2013. I-VI
 

Vezető csehszlovák politikusok Közép-Európa-felfogása 2. rész: 1914-1918
Gulyás László

Az első világháború kitörése után számos kisebb nagyobb cseh és szlovák emigráns csoport tűzte zászlajára a független cseh és/vagy csehszlovák állam megteremtésének programját. Masaryk és Beneą azonban háttérbe szorítják ezeket a csoportokat, majd a Csehszlovák Nemzeti Tanács megalakításával – 1916 márciusa után – biztosítják saját vezető szerepüket. Így a leendő csehszlovák állammal kapcsolatos koncepciók megfogalmazása egyértelműen Masaryk és Beneą első világháború – majd az azt követő békekonferencia alatti munkásságához köthető. Cikksorozatunk második részében kettőjük eme tevékenységét mutatjuk be.

(Masaryk előadása a King’s College-ben (1915)) Beneą 1915. szeptember 2-án emigrált az Osztrák-Magyar Monarchiából, és másnap este 9 órakor Genfben találkozott Masarykkal. Utóbbi vissza akarta őt küldeni Prágába, hogy mielőtt végleg külföldre távozik, szervezze meg a kapcsolattartást a prágai Maffia és a svájci cseh emigráns központ között. Beneą a rá leselkedő veszélyek – azonnali letartóztatás és börtön – felvázolásával lebeszélte erről a szándékáról Masarykot. Ezután alakult ki az emigráció vezérkarának új munkamegosztása. Eszerint: Masaryk áttelepül Londonba – fő feladata az angolok meggyőzése – Beneą Párizsba utazik és fő feladata a franciák meggyőzése lesz, míg dr. Sychrava Svájcban marad és gondoskodik az otthoniakkal való kapcsolattartásról.
1915 őszén az emigráció vezérkarának három fontos feladatot kellett megoldania. Egyrészt át kellett törnie az ismeretlenség falán. A már meglévő kapcsolatokat felhasználva (Seton-Watson, W. Steed, E. Denis) újakat kellett találni a politika felső régióiba, az antant döntéshozó köreihez. Másrészt meg kellett szerveznie az emigrációt, létre kellett hozni a további működéshez szükséges szervezeti kereteket, és az emigrációs politika eszközrendszerét. Harmadrészt meg kellett fogalmaznia az emigráció programját. Cikksorozatunk tematikus korlátai – csehszlovák politikusok koncepciói – miatt tanulmányunk további részében csupán a harmadik feladattal foglalkozunk.
Az emigráció programjának megfogalmazását nagymértékben elősegítette, hogy Masaryk már a háború kitörése előtt foglalkozott a cseh nemzet és a Habsburg Monarchia viszonyával. Ezen írásaiban Masaryk az ausztroszláv álláspontról fokozatosan eljutott odáig, hogy szembeállítsa egymással az Osztrák-Magyar Monarchia és a cseh nemzet érdekeit, majd 1911 tájékán a Habsburg állam szükségességét is megkérdőjelezte. (lásd cikksorozatunk első részét – G. L.). 1915 januárjától szeptemberig tartó genfi tartózkodása alatt Masaryk elkezdte átdolgozni a világháború előtti gondolatrendszerét a háborús viszonyokra. Ennek során 1915. október 19-én, a King’s College-ban tartott a Kis nemzetek problémája a jelenlegi európai válságban című előadásában egy kisállami programot fogalmazott meg Masaryk angol támogatói elérték, hogy lord Asquit – brit miniszterelnök – elvállalja az előadás védnökségét, aki azonban végül betegségére hivatkozva nem jelent meg személyesen az előadáson, mindössze levélben köszöntötte az előadás résztvevőit. Ismerkedjünk meg az előadás gondolatmenetével!
Masaryk előadásának bevezető részében kijelenti: „Mi szlávok nagyon élesen megkülönböztetjük az államot és a nemzetet.” Ennek a kijelentésének megfelelően előadásában az állam és a nemzet viszonyát vizsgálja Európában. Azt mondja: 1915-ben 25 állam létezik, miközben 62 nemzet él, azaz Európában kétszer annyi nemzet van, mint állam. Ráadásul a 28 államból mindössze 7 olyan állam van, amelyet egyetlen nemzet alkot, ezek valójában kis államok (úgy mint Andorra, Dánia, San-Marino, Liechenstein, Monaco, Hollandia, Portugália). A közepes és nagy államokat több nemzet alkotja, ezekben az uralkodó nemzet többségben van. – mondja, majd így folytatja: „Mégis van egy példánk, ahol a kisebbség akar uralkodni – a németek Ausztriában és mellettük a magyarok Magyarországon.” Felhívja a figyelmet arra, hogy Európa két része élesen különbözik egymástól „…Amíg Nyugaton 18 állam van, addig Keleten csak 8…” Majd kijelenti, hogy a Konstantinápolytól, Szalonikin, illetve Trieszten át Gdanskig és Pétervárig terjedő zóna a kis nemzetek zónája, melyet jelenleg Németország, a Monarchia, Törökország és a cári Oroszország ural. Ráadásul a szerbek és horvátok négy államban és hét közigazgatási egységben élnek, míg a lengyelek három államban, a csehek és szlovákok két államban. Ebből következően ebben a zónában a nemzeti és a nyelvi kérdés a fő politikai mozgatóerő. A kis nemzetek állandóan küzdenek, harcolnak szabadságukért és függetlenségükért. Itt tört ki a mostani háború, itt van a tűzfészek, ahonnan egész Európára átterjedt a nyugtalanság és békétlenség. Ezt az övezetet politikailag újjá kell szervezni. Gondolatmenete folytatásaképpen Masaryk Európa nemzeteit létszámuk alapján négy csoportba sorolta:

Első csoport 86-45 milliós kategória, oroszok, németek, angolok
Második csoport 40-20 milliós kategória, franciák, olaszok, spanyolok
Harmadik csoport 20 millió alattiak, lengyelek, románok, szerb-horvátok, csehek,
svédek, portugálok
Negyedik csoport Nemzeti töredékek vagy szórványok

A fizikai nagyság és erő nem lehet alapja a jognak – mondja – „…70 kétségtelenül több mint 10, de van azért a 70-nek joga, hogy a 10-nek elvegye a kenyerét? Van joguk rá, hogy erőszakot alkalmazzanak?”– teszi fel a kérdést, majd hosszasan – történelmi példákkal alátámasztva – fejtegeti ama tételét, mely szint a kis nemzeteknek joguk és lehetőségük van az önálló kulturális és állami fejlődésre. Gondolatsora lezárásaképpen kijelenti, hogy „Ahogy nincs emberfölötti ember, úgy nincsenek a nagy nemzeteknek felsőbbségi jogaik. Egy nagy nemzetnek sincsen joga, hogy kisebb szomszédjait imperialisztikus étvágyának és mértéktelen hatalomvágyának játékszeréül használja.”
Előadása záró részében fogalmazza meg az ún. kisállami programját. Ennek gondolatmenete az alábbi: Anglia azért lépett be a háborúba, hogy védelmezze a kicsiny Belgiumot és Szerbiát. Valójában a pángermán Németország célja a Berlin-Bagdad tengely kiépítése, és ehhez eszközként használja fel a Monarchiát. A lengyelek, a szerbek, a horvátok, a csehek a németek természetes ellenségei. „Felszabadítani és megszilárdítani ezeket a kis nemzeteket, az egyedüli helyes csapás Poroszország ellen. Szabad Lengyelország, Csehország és Szerb-Horvátország lennének az ún. ütköző államok, melyek szervezete megkönnyítené és biztosítaná egy magyar államnak, Nagy-Romániának, Bulgáriának, Görögországnak és más kis nemzeteknek a keletkezését. Ha ennek a szörnyű háborúnak van valami értelme, úgy csak a kis nemzetek felszabadításában találhatjuk meg.”
A neves cseh történész, Korelka szerint a fentebb ismertetett előadás rendkívül fontos, mivel Masaryk ebben fejtette ki először átfogóan a külföldi cseh ellenállás eszmei céljait. Véleményünk szerint ez az előadás azért volt fontos mérföldkő, mert programot kínált az antantnak, a háború pozitív céljaként a kis nemzetek felszabadítását, a nemzeti államok létrehozását jelölte meg. S mindeközben Masaryk a cseh kérdést hozzákapcsolta a Baltikumtól az Égei-tengerig terjedő ún. „Köztes-Európa” újjászervezésének kérdéséhez. A szabad lengyel, szerb-horvát – és persze cseh – állam létrehozását fontos eszköznek tartotta a németek keleti terjeszkedésének megállításában. A Masaryk-Beneą-féle emigráció a csehszlovák állam létrehozásához a nyugati antant hatalmak támogatását kívánta megnyerni. E támogatás elnyerése érdekében a háború alatt (és persze a békekonferencián) egy igazán széles alapokon nyugvó érvrendszert használt.

(A falak: Beneą könyve (1916)) Masaryk londoni előadásával lerakta az alapokat – körülhatárolta azt a gondolatkört, melyet a csehszlovák emigráció a következő években használt az antant meggyőzésére – Beneą pedig felépítette a falakat, azaz antant hatalmak támogatásának elnyerése érdekében egy igazán széles alapokon nyugvó érvrendszert épített ki. Ezen érvrendszer felépítésében nagyon fontos állomás volt a Détruisez l’Autriche-Hongrie (Zúzzátok szét Ausztria-Magyarországot) című Beneą-könyv párizsi megjelentetése 1916 őszén.
