2013. I-VI
 

Az amnézia megjelenési formái az irodalomban
Bátorligeti Mária

Az amnézia elsősorban kommersz művek által vált közismertté, s ennek elsődleges oka, hogy ezek az alkotások az egyébként groteszk színezetű kórképben rejlő, elsősorban komikus, szórakoztató lehetőségekkel operálnak. Az emlékezőképességét elveszítő szerencsétlen ember - búcsút mondva tudata egy részének - egyszerre idegenként mozog a világban, nem ismeri meg saját családtagjait sem, megvezethető, félrevezethető, s hozzá képest a legostobább ember is omnipotens tudásúnak tűnik. Esztétikailag igényes irodalmi művekben viszont az alapmetafora kibontásaként alkalmazott amnézia (írói kifejezőeszközként) többszörös mondanivaló közvetítőjévé válik, különösen, ha az írói intencióból nem maradnak ki a jelenség természetéből adódó popularizációs lehetőségek. Eddig két ilyen irodalmi alkotásról tudunk: egy olasz és egy magyar szerző művét említhetnénk eklatáns példaként, jelesül, Ács Margit A gyanútlan utazó* című kisregényét, melynek narrátora (az egyetlen épeszű fiatalember) mondja egy városka amnéziába esett lakóiról: „Becsaphattam, félrevezethettem volna őket”. Ugyanezt a félrevezethetőséget érzi Umberto Eco Loana királynő titokzatos tüze című képes regényének ** egyes szám személyű elbeszélője is, Bodoni úr, akit amnézia miatti esetlensége következtében elsősorban már csak Yambónak neveznek. Pontosabban: (gyermeki) kiszolgáltatottságra utaló, (kis)elefántot asszociáló névre cserélik fel a talajra emlékeztető nevét. A helyzet iróniáját, no meg a humorát az adja, hogy egy csaknem hatvanéves, agyonművelt antikváriussal esik meg mindez (akit az idei Nemzetközi Budapesti könyvfesztiválon kellemes derűvel, megértéssel, némi iróniával saját alteregójának ismert el az író), aki érett korában önmaga egykori személyisége után kezd nyomozni az eltűnt időben, s kérdés: visszakereshető-e az énje, s a megtalált azonos-e az eredetivel.
Az emlékezőképesség részbeni vagy teljes elvesztése esetén az idő összhangban megélhető élménye bomlik meg, mondhatnánk, az időfolyam (egy darabja) törlődik az emlékezetből, aminek következtében a szereplő valósággal „kizökken” az időből. Az amnéziával foglalkozó művek alaphelyzete az orvosilag, illetve S. Freud vizsgálódásait követő több száz szakirodalom által ismert szimptómából indul ki. Mindkét amnézia (orvosi és irodalmi) alapvető ügye az egyéni és kollektív múlttudat visszahelyezése a megértés folyamatába, ezen belül a személyi, tágabb értelemben a nemzeti, történeti, kulturális, politikai-eszmei identitástudat helyreállítása. A múlt rekonstruálásában, a mozzanatok újrarendezésében, a folytonos szembesítésben, a valóság vagy vélt igazság megítélésében az olvasóra fontos szerep hárul, ugyanis bekerül egy viszonylagos személyiségtörténetbe, melyben krimielemekre jellemző nyomozást kell követnie magának is a mű emlékezetkihagyásos szereplője által még nem ismert múlt után. Noha az omnipotensnek tűnő befogadó ismeri a realitást, legalábbis sejti, a tudatának mégis a személyiségét kereső szereplő rekonstruált világához kell igazodnia, miközben maga is folytonos szembesülésre kényszerül önmagával - a múltjának megítélésével kapcsolatban.
