2013. I-VI
 

Etnokratikus nemzetállami jogszemlélet és az európai jogpolitika
Samu Mihály

„A nemzetközi viszonyokat szabályozó politika tévedései helyrehozhatatlanok; lehet, hogy csak emberöltők multával, de minden bizonnyal megbosszulják magukat.
”Kossuth Lajos

Az európai történelmi fejlődés eredménye a jogi kultúra közös vonásainak és humánus vívmányainak a kibontakozása. Ezek speciális jogi értékként konkretizálódnak egyedi jogelvek és jogintézmények (akár családi-, örökösödési-, polgári- vagy közjogi dogmatikai megoldások) formájában. Ám az előzményeket illetően elkülönítendők az értéket jelentő hagyományoktól az antidemokratikus (vagy antihumánus) jogintézmények, amelyek a modern társadalmakban az önkényuralom és az etnokrácia gyakorlatában, valamint az etnokratikus jogszemléletben nyilvánulnak meg. Emiatt a nemzetközi és az európai jog tartalmi kérdéseként tisztázandó a demokratikus integráció elveivel szembenálló etnokratikus nemzetállami társadalomirányítási szemlélet és ennek jogi szentesítése, jogi eszközökkel való támogatása.

(1.§. Az etnokratikus nemzetállami modell és az önrendelkezési jog követelménye) Kiindulópontként említendő az a történelmi tény, hogy a polgári forradalmak népszuverenitást megvalósítani szándékozó törekvése eltorzult, s előtérbe került a nemzeti szuverenitás tétele és a közéletben az uralkodó nemzeti önzés. Ennek eszmei-ideológiai kifejeződésévé vált a nacionalizmus, amely a nemzeti ébredéshez, léthez, kultúrához és a piachoz (gyakorlatilag az uralkodó vezető réteg érdekeihez) kapcsolta a társadalomvezetést.
A XIX. századi Európában államszervezési elvvé vált az uralkodó elit nemzeti alapú kormányzata. E változás abban is kifejeződött, hogy a dinasztikus berendezkedést fölváltotta az ország nemzetként (s nem népként) való azonosítása. Ennek mintájaként érzékelhető a francia centrális hatalom-fejlődés, amely a több etnikumú ország népességét fokozatosan egybe olvasztotta, homogenizálta, az ország területén élő nem francia lakosságot asszimilálta (nyelvük, kultúrájuk, szokásaik, hagyományaik elveszítése következett be – kényszerítéssel is) – autonómiájuk fölszámolásával. Ez a sajátosság más európai országokban is meglelhető; így Nagy-Britanniában, Spanyolországban, Oroszországban, az Osztrák-Magyar Monarchiában, és más önálló államokban. Ám ezt a gyakorlatot francia modellnek nevezzük – eredményessége miatt, mivel a későbbiekben mintaként hatott.
Ez a modell lényegében Európa közgondolkodásának átfogó szemléletévé vált, s a különböző nemzetállamok kormányzatai (és közigazgatási szervei) erőteljes asszimilációt végeztek az uralkodó vezető réteg saját nyelvének (kultúrájának) elsajátíttatásával, a közoktatásba való beiktatása, hivatalos nyelvként való használata révén. Gondoljunk a különböző kormányzatok belső asszimilációjára (Nagy-Britanniában a walesi, ír és skót etnikum angolosítására; Franciaországban a bretonok, baszkok, provanszálok, elzásziak franciásítására; Oroszországban a sokféle etnikum oroszosítására; az Osztrák-Magyar Monarchiában a németesítésre és a magyarosításra, stb.).
Az etnokratikus nemzetállami modell tovább élt a XX. században Franciaországban ezt az etnokratikus uralmi-kormányzati szemléletet átvették, és keményen érvényesítették az I. világháború békediktátumai következtében önállóvá vált utódállamokban (Jugoszláviában, Csehszlovákiában) és Romániában, továbbá Törökországban, Görögországban (és más kisebb államokban is).
Az etnokratikus modellt szemléltetően fejezi ki alapvető tétele: „egy nemzet, egy nyelv, egy kormány”. Emellett alkotmányban is rögzítik: az állam az uralkodó (vagy többségi) nemzeté, mint egyedüli államalkotóé (pl.: Franciaország a franciáké, Románia a románoké, Törökország a törököké, stb.). Így szóba sem jön az alárendelt nemzetek (kisebbségek) államalkotó minősége.
