköltése közti időszak normális hosszától függően befolyásolja nagyobb vagy kisebb mértékben a valamely adott készpénzösszeg birtoklására irányuló döntést.”17 b. Üzleti motívum. Az üzleti költségek és bevételek közti időszak áthidalását célozza ez a pénztartási motívum. Ennek a keresletnek a nagysága a folyó termelés értékétől és attól függ, hogy a termék hány kézen megy keresztül. c. Óvatossági motívum, amely tartalékolást jelent olyan eseményekre, amelyek váratlanul következnek be. A háztartás esetében például betegségtől való félelem az ok; a cégek esetében például nem látott bevásárlási akadályok fellépése jöhet számításba. d. Spekulációs motívum. „Míg az előző három motívum a gazdaság aktivitásától tehető függővé, a spekulációs motívum akár ezekkel szemben is érvényesülhet.”18
Szabályozás tárgya a megtakarítás–beruházás alakítása. „Úgy hiszem intelligens koordinációra van szükség arra vonatkozólag, hogy a közösség, mint egész, mennyit takarítson meg ebből, mennyi hagyja el az országot külföldi beruházás formájában, és hogy a beruházási piac jelen szervezete a megtakarításokat a legproduktívabb csatornákba irányítsa országos szinten.”19 Az Általános elmélet függő változói: a jövedelem és a foglalkoztatás. E két tényező szintjét az összkereslet és az összkínálat határozza meg; az előbbi hátterében a fogyasztás és a beruházás, az utóbbi esetében a termelési tényezők költsége a korábbi jövedelemszinttől és a fogyasztási határhajlandóságtól függ (komplementere a megtakarítási határhajlandóság); a beruházás alakulása a tőke határhatékonyságára és a kamatlábra vezethető vissza. S végül a tőke határhatékonysága a tőkejavak kínálati árára és a tőkejavak várt hozamára, a kamatláb a pénz mennyiségére vezethető vissza. A pénzkereslet motívumait láttuk az 1. pontban, itt arra hívjuk fel a figyelmet, hogy a pénzkínálat elképesztően szűk társadalmi csoport kezébe került. Ez az utóbbi megfontolás a monetaristák színrelépésével került előtérbe, de ez egyáltalán nem jelent komoly szembenállást, ellenkezőleg, annak elismerése, hogy M. Friedman nézetei „Keynes védőszárnyai alatt” fejlődtek ki.20
A klasszikus–neoklasszikus elmélet szerint „a vállalkozók és a munkások bérmegállapodásai határozzák meg a reálbért”. Nem erről van szó – mondja Keynes. „Ugyanis a munkásoknak a maga összességében nincs módja összhangba hozni a nominális bérjavakban kifejezett egyenértéket a foglalkoztatás adott volumenének határáldozatával.”21 A munkásság, illetve a társadalom bármelyik rétege a nominális bér körüli harcban alapvetően a reálbér alapnak az egyes munkás és társadalmi csoportjai közötti elosztását érinti, s nem a reálbéralapot.22 A nominálbér- és a reálbér-színvonal széthasítottsága (inflációs fátyol) olyan manipulációs lehetőséget nyitott – főként a mindenkori makroökonómiai szabályozás irányítói, kevésbé a munkaadók számára , amellyel folyamatosan fenn lehetett tartani, kevésbé a munkaadók, inkább a munkavállalók dezinformáltságát.
S végül: az állami költségvetési deficit, mint koordinációs eszköz. Az állami költségvetés vagy államháztartás éppen olyan mérlegként fogható fel, mint a vállalatok, intézmények pénzügyi mérlegei. Ebben az értelemben az adott nemzet számviteli, jogi, politikai kulturáltságától, következetességétől függ, hogy a mérlegegyensúly „megbontóit” szankcionálják-e. Korunk felelőtlen politikai szereplői még a nyugati normák mellett is nagyfokú hajlandóságot mutatnak, hogy az állami költségvetési korlátot felpuhítsák. A mindenkori ellenzéknek az állami deficit kiváló támadási felületet jelent, majd hatalmi pozícióban – legtöbb esetben – pontosan ugyanaz ismétlődik meg, mint a korábbi választási ciklusban.
