A Berlin kifejezés a második világháború után évtizedeken keresztül nem fedte a politikai valóságot, miként a Németország fogalom sem volt helytálló. A megosztott város azonban a megosztott országnál is bonyolultabb helyzetet takart. Berlint 1945-ben a szovjet csapatok foglalták el, majd a szövetségesek előzetes megállapodásainak megfelelően a négy győztes hatalom közösen szállta meg. Négyhatalmi felelősségeik és jogaik egy része mindvégig megmaradt, még akkor is, ha a három nyugati szektor és a város keleti fele kezdettől fogva, de kiváltképp 1948 után külön fejlődési utat járt be.

Az NDK-irodalom körülhatárolása számos definíciós problémát és megválaszolatlan kérdést vet fel. Nem egyszerűen egy a nemzetközi jogi elismerés hiányában és a népszuverenitás korlátozása következtében legitimációs problémákkal küszködő, mindazonáltal mégis államként funkcionáló terület kultúrájáról van szó. Hiszen számos művésze Nyugatra kényszerült vagy művei csak ott kaphattak nyilvánosságot, másfelől a legtöbb szerző az újraegyesítés után sokáig vagy mindmáig nem tudta „kiírni” magából a korábbi évtizedek élményeit. Ezenkívül jó néhány, a hatalom és az erkölcs kérdéseit, esetleg a múltfeldolgozás problémáit feszegető irodalmi vita jelezte az elmúlt másfél évtizedben is, hogy az NDK-irodalom nem feltétlenül ért véget 1990. október 3-án. Ezért az NDK-irodalmat legegyszerűbben úgy jellemezhetjük, hogy specifikus vonatkozással bír egy bizonyos társadalmi berendezkedésre, mégpedig az NDK-éra.1 Ebbe beletartoznak a rendszerbarát szerzők és az ellenállók ugyanúgy, mint ahogy a megalkuvók, a vékony pallón egyensúlyozók, vagy a Keleten élők, akik Nyugaton publikáltak és mindazok, akik a fal építése (1961) előtt, vagy a Biermann-ügy (1976) után hagyták el a „demokratikus köztársaságot”. Az NDK-irodalom sajátossága továbbá, hogy elválaszthatatlanul összefonódik az államalapítás előtti szovjet megszállási övezet kultúrpolitikájával, korszakolása pedig szorosan kötődik a történelmi eseményekhez.