2013. I-VI
 

'56 évfordulóján az évfordulóról (Nemzetközi sajtókörkép)
Pirityi Sándor

Nagy feltalálók lexikonjában, tudománytörténeti munkákban hasztalan keresné az ember, hogy ki volt az évfordulók feltalálója és hogyan nyertek kitüntetett jelentőséget. Diadalok és tragédiák, békék és háborúk, sorsdöntő történelmi események, korszakalkotó felfedezések és találmányok évfordulói alkalmasak az emberiség, a nemzetek, az államok fejlődési állomásainak áttekintésére, tanulságok levonására, önvizsgálatra és tapasztalatok gyűjtésére. Az évfordulók az ismeretterjesztés katalizátorai, ismeretterjesztők vélemény formálásának, vélemények ütköztetésének, megmérettetésének alkalmai és kikényszerítői.
Mindez különösen érvényes a politikai töltésű évfordulókra, amelyek bővített újratermelése, át- és újraértékelése soha nem volt idegen a magyar és környékbeli történelemszemlélettől, még kevésbé korunk politikai gyakorlatától. És máris itt vagyunk 1956 tavalyi szent évfordulójánál, amely az ismert hazai vagdalkozások jegyében telt. A fejleménysorozat regisztrálásra, megvitatásra méltó, illetve feltételezett okainak ütköztetése azonban fél évszázad alatt semmit sem veszített intenzitásából és polarizáltságából, legfeljebb az aktív és passzív főszereplők minősítése „aktualizálódott” kompromittáltságuk mértékében.
Összeállításunk az évfordulós nemzetközi sajtószemle és hi¬vatalos politikai megnyilatkozások, kortársi visszaemlékezések és kulisszák mögötti kombinációk, könyvismertetések és katonai szak¬vélemények, életrajzi pikantériák és hivatalos szolgálati minősítések, cáfolatok és hitelesítések elegye lehetőleg korrekt forrásmeg¬jelöléssel, szükségessé vált adalék-módosításokkal és ...kétségek érzékeltetésével. Az összeállítás terjedelmileg több mint felét francia és orosz eredetű anyagok és ismertetések alkotják, némileg szerény amerikai megnyilatkozások és "tétlenségi magyarázkodások" szomszédságában. Nagyobb szerepet kaptak a szó szerinti idézetek és a hitelesebbeknek elismert források, néhány 2007-es fejlemény is illusztrálhatta az évfordulós értékelések és állásfoglalások utóéletét. Természetes, hogy folytatódott a fél évszázad előtti sakkhúzások idealizálása és igazolása, tetten érhető a "megszépítő" vagy leegyszerűsítő messzeség egy-egy szimptomája. Helsinki magatartása viszont nem az egyetlen mozzanat, amely aláás bizonyos hagyományos "pozitív előítéleteket". Hasonlóan szokatlan lehet, mennyi "rosszpontot" jelentett 1956 az Egyesült Államoknak. Kezdjük Nyugat-Európával, azután következzenek az "euró-atlanti" térség egyéb szubrégiói...
2006 május végén a Marianne című francia politikai folyóirat "Magyarország, az embertelen szocializmus" címmel közölt jelentős terjedelmű írást, sommázásként megjegyezve egyebek között, hogy
"az áruló Kádár lassanként liberalizálta a rendszert, s országát a prosperitás relatív oázisává tette, de gulyásának végig véres utóíze maradt".

Az elemzés egyebek között kitért arra, hogy az 1956-os forradalom győzelme után a "habozó szovjetek" szemében két megbocsátha¬tatlan bűnt követett el Nagy Imre: november l-jén bejelentette, hogy Magyarország kilép a Varsói Szerződésből, és proklamálta az ország függetlenségét, valamint november 3-án koalíciós kormányt alakított. "A szovjet vezetők nem annyira a magyarok szembenállásától féltek, mintsem a szocialista tábor megfertőzésének kockázatától. Ezért özönlötte el november 4-én 200 ezer szovjet katona Magyarországot," - volt olvasható a Marianne-ban, kiegészítve egy mentegetőzésseI:
"Az érzelmi hatás óriási volt a világban. A tétlenség pedig totá¬lis. A magyar szabadságharc nem jöhetett volna rosszabbkor. Az őrült szuezi kaland diszkreditálta és lebénította Franciaországot és Nagy¬ Britanniát, az újraválasztásáért kampányoló Eisenhower amerikai elnöknek pedig nem állt érdekében a Szovjetunióval szemben a magyarok segítségére sietni."

"Nagy Imre óvatosságból és ideológiai elvakultságból nem tu¬dott olyan kompromisszumot létrehozni, amely figyelembe vette volna a vele szemben álló erőket és a nemzetközi helyzetet is." Ez a megállapítás a francia Le Figaro 2006. október 12-i számából való, amelyben Max Gallo francia történész az 1956-os magyar forradalom¬ról korábban megjelent három francia könyv méltatását vállalta.
Gallo a hármas recenzióban egyebek között összevetette Moszkva és Budapest 1956-os mentalitását. "Az oroszok mutatott rá azonnal felismerték a helyzet súlyosságát, amelyről Hruscsov később úgy nyilatkozott, hogy elégséges lett volna a magyar írókat időben kivégezni és a forradalom nem tört volna ki. A szovjet vezetés azt gondolta, hogy csak durva fellépéssel lehet elhárítani a veszélyt, amelynek azonnal megértették az okait. Velük szemben a magyar kommunista vezetők, élükön Nagy Imrével, nem érzékelték a szovjetek eltökéltségét, s nem voltak a 'forradalom követeléseinek magaslatán'. Nagy Imre óvatosságból és ideológiai elvakultságból hagyta elveszni azt a pillanatot, amikor olyan kompromisszumra lett volna meg a lehetőség, amely figyelembe vette volna a szovjetek erejét és a nemzetközi helyzetet is."

A francia baloldali Libération 2006. október 23-án azzal lepte meg olvasóit, hogy Budapestről keltezett tudósításában kiemelte: a történelmet alig ismerő magyar fiatalok hőse Kádár János. Közvélemény-kutatási adatokra hivatkozva azt írta, hogy "a magyar fiatalokat nem érdekli különösebben a politikai csatározás, és nem is ismerik a történelmet, az ő 56-os hősük Kádár János". A párizsi lap szerint "soha megemlékezés még nem illusztrálta annyira a magyar társadalom megosztottságát, mint az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulójának megünneplése".
A francia Le Monde 2006. október 27-én két hatalmas újságoldalt szentelt a magyarországi '56-nak. Ismertetett féltucat francia nyelven megjelent magyar tárgyú könyvet, további féltucat magyar tárgyú folyóiratcikket. Olyan nevek tarkították az összeállítást, mint Balázs Eszter, és François Fejtő, Victor Sebestyén és André Farkas, Julien Papp és Paul Lendvai...Egy év távlatából is érdemes idézni a bevezető gondolatait: "Ha a budapesti felkelés, amelyet gyakran hasonlítanak össze az 1871-es Párizsi Kommünnel, úgy marad meg az emlékezetben, mint a keleti tömb első antitotalitariánus forradalma, kettős dimenziója – egy antisztálinista és egy antikapitalista dimenzió – egyetemes jelentőséget ad neki. 1956 ugyanis nemcsak a 'létező szocializmus' valóságos természetének megmutatásához járult hozzá. Egyik legjelen¬tősebb vonatkozása volt egy értelmiségi tiltakozó mozgalom és egy spontán munkásmegmozdulás konvergenciájának, egy találkozásnak, amely elvezetett számtalan forradalmi bizottság megalakulásához, minden település, minden foglalkozási ág saját testülethez jutott."
