2013. I-VI
 

Amerika konzervatizmusai
Békés Márton

(Bevezetés) Mielőtt komolyabban elemeznénk a jelenlegi amerikai konzervativizmus főbb irányzatait, meg kell jegyeznünk, hogy az örökség, amit megvédelmezni igyekeznek, egészen eltérő néhány esetben az európaiétól. Három dolgot tehát le kell szögeznünk! (1.) Amikor amerikai liberalizmusról beszélünk, akkor a kulturális liberalizmus szabadelvűségéről van szó, de amikor a gazdasági liberalizmusra térünk rá, akkor rögtön konzervatív értékbe ütközünk, hiszen a liberális, vagy klasszikus közgazdaság – tehát a tőkés gazdálkodás, a kapitalizmus – a par excellence hagyományos amerikai gazdasági rendszer. Irving Kristol meg is jegyzi, hogy „Smith és Burke barátok voltak, akik nagyra becsülték egymás munkáit, és legjobb tudomásuk szerint nem volt olyasmi, amiben konfliktusuk vagy alapvető ellentétük lett volna.” (2.) Amikor pedig baloldalról szólunk, akkor Amerikában az alatt nem is kifejezetten a szocializmust értik, hanem a közterhek növekedését előidéző központi redisztributív gazdaságot, amely a társadalmi egyenlőség növelését célozza és a szociális háló szélesítése, szemeinek sűrítése érdekében a nagy bürokrácia, az adóemelés, a központi tervezés gyakorlatát folytatja. Ez éles ellentétben áll a „szabad versenyes rendszerrel” (M. Thatcher), hiszen keynesiánus megoldásaival inflációt gerjeszthet, a teljes foglalkoztatásra törekedve lenyomja a béreket és bizonyos vállalkozást, befektetést visszafogó hatással is jár. (3.) Az amerikai politika harmadik nagy issue-ja, ügye, a külpolitikai cselekvés módozatai és elvei, már nem annyira egyértelműen párosíthatóak a liberális–konzervatív pólusokhoz, hiszen nem csak a nemzetközi kapcsolatok iskoláihoz való viszont kell előbb tisztáznunk, hanem az egyes korszakok ezekre gyakorolt hatását is figyelembe kell vennünk. Az azonban mégis elmondható, hogy az idealista iskolához inkább a liberálisok, míg a realistához a konzervatívok állnak közelebb.
Az amerikai konzervativizmust összefoglalóan jellemezve azt mondhatjuk, hogy az történelmi okokból kifolyólag – a puritán telepesek által alapított autonóm államokban nem volt monarchikus berendezkedés, rendi viszonyok vagy feudalizmus, s így a polgári–kapitalista viszonyok a vallásos értékekkel együtt természetesnek számítottak – és az európaitól eltérő fejlődési út miatt – a felvilágosodás vallásos tartalma, a „forradalom” mint történelmi folyamat eltérő lezajlása, a liberális és a tradicionalista értékbázis körülbelül egyenlő érvényesülése – lényegesen eltér a kontinensétől. Az USA esetében az individuális vállalkozási késztetés, a pioneer-ek gazdasági térre átültetett bátor egyéni kezdeményezése és a függetlenségi harc patriotizmusa jelenti a vallás és a liberális szabadságjogok mellett az amerikai értékeket. Az Alkotmány, az Alapító Atyák, az elnöki hivatal – ami prezidenciális, sőt: egyfajta karizmatikus, tekintélyen alapuló berendezkedés nyilvánul meg benne –, a csillagos-sávos lobogó tisztelete, a demokratikus értékek és berendezkedés felsőbbrendűségébe, ill. az amerikai unió erkölcsösségébe vetett hit jelölik ki az amerikai nemzeti érzelem vonalait.
Az amerikai konzervativizmus tradicionális értékei nagyjából minden amerikai konzervatív áramlat programjában megtalálhatóak. Russell Kirk hat elemet sorol fel, amelyek helyénvalóságában nincs okunk kételkedni. Az amerikai konzervativizmus általánosságban tehát (1.) hisz a társadalmi rend morális alapjában; (2.) az emberi lényeg és így a társadalom különbözősét, komplexitását nagyra becsüli, s ezért az uniformizálást elutasítja; (3.) a magántulajdon szentségét nem kérdőjelezi meg, s az emberek közötti (ebbéli) különbségek lerombolását (is) veszélyesnek tartja; (4.) gyanúval viseltetik a központosított hatalommal szemben s ezért a tekintély kiegyensúlyozott elosztását, a föderális megoldást kedveli; (5.) a kollektivizmus absztrakt terveitől idegenkedik s ehelyett a történelem emlékezetére és a személyesen elérhető eredményekre támaszkodik; végül (6.) a hirtelen változások és az ilyet célzó nagy tervek ellensége.
Mindezekhez járul hozzá napjainkra a neokonzervatívokhoz csatlakozott neoprotestánsok felfogása a pioneer-ek és Izrael közötti párhuzamról, valamint a Reagan-korszakban gyakorlatba is átültetett konzervatív jóléti állam-kritika reneszánsza, amelyet eszmeileg a régi értékek – úm. a vállalkozói kedv, a központi kormányzat befolyásának csökkentése, a verseny szabadsága – táplálnak. Ez utóbbiak, valamint a demokrácia-export elképzelés azok a különbségek, amelyek leginkább megkülönböztetik a neokonzervatívokat napjaink többi konzervatív irányzatától. Amerikában ugyanis mostanra három fontosabb konzervatív erő alakult ki. Van egyfelől (1.) az ún. paleokonzervatívoknak nevezett, Patrick J. Buchanan vezette jobboldali csoport (őket tradicionalistáknak is nevezik), amelyet határozott Izrael-ellenességük, az establishmenttel szemben megfogalmazott kritikájuk és antiliberalizmusuk tesz azzá, amik; megkülönböztetünk (2.) libertáriusokat – főképp a Cato Intézet köré tömörülő csoportosulást –, akiket nemcsak gazdasági liberalizmusuk, hanem kulturális értelemben vett szabadelvűségük is a liberális abszolútum felé orientál; végül a harmadik csoport, (3.) a neokonzervatívoké következik. A neokonzervatívok esetében jellemző egyfajta elitista megközelítés, kezdetben – itt főképp a Reagan-érát értem – a morális és hatalmi okokból is megfogalmazott antikommunizmus, amely ma a Pax Americana megteremtésére transzformálódott. A neokonzervatívok egyértelműen elutasítják az antiszemitizmust és a populista szókészletet – többek között ez különbözteti meg őket a sajátos amerikai radikális jobboldal rétegétől.