Általánosságban elmondható, hogy Keynes előtt, és a monetaristák színrelépése után, konszolidált körülmények között, hosszú távon, sőt még középtávon is a költségvetés egyensúlya az elfogadott elvi közgazdasági norma. Rendkívüli események (természeti katasztrófák, háborúk) a politikai hatalmat feljogosítják arra, hogy a közösség érdekében túlköltekezzen. Ekkor ismét felvetődik, hogy az egyensúlyt helyre kell állítani; bármilyen eszközt vagy eszközkombinációt (állami kiadások visszafogása, adóztatás, értékpapír-kibocsátás stb.) választ is a kormány, közel azonos negatív következményekkel áll helyre az egyensúly (jövő generációjára nehezedő kamatteher, inflációveszély, kiszorító hatás).
Az Amerikai Egyesült Államok elit egyetemein már az 1930-as évek végén teret nyertek a keynesi gondolatok, a II. világháború után – az értékelők egy jelentős tábora így látja – a keynesi gazdaságpolitika mentén szerveződött újra a nyugat gazdasági rendszere. Keynes – felhasználva a R. F. Kahn által kidolgozott multiplikátor-mechanizmust – úgy vélte: az állami kiadások olyan többletjövedelmet hoznak létre, amelyek kompenzálják a magánszektor nem kielégítő keresletét. Itt ismét a fogyasztási határhajlandóság, a megtakarítási határhajlandóság, a várakozások, mint szociálpszichológiai jelenségek mozgatják a kormányzati kiadási multiplikátort. Ez az elképzelés valóban eredetinek látszik, s rendkívül súlyos kérdések forrása. Gondoljunk az equilibrium–disequilibrium vitára. Keynes szerint a nemzetgazdaság alacsony foglalkoztatási szinten is egyensúlyban lehet, de ez amolyan „rossz” egyensúly. Az állami beavatkozás révén viszont elérhető, hogy a kiadási multiplikátor mozgásba hozza a gazdaságot, s magasabb (teljes) foglalkoztatás alakuljon ki magasabb kibocsátási szinten. Az 1950-es, 1960-as évek gazdaságpolitikái hivatkozhattak erre az áldásos új közgazdasági „csodafegyverre”.23

(„Teremtsünk keresletet;” makroökonómiai kihívás, nagyvállalati válasz) Keynes szociálpszichológiában, pontosabban az emberi pszichében gyökereztetett fogalmai nem hagyták érintetlenül a nagyvállalatok gondolkodását sem. Természetesen nem pusztán a keynesi „be kell avatkozni” makroökonómiai koordinációs imperatívusz hívta „táncba” a vállalatokat, a vállalatok döntéshozóira is hatott a politikai propagandával átitatott kor, s nyilván a kor vezető pszichológiai irányzatai (pszichoanalízis, behaviorizmus stb.) sem hagyták érintetlenül a gazdaság szereplőit. A 19. század utolsó harmadának nagy port kavaró „felfedezései” közé tartozik a pszichológia, mint az emberi lélek tudománya. Módszereit, céljait könnyen igába fogták azok a közgazdászok, akiknek a vállalatok felől lett a feladata, hogy: „keresletet kell teremteni”. Freud szerint: „Az énnek valamely cselekedetét akkor tekinthetjük kifogástalannak, ha egyidejűleg tesz eleget az ösztön-én, a felettes én és a valóság követelményeinek, vagyis ha ezeknek az igényeit össze tudja békíteni egymással.”24 Ebben a „metafizikai” konstellációban25 az én feladata az életfenntartás, a kielégülés legveszélytelenebb formáinak megtalálása és a jövő veszélyeinek szorongással való távoltartása, másként a biztonság keresése. (Ezen a ponton illeszthető Keynes elmélete; gondoljunk a likviditás okaira. Az én és a felettes én viszonya gyermek–szülő viszony, amelyet a családi, faji, nemzeti, társas környezeti