A bevezető ezután idézte Claude Lefort 1976-os megállapítását: "A magyarországi forradalom nem magyar forradalom, hanem korunk forradalma, amely Kelet népeit ugyanúgy illeti, mint a Nyugat népeit."
A Le Monde nem lenne Le Monde, ha nem idézte volna 2006. október 27-én François Fejtő eszmefuttatását a Nyugat akkori felelősségéről: "A szovjetek kételkedtek abban, hogy szabadkezük lesz-e tankjaik Budapestre küldéséhez. Az amerikaiak moszkvai nagykövetük utján tudomásukra hozták, hogy a magyarországi fejleményeket a kommunista tömb belügyének tekintik. A magyarok cserbenhagyva érezték magukat, mivel az amerikai propaganda – különösen a Szabad Európa Rádió hullámhosszán – szakadatlanul arra buzdította Kelet-Európa 'rab nemzeteit', hogy szabaduljanak a szovjet igától. Az amerikaiak valójában a status quo hívei voltak. Hozzá kell tenni, hogy a magyar forradalom egybeesett a szuezi válsággal. Ez lehetetlenné tette a nyugatiak bármiféle közös kezdeményezését. Az amerikaiak helytelenítették a franciák és a britek katonai intervencióját. Ami az utóbbiakat illeti, nem voltak érdekeltek a szovjetek provokálásában, ami Kairó és Moszkva szövetségének erősödéséhez vezetett volna."
A párizsi Libération 2006. november 6-án évfordu1ós eszmefuttatást közölt François Fejtő történész, író-újságíró tollából. Fejtő megállapítja: a mai franciák és olaszok elsősorban a Nyugat által magára hagyott korabeli (1956) magyar fiatalok áldozatát csodálják. Budapesti lecke című írásában az olasz és a francia viszonyokat veti össze, megállapítva, hogy Olaszország élén két nagy államférfi áll (2006 november): Giorgio Napolitano elnök, aki Magyarországra látogatott és elismerte, hogy 1956-ban tévesen ítélkezett, és Romano Prodi miniszterelnök, aki közismert Európa-pártiságáról.
Ami Franciaországot illeti, a jobboldal legesélyesebb jelöltje, a magyar származásu Nicolas Sarkozy elsősorban azzal tűnt ki, hogy távol tartotta magát minden magyarországi és franciaországi 56-os megemlékezéstől... A Párizsban élő gondolkodó írásában felteszi a kérdést, hogy megérdemlik-e a magyarok fiatal miniszterelnöküket, Gyurcsány Ferencet, majd egy ugrással az államfő személyére tér át: "Magyarország most (2006-ban P.S.) annak az árát fizeti, hogy Szili Katalin, az MSZP-n kívül is népszerű, kiváló, szocialista politikusnő helyett tévedésből lett Só1yom Lász1ó a köztársaság elnöke, aki egy országgal és a világgal szemben elkövetett politikai hibák sorával mindent megtett az 56-os megemlékezések tönkretételéhez. Fejtő szerint Sólyom Lász1ót az "ellenzéki populista" Orbán Viktor támogatta, aki azzal, hogy sem 2002-ben, sem 2006-ban nem tudta elfogadni a választások végeredményét, "túltett Le Penen".
Az International Herald Tribune 2006. november 7-i számában helyet adott a Szabad Eur6pa Rádió egykori igazgatója, A. Ross Johnson-cikkének, amely a SZER 1956-os "válságos" szerepét értelmezte. A Párizsban megjelenő francia újságban az amerikai szakértő hangsúlyozta: a SZER-nek az 1956-os magyar forradalomban játszott szerepe számos tanulsággal szolgálhat azon mai médiumok számára, amelyek célja a békés átmenet biztosítása a demokrácia felé, de amelyek könnyen egy polgárháború vagy erőszakos események szereplőivé válhatnak.
"Az elmúlt hónapok során írta akkor Ross Johnson számos kommentár arra emlékeztetett, hogy a SZER hozzájárult 1956-ban a magyar forradalom kitöréséhez, és a harcok folytatására biztatta a felkelőket, nyugati katonai segítséget ígérve. Menekültek ezrei számoltak be arról, hogy többségük külföldi sugárzású rádiókat, a SZER mellett az Amerika Hangját és a BBC-t hallgatta tájékozódás céljából, és 40 százalékuk azt a következtetést vonta le, hogy Washington fegyverekkel fogja megmenteni Magyarországot."
Ross Johnson leszögezte: a SZER nem bátorította a fegyveres felkelőket a szovjet hadsereggel szembeni harcra nyugati beavatko¬zás reményében. A magyar adást azonban - fűzte hozzá - erős érzelmi tónus jellemezte a reformkommunista Nagy Imrét szidalmazó támadásoktól a szabadságharcosok dicsőítéséig.
Az egykori SZER-igazgató levonta írásában azt a tanulságot, hogy „tudatosítani kell az emberi jogok és a szabadság támogatását szolgáló nemzetközi adók felelősségét a műsorok készítésében. A nagyobb szabadságot, demokráciát, emberi jogokat sürgető kezdeményezéseket támogatni kell, de nem az erőszakra való felhívást...A szabadságot és demokráciát terjesztő nemzetközi adók feladata informálni a hallgatókat, de nem megmondani, hogy mit kell tenniük."
Raymond Barre volt francia miniszterelnök nyitotta meg 2006. november 16-án a Párizsi Magyar Intézet 1956-ról rendezett kerekasztal-beszélgetését, az egyik legismertebb francia (l956-os) magyar emigráns házaspárra, Cziffra György zongoraművészre és feleségére emlékezve, és a magyarországi forradalmat a xx. század egyik legjelentősebb eseményének nevezve, amelyet követően 13 ezren menekültek Franciaországba és közülük nyolcezren telepedtek le ott.
Schreiber Tamás - aki a Le Monde-ot tudósította 1956-ban Ma¬gyarországról, - megemlékezésében azt hangsúlyozta, hogy a felkelés néhány nap alatt egy teljes nemzetet mozgatott meg, politikai hovatartozástól függetlenül. "A magyar forradalomban néhány ezren harcoltak ténylegesen fegyverrel, de az egész nép támogatta a felkelőket. A nyugati beavatkozás reménye azonban illúziónak bizonyult, ami a 250 külföldi tudósitó számára nagyon hamar egyértelművé vált" - mutatott rá Schreiber.
Adalékként végül ide kívánkozik, hogy a Libération 2007 augusztusában "foglalkozni volt kénytelen" a veszprémi 56-os emlékmű körüli vitákkal. Ott ugyanis elmaradt az emlékmű egy évvel korábbi felavatása, mert az önkormányzati választásokon győztes Fidesz-képviselő "hadat üzent" az egykori magyar demokratikus ellenzék egyik oszlopának, Rajk Lász1ó épitésznek, az emlékmű készítőjének. A francia beloldali lap az új veszprémi polgármester akadékoskodását a "kicsinyesség csúcsának", "a régi módszerekre emlékeztető cenzúrának" minősítette.
