2013. I-VI
 

Munkavállalói biztonság a globalizációban
Prugberger Tamás

(A munkajog dogmatikájának változása a neoliberális gazdaságpolitika előtérbe kerülésének hatására) E munkában a globalizációnak a munkajog dogmatikájára és szociális jellegére kiható következményeit kívánjuk elemezni, majd szólunk e jelenség okairól, ami elvezet bennünket a korábbi szocialista piacgazdaságnak liberálkapitalista piacgazdasággá történő átalakulásához. Ez a folyamat most is tart és igen előrehaladott állapotban van. Ebben jelentős szerepet játszik a hírközlés és ezen keresztül a kommunikáció és az irányítás, valamint a visszajelzés világméretűvé válása, valamint a korábbi kötöttségeknek a liberális politikai befolyás hatására történő oldódása, ami előtérbe hozta a verseny és a küzdelem kiéleződését a társadalmi kapcsolatok minden területén. Főként így van ez a gazdasági életben, ideértve az ipari és az agrártermelést, a feldolgozást, az áruforgalmat, valamint az ezek működését biztosító munkavégzési, foglalkoztatási viszonyokat
Az ezzel összefüggő munka-, illetve foglalkoztatási szerződés erőteljesen szociális töltésű, annak ellenére, hogy jogelméleti gyökere a polgári jogon belül van. A római jog a használattal és a munkával összefüggő szerződéseknél három típust különböztet meg . A dologbérletet (locatio conductio rei) és ennek a munkával összefüggő szerződések felé orientálódó altípusát, a haszonbérletet (colonia) , a műbérletet (locatio conductio operis), amelyből a vállalkozási szerződés fejlődött ki a későbbiekben, valamint a munkabérletet (locatio conductio operarum) . A vállalkozási szerződés mellett a római társadalmi viszonyok között kifejlődött a mandatum, azaz a megbízás intézménye, amelyben jelentős szerepet játszott a clientura intézménye, amikor is a Római Birodalom magasabb rangú polgárai (patríciusok, lovagok, főbb állami tisztviselők) klienseiknek megbízásokat adtak különböző ügyeik elintézésére . A bizalmi viszonyoktól független és a bizalmi viszonyokkal összefüggő eme munkavégzéshez tartozó jogi kapcsolatok túlnyomó része az iparra, a mezőgazdaságra és a kereskedelemre egyaránt vonatkozott. Speciális volt ezen a téren a colonia, vagyis a haszonbérlet, amely a majorgazdai tulajdonban álló földek esetében a termény egy részének, mint haszonbérleti díjnak a tulajdonos részére szóló átadása ellenében történt megművelését jelentette.
Tudvalevő, hogy a római jus obligatorumból fejlődött ki mind az angolszász case law, mind pedig a kontinentális jog jogelméletileg absztraháltan rendszerezett szokásjogi (jus usum), valamint írott jogi (jus scriptum) rendszere. Ennek megfelelően mind az angolszász, mind a kontinentális jogban a munkával összefüggő kétoldalú jogügyletek, vagyis szerződések vállalkozási szerződéssé, valamint munkaszerződéssé ágazódtak szét, ahol az előbbi kettő, mint a vállalkozó által – főszabályként szabad időbeosztással és a vállalkozó telephelyén közvetlenül – végezhető munkatevékenységet jelentett, a honorárium szempontjából pedig nem a tevékenység, hanem az eredmény volt mindig is – és ma is – a fontos. Ehhez a bizalmi jellegű megbízási jogviszony annyiban hasonlít, hogy – itt is – a vállalkozási szerződéshez hasonlóan csak az eredmény – illetve a cél elérése – tekintetében adhat ma is iránymutatást a megbízottnak a megbízó. De a tevékenység kifejtésének konkrét módozataira nem . Különbség viszont az, hogy míg a vállalkozótól a megrendelő az általa megkívánt eredményt várja el, és csak akkor köteles fizetni, ha ez az eredmény megvalósul, a megbízási szerződés esetében viszont akkor is, ha a kívánt eredményt a megbízott nem tudta elérni, de a megbízó részére az ügyvitel tekintetében kellő gondossággal járt el . A bizományosi szerződés a szakírók többségének az állásfoglalása szerint bizalmi szerződés a „del credere” felelősség fennállása miatt. Abból kifolyólag azonban, ha nem sikerül a bizományosnak eladni vagy vinni olyan dolgot, amely a bizományosi szerződés tárgya, magához váltást pedig a bizományos nem eszközöl, bizományosi díjra nem tarthat igényt. Ebből adódóan a bizományosi szerződés a vállalkozási szerződéshez is közel áll. A bizományi szerződés ezért a munkával összefüggő és a bizalmi kötelmeknek a hagyományosan két elkülönülő típusa között helyezkedik el. Bizonyos mértékig ilyen köztes jellegű szerződés a munkaszerződés is. Bár egyértelműen a munkával összefüggő szerződések csoportjához tartozik, azonban a munkáltató és a munkavállaló között – tartós munkaviszony létesítése esetén – kialakulhat bizalmi kapcsolat, sőt nem egyszer ilyen bizalmi kapcsolat a feltétele a munkaviszony létesítésének. Nem véletlen, hogy a „nyugati” jogok – különösen családi vállalkozások esetén – a bizalmi viszony megrendülését felmondási okként kezelik. Ennélfogva bizalmi alapon fennálló a tartós alkalmazotti illetve munkaviszony gyakran összecsúszik a tartós megbízási jogviszonnyal, ahol a kettő közötti különbség igen sok esetben csak abban mutatkozik meg, hogy az alkalmazott nem önálló cégtulajdonos, míg a megbízott vagy cégtulajdonos, vagy szabadfoglalkozású. Ugyanez a helyzet gyakran fennáll a tartós munkaviszony és a tartós vállalkozási és megbízási jogviszony esetében is.
Nem lenne teljes a munkával összefüggő szerződésekkel kapcsolatos kép akkor, ha kimaradna a már említett haszonbérleti szerződés, amely bár kifejezetten a használati kötelemként számításba jövő bérlet egyik válfaja, azonban a használat formája munkavégzés. Ezért, a haszonbért, ha nem pénzben állapítják meg, hanem a termény egy meghatározott részében, akkor a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) bújtatott munkaszerződésként kezeli, azzal indokolva, hogy célja annak az ILO egyezménynek a kikerülése, amely a munkabérnek legfeljebb csak a felét engedi kifizetni . A nyugati államok jelentős része ezt az egyezményt aláirta. Ennek az egyezménynek szociális vetülete van, és itt térünk rá magára a munkaviszonyra, amely – miként már erről szó esett – a munkaszerződés alapul vételével a polgári jogban, azon belül pedig a kötelmi jog különös részében úgy helyezkedik el, hogy reá a kötelmi jog általános részének a szabályai vonatkoznak . A munkaszerződés olyan kötelmi jogviszony, ahol a felek mellérendelt helyzete nem érvényesül. A munkavállaló ugyanis a munkáltató közvetlen utasítása és ellenőrzése mellett végzi a munkát, és csak a munkáltatójának dolgozik a szerződésben meghatározott munkaidő alatt. Ha ez a teljes munkaidőre vonatkozik, akkor máshonnan a munkavállaló jövedelemhez nem jut. Ezért a munkavállaló főszabályként egzisztenciális és alárendeltségi függésben van a munkáltatójától. A munkaszerződés esetében a munkát végzővel, annak munkájával és idejével a munkáltató szabadon rendelkezik. Ezért a munkavállaló utasítás alapján függő munkát végez a munkáltató rendelkezése szerint. Nem így a vállalkozó és a megbízott. Az ő tevékenységük jelentős részben kötetlen. Egzisztenciájuk és jövedelmük nem egy megrendelőtől, illetve megbízótól függ . A munkaszerződés esetében azonban a munkavállaló kiszolgáltatott helyzetben van a munkaadótól, amit a klasszikus kapitalizmus idején a munkáltató keményen ki is használt.