hagyományok kapcsolnak össze. A felettes én alapfunkciója a korlátozás; ritkán szükségletteremtő. A hagyomány szerint tehát az én alapvető beállítottságára konzervativizmus jellemző. Az ösztön-én vagy – Kosztolányi Dezső fogalmazásában – ősvalami két szembenálló alapösztönön alapul; az érosz, a teremtés, a kötés ösztönén és a destrukció, a rombolás, a felbontás ösztönén. Ha az érosz elérte célját, akkor keresi stabilitását, biztonságát, ezért úgyszintén konzervatív természetű. A destrukció befelé önagresszióhoz vezet. „Általánosságban elmondható, hogy az agresszió visszatartása egészségtelen dolog, patogén hatású.”26 A 20. század társadalmi változásai a nyugati kultúrkörben óriási pusztítást vittek véghez a „felettes én”-ben; a családi, a faji és a nemzeti hagyományok szellemi karanténjai egyre kisebb számban egyre erőtlenebb tartalmat hordoznak. Az énnek tehát egy erőtlen felettes ént és egy – látszatra tomboló – ösztön-ént kell összefogni. Az ösztön-énben az érosz ereje az embert felparcellázó munkamegosztás révén egyre egyenetlenebb; a zseniális specialista energiája (libidója) óriásira dagadhat, míg a tömegemberé elapad. Így ne csodálkozzunk, hogy az agresszió kifelé rettenetes formákat keres. Keynes látta ezeket az „elfutó” energiákat, ezért írta: „bizonyos veszélyes hajlamokat viszonylag ártalmatlan mederbe lehet terelni, ha megvan a lehetőség pénzkeresésre és magánvagyon szerzésére; ha ezek a hajlamok nem elégülhetnének ki ilyen módon, könnyen kegyetlenkedésben, az egyéni hatalomra és tekintélyre való gátlás nélküli törekvésben, vagy a mások fölé emelkedés egyéb formáiban vezetődnének le.”27 Most már tudjuk a bankszámla nagysága csak első lépés a hatalmi, a hiúsági és egyéb rettenetesen perverz vágyak kielégítéséhez.
Az ifjú Keynes szellemi körének egyik neves alakját is foglalkoztatta, hogy hogyan csatornázható az agresszió. B. Russel így fogalmazott: „Ahhoz, hogy az emberiség egysége valaha is megvalósulhasson, meg kell találnunk a módját, miként húzhatnánk ki javarészt tudattalan, primitív vad ösztöneink méregfogát, egyfelől a törvény uralmának megteremtésével, másfelől pedig úgy, hogy ártalmatlan levezető csatornákat találunk versengésre késztető ösztöneink számára.”28 Russel elő is áll olyan pszeudopótszerekkel (detektívregény, ahol a gyilkossal is azonosulhat az olvasó(!), futballmeccsek, birkózás – ezeket gyengécskének ítéli , az emberiség zömének maradnak az ábrándok), amelyek azóta rendkívüli hatalomra tettek szert a film, a televízió révén.
Keynes szociálpszichológiai fogalmakon alapuló elméletét játszi könnyedséggel hozzá lehet kötni a freudi frazeológiához. Ezen a bázison akár még az értékvesztett, elidegenedett ember – a pszeudoegzisztens önigazolását adó – tudományos magyarázatát, sőt „feloldást” is adhatnánk. De érdemes olyan alapállásból is szemlélni a keynesi lélektani hajlamokra alapozott makroökonómiai koordinációt, amelyet nem igazol vissza a freudi pszichológia révén megfogalmazható feloldás. S ha nem fogadjuk el a bankszámla nagyságát, a bűnügyi regényeket, a televízió kínálta ábrándokat az autentikus individuum szenvedélyének természetes pályájaként, akkor Keynes keresletteremtő közgazdaságtanát joggal nevezhetjük a manipuláció közgazdaságtanának.29 Hamvas Béla – és az őshagyomány számos jelentős képviselője szerint – létezik egy olyan társadalmi alapállás (sensus