A könyv megszületésének előzménye az volt, hogy 1916 tavaszán – Beneą, a szlávbarát francia professzor Ernest Denis segítségével a Sorbonne-on tartott egy előadás-sorozatot a szláv kérdésről és az Osztrák-Magyar Monarchiáról. Ezt az alkalmat használta fel arra, hogy a Masaryk-féle gondolatkört részletesebben kidolgozza, kiegészítse és alkalmassá tegye a propaganda- és diplomáciai munkában való felhasználásra.
Elméletileg felmerülhet a kérdés, hogy a csehszlovák emigráció érvrendszeréből mekkora a Masaryk és mekkora a Beneą által kidolgozott rész. A kérdés véleményünk szerint nem tisztázható. Hogy miért, arra legjobban Borsody világít rá, amikor így ír: „Masaryk és Beneą a csehszlovák állam két alapítója, a döntő pillanatokban sok ezer kilométer távolságban voltak egymástól. Alig érintkeztek. Önállóan, függetlenül dolgoztak, mégis tökéletes összhangban.” Azt biztosan állíthatjuk, hogy az előadások szövegét Beneą gyűjtötte össze és füzet formájában ő adta ki 1916 őszén, Détruisez l’Autriche-Hongrie. Le Martyre des Tchéco-Slovaques à travers l’histoire címmel, francia nyelven.
Elöljáróban le kell szögeznünk, hogy Beneą Masaryk King’s College-beli előadását két új céllal egészítette ki. Egyrészt a cseh történelem áttekintésével bizonyítja, hogy a németek, Habsburgok és a magyarok mindig is egy antidemokratikus abszolutizmust képviseltek. Gyakorlatilag ezzel Beneą azt a Masaryk-féle világháború-értelmezést akarja alátámasztani, mely szerint: a világháborúban két tábor állt egymással szemben, a demokratikus elvekért küzdő antant és az abszolutista központi hatalmak, amelyeknek a politikájáról, a modern társadalom összetételéről és kultúrájáról teljesen ellentétes filozófiai koncepciói vannak. A másik új cél annak bizonyítása volt, hogy a csehszlovák nemzet a háború előtti történelmi fejlődésével, lelki alkatával és életfilozófiájával, szellemi és társadalmi struktúrájával Nyugat-Európa táborába tartozik.
1908-as doktori disszertációjához hasonlóan Beneą az 1916-os Détruisez...…-ben is hosszú történeti felvezetéssel alapozza meg mondanivalóját. Történelmi érvelésének kiindulópontján kijelenti, hogy a cseh nemzet egész eddigi története a boldogság, az igazság, az emberiesség keresésének lázában telt el. A cseh nemzet nem akart mást, mint békében élni, hogy történelmi feladatát teljesítse. De miközben feladatát teljesíteni akarta, három nagy akadállyal találkozott: a németekkel, a Habsburgokkal és a magyarokkal. E három nagy ellenség soha nem tette le a fegyvert, állandó jelleggel fenyegette a csehszlovákokat. Beneą úgy határozza meg a cseh történelem lényegét, hogy az nem más, mint három nagy ellenség elleni folyamatos harc, így ír: „Egész történelmünkben nincs olyan korszak, amely ne lenne tele konfliktusokkal, három ellenségünk egyikével vívott harcokkal.”
Történeti érvelésében Beneą érdekes stratégiát alkalmazott. Lényege: a csehszlovák emigráció érdekei azonosak az antant érdekeivel és céljaival. Amikor a csehek ellenségeiről beszél, azt mondja: „Nagyon fontos azt megállapítani, hogy ezek az ellenségek ma az egész emberiség legveszélyesebb ellenségeinek tartatnak”. Ezzel a mondattal ragyogóan kapcsolta össze a cseh történelmi érvelést az antant ellenségképével. Amit ezután mond el a cseh történelemről, már nem pusztán a csehekkel megtörtént igazságtalanságok ecsetelése, hanem értékes információ az antant ellenségeinek képéhez. Amit leír, elmond, nem a csehek ellenségeiről, hanem az egész emberiség – persze ez alatt az antantot kell értenünk – ellenségeiről mondja el.
Kövessük a hármas felosztást, és nézzük meg közelebbről ezeket az ellenségeket, és azt, hogy hogyan zajlottak le ezek a harcok, és milyen tételeket épített fel ezekből Beneą! A németeket úgy ábrázolja, mint a csehek ősi ellenségeit. Amikor a csehek elfoglalták Bohémiát – ezt Beneą a VI. század végére, illetve a VII. század elejére datálja –, már akkor védekezniük kell a germánok támadásai ellen. A nemzeti királyoknak – Szent Vencel, Boleslav, Břetislav, Sobĕslav, Přemysl, Ottokár – állandóan harcolniuk kellett a németek ellen. Beneą ezt az időszakot így összegzi: „...Bohémia története a XIV. századig úgy foglalható össze, mint folyamatos harc a germánok ellen.” Míg a délszlávok a törökkel háborúztak, addig a cseheknél az osztrákok és a németek játszották az ellenség szerepét. A cseh-német ellentétet úgy festi le, mint egy olyan antagonizmust, amely teljesen átitatja a csehek életét. Beneą a huszita háborúkat is cseh-német ellentétként jeleníti meg. Majd kijelenti, hogy a huszita háborúk után csak egy rövid szünet következett, majd Podjebrad György uralkodása alatt újból kiújult a harc a németek ellen. Ízelítőül álljon itt néhány sor: „Mindenütt meg lehet találni ennek a harcnak a nyomait. Első történelmi dokumentumainkban és irodalmunkban, legendáinkban, szokásainkban és családi emlékeinkben. Ez a harc rányomja bélyegét egész civilizációnkra.”
A németellenes történelmi érvelés egyértelmű üzenete ez az antant felé. Itt vagyunk mi, a csehek, akik már évszázadok óta harcolunk a németek ellen. Létezik-e nálunk jobb szövetséges?
Beneą az összefüggő németellenes történelmi érvelést a XV. századdal lezárja : Ezt egyértelműen a történelmi események alakulásának kell betudnunk, hiszen – a rövid Jagelló-korszaktól eltekintve – a cseh történelmet a Habsburg-házzal való együttélés határozza meg 1526-tól kezdve. A XV. század és az első világháború között maradt egy négy évszázadnyi szakadék, amikor a csehek nem harcoltak a németek ellen. Mivel Beneą olyan képet akart kialakítani az antantban, hogy a cseh nemzet egész történelme a németség elleni harc jegyében telt el, meg kellett szüntetni ezt a négyszáz éves rést. Ennek érdekében a német-ellenes történelmi érvelés végén úgy fogalmaz, hogy a csehek harca a németek ellen a XV. század után is folytatódott, de ennek a harcnak a természete rejtett lett, módosult. Ennek alátámasztására hozza fel Beneą például a Bohémián belüli vallási ellentéteket. A Bohémiában élő németek – mondja Beneą – katolikusok voltak, míg a csehek megmaradtak a huszitizmus híveinek. Ez a vallási ellentét így szükségszerűen öltött nemzeti karaktert, és nyitott újabb frontot a cseh-német ellentét területén. Emellett azt a módszert alkalmazza, hogy a Habsburg-ellenes történelmi érvelésbe a németellenes történelmi érveket építi be. Nem kívánjuk megbontani a Habsburg-ellenes történelmi érvek beneąi logikai sorát, ezért az ott felmerülő németellenes történelmi érveket ott ismertetjük.
Beneą a Habsburg-ház és a cseh nemzet viszonyát igen részletesen elemzi. Azt a hosszú időszakot (1526-tól), melyet Csehország a Habsburg-birodalmon belül töltött el, a Détruisez...-ben két alfejezetben is tárgyalja. Az első alfejezet 1526-tól II. József uralkodásának végéig terjed, míg a második rész az újjászülető nemzet harcaival foglalkozik.
Beneą már az alcímadással – A csehek megsemmisítése Bohémiában és Magyarországon – jelzi, hogy milyen negatívan ítéli meg a csehek és a Habsburgok viszonyát. A beszédes alcím mellett a fejezet bevezető mondatával adja meg az alaphangot, amikor így ír 1526-ról (ekkor kerül az első Habsburg, I. Ferdinánd a cseh trónra és egyben a magyar trónra is – G. L.): „...ez a legsiralmasabb dátuma az egész cseh nép történetének.” Az egész Habsburg-korszakot úgy jellemzi, hogy a cseh nemzet és a Habsburg uralkodók között kibékíthetetlen ellentét volt, amit két tényező táplált. Egyrészt a vallási ellentét, mivel a Luther tevékenysége folytán meginduló reformáció „Bohémiában nagyon meleg fogadtatásra talált”. Gyakorlatilag a népesség nagy része protestáns lett, ugyanekkor Csehország királyai a katolikus Habsburgok voltak, akik elhatározták, hogy katolikus hitre térítik a cseheket. Másrészt a Habsburgok uralkodásuk kezdetétől arra törekedtek, hogy a „cseheket teljesen megfosszák politikai függetlenségüktől ”.
