2013. I-VI
 

"Konzervatív" könyvek
Szabó A. Ferenc

Gróh Gáspár- Kodolányi Gyula /szerk./: A rendszerváltozás a Magyar Szemlében. Magyar Szemle Könyvek, 2003.

Herczegh Géza: Peres örökségünk. Magyar Szemle Könyvek, 2005.

Chantal Delsol: A köztársaság mint francia kérdés. Magyar Szemle Könyvek, 2004.

Alig vitatható, hogy a hazai politikatudományban a konzervatív irányzat legtekintélyesebb könyvsorozata, a Magyar Szemle könyvek, immár több, mint egy évtizede – 1993 óta – kiadásra kerülő folyama. Bázisukat a hasonló című, XV. évfolyamába lépett folyóirat jelenti, amely a kezdeti havi megjelenés óta már csak kéthavonta és meglehetősen korlátozott terjedelemben – igaz dupla számként felcímezve – kerül az olvasók asztalára. Az utóbbi körülménynek természetesen van kedvező hatása is, mert csak erős minőségi szelekció nyomán és kényszerűen ökonomikus terjedelemben kerülhetnek be az írások a periodikába, szemben egyes szakfolyóirataink terjengős és belterjes tanulmányközlési gyakorlatával. A folyóirat főszerkesztője, Kodolányi Gyula és Gróh Gáspár szerkesztő következetesen és koncepciózusan végzi munkáját. Növeli a folyóirat és sorozata iránti rokonszenvünket az ízléses és a benső tartalommal mindig szellemi kontaktust mutató külső megjelenés, ami elsősorban Banga Ferenc borító- és kötésterveinek köszönhető. A Magyar Szemle könyveket az esszéisztikus megformálás igényessége és a tematikus változatosság jellemzi. Közös bennük az értékek és a hagyományok tisztelete, az a konzervatív attitűd, amely nem rohan kapkodva az új irányzatok, tendenciák nyomába, képes megkülönböztetni egymástól a talmit és a maradandót, mélyen gyökerezik a hazai talajban, de kitekint a világba, ha szükséges hazája, nemzete belső problémái megmagyarázása érdekében. Az ismertetésre kerülő három újabb kötet egyaránt magas színvonalon felel meg ezeknek a követelményeknek.



1. A politikatudományban különösen a volt szovjet tömb országaiban nyert teret 1990 után a tranzitológia területe. Számos olyan tanulmánykötet jelent meg, amely igyekezett fölsorakoztatni lapjain a posztszovjet térségből kiindulva egészen a Balkánig a demokratikus átmeneteket. A Magyar Szemle, bár, mint jeleztük, néhány évig komoly terjedelemben jelent meg, nem ezt az utat választotta, hanem inkább elmélyült, elvi írásokat közölt a kérdésről. Igaz, hungarocentrikus szemlélettel, a hazai, legfőképp a politikai rendszerrel és a parlamentarizmussal összefüggő témákban. Hozzájárult ehhez az is, hogy a folyóirat szerzői között a politikai elemzők mellett nagy számban voltak jelen azok a gyakorló politikusok, akik kormányzati szerephez jutottak 1990 és 1994 között. Bár korábban, szinte valamennyien kutatók voltak szakterületükön, szemléletüket erőteljesen befolyásolta a megélt kormányzati tapasztalat.
2003-ban terjedelmes válogatást tett közzé a szerkesztőség a Válasz Könyvkiadó közreműködésével „A rendszerváltozás a Magyar Szemlében” címen a folyóiratban – indulása, 1992 és 2002 között – megjelent munkákból. A közlés szempontjait tágan értelmezve, a kötetbe a szaktanulmányok széles választékát irodalmárok esszéi is színesítették. A 33 dolgozatból csak a politikatudományi jelentőségűeket emeljük ki ismertetésünkben.
Mivel a kötet megjelenésük időrendjében adta közre a tanulmányokat mi is ragaszkodunk ehhez. Hieronimy Otto 1993-as publikációja a szociális piacgazdaság kialakításának esélyeit taglalta, meglehetősen optimistán, kapcsolódván az Antall- kormány célkitűzéseihez. 1993-ban bizony már látni lehetett volna, hogy a nagymértékű nemzeti jövedelem csökkenés következtében az ambíciózus elképzelést csak később lehet majd komolyan venni. Ludwig Erhard és Wilhelm Röpke nézeteit ismertetve, megállapítván, hogy a magyar átmenet során igen kevés hivatkozás történt rájuk, kijelentette a szerző, hogy már csak azért is meg kell alaposan ismerkedni koncepciójukkal, mert a magyar gazdaság számára csak a szociális piacgazdaság jelenthet kivezető utat, annak ellenére, hogy jellemző rá az általános forráshiány, s még nem tapasztalható gazdasági növekedés. Harmadik szellemi bázisként – a Röpkével együtt szintén a második világháború előtt feltűnt – John Maynard Keynesre támaszkodott Hieronimy. Nagy támadási felületet hagyván így azok számára, akik szerint a konzervativizmus egyenlő az avíttsággal, régi, túlhaladott nézetek erőszakolt ismételgetésével.
Pokol Béla a rendszerváltozás utáni politika „hatótényezőit” vizsgálva jutott arra a következtetésre, hogy: ”A politikai demokrácia területén két olyan nagyobb problémát látok, amelyek csonkává teszik a demokrácia és a parlamentarizmus működését Magyarországon. Egyrészt a tömegmédiumok terén nem sikerült elérni egy kiegyensúlyozott politikai elfogultsági állapotot – ha már ezek depolitizálása jó ideig még elérhetetlennek látszik Európa középső részein – , s ez egy önálló véleményhatalmat hozott létre a választásokhoz kötött kormányhatalmon túl. Másrészt a politikai pártok erőtlen kiépülése miatt egy korporativizmusnak nevezhető irányba tolódtak el a magyar politikai döntési folyamatok.”(113. o.) Az 1994 decemberére datált írás tulajdonképpen lereagálta a parlamenti választások utáni helyzetet. Részint megfogalmazta azt a napjainkig általános jobboldali- konzervatív felfogást, hogy a média lényegében a másik oldal kezén van, másrészt értékelte azt a furcsa helyzetet, ahogyan a győztes pártok beemelték a képviselők soraiba a szakszervezeti korifeusokat, a kisebbségi képviselőket és az egyházak politikai szerepvállalásra hajlandó prominenseit. Pokol Béla ezután hosszú éveket, s még kisgazdapárti szakértőséget is szánt ennek a – szerinte – visszahúzó, demokráciaellenes jelenségnek a kiküszöbölésére. Törvényjavaslatai, küzdelme alig vezetett eredményre, azon kívül, hogy az általa dehonesztált média kemény lejáratásába kezdett, közvetve bizonyítvány meglátása valóságalapját. A tanulmány mai jelentősége nem ebben van, hanem abban a kritikai attitűdben, amellyel – talán nem túlzás így fogalmazni – elsőként vette a bátorságot politológus társai között, hogy a tökéletesnek tartott, azóta is szent tehénként tisztelt, 1989-ben kissé kapkodva kiválasztott magyar politikai szisztémát bírálni merészelte.
1995 decemberében Debreczeni József vállalkozott a magyar politikai rendszer leírására és működésének jellemzésére. A szerző akkor restaurációként élte meg a szocialisták visszatérését a hatalomba, szemben mai véleményével, amely szerint azóta átmentek a megtisztuláson, s inkább képviselik a progressziót, mint ellenpólusuk. Az írás nagy tárgyismerettel, a tágabb térség tendenciáinak összehasonlító elemzésével jutott arra a következtetésre, hogy a magyar pártrendszer átmenetet jelent a kétpólusú és a mérsékelt többpártrendszer között. Már ekkor nagyon szigorúan elhatárolódott a szerinte nem kormányképes, „felelőtlen” (Kisgazdapárt) és „rendszerellenes” (MIÉP) pártoktól, abba az azóta csak fokozódó hibájába esvén, hogy az ízlésétől távol álló erőket valójában kirekesztené a demokráciából. 1998 aztán bebizonyította, hogy az a párt kormány- illetve parlamentképes, amelyet a választók megválasztanak. A Fidesz MPP egészen jól megvolt a kisgazdákkal. A költségvetés nem omlott össze, sőt elindult a gazdaság fölfelé és lehetővé tette több, azóta is hiányolt – a globális kiszolgáltatottságot fékező – döntés meghozatalát. (Széchenyi terv, lakáshitelezés, diák- hitel, kedvezménytörvény, agrártámogatások növelése, humán- beruházások: autópálya korszerűsítés / M-7-es 110 kilométeren /, fürdőépítések, családbarát adózás, stb.) Záró sorai szerint „a demokratikus pártstruktúrát és politikai rendszert azonban nem csupán a túlzott hatalom-koncentráció, hanem a másik véglet, az anarchia felől is veszély fenyegetheti a jövőben. Ha a mostani trendek folytatódnak, s a növekvő elégedetlenség a felelőtlen és szélsőséges pártok felé hajtja a tömegeket, azok esetleges választási /vagy utcai/ győzelme a kormányozhatatlanság állapotát hozná magával. Az pedig – némi kerülővel – ugyancsak valamilyen hatalomkoncentrációhoz vezetne.”(194-195. o.) Vajon az ilyen közkeletű bölcsességek előreviszik-e a politikatudományt? Nem félő-e, hogy a mindenáron középen állást, a „normális politizálást” sugallva kilúgozzák a konzervatív politikatudományból azt, ami benne – az etikai nézőpont érvényesítése, a tények, a körülmények és a sajátosságok hagyománytisztelően elfogulatlan számbavétele és csoportosítása – értéket képvisel.