A német tisztképzésben használt hadtörténeti folyóirat, a Militärgeschichte 3/2006 számában korrekt leírását adta az "1956-os magyarországi népfelkelésnek". Utalt arra, hogy Sztálin 1953. március 5-i halálát követően a szovjet állami vezetés elfordult a személyi kultuszától és kollektív vezetési rendszert honosított meg. "A Szovjetuniónak ez az új politikai orientációja a szocialista tábor más országaira is átterjedt...A Kremlben 1953 júniusában fogadtak egy magyar delegációt, amelynek részletes utasításokat adtak egy új politikai irányvonalhoz, ennek keretében véget kellett vetni a represszióknak és le kellett mondani a túlfeszített gazdasági tervekről. Bár Rákosi az MDP főtitkára maradt, Nagy Imre lett a miniszterelnök." Amikor viszont Rákosinak mégiscsak sikerült meggyőznie a szovjet pártvezetést, hogy Nagy Imre politikája valamennyi szocialista országra nézve veszélyt jelent, 1955. április 18-án felmentették kormányfői tisztségéből, majd decemberben a pártból is kizárták. Jó fél évvel később, 1956. július 12-én viszont az SZKP Elnöksége a "sztálintalanítási politika" jegyében úgy döntött, hogy Rákosit minden politikai tisztségétől meg kell fosztani.
Julian-André Finke szóban forgó tanulmányában már a szovjet hadosztályok 1956. november 4-i budapesti bevonulása és további szovjet erők határátlépése kapcsán emlékeztetett arra, hogy Nagy Imrének a nyugati hatalmakhoz és az ENSZ-hez intézett segélyfelhívásai nem jártak sikerrel. Összefoglalója végén viszont megállapította: "Az Egyesült Nemzetek Szervezetében a Szovjetunió minden, a magyarországi válsággal kapcsolatos kezdeményezést bojkottált, úgy hogy a nyugati hatalmak részéről csak emberiességi segítségnyújtás jöhetett szóba. Nagy volt a nemzetközi felháborodás, de a nyugati hatalmak katonai beavatkozására az európai katonai helyzetre való tekintettel nem került sor. Az Egyesült Államoknak a magyarországi válsággal kapcsolatos magatartása gyakorlatilag a nyugati szuperha¬talomnak az aktív 'roll back' /fékentartási, visszaszorítási/ politikától való megválását és a kelet-európai szovjet befolyási övezet elismerését jelentette. Magyarország bizonyos értelemben mégis kü¬lönleges pozícióba került. Gazdasági reformok révén és az azokból kinőtt 'gulyáskommunizmusnak' köszönhetően viszonylag magas életszínvonalat tudott biztosítani a lakosságnak. "
A német Der SpiegeI 40/2006 száma "Gyűlöletből emelt fal" cím¬mel nagy elemzést szentelt 1956-nak, előrebocsátva egyrészt, hogy az 50. évfordulót megelőzően a véres események újabb és újabb rész¬leteire derült fény, másrészt, hogy két személy került előtérbe: a „tétovázó” Nagy Imre miniszterelnök és a „cinikusan kalkuláló” amerikai elnök, Dwight D. Eisenhower. "Minél több dokumentum kerül elő a sokáig lezárt moszkvai, washingtoni és budapesti levéltárak¬bó1, annál pontosabban tisztázzák a kortársak és a hozzátartozók a felkelés tévedéseit és zűrzavarát, annál jobban elmosódnak a szívesen látott fekete-fehér kép kontúrjai" - jegyezte meg a cikk szer¬zője.
Nagy Imrét a Der Spiegel úgy mutatja be, mint született kom¬munistát, aki 1918-tó1 a bolsevikokkal vállvetve harcolt a polgárháborúban, majd másfél évtizedig a Szovjetunióban élt. "Amit népe nem tud, az NKVD munkatársaként 'Vologya' álnéven tevékenykedett a szovjet rendszer érdekében a Sztálin-korszakban,"
Az Egyesült Államokkal kapcsolatban a német hetilap megje¬gyezte: "Washingtonból a moszkvai pártfőnökök szinte bátorítást kap¬tak a magyarországi beavatkozáshoz. Eisenhower elnök a felkelés harmadik napján kinyilatkoztatta: 'Amerika szíve a magyar nemzet mellett van.' Gondolkozása azonban azt sugallta neki, hogy mint be¬leva1ó republikánusnak és kommunistagyűlölőnek, különösen az elnök¬választási kampány zárószakaszában, nem jelentene hátrányt egy vé¬res szovjet agresszió."
Ami pedig John Foster Dullest illeti, az amerikai külügymi¬niszter a magyarországi felkelés ötödik napján, október 27-én Ma¬gyarországra és részben a forrongó Lengyelországra utalva kijelen¬tette: "Ezeket a nemzeteket nem tekintjük potenciális katonai szö¬vetségeseinknek."
A Frankfurter Allgemeine Zeitung 2007. július 12-én tollára vette Mihail Gorbacsov 1956-tal kapcsolatos budapesti megnyilatko¬zását, illetve azt a vitát, amely Horn Gyula 1956-os szerepével kap¬csolatban bontakozott ki Magyarországon.
Az egykori Szovjetunió utolsó államfője, illetve pártvezető¬je a Horn Gyula 75. születésnapja alkalmábó1 a magyar fővárosban mondott köszöntő beszédében az 1956-os szovjet beavatkozást szüksé¬gesnek nevezte, és mint a konzervatív német lap emlékeztetett rá, Gyurcsány Ferenc miniszterelnök az ünnepségen "nem lépett fel Gor¬bacsov megengedhetetlen kijelentése ellen". Horn Gyula ugyanekkor az '56-os eseményekben játszott szerepét illetően úgy nyilatkozott, hogy ő "a közrend biztosításához járult hozzá". A FAZ utalt arra, hogy Só1yom Lász1ó Mádl Ferenchez hason1ó¬an nem volt hajlandó a volt miniszterelnököt és külügyminisztert magas állami kitüntetésben részesíteni, emlékeztetve arra az indo¬kolásra, hogy Horn Gyula "saját múltjával kapcsolatban ma is vallott álláspontja nem egyeztethető össze a magyar alkotmányos értékek¬kel".
Gyurcsány Ferenc 2006 október elején rövid látogatásra Lon¬donba érkezett és Tony Blair brit kormányfővel közösen megtekin¬tették a brit parlament képviselői irodaházában rendezett szeré¬nyebb 56-os emlékkiállítást. Az angol sajtó idézte a magyar kormány¬fő azon megállapítását, hogy "nemcsak a mai Magyarország, de az Egyesült Európa is 1956 örököse". Gyurcsány Ferenc úgy vélekedett, hogy a megosztott Európa egyesülését már akkor, néhány nemzedékkel ezelőtt be lehetett volna fejezni, vagy kicsit később, 1968-ban. "1956 októberében nemcsak a szabad és demokratikus Magyarországért harcoltunk, hanem egy olyan Európa megteremtéséért is, amely nem megosztott. A harc nem volt hiábava1ó akkor sem, hogyha csak egy nemzedékkel később, a politikai változások után hozott győzelmet" ¬állította a miniszterelnök.
A londoni The Times évfordu1ós elemzésében /2006. okt. 23./ azt írta, hogy az 1956-os magyarországi fejlemények legfőbb áldo¬zata a kommunizmus globális vonzereje volt. Rámutatott, hogy a li¬berális erők, a liberalizálás erői, amelyeket Hruscsov engedett sza¬badjára Sztálin elitélésével, halálos fenyegetést jelentettek a szovjet birodalomra, ezért bármilyen áron meg kellett fékezni eze¬ket az erőket, ahogy az 1968-ban Csehszlovákiában, majd 1980-ban Lengyelországban történt.