Az etnokratikus modell fölényét illetően bizonyos változást (módosulási lehetőséget) célzott meg az I. világháború után a népek (nemzetek) önrendelkezési jogának Wilson, amerikai elnök és az orosz bolsevikok által meghirdetett elve. Ez az elv azonban nem párosult következetes gyakorlati érvényesítéssel. Sőt, az igazságtalan béketeremtés bizonyos népek (nemzetek) önrendelkezését sértette, és etnokratikus elnyomást eredményezett több nemzeti kisebbséggel szemben. – Így az etnokratikus állam-modell előtérben maradt, az önrendelkezési jogot tartalmazó megállapodások ellenére. Ez az állapot elősegítette szélsőséges etnokratikus hatalmi-politikai szerveződések kialakulását és megszilárdulását, a nacionalizmus fölerősödését. Több országban döntővé vált a nacionalizmussal társuló fasizmus, nácizmus, bolsevizmus, imperializmus ideológiája és politikai gyakorlata.
Az önrendelkezési jog nemzetközi politikai követelményeivel szemben (a XX. században) továbbra is érvényesült az etnokratikus állammodell: az autonómiák mellőzése, a kisebbségek elnyomása. Ez a helyzet nemcsak diktatúrákban jelentkezett, hanem továbbélt demokratikus kormányzatok esetén is. Sőt áthúzódik a XXI. századba, szembeszökően érvényesül még Európában (az Unió némely országában) is.
Az európai integráció folyamatában sem következett be az önrendelkezési jog következetes érvényesítése: továbbél az etnokratikus kormányzati gyakorlat. Az európai közösségbe lépő kormányzatok fönntartották az állam nevét viselő uralkodó nemzet egyedüli államalkotó minőségét, figyelmen kívül hagyták az országukban élő, alárendelt etnikumok önrendelkezési jogát. Emellett az újonnan szuverenitást szerzett (önrendelkezési jogukat elnyert) nemzetek is az etnokratikus modellt követik az Unióba belépésük után. Figyelmen kívül maradt a különböző etnikumok alkotmányos jogaként az önrendelkezés (identitásuk, kultúrájuk, nyelvhasználatuk) szabad gyakorlása.

(2.§. Kétségek az etnokratikus kormányzatok polgári alkotmányosságát illetően) 1. Az előzők miatt az európai társadalom- és jogpolitika demokratikus követelményei szempontjából több kérdés vetődik föl: Az etnokráciát rögzítő alkotmányos tételek és jogintézmények összeegyeztethetők-e a demokratikus nemzetközi elvekkel, az egyetemes emberi jogokkal és az európai egység kiépítésének céljaival? Nem kell-e szembenézni az etnokratikus (nacionalista) szemlélet és gyakorlat megjelenési formáival és törekvéseivel? Tudomásul kell-e venni némely országok közpolitikájában és közgondolkodásában az etnokratikus előítéletek virulenciáját? El kell-e fogadni (szó nélkül) némely kormányzatok kisebbségeket elnyomó (alkotmányosnak tekintett) gyakorlatát? Összeegyeztethető-e az európai jogállamisággal a különböző szociális, vallási és nemzeti kisebbségek autonómiáinak mellőzése?
Szem előtt tartandó, hogy az etnokratikus hatalomgyakorlás Európa több országában a XXI. században is tovább él, így uralmának tartósítása érdekében a vezető nemzeti elit homogenizál, vagyis az alárendelt etnikumokat (anyanyelvük, hagyományaik, kultúrájuk ápolásától megfosztja) asszimilációra kényszeríti (vagy manipulációval készteti).
Az említett negatív folyamatok a jogállamiság szempontjából elfogadhatatlanok és meghaladásuk szükségessége vetődik föl. Az etnokratikus tendenciák elvetéséhez pedig mintaként szolgál több ország humánus-demokratikus gyakorlata. Ezen országok közélete érvényesíti a különböző közösségek önrendelkezési jogát, demokratikus elvek alapján biztosítják a kisebbségek önkormányzatát (Finnország, Belgium, Spanyolország, stb.), sőt az anyanyelv használata, a többnyelvűség a közéletben (a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban, valamint a közoktatásban) természetes. – Ez a minta egyezik az emberi jogok, valamint a nemzetközi és európai jogpolitika értékorientált követelményeivel.
Az állapítható meg, hogy az európai közpolitikában és közgondolkodásban nem tudatosodott (sokak számára fölfoghatatlan) az etnokratikus modell lényege, emiatt természetesnek tűnik némely nemzetállami kormányzatok önzése és etnokratikus gyakorlata, valamint az ezt igazoló közpolitika. Az európai közvélemény figyelmen kívül hagyja a különböző közösségek (legfőképpen etnikumok) kollektív jogait (autonómiájuk ügyeit, vagyis a közösségek önrendelkezési jogát). Emiatt szükséges előtérbe állítani az etnokratikus szemlélet és gyakorlat iránti közömbösség bírálatát, valamint az alkotmányos (humánus) értékek hiányának tudatosítását. A pozitív változás érdekében az önrendelkezési jog fejlesztési irányának európai köz- és jogpolitika koncepcióba foglalása, s ebben az etnokratikus jelenségek mellőzésének szorgalmazása mellőzhetetlen.