A Habsburg-ház és a cseh nemzet küzdelmét Beneą kisebb szakaszokra bontotta. Az első szakasz 1526-tól a fehérhegyi vereségig terjed (1620). A magyar történetírás álláspontja az, hogy a Habsburg-ház dunai súlypontú birodalma 1526-ban születik meg, amikor az osztrák örökös tartományok mellett megszerzik Magyarország és Csehország trónját. Beneą ezt a birodalomalapítást perszonálunióként értelmezi, és azt mondja, hogy a Monarchia három államból (osztrák örökös tartományok, Magyarország és Csehország) jön létre, de az uralkodó személye volt az egyetlen kapocs ezek között az államok között. Beneą véleménye erről az időszakról, hogy: a három ország közül az osztrák örökös tartományok már régóta a Habsburgok uralma alatt álltak, ezért a Habsburgok korlátlan hatalmat gyakoroltak. Ezzel szemben Bohémia területén a nemesség és a városok fontos privilégiumokkal rendelkeztek a királyi hatalommal szemben, illetve Magyarországon az uralkodó hatalma szintén korlátozott volt. (Beneą ezek után elemzi Magyarország helyzetét és küzdelmeit a birodalmon belül, de ezt a gondolati részt helyesebbnek láttuk a magyarellenes tételek elemzésénél ismertetni. – G. L.) A Habsburg uralkodók törekvése az volt, hogy mind Csehország, mind Magyarország alkotmányát azon a szinten kezeljék, amelyen az örökös tartományok álltak. Tehát két ellentétes törekvés ütközött egymással: a Habsburgok birodalmuk három részének egyesítésére törekedtek, I. Ferdinánd és utódai centralizálni akarták az államhatalmat, ezzel szemben Csehország és Magyarország növelni akarta függetlenségét, és csökkenteni az uralkodó hatalmát. Emiatt a XVI. századot a dinasztia és a rendek egymás elleni küzdelme jellemezte. A dinasztia vallási türelmetlensége kiváltotta a csehek lázadását 1619-ben. Ez volt a harminc éves háború kezdete, de a cseheket a fehérhegyi csatában – 1620 – legyőzték, és el kellett viselniük a megtorlást.
Beneą szerint a fehérhegyi csatával veszi kezdetét a cseh-Habsburg viszony második periódusa. A Habsburgok arra használták győzelmüket, hogy Csehország egész szociális és nemzeti szerkezetét átalakítsák. Elkobozták az összes feudális birtok 2/3-át, illetve a városok összes birtokát. A régi cseh nemességet szinte teljesen felszámolták – akiket nem végeztek ki, annak vagyonát kobozták el – és helyüket „az Európa összes országából jövő mindenféle kalandorokkal” töltötték be. Így a Habsburgok létrehoztak egy új arisztokráciát, „amely engedelmesen kiszolgálta a Habsburgokat, mivel engedelmessége jutalmaképpen megkapta az országot, mint hadizsákmányt.” Ugyanekkor a Habsburgok győzelemre segítették Csehországban a katolicizmust. A német nyelvet a bíróság előtt egyenlővé tették a cseh nyelvvel. Ezeket az intézkedéseket II. Ferdinánd igyekezett legális keretekkel álcázni, ezért ennek az intézkedés-sorozatnak az „Új Alkotmány” nevet adta. Beneą úgy értékeli az alkotmányon végrehajtott módosításokat, hogy azok alkotmánycsíny jellegűek voltak.
Mária Terézia és II. József voltak azok, akik megfosztották a cseheket függetlenségük utolsó maradványaitól. Ezek a Habsburgok azt hitték, hogy a centralizáció erősíti majd meg birodalmukat, ezért arra törekedtek, hogy az uralmuk alatt álló területeken uniformizált, homogén államot hozzanak létre. Mária Terézia törekvései, és II. József „brutális reformintézkedései” olyan eredményre vezettek, amely a cseh nemzet ébredését váltotta ki, és a francia forradalom eszméi behatoltak a Habsburg-birodalomba is. Így jellemzi a folyamatot Beneą: „Csehországban az enciklopédisták tanai, Voltaire, Rousseau és Herder tanai nemsokára nagyon népszerűek lettek, és ritka cseh patriótákat hoztak felszínre, akik nem vesztették el hitüket e nép jövőjében, és remélték, hogy felrázhatják a már egy százada halott nemzetet.”
A nemzeti ébredéssel Beneą külön alfejezetben foglalkozik. Ezt a gondolatmenetet vizsgálva tisztelettel kell adóznunk Beneą propagandaművészetének, ugyanis miközben a csehek és a Habsburg Monarchia XIX. századi viszonyát vázolja fel – és ezzel tovább rombolja az antant körökben meglévő pozitív Monarchia-képet – a másik két ellenség, a magyarok és a németek is megkapják a maguk elmarasztalását. Különösen a németekkel való ősi ellentét bizonyítása volt fontos Beneą számára, hiszen ne feledjük, mind Anglia, mind Franciaország fő ellensége Németország volt. Nézzük meg, hogy Beneą a nemzeti ébredés ismertetésével hogyan rombolja egyszerre a németek és a Habsburgok image-ét.
Napóleon bukása után a nemzetek jogaira alapozott gondolatok továbbra is fennmaradtak, az egységes nemzetállam gondolata az egész térségben hódított, s a Habsburg-birodalmon belül lezajlott szláv reneszánsznak és a német hazafiak mozgalmainak ugyanúgy alapul szolgáltak. Csakhogy a németek – mondja Beneą – álmaikat eltúlozták, egy olyan nagy Németországot akartak, amelybe beletartozik minden olyan terület – a Balti-tengertől az Adriai-tengerig –, ahol németek laknak. Ez természetesen azt jelentette volna, hogy olyan területek – Csehország, Magyarország, Szilézia, Velence, Lombardia – is belekerültek volna a német egységbe, amelyek történelmük és tradícióik alapján teljesen idegenek voltak Németországtól. A csehek számára a németek törekvései – amelyek különösen felerősödtek 1848-ban a frankfurti birodalmi gyűlésen – a véget jelentették volna, megsemmisültek volna nemzeti jogaik. „Valójában, ha ezek a tervek megvalósultak volna, a csehek és a déli szlávok fel lettek volna áldozva Németországnak” – mondja Beneą. A csehszlovákokat kettős veszély fenyegette: ugyanis, ha a német egység megvalósul, akkor Magyarország is elnyeri függetlenségét, így a csehek a Nagy-Németországban kerülnek kisebbségbe, míg a szlovákok Magyarország keretein belül. Így a cseh politika logikusan lett anti-német, anti-magyar, illetve a dinasztiához hű „...annak ellenére, hogy a Habsburgok Ausztriája nem mutatott semmiféle figyelmet iránta, soha nem adott helyet követeléseinek, és hosszú századok alatt csak anti-szláv politikát folytatott.”
A csehek politikai programját – Beneą szerint – a legjobban Palacky híres mondása fejezte ki: „Hogyha az osztrák állam nem létezne régóta, akkor Európa érdekében kötelesek lennénk, az egész emberiség érdekében, azon dolgozni, hogy megalakuljon”.
Beneą gondolatmenetében ügyesen elébe ment, megelőzött olyan kérdéseket, amelyeket a szkeptikus antantpolitikusok, vagy esetleg a Monarchia-beli propaganda tehetett fel neki. A kérdések így hangozhattak volna: „Ha elfogadjuk az ön állítását Beneą úr, mely szerint a négy évszázados Habsburg-uralom a cseh történelem legsötétebb korszaka, akkor mivel magyarázza azt, hogy az önök kiemelkedő gondolkodója, Palacky Ausztria szükségessége mellett foglalt állást?’
Az, hogy Palacky híres mondatának magyarázata, cáfolata milyen fontos volt Beneą propagandája számára, az mutatja, hogy könyvében külön részt szentel ennek. Mivel úgy gondoltuk, hogy Beneą Palacky-magyarázata szorosan kapcsolódik az elemzésünkben feltett kérdésekhez, egy rövid időre megszakítjuk Beneą Habsburg-ellenes történelmi érvelésének gondolatsorát, és megvizsgáljuk, hogyan cáfolja Beneą – még az előbb ismertetett gondolatokon felül – Palacky híres mondatát. Beneą kijelenti: „Ha Palackŷ még élne, ő velünk lenne a cseh forradalmi sorokban”. Azt, hogy Palacky 1848-ban miért foglalt állást a Habsburgok mellett, Beneą azzal magyarázza, hogy Palacky elemezte a térség politikai viszonyait, és rosszul jósolta meg a térség politikai trendjeit. Többek között „nem gyanította a jugoszláv politikai fejlődést, sem pedig az ausztriai németek pángermánná alakulását.” Beneą a XIX. század második felének nemzetközi történéseire vonatkozó értelmezése szerint Bismarck pángermán terve érdekében nem fosztotta meg Ausztriát német területeitől. Bismarck azzal számolt, hogy Ausztriát belső helyzete arra kényszeríti, hogy Poroszország szövetségét keresse, ezért Bismarck a Balkán felé fordította Ausztria ambícióit, és területeket juttatott neki. S az eredmény: „a bécsi udvar egyszer csak észrevette”, hogy kénytelen elfogadni a porosz hegemóniát. Ausztria a német ’Drang nach Osten’ élcsapata lett, és kormánya előkészítette és kirobbantotta a jelenlegi katasztrófát.”
Beneą ismét ragyogóan érvelt: miközben revideálta Palackyt, amellett, hogy megmagyarázta Palacky motívumait, ismét bebizonyította az antantnak, hogy a csehek és a németek egymás ellenségei, mert hiszen Bismarck intrikái akadályozták meg Ausztria belső átalakulását. A másik ok, amire Beneą visszavezeti Palacky osztrákbarát magatartását – és itt ismét védelmébe veszi Palackyt, mert megjegyzi, hogy az erősebb ok – az, hogy 1848-ban a cseh nemzet újjászületésének hajnalán volt. Így előkészületek, hagyományok és tapasztalt vezetők nélkül léptek a politika színpadára.