A tekintélyes brit lap egyébiránt azt emelte ki, hogy a magya¬rországi felkelés kapcsán a Nyugat "brutálisan levizsgázott képmuta¬tásból". A NATO vezetői a szovjet uralommal való szembeszállás el¬kötelezettségéről szónokoltak, a rádióadások bátorították a vasfüg¬göny mögötti demokratákat, de amikor Budapestről elhangzott "az utolsó könnyes segélykérés", azt gyorsan elhallgattatták: a Nyugat nem csinált semmit. Az atlanti szövetségnek, amelyet teljesen lekötött Nagy-Britannia és Franciaország szuezi kalandja, bele kellett törőd¬nie egyfajta pragmatizmusba, amellyel ugyan elkerülhetővé vált egy nagyobb konfliktus, ugyanakkor azonban világossá váltak a "hatalmi realitások" is.

A liberális irányzatú Financial Times ugyancsak 2006. október 23-án lesújtó jellemzést adott Nagy Imréről, aki kormányfőként poli¬tikai foglyokat engedett szabadon, és enyhítette Rákosi sztálinista terrorját, ami népszerűvé tette, de egyetlen egyszer sem tiltakozott, amikor kollégáit elbocsátás, börtön vagy kivégzés fenyegette...
"Nagy Imre - állította a Financial Times - rossz vezetőnek bizonyult a válság idején. A döntő időszakban, amikor a Kreml még lehetőségeket mérlegelt, Nagy Imre határozatlanul botladozott, és képtelen volt arra, hogy mérsékelje a lázadók követeléseit, vagy rábírja a szovjeteket a 'maximalista válaszlépés' elkerülésére."
A brit pénzügyi lap mindebben annak magyarázatát is felfedezni vélte, hogy "szabad prédává vált Nagy Imre öröksége a jelenlegi ma¬gyarországi politikai marakodás közepette".
1956 évfordulója fonák helyzetet teremtett Olaszországban, méghozzá "legmagasabb szinten". Az történt, hogy Sólyom Lász1ó köz¬társasági elnök meghívta Budapestre, a magyar forradalom és szabad¬ságharc 50. évfordulójáról megemlékező rendezvényekre Giorgio Napolitanót, akit 2006 tavaszán választottak olasz államfővé. Napolitano 1956-ban egy cikkben indokoltnak ismerte el a magyarországi szovjet beavatkozást, mint amelyre "szükség volt". Magyarországon 56-os elítéltek egy csoportja az olasz politikus korabeli állásfoglalása miatt Sólyom Lászlóhoz intézett levélben tiltakozott a meghívás el¬len.
2006 júniusában Messinában egy történésztalálkozó volt „A kom¬munizmus ősze. Gondolatok az 1956-os magyar forradalomról" címmel. Az annak idején "reformkommunistává" vált Napolitano üzenetet intézett a jubileumi tudományos tanácskozáshoz, rámutatva, hogy "az európai történelem drámai eseményeinek és a demokráciához vezető út nehéz fejezeteinek felidézése azokat az eseményeket és értékeket kelti életre a közös emlékezetben, amelyek a jogaikért és szabadsá¬gukért harcoló népeket vezérelték".
Magyarország római nagykövete az új olasz államfő üzenetére reagálva Messinában azt hangsúlyozta, "mennyire fontos beszélni az európai történelem drámai eseményei emlékének jelentőségéről".
Az Agenzia Giornalistica Italia /AGI/ olasz sajtóügynökség internetes oldala 2006. május 28-án idézte Francesco Cossiga volt olasz köztársasági elnököt, aki úgy foglalt állást, hogy Napolitanónak "nem kell bocsánatot kérnie semmiért", joga van jelen lenni az 50. évfordulós megemlékezésen, amelyre egy NATO-ország államfő¬jeként kapott meghívást. Cossiga egyébként köztársasági elnökként tudatta a római kormánnyal azt az óhaját, hogy adjanak elégtételt Nyugaton azoknak az embereknek, akik közel álltak Nagy Imréhez és túlélték a véres leszámolásokat.
A Rómában tartózkodó magyar köztársasági elnök, Sólyom Lász¬ló 2006. november 7-én a La Sapienza Egyetem emlékülésén beszédet tartott és köszönetet mondott Olaszországnak azért, mert annak ide¬jén kiállt az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc mellett. Kiemelte, hogy Olaszországban több mint száz megemlékezést tartot¬tak vagy tartanak, több mint harminc városban neveztek el utcát vagy teret a magyar forradalomról, tíz tudományos konferenciát ren¬deztek 1956 problematikájának alapos megtárgyalására.
A magyarországi, majd a későbbi csehszlovákiai és lengyelor¬szági események úgy is felfoghatók - mutatott rá római beszédében a magyar államfő -, mint az 1989/90-es demokratikus rendszerválto¬zásokhoz vezető út állomásai. "Ami 1956-ban Magyarországon elkezdő¬dött, az az 1989/90-es demokratikus átalakulásokkal végül mégis célba ért" - szögezte le Sólyom László, aki a példa nélküli egysé¬get teremtő 1956-ot jelentőségében Itália egyesítéséhez, a Risorgimentóhoz hasonlította.
Visszatekintve az elmúlt másfél esztendőre, úgy tűnik, hogy az amerikai sajtó, az Egyesült Államok sajtója nemigen ragadtatta el magát '56 kerek évfordulójától. Összeállításunkba csak néhány olyan anyag került, amely árnyaltsága vagy az amerikai érintettség miatt belesodródott a nemzetközi hírforgalomba, vagy különösebben felkeltette a magyar tudósítói gárda érdeklődését. Mindez nem jelenti, hogy Washington nem lett az egykori fejlemények egyik fő szereplő¬je, a szó többnyire negatív értelmében vagy általában világpolitikai érintettsége vagy éppen passzivitásának háttere kapcsán. Összehasonlíthatatlanul több lett az adott témakörben Amerikáról szóló írásmű, mint az amerikai.
Még négy hónap választotta el a világot '56 nevezetes évfor¬dulójától, amikor kemény felelősségre vonással jelentkezett a The Washington Post hasábjain a John Hopkins Egvetem professzora, Charles Gati, aki 1956-ban hagyta el Magyarországot és az Egyesült Államokban telepedett le.
George Bush magyarországi látogatásához kapcsolódva az ameri¬kai lap 2006. június 21-i számában azt érzékeltette, hogy az elnök¬nek "őszintén fel kellene tárnia az 1956-os magyarországi forrada¬lom idején folytatott amerikai politika mozgatórugóit". Az Egyesült Államok - állapította meg Gati - magára hagyta Magyarországot, Wa¬shington magatartása a "NATO" betűszó elszomorító értelmezésére adott alkalmat, mégpedig "No Action, Talk Only" /"semmi cselekvés, csak beszéd"/. A washingtoni vezetés sokkal egyértelműbb, ki nem mondott célja Charles Gati szerint akkor a választások megnyerése volt, nem pedig Közép- és Kelet-Európa felszabadítása.