Ebben a relációban szociológiai szempontból egy sajátos körfogásnak lehetünk tanúi. A középkori és a kora újkori viszonyok családi vállalkozásainál, valamint a családi háztartásoknál történt tartós alkalmazásokat a családi bizalmi légkör, az alkalmazotti–munkaadói kapcsolatokat általában az érintettek kölcsönös tisztelete jellemezte. A tőkekoncentrációval azonban – különösen az angol ún. bekerítési és csavargó törvények megjelenése után – kialakult nagyüzemi tömegfoglalkoztatás megjelenésével a munkakapcsolatoknak ez a jellege fokozatosan felszámolódott. A be nem avatkozó állam a klasszikus liberálkapitalista viszonyok között a munkavállaló és a munkáltató közötti szabad egyezkedéseként kezelte a kettőjük között létrejött munkaviszonyt. Annál fogva azonban, hogy a munkáltató kezén egy olyan hatalmas vagyon halmozódott fel, amely a célszerűségi szempontok szerint korlátlanul mobilizálhatóvá vált, míg a másik oldalon a nincstelenség folytán kiszolgáltatott helyzet állott elő, a munkaszerződésen alapuló szolgálati viszonyok tömegesen a munkavállalók kiszolgáltatott helyzetéhez vezettek, hasonlóan a Római Birodalom virágzása – valamint a gyarmatokon egészen a XX. századig egyes helyeken alkalmazott – rabszolgamunkához. Ebben a helyzetben a munkáltató a munkaidő, a munkabér és a munkaviszony egyéb feltételei kapcsán is olyan kikötéseket kényszeríthetett a munkavállalóra, amilyent csak akart. Elősegítette ez – a tőkekoncentráció kíséretében és a családi vállalkozások, a kisipar és a kiskereskedelem, valamint a családi farmok tönkretételével – a munka- és jövedelemnélküliek tömegének a megjelenését, akikkel a helyzetükkel elégedetlenkedő munkában lévők bármikor lecserélhetővé váltak.
A munkavállalók tömegének e tarthatatlan helyzete – és éppen a tömegalkalmazás – következtében először az üzemekben, majd üzemközi szinten is megjelent a munkavállalók szervezett ellenállása. Alulról szervezkedve kiépültek az üzemi és az üzemközi munkásszervezetek, a szakszervezetek. Így a kezdeti „munkás-összebeszélések” üzemi, majd ágazati sztrájkokká szerveződtek. Kezdetben a liberálkapitalista állam mind a kettőt tiltotta és büntetőjogi szankcióval sújtotta. Ezért búvópatakként üzemi szinten folytatódott tovább a munkásstervezkedés. Ennek hatására a munkáltatók is kezdtek rájönni arra, hogy – a munkáltató számára is előnyös munkabéke érdekében – jobb az üzem munkavállalói által megválasztott képviselőkkel, szószólókkal egyezkedni. Közben a munkavállalói szervezkedések nyomására megjelentek a XIX. sz. második felében a maximális munkaidőt, a minimális bért, és az alapvető munkavédelmi előírásokat meghatározó „gyári törvények” és velük párhuzamosan lépésről-lépésre elismertté vált a szakszervezeti szervezkedés, majd pedig a sztrájk is.
Ez a folyamat – és ezzel együtt a kollektív munkajog fokozatos kialakulása – a szociálisan legérzékenyebb kontinentális európai országból, Németországból indult el, majd átterjedt Franciaországba, Olaszországba és Nyugat-Európa más országaiba is. Így kívánta a politika megelőzni a szociáldemokrácia radikális szárnya és a kommunista mozgalom térhódítását. Az élenjáró szerepet azok a keresztényszocialista és mérsékelt szociáldemokrata mozgalmak illetve politikai pártok vittek, amelyekkel a polgári állam hajlandó volt tárgyalni és egyezkedni. Az olasz és a spanyol fasizmus valamint a német nemzeti szocializmus megjelenésével ez a folyamat megszakadt. Azonban a második világháborút követően a korábbi folyamat újból erőre kapott, részben a két világháború közötti és a második világháború alatt jelentős szerepet vitt Franklin Delano Roosevelt amerikai elnök által meghirdetett New Deal hatására, részben pedig a fasizmust-nemzeti szocializmust megelőző időszak pozitiv eredményei nyomán. Európa „nyugati” részében a New Deal közgazdaságtani alapját képező piacgazdaság Gunnar Myrdaltól és John Maynard Keynestől származó koncepciója a német Ludwig Erhard nyomán vált uralkodóvá: ennek lényege: a lehető legteljesebb foglalkoztatás biztosítására kell törekedni, vállalkozási és munkavállalási szinten egyaránt – ha kell, akár improduktív munkalyek teremtése útján is. Ezzel párhuzamosan épült ki – össztársadalmi szinten – az a foglalkoztatást is elősegítő szociális háló, amely „felfogja” és munkába helyezi azt a vállalkozót, aki nem bírja a piaci versenyt, ezért tönkremegy, és kiesik a piac kockázatos területéről.