E rövid kis kitérő után fejezzük be a beneąi Habsburg-ellenes gondolatsort. A Habsburgok 1848-ban nem álltak a szlávok mellé, nem fogadták el a föderatív Ausztria tervét. A Habsburgok minden áron részt akartak venni az új Németország kialakításában, viszont egy olyan Ausztria, amelyben a szláv elem túlnyomó többséggel rendelkezett volna – egy föderatív Ausztria, amit a csehek akartak – semmiféleképpen sem vállalhatta volna fel azt a feladatot, hogy a német államok élére álljon. Ezért a dinasztia fellépett a szláv mozgalom ellen, és 1848 után legfőbb céljának tekintette, hogy saját vezetésével valósítsa meg a német egységet. Az 1861-es alkotmányban ezért arra törekedtek, hogy a szláv elem politikai súlyát a minimálisra süllyesszék a birodalmon belül. A poroszoktól elszenvedett vereség (Sadova 1866 – G. L.) után sem mondtak le a német egységről, várták az alkalmat a revánsra. Csakhogy a birodalom meggyengült, így Ferenc Józsefnek engedményt kellett tenni, ezért 1867-ben kiegyezett a magyarokkal. Az, hogy a birodalom átalakult dualista monarchiává, azt jelentette, hogy a szlávok ki lettek szolgáltatva a Habsburgoknak és a magyaroknak. A csehek ekkor újra harcot kezdtek Bécs ellen, ami majdnem eredményes volt. 1871-ben Ferenc József ünnepélyesen megígérte, hogy teljesíti kívánságukat, „úgy tűnt, hogy egy új korszak kezdődik az osztrák politikában.” A szlávok ellenségei, a németek és a magyarok, e politika ellen foglaltak állást. Berlin közbelépett, és a magyarok is kijelentették, hogy sohasem tolerálnák a cseh autonómiát, mert az a szlovákok feletti uralmuk szempontjából veszélyes lehet. Így a cseh-Habsburg kiegyezés nem sikerült. Ebben a helyzetben a csehek új taktikát követtek – mondja Beneą – a nyílt lázadás helyett a gazdasági fejlődésükön és politikai befolyásuk megnövelésén dolgoztak. Beneą így festi le ezt az új taktikát: „Lassanként elfoglalták az államigazgatásban a fontosabb helyeket (mármint a csehek – G. L.), és sikerült nekik új nyelvhasználati, iskolai jogokat megszerezni, megerősíteni helyi autonómiájukat, valamint javították a közoktatást.” Természetesen közben szüntelenül küzdöttek a német és magyar törekvések ellen. Beneą a Habsburg-ellenes történelmi érvelést a világháború kitörésével zárja le, azzal a kijelentéssel, hogy a belső helyzet sorsszerűen dobta Ausztriát ebbe a háborúba.
Itt érdemes visszatekintenünk cikksorozatunk első részére, ugyanis megállapíthatjuk, hogy Beneą az 1916-os Détruisez... megírásához jelentős mértékben felhasználta 1908-as disszertációját. A Détruisez...-ben megfogalmazott történeti áttekintés jelentős átfedést mutat az 1908-as disszertációval.
Arra is fel kell hívnunk a figyelmet, hogy a Détruisez...-ben új elemként jelenik meg egy nagyon erőteljes magyar-ellenes érvelés. Ez azzal összefüggésben születik meg, hogy Beneą második koncepciójának egyik fontos eleme volt, hogy fel kell lépni nemcsak a Monarchia, hanem a magyarok ellen is. Ennek oka, hogy Csehszlovákiát a történelmi Bohémiából (Csehország, Szilézia, Morvaország) és a Felvidékből – az emigráció szóhasználatában Szlovenszkóból – akarta létrehozni. Ez azt jelentette, hogy a csehszlovák állameszme ütközött a Szent István-i állameszmével. A szlovák kérdésnek ennek megfelelően a csehszlovák politikai emigráció tevékenységében fontos szerep jutott. A kérdést még tovább bonyolította, hogy a nyugat-európai kormánykörökben a szlovákokról meglehetősen keveset tudtak. Ezért Beneą a Détruisez...-ben fogalmazza meg a Nyugat számára, hogy kik is azok a csehszlovákok. Azt mondja: „A csehszlovákok, vagy egész egyszerűen csehek két elemből állnak, hétmillió cseh él Bohémiában, Morvaországban és Sziléziában, és három millió szlovák lakik Magyarország északi részén... Ez a két ág ugyanazon nemzethez és civilizációhoz tartozik.” Csupán egyetlen akadálya van, hogy teljesen egyesüljön a két ág, a cseheket az osztrákok, míg a szlovákokat a magyarok nyomják el.
A Szent István-i és a csehszlovák nemzeteszme ütközése a magyarázata, hogy külön fejezetet szentel a magyaroknak, de a külön fejezet túlnyomó része az 1867. utáni Magyarországgal foglalkozik. Az 1867. előtti magyar történelemből kovácsolt magyarellenes érvelést Beneą beágyazza a többi fejezetbe. Ezért, mielőtt megnéznénk, hogy hogyan festette le a dualista Magyarországot, a korábbi részletekből rekonstruáljuk azt a képet, amelyet az 1867. előtti Magyarországról vázolt fel. E rekonstrukcióhoz mindössze egy rendezőelvet használtunk, nevezetesen a magyar történelem időrendjét. Beneą a csehszlovákok szemszögéből a magyarok helyét úgy jelöli ki, hogy – mint mondja – a csehek egész történelme során három nagy ellenségük volt, a németek, a Habsburgok és a magyarok, és a „...csehszlovák nemzet 1200 éve szenvedi el eme nemzetek brutalitását.”
A magyar történelem kezdetét, a honfoglalást, a cseh történelem szempontjából így értékeli: a IX. század elején a csehek és a szlovákok ugyanazon korona alá tartoztak, és így alkották a Nagy Morva Fejedelemséget. A magyarok 907-ben jelentek meg, inváziójuk következménye, hogy „az északi szlávok el lettek választva jugoszláv testvéreiktől,” illetve, hogy 1025-re a magyarok elfoglalták egész Szlovákiát, és ettől kezdve végig uralmuk alatt maradt. Ennek ellenére a szlovákok megőrizték cseh és szláv karakterüket, aminek oka Beneą szerint az, hogy a magyaroknak nem volt elég anyagi és szellemi erejük ahhoz, hogy asszimilálni tudják a szlovákokat.
Beneą a továbbiakban arról ír, hogy a magyar és cseh területek a XIII. század végétől közeledni kezdtek egymáshoz, annak érdekében, hogy közösen legyűrjék a török veszélyt. 1526-ban a Habsburgok megszerzik a cseh és ugyanekkor a magyar trónt. Ez a szlovákoknak azt jelentette, hogy ugyanannak az államnak lettek a tagjai, mint a csehek, így jelentősen könnyebbé váltak a gazdasági, politikai, szellemi kapcsolatok a csehszlovák nemzet két ága között. Az 1526. utáni Habsburg törekvéseket Beneą úgy értelmezi, hogy a Habsburgok a feudális privilégiumokkal rendelkező Csehország és Magyarország ellen támadást indítottak, minek hatására Csehország elbukott, míg Magyarországnak sikerült megőrizni viszonylagos függetlenségét. Ennek oka Beneą szerint, hogy Magyarország jelentős részét a török elfoglalta, de Erdélynek nemzeti uralkodója volt, és ennek a nemzeti uralkodónak a léte erősen korlátozta I. Ferdinánd hatalmát, aki kénytelen volt a régi alkotmányos törvényeket betartani. Ennek köszönheti Magyarország, hogy szinte teljes mértékig kivívta függetlenségét.
Ezek után Beneą hosszú szünetet tart a magyar történelem eseményeinek ismertetésében. 1848-at tárgyalva ismét említést tesz a magyarokról, mint olyan politikai erőt képviselő népről, melynek tetszettek a pángermán tervek. Ha Ciszlajtánia bekerül a német egységbe, az Magyarország számára azt jelenti, hogy elszakadnak azok a szálak, melyek Ausztriához kötötték, és elnyeri függetlenségét. Ez a csehszlovák nemzet szlovák ágára nézve azt jelentené, hogy a független Magyarországon belül elnyomott, jognélküli kisebbséggé válik. Ezekből logikusan következik – mondja Beneą –, hogy 1848-ban a cseh politikának volt egy nagyon erős magyarellenes éle. Beneą említést tesz arról is, hogy a magyarok 1848-as küzdelmét Angliában és Franciaországban szabadságharcként értelmezik. Valójában azonban egy nemesi kaszt felkeléséről beszélhetünk, a magyar kis- és középnemességéről, mely Bécs ellen kelt fel, hogy megszabaduljon a bürokratikus abszolutizmustól, de ugyanakkor az ő kezébe kerüljön minden hatalom Magyarországon. A magyar nemesi kaszt győztes „szabadságharcának” az lett volna az eredménye, hogy még jobban elnyomták volna a nem-magyarokat.