„Ellenőrzött hatalom – cselekvőképes állam” címmel értekezett Tölgyessy Péter a Magyar Szemlében alig több, mint másfél évvel a Horn- kormány hatalomra jutása után. Ekkorra már ő is lényegében kiszállt a gyakorlati politikából, még ha el is vállalta korábbi pártja, az SzDSz-é helyett a Fidesz- MPP parlamenti képviselőségét, hangsúlyozván, hogy a rendszerváltozás olyan híve maradt, aki a legkisebb lehetőséget, politikai mozgásteret is felhasználja elvei érvényesítésére. Egészen 2006-ig bírta, de valószínűleg rájött, hogy a hatalom morzsájánál, egyszerű képviselőségnél sokkal több szükséges a magyar politikai mezőnyben a valóságos befolyáshoz. Cikke megírásának idején az MSzP- SzDSz koalíció demokráciákban szokatlan hatalomkoncentráció birtokába jutott, mert a parlamenti helyek 72%-ának birtoklása mellett bízhatott a média vezérelte közvélemény által rendkívüli népszerűségnek örvendő Göncz Árpád támogatásában is. Tölgyessy úgy vélte, hogy a kialakult helyzet ellenére működőképes a magyar szisztéma, amelyhez hasonló csak a másik legfejlettebb exkommunista országban, Csehországban funkcionál. Kifejtette, hogy a parlament működésére alapozott politikai rendszerben az sem döntő probléma, ha a kormányt a konstruktív bizalmatlansági indítvány valósággal leválthatatlanná teszi.(211. old.) Tehát a kormányzati stabilitást, amit – tesszük hozzá — 1989-ben döntő fontosságúnak tekintettek a rendszerváltó pártok, elsősorban a választási rendszer teszi lehetővé. Ennek keretén belül lehetőség van a kormányzó párt részéről a miniszterelnök cseréjére éppen úgy, mint előrehozott választások kiírására. (212. old.) Igaz, de mindkét eset a hatalom birtokosainak javát szolgálja, mert tovább stabilizálja helyzetüket akkor is, ha kormányuk rosszul működik (Mint ez Medgyessy Péter leváltásakor történt), sőt arra is alkalmas lehet, hogy meghosszabbítsák az előírt 4 éves ciklust, ha számukra kedvező időpontot tudnak kiválasztani a rendkívüli választásokra. (Ez merült fel a szocialista pártban 2003-ban, amikor az 50 %-os közalkalmazotti béremelés után elsöprő önkormányzati választási sikert értek el, s még másfél év múltán is magasan vezették a közvéleménykutatási statisztikákat.)
Tölgyessy a politikai rendszer 1996-ra már kirajzolódó gyengeségei ellenére kiállt a neki is köszönhető szisztéma lényege mellett, ismételgetvén a kormányozhatóság fontosságát, azt, hogy a választási rendszer szembetűnő aránytalansága nem a rendszer, hanem a politikai tagoltság sajátosságának a következménye. Megállapította, hogy a végrehajtó hatalom működését a hatalommegosztás rendszere és a „közvélemény uralma” megfelelően kordában tarthatja. Törvényes eszközként pedig működik az Alkotmánybíróság, amely lenyesegetheti a hatalom megosztás torzulásai (213. old.).
Egyedül az önkormányzati rendszer működését bírálta, megállapítván, hogy kiterjedt jogaik ellentmondásban vannak azzal, hogy bevételeik háromnegyed része központi forrásból ered. Az elemzés óta eltelt évtized történéseinek ismeretében már tudjuk, hogy különösen éles ez az ellentmondás akkor, amikor a végrehajtó és az önkormányzati hatalom döntően más politikai színezetű. Nagyon fontos, a magyar történelmi hagyományt és az ésszerűséget hangoztató konzervatív érveket állított a megyerendszer megőrzése mellé Tölgyessy, amikor megfogalmazta:” Nálunk valódi hagyománya a megyéknek van, a megyei hatáskörök nagymérvű kiterjesztésével szemben azonban megokolt aggályok támaszthatók. Mégsem kellene a megyei autonómiáról eleve lemondanunk, az elvileg alulról ellenőrzött megyei önkormányzat számos feladat betöltésére lényegesen alkalmasabb, mint a kormánynak hierarchikusan alárendelt, középszintű közigazgatás.” (216. old.)
Egedy Gergely „Konzervativizmus és nemzettudat” c. írásában azzal indokolja a téma felvetését, hogy a diktatúra évtizedei a nemzeti problematika kényszerű háttérbeszorításával jártak együtt, ezért a kérdéskör mindenoldalú újragondolása rendkívül időszerű. Elismeri, hogy van igazság abban a leegyszerűsítésben, hogy a liberálisok számára a jelen, a szocialistáknak a jövő, míg a konzervatívoknak a múlt fontos. De nem illik megállni ennél a talán dehonesztáló alapesetnél a miért kérdésének feltétele nélkül. Ugyanis a konzervatív szemlélet azért tekinti fontosnak a múltat, mert tudja, hogy minden mai és jövendő téma a múltból ered, s aminek nincs története, arról nem is lehetnek helytálló tapasztalataink. Röviden ismerteti a nyugati konzervatív gondolkodók definícióit (John Gray, Burke, Scruton), amelyeknek az a lényege, hogy a történelem sohasem a mával kezdődik, helytelen politikai koncepció az, amely el kívánja vágni a múlthoz kötő tapasztalat szálait. Az emberi társadalom anyaga nemesebb annál, mintsem akadálytalanul lehetne vele kísérletezgetni, akár megalapozatlan „társadalmi szerződésekkel” megbontani organikus rendjét. A konzervatív a múltban mindig a konkrétan megragadhatót keresi, ami túlélte a história hullámveréseit, s ez az elem a nemzet. Nincs absztrakt emberiség, csak valóságosan megragadható francia, német, angol nemzet – hivatkozik a szerző de Maistre aforizmájára. (341. old.)
Az alapos elemzés pontról- pontra ütközteti a nemzethez való viszonyulást – kezdve a konzervatív aspektussal – , folytatva az előítéletességgel, a nemzettudattal, a nacionalizmussal, az állammal, a pluralizmussal, végül a globalizációval. Megállapításainak lényege, hogy nem zárja ki egyik megközelítés relevanciáját sem a konzervativizmussal. A nemzet kategóriája is változásban van az idők folyamán, hasonlóan más objektiválódott tudattartalmakhoz. Valamikor tartalma csak a nemzetségre, a törzsre terjedt ki, s mai tágabb értelmezése is tovább szélesedhet, de mindig csak értékeket megőrző harmonikus és szerves átalakulások révén. A konzervativizmus megszüntetve- megőrző képessége nagyon erős és hosszútávú. Ezért a nemzetek fennmaradása is átível a múlton és a jelenen át a jövőbe. Az emberiség együttműködésének, egymást megértésének és elviselésének éppen az a záloga, hogy egyedei nemzetként meghatározhassák magukat. Tartozzanak valahová, ahol mélyen és biztosan be vannak gyökerezve.
A szerző állítja, hogy a nemzetközi gazdasági és kulturális együttműködés terén azok a nemzetek sikeresek, amelyek megőrizték identitásukat, s arra építve, biztos talajon mozogva, érvényesíthetik sajátosságaikat, nemzedékek során felhalmozott tapasztalataikat. Hiába egységesít, homogenizál a globalizáció, nem lehet sikeres, ha nincs tekintettel a heterogenitásra, vagy nem tűri az olykor bekövetkező fragmentációt. Ahogyan a természetvédő ökológia is tanítja: a fajok, egyedek megőrzött sokarcúsága, az ökológiai diverzitás nélkül elképzelhetetlen az élhető természet fennmaradása, úgy a társadalom is elszürkül, monotonizálódik, s elveszíti megújulási képességét, ha a globalizáció semmibe sem veszi a múlt és vele együtt a nemzet felhalmozott kulturális kincseit, értékeit és tapasztalatait. Az utóbbiakat már a recenzens tette hozzá Egedy Gergely mindenképpen továbbgondolásra érdemes írásához.
