Nem kell bizonygatnunk, hogy az olajjal energizált ember mennyire meghatározó tagja lett az ökoszisztémáknak az elmúlt félévszázadban. Az elemi részecskék nanokozmoszától, a molekulák és mikroorganizmusok mikrokozmoszán keresztül a nagyobb térségek mezokozmoszáig, sőt a makrokozmoszig, az ember egyre nagyobb mértékben vesz részt a különböző léptékű környezetrendszerek anyagcseréjében. Részeiben összefonódott a természet és a társadalom, félelmetes hatékonysággal mozgatja és fogyasztja az anyagenergiát az emberiség.

Földünkön szinte már csak a nemzeti parkokban található számottevő biodiverzitás. A végzetes természetfogyás korunk megdöbbentő ténye, búcsúzó ipari társadalmunk hagyatéka és formálódó információs társadalmunk lehangoló öröksége. A folytonos növekedésre és túlfogyasztásra programozott, profitorientált gazdaságeszmét még ezredfordulónkon is tovább élteti a világban kóborló elszabadult globális pénztőke. A XX. század legmarkánsabb eszmeáramlata, a célracionális produkcionalizmus újabb túlélőcsomagot kapott a neoliberális gazdaságpolitika szélsőséges eszméitől. Bár lassan már kimeríti saját erkölcsi és főképp anyagi tartalékait, mégsem tud leállni, mert lényege a folytonos növekedés. Eközben tovább használja az egyre inkább kimerülő természeti erőforrásokat, torzítja a működő tőkét, bomlasztja a társadalmi tőkét, s károsítja a természeti tőkét, a legvégesebb erőforrást. Bizakodó előrejelzések szerint azonban e mentalitás felfalja önmagát azáltal, hogy új eszmék születését provokálja, hiszen létünk a tét. A maradék természet megvédése önös létérdekünk és az emberi faj jövőjének, fennmaradásának kulcsa. Alakuló posztmodern információs civilizációnk egyik legfontosabb eszméje az ember természetigényének felismerése. Talán a legfőbb megválaszolandó kérdés az: mi végre és hogyan védjük vagy használjuk a nemzeti parkok és más védett területek zsugorodó maradványait? Egyszerűen azért, hogy a még megmaradt természeti erőforrásokkal együtt mi magunk is fennmaradhassunk.

A multiplikátor (megsokszorozó) hatás a közgazdaságtanban használt fogalom. A beruházás megrendelést és bevételt jelent a tőkejavakat előállítóknak, az ő rendeléseik pedig másoknak. A foglalkoztatottak keresletet támasztanak a fogyasztási cikkek piacán. Végül egy egész láncolaton fut végig a serkentő hatás. Így a beruházások saját növekedésüknél nagyobb mértékben sokszorozzák meg az összkibocsátást, a létrehozott áruk és a nyújtott szolgáltatások összességét. A vidékgazdaság multiplikálása ellenben környezetgazdálkodási koncepció. A primer földművelő gazdasági tevékenységek (mezőgazdaság, erdészet, halászat, bányászat) elsődleges nyersanyagaiból javak és szolgáltatások előállítását, átdolgozását, fejlesztését, elosztását, forgalmát és fogyasztását integrálja. Tehát a helyi természeti erőforrásokra specializált primer gazdaság diverzifikálásával, a szekunder, a tercier és a kvaterner gazdasági folyamatok egymást sokszorozó hatásával, vagyis az elsődleges termelés alapanyagának feldolgozói és fogyasztói értékhozzáadásával teremt munkát és jövedelmet a vidéki társadalomban. Ez termeli újra a vidék gazdasági autoritását, önállóságát, valamint környezetével és a várossal való fenntartható kapcsolatát. Az emberi civilizáció történetében is különféle megoldási formák születtek az elsődleges termelő- és önellátó vidék fölös erőforrásainak városi továbbszervezésére. Így keletkezett eltérő természeti tájakon és nyelveken először a város görög nevéből (polisz) érdekérvényesítő politika, majd latin nevéből (civitas) változatos kultúrájú civilizáció. Kultúrák is a gazdaságba vont, új alapanyagoknak a sajátos, a tájhoz igazodó multiplikálásából születtek. A takarmánytermesztés megjelenéséből származó termékfölösleg táplálta a reneszánszt (Bernal, 1963), majd a felfedezések, a kereskedelem és a szénenergia egyre hatékonyabb erőforrás-kivonó és -sokszorozó képessége az ipari forradalmat. Felgyorsult a vidéki erőforrások városba áramlása, különösen a XVIII. századtól, amikor az ipari forradalom tömegesen kezdte alkalmazni a XVII. század tudományos eredményeit. Magyarországon a XIX. században, a kiegyezéssel után kezdett növekedni a vidéki erőforrások városi multiplikálása.

Régi hiányt pótol az első magyar nyelvű, a témát szisztematikusan áttekintő környezetfilozófia-tankönyv, amely az idén jelent meg.1 Természethiányos és korlátozott erőforrású korunkban, amikor az ember már a saját bőrén is érzi a bioszféra anyagcsere-betegségeinek káros hatásait, szükségszerűen találkozott össze az ember természetigénye és bölcselete, s gyúrta egységes rendszerbe a lét- és ismeretelmélet, valamint az erkölcsfilozófia környezettel kapcsolatos eszméit. Napjainkban, amikor szélsőségesre torzult a folytonos növekedés eszméje, és szinte gátlástalanul fogyasztjuk Földünk erőforrásait, eljött az idő, hogy minden főiskolai és egyetemi hallgató kötelező alaptárgya legyen a környezetfilozófia. Túlélésünk immár a tét. Az értelemalkotó, azonosságformáló, akaratképző és -közvetítő média ugyanakkor még mindig túlfogyasztásra, a természeti erőforrások pazarlására nevel, s minthogy nem ismeri, ezért nem is tanítja például a felelősségetikát. El kell érnünk, hogy ne kapjon diplomát egyetlen tanár, jogász, közgazdász, mérnök, orvos, szociológus, sőt, politológus se, míg meg nem érti és el nem sajátítja a környezetgazdálkodás lételméleti és erkölcsfilozófiai alapjait.