(Paleokonzervatívok) Az, amit paleokonzervativizmusnak, vagy őskonzervativizmusnak, tradicionális konzervativizmusnak, sőt „organikus konzervativizmusnak” (Magyarics Tamás) nevezünk, lényegében nem más, mint a neokonzervativizmus ’80-as évekbeli megerősödése előtt létező meghatározó konzervatív áramlat. A név, amelyet a neokonok adtak nekik, szintén azt jelöli, hogy valami hozzájuk képest vett „régi” konzervativizmusról van szó, amely valójában a korábban jelző nélküli amerikai konzervativizmus volt.
A paleokonzervatívok egyik hőse Robert A. Taft szenátor, aki az 1948-as republikánus elnökjelölti kampányban Eisenhowerrel szemben veszített. Hasonló módon járt mai legismertebb alakjuk, Patrick J. Buchanan is, aki id. George H. W. Bush-sal szemben veszített a Republikánus Párton belül 1992-ben, majd 1996-ban. Az amerikai ókonzervativizmus, vagy nem-neokonzervatív konzervativizmus híven őrzi John Adams és Calhoun elveit, tűzkeresztségét a Franklin D. Roosevelttel szembeni évtizedes ellenállásuktól számítják (az America First mozgalomra gondolunk). Ebből is látszik, hogy a társadalom egyenlőtlen tagolódását, a szabad verseny szükségességét vallják, ám olyan kulturális értékek mentén képzelik el a társadalom kohézióját, mint a WASP-életmód, az igen hangsúlyos patriotizmus, a konföderációs (déli) hagyomány. A paleó meggyőződés szerint az állami beavatkozás eltúlzása bizonyosan rossz és rendkívül költséges is, ráadásul a tagállami szuverenitást sem tartja tiszteletben, viszont mindezt a kormány tekintélyvesztésére vezetik vissza. A kormány, a szövetségi intézmények, a tagállami adminisztráció, az egyházak és a bíróságok tekintélyének visszaállítása az a pont, ahol az amerikai paleokonzervativizmus sokkal inkább a premodern viszonyokhoz közeledik, mint a másik két irányzat. Az inkább az amerikai régi jobboldalhoz (Old Right) tartozó paleokonzervativizmust kulturális értékei Amerika múltjához kötik: partikulárisan amerikai és WASP értékeket véd, ugyanakkor bizonyos szempontokból csatlakozik a ’60-as évek végétől ébredező új amerikai jobboldalhoz (New Right) is, mivel az ellenkultúrával szembeni törekvéseit ma is erősen hangsúlyozza, a kormányzati kiadások radikális visszafogását követeli és érzékeny a külpolitikára. A paleó meggyőződés tehát nehezen megfogható, mivel egyfelől szívesen érvényesíti a Mélyközép és a Dél politikai kultúrájában gyökerező agrárius–populista hangnemet a keleti parti establishment, az északi nagyvállalat-vezetők, a médiaelit, de a „neocon clicque” ellen is, másfelől pedig az antiegalitarizmus Adams-i, Calhoun-i hagyományát is folytatja. A paleó meggyőződés egyaránt vallja a jeffersoni konföderatív elképzelést és a hamiltoni ellenforradalmi vélekedést! A paleokonzervativizmus a tekintély és a kereszténység, az amerikai alapértékek és az elitellenesség összekapcsolásával jelentős kihívást jelent az őt meghatározni akaróknak. Annyi azonban bizonyos, hogy a második világháború utáni antikommunista hitvallást ma az antiliberalizmus jelszava váltotta fel náluk, s ez sokat elárul a paleó meggyőződés mibenlétéről.
A paleók által felszínen tartott ügyek közül kiemelkedik a nyugati, keresztény és amerikai családmodellbe bele nem illő jelenségek következetesen kemény bírálata. Jellemző szófordulattal Allan C. Carlson a posztmodern kort család-utáni kornak nevezte. Az abortusz és a melegházasság ellenzése a paleókat az európai jobboldal bátrabb irányzatához közelíti, s hasonló a helyzet a bevándorlás ellenzésével is. Ez, vagyis a migráció-ellenes kampány a paleokonzervativizmus legjelentősebb témája ma. A nem-európai bevándorlás ellenzéséről van szó, ezen belül is főképpen a dél-amerikairól és az afrikairól, de emellett az Ázsiából érkezők teljes korlátozását is hangoztatják. A paleó vélekedés szerint Amerika olyan ország felé tart, amelyből elvesztek az európai–amerikai értékek, posztindusztriális viszonyai közepette a bevándorlókból és a média által beszűkült tudatúvá tett csőcselékből álló tömeg öntötte el, amely sem az értékekre, sem a jövőre nem kíváncsi. Ezt nem egyszer a Nyugat halálaként aposztrofálják, ahol a multikulturalizmus segítségével a liberális hegemónia uralma a teljes relativizmus megvalósításának lehetőségét érheti el. Egyik szerzőjük, Thomas Felming egyenesen az „angolszász–kelta nemzet” elvesztését prognosztizálja.
A migráció határozott visszautasítása tehát a paleokonzervatívok legkarakteresebb vonása ma. Az illegális, tömegessé váló bevándorlás (Illegal Mass Immigration) meg nem akadályozása a paleók jogosnak tűnő félelmei szerint az európai multikulturális társadalom-modell amerikai kivitelezését jelentené. Ezzel Amerika eredeti WASP értékei, és a közösségi élet megszokott rendje végzetesen megbomlana. A kulturális diverzitás természetellenes felfokozása a társadalom kötelékeit akár egy-két generáció alatt eloldja és ezzel a liberális kulturális dominancia végett amúgy is széteső amerikai társadalom még jobban elveszti immunitását – mondják. A bevándorlás akkor lett veszélyessé – írják –, amikor az eredeti szociokulturális közegükből kiszakadt és csak a megélhetésért Amerikába érkezők tömeges hulláma öntötte el az államokat. Ennek következtében olyan kompakt bevándorló társadalmak alakultak ki az USA-n belül, amelyek nem akarnak asszimilálódni és ezzel az amerikai értékek kivesznek a társadalomból. (Többen vizsgálták, hogy az amerikai életmódtól nem, csak bőrszínben elétérő ázsiai–amerikai közösségek sikeres beolvadást tudhatnak magukénak, míg az akár fehér, de más etnokulturális közegből érkező latinok meg sem próbálják azt.)