A modern demokratikus közgondolkodás fölveti és hangsúlyozza (s ez fokozatosan tudatosodik), hogy a modern történelemszemlélet ma már azt vallja, hogy az etnokratikus nemzetállam XIX. századi koncepciója elavult, s a különböző etnikumok (népek, nemzetek) önrendelkezési jogának elutasítása meghaladottá vált. Ez ma már demokratikus és humánus közmeggyőződés, konkrétabban – alkotmányos elvárás.
2. A jogállamiságra tekintettel szükséges kritikusan föltárni, helyteleníteni és elvetni az etnokratikus közvélekedések és kormányzati tevékenységek ilyen irányú megnyilvánulásait lényegében az emberi jogok, (az alárendelt, jogfosztott) közösségek méltósága védelmében. Így elfogadottá vált ez a nemzetközi jogelv: humánus követelmény a különböző népek, nemzetek, közösségek kollektív jogainak, önrendelkezési jogának (autonómiájának) biztosítása. Az előzőek mellett kritizálandó és elutasítandó az a bevett gyakorlat is, hogy némely kormányzatok nemzetközi egyezményekben vállalják az emberi jogok (s köztük a kisebbségek) védelmét, ám intézményes-gyakorlati érvényesítésük elmarad, ezeket nem realizálják.
A nemzetközi kapcsolatok humanizálódásának és intenzívebbé válásának folyamatában a nemzetközileg vállalt kötelezettségek teljesítése ellenőrizhető és a hiányosságok számon kérhetők. Vagyis a kormányzatok kritikája és tevékenységük elmarasztalása – lehetővé és szükségessé vált. Így e negatív jelenségek az emberi és közösségi jogokkal kapcsolatos sérelmeik számon kérése a belügyekbe való beavatkozás címén nem utasítható vissza.
Demokratikus követelmény a kormányzati tevékenységet illetően az etnokratikus (soviniszta- nacionalista- fasiszta és rasszista) uralmi-, politikai gyakorlat leleplezése és elutasítása mellett a jogvédelem garanciáinak és a felelősségi rendszernek a fejlesztése az alávetett kisebbségek (nemzeti, vallási, tradicionális és faji közösségek) létbiztonsága és autonómiája érdekében.

(3.§. Az önrendelkezési jog tartalma) Tényként állapítható meg, hogy az etnokratikus jelenségek virulenciája és nehezen mellőzhető gyakorlati hatása összefügg az önrendelkezési jog tartalmának tisztázatlanságával és az érvényesítésére irányuló erőfeszítés (buzgalom) gyöngeségével. Emiatt nagyobb súlyt kell helyezni pontosabb fogalmi-dogmatikai kimunkálására, s ennek alapján értékkövetelménnyé fejlesztésére (közéleti gyakorlatban való meghonosítására). Így válhat a mindennapi európai együttélés, a közgondolkodás és közéleti tudatosság elkötelezettség meggyőződés részévé. Ez vezet a prakticizmus, az etnokratikus előítéletek valamint a közömbösség és a tolerancia hamis értelmezésének meghaladásához. Erre tekintettel szükséges olyan európai köz- és jogpolitikai követelményrendszer kimunkálása, amely alkotmányos megoldásokat kezdeményez a nemzeti-etnikai-vallási-tradicionális közösségek egyenlőtlenségének fölszámolására ill. a következetes állampolgári és közösségi szabadság, egyenlőség és szolidaritás biztosítására.
Az előző szükséglet kielégítésének alapja a közösségek (nemzetek, népek) önrendelkezési jogának elismerése és követelése a világpolitikában és a nemzetközi élet gyakorlatában, mivel érvényesítése-érvényesülése akadozik, nehezen ivódik be a közgondolkodásba. Ennek érdekében kívánatos a társadalomelméleti kutatás, és eredményeinek megismertetése (közgondolkodásban való népszerűsítése).
Az önrendelkezési jog lényegének, tartalmának kibontása eddigi elemzések alapján a következők kiemelését teszi lehetővé: a nép szuverenitásának kifejeződése, és minden népet, közösséget és egyént megillet emberi jogként, a népek (nemzetek) önálló állam létesítésének, elismertetésének joga (történelmi konstellációktól függően) demokratikus követelményként, valamely államon belül a különböző közösségek államalkotó minőségének, közéleti autonómiájának alkotmányos biztosítása, közjogi és nemzetközi jogalanyiságuk elismerése és intézményesítése, az emberi jogok között a kisebbségek kollektív jogainak érvényesítése, a közéletben való részvétel jogának intézményesítése (parlamenti részvételük biztosítása esetlegesen a második kamarákban és saját önkormányzataik révén), némely közösségek társnemzetté minősítése, a föderális szerveződés lehetősége, a közösségek egyenjogúsága és az anyanyelv használatának biztosítása, a többnyelvűség (elsősorban az igazságszolgáltatásban, a közigazgatásban és a közoktatásban), némely nemzetek államhatárokkal való elkülönítése esetén nemzetrészek számára autonómia biztosítása és az anyanemzettel való kapcsolattartás, a különböző közösségek autonómiájának nemzetközi garantálása és védelme, ennek érdekében nemzetközi ellenőrzés és intézményrendszer egyetemessé tétele, a kisebbségvédelem további nemzetközi fejlesztése (főleg az etnokratikus tendenciákkal szemben), a kormányzatok és a közösségek közti viták során fölvetődő problémák megoldásának sine qua nonja, a nemzetközi igazságszolgáltatás (s ezen belül az Európai Bíróság hatáskörébe iktatása).