A szociális piacgazdaságnak ez a rendszere a munkajog területén teljessé teszi a gyengébb félként megjelenő munkavállalót védő „minimálstandardokat”. A munkaviszony, azaz az individuális munkajog területén megjelennek a munkaidő, a pihenőidő, a szabadság tartamát meghatározó, a fiatalkorú, az idős, és a női munkavállalók érdekeit védő, valamint a felmondásvédelmi törvények, ideértve a gazdasági okból kényszerűvé váló csoportos létszámleépítést is. Ide tartoznak azok a jogilag rendezett megoldások is, amelyek – a bérgarancia alappal – a munkavállalók anyagi és státus-egziszenciáját védik a munkáltató fizetésképtelensége esetében, valamint munkáltatói jogutódlás esetén főszabályként biztosítják a munkavállalók továbbalkalmazását és amikor a jogutód csak kivételesen, gazdasági okból szüntetheti meg a munkaviszonyt. Főszabállyá a régi klasszikus joghelyzethez képest a státus- és egzisztenciális biztonságot jelentő, határozatlan időre szóló munkaszerződés vált. Ez lett a tipikus és csak kivételként jelent meg a határozott időre szóló munkaviszony, mint atipikus. A munkaügyi kapcsolatok, azaz a kollektív munkajog területén a szakszervezeti jogok és az üzemi tanácsok jogosítványai, az ún. koalíciós szervezkedéssel és koalíciós tárgyalásokkal kapcsolatos, kollektív szerződéskötésre irányuló jogosítványok garanciális szabályozást kaptak. A szakszervezetek és a munkavállalói érdekvédelmi szervezetek által megkötendő kollektív szerződések országos és területi általános, valamint ágazati, továbbá vállalati szinten meghatározzák a munkaviszony tartalmával kapcsolatos ama minimumfeltételeket, amelyeket a munkaügyi jogszabályokban államilag előirt minimálstandardokon felül a konkrét munkaszerződések megkötése során a munkavállalóknak biztosítani kell. Az egyes vállalatok üzemein és üzemrészein belül az üzemi tanácsok hivatottak biztosítani a munkavállalók érdekvédelmét. Az „unikális” üzemi tanácsi rendszereknél az üzemi vezetéssel megkötött üzemi megállapodások, a „duálisaknál” pedig az üzemi tanácsnak a munkavállalók által megválasztott munkavállalói-képviseleti oldala és az üzembirtokos által delegált vezető alkalmazotti oldala közreműködésével az ülésen határozati formában meghozott megegyezése is alakítja az üzemi munkakollektíva helyzetét, kihatva az üzem, üzemrész dolgozóinak munkaszerződéseire is. A kollektív munkajog ezenkívül a kollektív szerződések sikeres megkötése érdekében rendezi az érdekviták, valamint a munkaküzdelem rendjét, nagyobb mozgási lehetőséget biztosítva a munkavállalók jogszerű sztrájkjának a munkáskizárással, azaz a loc-outtal szemben. Az individuális és a kollektív munkajog eme szociális, munkavállalói érdekeket védő intézménye, jóllehet az egyes tagállamok nemzeti joga fejlesztette ki, ma többségében európai uniós normákon nyugszik, jogharmonizációs célzattal.
Ez a joghelyzet azonban újabban módosulni látszik. A keynesi szociális piacgazdaságot felváltotta a Friedrich Hayektől és Milton Friedmantól, egyszóval a chicagói iskola képviselőitől származó monetáris gazdaságfilozófia valamint – a bérek alacsonyan tartásának érdekében – a termeléskihelyezések gyakorlata . A határozatlan időre szóló, tipikusnak elnevezett munkaviszonyt kezdik kiszorítani az un. atipikus foglalkoztatási formák, így a határozott időre kötött munkaszerződés, a jogdogmatikailag tartós vállalkozási, megbízási formába ágyazott un. önfoglalkoztatás, a távmunka és a munkaerő-kölcsönzés. A munkaidőre, a pihenőidőre és a szabadságra vonatkozó irányelvet, csak úgy, mint a munkáltatói jogutódlásra és a csoportos létszámleépítésre vonatkozó irányelvet, valamint egy sor másikat is többször is módosították az utóbbi években a munkavállalók hátrányára. Az Európai Unió régi tagországaiban a munkáltatói oldal termelés-kihelyezéssel igyekszik ellehetetleníteni az így leszűkült munkavállalói minimálstandardok érvényesülését. Ezzel szemben az új tagállamok és az Unió határain kívül eső közép-kelet európai és az ún. „fejlődő” országok esetében – ahová a termelés-kihelyezés történik – a minimálstandardok teljes mellőzésével, a 18. és 19. századra jellemző feltételek között alkalmazzák a munkavállalókat. Ilyen jogi előírások hiányában a fejlődő országokban a minimálstandardok és a kollektív munkajogi intézmények alkalmazása fel sem merül, míg az Európai Unió új tagállamai és az Európai Unión kívüli közép-kelet európai államok esetében a szakszervezetek gyengesége és az állami vezetés komprádor jellege folytán a multinacionális nagyvállalatok egyszerűen figyelmen kívül hagyják az ide vonatkozó előírásokat .
Összegezve az eddigieket, úgy tűnik, hogy beindult a tézist, anti-tézist és szintézist tartalmazó hegeli spirál. Tézis az, hogy a munkajogviszony kétoldalú szerződésen alapuló tisztán polgári jogi kapcsolat. Ennek anti-tézise, hogy a gyengébb fél érdekeit is védő olyan szociális vetületű individuális munkajogi kapcsolat, amelyet munkavállalói érdekeket védő minimálstandardok és kollektív munkajogi intézmények bástyáznak körül. Erre jön a szintézis, amely újból, de fejlettebb jogtechnikával igyekszik a munkaszociális vegyes szakjogból a munkaviszonyt ismét visszavezetni a tiszta polgári jogi szférába, oly módon, hogy a munkavállalót megillető polgári jogi védelem a polgári jogon belüli fogyasztói jogvédelemhez hasonlóvá szűkülne le . A hegeli spirál azonban elméletileg ennél tovább megy. Ez azt jelenti, hogy a jelen helyzet után egy olyan új tézisnek kellene előállnia, amely magasabb szinten ismét visszaállítaná a munkajog szociális jellegét.
Immanuel Wallerstein írja, hogy a mai globalizált neoliberáis piaci versenyen alapuló hayeki-friedmani gazdasági struktúrának a meghaladásaként el kellene jutni egy, a globalizáció előnyeit megőrző, a korábbinál fejlettebb szociális piacgazdasághoz, egy korszerűen továbbfejlesztett jóléti társadalomhoz, mert ha ez nem történik meg, a Római Birodalom bukását követő anarchiához hasonlóba sodródhat a világ .
A továbbiakban a valós társadalmi gyakorlat túlnyomóan munkajogi ankétokon sűrített formában felbukkanó, valamint máshonnan is származó adatok bemutatásán és folyamatelemzésen keresztül kívánjuk megvizsgálni, hogy létezik-e kiút e zsákutcából, azaz a jelenlegi antiszociális szintézis meghaladható-e új, szociális irányultságú tézissel?

(A munkajog szociális elemeinek lebontása a mai gazdaságban és az ezzel összefüggő morális válság, többirányú kiútkeresés) 1987-ben Kivezetés a munkajogból címen Zell am See-ben megrendezett konferencia központi témája az volt, hogy a munkajog a jövőben megmarad-e speciális jogterületként, vagy teljesen beolvad a polgári jogba? A vita nem zárult le. Magyarországon a II. Visegrádi Munkajogi Konferencia tűzte 2005-ben ugyanezt a témát napirendre Menekülés a munkajogból címen. Miként a Zell am See-in, a visegrádi konferencián is az tűnt ki az elhangzott előadások és a viták alapján, hogy jóllehet szociális szabályainak egy részétől meg kell szabadulni, a munkajog speciális intézményrendszerére továbbra is szükség van . A visegrádi konferencia előadásai és vitái is ezt az álláspontot támasztották alá. Csupán a közszolgálati jognak a munkajogtól való különállását tartották egyesek anakronizmusnak. Ennek ellenére a közszolgálati jognak a munkajogba olvasztására mindeddig nem került sor, sőt a főelőadás és a vitázók túlnyomó többsége a két jogterület külön tartása mellett érvelt. .