A paleó önmeghatározás fordulópontja az Öböl-háború volt, amikor is a korábbi, antikommunizmus inspirálta intervenciós külpolitikát felváltották a be nem avatkozás elvére. Buchanan és társai azóta is azt hangoztatják, hogy a külső birodalom építése helyett a belső gondokra kellene koncentrálni, és mindezt összekötik a neokonzervatívok Izraelhez fűződő viszonyának olyan magyarázatával, hogy az USA fegyveres erejének felhasználását (is) a cionista lobbi vezeti. Buchanan szerint az USA „alkotmányos köztársaság, nem pedig egy birodalom”, s nem a külső hatalom kiépítésére kell az amerikai adófizetők pénzét költeni, kitéve őket a terrorizmusnak, hanem az amerikai értékek belső megvédésére kell összpontosítani. Más szerzők az amerikai demokrácia válságára figyelmeztetnek, és újra kiadják az „Első Amerika!” jelszót. Buchanan megsemmisítő kritikája a neokonzervativizmusról úgy hangzott, hogy az „a globalizáció, a külföldi intervenciók és a nyitott határok politikája”. A paleó vélekedés a külpolitikát ma teljességgel másképp gondolja el, mint a neokonzervatív tábor. A gyakran nacionalista izolacionizmussal illetett jacksoniánus paleokonzervatív megközelítés szerint Amerika kimeríti erejét a világméretű szerepvállalásokban, s ehelyett egy visszafogott, realista vonal követését javasolják.
A paleók és a neokonzervatívok közötti további különbség, hogy a szabadkereskedelem és a világ globalizálódása körüli vitákban eltérő álláspontot képviselnek. Míg az előbbiek a neoliberalizmus térnyerését káros, a nemzeti közösségeket felbomlasztó hatásúnak tartják, addig a neokonok támogatják a Nemzetközi Valutaalap, a Világkereskedelmi Szervezet és a Világbank tevékenységét, például olyan egyértelműen is, hogy utóbbi élén egy ideig a Bush által javasolt Paul Wolfowitz korábbi amerikai védelmiminiszter-helyettes állt.
A paleokonzervativizmus olyan szerzők munkásságára alapozza szellemiségét, mint Burke, G. K. Chesterton és Belloc, T. S. Eliot és Wilhelm Röpke. A politikai filozófiát tekintve olyan neveket illik közéjük sorolni, mint Russell Kirk és Willmoore Kendall, újabban Mel Gibson filmrendezőt csakúgy soraikban tudják, mint a hozzá hasonlóan tradicionalista katolikus Molnár Tamást vagy a náluk jóval liberálisabb John Lukacsot. (Különben is megfigyelhető, hogy a paleókhoz közeledik az amerikai katolikus jobboldal és a tradicionalista katolikus értelmiség is.) A thatcheri éra alatt tanácsadóként működő brit Roger Scrutont és lapját, a Salisbury Review-t is paleó fórumként tartják nyilván, Scruton gyakori szerző a The American Conservative hasábjain is. A Kendall és William F. Buckley Jr. által közösen alapított National Review adott kezdetben otthont a mozgalomnak, majd mára már a The American Conservative, a Chronicles, a Chronicles Magazine, az American Renassaince és a Conservative Heritage Time is őket erősíti. A Chronicles-t kiadó paleó agytröszt, a Rockford Institute mellett olyan intézeteket működtetnek, mint az Intercollegiate Studies Institut, a National Policy Institute vagy a St. Thomas More Society of Boston College. A nem-neokonzervatív amerikai konzervatív szerzők legnevesebbjei közé számít Buchanan mellett többek között George F. Will, Chilton Williamson Jr., Joseph Sobran (a Chronicles publicistája), Thomas Fleming (a lap szerkesztője), Samuel T. Francis, Mel Bradford és a Calhoun-kutató történész, Clyde N. Wilson.
(Libertáriusok) A konzervativizmusról általánosságban megállapítható, hogy az a szabadság és az egyenlőség értékei közötti választásnál az előbbit tünteti ki bizalmával. Olyan komplex rendszerben, mint a gazdaság és a társadalom összefüggése, különösen fontos kérdés a szabadság–egyenlőség közötti választás, hiszen a gazdaság korlátlan és államilag nem szabályozott működése magával hozhatja akár a társadalmi egyenlőtlenségek szélsőséges növekedését is. Márpedig a stabilitás szintén konzervatív alapérték.
Azok, akik a kapitalizmus ’70-es évek elejei válságakor a gazdasági krízist nem a rendszerben, hanem éppen az annak teljes kifejlődését gátló tényezőkben látták, sommásan fogalmazva a libertárius mozgalomhoz tartoznak. A jóléti állam (Welfare State) elleni fellépésük onnan táplálkozik, hogy abban nem csak a gazdasági szabadverseny kibontakozásának gátját azonosítják, hanem tágabb filozófiai értelemben magának a szabadságnak a bűnös korlátozását, sőt az ember elnyomatását.
Az ’50-es években, a konzervativizmus amerikai újrafelfedezése idejétől kezdve Peter Viereck, Clinton Rossiter és Russell Kirk keményen bírálta a libertáriusokat, utóbbi „csacsogó különc kis szektának” nevezte őket, utalva arra, hogy a J. S. Mill és von Hayek tanait követő, kizárólag gazdasági témákra érzékeny neoliberális csoport sohasem tudott nagy befolyásra szert tenni. Ezzel kapcsolatban érdemes idézni azt az adatot, amelyet a Cato Intézet állapított meg, hogy a 2000 utáni választásokon a libertárius szavazók 13 %-ot produkáltak.
A Hayek gazdaságfilozófiáját és Milton Friedman monetáris gazdaságpolitikáját kíméletlenül érvényesíteni akaró libertáriusok hozták létre 1977-ben Brink Lindsey vezetésével a Cato Intézetet, s még korábban, 1971-ben pártot is alapítottak Amerikai Libertárius Párt néven. A ’70-es évek elején a libertáriusok elszakadtak az addig velük együtt menetelő keleti parti liberális republikánusoktól és nem értettek egyet a neokonzervatívok kemény kulturális konzervativizmusával és külpolitikai aktivizmusával.
A libertáriusok céljai röviden a következők: az önfenntartó egyén szabadságának lehető legteljesebb maximalizálása, ami a korlátok lebontását jelenti, vagyis az állam gazdasági beavatkozását, csakúgy mint tulajdonát nullára kell csökkenteni, hogy minden szolgáltatás a magántulajdonon alapuló verseny részese legyen s ezzel biztosíttassék minősége. A libertárius felfogás szerint ugyanis a verseny szelekciója az egyetlen minőségbiztosító intézmény s amennyivel korlátlanabbul működik a piac, annyival lesz hatékonyabb.
A jóléti államot Welfare Ghetto-nak nevező radikális neoliberális gondolkodók vélekedését az ember nem-pesszimista felfogása uralja, mivel ők tulajdonképpen nem az emberi lényeg jóságával szemben szkeptikusak, mint a konzervatívok, hanem az állammal szemben. Azt mondják, hogy mivel az ember hozza létre az államot, ezért az tökéletlen, viszont a piacot a közmegegyezés hozta létre, s így az a maga útján járva tökéletesen működik, sőt az emberi társadalom stabil rendjét is képes biztosítani a gazdasági élet működtetésén keresztül. Ez a pánökonomista szemlélet meglehetősen ellentétes a konzervativizmus normatív, kultúra-centrikus felfogásával, amint arra Kirk is több helyen rámutatott.