Azzal a verzióval szemben, miszerint az Egyesült Államok azért nem segíthetett Magyarországnak, mert bármely lépés a Szovjetunióval való összeütközéshez vezetett volna, az amerikai történész-polito¬lógus azt állította cikkében, hogy Washington tehetett volna olyan lépéseket, amelyek nem jelentettek volna háborút. "Buzdíthatta volna a magyarokat arra, hogy kisebb, fokozatos fejlődést lehetővé tevő célokat tűzzenek ki, vagy vihette volna az ügyet az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé még a szovjet beavatkozás előtt. Az 1952 óta hangozta¬tott 'felszabadítási' doktrína ellenére nem készültek tervek diplo¬máciai vagy bármely más segítség nyújtására" - állapította meg még 1956 júniusában kelt cikkében Charles Gati, megtoldva egy intelem¬mel: „A magyaroknak hallaniuk kell, mi történt ötven évvel ezelőtt, az amerikaiaknak pedig azt kell hallaniuk, hogy a jövőben nem haj¬szolunk nyilvánvalóan elérhetetlen célokat külföldön hazai politikai célok érdekében."
Bush magyarországi látogatását persze nem hagyta csípős megje¬gyzések nélkül a nyugat-európai sajtó sem. A német Süddeutsche Zeitung 2006. június 23-án megírta, hogy az amerikai elnököt Budapes¬ten emlékeztették "Amerikának a magyarországi felkelésben játszott dicstelen szerepére". A liberális lap szerint a vendéglátók szem¬szögéből nézve Bush "tulajdonképpen Canossát járt, anélkül, hogy ez igazán felfogta volna". A magyar felkelés magára hagyása magyarázza meg - fűzte hozzá a Süddeutsche Zeitung - hogy az Egyesült Államokat Magyarországon - a szomszéd országoktól eltérően - nem dicsőítik annyira frenetikusan a szabadság és az igazságosság mentsvára¬ként.
A Die Welt szerint Bush rövid budapesti kitérője "jóvátétel" is volt: a budapesti felkelés 50. évfordulója az elnököt arra emlé¬keztette, hogy "szabadságra áhítozókat az Egyesült Államok már harcba szólított a diktatúra ellen, majd magukra hagyta őket a bajban".
.Az "aktualizált előzetesek" műfajában a vajdasági Magyar Szó washingtoni tudósítója 2006. június 23-i kommentárjában felhívta a figyelmet: "Magyarország annyiban érdekes Bush számára, hogy 1956 évfordulója kiváló alkalom iraki politikájának alátámasztására, hiszen nyugati beavatkozás nélkül annak idején elbukott a magyar forradalom, tehát Iraknak csakugyan segíteni kell."
Az amerikai US News and World Report 2006. október 16-i számá¬ban Forradalom! címmel ötoldalas írást közölt '56 félévszázados év¬fordulójáról, kiemelve, hogy az Egyesült Államokat teljesen készü¬letlenül érte 1956-ban a magyarországi forradalom híre, a Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) "téves képet alkotott a kommunista táborról" .
.Az amerikai hetilap szerint az amerikai hírszerző szervezeteknek, amelyeknek akkoriban egyetlen magyarul beszélő ügynöke működött Budapesten, lényegében nem volt terve arra az esetre, ha erőszakos események robbannának ki. Tévesen ítélte meg a Kremlhez hü kommunista¬ként elkönyvelt, de a forradalom vezetőjévé vált Nagy Imrét, azt tartotta, hogy a kommunizmus "a gonosz monolitikus tömbje", amelyen belül nincsenek lényegi különbségek országonként.
Ross Johnson történész, a Szabad Európa Rádió /SZER/ egykori ügyvezetője a szóban forgó összeállításban /is/ megvallotta, hogy a forradalom bukása után "kollektív nyugati bűntudat" alakult ki, bűnbakokat kerestek, ezek között volt a CIA által finanszírozott rádió, amely harcra buzdította a felkelőket a közeli nyugati segítség hamis ígéretével...
A hetilap visszatekintése szerint egyébként Moszkva eleinte a békés rendezést támogatta, állítólag arról egyeztetett Nagy Imré¬vel, hogy a megszálló szovjet csapatokat is kivonnák egy későbbi időpontban, de Hruscsov hirtelen úgy döntött, nem tehetnek enged¬ményt a Nyugatnak, az "imperialistáknak ", a rendet katonai úton helyre kell állítani Magyarországon.
"Az 56-os forradalom megértésével mindmáig birkózik Magyarország, ahol mind a bal-, mind a jobboldal Nagy Imre örökösének vallja magát, aki hűséges kommunistából és vonakodó reformerből vált vonakodó forradalmárrá" - írta tavaly októberben a US News and World Report.
"Sok amerikai szégyenkezett 1956 novemberében, amikor az Egye¬sült Államok úgy döntött, nem küld csapatokat a magyar forradalom megsegítésére" - volt olvasható a The Conversative Voice amerikai hírmagazin 2006. október 31-i számában. Pat Hachanan amerikai konzervatív politikus ugyancsak azt fogalmazta meg, szégyenérzetük azért volt, mert Amerika nem tett semmit, amikor a szovjetek vérbe fojtották a magyar forradalmat. "Moszkva kihasználta azt, hogy a Nyugatot lefoglalja a szuezi válság, tankokkal teremtett rendet Magyarországon...Bár az Eisenhower féle republikánusok 1952-ben azzal a hangzatos jelszóval kerültek hatalomra, hogy 'visszaszorítják' a Szovjetuniót, amikor eljött a valóság próbája, Amerika tehetetlenül szemlélte az eseményeket, a szabadságharcosok ezreinek lemészárlását", - írta Buchanan, szó sze¬rint idézve Eisenhower elnököt.
"Ike azzal érveit: csodáljuk a magyarok hősiességét, de nem kockáztathatjuk a háborút az atomfegyverrel rendelkező Szovjetunió¬val...egy olyan nemzet megmentéséért, amelynek függetlensége nem életbevágóan fontos az Egyesült Államoknak'."
Cikke végén az amerikai konzervatív politikus hangot adott kételyeinek: "Talán tévedett Eisenhower Magyarországot illetően, vagy három évvel később, amikor meghívta az Egyesült Államokba a 'buda¬pesti mészárost' /Nyikita Hruscsovot/? Vagy azt tette, ami a legjobb volt Amerikának, amelynek szabadságáért és biztonságáért életre szóló esküt tett?"
Végül is kommentárok és visszaemlékezések, komoly elemzések és érzelmi fűtöttségű írásos találgatások nyomán széles körben spekulációk kaptak szárnyra: Moszkva-e a fővádlott 1956-ban, vagy az a Washington, amely egy pacifista benemavatkozási magatartással mégis¬csak a vádlottak padjára került...
Volt egy sajátos '56-os vetülete annak az ünnepségnek, amellyel 2007. április 26-án Ottawában lezárultak a félévszázados jubi¬leumi megemlékezések. A zárórendezvényen - sajtójelentések szerint -Sólyom László köztársasági elnök a magyarság egészének szolgálatát nevezte tisztsége egyik célkitűzésének. Emlékeztetett rá, hogy már többször felvetette: választanunk kell, kinek az örökösei vagyunk, Kádár Jánosnak, vagy Nagy Imrének. Örömmel nyugtázta, hogy a magyar miniszterelnök ezt a gondolatot újra felvetette, hozzáfűzte azonban: a választ a felvetésre nem látja.
Magyar megítélés szerint a külföldi fővárosok közül talán Brüsszelben tartották a legsokrétűbb és leglátványosabb megemléke¬zés-sorozatot, amely 2006. december 11-én a belga királyi intézet tudományos konferenciájával zárult. A belga sajtó idézte a magyar külügyminiszter-asszony ott elhangzott felszólalásának számos rész¬letét. Göncz Kinga hangoztatta, hogy az 1956-os forradalom modell volt, amely megfelelő nemzetközi feltételek mellett a totalitárius rendszerek bukásához vezethetett volna. Ez a lehetőség azonban csak a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején adódott Kelet-Európa népei számára.