Mindezek ellenére a munkajogból történő „kivezetés” illetve „menekülés” folyamata tovább haladt. Ezzel a témával foglalkozott a 2002. október 30-31-én az Otto Brenner Alapitvány (Stiftung) által Berlinben Globalizáció vagy igazságosság. A jelen politikai kihívása címen megrendezett nemzetközi konferencia. E konferencián a szakszervezetek – bár gyanakvással fogadták a Földön egyre kiterjedtebb versenyt, zömmel elfogadták és igyekeztek alkalmazkodni új helyzethez, remélve, hogy megfelelő kompromisszumokkal sikerül megőrizni a munkavállalók és az önfoglalkoztatók egészségmegóvási, magánéleti, szociális és gazdasági érdekeit. 2007. május 30. és június l. között az európai és a nemzeti szakszervezeti szövetségek ugyancsak a német Otto Brenner Stiftunggal, a Friedrich Ebert és a Hans Böckler Stiftunggal közösen rendezték meg azt a nemzetközi konferenciát, amely a Globalizálódott piac és gazdasági verseny és/vagy humanizálódott biztonság címet viselte. Itt az európai és a nemzeti üzemi tanácsok képviselőinek előadásai már erősen kritikus hangvételt ütöttek meg az ellenőrizetlen globalizációval.szemben.
Több előadó is felvetette, hogy gazdaság-, és szociálpolitikai szempontból is össztársadalmi hátránnyal jár a határokon átnyúló termelői tevékenység-kihelyezés az olcsóbb munkaerőt felkínáló, egyre keletebbre lévő országokba. A jelenség ráadásul nem áll meg az Európai Unió keleti határainál, hanem Ázsia távol-keleti legolcsóbb gyermek munkaerőpiacáig terjed. Felvetődött – de csak érintőlegesen, – hogy a folyamatban élen jár az Egyesült Államok, de ezen az úton járnak a német vállalatok is. Bogár László, Gazdag László és Csath Magdolna helyesen állítják, hogy az olcsóbb munkaerőpiacra történő termelés-kihelyezés az alsó- és középrétegek fogyasztásának visszaszorítását eredményező gazdaságpolitikája nem egyéb, mint a gyarmatosítás legújabb változata. Az előadásokból és a felszólalásokból kitűnt, hogy az Európai Unió régi tagállamai a kolonializálás e legújabb formáját erőteljesen gyakorolják az újonnan belépett államokkal szemben. Felvetődött, hogy a privatizáció igen sok esetben az újonnan belépett államok piacának olcsó megszerzésére irányul, és egyes multinacionális vállalatok csak addig maradnak Magyarországon, amíg az adókedvezmény fennáll, miközben a teljes jövedelmet kiviszik az országból, és semmit sem forgatnak vissza a termelésbe.
Több magyar és külföldi előadás valamint hozzászólás felvetette, hogy azok a multinacionális cégek, amelyek tartósan és többnyire zöldmezős beruházás révén telepednek le az országban, a működés megindításakor igyekeznek ellehetetleníteni mind a szakszervezeti, mind az üzemi tanácsi munkavállalói érdekképviseletet. Túl a konferencián elhangzottakon, megjegyezzük, hogy ez elsősorban a japán, az amerikai-angol és törökországi befektetőkre vonatkozik, de voltak német cégek is – mint pl. a kaposvári és a szekszárdi húsüzemet az l990-es évek derekán üzemeltető német tulajdonos – akik mindent elkövettek azért, hogy ne legyen sem szakszervezeti, sem üzemi tanácsi képviselet náluk. Jó példa erre a Suzuki esztergomi üzeme, ahol ennek ellenére sikerült megalakítani a munkaügyi felügyelet segítségével a szakszervezetet. A gyár vezetése azonban mindent megtesz a munkavállalók szakszervezeti képviseletének az ellehetetlenítésére. Napi 11 órás munkaidőt vezettek be, ami heti 55 órát tesz ki, jelentősen túllépve a törvényes, heti 48 órát. Ugyanez a helyzet a dél-koreai Hankook gumiabroncsot készítő gyárával, amelyet Kóka János gazdasági miniszter telepített le Dunaújvárosban. A gyárvezetés itt sem hajlandó tárgyalni a szakszervezettel. A szakszervezeti vezetőket és tagokat jogellenesen elbocsátják; és helyettük Szlovákiából hoznak be munkaerőt. Ezzel szemben a magyarországi német cégek jelentős része mindjárt az induláskor lehetőséget adott vállalati szakszervezeti és üzemi tanácsi képviselet megalakítására. Az Opel győri autógyárának német igazgatója előadta, hogy a termelés beindítása óta vállalati szakszervezet és üzemi tanács működik náluk. Az üzemi tanács (üt) l3 tagja közül 9-et a szakszervezetek, 4-et a munkavállalók jelöltek. Ez adódik abból, hogy Németországban komolyan veszik a szakszervezeti és az üzemi tanácsi jogokat és a szakszervezetek szervezkedési szabadságát. Mégis, a magyar államra nem egy helyen az a kötelesség hárul, hogy kikövetelje ezt a jogot a szakszervezeteknek: a többi multihoz hasonlóan a német cégek is hajlamosak megfeledkezni róla. Mégis náluk a legkisebb az ellenállás, ha a fogadó ország a koalíciós jogok tiszteletben tartását kívánja tőlük .
Mindebből láthatóan az üzemi tanácsi választásokra a magyar Munka Törvénykönyve alapján, szakszervezeti közreműködéssel, nem pedig a német jog szerint kerül sor, ahol a jelölés a szakszervezetektől teljesen függetlenül történik. Kérdésemre az előadó a vitán közölte, hogy az üzemi tanácsok jogosítványrendszerét nem a német Üzemi Alkotmánytörvény (Betriebsverfassungsgesetz- BvG.) igen széleskörű együttdöntési jogosítványrendszere , hanem a magyar Munka Törvénykönyve igen szűk körű és formális együttdöntési lehetőségeket tartalmazó szabályai szerint alakították ki. A német befektetők többsége – miként a győri Opel üzemi vezetősége is – csakhamar ráébredt a szakszervezetek gyengeségére. Többségük az MSZOSZ-en keresztül összefonódott pedig a bal-liberális kormányzattal , ezért hatékony érdekképviseletre képtelen, az üzemi tanácsok törvényes jogosítványai pedig igen csekélyek és szűk körűek. Bővítésüket, helyi, üzemi szintű jogszabályok révén, egyetlen német cég sem ajánlotta fel eddig, holott erre lehetőség lenne.