1867-et, a kiegyezést, Beneą úgy értékeli, hogy: „...az utolsó és elkerülhetetlen szakasza volt a már régóta húzódó történelmi eseményeknek.” A fentiek után Beneą külön fejezetet szentel a dualista Magyarországnak, melynek „A csehszlovákok és a magyarok. Egy legenda, amit szét kell rombolnunk” címet adta. Már a címadás nagyon tudatos volt, amikor legendáról beszélt. Az antant körökben meglévő bizonyos magyar szimpátiát – mely a 1848-as szabadságharcból eredt – egy hamis legenda eredményének nevezi. Beneą kiindulópontja az volt, hogy a nyugatiak szimpátiát mutatnak az iránt a nép iránt – a magyarok iránt –, amely fel tudott kelni 1848-ban elnyomói, a Habsburgok ellen, és felemelte a szabadság és forradalom zászlaját. A magyarság fáradhatatlan energiája, amellyel politikai terveit végrehajtotta, Nyugaton tiszteletet ébresztett. A kialakult legenda aztán tovább élt – mondja Beneą –, mert a magyar politikusok tovább építették. Mivel Béccsel szemben emancipálták magukat, a kezükbe került a hatalom. Övéké lett az erő és pénz, ezért megvehették a sajtót, könyveket, folyóiratokat és újságokat adtak ki. Kiépítették propagandájukat, amelyben a magyar népet a civilizáció egyik letéteményesének ábrázolják. Ráadásul a gazdag magyar arisztokrácia kapcsolatokat épített ki külföldi országokkal, és politikai körökben jól érvényesült. Ilymódon könnyen elnyerték Anglia és Franciaország szimpátiáját.
Valójában a magyarok által táplált legenda nem igaz – mondja Beneą – mert a magyar nép már régóta nem elnyomott, ellenkezőleg, elnyomott szerepét az elnyomóéra változtatta. A magyar nép „a szlovákok, a szerb-horvátok és a románok hóhérja” lett, majd valamivel később így folytatja: „soha nem volt még kegyetlenebb és rosszabb elnyomó, mint a magyar”. Gyakorlatilag a fenti két idézet alkotja a magyarellenes tétel egyik fő vonalát. Beneą bőven tárgyalja az elnyomó magyar nemzetiségi politika tetteit. Élénk színekkel ecseteli, hogy a szlovákok „mit szenvedtek igájuk alatt”. Erőszakosan és minden eszközt igénybe véve akarták a szlovákokat elmagyarosítani. Igyekeztek a szlovák oktatást teljesen megszüntetni. Tevékenységük eredményeképpen minimálisra csökkent a szlovák alapfokú, középfokú és felsőfokú oktatás. Megszüntették a sajtószabadságot, „nem lehet találni egyetlen egy szlovák publicistát”. Megtagadták a szlovákságtól a politikai jogokat, a három millió szlováknak mindössze három képviselője van a budapesti parlamentben, aki nyilvánosan kiállt a szlovák ügyért, és ők is hamarosan a magyar börtönökben találták magukat.
A tétel harmadik pillére a háborús felelősség kérdése. Beneą kinyilvánítja, hogy „őket (mármint a magyarokat – G. L.) terheli a felelősség az aktuálisan kirobbant háborúért”. Kijelentésének alátámasztására az alábbi logikai levezetést dolgozta ki: a délszláv népek erőfeszítései Jugoszlávia megteremtésére elsősorban Magyarországot fenyegették. A magyarok négymillió szerb-horvát felett uralkodtak, míg ugyanekkor Ausztria egymillió szerb-horvát felett rendelkezett, tehát a Monarchia balkáni politikája mindenekelőtt a magyar politika volt. Az 1907-ben megkezdődött vámháború, melyet a Monarchia Szerbia ellen folytatott, a magyar mezőgazdaság érdekeit szolgálta, míg az osztrák iparnak kárára vált. A magyarok problémája az, hogy Magyarországon csak nyolcmillió magyar van, tehát a magyarok kisebbségben vannak a szlovákokhoz képest, még ha a románokat nem is számoljuk. Ezeknek a népeknek politikai, gazdasági fejlődése a magyarokat fenyegeti. Például, ha megvalósult volna ezen népek követelése – az általános választójog –, akkor az a magyarokat teljesen megfosztotta volna előjogaiktól. A magyarok ezért úgy gondolkodtak, hogy problémáik megoldására az egyetlen lehetőség egy győzedelmes háború. Ezek után, szögezi le Beneą „...nem kell csodálkozni jelenlegi szerepükön, ők a harmadik nagy bűnösei ennek a háborúnak”.
A hosszú történelmi felvezetés után Beneą megpróbálja bebizonyítani, hogy a csehszlovák nemzet háború előtti történelmi fejlődésével, egész pszichológiájával és bölcseleti koncepciójával, szellemi és társadalmi struktúrájával Nyugat-Európa táborába tartozik. Arra törekszik tehát, hogy a csehszlovák nemzetet olyan tulajdonságokkal és érdemekkel ruházza fel, amelyek jó hivatkozási alappal szolgálhatnak, hogy az antant szövetségesnek fogadja el őket. Így jellemzi a csehszlovák nemzetet: „az akarat és energia birtokában az emberiségnek a civilizáció fejlődését tudtuk nyújtani és felbecsülhetetlen értékű művet tudtunk létrehozni.”
Ezek után Beneą olyan szellemi forradalomról beszél, amely a huszita időkkel kezdődött, és egészen a XIX. század végéig tartott. Olyan nevek jelzik ezt, mint Husz, Coménius, Dobrovsky, Safárik, Kollár, Palacky. „Nagyszerű íróink voltak, tudósainkra méltán lehetünk büszkék, és összehasonlíthatjuk őket más nemzetek tudósaival.” Beneą különösen kiemeli a cseh nemzeti karakter és a francia nemzeti karakter megegyezéseit – ne feledjük, Beneą elsősorban a franciák jóindulatát szerette volna elnyerni –, ezért az alábbi gondolatmenetet konstruálta: a cseh Husz János volt az elindítója a modern individualista gondolatnak. A Husz által megkezdett út a francia individualista filozófiai mozgalommal és a francia forradalommal végződik. Ez a francia forradalom visszahatott a csehekre, a cseh nemzet a francia forradalomban találta meg azokat az elemeket, melyek feltámasztották és új életet adtak neki, és a biztos haláltól mentették meg. „A cseh lélek, amely rendkívül mélyen idealista és humanitárius, a francia lélekben, amely a legnemesebb ideálok szerelmese, testvérét és támogatóját találta meg abban a harcban, amelyet az emberiség jobb jövőjéért vív.” Ezekből a sorokból kiviláglik az emigráció történetbölcseletének üzenete a Nyugat felé: a csehszlovák nemzet Nyugat-Európa táborába tartozik.
Beneą a Détruisez...-ben két fejezetet is szentelt a csehek és szlovákok világháború alatti érdemeinek ecsetelésére. „A cseh nemzet és a cseh katonák magaviselete” című fejezetben így érvel: mivel nem volt elég felkészülési idő a fegyveres harchoz, passzív ellenállásba kezdtek a csehek. Az újságok Ausztria-ellenes cikkeket közöltek, a nép pedig visszautasította a kölcsönök aláírását, és megtagadta, hogy a kormány rendelkezésére bocsássa élelmiszerkészleteit, így hozzájárult a Monarchia gazdasági és pénzügyi csődjéhez. Ugyanakkor a cseh katonák elutasították, hogy a Monarchiáért harcoljanak, „magatartásukkal sikerült szervezetlenné tenni az osztrák-magyar hadsereget, és demoralizálták azt”.
Beneą állítása igazolására felsorolja azokat az eseteket, amikor a Monarchia cseh származású katonái megtagadták a parancsot, fellázadtak, vagy átálltak az antant oldalára. Ízelítőül nézzünk meg egy részletet: „A 35. hadsereget Pilsen városából szállították a galíciai frontra, fél órával a megérkezésük után már az orosz árkokban voltak...”
A Détruisez... utolsó két fejezetében, a 8. fejezetben, mely „A múlt szenvedései és a jövő reményei”, illetve a 9. fejezetben, mely a „Felhívás az antanthatalmakhoz” címet viseli, Beneą kimondja egész eddig érvelésének végkövetkeztetését, mely így hangzik: „Zúzzátok szét Ausztria-Magyarországot!”
Beneą az alábbi megoldást vázolta fel: mivel Ausztria-Magyarország segíti elő Németország támadó előretörését és pángermán céljait, egyetlen lehetőség van Németország legyőzésére. Ausztria-Magyarországot fel kell darabolni, és helyette új, önálló államokat kell kialakítani. Ennek során Csehországból, Morvaországból, Sziléziából és Szlovákiából létre kell hozni Csehszlovákiát. Ez a csehszlovák állam Oroszországgal közösen védőövezetet alkot Németországgal szemben. Keleten Erdélyt Romániának kell adni. Délen Szerbiából és a többi szerb, horvát, szlovén területből létre kell hozni Jugoszláviát. Továbbá: Jugoszláviát és Csehszlovákiát egy Magyarország és Ausztria között húzódó folyosóval kell összekötni. „A nemzeti elv így alkalmaztatik” – mondja Beneą.