A magyar diplomácia vezetője a "nemcsak belga fővárosban" ki¬tért arra is, hogy 1956-ban Magyarország jelentős nemzetközi szoli¬daritást élvezett, s ez egyfajta erkölcsi kötelezettséget ró a magyarokra, akik a világ számos pontján, például a Balkánon és Afganisz¬tánban segítik a demokratikus fejlődést, szolgálják a béke ügyét.
A kerek évfordulóra Finnországban kiadták két finn kutató, Anssi Halmesvirta és Heimo Nyyssönen A magyar felkelés, 1956 című könyvét, amely elsősorban azt elemzi, milyen kényes helyzetben volt a magyarországi forradalom alatt és után a Nyugat és a Szovjetunió közti szürke zónában szorongó semleges Finnország, amelynek belpolitikájába Moszkva beleszó1hatott a második világháború után megkötött finn-szovjet egyezmény ürügyén.
A könyvből kiderül, hogy Kádár János megdicsérte Urho Kekkonen finn elnököt, amiért Finnország nem fogadott be magyar menekül¬teket 1956 októbere után és általában is "józanul viselkedett az 1956-os események idején".
Finnország hivatalosan nem ítélte el a szovjet intervenciót, és nem fogadott be magyarokat a felkelés leverése után, az ENSZ-közgyűlésben nem támogatta 1956 novemberében azt az amerikai határozati javaslatot, amely elítélte Moszkva magyarországi beavatkozását. /A finn állandó képviselő tartózkodott a szavazásnál./ Helsinki nem csatlakozott a nyugat-európai szovjetellenes tüntetésekhez, sőt a rendőrség azon volt, hogy az ilyen profilú diáktüntetéseket megaka¬dályozza. "Ezzel érdemelte ki Urho Kekkonen akkori finn elnök Ká¬dár elismerő szavait" - olvasható a könyvben.
A két finn szerző szerint Kekkonen úgy ítélte meg a helyzetet a múlt század ötvenes éveinek második felében, hogy a magyar forra¬dalom leverése intő példa Finnország számára is, figyelmeztetés ar¬ra vonatkozóan, hogy "a befolyási övezetek nem változtathatók meg a Szovjetunió rovására". Ez egyébként Kekkonen naplójában is rögzítette 1958-ban.
2006. október 26-án nagy ívű tanulmánnyal jelentkezett Moszkvában a RIA Novosztyi katonai elemzője, Viktor Litovkin, aki az 1970-es években Budapesten dolgozott tudósítóként. Abból indult ki, hogy az 1956-os magyar forradalom sikeres lehetett volna, ha veze¬tése meg tudta volna gátolni a túlzott vérontást, és a legfrissebb /2006-os/ budapesti zavargások azt mutatják, hogy a politikai erő¬szak sztálini öröksége mindmáig nem tűnt el Budapestről.
"A felkelés tanulságait sem a magyar, sem az orosz társadalom nem vonta le teljes mértékben” és „az erőszak nem került a történelem szemétdombjára, amint azt a mostani budapesti események mutatják”.
Litovkin szerint a szovjet hadsereg Budapestre való második bevezénylését (1956. november 4.) és a felkelés szétzúzását az a túlzott vérontás váltotta ki, amelyek a magyar forradalom vezetőinek ellenőrzése alól kicsúszott emberek rendeztek. „Ha nem lettek volna ezek a provokátorok, ha nem lett volna az iszonyú véres erőszak, akkor Magyarország története másképpen alakulhatott volna” – vélekedett az orosz katonai elemző, aki szerint az „új, demokratikus szovjet kommunista pártvezetőség, élén Nyikita Hruscsovval hajtott arra, hogy ne avatkozzék be a magyar eseményekbe. Lehetőséget akartak adni a magyar népnek, a vezetésnek, köztük Nagy Imre miniszterelnöknek arra, hogy maguknak találjanak kiutat a nemzeti válságból”.
„De a felkelés vezetői és Nagy Imre nem tudtak megbirkózni a forradalmi terrorral – vélte Viktor Litovkin. – A legvéresebb zavargások, amelyek november 30-án söpörtek végig Budapesten és vidéken, a szovjet kommunista párt reakciós szárnya, a magyar elvtársak kérései rákényszerítették Moszkvát arra, hogy azonnali intézkedéseket hozzon a forradalom elfojtására… A moszkvai döntést támogatta Joszip Broz Tito jugoszláv vezető is, aki pedig kezdetben a szovjet és kommunista zsarnokság ellen felkelt magyar nép oldalán állt.”
A Vremja Novosztyej című orosz liberális lap 2006. október 23-án egy volt szovjet felderítő zászlóaljparancsnok elbeszélését tolmácsolta olvasóinak, aki elmondta, hogy a magyarok 1956-ban „nagyon jól viszonyultak hozzánk”, ő azonban nem riadt vissza a fegyverhasználattól és felkelőkkel szemben. Megjegyezte, hogy katonái a Corvin-közben „lázadógyanús letartóztatottak között rábukkantak az amerikai felderítés rezidensére is”.
A 85 éves veterán elmondta, katonái közül sokan nyugtalankodtak, hogy harmadik világháború kezdődhet, miután 1956. november 4-én közölték velünk, hogy Nagy Imre az amerikai kormányhoz fordult segítségért és elképzelhető volt, hogy az amerikaiakkal „csatába kell szállni”.
Visszaemlékezett arra is, amikor a budapesti szovjet nagykövetségre idézte Jurij Andropov nagykövet és Ivan Szerov állambiztonsági (KGB) főnök. Az történt ugyanis, hogy a Nagy Imrének menedéket adó budapesti jugoszláv nagykövetség erkélyéről fényképezgették zászlóaljának egyik T-54-es harckocsiját, mire egy katonája tétovázás nélkül lelőtte az erkélyről mesterkedő fotográfust. Andropov a helyszínről való azonnali távozásra szólította fel a zászlóaljparancsnokot, olyan értesülésre utalva, hogy a jugoszlávok Nagy Imrét akarják kicsempészni elhunyt diplomatájuk koporsójában. "Elfoghattam volna magát Nagyot" - panaszolta visszaemlékezésében az egykori parancsnok, aki elmondta, hogy ők általában nem éreztek haragot a fiatal magyar lázadókkal szemben és mindenkit hazaengedtek, aki megadta magát. Elismerte, hogy a felkelőktől elkobzott összes fegyver szovjet gyártmányú volt...
A moszkvai Nyezaviszimaja Gazeta katonai melléklete 2006-os 40. számában az 1956-os fejlemények kapcsán terjedelmes nyugati "beavatkozási bűnlistával" szolgált olvasóinak. Részlet az összeállításból: "1945 után az amerikai fegyveres erők sorozatosan betörtek latin-amerikai országok területére a legnevetségesebb ürügyekkel. 1945-47-ben az Egyesült Államok hadserege tervbe vette erő alkalmazását arra az esetre, ha az olaszországi választásokon a kommunisták győznek. A brit hadsereg 1944-ben polgárháborút kezdeményezett Görögországban, majd aktívan részt vett abban. Anglia és az Egyesült Államok 1944-46-ban a számukra kellemetlen kormányok és mozgalmak leverésére nemcsak saját haderejét használta fel, hanem azokat a fegyveres erőket is, amelyek ellenségként már túl voltak a fegyverletételen. A brit kormány 1945-ben parancsot adott a német megszálló erőknek, hogy indítsanak harcot az Égei-tengeri szigeteken a görög nemzeti felszabadító mozgalom ellen. 1945 szeptemberétől a kapitulált japán csapatok a washingtoni kormány parancsára hadműveleteket folytattak Indokínában és Indonéziában, ugyancsak a nemzeti felszabadító mozgalmak, valamint a kommunista és nacionalista fegyveres mozgalmak ellen.”