Természetesen a további kutatások és a várható történelmi fejlődés az önrendelkezési jog egyéb fejlesztését, új megoldások (eljárások) kibontakozását eredményezheti. Az előbbi összegzés jelentékenyen módosulhat, kiegészülhet új értékekkel, a humanista és demokratikus közgondolkodásban.

(4.§. Az etnokratikus kollektív büntetés fölénye és fokozatos meghaladása) Az etnokratikus közélet gyakorlatának jogpolitikai megítélését illetően egyetemes európai problémaként jelentkezik a különböző közösségek (elsősorban a kisebbségek) jogvédelmével, helyzetük jogi rendezésével kapcsolatos antihumánus és etnokratikus intézmény-rendszer.
Közismert, hogy az I. világháború után létesített békeszerződésekhez sajátos kisebbségvédelmi rendszer épült ki és kevésbé hatékonyan működött. Majd a II. világháború után a kisebbségek nemzetközi-európai jogvédelmi rendszere megszűnt, egyrészt a náci-német perfid kisebbségvédelmi agresszióra hivatkozással, másrészt az emberi jogok individualista fölfogása miatt. Súlyos következményekhez vezetett, hogy a közösségi-kisebbségi problémakör a nemzetközi közpolitikában és közgondolkodásban háttérbe szorult, és ezt a problémát nem nemzetközi-, hanem belügyként kezelték. S ennek következményeként az idegen uralom alá került nemzeti közösségekkel szemben virult közpolitikai kormányzati irányvonalként a kisebbségek elnyomása, homogenizálása, az etnocídium új formái honosodtak meg.
Az etnocídium modern formái mellett azonban föléledt az ókori és középkori közösségek üldözése (és bizonyos népességek eltüntetése, kiirtása), vagyis visszatért a kollektív bűnösség és büntetés kegyetlen formája és gyakorlata. Ez az első világháború után a háború veszteseivel szemben főleg államhatárok módosításával kapcsolatos üldözésekben, a vae victis elvének és gyakorlatának érvényesítésében nyilvánult meg. Ezután – vagy ezekhez kapcsolódóan bizonyos államokban – az antiszemitizmus intézményesítésében és „közéleti, jogi” gyakorlatában, fajüldözésben nyilvánult meg (a holokausztban).
A faji alapú genocídium nemzetközi elítélése, elmarasztalása nem társult a második világháború után az etnocídium (a nemzeti alapú kollektív bűnösség és büntetés) elítélésével; a kegyetlenségek ellenőrizhetetlenül folytak, a bosszú szabadon érvényesült, ezek visszhangot, reagálást (főleg elmarasztalást) nem váltottak ki. A győztes hatalmak döntései következtében – némely nemzetek bűnössé minősítése alapján – kollektív büntetést alkalmaztak (elsősorban a németek és magyarok ellen). Különös módon (az igazságtalanságok tetézéseként) a bűnössé minősítés és a kollektív büntetés alól mentesültek a náci német kormányzatot támogató háborús szövetségesek: az olasz, a spanyol, a román, a szlovák és más nemzetek.
A győztes nagyhatalmak kollektív büntetésként elrendelték a kitelepítéseket, a kényszerű lakosságcserét valamint (a vae victis elve alapján) tudomásul vették a genocídiumot, az etnocídiumot, nemzetek (nemzetiségek) és más közösségek száműzését, menekülésre kényszerítését.
A világháborúkban győztes vezető hatalmak vezetőit nagy erkölcsi-történelmi-politikai felelősség terheli a kollektív büntetés antihumánus döntéseiért. Emellett elmarasztalható a világ közvéleménye is a háború utáni (szovjet, jugoszláv, csehszlovák) tömeggyilkosságok elhallgatásáért, geno- és etnocídiumok eseteinek tudomásul vételéért. (E bűnökről még ma is hallgatnak, a vétkesek ma is akadályozzák e borzalmak földerítését.) A világ közvéleménye még ma sem tud a szovjet, a csehszlovák és a jugoszláv rémtettekről, amelyek a bosszú és az etnikai tisztogatás jegyében történtek. Ide kívánkozik Babits Mihály szentenciája: vétkesek közt cinkos, aki néma.