A libertáriusok társadalmi és külpolitikai programja, azaz a másik két nagy strukturáló tényezővel kapcsolatos vélekedésük meglehetősen háttérben marad. Az izolacionizmust nem azért vallják, mint a paleók, hanem azért ellenzik a beavatkozást, mert az sokba kerül és gazdaságilag improduktívnak tekintik. A kulturális élettel kapcsolatos vélekedésük meglehetősen változó, tekintve, hogy sem központi doktrína, sem egységes infrastruktúra nincs mögöttük, így e tekintetben beszélhetünk liberális és konzervatív libertáriusokról. Olyan ügyek mentén szakad a part közöttük, mint a melegházasság engedélyezése, a feminista mozgalomról és az abortuszról való gondolkodás vagy az egyházak közéleti szerepe. (Jellemző, hogy a liberális libertáriusok is ellenzik a pozitív diszkriminációt, mert az nem az egyéni teljesítmény alapján működik, és ezzel torzítja a munkaerőpiac kívánatos tiszta viszonyait.) A belpolitikai ügyek között a libertárius vélemény leginkább a minél teljeskörűbb adócsökkentés, a privatizáció előmozdítása, a fegyverkezési és környezetvédelmi költségek radikális csökkentésének követelésében ismerhető meg. A libertáriusok konzervatívjai értékpártiságukat Amerikában a neokonok és a paleók által is vallottak mérsékelt változatában mutatják fel, míg a liberális libertáriusok értékmentességet hirdetnek, mondván, hogy az értékek is csak korlátozzák az egyéni kreativitást és az önmegvalósítást. A közelmúlt egyik elvetélt kísérlete volt, hogy az amerikai intézményi berendezkedést védő neoliberális struktúrakonzervatívok (vagy ún. fiskális konzervatívok) és a kulturálisan konzervatív módon gondolkodó libertáriusok összefogjanak az állam leépítését és a kapitalizmus kiteljesítését célzó program megvalósítására.
A libertáriusok antropológiai felfogása szerint az ember önmagában vett érték, amelynek kamatoztatását tehetsége teljes és egyéni kiélésével érheti el, így az individualizmus az egyetlen morálisan elfogadható megközelítése úgy az egyénnek, mint a társadalomnak. A libertárius krédó szerint a személyes felelősségre és egyéni erőfeszítésre leginkább érzékeny rendszer a vállalkozások versenyén alapuló szabad piac, amelyet semmiféle állami beavatkozás nem korlátoz. Ennek hátrányát, a társadalom szolidáris elvek hiányában való tulajdonképpeni felépíthetetlenségét nem veszik figyelembe. Jellemző libertárius vélemény az állammal és az adózással kapcsolatban Frédéric Bastiat-é: „Az állam egy nagy képzelődés, amelyben mindenki megpróbál a másik költségére élni.” A libertárius cinizmus mögött valójában az állam túlterhelésétől való félelemnél – amely az amerikai konzervativizmus állam-kritikát jellemzi John Adams óta – jóval több is rejlik. A libertáriusok ugyanis a minimálállam melletti érvelésükben gyakran arra hivatkoznak, hogy az állam olyannyira szükséges rossz, hogy talán nem is szükséges. A neokonok megállnak ott, hogy megfelelő korlátokkal, de elfogadják az állam létét, mint természetes emberi alkotást, de túl nagy szerepet nem adnának neki. A libertárius érvelésnek nagy erőt adott Ernst F. Schumacher könyve, a Small is beautifull (1980), amelyben igyekezett kimutatni, hogy a termelés és a társadalom igényeinek kielégítése korántsem megoldott a modern ipari civilizációban, s lassan-lassan felemésztjük mind a természeti kincseket, mind pedig az emberi lényeg fedezeteit. Mindezt azzal magyarázta, hogy „az óriás méretek hajszolása” mint „az önpusztítás szenvedélye” veszélyként jelenik meg a modernitás horizontján is. Ezért az embernek az univerzum egészéhez viszonyított méretét ajánlja a gazdasági és társadalmi rendszerek, intézmények mennyiségi mércéjéül is. Schumacher csupán kötete utolsó fejezeteiben foglalkozik a szocializmus és a köztulajdon kritizálásával, a nagyvállalatok, az óriásberuházások és a mammutcégek bírálatával, mint amelyek nem egyeztethetőek össze az ember természetével. A libertáriusok azonban sokkal inkább az állam leépítésére való összpontosítást vitték tovább a könyv mondanivalójából.
Úgy hisszük, a neokonok közé is sokszor elővigyázatlanul besorolt Robert Nozick talán mindennél tovább ment, hiszen egyenesen az anarchikus megoldást javasolta az állam helyett, a kapitalizmus minél nagyobb üdvére Anarchy, State and Utopia című 1974-es könyvében. Az állammal szemben a piac a libertáriusok szerint az egyenlő partnerkapcsolaton, a teljesítménnyel tökéletesen arányos elosztáson (tehát az igazságosságon) és a gazdagság lehetővé tételén alapul.
A libertárius értelmiség jobbára az újosztrák filozófia hayekiánus ága és a friedmani chicagói iskola mentén helyezkedik el, de a Public Choice és a Rational Choice elméleteit követő iskolák, ahogyan a játékelméleti fejtegetések is vonzzák őket. Amerikában a Cato Institute köre tömöríti a libertáriusokat, jelenlegi vezetője William Niskanen, Reagan egykori tanácsadója, az intézet alelnöke David Boaz. A Cato Intézet világszerte támogatja a lassez faire kapitalizmus elkötelezett híveit, kéthavi lapjában, a Cato Policy Report-ban az amerikai szerzők mellett jónéhány közép-európai libertárius is publikál. A libertáriusok kurrensnek számító lapja a Liberty Magazine, szerkesztője Stephen Cox. A libertáriusok szélsőséges, a társadalmi és kulturális konzervativizmust mindenestől elvető szárnya az ún. anti-state, vagy anarcho-kapitalistáké, ők a Lew Rockwell-fórum és az ezt működtető Ludwig von Mises Institut nevű agytröszt „szervezésében” tevékenykednek, legismertebb nevű szerzőjük Murray N. Rothbard volt. Ő a ’90-es évek elején felújította a szövetségkeresést a jobboldal felé, mivel mind a paleók, mind ők ellenezték az Öböl-háborút, ezen a ponton akarta a hidat felállítani köztük. Ez azonban elég instabil alapnak bizonyult, végül néhány közös intézményi kutatási projekten kívül más nem valósult meg a tervből. Azóta a libertárius értelmiség inkább a baloldalhoz vágyódik, értve ez alatt a kulturálisan szabadelvűeket. 2006-ban Ryan Sager, Markos Moulitsas és Brink Lindsay ki is adta a jelszót: „liberálisok és libertariánusok fúziója – amit liberáltarianizusnak hívunk”.