A néhány éve elhunyt Rabár Ferencet Hieronimy Ottóhoz hasonlóan a szociális piacgazdaság megvalósíthatásának kérdése foglalkoztatta „A jóléti állam: emlék vagy jövendő?” c. tanulmányában. Az íráson meglátszik, hogy évekkel később, több magyarországi tapasztalat birtokában, s hogy az újabb nyugati szakirodalom ismeretének feldolgozása segítségével készült. Az ő kiindulópontja is a klasszikus szociális piacgazdaság- elmélet, de megfogalmazza a szabadversenyes, friedmani koncepció kritikáját is, Nicolas Barr, Christopher Pierson, Jeremy Rifkin és P. Taylor- Gooby gondolataiból kiindulva.
A jóléti állam definíciójával birkózva megállapítja, hogy ezen a téren sincs közmegegyezés a szakirodalomban, sokan relativizálják a fogalmat, egyesek közbeeső útnak tekintik a jövő felé, mások a társadalmi fejlődés valamiféle végeredményének. Rabár gondolatait az válthatta ki, hogy a Bokros Lajos vezényelte programmal a Horn- kormány alatt hazánkba is begyűrűzött a jóléti állam kritikája, amelynek nyomán súlyos gyakorlati lépéseket is tett a kormányzat. E felfogás szerint a jóléti állam csődöt mondott, mert /1/ nem ösztönzi a munkát és a tőkét megfelelő működésre, /2/ nem elég termelékeny, elősegíti a bürokrácia növekedését és növeli az állami szektor részesedését, /3/ nem hatékony, ugyanis a termelőket, s nem a fogyasztókat részesíti előnyben, /4/ végeredményben nem érte el célját: nem szűnt meg a szegénység és a kiszolgáltatottság, /5/ despotikusan ellenőrzi bürokráciájával a társadalmat, s a nem rászorulókat támogatja, /6/ szabadságellenes, mert kizárólagosságot idéz elő a szolgáltatások választásakor, valamint túladóztatja az állampolgárokat, /7/ a társadalmakon belül, miközben feltartóztathatatlanul öregszenek, növekszik az eltartottak aránya, /8/ robbanásszerűen drágul világszerte az egészségügyi ellátás.
Rabár Ferenc rámutat, hogy a diagnózis lényegi elemeket is tartalmaz, de a kiváltó okok tekintetében felületes, hiszen éppen a gazdasági életben világszerte végbemenő folyamatok tendenciáját nem ragadja meg. Például a munkanélküliséget átmeneti, közgazdasági tényezők által kiváltott jelenségnek tekinti, pedig mögötte a hatalmas arányú technikai fejlődés húzódik meg, amely létét hosszútávon determinálja, sőt nagyságát növeli, ugyanis tömeges munkaerő- helyettesítés következett be a gazdaság szinte összes szektorában (számítógépek, robotok, géntechnika stb.) A munkanélküliség ugyanakkor csökkenti a globális jövedelmeket, kereslethiányt idéz elő. A technikai fejlődés olyan mértékben helyettesíti a munkát tőkével, hogy idővel akadályozni fogja a tömegfogyasztást, amelynek szerves részét képezik a jóléti kiadások. Az utóbbiak csökkentése tovább szűkíti a keresletet, s fokozza az üzemi racionalitást, növelvén a munkanélküliséget. (392. old.) „Ilyen körülmények között – folytatja – az a panasz, hogy egyre kevesebb ember tart el egyre többet, nevetségessé válik, hiszen a probléma megoldása nem a nyugdíj- korhatár emelése, hanem a csökkentése volna.” (393. old.) Az egészségügyi kiadások csökkentése sem célravezető, hiszen éppen olyan keresletnövelő ágazat, mint a többi, legfeljebb a tőke érdekérvényesítését bonyolítja a közösségi intézmények közbeiktatódása.
A tanulmány hangsúlyozza: nem minden tevékenység gazdaságtalan, amely mögött nincs piaci ösztönzés. Az anyagi motivációkat a jóléti állam kritikusai leegyszerűsítik a profitszerzésre. A „piac” varázsszava hamisan cseng, mert a piacosítás nyomán feltartóztathatatlanul bekövetkezik a termelők koncentrációja és monopol helyzetbe kerülése, s az állami szociális védőernyő, összefogás, biztosítás nélkül az állampolgárok kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek.
Rabár írása végén felteszi a kérdést: Mire jutottak volna a szegények a jóléti intézkedések nélkül? Kifejti azt is, hogy állami szociális gondoskodás nélkül a társadalom jórésze visszaszorul a tradícionális, ám a demográfiai válság miatt, lassan felszámolódó családi keretekbe. S mivel jobb rájuk szorulni, mint egy a köz érdekében hivatás szerűen működő állami gondoskodásra? A szerző a közgazdasági gondolkodás terén elterjedt konformizmusnak tulajdonítja, hogy a jóléti állam kritikája erősebb, mint a mellette szóló érvek, amelyek – bizonyítja – semmivel sem gyengébbek.
Akik jól ismerik Gransztói György munkásságát meglepődhetnek azon, hogy a medievalista és nemzetközi politikai szakértő az erkölcs és a politika összefüggéséről értekezet a Magyar Szemlében (2000. október). Írását, mint annak címe is tanúsítja európai csatlakozásunk közelsége ihlette: „Erkölcs és politika európai csatlakozásunk küszöbén.”(465- 478. o.) Néhány év EU- tagság tapasztalatával a hátunk mögött nyugodtan kijelenthetjük, hogy a magyar politikai mezőny viselkedése nemhogy közeledett volna az állítólag magasra tett európai mércéhez, hanem még távolodott is tőle. A pártok, politikusok ígérgetése, népszerűség hajhászása, populizmusa minden korábban elképzelt szintet túlhaladott a 2002. és 2006. évi parlamenti választási harc során. A jeles kutató figyelmeztetése tehát süket fülekre talált. Talán túlértékelte a nyugat-európai társadalmak etikusságát, politikusaik korrektségét, amikor abban reménykedett, hogy van hová felzárkóznunk? Aki már hallott az olasz politikai mezőny harsány populizmusáról, a görög korrupcióról vagy a brit demokrácia tudatosan felvállalt többségi kizárólagosságáról, az talán nem lepődik meg annyira a magyar viszonyok romlásán. Granasztói kiváló ismerője az európai viszonyoknak. Az a megjegyzése, hogy „akik azt hiszik, hogy az állam, például a plurális demokrácián alapuló modern állam modellje mindenütt hasonló, és ebben az általános, modellszerű formában történelmi, természet adta szükségszerűség.”(467.o.) – már tanulmánya megjelenésekor kijózanítható lehetett volna. Ezt folytatva kifejtette, hogy „az európai államok, szoros összefüggésben a legitim erőszak erkölcsi problémájával” négy különféle modellen alapulnak. A katolikus (jezsuita), a protestáns etikák mellett a francia forradalom óta a materialista modellek is jelen vannak. A modellekben az a közös, hogy harc folyik bennük a célközpontú és a felelősségközpontú felfogás között. A szerző a felelősség etika fontosságát hangsúlyozza, amely számol a politikai tettek következményeivel, s azzal, hogy utólagosan igazolniuk kell a döntéshozóknak tetteiket. Azonban a felelősség etika szellemében politizáló aktorok sem tudhatják pontosan, hova vezetnek döntéseik, mert – Granasztói szerint – „jó dolgokból rossz, rossz dolgokból pedig jó születhet.” (468. o.) Az ellentmondást csak a hit és a szeretet hidalhatja át.
Ez a felfogás nem osztja a konzervatívnak tekintett organikus fejlődés- mítoszt, a harmónia fontosságát a politikában, hanem számol a nagy megrázkódtatásokkal, a váratlan fordulatokkal, amikor „a politikai színpad kiürül” és az ösztönös cselekvés, az aktivitásból kinövő megújulás következik be. Európa – a szerző szerint – ilyen helyzetbe került, amikor a második világháború végén a két az európai kultúrán kívüli hatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió, abszolút erőfölénye világossá tette hanyatlását. A színpad a drámai események nyomán mégis benépesült, mert megjelentek azok a politikusok akik képesek voltak anticipálni a jövőt, az európai tradíció és szellemiség megújulását. Még egyszer nem fordulhat elő az a barbárság, ami végigsöpört a kontinensen (totális háború, holokauszt, a vesztesek kiszolgáltatottsága a győzőknek) – írja A veszteseket, a bűnök elkövetőit nem bosszulták meg (legalábbis Nyugat- Európában – Sz. A. F.), hanem segítették talpra állásukat, de megkövetelték tőlük az új etika követését. A fragmentált nemzetállamokból álló Európa jövőjét kizárólag egysége megteremtése révén tudták elképzelni. Új szakasz kezdődött az 1989- 90-es nagy kelet-európai átalakulással, amely új szereplők felléptetését tette lehetővé az egyre szervesebben összeforró színpadra. A nagy kísérlet csak akkor lehet sikeres, ha minden nemzet megőrizheti hagyományait, miközben toleráns mások értékei iránt. Az értékek közül Granasztói György a konfesszionális értékeket tekinti a legfontosabbaknak. Arra viszont nem tér ki, hogyan megy majd végbe az egymástól sokban eltérő katolikus és protestáns etika mellé az ortodox, sőt Törökország meghívásával az iszlám etika felzárkózása.