cummunis), amely „az együtt élő emberek közös tudata a lét elemi és abszolút igazságairól.”30 A pszichoanalízist ugyanez az alapállás úgy értékeli, hogy az olyan szcientizmus, amely hozzá tudja segíteni a pszeudoegzisztenseket ahhoz, hogy egy minden ízében hazug világhoz alkalmazkodjanak. „Ha az ember azt akarja, hogy boldoguljon és gyarapodjon, úgynevezett harmonikus életet éljen, esetleg karriert csináljon, egy kis vagyont is gyűjtsön, a konvencionális hazugságszisztémával ki kell egyezzen.”31 Ahogy a pszeudoegzisztens alkalmazkodik a „hazugságszisztémához”, úgy a pszeudoközösségek sem maradnak el a befogadásban. A keynesi manipulatív koordinációra (likviditási igény: jövedelmi, üzleti, óvatossági, spekulációs motívum; fogyasztási, megtakarítási határhajlandóság; tőkejavak hozadékának várakozása; a nominálbér-reálbér széthasítottsága; költségvetési deficit) a reálszféra adekvát választ adott. Ha manipulálnak, akkor mi is manipulálunk! Ez utóbbi válasz a marketingkommunikációs-mixek határtalan világát nyitotta meg, mindenekelőtt a nagyvállalatoknak, a multi- és transznacionális cégeknek. A keynesiánus gazdaságpolitika – amennyiben valóban volt szerepe az 1950-es, 1960-as évek konjunktúrájában – a telítődött állóeszköz-piac után eddig soha nem tapasztalt módon megtömte a tömegek fogyasztási kosarát. Új piacokra azért is szükség volt, mert a II. világháborús felfedezések egyre tökéletesebb, egyre nagyobb sorozatokra képes gépek előtt nyitották meg az utat a polgári termelésben is. A nagy cégek, a teória, a gazdaságpolitika és a korszellem (benne a pszichológiai technikákkal teret nyerő médiával) oldaláról egy irányba mutattak az érdekek: tömegek, töltsétek meg a fogyasztói kosaratokat! Amíg a „kosarak mérete” engedte, addig nem tűnt fel sem a fogyasztóvá degradálódott pszeudoegzisztenseknek, sem a „sikeres” cégeknek és kormányoknak, hogy egy multiplikációjával–akcelerációjával önmagát látszatra végtelenül gerjesztő manipulatív társadalmi-gazdasági rendszernek a bábjai. Az 1960-as évek sápatag ellenkultúrája jelezte csupán, hogy a vezető vegyesgazdaságok (az állami szerepvállalás miatt már ezzel a névvel illethetők a korábbi piacgazdaságok), a jóléti társadalmak belebonyolódtak a parttalan vágyak kielégítésének ingoványába. A tömegek „felettes-én”-jüktől megszabadulva elszakadtak minden hagyományos vonatkoztatási támponttól, az „ősvalami” kifelé türemkedő agressziója zabolázhatatlannak tűnt, csak a fogyasztás újabb és újabb szintjének kielégítése ígért konszolidációt. A kor talán legjelesebb társadalom- és gazdaságkritikáját H. Marcuse adta: ”Az ipari társadalomnak megvannak hozzá az eszközei, hogy a metafizikait fizikaivá, a belsőt külsővé, a szellem kalandját a technika kalandjává változtassa. Az olyan szörnyűséges kifejezések (és valóságuk), mint például a ’lélek mérnökei’, ’agymosók’, ’tudományos igazgatás’, a ’fogyasztás tudománya’, tulajdonképpen az irracionális, a ’lelki’ fokozódó racionalizálását, az ’idealisztikus’ kultúra megtagadását foglalja össze (eléggé szánalmas formában).”32
A manipulatív gépezetet nem állította már meg sem a magas munkanélküliségi ráta, sem az infláció, sem az egyre nagyobb állami költségvetési deficitek és – ez merőben új kihívás  az ökológiai krízisjelenségek sem. (Ez utóbbi gondok az 1960-as évek végén, az 1970-es évek elején váltak nyilvánvalóvá.)