A második világháború utáni kegyetlen, embertelen, bosszút kifejező események, döntések és mulasztások fokozatos meghaladása-elmarasztalása, az etnokratikus intézkedések enyhülése következett be. Ezt fejezte ki az ENSZ Alapokmányának elfogadása. Nagy jelentőségű némely nyugat-európai politikusok elkötelezettsége a béke (újabb háború megakadályozása) iránt, valamint az Európai Unió létesítésével és működése által. Az ENSZ céljaihoz kapcsolódó európai közpolitika jelentékeny részévé vált az európai jogpolitika, amelynek előtérbe állított céljává, alapkövetelményévé vált az etnokratikus jogszemlélettel szemben az emberi jogok védelme (ld: az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata (1948), az 1966-os Egyezség-okmányok, és az európai egyezmények, jegyzőkönyvek). E vonatkozásban további föladata az önrendelkezési jog tartalmának pontosítása, illetve konkretizálása, az európai közpolitika fejlesztése, részletesebb szabályozottságának, jogdogmatikájának kidolgozása és ez utóbbiak érvényesítése.
Az önrendelkezési jog érvényesítésének a szabályozása keretében kiemelkedik az eljárási rend tisztázása, mivel kérdéses, hogy az alkotmányos rendezés alapján miként intézményesíthető, milyen eljárás révén működtethető. Negatív oldalról közelítve megállapítható (és e vonatkozásban is utalhatunk Bibó István következtetésére): az önrendelkezési jog „keresztülvitelére nem szolgál semmiféle intézményes technika”. Az eljárás jogi rendje persze önmagától, spontán módon nem alakul ki és nem is érvényesül, ehhez kell a nemzetközi (és európai) célmegjelölés, elhatározás (döntés), közéleti elkötelezettség, intézményesítés és tenni-akarás a nemzetközi közpolitikában. Szükséges ennek politikai-erkölcsi követelménnyé, kötelemmé fejlesztése. S ezzel párosul az európai jogpolitika erőfeszítése.
Az európai jogpolitikának különös jelentősége van az etnokratikus beidegződések és előítéletek kiküszöbölésében, ugyanis a demokratikus követelmények a különböző kormányokat, értelmiségieket és politikusokat arra késztetik (kötelezik): szakítsanak az etnokratikus nemzetállami kormányzás szemléletével és szabályozási gyakorlatával, és pozitív elvárásként a népek önrendelkezési jogát, a közösségek (különösen a nemzeti kisebbségek) identitását, autonómiájukat biztosítsák, eljárási garanciákkal (és intézményekkel). Elemi demokratikus szükséglet, hogy kielégítsék az adott körülményekre tekintettel az államon belül lévő (etnikumok és egyéb) közösségek autonómia-igényét, államalkotó minőségét, társnemzetté minősítését, önálló államlétesítési jogosultságát.

(5.§. Az etnokratikus jogszemlélet és az államhatárok problémája) Az önálló állam létesítésének alapvető gondja az államhatárok megállapítása vagy módosítása. Ennek elvi tisztázása fogyatékos, emellett a kormányzatok érdekeinek (önzésének), vélt presztízsének akadályába ütközik.
A nemzetközi irodalomban az államhatárok megállapítása sok vitát vált ki, több szempont található megjelölésüket illetően: így területi, földrajzi, gazdasági, stratégiai, közlekedési, kikerekítési elv, és ezekhez több babona is kapcsolódik (pl.: igazságos határt nem lehet megállapítani). Kiemelnek ezek közül egy-egy elvet, legelfogadottabb (és legelterjedtebb) a területi. (Ezt elméletileg azzal támasztják alá, hogy maga az állam területi elvre épül, ez az alapvető sajátossága.) Ezzel szemben (vagy emellett) fogalmazódik meg a nemzeti-nyelvi elkülönülésre épülő határmegvonás elve – a történeti adottságokra tekintettel. Ezt legtömörebben Bibó István összegezte: „jó határ az, amely a nemzeti hovatartozáshoz igazodik, ez pedig Európában vagy történelmi status quót, vagy nyelvi kereteket jelent”.
Az államhatárok megállapításával kapcsolatban kialakult nemzetközi viták és feszültségek megoldására (vagy megelőzésére) a nemzetközi jogi (és közéleti) irodalomban elfogadott nemzetközi jogi intézmény a népszavazás. Közismert, hogy a Földön (és Európában is) államok-kormányzatok és népek (nemzetek) közösségek közti feszültséget (vagy feszültség-forrást) jelent a határok helytelen, igazságtalan megállapítása – főleg, ha azonos nemzethez tartozó közösségeket határok választanak el. E probléma megoldásának lehetőségét tartalmazza a határok spiritualizálódása, emellett azonban feszültségforrásként jelentkezhet némely államok viszonyában az igazságtalan államhatár. Az esetleges feszültségek megelőzése érdekében ezek kezelésére a nemzetközi jogban sajátos intézmények szolgálnak (főleg népszavazás vagy bírósági döntés). Emiatt külön problémaként vetődik föl az államhatárok módosíthatósága.