2. Magyarországon máig nem vált önálló diszciplínává a politikatörténet, pedig fontos adalékokat nyújthatna a politológiai- politikai jelenségek megmagyarázásához. Különösen az összehasonlító politikatörténetben rejlenek nagy lehetőségek, mind a történelmi, mind a nemzetközi párhuzamok megfelelő felhasználása révén. Ha tudjuk is, hogy két egymástól térben és időben eltérő esemény sohasem mehet végbe azonos módon, a megélt, letisztult történelmi tapasztalatok nagy segítséget nyújthatnak mai jelenségek megértéséhez. Sok esetben lerövidíthetik még akár a döntések meghozatalához szükséges időt is a jól felállított történelmi hasonlóságokat tartalmazó „képletek”. Jól ismert a történelmi konfliktusok ki- ki újulásának problematikája, amely mögött nem lehet tagadni az ismétlődés vagy a tradíciókövetés, átadás elemeit. Hazánkban, amikor a politikai rendszerváltozással egy időben kitört a társadalomtudomány a korábban ráerőszakolt, majd a kutatók többsége által csak fokozatosan levetett marxista- leninista elzártságból, elsősorban a jogtudomány és a szociológia felől indult meg a változás. Érthető, hiszen a totalitarizmus idején elsősorban az alkotmányosság és az emberi szabadságjogok sérültek, amit a jogászoknak kellett orvosolni. Másrészt, a továbbhaladáshoz nélkülözhetetlen volt a társadalom valós állapotának ismerete, amit főleg a szociológiatudomány tárt fel. Talán ezért is szorult háttérbe ekkor a politikatörténet, annak ellenére, hogy nálunk már a második világháború előtt jelentős eredményeket ért el – jórészt francia hatásra, többek között Kosáry Domokos révén – az összehasonlító történelemtudományi, s azon belül a politikatörténeti irányzat, amely néhány éven keresztül idegen nyelvű folyóiratot is fenntartott.(A „Revue d’histoire comparée. Etudes Hongroises. Nouvelles série”-nek 24 kötete jelent meg 1946-ig.) Ismeretes, hogy német nyelvterületen már évtizedek óta komoly szaktudományos bázisa (kutató intézetek, tanszékek, folyóiratok) van a „zeitgeschichté”-nek, azaz a jelenkorkutatásnak, amit – némi, szükséges megszorítással – akár a politikatörténet magyar megfelelőjének is tekinthetünk.
Nem kedvezett a politikatörténet hazai művelésének az évtizedekig tartó túlzott átpolitizáltság, például az MSzMP Párttörténeti Intézetének privilégiumai, másrészt egy sor rossz történészi beidegződés, amely sok szempontból jogosan tekintett gyanakvóan a „lehetett volna-e másképp?”- szerű tudománytalan kérdésfeltevésekre, amelyek jó része a túlzott marxista elvárásoknak igyekezett eleget tenni. A történész- szakma védekezésül a történelmi determinizmusnak tett szükségtelen engedményeket, valamint bezárkózott a levéltárakba, s csak olyan témákat fogadott be, amelyek forrásbázisa szinte kizárólagosan archív anyagokon nyugodott. Megfeledkezvén arról, hogy a 20. század második felétől kezdődően az egész világon megváltozott a história forrásbázisa. Megszűnt a korábbi alapos bürokratikus nyilvántartás. Egy- egy titkos telefonbeszélgetésnek, utasításnak, kihallgatási jegyzőkönyvnek nagyobb szerepe lehet a történelmi- politikai folyamatok irányításában, mint korábban a kongresszusoknak vagy a parlamenti döntéseknek. Különös, hogy ezt a változást éppen a totalitárius viszonyokat a saját bőrükön legjobban érző kutatók nem észlelték eléggé, hiszen mind a nácizmus, mind a kommunizmus alaposan átstrukturálta a lehetséges forrásbázisok körét.
Nem segítette a politikatörténet kifejlődését a 19. században csaknem kizárólagosan művelt, politikatörténetként is értelmezhető eseménytörténet, majd a rá reakcióként elterjedt 20. századi szellemtörténet sokáig tartó uralma. Ugyanis ezeket a hagyományos irányzatokat a francia Annales kör által kezdeményezett, majd divatként világszerte elterjedt „mindennapi élet kutatás” követte. Az a társadalomtörténeti irányzat, amely alaposan megújította ugyan a történettudományt szociológiai, demográfiai és egyéb interdiszciplináris elemeket belesűrítve, de a politikai mozgatórugókat továbbra is háttérbe szorította, illetve leegyszerűsítve, sematikusan értelmezte. Különösen az egykori szovjet érdekszférában, ahol egyszerűen olvashatatlanná váltak a történelmi munkák, mert előre tudni lehetett, hogy a konfliktusokban mindig a szegény, elnyomott „osztályok” és népek- nemzetiségek oldalán van az igazság.
A konzervatív történelem- és politika szemlélet nincs annyira belemerülve a közelmúlt történéseinek értelmezésébe, mint más irányzatok. Kevésbé hajlamos egy- egy kivételesnek tekintett társadalmi réteg elfogult értékelésére, mint a liberál- radikalizmus a polgárság, a népiség- populizmus a parasztság vizsgálatakor. Inkább a történelmi- politikai események egészének kutatása köti le, nem hisz ugyanis általában abban, hogy léteznének a társadalomban kivételes elbírálásra méltó, haladó vagy ellenkező előjellel: retrográd rétegek- osztályok. A történelem során végbemenő folyamatok teljessége, a harmónia megléte vagy hiánya érdekli leginkább a konzervativizmust, miközben előszeretettel foglalkozik a történelmi személyiségek etikai viselkedésének összetevőivel. Mivel nyugaton nagyobb bázissal és többrétű hagyománnyal rendelkezik, valamint évszázadokra tekinthet vissza, gyakrabban nyúl a régmúlt történéseinek kutatásához, új értelmezéséhez. A politikatörténet tehát – véleményünk szerint – csak a fentieket figyelembe vevő megszorítással azonos a jelenkortörténet írással, akár régebbi eseménysorokat is górcső alá tehet, mai problémáink jobb megértéséhez.
A korai történelmi konfliktusok értelmezését megkönnyítheti a tudomány új eredményeinek alkalmazása, és ezen a téren egyáltalán nemcsak a technikai fejlődés által kiváltott korszerű metódusokra gondolunk. Miért ne lehetne újraértelmezni – mondjuk – a régi háborúkat a mai ún. biztonságpolitikai szemlélet segítségével? Vajon nem újíthatná-e meg például a történelem során végbement hatalmas vándorlások, hódítások magyarázatát a napjainkban megélénkült migrációkutatás, amely szívesen nyúl olyan eszközökhöz, amelyeket korábban nem alkalmaztak. Akár az egyenlőtlen fejlődés elméletére, akár a globális szívó- és taszító hatásokra is gondolhatunk. Furcsa még leírni is, de a honfoglalás korában valójában meg- megújuló, tömeges „nemzetközi migráció” ment végbe.