Ugyanakkor az Opel győri üzeme is azt a gyakorlatot folytatja, hogy a Munka Törvénykönyve 125. §-ában megjelölt hivatalos munkaszüneti napokon, ideértve a nemzeti ünnepeket is – több multinacionális céghez hasonlóan – rendes munkavégzésre kötelezi a magyar munkavállalókat. Az Opel üzemigazgatója ezt annak az új lézertechnikának a bevezetésével indokolta, amelynél a folyamatos termelést átmenetileg az teszi szükségessé, hogy a munkavállalók még nem gyakorolták be a leállítás és az újraindítás módját. Ezt az érvelést többen azért vitatták, mert a lézertechnikát már több mint négy éve alkalmazzák. Így elegendő idő volt arra, hogy a munkavállalók az új technikát/technológiát betanulják. Történt arra is utalás, hogy a multik más posztkommunista országban is folytatnak ilyen – a gyarmattartó államok munkáltatói által korábban a gyarmatokon bevett – gyakorlatot. Bizonyíték ez arra, hogy a multinacionális cégek mintegy gyarmatnak tekintik az egész közép-kelet-európai régiót, az Európai Unió pedig az újonnan belépett tagállamokat. Erre utal az a tény is, hogy amikor l992-ben az Európai Unió az ún. visegrádi négyekkel – így Magyarországgal is – megkötötte a társulási szerződést, kikötötte, hogy a társult tagok nem alkalmazhatnak anti-dömping intézkedést a tagállamokból bejövő árukkal szemben, viszont az Unió tagállamai – dömping esetén – megvámolhatják a társult tagoktól az Unióba érkező árukat. Hasonló módon egyenlőtlenül került a szerződésben rögzítésre a védzáradék kérdése is. Ezenkívül az új tagállamok hátrányos megkülönböztetését mutatja az is, hogy a belépéskor a munkaerő szabad áramlása is csak egy oldalról vált lehetővé: az új tagállamok kötelesek beengedni a régi tagállamok munkavállalóit, viszont az új tagállamok munkavállalóit a régiek nem kötelesek fogadni. Ez a kikötés még akkor is diszkriminatív, ha csak átmeneti időre vonatkozik. Az Unió igy próbálta a globalizáció hatására a régi tagállamokban bekövetkezett munkanélküliség-növekedést mérsékelni. Egyfelől gátat kívánt szabni annak, hogy az új tagállamokból tömegesen olcsó munkaerő áramoljon a régiekbe, másfelől lehetőséget kívánt biztosítani arra, hogy a régi tagállamokban állást keresők munkához jussanak az új tagállamokban. Igaz, a munkaerő-áramlásnak ez az egyoldalúvá tétele nem bizonyult hatásosnak, mivel a munkahelyek száma a régi tagállamokban is csökkent a régi tagállamokból történő termeléskihelyezés miatt.
Konklúzióként leszögezhető, hogy ezek a jelenségek egyértelműen diszkriminatív jellegűek és sértik a tagállamok közötti egyenjogúság elvét. Ellentétben állnak a Római Szerződéssel és a Szociális Chartával, valamint az ENSZ emberi jogi Alapokmányával. Németországban például a munkaszüneti napok kijelöléséhez alapul veendő vallási ünnepeket tartományonként szerint határozzák meg, attól függően hogy az adott tartományban a katolikus vagy az evangélikus vallás-e a meghatározó. Ez az elv Lengyelország és a többi szláv nemzetiségű új tagállamban nem kerülhető ki konfliktus nélkül. Ezért a multik akkor járnak el az európai normáknak megfelelően, ha ezt az elvet alkalmazzák. Magyarország esetében annyiban más a helyzet, hogy a népesség felekezeti szempontból területileg meglehetősen megosztott, másrészt viszont – és ez a lényegesebb – a magyar társadalom erőteljesen szekularizálódott. Ezért a különböző vallási ünnepek munkaszüneti nappá nyilvánítására nem különösebben nagy az igény, legfeljebb pihenési célból. Az viszont mind a német, mind más külföldi cégektől elvárható, hogy – Magyarország és a régió más országai esetében egyaránt – a jogszabály által munkaszüneti napnak nyilvánított ünnepeket – függetlenül attól, hogy nemzeti, állami vagy vallási jellegűek – tartsák tiszteletben, és azoknak, akik ilyen napokon dolgozni kénytelenek (folytonos vagy több műszakos munkarend esetén) vagy pótlékot fizessenek a munkáltatók, vagy pedig alkalmazzanak olyan személyeket, akik vállalják – az átlagosnál magasabb fizetés fejében – a rugalmas munkaidő-szabályokat. A német munkajog ezt intézményesítette is. Azok, akik – a kapacitástól függően – változó munkarend szerint hajlandók dolgozni, kiemelt javadalmazást kapnak. Velük a kapacitásorientált munkaidőben történő munkavégzésre a munkáltatók külön szerződést kötnek (kapazitätorientierte variabile Arbeitzeit-KAPOVAZ).
A háromnapos konferencia lényegében a legerősebb német szakszervezet, az IG Metall elnöksége megrendelésére készült, Szolidaritás a megújult Európáért című vitairata jegyében zajlott le. A vitairatot minden résztvevő kézhez kapta. E vitairat szellemében tartotta meg előadását az IG Metall első elnöke és a Szakszervezetek Európai Szövetségének (ETUC) a titkára . Mind a ketten rámutattak arra – a vitairattal egyezően, hogy a globalizáció a gazdaság és a politika nemzetközivé (internacionálissá), szerintem azonban inkább nemzetek felettivé (szupranacionálissá) válását jelenti és a piacok deregulációját, a közszolgáltatások privatizálását és a szociális dimenzió átfogó leépítését jelenti. A diktatorikus jelleget öltő és kőkemény neoliberális diktatórikus ideológiai alapzatra épülő szupranacionális globalizációs folyamatban, a gazdasági hatalom maga alá gyűri a nemzeti és nemzetközi politikai/állami hatalmakat. Ez a szupranacionális gazdasági hatalmi- és érdekszövetség ugyanis nem akarja, hogy a„jóléti állam” – a 19. század végéhez, valamint a 20. század közepéhez hasonlóan – ismét egy szociális piacgazdaság irányába fejlődjön, és ezzel korlátozza a globális hatalom haszonmaximalizálási törekvéseit. Ezért ez a gazdasági elit igyekszik a minimálisra zsugorítani az államgépezetet, olyannyira, hogy az csak a teljesen szétnyíló „szociális olló” szűk felső, vagyonos rétegét – és annak javait – védje az egyre jobban elnyomorodó alsó réteg ellenében. Ezért kell a közhivatalokat minimális méretűre zsugorítani, a közszolgáltatásokat privatizálni, a közalkalmazottakat szélnek ereszteni. A maximális haszonszerzés a csoportos létszámleépítések egyre gyakoribbá válásával, a termelésnek az olcsóbb munkaerőt, infrastruktúrát és adókötelezettséget valamint munkaszociális védelemnélküliséget jelentő országokba történő áttelepítésével valósul meg. Mindehhez szükséges a piac deregulációja, mivel a kiélezett versenyben csak a termékek olcsóbbá tételével lehet fennmaradni. Ehhez a folyamathoz hozzátartozik a fogyasztók megkárosítása is: az élelmiszerek minőségének elhanyagolásával, az egyszer használatos tárgyak szaporításával, melyek fogyasztását a minden fórumot eluraló reklám hatalmával is serkentik.