Az önrendelkezési jog érvényesítése elválaszthatatlanul összefügg az államhatárok módosíthatóságával, megváltoztathatóságával. Emiatt kritikusan szembe kell nézni az államhatárok sérthetetlenségének nemzetközi jogi alapelvével, s ennek dogmatikus, merev kezelésével.
A nemzetközi demokratikus fejlődés vívmányaként értékelhető, hogy e kérdés-fölvetést megalapozza, megerősíti a Helsinki Záróokmány tétele, miszerint az államhatárok békés, tárgyalásos úton módosíthatók. A nemzetközi jogirodalom, a politikai közgondolkodás és közvélemény a Záróokmány idézett tételét figyelmen kívül hagyja (nem létezőnek tekinti), megállapíthatjuk, hogy konkrét, részletes elvileg megalapozott elemzésével nem akarnak és nem is hajlandók foglalkozni. Így az államhatárok módosításának nemzetközi dokumentumban szereplő lehetősége (problémája) háttérbe szorul.
Emellett az etnokratikus közgondolkodás és jogszemlélet e nemzetközi jogi tételt megfontolás nélkül – előítéletesen – elutasítja (elfogult megközelítés és a kormányzati-nemzeti önzés miatt). Ezt igazolják a határok szentsége tételével, amelyet alátámaszt még az a nemzetközi jogelv, amely a határok sérthetetlenségét vallja. A nemzetközi közvélemény a „békés tárgyalásos” módszer lehetőségéről nem vesz tudomást (az etnokratikus kormányzatok kétségbeesetten elutasítják).
Az etnokratikus jogszemlélet meghaladása végett szükséges az alapvető jogelvek tisztázása. Ezek közül kiemelhető az uti possidetis juris, a status quo és a clausula rebus sic stantibus elve.
Legfőbb probléma az államhatárok megállapításával és módosításával kapcsolatban az uti possidetis juris szabálya . Ez valójában nincsen tekintettel arra, hogy az adott államhatár miként alakult ki, nem elemzi szükséges-e esetlegesen korrekció, mivel az államhatár hódítás, gyarmatosítás vagy igazságtalan békediktátum következménye. Emiatt vetődik föl, hogy megvizsgálandó: az adott államhatár nem sért-e összetartozó közösségeket illetően alaptalan elválasztást korábbi hódítás vagy rossz határkijelölés – delimitáció miatt. Az adott határ nem rejt-e feszültség forrást és nem akadályozza-e valamely közösség önrendelkezési jogát. Ilyen esetben pozitív elvárás, nemzetközi jogelv az államhatár módosításának lehetősége, különösen az önrendelkezési jogra tekintettel új határmegvonás.
A nemzetközi jog alapvető hivatása a béke és a biztonság elősegítése – jogi eszközökkel. Ennek egy sajátos kifejeződése a status quo védelme, amely a stabilitást, az államok közötti békés együttműködést is szolgálja. A status quo azonban nem eredményez változatlanságot, a világesemények gyakran kétségessé teszik valamilyen állapot stabilitását, fönntarthatóságát. Emiatt ezt az elvet a megmerevedett, stabilizálódott viszonyok megváltoztatásának nemzetközi jogi akadályának is értékelik. Emiatt a történelmi körülményekre és kényszerekre tekintettel számolni kell ezen elv rugalmas kezelésével.
A nemzetközi együttélés és együttműködés alapvető elve a szerződések megtartásának kötelessége – a pacta sunt servanda. Ennek merev érvényesítését azonban föloldja egy további nemzetközi jogi alapelv, mivel a szerződések záradékként szokták rögzíteni a clausula rebus sic stantibus (amíg a körülmények így maradnak)-tételt, vagyis: a viszonyok megváltozásával a szerződés érvényét veszti. Ez általában a mindennapi szerződések érvényesítésével kapcsolatos, de kiterjed a nemzetközi szerződések határmegállapító tételére is – a radikálisan megváltozott körülményekre tekintettel. Ezt azonban sok esetben a status quo elvének érvényesítése keresztezi. Erre tekintettel e clausula elvének biztosítása nemzetközi jogi elemzést kíván – főleg az önrendelkezési jogra tekintettel – elsősorban az etnocídium megakadályozása érdekében.