Minden ellenkező vélekedéssel szemben a konzervatív kutatóktól, így Herczegh Géza akadémikustól sem állnak távol az újszerű megközelítések, kérdésfeltevések, amelyek méltán keltenek figyelmet társadalomtudományi körökben, különösen a hasonló világszemléletű kutatók között. A Magyar Szemle folyóirat köréhez tartozó gondolkodók összetartásán kívül nyilván ez is hozzájárult ahhoz, hogy legújabb könyvéről („Peres örökségünk” – Magyar Szemle Könyvek, 2005.) két neves történész és közéleti személyiség, Gergely András és Jeszenszky Géza is recenziót írt.(Magyar Szemle, 2005. dec. 150- 159. o.) Meglepő módon mindkét recenzens kihangsúlyozta, hogy a szerző nem történész, céhen kívüli. Jeszenszky Géza leszögezte, hogy csak a 20. század történéseiről írt tanulmányairól nyilvánít véleményt. Gergely András pedig úgy fogalmazott, hogy „nem történész, de a történelem nagyon érdekli.” (154. o.) Megjegyezzük: annyira, hogy már 19 éve, 1987-ben maradandó értékkel bíró szintézist jelentetett meg „Magyarország külpolitikája. 896- 1919.” címmel a Kossuth Könyvkiadó gondozásában, majd l999-ben „A szarajevói merénylettől a potsdami konferenciáig. Magyarország a világháborús Európában. 1914-1945.” címmel éppen a Magyar Szemle Könyvek sorozatában. Nem is hagyta szó nélkül a szerző a különben elismerő bírálatokat, mert válaszolt rájuk „A magam mentsége” c. írásában a folyóirat következő számában. (M.Sz. 2006. február, 183- 186. o.) Elmondta, hogy nem „annak ellenére” foglalkozott Magyarország történetének fontos fejezeteivel, hogy nem történész, hanem nemzetközi jogász, alkotmánybíró, s az ENSz Nemzetközi Bíróságának tagja is volt, hanem éppen a hivatása gyakorlása közben tapasztaltak miatt, ugyanis „közfelfogásunk…kevéssé veszi tudomásul a nemzetközi tényezők történelmi hatását. A szaktörténészek persze joggal hivatkozhatnak számtalan forráskiadványra, kitűnő monográfiákra, amelyek ezekkel foglalkoztak, de ezek ritkán törik át a szakmai berkeket körülvevő falakat, és eredményeik nem válnak közkinccsé. Az úgynevezett „marxista” történetírás a „külső” tényezőket szándékosan mellőzte, mert nem voltak az osztályharcok sorába kényszeríthetők.”(183. o.) Megemlítette az egyetemi hallgatók nemzetközi viszonyokkal kapcsolatos ismereteinek hiányosságait, s visszatért könyve néhány hangsúlyos megállapítására, amelyekkel – szerinte – joggal figyelmeztetett ezekre a hiányosságokra.
Teljes mértékben osztjuk a szerző véleményét, főleg fenti, a politikatörténet, az interdiszciplinaritás és a komparatisztika fontosságára vonatkozó megjegyzéseink alapján. Azt a véleményünket sem hallgathatjuk el, hogy a magyar politikatörténetírás nemzetközi kérdésekkel foglalkozó vonulatának valamiféle válságát tapasztaljuk. Részben amiatt – amit Herczegh Géza is hangsúlyozott –, hogy hiányoznak a koncepciózus szintézisek, valamint a szakma érzékelhető elefántcsont- toronyba zárkózása következtében. Malíciózusan jegyezzük meg, bár nyilván szubjektíven, s a nemzetközi politikatörténet iránti elfogultsággal, hogy az utóbbi évek két legalaposabb, legmegformáltabb, témába vágó könyve a szorosan vett történész- céhen kívül született. Herczegh Géza 1914-45 közötti magyar külpolitikát taglaló említett művére és Czettler Antal: „A mi kis élet-halál kérdéseink” c.(Magvető, 2000.) a Kállay- kormány második világháború alatti külpolitikai erőfeszítéseivel foglalkozó monográfiájára gondolunk. Mindketten jogászok, egyiküket sem verte bilincsbe a korábbi évtizedekben a sematikus történelemszemlélet, mert úgy látszik a konzervativizmus kevésbé hajlik az éppen uralkodó tudományos mainstream nézőpontjainak elfogadására. Ezek a munkák végre teret adtak, a – hangsúlyozzuk – elfogultság nélküli nemzeti szempontoknak. Nem gyakorolták könyveikben a megszokott bűnbánatot a magyarság állítólagos 20. századi negatív beállítottsága miatt. Nyilvánvalóan azért sem, mert témaválasztásukból eredően a megfelelő nemzetközi összefüggésrendszerbe helyezték hazánk politikatörténetét.
Herczegh Géza gyűjteménye kritikusai által túlságosan széles spektrumúnak talált kínálatáról csak annyit mondanánk: vegyék kézbe a konzervatív Szekfű Gyula, a liberális Marczali Henrik vagy a marxista Molnár Erik közleményeinek jegyzékét, s tapasztalhatják, hogy a formátumos kutatóktól, szerzőktől sohasem állt távol bizonyos mértékű tematikus és kronológikus „kalandozás”, ha biztosak voltak a kérdésfeltevések indokoltságában, s éreztek magukban elegendő szakmai felkészültséget a koherens válaszok kimunkálásához.
A kötet első, legterjedelmesebb tanulmánya „A honfoglalás Anonymus előadásában” címet viseli és szakít a kérdés hagyományos tárgyalási módjával, amely elsősorban a középkori szerző személyére fókuszál, s abból indul ki, mikor élhetett a neves előd. Herczegh Géza vitathatatlannak tekinti a gesta történelmi forrásértékét, mert nem elsősorban irodalmi alkotásnak, hanem történelmi munkának minősíti: „A hajdani királyi jegyző kilétének kérdésénél jóval érdekesebb maga a mű. A Gesta Hungarorum a magyar történetírás legrégibb ránk maradt terméke…számomra az a lényeges, hogy a Gesta a magyar történelem nyitányáról, a honfoglalásról szól, és kora politikai elitjének történelmi felfogását, identitástudatát tükrözi.” (7- 8. o.) Néhány oldallal később azt is kijelenti, hogy Anonymust „széleskörű tájékozottság, magas tudományos igény jellemezte.” (10. o.) Nem azt tekinti – az Anonymus kérdés sok eddigi kutatójánál tapasztalt, kizárólagos forráskritikai szemléletből fakadó – elsődleges szempontnak, hogy mi téves vagy csupán az irodalmi fantázia terméke a műben, hanem azt, hogy mi az, ami hiteles benne, amit más források közvetlenül vagy közvetve lényegében ugyanúgy tartalmaznak. Herczegh Géza körültekintő elemzése, amely a szakirodalom alapos ismerete és kritikai áttekintése segítségével készült, arra figyelmeztet, hogy nincsenek a tudományban véglegesen megoldottnak tekinthető kérdések. Egy új kor, új módszerek, ismeretek, nemzetközi kitekintés birtokában átértékelheti a korábbi történések lényegét, és gyakran meg is teszi. Már csak abból fakadóan is, hogy mások a szempontjai. Esetünkben például nem feltétlenül a nemzet korabeli nagyságának, erejének, nemzeti- etnikai homogenitásának igazolása, mint ahogyan elődeink szempontrendszerében általában kiemelkedő helyet foglalt el. Napjainkban az etnikai reneszánsz kérdésfeltevéseinek megfelelően előtérbe kerültek ismét a származás, az eredet problémái. De a nemzeti sorskérdéseknek hagyományosan nagy teret szentelő, egykor konzervatívnak tekintett aspektus – Herczegh Géza tanulmánya a példa rá – ma már elfogadja azt a korábban dehonesztálónak tekintett realitást, hogy a népek- nemzetek kialakulásában, karakterük megszilárdulásában különféle elemek játszhatnak szerepet, anélkül, hogy ez valamit is levonna a végbement folyamat értékéből. Szerzőnk azon a véleményen van, hogy a honfoglalás kori államalakulatok néptömegei és vezető rétegei között általában nem volt etnikai azonosság, és a folytonosságot – az egykori nemesi szemlélettel szemben – inkább a köznép képviselte. Ez a felfogás lényegében ugyanarra a következtetésre jut, mint korábban jeles régészünk, László Gyula.
Izgalmas, mai szempontot jelent a műben a demográfiai kérdésfeltevés. Herczegh Géza vitatja sok korábbi szerző álláspontját, miszerint egy mintegy félmilliós magyar tömeg préselődött volna át, viszonylag rendezetten az akkor még meglehetősen vad és civilizálatlan kárpáti hágókon. Szerinte a magyarrá alakult népesség nagyobb része már jelen volt a Kárpát- medencében 895- 96-ban. Úgy fogadja el tehát a „kettős honfoglalás” teóriáját, hogy közben nem osztja azok nézetét – elsősorban Kristó Gyuláét, akire egyébként gyakran elismerően hivatkozik – akik szerint a honfoglaló magyarok számszerű kisebbségben lévén, később asszimilálták az itt talált, népesebb vegyes, szláv, gepida stb. lakosságot. A honfoglalás tehát „két etnikailag egymáshoz közel álló, nyelvileg – legalábbis részben – azonos nép – a ’késő- avarok’ és Árpád magyarjainak találkozása volt, akiknek teljes összeolvadása gyorsan mehetett végbe.” (32. o.) – vonja le a következtetést. Hangsúlyozza, hogy a „névtelen jegyzőnél” hitelesebb képet senki sem rajzolt a honfoglalásról. Lehet részleteiben vitatni a ránk maradt gestát, de más honfoglalás kori forrásokkal és a különböző tudományágak eredményeivel szembesítve megállapítható, hogy az általa leírt történet hiteles.