Ezredfordulónkra, az ipariból az információs civilizáció felé tartó átmenetben, amikor a posztmodern – mint minden „poszt-” – már nem vállalja, sőt, tagadja az éppen meghaladottat, erőforrásaink végveszélybe kerülése miatt összezavarodva keresi a kiutat. Ennek felismerése az átmenet hajtóereje. Egyre több közösség érzi már saját bőrén is, hogy szétesőben van természeti és társadalmi környezete. Egyedül a vezérlők hajthatatlanok, pedig az erőforrás-túlfogyasztás haszonélvezőinek kényelmes világába is behatoltak már a Föld anyagcsere-melléktermékei. Környezeti katasztrófák hírei sorjáznak: ózontöbblet a lakóhelyeken, ózonhiány a légtérben, eltorzult légörvények és vízáramok viharai, kiszáradásai és áradásai, sav- és hőcsapdák mindenfelé a bioszférában. Az emberi közösségek anyagi és lelki tartalékai lassan felmorzsolódnak az örökös növekedésre programozott neoliberális anyaggazdálkodás pazarló hajszájában. Kimerülőben a négymilliárd éves természeti tőke és a tízezer éves társadalmi tőke.

A környezetgazdálkodás és környezetvédelem fogalmainak zavarosan átfedő használata pontatlanság vagy tudatlan félrevezetés. A céltudatos, racionálisan cselekvő, profitorientált gazdaságeszmének a ködösítés az érdeke. Pedig milyen egyszerűen és világosan megmagyarázhatók ezek a fogalmak! Minden termék és szolgáltatás környezeti erőforrásból származik, gazdálkodni csak a környezettel lehet. Persze a gazdálkodás csak akkor válik tudatos környezetgazdálkodássá, ha az ember a természet működését feltáró ökológiatörvények ismeretében végzi anyagra irányuló tevékenységét. Így a termelő egy személyben környezetvédővé is válik. Ha nem, az árutermelésre pontosabb kifejezés a környezetszennyezés.

Időszámításunk második krisztusi ezredfordulóján egyre több szabadelvű ember szenved attól, ahogyan a társadalmak többsége elutasítja a liberalizmus jelenlegi formáját. Pedig a megszabadít latin igéből származó liberalizmus csupa szép tulajdonságokkal felruházott szabad, nemes, tisztességes és jóindulatú liberális embere a felvilágosodás óta sokat adott az emberi közösségeknek Európában. Olyannyira sokat, hogy mozgalma, filozófiája és politikája Európa princípiumává vált. Megerősödésével olyan eredeti vezérelv vette kezdetét, amely az ész felszabadításával felgyorsította a közösségi erőforrások önmegvalósító mechanizmusait, lassan kiteljesítette az emberi közösségek szabadságát.

Úgy tetszik, hogy az információs civilizációba való átmenet során valami teljesen új veszi kezdetét a vidék és a város kapcsolatában. A városba áramlás ötezer éves története után az emberi közösségek vidékre vágynak, mert lakhatatlanná vált városi lakóhelyük. Rémülten tapasztalják, hogy fogyóban a végtelennek vélt természet, ezért felértékelődik a vidéki élőhely. A fejlettebb világban már elkezdődött ez a folyamat, s nevet is kapott: rurbanizációnak nevezik a vidék városiasításával és a város vidékiesítésével terjedő vidékesedést. Olajjal energizált technikaszolgáltatás és információáramlás (multimédia, internet, mobil) összkomfortosítja a városon kívüli térségeket, ahol már minden városi szolgáltatás hozzáférhető, de a vidék több kényelmet, biztonságot és nyugalmat nyújt, ráadásul változatos ökoszisztéma-szolgáltatásokkal és épebb társadalmi tőkével vonzza a városba belefáradt embereket. A vidéki tér általános polgári értékké válik, a mezőgazdaság fejlesztése komplex vidékfejlesztésre bővül, s elkezdődött az elnéptelenedett térségek újratelepülése. Némelyek parasztiatlanításról, deruralizációról, tradíciótlanításról, poszttradicionális vidékről beszélnek, pedig csak a vállalkozó, a kistermelő, a gazdálkodó és a gazda új státusa terjed (Kovátch, 2002). A természet tradíciója amúgy sem váltható le, ráadásul a vidéki közösségek mindig is állandóan változtak, a mindenkori környezetükhöz szervesen alkalmazkodtak, ugyanúgy, mint ahogyan életmódjuk, bánásmódjuk, szokásaik, hagyományaik és erkölcsük is folyamatosan gazdagodik (Sumner, 1907). Még az egykor nemzetállami pótszernek vélt városrégiók is vidékiesednek, mert pőrébb a társadalmi polarizálódás a multikulturalitás és multietnicizmus városi sokszínűségében, s nem nyújt megoldást a lakóparkok félelemarchitektúrája sem (Csurgó, 2000). A modernitás zsákutcájába keveredett ember többé már nem legyőzni, hanem védeni akarja a természetet, menekül a városból, s természetet hoz létre, ha teheti (Oláh, 2002). Újraértékelődnek a vidéki erőforrások, bővül a vidékgazdaság. A vidéki népesség 1994 óta évente átlagosan a teljes népesség 0,7%-ával gyarapodik Magyarországon (Kovátch, 2002).