Az említett nemzetközi jogelvek közötti ellentmondás föloldása nemzetközi társadalom- és jogpolitikai koncepció fölvázolását igényli. S az leszögezhető: nem adható föl az önrendelkezési jog biztosítása, a demokratikus-humánus politikai irányvonal szempontjából az államhatárok módosításának lehetősége. Ennek átgondolása, elvi kimunkálása és gyakorlati kezelése, megoldása az igazi demokratikus politika kötelessége.
Idézendő e vonatkozásban Bibó István mély humanizmust határozottan kifejező következtetése: „tisztán látó, bátor és demokratikus közvélemény és politika egyet tehet: maximális lehetőséget nyújt a kisebbségnek a meglevő kereten belül, saját kezdeményezésből megvalósítja a legmerészebb kisebbségi követeléseket, amivel azonban egyúttal vállalja az esetleges elszakadás kockázatát is ….. Ehhez azonban az kell, hogy ne higgye, hogy az idegen nyelvű vagy kisebbségi területek leválása a nemzet halálát jelentik.”
Úgy tűnik, hogy a világ demokratikus fejlődése túljutott azon a szakaszon, amelyben meghirdették (ám nem tudták intézményesíteni az emberi-közösségi jogokat és az önrendelkezési jog elvét), s megteremtődtek a föltételek – főképpen Európában – a demokratizmus érvényesítése érdekében a feszültségek föloldására, a korábbi sérelmek orvoslására és az önrendelkezési jogot sértő igazságtalan békedöntések korrekciójára (békés, tárgyalásos úton).
A Helsinki Záróokmány e tételének előtérbe állítása alapvető követelmény a nemzetközi közpolitikában és jogban, e demokratikus érték (a békés, tárgyalásos módszer) elvi átgondolása és következetes érvényesítése. Erre vonatkozóan Bibó István hangsúlyozza a bírósági utat, megállapítván: az önrendelkezési jog érvényesítésére „szükséges egy pártatlan nemzetközi politikai döntőbíráskodás, amely alapos elemzésen nyugvó, a különböző felek meghallgatására épülő, a szembenálló érvek mérlegelésén alapuló döntést hozhat; ez a bíróság az ENSZ és a nagyhatalmak segítségével működésbe hozható”. – Ez egyben a nemzetközi igazságtétel követelményét szolgálja, emiatt kell szembenézni az államok és népek közti békét zavaró és akadályozó etnokratikus gyakorlat mai problémáival.

(6.§. Az etnokratikus hatalomgyakorlás továbbélése) A II. világháború után az európai fejlődésben jelentékeny szakadás mutatkozott a demokratikus és a diktatórikus hatalomgyakorlás és az emberi jogok érvényesülése tekintetében. A demokratikus közpolitika szilárd békés együttélésre és az emberi jogok következetes érvényesítésére, az európai népek (nemzetek) szolidaritására irányult (a szovjet uralmi renddel szemben). E fejlődésnek alapvető vívmánya az Európai Unió, s ennek bővülése a korábbi szovjet-szatelit államok belépésével. Az új társult országokban a diktatúrából a demokráciába való átmenet (1989-1991-ben) a demokratikus intézmények kiépítése és meghonosítása tekintetében sikeres (ám nem teljesen következetes), az emberi jogok érvényesítését illetően pedig fogyatékos. – E vonatkozásban az átmenet zavartalanságának biztosításával kapcsolatban két probléma megoldására nem fogalmazódott meg politikai elvárás: az egyik az államhatárok megállapításának elve, a másik az önrendelkezési jog érvényesítésének koncepciója.
Az Unióba újabban belépett országok között főleg államszövetségek fölbomlása következtében szereztek nemzetek új állami szuverenitást, önrendelkezési jogukat élvezhették (Szovjetunió, Jugoszlávia, Csehszlovákia szétesésével), a hagyományos adminisztratív határokra (az uti possidetis juris szabályára) tekintettel. Az önrendelkezési jog biztosításának követelménye pedig figyelmen kívül maradt.
a) Az államhatárok dogmatikus kezelésének etnokratikus beidegződöttségével a világpolitika nem számolt. A nemzetközi közpolitika nem készült föl a nacionalista és etnokratikus törekvések kezelésére az államhatárok tekintetében (különösen azzal, hogy az uti possidetis juris szabálya gondot okoz). Fölkészületlenül érte a nemzetközi közpolitikát (e változások előkészítő kormányzatait és politikusait) fegyveres összetűzések sora, Jugoszlávia szétesése, s némely Szovjetunióból kivált államok esetében. Alapvető probléma, hogy a hatalmi rendszerváltozások folyamatában az államhatárok meghatározásának békés, tárgyalásos formája nem vetődött föl, hanem háborúk zajlottak, etnikai tisztogatás és etnocídium kíséretében, a határok erőszakos megváltoztatása (vagy védelme) érdekében.