Jól látható, hogy Beneą a francia politika szemszögéből indokolja meg, hogy az általa vázolt közép-európai rendezés miért jó. Ha Ausztria-Magyarország szétesik, nem lehet többé Németország támasza. Németország csak saját erőire támaszkodhat, és így, egyedül, „képtelen lesz bármire”. Ugyanakkor a magyarok, elválasztva Ausztriától, szintén nem lesznek képesek arra, hogy korábbi politikájukat felújítsák. További előnyöket is ecsetel Beneą a franciák számára, mikor így ír: „A szlovákoknak érdekük lesz, hogy a Balti-tengertől az Adriai-tengerig támogassák egymást, mert a németek fenyegetik őket. Franciaország és Olaszország, akiket szintén fenyegetnek a germánok, szükségszerűen természetes szövetségesek lesznek.”
Beneą a Détruisez...-ben egy olyan közép-európai újrarendezési koncepciót vázolt fel, amely a francia politika érdekeit messzemenően figyelembe vette. Valamennyi történész egyetért abban, hogy a franciák legfőbb hadicélja Németország katonai legyőzése és háború utáni legyengítése volt. Az Osztrák-Magyar Monarchiát a franciák legfeljebb megreformálni, illetve néhány határszakasz, terület esetében szövetségeseik érdekében „megnyirbálni” kívánták. Jól mutatja a franciák Monarchiával szembeni álláspontjának „puhaságát”, hogy még a háború harmadik évében is komolyan felmerült a Monarchiával kötendő különbéke lehetősége. Beneą ebbe a csehszlovák emigráció számára igen kellemetlen francia keretbe ágyazta bele a csehszlovák emigráció programját – az önálló Csehszlovákia megteremtését – oly módon, hogy az teljes mértékben összhangban legyen a franciák érdekeivel és háborús célkitűzéseivel. Zseniális megoldást talált, felkínálta a franciáknak a németek legyőzésének kulcsát, miközben gondoskodott a csehszlovák igények megvalósításáról. Mégpedig azza, hogy a franciák németellenes harcának legcélravezetőbb eszközeként a Monarchia megsemmisítését, felszámolását s ezzel együtt Közép-Európa kis állami rekonstrukcióját javasolta. Ezért tekintjük a Détruisez...-t a csehszlovák állam megteremtése egyik legfontosabb elvi és gyakorlati kiindulási alapjának.

(A tetőzet: Masaryk könyve (1917)) A jelen tanulmány fejezetcímeinél használt házépítős hasonlatnál maradva azt mondhatjuk, hogy a Masaryk-Beneą-féle első világháború alatti koncepcióra a tetőzet 1917-ben került fel, amikor Masaryk az 1917-es év végén megírta, majd 1918 októberében angol nyelven megjelentette az Új Európa című könyvét. Ismerkedjünk meg a 138 oldal terjedelmű 5 fejezetből álló könyv gondolatmenetével.
Az 1. fejezet A háború történeti jelentősége címet viseli. Ebben Masaryk azt fejtegeti, hogy a világháború oka a pángermánizmus világuralmi terveiben keresendő. A pángermán politikusok világuralomra törnek. E világuralmi terv megvalósításának első lépése a Berlintől Bagdadig – sőt Kairóig – terjedő pángermán Közép-Európa megteremtése. A háború során 1917-re a németek gyakorlatilag megvalósították „Német Középeurópát” – mondja Masaryk – hiszen a 68 millió lakosú Németország „rendelkezik Ausztria-Magyarországgal (51 millió), Bulgáriával (5,5 millió) és Törökországgal (21 millió), összesen mintegy 146 millió emberrel.” Ráadásul Németország megszállta Belgiumot, Franciaország északi részét, Szerbiát és Montenegrót, továbbá Lengyelországot, Litvániát és Ukrajnát. „Mindez kitesz 60 millió embert, úgy hogy Németország összesen 224 millió ember felett rendelkezik.” Ezzel szemben az antant – Masaryk a könyvben a „Szövetségesek” kifejezést használja végig – Wilson elnök 14 pontja alapján, azaz demokratikus elvek mentén kívánja újjászervezni Európát. Masaryk könyvének e pontján külön kitért az Osztrák-Magyar Monarchia kérdésére és amellett érvelt, hogy Wilson 14 pontjából logikus módon következik az Osztrák-Magyar Monarchia elnyomott népeinek – így a csehszlovákoknak is – a teljes függetlensége. A Monarchiáról az alábbi értékelést adja: „… mesterségesen felépített állam, amelyet csak a dinasztia és a hadsereg tart együtt, antidemokratikus, antinacionalista klerikális, jezsuita… Masaryk gyakorlatilag úgy ábrázolja a világháborút, hogy egyik oldalon találhatjuk a „Központi Hatalmakat” – a középkori teokratikus monarchizmust és abszolutizmus képviselő Osztrák-Magyar Monarchiát és a vele szoros szellemi rokonságban álló pángermán Németországot – míg velük szemben a demokráciáért harcoló „Szövetségesek” állnak.
A 2. fejezet „A nemzetiségi elv” címet kapta. A fejezet első részében Masaryk a nemzeti elv történetét és főbb jellemzőit vázolja fel röviden. Azt mondja, hogy a nemzeti elv egy új, modern elv, mivel csak a 18. század végén született meg, és a legfontosabb ismérve, hogy a nyelvben nyilvánul meg. Erről így ír: „A nyelv (anyanyelv) úgy az egyének, mint a népek gondolkodásával, érzelmével és egész szellemi és kulturális életével a legszorosabb összefüggésben áll” Ezen felvezetés után Masaryk könyvének gondolatmenetét az 1915-ös King’s College-beli előadásában már egyszer kifejtett nézeteivel folytatja, a nemzet és az állam viszonyát boncolgatja az alábbi módon: „…Európában kétszer annyi a nemzet mint az állam… Ez a visszás arány az államok és a nemzetek között mutatja már, hogy sok állam nemzeti tekintetben igen vegyes… Hogyha a keveredést a népek száma szerint osztályozzuk, akkor Németország (Poroszország), Ausztria-Magyarország, Oroszország és Törökország a legkevertebb.”
Az abszolutista államokban a hivatalos politika az államot a nemzetnél, a nemzeti elvnél jóval fontosabbnak tartja. Ezért a kevert lakosságú abszolutista állam (Németország, Osztrák-Magyar Monarchia, Törökország), pontosabban annak uralkodó nemzete, elnyomja a nemzeteket és/vagy a nemzetiségeket. Ezzel szemben a demokratikus berendezkedésű államok (Franciaország, Anglia, Olaszország, sőt újabban a cárizmust felszámoló Oroszország) a háború során elismerték a nemzetek önrendelkezési jogát, azaz az antant a nemzeti elv alapján akarja újjászervezni Európát.
Masaryk pontosan tudta, hogy a nemzeti elv alapján történő átszervezés a korábbi nagy területű államok helyett számos kis államot hozna létre, ezért gondolatmenete ezen pontján szükségesnek érezte, hogy érveket sorakoztasson fel a kis államok létének szükségessége mellett. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy a felsorakoztatott érvek már egyszer a King’s College-beli előadásában elhangzottak). Álláspontja szerint a kultúra vagy a gazdasági élet fejlettségét nem befolyásolja az adott állam nagysága. Erre példaként a cseheket hozza fel, amely bár kis nemzet – és állandóan a nála jóval nagyobb létszámú németek árnyékában élt – a huszita mozgalommal kulturálisan a 14. század folyamán egész akkori Európa fölé nőtt. A kis nemzetekről szóló gondolamenetét az alábbi módon foglalja össze: „A politikai önállóság (értsd önálló állam – G. L.) elengedhetetlen valami az olyan nemzet számára, mely önnön jelentőségének tudatában van és művelt… Minél gondolkodóbb és energikusabb egy nép, annál nehezebben viseli el az idegen uralmat…”
A 2. fejezet végén Masaryk még egy további fontos kérdéskört is körbejár, amikor azt mondja a nemzeti alapon újjászervezett Európában elvileg minden nemzet létrehozhatja a saját államát, de még ennek ellenére is lesznek nemzeti kisebbségek. Például Csehországban lesz német kisebbség. Ezekkel a kisebbségekkel kapcsolatban két alapelvet kell betartani. Egyrészt a kisebbségek „lehetőleg csekélyek legyenek”, ezt a határok néprajzi elv alapján történő megállapításával lehet elérni, másrészt „polgári jogaik védelemben részesüljenek.”
A 3. fejezet „A kelet-európai kérdés” címet kapta, tartalmára vonatkozóan sokat elárul a fejezet első alcíme, mely így hangzik: „A szövetségesek programja lényegében Kelet-Európa újjászervezésének programja.” A beszédes alcím után Masaryk az alábbi kijelentéssel indítja gondolatmenetét: „… a háború legelsőrangúbb kérdése: Kelet-Európának nemzeti alapon való rekonstrukciója… Keleten (értsd Közép és Kelet-Európa-G. L.) ki kell a politikai határokat igazítani, új országokat és kormányzatokat kell szervezni, Európa túlnyomó részét politikailag újjá kell szervezni”
A fenti nagyon egyértelmű kijelentés után azt várná az olvasó, hogy Masaryk rögtön konkrétan elkezdi ismertetni Európa keleti felének átszervezésével kapcsolatos elképzeléseit. De ehelyett egy közel 30 oldalnyi történetbölcseleti fejtegetésbe kezd a Habsburg állam jellegéről, a pángermánizmus történetéről és a cseh történelem értelméről. Erről a történetbölcseleti érvelésről elmondhatjuk, hogy Masaryk szinte szó szerint megismétli Beneąnek a Détruisez...-ben elmondott történetbölcseleti érvrendszerét. Ennek során különösen a Habsburg államot támadja keményen, melynek jövőjéről így ír: „Európa és Amerika választhat egy elfajzott dinasztia és kilenc népének szabadsága között… felbomlása természetes és szükséges történelmi folyamat”
Ezek után tér rá Masaryk az általa vezetett csehszlovák emigráció első világháború alatti tevékenységének ismertetésére. Majd kijelenti, hogy a mostani helyzetben – azaz 1917 telén, 1918 tavaszán – a cseheket nem elégíti ki a Monarchián belüli nemzeti autonómia ígérete, sőt már a Habsburg állam föderális átszervezését is kevésnek tartják. Ehelyett a cseh történelmi tartományokból (Csehország, Morvaország, Szilézia) önálló, független államot akarnak létrehozni, melyhez hozzá „csatolják a magyarok által brutálisan elnyomott szlovákokat.” Az így megszülető csehszlovák állam 13 millió lakossal fog rendelkezni, melyből 4 millió fő kisebbségi lesz – jelenti ki Masaryk.