Példa a tanulmány arra, hogy a szakirodalom lényegének birtokában, új szempontok alkalmazásával, a politikatörténeti elemzés eredményes lehet. Ha véleményt nyilváníthat a honfoglalásról a korabeli temetőket kutató régész, a fennmaradt krónikákat és okmányokat tanulmányozó történész, a nyelv történeti fejlődését elemző nyelvész, a néprajzos, akkor miért ne tehetné ugyanezt a jog- és politikatörténetben jártas gondolkodó – vallja Herczegh Géza, aki további írásaiban már jóval közelebb lép a mához, vizsgálván Magyarország török uralom alóli felszabadulásának nemzetközi körülményeit, a reformkori ország nemzeti ellentéteinek okait és nemzetközi összefüggéseit.(Történelmi demográfiával foglalkozó kutatóként nem tekinthetünk el attól a megjegyzéstől, hogy a 19. század első felében még nem azok a nemzetiségi arányok voltak jellemzők Magyarországra és a Habsburg Birodalomra, mint évtizedek múltán, az első világháború előestéjén. A csehek és a szlovákok együttes létszáma csak a 21. század elejére érte el a magyarokét, a románok 9 milliós adata pedig a 19. század végéről származik, amikor már a magyarság is elérte ezt a lélekszámot. A Monarchia relatív szláv többségéről pedig csak annyit, hogy ez csak a 20. századra 5 millióra gyarapodott lengyelség beszámításával jön ki, de köztudott, hogy ez a nemzet politikailag szinte semmiben sem haladt együtt a nagyorosz befolyás alatt élő többi szlávval. Vö. H.G. 103. és 115. old.)
Különös erővel vonzzák a szerzőt a neves történelmi személyiségek megítélésének kérdései. Klasszikus történetírói módszerrel rakja össze azokat a mozaikszerű forrásokat, amelyek alapján rekonstruálja a fiatal Széchenyi István találkozását Metternich kancellárral. 1981-ben Németh László, Illyés Gyula és Féja Géza irodalmi művei ihlették a Görgei probléma megvizsgálására. Nem volt hajlandó állást foglalni abban a kérdésben, amit a fenti jeles szerzők egyaránt feltettek, de egymástól meglehetősen eltérően válaszoltak meg: „áruló vagy hazafi volt-e?” Megállapította, hogy egymásnak gyakran ellentmondó lépései híven tükrözték a magyarság akkori tragikus helyzetét. Megszívlelendő az a szempontja, amellyel felhívja a figyelmet arra, hogy egy alig harmincéves fiatalember mindössze egy esztendő alatt bekövetkezett felemelkedése és bukása, párhuzamosan hazája sikerével és vereségével, nem mehetett végbe ezek nélkül az ellentétek nélkül. (120. o.)
A tanulmánykötet további írásai már közelebb hoznak bennünket a mához. Nagy Imre, Kádár János politikai döntéseinek értékelése és Bibó István, az egykori mester munkásságának mérlegre tétele, valamint elhelyezése saját kora politikai irányzatai között számos új megállapítást tartalmaz. Herczegh Géza etikai nézőpontja maximálisan érvényre jut ezekben a már politikai rendszerváltozás után nyilvánosságra került művekben. A Nagy Imréről írt „rövid megemlékezés” még a forradalom miniszterelnökének rehabilitálása előtt született. Vitatja a megítélésével kapcsolatos sztereotípiákat, amelyek irrealitással, jóhiszeműséggel, azaz egy politikusnál hibás hozzáállásnak minősülő viselkedéssel vádolják. A szerző szerint Nagy Imre jól ismerte azokat a nemzetközi körülményeket, amelyek a forradalom és szabadságharc sorsát alapvetően meghatározták: a szuezi válság alakulását, az Egyesült Államok passzív hozzáállását, a kínaiak, románok kérlelhetetlenségét, Tito hintapolitikáját és magyarellenes előítéleteit. De – állapítja meg – döntéseiben ekkor már nem ezek a determinációk voltak meghatározók, hanem az események sodrában „hatni kezdett a szerep belső logikája…Az, akit egyszer a nép a maga vezérének választott, hogy függetlenségét megtestesítse, vágyait megvalósítsa, az a körülmények mégoly kedvezőtlen alakulása folytán sem érheti be másod- vagy harmadrangú szereppel.” (154. o.)
Közvetlenül a rendszerváltozás előtt váltak ismertté Micsunovics moszkvai jugoszláv kötet terjedelmes emlékezései, amelyek többé- kevésbé feltárták, mi történt a jugoszláv követségen 1956 novemberében.(Micunovic Veljko: Tito követe voltam. Moszkva, 1956-1958. Bp. Interart, 1990.) Nagy Imrének, akit Joszip Broz Tito ígéretével csábítottak be a diplomáciai védettséget élvező épületbe, a kommunista párt revizionista, a forradalom és a miniszterelnök mellett állást foglaló tagjaival együtt, több alkalommal lett volna lehetősége megalkudni élete és egzisztenciája megvédése érdekében az agresszorokkal. Nem tette, mert etikailag nem tartotta volna helyesnek, azok után a döntések után, amelyeket október 28-tól kezdve meghozott. Viselkedése történelmi szerepvállalássá nemesült, bizonyítván, hogy nem az idegen imperializmus bábja, hanem népe- nemzete szolgálatát komolyan vevő homo politicus. Olyan erkölcsi lény, akit a fentieknél magasabb rendű szempontok vezérelnek. Ezért Tito, tapasztalva hajlíthatatlanságát, már november 11-i pulai beszédében elfordult tőle. Herczegh Géza Kossuth Lajos 1849 tavaszán tanúsított viselkedésével és érvelésével állítja párhuzamba Nagy Imréét. Emlékeztet rá, hogy a miniszterelnök ismerte Kossuth korabeli beszédét, mert idézte a Függetlenségi Nyilatkozat centenáriumán (1949. április 14.). Kossuth sem alkudott meg ellenfeleivel, pedig jól látta, hogy a nemzetközi feltételek kedvezőtlenek. Nagy Imrének azonban nem sikerült emigrációba menekülnie, mert a szovjetek, a számára hitszegően „szabad elvonulást” ígérő Kádár János közreműködésével, tőrbe csalták és elrabolták.
Aki Nagy Imre tragédiáját értelmezi, az nem lehet közömbös Kádár János szerepe és politikai habitusa iránt. Herczeghet sem hagyta nyugodni a kérdés, s egy évtized múltán, a Magyar Szemle hasábjain meg is jelentette, majd a kötetben újra közölte terjedelmes Kádár- tanulmányát, amelynek középpontjában a több, mint 3 évtizeden át teljhatalmú politikus életútjának etikai kisiklásai, vétségei állnak. A szovjet blokkban különösen szokatlan volt Kádár János általános rezerváltsága, erőltetett szerénysége. Szigorúan elzárkózott az életét kísérő politikatörténeti események kommentálásától. Nem vette jó néven azokat a párttörténészi próbálkozásokat sem, amelyek megkísérelték hatalma megszilárdítását valamiféle sikertörténetnek beállítani. Bizonyára a döntő történelmi helyzetekben elkövetett súlyos megingásaira emlékeztették.
A szerző Aczél Györgyöt idézve sorolja fel azt a mintegy féltucatnyi, kommunista politikustársak és magyar polgárok százainak vagy ezreinek (?) életébe került erkölcsi vétséget, ami szorosan tapadt Kádár személyéhez illetve döntéseihez. Ismeri, de terjedelmi és műfaji korlátok nem tették lehetővé számára, hogy behatóan reflektáljon Huszár Tibor és Varga László monografikus Kádár- elemzéseire. (H.T: Kádár János politikai életrajza. 1912-1956. Szabad Tér – Kossuth kiadó, 2001. ; V. L. /szerk./: Kádár János bírái előtt. Osiris – Budapest Főváros levéltára, 2000.) Huszár megértőbben, a körülmények szorításában vergődő, felelős döntéshozóként, míg Varga tulajdonképpen erkölcsi nullaként ábrázolta Kádárt. Herczegh nem hozzájuk hasonló kategóriákkal dolgozik. Kijelenti, hogy ”Kádár nem erkölcsi fogalmakban gondolkozott, és feltehetően nem azon rágódott, hogy mikor követett el bűnt, hanem azon, hol, mikor és mennyiben hibázott.” (223. o.) Az MSzMP Központi Bizottsága előtti utolsó, drámai fellépése alkalmával sem erkölcsi, hanem csupán politikai felelősségéről beszélt. Hogy Nagy Imre nevét nem tudta kimondani, az a személye mélyén rejtőző, de elfojtott etikai szubsztancia meglétére utalt. A szerző szerint Kádár János életének utolsó esztendejében már gyötrődött hazugságai láncolatától, elkövetett politikai hibáitól és bűneitől.