"Egyébként Anglia és az Egyesült Államok országunkkal szemben mindig a kettős mérce politikáját alkalmazta: ami meg van engedve a Nyugatnak, az tilos Moszkvának” - állt a Nyezaviszimoje Vojennoje Obozrenyije 1956 őszi körképe záró részében.
A moszkvai Vremja Novosztyej orosz politológusi véleményeket idézve azzal a szóhasználattal élt, hogy az Egyesült Államok 1956-ban "tragikus szerepet játszott", "hivatalosan az amerikaiak azt hangoztatták, hogy nem avatkoznak be a magyarországi eseményekbe, viszont a Szabad Európa Rádió és más rádiók, amelyeknek a felkelők hittek, azt ígérték, hogy a segítségükre sietnek".
Ugyanez a liberális moszkvai lap „Andropov szeme láttára akasztották a kommunistákat” cím alatt 2006. november 8-án interjút közölt Vlagyimir Krjucskov volt KGB-elnökkel, egykori budapesti sajtóattaséval. Krjucskov felidézte a Nagy Imrét kompromittá1ó iratok 1989-es "véletlen megtalálását" is a szovjet katonai felderítés levéltárában. Kádár János két héttel korábban halt meg, miután Nagy Imrét posztumusz rehabilitálták. Krjucskov állítólag nem tudta kideríteni, hogyan került át az iratköteg a KGB központi levéltárából a katonai felderítésébe...De az interjúban nem mulasztotta el megismételni, hogy Nagy Imre "buzgó ügynöke" volt a szovjet belügyi, illetve belbiztonsági szerveknek. "Fennmaradtak a feljelentései, amelyek alapján magyar kommunisták tucatjait lőtték agyon a Szovjetúnióban" - állította Krjucskov a Vremja Novosztyej szerint.
A Rosszija orosz állami televízió által 2006. november 10-én bemutatott dokumentumfilm is megerősítette, hogy Nagy Imre feljelentései alapján számos magyar kommunistát végeztek ki az 1937-es sztálini megtorlások idején. Nagy Imre múltja egyébként ismétlődő témája volt mind a szovjet, mind a posztszovjet orosz sajtónak. Bő fél évtizeddel ezelőtt a moszkvai Nyezaviszimaja Gazeta katonai melléklete 2001. évi 36. számában egy évfordulós naptárban október 23. kapcsán így fogalmazott: "1956-ban ezen a napon kezdődött a magyarországi forradalom. A kormányfői tisztségre előzőleg kiválasztott Gerő Ernő átadta a tisztséget a Komintern veteránjának, Nagy Imrének, aki "Vlagyimir" álnéven KGB-ügynök volt."
Moszkvában 2006. november 9-én orosz-magyar kerekasztal foglalkozott az 1956-os eseményekkel, amelyeket Oroszországban általában felkelésnek minősítenek, csak a kisebbség beszél forradalomról, mint ez a tudósításokból kiderül. Az orosz részvevők közül Leonyid Gijanszkij, liberális történész a "forradalom" minősítést használta, "mert ez volt az első példa a szovjet tömbben arra, hogy a társadalmi-állami rend összeomlott, teljesen megszűnt létezni, és külső intervencióval állították helyre".
Vjacseszlav Szeredo szerint 1956-ban polgári demokratikus forradalomra került sor: "A fő követelés a szuverenitás volt. A népmozgalom a diktatúra felszámolására és a polgári szabadságjogok kivívására irányult. Lényegében ugyanez ment végbe 1989-ben is. Ez a forradalom már győzött, de megint csak nem önállóan, és minden más probléma voltaképpen ebből ered." Jurij Akszjutyin, aki a szovjet-orosz társadalomnak a magyarországi katonai beavatkozásra való reagálását elemezte a kerekasztal-tanácskozáson, egy 1995-ös felmérés eredményeit ismertette. Eszerint a kérdőívet kitöltők 41 százaléka helyeselte az intervenciót, és 23 százaléka ítélte el.
A Zvezda című orosz liberális folyóirat 2006 novemberében évfordulós kerekasztalt rendezett Szentpétervárott a magyar forradalom témakörében. Sztyepan Mikojántól vált ismeretessé, hogy apja, Anasztasz Mikoján, aki 1956-ban az SZKP KB Politikai Bizottságának tagja, a szovjet minisztertanács első elnökhelyettese volt, és akit 1956 októberében Mihail Szuszlovval együtt Budapestre küldtek, rá akarta beszélni Nyikita Hruscsovot, a párt Központi Bizottságának akkori első titkárát, ne vezényeljenek szovjet csapatokat a magyar fővárosba, hanem jussanak egyezségre Nagy Imre miniszterelnökkel, mégpedig egy olyan jellegű kompromisszum érdekében, mint amilyen Lengyelországban jött létre Gomulkával. Hruscsov azonban a szovjet csapatok Budapestre vezényléséről már Mikoján távollétében meghozott PB-határozatra hivatkozott, amellyel ő egyetértett. Mint Sztyepan Mikoján emlékeztetett rá, a Politikai Bizottságban ott ültek a régi sztálinisták, Molotov, Kaganovics, és ők a beavatkozást szorgalmazták. „A szovjet vezetés félt, hogy ha nem ezt teszi, azzal gyengeséget mutat. Meg akarta őrizni a Varsói Szerződés Szervezetét, a hatalmát ennek tagországaiban, és elejét venni annak, hogy repedés támadjon a tömbben."
A Moszkovszkije Novosztyi 2006. október 20-i számában kommentálta a budapesti évfordu1ós zavargásokat, megjegyezve, hogy "bohózatként ismétlődött meg az 1956-os tragédia Budapesten". Az orosz hetilap kommentátora a 2006-os "spontán lázadásban" az "1956-os eszmék győzelmére" adott választ láttatott, de mindjárt hozzátette, hogy az "üresjáratu bársonyos forradalom" kudarcra van itélve, mert nem élvezi az Egyesült Államok támogatását. A Moszkovszkije Novosztyi szóban forgó cikkében a "pokol kilenc bugyraként" idézte fel azt a "terrort", amely az 1956-os szovjet intervenciót megelőző kilenc napot áthatotta. A lázadók rohammal bevették a budapesti rádió épületét, a városi pártszékházat, az osztrák határon át harcosok özönlöttek be a második világháborút túlélt SS-tagok közül, mindenfelé vadásztak a pártaktivistákra, az utcai lámpák akasztófákká váltak és a szovjet nagykövetség előtt karóra húzott fejek jelentek meg."