Valószínűsíthetjük, hogy Masaryk érezte azt az súlyos ellentmondást, hogy miközben könyvében önálló fejezetet szentelt a nemzeti elvnek, a jövendő csehszlovák államot 4 millió kisebbségi állampolgárral hirdeti meg, ezért az alábbi fejtegetésbe kezdett: míg az olaszok és a németek között a néprajzi határ éles és éppen ezért egyszerűen megvonható, addig Csehország területén a csehek és németek olyan keverten élnek – például a városokban – hogy nem lehet éles, tiszta etnikai határt húzni. Azaz a csehszlovák állam határai esetében nem lehet a nemzeti elvet teljes egészében érvényesíteni, emiatt az új állam tekintélyes számú kisebbséggel fog rendelkezni. De ennek ellensúlyozására az állam keretei között maradt kisebbségeknek „bizonyos garanciát kell nyerniük! Így lesz ez majd Csehországban is! … A csehszlovák államnak centrális fekvésére való tekintettel nagyon is érdekében lesz, hogy a német és egyéb csekélyebb kisebbségeknek összes jogait biztosítsa. Így fogja ezt kívánni a józan ész.”
Úgy véljük, a fentebb idézett sorokkal Masaryk könyvének – és így persze az egész általa képviselt újjászervezési programnak is – a legnagyobb ellentmondását próbálja meg feloldani. Hiszen Masaryk könyvében egy teljes önálló fejezetben – a 2. fejezetben – bizonygatja, hogy a nemzet fontosabb mint az állam, a nemzeti elvnek kell érvényesülnie Európa újjászervezése során, de amikor a csehszlovák állam határairól beszél, akkor egyszerűen figyelmen kívül hagyja ezen általa oly fontosnak bemutatott nemzeti elvet és azt kezdi el bizonygatni, hogy teljesen rendben lévő és kezelhető dolog az, hogy a csehszlovák állam 4 millió kisebbségi állampolgárt zár keretei közé. Sőt Masaryk még további két ponton is megsérti a nemzeti elvet. Egyrészt elképzelhetőnek tartja, hogy a Kárpátalján élő rutének a csehszlovák államhoz tartozzanak. Másrészt az antant teljes győzelme esetén szintén elképzelhetőnek tartja, hogy a csehszlovák államot és a jugoszláv államot egy, a magyar és az osztrák állam területéből kihasított korridor kösse össze. Gyakorlatilag kijelenthetjük, hogy Masaryk könyvében a csehszlovák állam határairól szólva szinte teljes egészében figyelmen kívül hagyja a nemzeti elvet. Ráadásul rossz megoldásnak minősíti, hogy a kisebbségek létszámát lakosságcserével csökkentsék.
Miután Masaryk a nemzeti elvet, a fentebb ismertetett sajátos módon egyeztette a csehszlovák állam érdekeivel, több oldalt szentelt a megszülető csehszlovák állam gazdasági és politikai berendezkedésének. Ebből két fontos dolgot kell kiemelnünk. Egyrészt Masaryk azon állítását, hogy a megszülető csehszlovák állam gazdaságilag szinte önálló lesz, másrészt azt a kijelentését, mely szerint „… A csehszlovák állam kétségtelenül köztársaság lesz.” A csehszlovák államról szóló gondolatmenetét Masaryk azzal a kijelentéssel zárja, hogy az antant érdeke az önálló csehszlovák állam létrehozása, mivel ez az állam a terjeszkedő pángermánizmus legfőbb akadálya lesz.
Miután Masaryk minden általa fontosnak tartott gondolatot elmondott a jövendő csehszlovák államról, a 3. fejezet zárásaképpen javaslatot tesz Közép-Európa további területeinek átszervezésére is. Javaslatának lényege az, hogy az önálló csehszlovák állam megteremtésével egy időben létre kell hozni az „egyesített Lengyelországot” és az „egyesített Jugoszláviát.” Masaryk ezen államok megszületésének hatását az alábbi módon festi le: „A három szláv nép, miután a németekkel és a magyarokkal folytatott több százados harcban megedződtek… természetes védelmet jelent a németek Kelet felé irányuló ostroma ellen.” Sőt ehhez a „védőgáthoz” – mondja Masaryk – csatlakozni fognak a románok, az észtek, a lettek, a litvánok, továbbá az olaszok és a svájciak. Első olvasásra meglepő, hogy Masaryk a fenti felsorolásba az olaszokat és a svájciakat is beveszi, de valójában ez nem véletlen. Ugyanis Masaryk mereven elutasította a világháború olyan felfogását, mely szerint az a németek és a szlávok küzdelme. Külön kihangsúlyozta, hogy Németország nem csupán a szlávokat támadta meg, hanem Franciaországot és Angliát, illetve a küzdelmek Afrikában és Ázsiában is folytak és így a háború valójában világháború. Mint azt már a Beneą-féle a Détruisez... ismertetésénél megállapítottuk, erre azért volt szüksége a csehszlovák emigráció vezérkarának, hogy egy világháborús keretbe ágyazhassa be saját céljait.
A igen rövid terjedelmű 4. fejezet a Harc a végcélig címet kapta. A fejezet címének megfelelően Masaryk több oldalon keresztül azt fejtegeti, hogy Európa demokratikus újjászervezése csak az antant döntő győzelme esetén valósulhat meg, ezért a küzdelmet egészen a Központi Hatalmak teljes szétzúzásáig kell folytatni. Ezután a kijelentés után felteszi a kérdést: „Ki felelős a háborúért?” Válaszában kijelenti, hogy a rendelkezésére álló „… dokumentumok minden kételyt kizárnak Ausztria (Az Osztrák-Magyar Monarchiát nevezi így Masaryk – G. L.) és Poroszország bűnösségét illetően.” Majd azt kezdi el bizonygatni, hogy helytelen a nyugati politikai irodalom azon álláspontja, mely szerint Németország a fő felelőse a háború kirobbantásának és a Monarchia csak német nyomásra cselekedett. Valójában – mondja Masaryk – a háború igazi előidézője a Monarchia volt. Sőt még tovább megy, kijelenti, hogy a korlátlan tengeralattjáró háborúért is a Monarchiát terheli a felelősség, mivel „Burián azt remélte, hogy evvel megmentheti a megvert Ausztriát.”
Joggal merül fel a kérdés, hogy vajon Masaryk miért szentel több oldalt könyvében annak bizonyítására, hogy a Monarchia sokkal inkább bűnös a háború kirobbantásáért, mint Németország. A válasz kézenfekvő: a csehszlovák emigráció programja megvalósulásának – a csehszlovák állam megteremtése – fő akadálya az Osztrák-Magyar Monarchia léte volt, ezért Masaryk minden lehetséges érvet megpróbált felsorakoztatni, mely a Monarchia ellen szólt.
A könyv 5. fejezete – mely egyben az utolsó fejezet is „Az új Európa” címet kapta. Masaryk ebben az alábbi gondolatmenetet vázolja fel: A pángermánizmus a világháború előtt és alatt világuralomra tört – ez Európa, Ázsia és Afrika megszerzésére való törekvést jelenti – de a demokratikus államok összefogtak és le fogják győzni. Az antantnak azonban a háború után is határozottságot kell tanúsítania a pángermánizmussal szemben. Ez azt jelenti, hogy Németországot vissza kell szorítania saját határai közé és nem szabad azt megengedni neki, hogy a szomszédait, különösen a tőle keletre eső kis népek zónájában lévő nemzeteket, úgymint „lengyelek, csehszlovákok, jugoszlávok és kisoroszok” kizsákmányolják. Azaz Németországot izolálni kell. Az izoláció azonban csak akkor lehetséges, ha az Osztrák-Magyar Monarchiát – mely a pángermanizmus közép-európai eszköze és támasza – „természetes alkotórészeire” bontják fel.
A pángermánizmussal szemben az antant egy demokratikus programot kíván megvalósítani, mely lényege az alábbiak szerint foglalható össze: A középkori teokratikus állami berendezkedést – Németország, az Osztrák-Magyar Monarchia és Törökország pontosan ilyen jellegű „középkori maradványok” – fel kell számolni. Helyükön demokratikus berendezkedésű államokat kell létrehozni, tiszta nemzeti alapokon: azaz az állam és a nemzet essen egybe. Bár ennél a pontnál Masaryk jelzi, hogy „egyelőre még nem lesznek tiszta nemzeti államok: nemzeti kisebbségek – gazdasági és forgalmi okokból – továbbra is nagy mennyiségben fognak maradni.”