A vállalatok felől a manipulatív közgazdaságtan feladata a piackutatás köré szerveződött. A teendő úgy fogalmazódott meg, hogy a sikert csak az biztosítja, ha újabb és újabb szükségleteket lehet találni; ha lehet a tudat alattiból, az ősvalamiből „előhúzva”. A pozitivista tudományosság igényességével ötvözte magába az ún. marketing közgazdasági ismeretkör a pszichológia, a szociálpszichológia, a kommunikációs technikák „eredményeit”. A legmélyebb ösztönvilág felbolygatása révén is szabad aspirációt teremt a neo-neo-neo-dib-dábnak. Minden érzékszervet, csatornázott rációt munkára fogtak a kommunikációs és promóciós mixeket összeállító ”szakemberek”. Ebben a színében, szagában, ízében, tapintásában hazug áruvilágban végérvényesnek látszik az individuumok pszeudoegzisztenssé válása. A védekezés a civil szférában, a tudományok világában zárványszerű – apadó reménnyel, de létezik. Ph. Kotler néhány(!) általános kommunikációs és promóciós eszközből álló katalógusa, 16 reklámtechnikát (nyomtatott és audiovizuális reklám, csomagolás melléklete, postázás, mozgókép stb.), 13 értékesítési ösztönzést (verseny, játék, áruminta bemutatás, szórakoztatás stb.), 6 propaganda módszert (sajtótájékoztató, szemináriumok, PR stb.), 6 személyre szabott értékesítési eljárást (bemutató, telemarketing, ügynöki áruminták stb.) tartalmaz.33 Egyes termékek promóciós és figyelemfenntartó költségei az összköltség 20-80%-át is adhatják. Nyilvánvaló gazdasági veszteségekről (ezek a költségek végső soron a fogyasztói kosarak hasznos termékeit apasztják, az egyes promóciós és kommunikációs mixek egymást közömbösíthetik) van szó. S végül, egy kultúrát minősít, ha információs csatornáin disztingválatlanul áramolhatnak olyan üzenetek, amelyek az emberi létezés alapelveitől függetlenül fogalmazódnak meg. „A kellékek arzenálja minél nagyobb, az életre való éhség annál jobban nő….Volt idő, amikor minden dolgot az életbe külön bevezettek, és törvényesítették azzal, hogy helyét az életben egyszer, és mindenkorra megjelölték. Az ember akkor még a dolgok ura volt. Ezt hívták kultusznak. A kultuszban az asztal, a szék, a szőnyeg, az ágy, a patkó, a kengyel, a fazék az embert szolgálta, és szolgálni volt köteles. Most az élet szolgálja a dolgokat, amelyek létezése törvénytelen.”34

(A keynesi manipulatív közgazdaságtan társadalmi következményei) A megvalósult utópiák szolgálatában álló tudományok idegenkednek az elmélettörténeti vizsgálódásoktól, mondván: az ilyen kutatás nem egzakt, ha „bármi megteszi”, akkor meg felesleges. Szembe helyezkedtünk ezekkel az „uralkodó” nézetekkel. Az emberi együttélési viszonyok, a gazdálkodás rendje sohasem fátum, soha nincs megváltoztathatatlan dologi kényszerek alá rendelve; a korábban hozott döntések a jelen döntéshozói számára számos esetben valóban tényként, determinizmusként hatnak, de a legzsarnokibb rendszerek sem voltak képesek – ez ideig – olyan merev társadalmat teremteni, amelyben a döntéshozó ne került volna választási lehetőségek elé. Így hogyne lenne értelmes vizsgálni olyan közgazdasági jelenségeket, amelyek mérlegelés tárgyai, napjainkban éppen úgy, mint a gazdaságtörténet korábbi korszakaiban.
Vizsgálatunk középpontjába a deficites állami költségvetés keynesi értelmezését állítottuk. Kíváncsiak voltunk arra, hogy milyen személyes és korszellemből eredeztethető impulzusok formálták a 20. század legnevesebbnek tartott közgazdászának ez irányú gondolatait. A világgazdaság legutóbbi 50–60 éve, a nemzetgazdaságok szabályozása felől éppen úgy, mint a vállalatok, különösen a multi- és transznacionális cégek nézőpontjából, keresletet manipuláló természetű volt. Hermeneutikai köreink rovása során beláttuk, hogy a keynesiánus keresletet teremtő manipulatív közgazdaságtan forrása valóban Keynes eredeti gondolataiban gyökerezik, s nem pusztán az interpretálók, a gazdaságpolitikusok mesterkedése.