Mindezek együttes eredménye az Európai Unió régi tagországaiban is, de még inkább az új tagállamokban, a tömegessé váló munkanélküliség, a középosztály erőfeszítése, hogy ne szakadjon le az egyre szélesebbé váló ún. roncstársadalomba. A középosztály eme erőfeszítése a fennmaradásáért, a túlzott alkalmazkodási igyekezete, az önálló véleményt egyre inkább felváltó szolgalelkűség, a hajszolt túlmunkából fakadó, amerikai konyhadivat szerinti étkezés, valamint a silány minőségű „médiafogyasztás” és az ezzel párosuló mozgáshiány egyre jobban kikezdi a testi és a szellemi egészséget. Tanúi vagyunk az átlagéletkor fokozatos csökkenésének, az állással rendelkezőknél a túlhajszoltságra, a munka nélkül maradóknál pedig a renyheségre visszavezethető testi (magas cukor és vérnyomás, keringési zavarok, rák, infarktus, agyvérzés) és lelki (depresszió) betegségekkel kísért fokozatos társadalmi elbutulásnak, kulturális kiüresedésnek. Ez utóbbit fokozza még a mai általános műveltséget háttérbe szorító, összefüggő önálló gondolkodásra nem, hanem csak felsőbb utasítások tökéletes végrehajtásának technikájára és izolált, felülről oktrojált gondolkodásra irányuló köz-, és felsőoktatás (bolognai folyamat). A cél az, hogy a gazdaság és a még megmaradt, de a privát gazdasági szférának alárendelt állami adminisztrációnak és technika-technológiának egyoldalúan képzett és egyirányban gondolkodó frontkatonákat neveljenek ki. A köz- és a felsőoktatás egyértelműen ebbe az irányba tendál. A hatalom egy olyan szellemi és műszaki alkalmazotti réteget akar kinevelni, amely a maga szintjén megfelelően kiszolgálja azt a menedzseri réteget, amely magát kedvezményes részvényekkel jutalmazza, majd e részvények manipulatív felértékelésével mesés vagyonra tesz szert. Helyesen utal az Előterjesztés arra, hogy „a menedzsment stratégiák a pénzpiacokat célozzák meg, a részvények ára ezért a vállalatirányítás meghatározó eleme lett. Megállapítja, hogy a „munkakörülmények és a beruházások esnek e pénzpiaci alapú gazdaság áldozatául”. Emiatt, vagyis a vállalati részvények felértékelése miatt tört ki több amerikai nagyvállalatnál az a menedzserbotrány, amely komoly gazdasági krízist okozott az USA-ban, és hasonló a Siemensnél, valamint a Volkswagennél feltárt menedzseri korrupció sorozat is.
Ezekről igy, konkrétan a szakszervezeti oldalról elhangzott előadások nem szóltak, bár nem ártott volna ha e problémákra is kitértek volna. Arról sem volt szó, hogy a múlt század utolsó két évtizedében indult meg az amerikai bankok fúziós hulláma, amely átterjedt a német bankhálózatra, majd az ipar és a kereskedelem területére is. A piac deregulációjának egyik célja, hogy megszűnjenek ama fúziókontrollt biztosító jogszabályok, amelyek a versenyt kizáró, uralkodó piaci helyzet kialakulását igyekeznek megakadályozni. Ma a fúzionáló vállalatok egyszerűen átlépik ezeket a szabályokat, a versenyhivatalok pedig – a felülről érkező nyomás hatására – a legtöbb esetben megalkudni kényszerülnek. Ugyanígy átlépik ma már a kontinentális európai államokban is a verseny tisztességét védő szabályokat, követve a teljesen liberalizált amerikai gyakorlatot.
A menedzsment gátlástalan nyomulása a pénzpiacokra és vagyonnövelési stratégiája fordította a visszájára a munkaerő-kölcsönzés intézményét. Általánossá vált Németországban, de Magyarországon is, hogy a nagy cégek – ideértve a pénzintézeteket is – nemcsak az egyszerű dolgozóknak, hanem a középszintű vezető alkalmazottaiknak is felmondanak, majd munkaerő-kölcsönző cégekhez küldik, és fele annyi fizetésért „visszabérlik” őket. Ezt játszotta le a közelmúltban a Deutsche Bank is. Tehette azért, – más cégekhez hasonlóan – mert a német szabályozás szerint a kölcsön-munkaerő akkor is a munkaerőpiacon kialakult átlagbérnél alacsonyabbat kap, ha dolgozik és akkor is, ha nem . Ezt a „játékot” Franciaországban és a frankofon jogterületen azért nem lehet „lejátszani”, mert ott a kölcsön-munkavállaló, ha nem dolgozik, minimálbérre jogosult csak, viszont ha dolgozik, az adott munkakörre vonatkozóan kialakult munkaerő-piaci átlagbért kell neki fizetni .
A magyar munkaerő-kölcsönzésnél is ezt a rendszert kellene alkalmazni – az egyenlőségről és az egyenlő bánásmódról szóló 2003. évi XXV. törvény alkalmazásával. A munkáltatók mégsem ezt teszik. Semmit sem változott a helyzet, annak ellenére, hogy 2004 decemberében megváltoztak a Munka Törvénykönyve munkaerő-kölcsönzésre vonatkozó szabályai: ettől kezdve érvénytelennek számít az olyan szerződés, amellyel egy cég anyagi támogatást nyújt munkaerő-kölcsönző cég alakítására. Ezzel a módosítással az a baj, hogy az ilyen szerződést soha nem lehet felderíteni. Sokkal többet jelentett volna, ha a folyamatot elindító tömeges felmondásokat (Massenentlassungen) és az azt követő visszakölcsönzéseket deklarálta volna érvénytelennek a Munka Törvénykönyvének módosítása. Ezt azonban a bírói gyakorlat a rendeltetésellenes joggyakorlás tilalmának a Munka Törvénykönyve 4. §-a szerinti alkalmazásával még mindig megteheti.
Hasonlóképpen visszaélésszerűen alkalmazzák – figyelmen kívül hagyva az előbb említett esélyegyenlőségi törvényt és az atipikus szerződésekre vonatkozó esélyegyenlőségi európai uniós irányelveket –az önfoglalkoztatás intézményét, ahol nem a vállalkozási szerződés szigorú elszámoláson nyugvó polgári jogi, hanem a munkaviszonynak a munkavállalót védő szabályai szerint kellene eljárni. Hasonló a helyzet az egyéb atipikus foglalkoztatásoknál is. Maga az IG Metall előterjesztése állapítja meg, hogy az Európai Bizottság Zöld Könyvében vázolt „flexicurity”, azaz rugalmasság+biztonság=rugalbiztonság koncepciója a visszájára fordult. Erre ugyancsak fény derült a konferencián, ahol a konferencia szünetében a német evangélikus egyház munkaszociológiai intézetének a munkatársa közölte, hogy nagyon sok munkaerő-kölcsönző cég a létszámleépítések során látszólag visszakölcsönöz, valójában azonban távmunkára, házi bedolgozásra vagy rész-, illetve határozott időre alkalmazza, alacsonyabb bérért, ugyanazokat a munkavállalókat, az eredeti munkahelyen. A látszat munkaerő-kölcsönzésnek ezt a gyakorlatát azért alkalmazzák Németországban, mert a német jog szerint a munkaerő-közvetítés ingyenes és állami monopólium.