A libertárius politika azonban mindig a két szék közötti állapot potenciális helyzetében van. A paleóknak nem kellenek, hiszen túl liberálisok, míg a különben kulturálisan konzervatív szárnyukat eltávolítja erőteljes háborúellenességük a neokonoktól. Egyedül pedig tényleg nem többek, mint egy csacsogó kis szekta.
Az amerikai libertáriusok legjelentősebb elméleti alkotói a német Hans-Hermann Hoppe, Robert Nozick és az 1982-ben elhunyt írónő, Ayn Rand, aki irányregényekben fejtette ki filozófiáját, amelyet objektivizmusnak nevezett. Rand individualizmusa már-már szélsőséges méreteket ölt, mikor az egyéni önmegvalósítás bármilyen korlátozását totalitarizmusnak nevezi és ezzel egyfajta kollektivizmus-paranoiát árul el magáról. Regényei a racionális önérvényesítés abszolút erkölcsösségét hirdetik, a kreatív, önérdekvezérelt és racionálisan döntő egyén felmagasztalását végzik el. Az emberi méltóságot egyedül megőrizni képes rendszer nem más, mint a kapitalizmus és nem a társadalom ilyen vagy olyan berendezése – szól a libertárius krédónak megfelelően az írónő mondanivalója, hiszen Rand regényei cselekvésének tendenciája szerint az egyéni boldogság keresésére csak ez ad objektív lehetőséget, s ennél fontosabb márpedig nincs. Rand, aki a Szovjetunióból vándorolt ki az Egyesült Államokba, új hazáját „a világtörténelem leghatalmasabb, legnemesebb, és alapító eszméit tekintve egyedül erkölcsös” országnak nevezte.
(Neokonzervatívok) Az amerikai neokonzervativizmus a ’70-es évek óta a tudományos érdeklődés középpontjában áll. A neokonzervativizmusra vonatkozó tudományos, gazdaság- és eszmetörténeti, publicisztikai érdeklődés nem túlzott izgalom eredménye, lévén vele kapcsolatban az általános konzervatív paradigmának egy nagyon invenciózus, gondolatgazdag, intézményi hálózattal rendelkező, a kormányzati hatalomban is reprezentált jelenségéről van szó, amely a XX. század második felének egyik legérdekesebb intellektuális eseménye. Magát a fogalmat azonban viszonylag későn használták a később egységesnek látott jelenségegyüttes megnevezésére. A Demokratikus Szocializmus Mozgalom tagja, Michael Harrington írta le először a „neokonzervatív” szót, alkalmazván azokra a volt liberálisokra és baloldali értelmiségiekre, akik a jóléti állam kritikája közben egyfajta új konzervativizmust látszottak vallani.
Az európai konzervatívok az amerikai neokonzervativizmust a liberalizmus felújított változatának tartják, amely sajátosan beágyazódott az amerikai kulturális konzervativizmus áramlatába, miközben külpolitikai vonalvezetését az imperialista és intervenciós szándéknak az izraeli érdekek védelmével való összhangba hozásával gyanúsítják. Egyetértve Egedy Gergely megállapításával, aki nézetazonosságát fejezi ki Vincent Adrew-val, a neokonzervativizmus „a liberalizmus értékrendszerét a »hagyományos« liberális konzervatívoknál jóval harciasabban és elkötelezettebben képviseli, főként, ami a piac központi szerepét illeti”. Az amerikai neokonzervativizmus azonban túllépve a libertáriusok témaszegénységén, nagyon határozottan, már-már a paleókat is megszégyenítve lépett fel a ’90-es évekig az amerikai értékek (American Values) védeleméért, továbbá a tradícionális társadalmi kapcsolatok és intézmények mellett, „s ez kétségkívül a hagyományos konzervativizmus eszmeköréhez kapcsolja” őket (Egedy Gergely). A neokonzervativizmus liberalizmussal való gyanúsítása a Reagan-korszakra és az azt megelőző Nixon-i ellenforradalomra vonatkoztatva véleményünk szerint nem indokolt, hiszen a neokonzervativizmus masszív antikommunizmusa, kulturális antiliberalizmusa, a vallásos értékek melletti kiállása és az „amerikanizmus” mint nemzeti identitás megőrzésére tett kísérleteik nem ezt bizonyítják. Valószínűbb, hogy a neoliberális gazdaságpolitika iránti túlzott szimpátiájuk távolítja el őket konzervatív gyökereiktől, hiszen ez a társadalmi kohézió szétesésére egyáltalán nincs tekintettel, amit megtetéz még az is, hogy a fogyasztói társadalom iránti előzékenység és a devianciákkal szembeni semlegesség jellemzi. Ezért a neokonok ma inkább egy expanzionista libertáriusra hasonlítanak, mint egy kapitalista paleóra.
A szabadpiaci rendszer elszánt védelmezése, a think tank-ekben folyó elméleti munka, a számtalan külkapcsolati elemzés a neokonzervativizmust offenzív ideológiaként engedi szemlélni, hiszen a liberálisokhoz hasonlóan doktrínaszerűen kidolgozott vélekedéssel rendelkeznek, amelynek – az a gyanúnk – dogmatizmusra való hajlamosítása szűk két évtizede lett a neokonzervativizmus látható vonzata.
Röviden, lezárva e bekezdést, azt mondhatjuk, hogy az amerikai neokonzervativizmus a liberális gazdaságpolitika felújított változata, de számos kulturális törekvése miatt az amerikai jobboldal vezető – uralkodó – ideológiája lett, s ebbéli helyzetét igyekszik stabilizálni az USA hanyatló világpolitikai és nemzetközi monetáris viszonyai megőrzését célzó akcióinak részéről gyakorolt erőteljes támogatásával.
A neokonzervatív meggyőződésnek, mint minden konzervativizmusnak, alapjául szolgáló múlt-központú időszemléletet nagyszerűen demonstrálja Charles Krauthammer egyik írása. Ebben a Demokrata Párt és a neokon republikánusok különbségét abban láttatja, hogy míg előbbiek csak és kizárólag a jövőre koncentrálnak, addig ő és társai a múltból kiindulva csinálják politikájukat. Vagyis – így Krauthammer – a kérdés nem az, hogy kié a jövő, hanem hogy kié a múlt? Megjegyzi, hogy noha a posztmodern civilizáció a múltnélküliséget és a fiatalság fogyasztásközpontú életvezetését preferálja, mégis nem véletlen, hogy a legkonzervatívabb és egyben a legidősebb amerikai elnök (Ronald Reagan) olyan sikeres tudott lenni két cikluson keresztül is. A demokraták „figyelemelterelése a múltról” onnan is fakad, hogy a liberalizmus válságát el akarják leplezni – írja. Tágabb történetfilozófiai jelentőségű megjegyzése jól mutatja a neokonok konzervativizmusát: „Végső soron a jövőről való beszéd (Future Talk) a liberálisok részéről annak deklarálása, hogy a múltat átengedték a konzervatívoknak, és összes esélyüket egy lapra tették fel, mégpedig arra a ragyogó hiú ábrándra, amely mindig a következő szemhatár mögött fekszik – s ez az, amit még senki sem látott.” A múltalapú időszemlélet és az ember jóságával kapcsolatos szkepticizmus a neokonzervativizmust a konzervatív parabola íveivel párhuzamosnak mutatja.