Keynes szellemi fejlődésének ifjúkori, szociálpszichológiai szempontú rekonstrukciója, és a fiatalkori művek, egyértelműen arról árulkodnak, hogy Keynes törekedett tisztázni önmagának azokat a társadalom- és gazdaságfilozófiai alapelveket, amelyekre alapozta későbbi gazdasági nézeteit. Az euroatlanti kultúrkör késő-újkori történelmének legfergetegesebb évtizedei – 1910-es, 1920-as évek  nem pusztán a szellemi életben, de a hétköznapi történelemben is kínálták a lehetőséget: 1. útjára indult a kollektivizmust, egyenlőséget hirdető oroszországi kommunizmus, 2. az antiindividualizmust és a korporatív államot alapelvvé avató fasizmus.35 E két utópikus társadalomszerveződés a válságba jutott klasszikus liberalizmus tagadásaként jött létre. Keynes nem különösebben mélyen, rendkívül felületes argumentációval foglalt állást: az individualizmuson és a laissez faire-en alapuló liberális társadalomszerveződés intellektuálisan magasabb rendű, némi korrekció feloldhatja a problémákat – hirdette. A cambridge-i szellemi körben aligha lehetett tovább lépni, s az Egyesült Királyság gazdasági teljesítménye sem adott rá okot, hogy megkérdőjelezze a liberalizmus működőképességét. 1929 és 1932 között az Egyesült Királyságban az egy főre jutó jövedelem indexe néhány százalékkal csökkent csupán, s a foglalkoztatottsági index is jóval szerényebb csökkenést mutatott, mint a többi fejlett euroatlanti ország esetében.36 A 20. század harmadik negyedének gazdasági-társadalmi sikerei Keynes álláspontját igazolják. Kevésbé mondható el ugyanez a negyedik negyedről, napjaink kihívásai (ökológiai krízis, válsággal fenyegető nemzetközi pénzügyek, a karvalytőke szülte egyenlőtlenségek37 stb.) pedig egyenesen megkérdőjelezik a keynesi válasz hosszú távú életképességét. Keynes nem cambridge-i kortársai között talált volna olyan gondolkodókat, akik nagyobb intellektuális erővel, s időtállóban elemezték a késő-újkor társadalomszerveződésének alapelveit. Például Ny. Bergyajev írja: „a keresztény eszkatalogikus tudat összeegyeztethetetlen a bálványimádással, legyenek ezek a bálványok történelmi, konzervatív-hagyományos, tekintélyelvű, monarchikus, nemzeti családi-tulajdonosi vagy forradalmi, demokratikus, szocialista szentségek”.38 Bergyajev perszonális szocializmusa a társadalmasított és a személyes gazdaság ötvözetét jelentette, ahol nincs kizsákmányolás, és az individuum nincs alárendelve a kollektívának (az államnak, a korporációnak). Közelítésében az ilyen irányú változás felelne meg a kétezer éves keresztény tradíciónak. S ezzel szemben a liberális, a fasiszta, a kommunista, módosított liberális (keynesi) elképzelések utópizmusnak minősülnek. „Nincsenek olyan gazdasági törvények, amelyek az emberiség nagyobb részének kisemmizettségét és szerencsétlenségét írhatnák elő. A polgári politikai gazdaságtan agyalta ki ezeket a törvényeket.”39 Az egyetemes szabadságból való kiindulás – a szellemtudományok ezt igazolják – autentikusabb és időállóbb válaszokat szült volna, mint amit a korai (ifjú) Keynes önmaga számára gondolkodási keretül adott. A keynesi „korrekciót” a visszafogott marxista kritika úgy értékelte, hogy „iskolapéldája” annak a „társadalmi igénynek”, amely a monopolista kapitalizmust „védeni és megtartani” akarta.40
Keynes elfogadta a neoklasszikus közgazdaságtan célját (kibocsátás növelése), a svéd iskolával azonos problémakört ápolt, módszertana sem különbözött a kor hivatalos közgazdaságtanától. Stílusa rejti eredetiségét; no nem a szerkesztői, az adatolási, argumentálási munkájára gondolunk, mert ezekben alulmaradt kortársaival szemben, hanem többrétegű, több nézőpontot egyesíteni törekvő frazeológiájának magyarázó és magyarázható ereje és nyitottsága érdemel figyelmet. Kutatásainak középpontjában a pénzügyi kérdések álltak. A neki tulajdonított makroökonómiai szemlélet (megítélésünk szerint inkább a politikai gazdaságtani nézőpont redivivuszáról van szó) a társadalom lélektani jelenségeiből indul ki. 1. Gondoljunk a bizonytalanságból eredeztetett likviditási igény ügyleti motívumban összegződő elemeire (jövedelmi, üzleti, óvatossági, spekulációs motívumok). 