Jóllehet a konferencia nem foglalkozott a mezőgazdaság globalizációs problémáival, nem lenne teljes a kép, ha nem érintenénk ezt a kérdést. Az angolszász neoliberális ideológia szerint a földforgalmat teljesen liberalizálni, a gazdálkodás méreteit pedig a nyugat-európai államok családi gazdaságaihoz illeszkedő korlátai alól feloldani szükséges. Mivel azonban a kontinentális Európa régi uniós tagállamai tiltakoztak ez ellen, az agráriummal kapcsolatos koncepció úgy alakult át, hogy a nyugat-európai kontinentális tagállamokban marad továbbra is fenn az elsősorban zöldség-, és gyümölcstermesztésre szakosodott családi gazdaság (family farm), míg az újonnan csatlakozott államokban elsősorban a kevésbé kultúrigényes, olcsó gabonatermesztéssel párosuló latin-amerikai allodiális földbirtokrendszer és/vagy az észak-amerikai „kontrakt” farmrendszer alakulna ki. Ez utóbbi kettő esetében a közép-kelet-európai volt termelő szövetkezeti tagok az új, részben külföldi földtulajdonos mezőgazdasági vállalkozók béreseivé, mezőgazdasági alkalmazottaivá válnának. Ezt a folyamatot segítette elő a kárpótlási jegyekkel történt földárverési eljárásokba „fű alatt” beengedett „nepperek” földfelvásárlók tevékenysége.
A másik lényeges kérdés, amelyről érintőlegesen a konferencián is szó esett, a társadalombiztosítás. A társadalombiztosításon belül ma a legneuralgikusabb kérdés az egészségbiztosítás reformja, ami összekapcsolódik az egészségügy általános reformjával. Az Európai Unió régi tagországaiban a kötelező nyugdíj-, és egészségbiztosítás – a szolidaritás elvén állva – két pillérű. A biztosítás hordozói pedig mind az alap-, mind pedig a kiegészítő biztosításnál non profit, többnyire köztestületi jellegű szervezetek. Magyarországon az l997 decemberében végrehajtott nyugdijreform szintén áttért a kétpilléres kötelező nyugdíjbiztosítási rendszere, azonban a második pillért a latin-amerikai megoldáshoz hasonló módon működő magánbiztosító pénztárak kezébe adta. Tekintettel arra, hogy a magánnyugdíj-pénztáraknak semmilyen vagyonuk nincsen, mivel a privatizáció során a korábbi nyugdíjpénztárakat nem állították vissza, és az l949-ben államosított vagyonukat, ingatlanaikat nem adták át az l998-ban felállított magánnyugdíj-pénztárak szövetségének, csak állami támogatással képesek működni. Emiatt a kötelező egészségbiztosítás több pillérűvé történő átalakítási reformjánál, a második pillérbe a neoliberális SZDSZ – a holland megoldás mintájára – profitorientált biztosító cégeket kíván bevonni. Tekintettel ara, hogy a holland biztosító cégek itt vannak Magyarországon, ezeknek tervezi átjátszani a kormány a kis költségigényű, de nagy nyereséggel járó második pillért, míg a kis nyereséggel, de nagy költségráfordítással járó harmadik pillébe sorolt egészségügyi szolgáltatások maradnának az állami egészségbiztosítási pénztáraknál.
Ez a rendszer megint csak az állami vagyonnak a magángazdasági szférába történő átszivattyúzását jelentené, a szolidaritási elv teljes feladása mellett. A jelek szerint hasonló módon történne meg a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank által (mindkettő az USA által befolyásolt, illetve irányított intézmény) szorgalmazott újabb nyugdíjreform, ahol a non profit magánnyugdíj-pénztárrendszert szintén a versenyszférához tartozó intézmények váltanák fel. Mind az egészségbiztosításnak, mind pedig a nyugdíjbiztosításnak a kormány által tervezett eme átalakítása teljesen ellentétes az Európai Tanács által 2007. május 21-én elfogadott irányelv-tervezetével, mely a kötelező társadalombiztosításnál kifejezetten előírja a szolidaritás elvének figyelembe vételét. Ezen az alapon ellentétes e készülő irányelvvel az új, holland egészségbiztosítási rendszer is. Az a holland volt egészségügyi miniszter, aki most a magyar reformbizottság megbízásából, nagy összegű honoráriumért, tanácsokat ad a magyar egészségbiztosítás átalakításához, kormányával és annak elnökével együtt éppen e reform miatt bukott meg Hollandiában.
Teljesen elfogadhatatlan az a javaslat is, hogy a kórházak számát is tovább kellene csökkenteni Magyarországon, mondván, hogy a tízmilliós lakossághoz képest a jelenlegi ágyszám még mindig sok. Ezzel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy a gyógyászati szakma és az egészségügyi szervezés szakembereinek többsége szerint az ágyszámcsökkentést nem az intézménybezárásokkal, hanem a kórházak meghagyása mellett, a tartósan ki nem használt ágyak felszámolásával lett volna helyes végrehajtani. Azáltal, hogy a kormány intézményeket szüntetett meg, egyrészt teljes zűrzavar állott elő a sürgősségi betegellátás terén, másrészt nagy a gyanú arra, hogy privatizálni és eladni akarják, magánklinikai, wellness-szállodai és szanatóriumi célokra a megszüntetett egészségügyi intézményeket. Ezeket a szolgáltatásokat csak a tehetős rétegek tudják majd megfizetni. Miden valószínűség szerint ide kivánják bekapcsolni az egészségbiztosítás már említett nyereségorientált második pillérét.
Mindezeket figyelembe véve, és egyetértve az IG-Metall elnöksége által megfogalmazott vitairattal valamint a kongresszus szakszervezeti előadóival, úgy gondoljuk: az európai szociális modell megújításának nélkülözhetetlen előfeltétele a pénzpiacok szabályozása, szigorú felügyelete és ellenőrzése. Mindez azonban csak akkor lehet sikeres, ha a pénzpiaci mozgást a politika – a jelenlegi helyzettel szemben – átláthatóvá teszi . Az IG-Előterjesztés ezért kimondja, hogy „az Európai Uniónak a pénzpiaci kapitalizmus szabályozása és keretek között tartása éllovasává kell válnia”. Ezzel kapcsolatban vetette fel az Európai Szakszervezetek Szövetségének (ETUC) munkatársa az előadásában, hogy az Európai Uniónak meg kell fékeznie vállalati kihelyezéseket az Unió határain kívülre. Az IG-Metall Előterjesztés megoldási javaslata ezzel kapcsolatban az, hogy különadóval kellene sújtani az Unión belül mindama vállalatokat, amelyek telephelyüket vagy termelésüket akár de iure akár de facto az Európai Unió határain kívülre helyezik. Ez lenne a termelés-áthelyezési adó, mint új adónem. Ez lenne a termelésáthelyezési adó, amelyet mint új adót, én is javasoltam a Valóság 2006/8. számában.