A továbbiakban a neokonzervativizmushoz való közelítést egy alapszöveg, mégpedig Irving Kristol A neokonzervatív meggyőződés című 2003-as írása alapján tesszük meg. Irving Kristol már jóval korábban, 1976-ban összefoglalta Mi is a neo-konzervativizmus? című cikkében az akkor már egy évtizede körvonalazódó elképzelése alapelemeit. Ezek között szerepel az állami paternalizmus baloldalinak minősített gyakorlata helyett a kiegyensúlyozott jóléti állam; a gazdaság tiszta piaci mechanizmusának és nem az állami beavatkozásnak az ideálja; a nyugati liberális–demokrata értékek, az amerikai szellemi hagyomány, a vallás és a család megerősítése; csupán az esélyegyenlőség biztosítása az állami egyenlősítés helyett; valamint külpolitikailag az izolacionizmus és a megbékélés helyett az aktív szerepvállalás javaslata. Az amerikai neokonzervativizmus Kristol egyszerű és érthető megfogalmazásában nem más, mint a szabadpiaci kapitalizmus megőrzése a liberális tömegtársadalom hatékony konzervatív kormányzásának kivitelezésével együtt.
Kristol 2003-ban nem mozgalomként vagy Amerika konzervativizmusának általános áramlataként határozta meg a neokonzervativizmust, mondván, hogy az meggyőződés, csak visszatekintve összefoglalható szellemi magatartás és a politikáról való gondolkodás egyfajta módja. Rögtön cikke elején leszögezi a következőket, röviden summázva a neokonzervativizmus mibenlétét: „a neokonzervativizmus történelmi feladata és politikai célja a következőképpen néz ki: a Republikánus Párt és általában az amerikai konzervativizmus (át)alakítása egy új típusú konzervatív politikává, amely alkalmas a modern demokrácia kormányzására. Hogy ez az új konzervatív politika határozottan amerikai, afelől nem lehetnek kétségeink. Nincs Európában hasonló neokonzervativizmus és a legtöbb európai konzervatív igen szkeptikus annak legitimációjával kapcsolatban.”
A neokonzervativizmus liberális gyökereit Kristol nem leplezi el, amikor jövőbetekintő és nem nosztalgikus, „vidám” és reményteli szellemiségűnek nevezi, majd az előképek után nézve felsorolja Theodore Rooseveltet, FDR-t és persze Reagant, de megjegyzi: a neokonzervativizmus „az olyan republikánus és konzervatív értékeken, mint amilyeneket Calvin Coolidge, Herbert Hoover, Dwight Eisenhower és Barry Goldwater képvisel – udvariasan keresztülnéz.”
Nem elhanyagolható tény, hogy a rövid összefoglalás és néhány hős felvillantása után Kristol áttérve a politikai ügyekre, rögtön a gazdaságról alkotott meggyőződés részletezésébe kezd. A neokon gazdaságfilozófia – írja – a mindenki egyenletes növekedésének előmozdításában áll, amely nem jelenti az egyenlő, hanem csak a viszonylag egyenletes, egyszerre való növekedést. A neokonzervatívok olyan egyenletes és folyamatos növekedési politikát javasolnak, amely lassan, de minden társadalmi rétegre kiterjed, elsősorban azzal, hogy a középosztály adózás alól felszabaduló tőkéje befektetések és ebből következően munkahelyek révén „lecsorog”. Ez az ún. „trickle-down economy”, vagyis a „lecsöpögő gazdaság” elve. A közfinanszírozások elleni és az adócsökkentés melletti kiállásukat azzal magyarázza, hogy a neokonok „nem szeretik a nagy államháztartási hiányt”, a szabad verseny minél akadálytalanabb érvényesülését viszont igen. Az „egyenlősítő illúziók” és a demagógia ellenében nehéz harcot vállalnak a neokonok – írja –, amikor a jóléti államban koncentrált szolgáltatásokat privatizálni akarják; ugyanakkor Kristol elhatárolja magukat a libertáriusoktól, amikor Hayek félelmeit a szolgasággal kapcsolatban (Út a szolgasághoz. 1944.) eltúlzottnak nevezi. Végül Kristol az erős kormány mellett, de a tolakodó kormány ellen nyilatkozik.
A belpolitikai ügyekben, szűkebben a kulturális kérdések között Kristol azzal a világos mondattal teremt rendet, hogy a neokonok a kulturális szintsüllyedést, a demokrácia hanyatlását a tradicionális konzervatívokhoz hasonlóan látják, és ennek megállítása érdekében velük, illetve az Új Vallásos Jobboldallal (New Religious Right) lépnek szövetségre, „ellentétben azokkal a libertárius konzervatívokkal, akik konzervatívak a közgazdaságban, viszont kulturálisan igencsak hanyagok.” Azaz a vallásos értékek tisztelete, a családi élet tisztaságának megőrzése és a hazafiasság teszi a neokonzervatívokat Európából nézve is konzervatívvá és ezzel Kristol teljesen tisztában van.
A külpolitika részletezése Kristolnál azzal kezdődik, hogy nincsen egységes, mindenki által elfogadott neokon külpolitikai nézetrendszer, „csupán a történelmi tapasztalatokból származó attitűdök.” A neokon külpolitika három forrása Kristol interpretációjában: (1.) a nemzet védelme a patriotizmus szellemében; (2.) a világkormány elutasítása és (3.) végül, mint legnyomatékosabb érv, a nagyhatalmi státus fenntartása, ennek minden szellemi és anyagi vonzatával együtt. Ez utóbbi alatt a neokonzervatívok „nagyapja” azt érti, hogy Amerikának a kis nemzetekkel ellentétben nemzeti érdekei nem a határainál kezdődnek, s így azok védelme sem magyarázható csupán a geopolitikai érvrendszerrel. Azaz: „egy nagyobb nemzetnek több extenzív megfontolása van. És olyan nagy nemzeteknek, amelyeknek ideológiai identitásuk (Ideological Identity) van, mint […] napjainkban az USA, elkerülhetetlenül ideológiai érdeklődést tanúsítanak az anyagi vonatkozásokon felül.” Kristol jellegzetes neokonzervatív magyarázattal szolgál arra, hogy az USA miért vállal szerepet Izrael mellett: „az USA mindig kötelességének fogja érezni, hogy ha lehetséges, megvédje a demokratikus nemzeteket mind belső, mind külső antidemokratikus erők támadásaitól. Ez az, amiért nemzetünk érdekében állt a II. világháború idején Nagy Britannia és Franciaország megvédése, és emiatt érezzük úgy, hogy ma Izraelt meg kell védenünk, ha túlélése fenyegetve van”. S ez az, amiért Patrick J. Buchanan gyakran súlyos jelzőkkel illeti a neokonokat, amikor elhangzik például a „zsidókonzervativizmus”, a „cionista összeesküvés” és „Amerika izraeli elrablásá”-nak vádja; de érdekes módon az amerikai és európai radikális újbaloldali körök retorikai készletében is benne foglaltatnak ezek a kifejezések, gyakran párosulva a „fasiszta” és a „tekintélyuralmi” jelzővel.