Össze kell hívni a békekongresszust, – folytatja a gondolatmenetet Masaryk – amelynek a titkos diplomácia elvetésével és az önrendelkezési elv alkalmazásával kell a rendezést megoldania. Nyugat-Európában helyre kell állítani Belgiumot és Németországnak Franciaország javára le kell mondania Elzász-Lotaringiáról. Kelet-Európát a nemzeti elv alkalmazásával kell újjászervezni. Ennek során Masaryk szerint Kelet-Európában az alábbi területi változásokra van szükség:
Helyre kell állítani Lengyelországot, mely tengeri kijáratként megkapja Danzigot. Csehországból, Morvaországból, Sziléziából és Szlovákiából létre kell hozni az önálló csehszlovák államot. A cseh tartományok történelmi határaikkal válnak a csehszlovák állam alkotórészeivé, azaz jelentős német kisebbség kerül az új állam határai közé. A „magyarországi kisoroszok” (Kárpátalja ruténjai – G. L.) szintén a csehszlovák állam részévé válnak. Ki kell jelölni egy Pozsonytól a Muráig húzódó korridort, mely biztosítja Csehszlovákia és Jugoszlávia összeköttetését. Rendezni kell a galíciai és bukovinai kérdést. A magyar nemzet külön államot fog kapni. Az Osztrák-Magyar Monarchia és Oroszország románjai egyesülhetnek Romániával. Romániának meg kell kapnia Besszarábia románok lakta részét. A délszlávok egyesülnek egy önálló föderatív jugoszláv államban. Bulgária megmarad eredeti határai között. Albánia szintén önálló állam lesz, illetve ha akar, csatlakozhat a jugoszláv államhoz vagy Görögországhoz. Törökországtól el kell venni európai területeit, és a Dardanellákat ideiglenesen az antant felügyeli. Rendezni kell a görög kérdést. Görögországnak vissza kell kapnia kisázsiai területeit és esetleg megkaphatja a Dardanellákat is. Olaszország megkapja Ausztria osztrák területeit, míg Trieszt szabad város lesz Olaszországon belül. Az egykori Monarchia német tartományai önálló államot fognak alkotni. Oroszország a nemzetek föderációjává alakul át. Ezen föderáció tagja lesz: Lettország, Észtország, Litvánia és Ukrajna, míg Finnország önálló állammá válhat. A Kaukázus és Oroszország népei „nemzeti tudatuk fejlettségéhez és számukhoz képest nemzeti autonómiát fognak kapni.”
A fentebb felsorolt területi változások megtörténte után a békekongresszus átalakul „a nemzetek kulturális fejlődését és a nemzetközi kölcsönösség szervezését ellenőrző” Népszövetséggé. Áttekintve Masaryk könyvének szerteágazó gondolatmenetét, azt mondhatjuk, hogy véleményünk szerint az Új Európa a Détruisez... ikertestvérének tekinthető, melyben Masaryk a csehszlovák emigráció végső célját – a csehszlovák állam létrehozását – egy átfogó európai koncepció keretébe ágyazta, oly módon, hogy az teljes mértékben összhangban legyen az antanthatalmak érdekeivel és háborús célkitűzéseivel.

(Az érvrendszer kibővítése) 1917-18-ban egy sokkal gyakorlatiasabb „érv” megjelenése is tovább erősítette a Beneą-Masaryk-féle koncepciót. Az új érvhez az alapot az ún. „Csehszlovák Légió” szolgáltatta. Az 1917. februári forradalom után kedvezőbbek lettek a csehszlovák hadseregszervezés feltételei Oroszországban. Kerenszkij engedélyezte, hogy az önálló csehszlovák hadtestbe hadifoglyok is jelentkezhessenek, így megszületett a Csehszlovák Légió. Beneą és Masaryk át akarták szállíttatni a Légiót a nyugati hadszíntérre, és ebben a törekvésükben a franciák maximálisan támogatták őket. Clémenceau kijelentette: „minden katonájukat Franciaországban akarom látni”. A francia politikusok és katonák többet vártak a csehszlovák csapatok megjelenésétől, mint csupán katonai segítséget, arra számítottak, hogy a Csehszlovák Légió megjelenése a nyugati fronton felkeléshez vezet Prágában. Ezzel szemben az angolok Oroszországban akarták tartani a Légiót. Először az északról – Murmanszk, Arhangelszk felől – indítandó németellenes hadműveletekben szántak neki szerepet, később India biztosítására szánták, végül a szovjetellenes intervenció trójai falovának szerepét kapta.
1918 februárjában Masaryk megegyezett a moszkvai bolsevik vezetőkkel, hogy a Légió Szibérián keresztül távozik Franciaországba. 1918. május 14-én a cseljabinszki állomáson a Csehszlovák Légió katonái megtámadták az ott keresztülhaladó magyar és német hadifoglyokat. A cseljabinszki bolsevik erők védelmére keltek a foglyoknak és fegyveres harcba keveredtek a csehekkel. Ezzel a cseljabinszki incidenssel vette kezdetét a bolsevikok és a Csehszlovák Légió küzdelme. Ugyanis a bolsevik kormány elrendelte, hogy a Légiót le kell fegyverezni. Ehelyett a Légió ellenőrzése alá vonta az egész transzszibériai vasutat, Szamarától Irkutszkig. Taylor – angol történész – értékelése szerint a Légió katonái az antant szemében hősök lettek, a magasztos demokratikus elv képviselői, ugyanekkor azonban a bolsevikok elleni intervenció előretolt egységei is.
Beneą rögtön felismerte, hogy a szibériai csapatokat fel lehet használni az emigráció politikai és területi aspirációinak elismertetésére. A cseljabinszki harcok kitörésével párhuzamosan, 1918. májustól-augusztusig felváltva tárgyalt Párizsban és Londonban a Csehszlovák Nemzeti Tanács elismeréséről, és közben a csehszlovák emigráció érvrendszerébe beemelte az antibolsevizmust. 1918. július 27-i dátummal memorandumot intézett Balfourhoz, melyben kifejtette, hogy a Csehszlovák Nemzeti Tanács, mint kormány elismerése hatalmas szolgálatot tenne az oroszországi intervenció eszméjének, különösen, ha azt összekapcsolnák Janin és ©tefanik tábornokok Szibériába küldésével. Beneą augusztus első napjaiban a Balfourral folytatott megbeszélések során ígéretet tett partnerének, hogy a francia nyomás ellenére a Légiót Szibériában hagyják, és azzal érvelt, hogy a Csehszlovák Nemzeti Tanácsnak mint jövendő kormánynak az elismerése nagymértékben megnövelné a szibériai csapatok harci szellemét.
Mindezek következtében a Beneą-Masaryk-féle érvrendszer fontos elemévé vált a bolsevik veszély, pontosabban annak hangoztatása, hogy a csehszlovák hadsereg, illetve a csehszlovák állam az antant megbízható szövetségese a bolsevikok elleni fellépésben. Beneą és Masaryk a különféle csehszlovák kívánságok – elsősorban területi igények – alátámasztására gyakran használták ezt az érvet.

(A Masaryk-Beneą koncepció a békekonferencián) A Masaryk és Beneą nevével fémjelzett első világháború alatti koncepció 1918 nyarára, kora őszére beérett, 1918. június 29 én elsőként a francia kormány, majd 1918. augusztus 9-én a brit kormány, szeptember 3-án pedig az USA kormánya ismerte el az emigráció vezető szervét, a Csehszlovák Nemzeti Tanácsot, de facto kormányként. Ennek következtében az 1918. október 28-án megszülető csehszlovák állam képviselői az 1919 januárjában összeülő versailles-i békekonferencián már győztes hadviselő félként vehettek részt.
Az első Csehszlovák Köztársaság határait hivatalosan rögzítő versailles-i konferencián a csehszlovák küldöttség gyakorlatilag a világháború alatti Masaryk-Beneą-féle koncepció mentén építette fel érvrendszerét. Mivel a Fórum Szemle két korábbi számában A magyar-szlovák határ kérdése a versailles-i békekonferencián 1-2 címmel részletesen ismertettük ezen érvrendszert, jelen tanulmányban csak arra hívjuk fel a figyelmet, hogy a csehszlovák békedelegáció által benyújtott írásbeli memorandumok és a különféle szóbeli előterjesztéseik célja az volt, hogy meggyőzzék az antanthatalmakat, milyen előnyökkel is járna számukra egy erős csehszlovák állam létrehozása Közép-Európában. Ennek érdekében egy igen széles alapokon nyugvó érvrendszert állítottak fel, melynek spektruma a történetbölcseleti érvektől (a csehek küldetése, a humanitás szolgálata, a szellemi és erkölcsi értékek védelme a német és magyar barbársággal szemben), az egészen pragmatikus ún. gazdasági érvekig (kell nekünk a tescheni szénmedence, vagy kell ez a vasútvonal, mert e nélkül nem működik államunk) terjedt. Itt jegyezzük meg, hogy ezen érvrendszer szinte összes eleme már a világháború alatt megjelent a csehszlovák emigráció eszköztárában.
Gondolatmenetem lezárásaképpen Borsody István szavait szeretném idézni, mert úgy érzem, hogy jól lefedik a kétrészes cikksorozat lényegét. Borsody az alábbi módon értékelte Masaryk 1914 és 1920 közötti tevékenységét: „… mint a közép-európai nemzetállamok új rendjének egyik tervezője győzedelmeskedett. Ebből a győzelemből azonban tragédia következett.”


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969