„Bibó István válogatás nélkül” címet viseli Herczegh Géza polemikus tanulmánya a nagy politikai gondolkodóról, amely a „Demokratikus Magyarország” címen 1994-ben a Magvető Kiadó által publikált válogatás szempontjait a következőképpen bírálja:” Négyszáz oldalt tesznek ki az 1948 előtt írt tanulmányok, és mindössze hetvenoldalnyi terjedelem jut az 1956-ban és az azt követően írottakra…A kötet utolsó írásában (Levél a Magyar Közösség egyik tagjához) Bibó Donáth György és társainak nézeteire vonatkozó kritikáját védelmezi és ezzel a kötet összeállítója visszavezeti az olvasót 1947-hez, és azt a látszatot kelti, mintha Bibó 1956-os írásai rövid kitérőt, amolyan kisebb eltévelyedést jelentenének, és munkásságából csupán az 1945-1948 közöttiek rendelkeznének maradandó értékkel. Azok azonban, akik e sorokat olvasták, és remélhetőleg Bibó tanulmányait is, nagyon jól tudják, milyen hazug ez a kép, milyen hamis ez a beállítás…Az első magyarországi koncepciós per nem lesz kevésbé koncepciós, ha kiderül, hogy áldozatai egyik vagy másik kérdésben nem éppen korszerű nézeteket vallottak…Bibó kritikája a Horthy-korszakról egy jottányival sem csorbítja a Rákosi- vagy Kádár-rendszerről vallott bírálatának élét. Az arányok eltorzítása azonban a gyanútlan olvasót félrevezetheti.” (193- 194. o.)
Sorolhatnánk a magunk példatárából is a jeleit annak, hogy Bibó István milyen gyakran válik különféle politológiai, sőt politikai torzítások eszközévé. Bármilyen nemes és szakszerű filológiai valamint kiadói munkát végez például a Dénes Iván Zoltán által vezetett „Bibó István Szellemi Műhely – Alapítvány az emberi méltóságért” csoportosulás, amelyben a recenzens is tevékenykedett pár évig, érzékelhető a jeles előd nézeteinek egyfajta szocialista- liberális vágányra állítása. Különösen nyugtalanító volt, amikor a 2002-es parlamenti választások előtt a Kossuth klubban szocialista és szabad demokrata képviselők és ideológusok körében kísérelték meg Bibót ezen irányzatok örökösének beállítani. Herczegh Gézának igaza van, amikor az ilyenfajta kisajátítás ellen emel szót. Bibó életműve nem sorolható be egyik nagy politikai- szellemi irányzatba sem. Ha mégis szükséges lenne, akkor, mivel a Nemzeti Paraszt Párt illetve a Petőfi Párt tagja, sőt államminisztere volt, a legtöbb joggal a népi- nemzeti irány tarthatna formálisan igényt Bibó örökségére. Ez természetesen leegyszerűsítés és némiképp történelmietlen anakronizmus, hiszen negyedszázaddal halála után, teljesen átalakult az ő szavát használva „az európai társadalomfejlődés”, s tegyük hozzá: a magyar is. Ez viszont nem jelentheti azt, hogy átsorolható lenne egy másik politológiai eszmerendszerbe. Ha többször ki is jelentette, hogy bizonyos értelemben szocialistának vallja magát, ez csak saját korához kötve tekinthető érvényesnek. A második világháború utáni szocialista paradigmának 1956-ban, főleg Magyarországon, de világszerte is végleg befellegzett, minden utórezgés ellenére (1968 Párizsban, Berlinben
és nem utolsó sorban Prágában!). Ez Bibó munkásságából is kimutatható. Nem véletlenül használ tehát a megfontolt jogász, Herczegh, kemény szavakat, amikor erre figyelmeztet. Feltétlenül jogosult felemelni szavát a kisajátítás és a manipuláció ellen, hiszen ahhoz a kevés egyetemistához tartozott, aki a múlt század 40-es éveinek végén, az átmenetileg engedélyezett demokratikus próbálkozás vége felé, Szegeden még hallgathatta Bibó szemináriumát, tehát közvetlen átélője volt tanításainak. A tanulmány azt sugallja, hogy a bibói örökség olyan meghatározó és széleskörű, hogy bármelyik mai irányzat, köztük a mai magyar konzervativizmus is elődei közé sorolhatja. Igazolja ezt Bibó erős vonzalma a vallás és az egyházak történelmi szerepének témájához, feltétlenül magyar hazafisága és rendkívül magasra tett erkölcsi mércéje, amelyet elsősorban magára nézve tekintett kötelezőnek.
A politikatörténeten belül maradva, tisztán jelenkortörténeti elemzés a kötet utolsó tanulmánya a bős- nagymarosi kérdésről. Ha valaki igazán illetékes ebben az ügyben állást foglalni, az a szerző, hiszen hágai bíróként közvetlen betekintése volt a szlovák- magyar vita dokumentumaiba. A konfliktus politikatörténeti eredete kétségtelen. A pozsonyi hídfő Magyarország számára sérelmes, az 1947. évi békeszerződés alapján történt kiszélesítése tette lehetővé – miután a szlovák fél elég hosszú kétparti Duna- szakaszhoz jutott – az erőmű megtervezését. A sikertelen kommunista természetátalakító kísérletek tipikus példáit nyújtják az utókornak az azóta elmocsarasodott, gazdaságilag soha meg nem térülő vízierőműveket szolgáló, síkvidéki víztározók. Magyarországon, a rendszerváltásban tevékeny szerepet vállaló környezetvédők ezekre a negatív tapasztalatokra hivatkozva tiltakoztak az objektumrendszer megépítése ellen, miközben természetesen ez a mozgalom növelte a rendszerváltás lendületét. Sajnálatos módon Szlovákiában a téma másik, nemzeti aspektusa került előtérbe. Mindenáron fel kívánták építeni, mert a magyarok részéről tapasztalható tiltakozást az érintett területen élő magyar kisebbség sorsa iránti indokolatlan, túlzott és a csehszlovák állam szuverenitását befolyásoló érdeklődésnek tartották. Végül – paradox módon – északi szomszédunk sértette meg a magyar állam szuverenitását, amikor egyoldalúan elterelte a határfolyót. A környezetvédelmi és a nemzeti kérdés mellett sokáig teljesen háttérbe szorult a téma nemzetközi jogi megítélése, az, hogy a magyar határvonal ismét módosult, és ismét a szlovák fél javára. most a nemzetközi jog figyelembevétele nélkül, nem úgy, mint az 1947-ben Párizsban aláírt békeszerződés alapján. Ezen kívül tisztázatlanok maradtak a vízmegosztás és az erőműrendszer továbbépítésének nemzetközi jogi kérdései.
Herczegh Géza szerint az ügyben egyértelműen sérültek a magyar nemzeti érdekek, de ezt a magyar felet 1989 előtt és 1994 után képviselő baloldali politikai vezetés vagy nem ismerte fel, vagy nem tartotta fontosnak, előtérbe helyezvén a hozzá közel álló ún. vízügyi lobby érdekeltségét. Bizonyítja a tanulmány, hogy a Horn- kormány hamisan interpretálta a közvélemény előtt a hágai nemzetközi bíróság döntését, mert az nem volt negatív Magyarországra nézve, nem írta elő az erőműlánc továbbépítését, hanem lényegében helybenhagyta a kialakult helyzetet és a szembenálló felek kétoldalú tárgyalásainak körébe utalta a további lépéseket. Bibói gondolatból indul ki Herczegh, amikor rámutat, hogy a rossz, vagy tudatosan manipulált politikai döntések árát előbb- utóbb meg kell fizetni. Abban, hogy az 1998-as parlamenti választásokat az 1994-es elsöprő diadal után szoros küzdelemben elveszítette a szocialista- szabad- demokrata koalíció, fontos szerepet játszott, hogy szembehelyezkedett a rendszerváltó környezetvédelmi elvekkel. A magyar társadalom jelentős része számon tartotta az alig egy évtizeddel korábbi demokratikus változásokat, s ragaszkodott érvényesülésükhöz.

3. A Magyar Szemle Könyvek szerkesztősége 2004-ben először vállalkozott egy külföldön, Franciaországban megjelent politológiai munka magyar változatának megjelentetésére. Chantal Delsol „ A köztársaság, mint francia kérdés” c. kötetét a Presses Universitaires de France adta ki 2002-ben és a következő évben a Francia Morál- és Társadalomtudományi Akadémia a Louis Liard- díjjal jutalmazta. A könyvecske (140 oldal terjedelmű) nem keltett figyelmet nálunk addig, amíg be nem következtek a sajnálatos 2005 őszi és 2006 tavaszi franciaországi események: a külvárosi gettókban élő integrálatlan arab és afrikai fiatalok ösztönös lázadása, majd az értelmiségi munkanélküliség rémétől fenyegetett egyetemisták harcias fellépése. Pedig lett volna ok bőven tanulmányozására, hiszen Magyarországon a köztársasági eszmerendszer sajátos fénytörésben jelenik meg a szocialista és a szabaddemokrata politikusok és a mögöttük álló szakmai körök érvrendszerében. Hazánkban ezt a Nagy Francia Forradalom eszmeköréből levezethető demokrácia-koncepciót az elmúlt másfél évtizedben főleg Kende Péter hangsúlyozta. Az SzDSz szellemi holdudvara és politikusai nyomán a Magyar Szocialista Párt is gyakran hivatkozik rá 2002 óta, azzal érvelvén, hogy a konzervatív, korszerűtlen nemzetkoncepciónál, amely a nyelvi, kulturális és történelmi azonosságot helyezi előtérbe, korszerűbb és jobban beilleszthető az európai politikai rendszerbe az a republikánus felfogás, amely az ország történelmileg kialakult (hogy mikor és miként, s demokratikus elvek mentén vagy sem, azt nem vizsgálja) határai között élő állampolgárok összességét autonóm döntés nyomán létrejött közösségnek tekinti.