A legjelentékenyebb esemény volt az albán lakosság kiűzése Koszovó területéről (szülőföldjükről), amely erőteljes nemzetközi beavatkozást váltott ki az akkori szerb (jugoszláv) kormányzat ellen, (ez az eset már nem volt belügyként kezelhető), emiatt történt a NATO beavatkozása.
b) Az erőszakos ütközések mellett megállapítható: a demokratikus hatalomváltásoknál nem állt előtérben az önrendelkezési elv követelménye, az új kormányzatok politikájában a többpártrendszer kiépítése volt a súlyponti kérdés, más vonatkozásban pedig az etnokratikus szemlélet érvényesült. A közép- és kelet-európai nemzetek a saját önrendelkezési joguk (autonómiájuk), saját államiságuk (szuverenitásuk megszerzése) elnyerése után szembeszegültek a velük élő más (népcsoportok, nemzetek) közösségeinek autonómia-igényeivel, önrendelkezési joguk elismerésével, és önállóságuk elnyerése után etnokratikus intézményeket honosítottak meg.
Történelmi tény, hogy új kormányzatok saját uralkodó nemzetük érdekében élhettek az önrendelkezési jogukkal (önálló, független államot létesítve), ám demokratikus deficitként jelentkezett az etnokratikus elvek érvényesítése. Ennek oka, hogy az emberi jogokat individuálisként fogták föl és bizonyos közösségeik kollektív emberi jogait és önrendelkezésüket nem ismerték el, érvényesítésüket megtagadták. Így a nemzetközi jog emberi jogokkal kapcsolatos előírásait nem teljesítették. Ennek kifejeződése, hogy határozott etnokratikus intézkedéseket és törvényeket hoztak, megsértve ezzel a nemzetközi jog elveit és az európai egyezményeket, pl.: állampolgárság sajátos föltételektől függő elismerése, nyelvtörvények (az államnyelv kötelezővé tétele).
Fölvetődik a kérdés: az új független államokban miért kerültek elő az olyan etnokratikus kormányzati és törvényhozási döntések, amelyek sértették az európai humanizmus normáit? Erre az a válasz, hogy az Európai Unió irányítása elvtelenül fogadta el (vagy tudomásul vette) az új kormányzatok (és törvényhozók) európai jogi értékeket sértő tevékenységét. Kifogásolható, hogy az európai közvélemény nem reagált élesen ezen antidemokratikus politikai intézkedésekre, nem követelte meg a diktatórikus-etnokratikus rend következetes fölszámolását. Így a demokratikus intézményépítés megakadt a többpártrendszer sablonszerű meghonosításán, továbbélt az etnokratikus közszellem, és több országban – szovjet hagyományként az emberi jogok formális kezelése. – Ez a helyzet összefügg az európai jogpolitika fejletlenségével, súlytalanságával.
Az előző fogyatékosság miatt európai jogpolitikai követelmény, hogy ne maradjon figyelmen kívül a nemzetközi demokratikus elvárások érvényesítése, s e vonatkozásban elutasítandó az európai jogelvek (jogi értékek) mellőzése (különösen a jogállamiság érvényesítésének megakadályozása).
Hangsúlyozandó: elemi köz- és jogpolitikai humánus tétel, hogy valamely kormányzat (vagy az uralkodó nemzeti elit) az állami önállóság (a szuverenitás) elnyerése (megszerzése), birtoklása alapján nem gyakorolhat elnyomást más közösségek (nemzeti, vallási, tradicionális népcsoportok) fölött, ugyanis számukra nemzetközi kötelesség a közéletben való részvételük (és autonómiájuk) biztosítása.
Megállapítható: az etnokratikus jelenségek nem csak az európai demokratikus fejlődés fogyatékosságaiból következnek, hanem abból is, hogy az ENSZ nem foglalkozott intenzíven az emberi jogok (s köztük a kisebbségek kollektív jogainak) gondjaival, a népek (nemzetek) önrendelkezési jogának intézményesítésével, érvényesítésének biztosításával. Emiatt szerepel az ENSZ Alapokmányának reformjával kapcsolatban az a javaslat, hogy az Emberi Jogok Bizottságának tagságát bővítsék (hogy valamennyi ENSZ-tag vegyen benne részt). És szükséges lenne a Biztonsági Tanács és a Béketeremtő Bizottság szorosabb kapcsolata az Emberi Jogok Bizottságával.
Szem előtt tartandó: az etnokratikus hatalomgyakorlás és az önrendelkezési jog érvényesítése – világprobléma. Emiatt alapvető igény, szükséglet az ENSZ e vonatkozású demokratikus-humánus irányvonalának meghatározása és határozatokban való rögzítése. Ennek alapján szükséges az európai köz- és jogpolitikai koncepció kimunkálása, majd közéleti és jogi intézményekben (és eljárás során) való érvényesítése-garantálása.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969