Az amnézia „kifosztottság az emberi létezés alapvető feltételéből”, ahogyan Ács Margit definiálja az emlékezés képességének hiányát a már említett művében. Ebben a vonatkozásban a legalapvetőbb emberi entitás elsősorban a megszerzett tudást és megélt emlékeket jelenti. Umberto Eco képes regényében másodlagos tünetű amnéziáról van szó, a szereplő (Yambo) a betegsége előtti eseményekre nem emlékszik: „A lelkemnek mindenképpen búcsút inthetek” – állapítja meg. A szemantikus memóriája viszont megmaradt, őrzi a világra vonatkozó megtanult ismereteit, adatokat, idézeteket, a motorizált készségek is megmaradtak, tehát nem állt be intelligenciaveszteség. Úgynevezett pszichogén amnéziája van, tudjuk meg a pszichológus feleség esettanulmányba is beillő reflexióiból. A megtanult adatokat, például a ködről szóló „százötven oldalnyi idézetet” nem csak „Yambó” agyának „papírmemóriája”, hanem a számítógépe is tárolja; halott múltjának tetemes részét pedig őrzik a különböző adathordozók. E szegmensek átértékelésre késztetik a kultúrával kapcsolatos szemléletünket, részint a bebiflázott adatokkal kapcsolatban, részint pedig az válik nyilvánvalóvá, hogy az emberi agy ép működésében nincs preferált, kitüntetett szerepe sem az elit- , sem a tömegkultúrának, az Eco-köny 50-60 évet felölelő tényanyaga az egyre sekélyesedő, felszínessé váló tömegkultúrárális szórakoztató műfajt prezentálja, melyen az emberiség számottevő része nő fel, következésképp a személyiség, tágabb értelemben a társadalom alakulásában meghatározóan döntő szereppel bír, bár ennek meg (megnyugtatóan) ellentmond, hogy a narrációs én a könyvei között érezte először, hogy „a helyén van”. A tudás meghatározó szerepét hangsúlyozza Ács Margit műve is, melynek amnézia-létben élő szereplői között a tudálékos történész az egyetlen, aki esténként ugyanoda, a könyvei közé tér vissza „következetesen”. Az Eco-mű narrátorának számítógépszerű (érzelmektől mentes) képessége nem ér fel a gép memóriájának kapacitásával, mégis vannak - váratlan nézőpontváltással az olvasóhoz fordulva jelzett - fenntartások: „...és úgy haladhatsz (mármint a jövő számítógépén) egyetlen pöccentéssel, hogy fogalmad sem lesz már, hol vagy és hogy hívnak, és akkor olyanná lesz mindenki, amilyen te vagy”.*** A mindenki globalizációs sémája a sematizált személyiségképet villantja fel a számítógép jövendő világában, no meg az egyformásodó (számítógéphez köthető) emlékeket, és kérdésessé válik az érzelmekben gazdag múlt is, melyet érdemes visszakeresni az eltűnt időben, hogy felmérhető legyen a gyerekkorhoz mért veszteség, amikor még banális történetekre is (például Loana királynőére) rácsodálkozott az elme. Hasonló problémákat tár fel Ács Margit amnézia-kisregénye; de itt az Eco művel ellentétben nem egyéni, hanem kollektív emlékezetvesztésről van szó. Metaforikus értelemben az amnéziaszerű létbe, mechanikus életvitelükbe süppedt szereplők ebben a szövegvilágban nem is akarnak emlékezni, emlékekkel foglalkozni, mint teszi ezt az Eco-mű író-narrátora. Viszont ifjúságának (elsősorban politikahistóriai) múltjában vájkál Ács Margit is a regényvilág megteremtésekor. Mivel az írónő az úgynevezett „puha diktatúra” Magyarországának szimulált társadalmát ellenutópiaként mutatja be, egyszerre tanulságos és megdöbbentő (ugyanakkor szórakoztató is) elidőzni ebben a művilágban, melynek helyszíne egy misztikus, terra incognitára jellemző kisváros, ahova két gyalogtúrázó fiatalember bekeveredik, s fokozatosan ismerik ki magukat az amnézia sújtotta városlakók rejtélyes életében, akik memóriája csak egyetlen napra érvényes adatokat tárol.
A kisregény (a befogadói bizonytalanságérzés miatt) legsúlyosabb kérdésfelvetésének e mű esetében is azt tartom, hogy nem élünk-e valamiféle amnézia-létállapotszerűségnek nevezhető céltalan, értelmetlen, mechanizált életet, félig-meddig öntudatosan, mit Ács Margit által megjelenített művészek – vagy „áfiumos” bódultságban, öntudatlanul, mint a regény átlagpolgárai, hiszen nem egy jól behatárolható, valós földrajzi térről van szó, a művilág (a szillogizmus logikája szerint) kiterjed az emberi világra, egyben annak absztrahált modelljeként tűnik fel. Míg Eco művében adatok, évszámok, képbetétek, fakszimilék, plakátok, képregények stb. fénymásolatai az elhitetőség dokumentumaiként illusztrálják a szövegtestet, a magyar regényben szinte csak geofilológiailag állíthatunk fel néhány korra, térre jellemző fogódzót. Titokzatosság, elhallgatás övezi