2. A beruházás-megtakarítás tautológia vizsgálata során került előtérbe a fogyasztási és a megtakarítási határhajlandóság, a várakozások kérdése. 3. A reál- és nominálbérek széthasítottsága az inflációs fátyol révén a pénzillúziót teremtheti meg. 4. S végül: a deficites állami költségvetés, tehát az állami költekezés pontosan azokat a szociálpszichológiai erőket célozzák meg, amelyek az első három pontban feltüntetett tényezők mögött is állnak. Ezek az eszközök voltak hivatottak arra, hogy keresletet teremtsenek, s ez által érjen el a gazdaság magasabb kibocsátási szintet. A túlköltekezés lehetősége (fogyasztói, vállalati hitelek, az állami költségvetési deficit révén) a válságban felgyűlt készletek felvásárlásának lehetőségét teremtette meg. Az indító impulzus a Kahn-féle multiplikátor, ami a visszahatások révén az akcelerátor hatást váltotta ki. Az I. és a II. világháború technikai találmányai és az óriásvállalatok létrejötte is hozzájárult, hogy a nyugati gazdaságok permanens nyomásos piaci állapotba kerültek. A nagyvállalatok marketingkommunikációs és promóciós mixeinek sokasága volt a válasz a keynesi szabályozási eszközökre. A makro- és mikrohatás együttesen hozta létre a keynesi manipulatív közgazdaságtant. A „korszellem” mindkét oldalt támogatta.
Nem állítjuk tehát, hogy Keynes közgazdasági műveiben tudatosan fogalmazta meg a manipuláció igényét. Az viszont elmondható, hogy Keynes terminológiája implicite hordozta a manipulációra való fogékonyságot, így a keynesi gazdaságpolitika – mutatis mutandis – a mai napig a manipulatív jelzővel illethető. Nehezen találni olyan civilizációkritikust, aki a két világháború közötti, de különösen a II világháború utáni gazdálkodást ne tenné megsemmisítő bírálat tárgyává.41 L. von Bertalanffy a 20. század első felének pszichológiai irányzatait (pszichoanalízis, behaviorizmus, tanuláselméletek stb.) úgy értékelte, hogy azok megteremtették az „ember robotmodelljét”. „A modern pszichológia mindenféle fogást ismer, amelyekkel emberi lényeket emberalatti színvonalú automatákká lehet alakítani, vagy olyan csőcselékké, amelyik egy képzelt ellenség megsemmisítéséért vagy akár önmaga megsemmisítéséért üvölt. Ez csak az autókereskedő vagy a tv-hirdetések rutinmódszereinek alkalmazásától függ.”42 A fogyasztói kosarak megtömésének manipulatív közgazdaságtana és gazdasága – a 21. századból nézve – valóban eredményes volt, kár, hogy mellékhatása a menticídium (lélekirtás). Csak reménykedni lehet, hogy a folyamat nem visszafordíthatatlan, mert: „Amennyiben egy népességet hatékonyan manipulálnak, akkor az már nem képes közvetíteni a jövendő generációnak ugyanazokat az értékeket és szabadságot, amelyet önmaga elveszített. Ez az, amire a pszichológiai manipuláció irányul, és amit messzemenően el is ért.”43
A keynesi gondolatoknak, a követők és bírálók formálta keynesianizmusnak a szakközgazdasági bírálatát J. R. Hicks, F. von Hayek, A. Leijonhufoud, M. Friedman – hogy néhány jeles közgazdászt kiemeljünk – megadták. Úgy is fogalmazhatunk, hogy „kő kövön” nem maradt. Igaz, hosszasan lehetne sorolni azokat a közgazdászokat, akik Keynes nyomdokain váltak elismertté (J. K Galbraith, J. Tobin, P. A. Samuelson, N. Kaldor, R. F. Harrod stb.). A bírálók és a követők számos vonatkozásban felcserélhetők. A követők és/vagy bírálók a keynesi gondolatokat a 20. század vezető paradigmájává emelték. Hogy nem R. F. Kahn, M. Kalecki vagy a svéd iskola számos alakja közül valaki emelkedett Keynes helyére, annak egyik oka Keynes szakközgazdaságon átnyúló nyitottságában rejlik. A fő ok azonban – megítélésünk szerint – viszont talán az, hogy Keynes koradekvát személyisége és a cambridge-i társadalmi környezet szerencsésen találkozott.