Kristol érthető magyarázatot adva az amerikai világhegemónia kialakulására, a katonai kiadásoknak a gazdasági prosperitással való párhuzamos fejlesztését említi, míg Európában a jóléti állam kiépítése a hasonló pénzösszegeket felemésztette, a Szovjetunió pedig nem bírta a versenyt és kor-, illetve ésszerűtlen beruházásokat valósított meg. A következtetés azonban már nem annyira konszenzusképes: „hogyha olyan erőnk van, mint most, vagy mi találjuk meg felhasználásának lehetőségét, vagy a világ nyújt lehetőséget erre.” Ez nem ilyen egyértelmű, mivel ma az USA világhatalmi státusának restaurálása érdekében veszteséges és a stabilitást veszélyeztető háborúkat vív, főképpen abból a nem éppen konzervatív nézetből kiindulva, hogy az amerikai értékek (a liberális demokráciát értve ez alatt) világméretű terjesztésére van szükség.
Kristolnak igaza van, amikor a neokonok sikerét abban jelöli meg, hogy a hidegháború idején sikerült új, Amerikának kedvező világpolitika realitásokat kialakítaniuk az USA hatalmi potenciáljának bevetésével és ezen túl adekvát konszenzust teremtettek a gazdasági konzervativizmus és a kulturális konzervativizmus között. Ugyanakkor nem biztos, hogy cikke végkicsengése még sokáig prófétaként ünnepeltetheti őt: „a neokonzervatívok második életüket kezdik élni akkor, amikor már temették volna őket.”
(Függelék: A neokonzervatív ellenforradalom kisiklása) A következőkben a neokonzervativizmusról alkotott fejlődés-elméletünket szeretnénk előadni. Ezzel kapcsolatban helyesnek tűnik rámutatni, hogy az európai konzervativizmus és az amerikai neokonzervativizmus mennyire jelentős értékbeli és felfogásbeli eltérést mutat.
Mint mondtuk, az amerikai rendszerben a hagyományos gazdaságnak a vállalkozáson alapuló, megkötöttségektől mentes kapitalizmus tekinthető, s ennek az Európából nézve liberális rendszernek a védelme jelent ott konzervativizmust, így a neokonzervativizmus is ennek a megóvására törekszik. Ahogyan Irving Kristol egyik könyve címében is fogalmazott: „kétszeres éljen a kapitalizmusnak”, hiszen ez az eredeti amerikai gazdasági rendszer, amely kulturális fékek beépítésével ráadásul működik is!
A neokonzervatívok állammal szembeni fenntartása szintén klasszikus liberális vonásnak tűnik az óceánon túlról: a neokonzervatívok azonban a liberális elképzelést szintén mint az amerikai társadalom történeti vívmányát kívánják megőrizni; s különösen a jóléti állam kritikájakor fogalmazták/fogalmazzák meg az állam leépítésére, a privatizáció beindítására, a bürokrácia csökkentésére és a központi kormány beleszólásának mérséklésére vonatkozó javaslataikat, amely azonban olyan prózai okok miatt történik, mint a támogatások, a segélyek és az újraelosztás mechanizmusából keletkező „állami túlköltekezés” ellenzése. Ez a gazdaságfilozófiai program a liberális gazdaság és a hayekiánus–friedmani ökonómia érvkészletével dolgozik, az erre ráépült politikai–kulturális érvek pedig mára már csupán kiegészítői annak. Ezért tűnik igencsak különösnek Európából nézve, hogy az állam leépítését, a korlátozások nélküli lassez faire kapitalizmus mindenható szabad piacát követelő neokonzervatívok vajon mitől is konzervatívok? Erre a választ a neokon értékvilág és a neokonzervativizmus morális–normatív megközelítésű filozófiája adja meg, amely a hagyományos értékek – vallás, család, lakóhelyi közösség, nemzeti identitás – iránt a legmesszebbmenőkig megértő, sőt nem egyszer markánsan jobboldali. A neokonzervativizmus normatív alapját – amint az amerikai alaphagyományokból adódik – a protestantizmus sajátosan amerikai változata adja, de ez a kereszténység mára már meg lett fosztva szociális tartalmától. S innentől már könnyen megérthető, hogy az állam akár minimális szociáletikai gondoskodását és a piac korlátlanságának megszorítását miért ellenzi olyan hevesen a hidegháború utáni neokonzervativizmus.
Az neokonok szkepticizmusa a társadalomjobbító törekvésekkel kapcsolatban a jóléti állammal szembeni érvelésükben figyelhető meg, amikor azt nem csak, mint utópiát utasítják el, hanem Lord Actonig visszamenő politikai filozófiájukkal eleve a valamilyen generális célnak eszközként alárendelt államhatalom elképzelését utasítják el. Ehhez képest az államot egy adott emberi jelenségnek tartják. A társadalmi ideológiák – mint a marxizmus – helyébe a neokon érvelés a hayeki, nem kevésbé ideologikus megoldást állítja, vagyis elismeri, hogy a társadalom bonyolult alrendszereinek összetett kérdéseire nem lehet egy válasszal megadni a feleletet, mégis egydimenziós módon egy megegyezéses térre – a piacra – bízná azt. Ez azonban nem kevésbé utópia. Először is azért, mert mindenki együttműködő érdekérvényesítését tételezi, amelyet eleve kizár egy valóban konzervatív emberkép. Nem hihetjük, főképp nem a politikai realizmus, a konzervativizmus szemszögéből, hogy a társadalomban kialakuló egyenlőtlenségekkel nem fog valamelyik fél – mint arra John Adams is figyelmeztet! – úgy visszaélni, hogy az az állam fennállását és a társadalmi békét meg ne sértse. Másodszor pedig jól tudjuk, hogy a bonyolult állami rendszer egy még bonyolultabb nemzetközi és társadalmi rendbe illeszkedik, amelynek annyi kapcsolata van, hogy azokat nem lehet mind a piacra bízni, hadd alakítsa csak az ki a „spontán rendet” (Hayek). Harmadik ellenérvünk szinte triviális, mégis rögzítenünk kell: nincsen tiszta piac és nem létezik a tőkés gazdálkodás minden korláttól purifikált változata, ahogyan nem létezik olyan emberiség sem, amely ezt planetárisan meg tudná – vagy egyáltalán akarná – valósítani.