A moszkvai Kommerszant 2006. október 25-i számában háttérkommentárban foglalkozott az évfordulós magyarországi zavargásokkal, hangsúlyozva, hogy a legméltóbb módon a magyarok egységének demonstrálásával lehetett volna tisztelegni a fél évszázaddal korábbi események részvevőinek emléke előtt. "Ezúttal azonban a magyarok ugyanolyan megosztottaknak bizonyultak, mint 1956-ban." "Most azt mondjuk, hogy a magyarok nem tudták kivívni a szabadságot, hogy tiltakozó mozgalmuk a szabadság heroikus, de meddő megnyilatkozása volt. Ha azonban visszatekintünk ötven évvel, szétforgácsolódott társadalmat látunk. Voltak benne realisták, akik megértették a sztálintalanítás esélye kihasználásának szükségességét, voltak, akik a szovjetrendszer felszámolásában, mások a visszaállításában reménykedtek, akár idegen tankok megjelenése révén. Valójában semmi irracionális nem volt a Szovjetunió befolyásának korlátozását célzó próbálkozásban: Sztálin még élt, amikor Titónak ez sikerült. Egy ilyen korlátozáshoz viszont szükség lett volna a nomenklatúra egységére, amit a magyaroknak nem sikerült megvalósítaniuk."
A Kommerszant elemzője szerint el kellene gondolkozni a közép-európai politikai kultúra örök átkáról, a társadalmi szembenállás mindennaposságáról, arról, hogy nem akarnak vagy nem tudnak megegyezni egymással. "Ez az átok nem egyszer vezetett egész államok összeomlásához, felkelések vereségéhez, gazdasági reformok bukásához és idegen csapatok megjelenéséhez, amelyeket a társadalom kisemmizett része hívott be. Nemcsak Magyarországon történt ilyesmi, hanem a vele szomszédos országokban is."
Az orosz újságíró egy évvel ezelőtt hivatkozhatott az állandósult lengyelországi politikai válságra, a zsákutcába torkolló csehországi kormányalakítási próbálkozásokra, a populista szlovákiai kormánykoalícióra. "És ez az egész visegrádi csoport politikai degradáció szemünk láttára. Milyen receptet lehet kínálni a magyar jobb- és baloldalnak? A nemzeti egység receptjét, egyszerűbben megfogalmazva a válság folytatódását ellenző pragmatikusok nagy koalícióját. Közép-Európában azonban az ilyen receptnek nincs keletje" – zárta fejtegetését az orosz gazdasági lap kommentátora.
2006 októberében moszkvai bulvárlapok tudósítói is felkeresték a magyar fővárost. Jelentéseikből a hírügynökségek ilyen kitételeket idéztek: „A budapesti zavargások nemcsak a hazug miniszterelnöknek, hanem az egész eurokapitalizmusnak adtak választ." "Az Európai Unió 'gulyáslázadásba' kergette a magyarokat.” "Gyurcsány nem képmutató. Végre szembenézett a tényekkel. Nem hazudott, csak nem mondta meg az igazat, mert a választók nem akarják hallani az igazságot." "Az új gazdák kifinomultabb és teljesebb diktátuma váltotta fel a szovjet befolyást."
A tudósítók által megszólítottak esetenként nem túl diplomatikusan nyilatkoztak. "Magyarország orosz gyarmatból a Nyugat gyarmata lett...Az erkölcsi értelemben nadrág nélkül rajtakapott miniszterelnöknek mennie kell" jósolta valaki "a nép hangját" hallatva. "Ha magyar zászlót viszek, nyomban fasisztának és antiszemitának bélyegeznek" panaszkodott egy újságíró.
1956 minősítésének jellegzetes mozzanata, hogy az orosz és a magyar fővárosban 2006 októberében megrendezett szovjet-magyar, illetve orosz-magyar levéltári kiállítás moszkvai mottója Örkény István egykori értékelése lett: "Ez a kilátástalanság forradalma volt!” Bak János magyar történész professzor viszont moszkvai sajtóértékezletén szükségesnek tartotta azt a korrekciót, hogy „nem a kilátástalanság, hanem az emberi méltóság forradalma volt 1956". Hozzátette, hogy a "moszkvai Örkény-minősítés" egyfajta kompromisszumot takar azoknak az oroszoknak a kedvéért, akik még mindig nagyon érzékenyek és nem hajlandók szembenézni a múlttal".
Az Orosz Tudományos Akadémián 2006. november 17-én orosz és magyar társadalomkutatók folytattak eszmecserét Budapest és Moszkva viszonyáról. A kerekasztal-konferencián Alekszandr Poljakov orosz külügyminisztériumi osztályvezető-helyettes sikertörténetnek nevezte a Magyarországgal kialakult kapcsolatokat, az utolsó másfél évtizedre visszatekintve. Kedvezően ítélte meg egyrészt, hogy Magyarországon "az 1956-os évforduló rendezvényeinek nem volt oroszellenes éle." "Az ellenzék vezetői is előre megígérték nekünk – mondotta – hogy az ünnepségeknek nem lesz oroszellenes irányultsága, és állták is a szavukat, függetlenül mindannak élességétől, aminek tanúi voltunk. "
Másrészt Poljakov tekintettel olyan részvevőkre, mint Jeszenszky Géza, Soós Károly Attila, Simai Mihály megállapította, hogy a társadalomtudósok intézményes kontaktusa felöleli az egész alapvető magyar politikai spektrumot. "Miért ne érhetnénk el ugyanezt az államközi kapcsolatok egészében?" tette fel a kérdést Alekszandr Poljakov.
A Lidové Noviny cimű cseh konzervatív napilap 2006. november 5-i számának mellékletében elgondolkoztató esszét közölt „Emlékezés a gulyáskommunizmusra” címmel. Ebben rámutatott: "Magyarországon nagyon nehéz a volt szocialista rendszer bűneit elítélni, illetve meghúzni a választóvonalat a múlt és a jelen között, mert senki sem tudja pontosan, hogy a múlt mikor is fejeződött be valójában".
Gabriel Sedlák eszmefuttatásában eljutott odáig, hogy a magyarországi ellenzék lelkes hívei sem mondhatják el egy emberként magukról, hogy 1956 és 1989 között szemben álltak a rendszerrel. "Megjelölni egy személyt az erkölcsi csőd kiváltójaként csak azoknak a frusztrált hangoskodóknak jön jól, akik oly kitartóan visszautasítják a hibák keresését saját múltjukban is" jegyezte meg Sedlák, arra utalva, hogy Sólyom László szerint Gyurcsány hazugságai taszították erkölcsi válságba Magyarországot.
'56 tematikája és szimbolikája nem ismer határokat. Ezt illusztálja meglehetősen sajátos módon északi szomszédunk közéletének egyik közelmúltbeli epizódja.
2007. augusztus végén meghökkentő "áthallásos" jelentés érkezett Pozsonyból a szlovák kormánykoalícióhoz tartozó Szlovák Nemzeti párt (SNS) elnöke és helyettese sajtóértekezletéről. Ján Slota elnök annak az észrevételének adott hangot, hogy az augusztus 25-én felesküdött Magyar Gárda tagjainak 56 fős létszáma "meghökkentő módon"az 56-os magyarországi forradalmat idézi, ami vélekedése szerint azt az üzenetet hordozhatja, hogy "újabb forradalom készülhet, és minden jel arra mutat, hogy ez a forradalom majd Szlovákia, Románia és Szerbia ellen irányul!!.
Slota elnök és helyettese, Anna Belousovová az augusztus 30-i sajtóértekezletükön, azon túl, hogy tiltakozásuknak adtak hangot a Magyar Gárda létrejötte okán, jelezték, hogy a hárompárti koalíciós egyeztetésen minden erővel igyekeznek kieszközölni: a pozsonyi kormány diplomáciai jegyzék révén hasson oda, hogy az Európai Unió is reagáljon a Magyar Gárdában megtestesülő veszélyre.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969