Keynes közgazdaságtana jelentősen hozzájárult, hogy az inhatékony bolsevik tervgazdaság és a fasiszta korporatív rendszer versenyében a „manipulatív”, liberális gazdaságszerveződés győzedelmeskedett. Az egyeduralmi paradigma – szárnyai alatt a neoliberális monetarizmussal – a 21. század legnagyobb kihívására (az ökológiai krízisre gondolunk) viszont már képtelen választ adni. A keresletorientált gazdaságelmélet talaján létrejött felemás jóléti társadalom azt is megingatja, amire Keynes elméletét alapította: a biztonságot. „Az anyagelvű célokat követő embereket a testi és lelki biztonság kielégítetlen szükségletei motiválják. Ebből a nézőpontból az anyagelvű értékek egyaránt a mögöttes bizonytalanság és a megküzdés (viszonylag alacsony hatékonyságú) stratégiájának a tünetei, amelyekkel az emberek megpróbálják csökkenteni szorongásaikat. Természetesen ez úgynevezett külső motiváció, nem pedig belülről fakad, s nem a belső személyiségfejlődést szolgálja, következésképpen hatása is csak rövid ideig tart, ezért újra meg újra megerősítést kér és kap is az anyagi javak megszerzése révén. Így válik a sorsát valóban belülről irányító, belső kontrollú, a valódi önmegvalósításon dolgozó egyénből külsőleg irányított kívülről manipulálható, külső kontrollnak behódoló személy.”44
Ahogy I. Kant Königsbergben nem az „eszét vesztett” észről álmodott, ahogy A. Smith nem a globális vállalatok mindenhová elérő „láthatatlan kezétől” várta az optimális erőforrás-elosztást, úgy Keynes írásaiból sem rekonstruálható az „önmegsemmisítésig fogyasztó ember” víziója – reméljük. Keynes a válságba jutott nyugati civilizáció ideiglenes gondjainak megoldásához járult hozzá, ideje bölcsebb, időállóbb, az évezredes tradíciókat szem előtt tartó nézetek után kutatni. Talán ilyen választ adott a nagyműveltségű liberális gondolkodó, J. S. Mill: „Aligha szükséges rámutatni, hogy a tőke és a népesség változatlan állapota nem jelenti az emberi fejlődés változatlan állapotát. A szellemi kultúra minden fajtájának, valamint az erkölcsi és társadalmi haladásnak itt legalább akkora tere lenne, mint bármikor is volt. Ugyanannyi lehetőség nyílna az élet művészetének fejlesztésére és sokkal több valószínűsége lenne annak, hogy az valóban fejlődjék is.”45 A 19. század politikai gazdaságtanának szintézisét adó Mill pontosan felismerte, hogy véges térben nem létezik végtelen növekedés. Az ő figyelmeztetése nem vált valóra – egyelőre; pedig ő felismerte, a tradíció elhagyásáért súlyos árat kell fizetni.
Ideje kikecmeregni a megvalósult utópiák ingoványából!


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969