például egy bizonyos tiltott nap emlékét, melyről pedig még amnéziás állapotban sem feledkeznek meg megemlékezni a városlakók. A kisregény feltűnően sok (ironikus) szegmense rendelődik alá a politikacentrikus mondanivalónak. A szereplők meggyőződésmentes, (ön)tudatosság nélküli, hithiányos, „személyiségváltós” politizálása okozza az író-narrátor számára a legnagyobb elvi, erkölcsi dilemmát akkor, 1984-ban, a kisregény keletkezésének idején. Mégsem tudjuk a regényvilágot egyértelműen időponthoz sem kötni, mert visszahőkölésre kényszerülünk attól a szembesüléstől, hogy nemcsak a (közel)múltunkról, hanem a mai, a mindenkori világunkról van szó, rólunk, az emberiség nagy színjátékáról, melyből az egyes ember nem húzhatja ki magát, legfeljebb szerepet, munkát, társadalmi pozíciót cserélhet, s a közöttük élő ember (a kisregény esetében a narrációs én) sem vonhatja ki magát az adott élettérből, legfeljebb az elemzési-értelmezési lehetőség adott számára, egyébként meg kénytelen átvenni az adott társadalmi forma (akár amnéziaszerű) törvényeit, melyben szükségképpen fel kell vállalnia valamiféle szerepet. Ennyi lenne a döntése, nem több a társadalomban élő egyénnek? Mindkét mű filozófiai kérdései között szerepel, hogy múlttudat, emlékezőképesség nélkül betöltheti-e az ember eredendő lényegét, célját; esetleg „biológiai értelemben létezik csupán” [...], ”élő sejthalmazként”, miként Ács Margit reflektál a jelenségre a „legostobább anyag, a krumpli” parabolájával. Megfigyelhető az amnéziás karakterek ábrázolásában, hogy minden tettükben valamiféle belső meghatározottságuk lép működésbe, mely eldönti, hogy mivé, kivé lesznek. Itt elsősorban Ács Margit kisregényére célzok, melynek arc és név nélküli sikerorientált narrátora például „hatalmi ösztöne” által vezérelve foglal helyet a dísztribünön az amnéziában odakerülő elöljárók között, s azzal indokolja barátjának ezt a választását, hogy a vérnyomása miatt kellett oda fölmennie. Mindegy is miért, fel kellett menni, ott kellett helyet foglalni, ott, fenn. Öniróniától, humortól sem mentes a múltidézés ezen része, s tetszik, nem tetszik, azonosulunk vele, mert valahol ő is bábként engedelmeskedett valamiféle felette lévő létbeli törvényeknek, melyekkel szemben mi magunk is alávetett, gyarló állapotban vagyunk, s ebben a kérdésben érezhetően kevés akár a genetikával, akár társadalmi formációval vagy amnéziaszerű cselekvéssel történő érvelés. A narrátorral oppozícióban áll az „élveteg”, hedonista barát, aki fokozatosan akklimatizálódik, végül el is fogadja azt az öntudatlanul megélt létformát, melyet Ács Margit kísértetvárosának lakói élnek. S bár együtt érkeztek a városba, a narrátor végül egyedül távozik abba világba, melybe visszavágyott, s mely (a kisregényhez ragasztott függelékből kiderülve) semmivel nem jobb a regényben bemutatottnál, amit időközben valamelyest megszokott, s ahol hosszas keresgélés után morálisnak tűnő értékeket is sikerült felfedeznie, mint például az amnéziából fakadó hazugságmentesség. Az imaginárius városban nem volt ”felparcellázott szeretet”, örök érvényűnek kikiáltott anyaösztön stb. Ács Margit polgárai is esendőek, forgolódnak, öntudatlanul keresik helyüket, szenvednek, pózolnak, ripacskodnak, hétköznapi bűnök sorát követik el a szerepeikben. A kényelmes öntudatlanságban viszont nincs bűntudatnak, lelkiismeret-furdalásnak helye, hiszen nem emlékeznek az előző napi énjükre, a tetteikre sem, sem az ígéretekre, sem az elvekre stb. Mégse keressünk ebben semmiféle rejtélyt vagy vírus okozta agykárosodást. Tükörként szolgál ez a (torzított) létforma.
Embertársaiért felelősséget érző narrátor észhez térítési szándéka sorra kudarcot szenved a kisgyerekkortól egyre hanyatló öntudatú, „üres kagylóhéjként hullámok között sodródó” embertársai között. Mindkét mű kérdései között szerepel: Vajon rendelkezik-e az ember olyan képességekkel, melyekkel ésszerűen (amnéziától mentesen) rendezhetné be saját világát. Milyen formában képzelhető az egyes ember számára a múlttal történő szembenézés, gondolok itt például a fasizálódó Olaszország és az ember kapcsolatának vagy akár a diktatórikus rendszer Ács Margit-féle parabolisztikus megalkotottságának problematikájára. S egyáltalán: Megállapítható-e a múlt felgöngyölítésekor, hogy mennyi az ösztönös cselekedet által vezérelt és mennyi a céltudatos irányítottság a megélt történelmi, társadalmi és személyes múltunkban.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969