Magyarországon a rendszerváltozás óta, hol nyílt, hol látens vita folyik a kérdésről. Már 1989-ben szúrta a szemét a legkövetkezetesebb rendszerváltóknak, hogy a kommunista öltözékét alig egy hónapja levetkezett szocialista párt vezetői október 23-án, mellőzve bármiféle demokratikus politikai procedúrát – csupán a kádárista parlamentre hivatkozván – kikiáltották a köztársaságot. Elébe vágva az addigra már kialkudott, 1990 tavaszára tervezett, demokratikus elveken nyugvó, szabad országgyűlési választások nyomán majdan összeülő parlament döntésének. Azóta is finoman elhatárolódik egymástól a rendszerváltozás időpontjának meghatározásában a bal- és a jobboldal. Az utóbbi az 1990 áprilisi választásokat tekinti az első olyan legitim aktusnak, amely nyitánya lehetett az új politikai rendszernek. A címerkérdésben is összecsapott a két tábor. A konzervatív oldal természetesnek tekintette – királysági szimbolikája ellenére – a történelmi címer visszaállítását, míg a másik oldal az 1945 utáni változások nyomán kiválasztott jelvényre, az 1848-49-es Kossuth címer leegyszerűsített változatára voksolt, hivatkozván arra, hogy 1956-ban, a forradalom és a szabadságharc idején is ezt tekintette magáénak, tehát legitimnek a magyarság.
A magyar köztársasági eszme a nemzeti függetlenségért vívott küzdelmek során izmosodott meg, de legitimációját két körülmény kezdettől fogva gyengítette. A nemzeti önrendelkezésért folyó küzdelmek vagy elbuktak a nagyhatalmi túlerő miatt vagy nem eredményezték a nemzet egészének politikai autonómiáját. Míg például a csehek büszkén hirdetik, hogy ők „republika”, hiszen mind 1918-ban, mind 1945-ben, mind 1989-ben valóságos nemzeti megújhodással járt együtt az államforma bevezetése, addig a magyarok számára mindhárom köztársaságunkhoz kellemetlen következmények tapadtak. 1918 őszét, a „népköztársaság” kikiáltását, Trianon követte, 1945 után szovjet-orosz megszállás közepette lett hazánk köztársaság, 1989-ben pedig az 1956-os forradalom eszmeiségét magának kisajátítani szándékozó politikai manipuláció nyomta rá a bélyegét a „régi- új” államformára.
Vajon a franciáknak miért könnyebb a republikánus eszmeiséget elfogadni? Nyilvánvaló, hogy a nemzeti aspektus alig- alig jön szóba. Franciaország határain kívül is élnek francia kultúrájú és nyelvű közösségek, de a svájci, a belgiumi, a luxemburgi és a quebec-i franciák nemzeti önrendelkezése olyan széleskörű, hogy nem állítja folyamatosan a politika homlokterébe gondjaikat. Inkább a Franciaországon belüli nem francia eredetű népesség számára jelent problémát, hogy a közjogi felfogás automatikusan franciának tekinti állampolgárait, de ezzel végeredményben le is tudja tennivalóját, mert a valós társadalmi- gazdasági és kulturális integrációval nem foglalkozik – mutat rá Chantal Delsol. A formális, jogi egyenlőség azonban távolról sem jelent politikai- gazdasági elismertséget az állampolgári vagy a menekültügyi vonalon befogadottak számára. A Francia Köztársaság története során sohasem ismerte el a területén őshonos bretonok, katalánok, baszkok, elzásziak, okszitánok vagy korzikaiak kisebbségi jogait. Hasonlóan bánik a betelepült egykori francia gyarmatokról vagy Kelet- Európából származó népességgel. Franciának tekinti őket elvileg, de a mindennapi életben konkrét diszkrimináció a sorsuk. Ebben az országban gyakorlatilag nincs pozitív megkülönböztetés, amely az egyedül alkalmas politikai eszköz lehetne igazi társadalmi felzárkóztatásukra. Általános emberi állampolgári jogaikat tiszteli, sőt túlkompenzálja az állami bürokrácia, de mint politikai közösségek nem jöhetnek szóba.
A szerző 2002-ben lényegében megjósolta, hogy ez az álságos hozzáállás – egy létező és a többi európai országétól lényegében nem különböző politikai problémához – feszültségeket gerjeszt és előbb- utóbb társadalmi robbanáshoz vezet, nemcsak a tulajdonképpen sohasem megnyugodott korzikai miliőben, hanem másutt is. A republikanizmus eszméje túlnőtt a realitásokon és hamis kompenzációs mechanizmusok alkalmazásához vezet a közigazgatási apparátusok részéről. Az alkotmányellenes, törvényellenes vagy kriminális tevékenységek megítélése egyre lazább, s mintegy biztatásul szól az elkövetőknek, hogy igazán nem kell félniök a felelősségrevonástól. De a törvénytisztelő többség egyre rosszabbul érzi magát a helyenként kaotikus állapotoktól, a hétköznapi polgári biztonság megrendülésétől. Érzékelhető a francia népesség védekezésként alkalmazott migrációja a rendezettebb, következetesebb, a demokráciát nemcsak szólamként, hanem valóságos állampolgári jogként is érvényesítő országok felé. Ugyanis az identitás és a biztonságérzet gyengülése mellett az adott viszonyok között a gazdasági válság jelei is kimutathatóak. Az ország vezető politikusai és ideológusai nem néznek szembe a konkrét társadalmi valósággal. Továbbra is azt hirdetik, hogy a francia republikanizmus ugyanolyan példamutató ma is, mint ahogyan az volt a történelemben. Kiürültek az egykor eredményesen dolgozó intézmények, elmarad az ország a globális versenyben maradáshoz nélkülözhetetlen modernizáció terén. Az adórendszer nem alkalmazkodik az új feltételekhez, az iskolarendszer szétesőben van. A tetszetős köztársasági hagyományhoz és elvekhez sehogyan sem sikerül hozzáigazítani a valóságot. Ebből általános cinizmus fakad, ami etikai képmutatással egyenlő. Delsol szerint a republikanizmus megkövesedett rendszere, az állami „mandarinizmus” közreműködésével meg kívánja spórolni azt az utat, ami a valóban szükséges fejlődéshez, a fennen hirdetett általános társadalmi integráció tényleges megvalósulásához vezet.
Természetesen a mély politikai filozófiai gondolatköröknek csak a jelzésére vállalkozhattunk. Könyvismertetéseink kiindulópontjához visszakanyarodva jelezzük, hogy a francia szerzőnő „A konzervativizmus és a francia kivételesség” címen külön fejezetben foglalta össze a köztársasági eszmerendszer viszonyát a konzervativizmushoz. Nincs terünk az izgalmas, politikai paradoxonokat kimutató elemzés részleteinek ismertetésére, amelynek az a lényege, hogy a korszerűség, a modernizáció hangoztatói nem vindikálhatják magukénak tovább Franciaországban a történelmi- társadalmi igazság, a „jó” meghatározásának jogát, mert akkor ők válnak a haladás kerékkötőivé, azaz általuk megvetett „konzervatívokká”. Számunkra tanulságos áthallást tartalmaz Delsol következő megállapítása: „Azt várnánk, hogy…az újdonságokat, amelyekben e korszak embere új típusú jólétet vél felfedezni, a Haladás hívei elsőként ismerjék fel és kövessék. Egyébként éppen ezt teszi a volt kelet- európai kommunista elit, amely a neoliberalizmus tanait rohamtempóban teszi magáévá, és a haladó megalkuvás terén olyan ügyesnek bizonyul, hogy még az elsőbbséget is elvitatja a korábbi ellenzék tagjaitól.”(94.o.)
A Magyar Szemle Könyvek sorozata a hazai politikatudomány alkotásainak értékes vonulata. Az eddig kapottnál jóval több figyelmet érdemelne, nem utolsó sorban azért, hogy szélesebb körben váljék ismertté, hogyan gondolkodnak a konzervativizmusról maguk a konzervatívok? E nélkül – úgy véljük – egy politikai eszmerendszer sem vizsgálható a szükséges tárgyilagossággal.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969