Mind az említett kongresszusi előadások, mind pedig az Előterjesztés foglalkozott az Európai Alkotmány problémájával és a jelenlegi tervezet el nem fogadásának az okaival . Az Előterjesztés ennek okát – szerintünk megalapozottan – abban látja, hogy a 2000-ben az Európai Unió állam-, és kormányfői által szociális színezettel megalkotott Lisszaboni Stratégiát, mely célul tűzte ki – a teljes foglalkoztatás elérésével – hogy 10 éven belül az Európai Unió a világ legversenyképesebb régiójává váljon, a neoliberális globalizmus híveinek nyomására úgy módosították, hogy törölték belőle az összes szociálpolitikai és munkavállaló-barát elemet, és csak a versenyképesség erősítésére öszpontosítottak. Helytállónak tűnik az a feltételezés, hogy éppen a hollandok azért utasították el népszavazáson az Európai Unió alkotmányszerződésének tervezetét, mert éppen ebben az országban hajtottűák keresztül a legerőszakosabban az egészségbiztosítás neoliberális reformját, ami – mint már említettem – a kormány bukását is magával hozta.
Az IG-Metall előterjesztése – a konferencia szakszervezeti előadóihoz hasonlóan fontosnak tartja, hogy az Európai Unió alkotmányos szerződése – szociális gazdasági tartalommal átdolgozva – újból napirendre kerüljön és elfogadják. Ezzel kapcsolatban vetettem fel a konferencián, hogy mindennél fontosabb lenne annak preambulumi rögzítése, hogy az Európai Unió és tagállamai társadalmi rendszere a szociális piacgazdaság és az európai szellemi-kulturális örökség szintézisén nyugszik. Érdemes lenne utalni arra, hogy a zsidó-keresztény/keresztyén eszmerendszer pozitív irányban meghatározója a munka becsületének, a munkán alapuló tisztességes haszonnak és társadalmi előmenetelnek, a korrekt gazdasági versenynek, a másokon való indokolt segítségnek, egyszóval a szolidaritásnak, amely eszmék együttes érvényesülése a szociális piacgazdaság alapja lett. A második világháború lezárását követő első NSZK-kormány, amely a szociális piacgazdaságot bevezette, kereszténydemokrata volt (Konrad Adenauer és Ludwig Erhard). A kiinduló pontot azonban az inkább szekularizált konzervatív-liberális beállítottságú amerikai elnök, Franklin Delano Roosevelt jelentette, aki Gunar Myrdal és John Maynard Keynes gazdaságfilozófiája alapján meghirdette a New Dealt, azaz a jóléti állam koncepcióját, ami nem volt más mint a szociális piacgazdaság eszméje. Ennek lényege, hogy bárki szabadon vállalkozhat és a piac aktív szereplőjévé válhat. De ha a piaci versenyben megbukik, felfogja az államilag „kifeszített” szociális háló, amelyen keresztül munkahelyet talál. Ezért lényeges a foglalkoztatás szociálpolitikai biztosítása. A köz-, és a magánszféra közötti együttműködéshez támpontot nyújtottak az utópista szocialista (Robert Owen, Fourier, Saint-Simon stb.), és a szövetkezeti (Lassalle, Raiffeisen és mások) eszmék, valamint a vallási eszmerendszerektől magát távol tartó szociáldemokrácia is.
Arra azonban rá kellene mutatni, hogy eme eszmerendszer szélsőséges túlhajtása embertelen diktatúrákhoz és kegyetlenül önző rendszerekhez vezethet. Indokolt rámutatni, hogy a kereszténység esetében ilyen volt az inkvizíció, a szociális orientált eszmeoldalon a nemzeti szocializmus és a kommunizmus, mely két irányzat a terror-diktatúra mellett népirtást is véghez vitt. Ugyanakkor ilyen a liberalizmus túlhajtása is, amely az apokrif szocialistákkal együtt a globalizmus úttörője. Nem ártana arra is utalni, hogy a globalizációval ma nem áll szemkben semmi, ami a vele járó centralizációnak korlátokat állítana, ami meg tudná akadályozni azt, hogy a kifulladását követően ne állhasson elő olyan anarchia, mint amilyen a hasonló szituációba került Római Birodalom végnapjaiban bekövetkezett. Ennek a veszélyére figyelmeztet bennünket ma Immanuel Wallerstein.
Mindezt összegezve: az európai társadalomfejlődés gyökereire való utalásnál az összes olyan tényezőre szükséges utalni, amelyek pozitív vagy negatív irányban befolyásolták Európa kulturális, gazdasági és állami fejlődését. Szükséges nevén nevezni azokat az eszmeáramlatokat és intézményrendszereket, melyek pozitív irányban hatottak Európa gazdaság-, kultúr-, és oktatáspolitikai, vallási, valamint rendészeti és államrezoni arculatára annak érdekében, hogy azok befolyásolják az európai fejlődést. Ugyanakkor azonban szólni kell azokról az eleve káros eszmeáramlatokról és korszakokról, valamint azok intézményeiről is, amelyek visszavetették az európai fejlődést, a gazdaság, a közerkölcs és a társadalomirányítás hanyatlásához és a társadalom túlnyomó többségének az elnyomorodásához, szenvedéséhez vezettek. Szólni kell továbbá azokról is, amelyek alapvetően jól indultak, de menet közben torzultak vagy amelyeket tudatosan eltorzitottak. Mindezekkel összefüggésbe hozva lenne indokolt az Európai Unió leendő alkotmányában utalni arra, hogy az Unió az érdekegyeztetés elvén nyugvó olyan szociális és demokratikus jogállam, amelynek gazdasága az érdekek kölcsönös egyeztetésén alapuló piaci verseny alapján, a fenntartható fejlődés figyelembevételével működik.
Természetesen ahhoz, hogy ezen az alapon egy kiegyensúlyozott és a jóléti államot, valamint az ökológiai egyensúlyt követő Európa létre tudjon jönni, előfeltétel, hogy az USA ismét visszaálljon egy, a New Dealhez hasonló gazdaság-, és társadalompolitikai helyzethez és megállapodjon az Európai Unióval az ökoszociális társadalomgazdasági folyamatok vitelében. Ez viszont csak úgy valósítható meg, ha a rohamosan fejlődő ázsiai országokat is rá lehet venni, vagy rá lehet szorítani arra, hogy gazdasági fejlődésüket az ökoszociális szisztéma szerint irányítsák. Ha ezt nem sikerül elérni, a világ és vele együtt az emberiség egy beláthatatlan szociális és gazdasági összeomlással kísért ökológiai katasztrófa elé néz, ami a flóra és a fauna életközösségeinek pusztulásával együtt az emberi faj végét is jelentheti.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969