Ha röviden újra össze akarjuk foglalni, hogy mi a mai neokonzervativizmus, akkor azt mondhatjuk: gazdasági értelemben sajátosan amerikai, tehát európai szemmel (neo)liberális, míg kulturális tekintetben konzervatív iskola, amely emellett az amerikai értékeket – mint a demokrácia, a kapitalizmus, a liberális társadalom – terjeszteni akarja, abból a megfontolásból kiindulva, hogy az morálisan és gyakorlati értelemben is felsőbbrendű. Nem véletlenül írja Lánczi András, hogy „a neokonzervativizmus elsősorban amerikai jelenség”. Az európai megközelítés helyett tehát sokkal több eredményre vezet, ha megpróbáljuk az amerikai értékviszonyokra függeszteni szemünket, és belátni, hogy az amerikai politikai kultúrában nincsenek tiszta liberális–konzervatív választóvonalak, s hogy az USA esetében „a liberalizmus mindig át volt itatva bizonyos mértékű konzervativizmussal, és viszont” (Magyarics Tamás).
Végül, nem maradt más hátra, igyekezzünk mérleget készíteni a neokonzervativizmusról! Az rögtön látszik, hogy az amerikai neokonzervativizmus sikerességét annak köszönheti, hogy amerikai viszonyok közepette a status quo konzervativizmusát az értékkonzervativizmussal együtt vállalta fel, mégpedig átütő retorikai erővel, többnyire stílusos és intelligens kifejezésmóddal, a kormányzati menedzsment és a hatékony kampány eszközeit is biztonságosan kezelve (és ezzel a hatalom megragadására képesítést szerezve). Meg kell állapítanunk, hogy az amerikai neokonzervativizmus mind gazdasági, mind társadalmi–kulturális és külpolitikai szinten a hatékony ellenforradalom fordulatát hajtotta végre nagyjából a ’60-as évek végétől kezdődően 1989–90-ig. Miről van szó? Pontosan arról, hogy (1.) az amerikai konzervativizmus által megőrzésre méltónak tekintett gazdasági rendszert sikeresen kiszabadította a Demokrata Párt központosító és jóléti államot építő hatalmából és visszakalauzolta a szabad vállalkozást ösztönző, állami korlátozásoktól mentesített tőkés gazdálkodás keretei közé; aztán (2.) a kulturális életben megmutatkozó emancipáló új liberális forradalom ellen felvette a küzdelmet és évtizedek alatt átformálta az amerikai kulturális közvélekedést; illetőleg (3.) a külpolitikai gondolkodás és cselekvés síkjain is érvényesítette a liberális doktrína nem-beavatkozó áramlatával szemben a saját realista nézetét, amelynek révén a szovjet blokk széthullása felgyorsítható volt.
Az amerikai neokonzervatív ellenforradalom azonban kisiklott, mivel a kulturális védekezést befejezettnek tekinti, ráadásul a neokonzervativizmus-inspirálta beavatkozások közepette katonáival együtt a hanyatló amerikai liberális demokrácia vírusait is elviszi a világ minden tájára. A korlátlan kapitalizmus létrehozásának utópiája ma már kifejezetten neoliberális és nem neokonzervatív elvnek számít, mivel bebizonyosodott, hogy a teljesen szabad(jára engedett) piac és az ennek nyomában járó államleépítés a társadalmi kohézió rombolását viszi végbe, s ennyiben inkább Hegel vagy Carl Schmitt államtanának érvényessége nyer ismételten fényes bizonyítékot, semmint Hayek vagy Fukuyama álmai.
Talán kissé erősnek tetszik Buchanan bon mot-ja, ám mégis igaz: „A neokonzervatívok liberális összeesküvők konzervatív öltönyben.” A paleók vezetője azért mondja ezt, mivel úgy véli, az amerikai neokonzervativizmus a Reagan Revolution végén kezdte kisiklatni az amerikai belső nemzetépítést, és a nagy konzervatív elnök egykori alelnöke, id. George Bush alatt beavatkozott az Öböl-háborúba, majd ez a „háborús párt” azóta permanens demokratikus keresztes hadjáratot indított a világ több pontján. Mindez a háborúzás egyes lobbik érdeke csak, miközben az amerikai határok nyitva állnak, a középosztály gazdasági ereje összeomlóban van és az eredeti amerikai értékek megvédelmezése helyett a kormány a neoliberális gazdaságpolitika érvényesítésére törekszik.
Irving Kristol fia, William Kristol, Joshua Muravchik, Norman Podhoretz, Charles Krauthammer és a Fehér Ház neokon stratégái (Wolfowitz, Rumsfeld, Perle) által vallott elképzelés az, hogy Amerika érdekei nem a saját határánál kezdődnek, hanem a demokratikus berendezkedés világméretű védelménél, ezért érdekszférája kiterjedt, amelyet hatalmi és morális okokból is meg kell védelmeznie. Az amerikai hegemónia ilyen fenntartása és az állandó fegyveres kihívásoktól való megvédése eltér a nemzetközi kapcsolatok realista iskolájának tanításától, hiszen a valóság idealista megváltoztatására hív fel, ráadásul nem veszi figyelembe, hogy Amerika ehhez ma már nem elég erős. Amerika hegemonisztikus erőfeszítései – amelyet egy tévedésben lévő neokonzervatív csoport sugall, számtalan lobbitól is befolyásolva – a félbirodalmi helyzetből akarják a Pax Americana birodalmi legitimitását megteremteni, ám „Amerika ehhez sem gazdaságilag, sem katonailag, sem ideológiailag nem elég erős.” Emellett fenyegető a veszély, hogy a konzervatív programot általánosan a nemzetközi színtéren vívott drága és eredménytelen háborúkkal köti össze az amerikai közvélemény.
Az amerikai expanzionizmus világszerte lerombolja az amerikai hegemónia maradékaival együtt az eredeti amerikai értékeket is, amikor a nagyhatalmi látszat fenntartását szolgáló háborúk igazságtalansága azok ellenzőinek szemében összemosódik az amerikai mítosz értékeivel. Igaz, napjaink neokonjai rá is játszanak erre.
Ennél összefoglalóbb és meggyőzőbb bizonyíték lehet azonban a neokonzervativizmus kisiklott volta mellett, hogy míg beavatkozásaival a nem-ellenforradalmi rendszereket – a liberális demokráciát – erősíti meg és terjeszti, aközben mindenütt előkészíti a multinacionális nagytőke és a neoliberális gazdasági rendszer társadalmilag teljeséggel antiszolidáris meghonosodását, s ez okvetlenül együtt jár a hagyományos berendezkedések teljes lerombolódásával.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969