2013. I-VI
 

Kiss Sándor portréja (Egy igazi demokrata küzdelme a nemzeti szocializmus és a bolsevizmus ellen)
Török Bálint

1982 augusztusában, a Magyar Baráti Közösségnek az amerikai Reménység-tavánál rendezett találkozójáról tartott hazafelé. Karambolozott. Pár hét múlva, szeptember 22-én meghalt. A hír megdöbbentett mindenkit, aki csak ismerte, akár csak hallomásból is. Egy évvel később így emlékezett rá barátja, Nyeste Zoltán:
„Ha fához hasonlítanám, nem szükségképpen ő volt a legmagasabb a mostoha éghajlat alatt nőtt magyar erdőben. De ő volt az, aki ágait mindig úgy fordította, hogy a növesztő napfényből…a mellette álló kisebb társaknak, testvéreknek is minél több jusson.”
Teljesen egyetérthetünk Nyeste szavaival, legfeljebb azt lehet még hozzátenni, hogy a fa értékét nem csak a magassága adja. Kiss Sándor élete szolgálat volt. Azóta, hogy pataki diákként a Soli Deo Gloria Református Diákszövetség „csendes napjain” valóban keresztyénné lett, vallotta: „A kegyelmet nyert, újjászületett léleknek pedig magára kell venni közösségének, népének sorsát.” Ez a gondolat, ez a felelősségvállalás végigkísérte egész életét. E közösségben gondolkodásnak köszönhette azt is, hogy tanulhatott. Gyermekkoráról írta: „Elsőszülött fiú voltam,…nekem kellett volna folytatnom a gazdálkodást. Ám a község református papja és tanítóim addig jártak apám nyakára, amíg beíratott a helyi magán polgári iskolába.” A polgári után a sárospataki református tanítóképzőbe került, ahol színjeles bizonyítványának jutalmaképpen ingyen tanulhatott.
A kommunizmus ateista szellemben nevelt kedvezményezettjei a feudális szellem melegágyainak, az úri Magyarország visszaálmodóinak tartják az egyházi iskolákat. Ezért ellenezték és gátolták visszaadásukat. Kiss Sándor egész élete, akárcsak a „Magyar demokráciáért” című művében olvasható véleménye, ennek eleven cáfolata: „Öt év alatt, 1932 és 1937 között a pataki tanítóképzőben egyetlen egyszer sem hallottam, hogy az úri középosztály tagja leszel, és erre készülj fel. Az értékrendszert a tanulmányi eredmény és a tehetség alakította. Tanáraink… különösen előtérbe helyezték a szorgalmat, a lelkiismeretességet és a kötelességtudást. … Egyszóval Patak az igazi népi és demokratikus társadalom építője volt.”
Jól egészítette ki az iskola emberformáló munkáját a Soli Deo Gloria tevékenysége. Ebben – természetesen – nem volt kötelező részt venni, és nem minden résztvevő vált hívő emberré. De miként maga Kiss írja – a magyar ifjak „itt hallottak először arról, hogy Magyarország bajainak nemcsak Trianon a forrása: Trianon a megoldatlan magyar társadalmi kérdések következménye. Itt hallottak arról, hogy miképpen pusztult a magyarság Erdélyben, a Felvidéken, a „békebeli boldog” Magyarországon. Itt ismerték meg, hogy vannak magyar sorskérdések, és ezek között legfőbb a földreform. Itt hallottak arról, hogy a legideálisabb társadalmi rendszer a demokrácia.”
Létezett tehát magyar progresszió, amely nem csak néhány Nyugaton járt értelmiségi magánügye volt. A változás szükségességének gondolata eljutott még a kisdiákokhoz is. Hamis ezért az az állítás, hogy a demokráciát Párizsból vagy Moszkvából kell idehozni. Kiss Sándor élete példázza a legvilágosabban, hogy a magyar modernizációt és annak politikai vetületét, a demokráciát éppen a Szovjetunióból jött és Moszkvát kiszolgáló kommunisták tiporták el, s néhány évtized alatt sok évtizedre tönkretették a magyar társadalmat és gazdaságot. Alig fél évszázados uralmuk alatt egy évszázadot vesztettünk.
Kiss Sándor a tanítóképző elvégzése után már demokratikus vértezetben került Szegedre, az egyetemi városba. A Polgári Iskolai Tanárképző Főiskolán tanult tovább, magyar–történelem szakon. Nem véletlen, hogy itt is a demokratikus szervezetekben talált otthonra. Belépett a Bethlen Gábor Körbe (ennek volt tagja például Bibó István és Buday György), kapcsolatba került a Kovács Imréék által szervezett Márciusi Fronttal, Szabó Dezsővel, Móricz Zsigmonddal és a népi írókkal. A főiskola mellett hallgatta az egyetem néprajzi és magyarságtudományi előadásait. A szegény parasztgyerekből lett érett fiatalember egyre gyarapodott tudásban, erősödött hitben és politikai tisztánlátásban. A Márciusi Front programjáról ezt írta: „A program elvetette az ország bajainak marxista és fasiszta megoldását, a diktatúra bármilyen célú és szándékú igazolását. Az ország jövőjét a radikális rendszerváltozásban, de szigorúan a politikai népképviseleti demokrácia keretein belül látta.” Ezzel azonosult ő is. Ennek jegyében a parasztságnak nagyobb beleszólást követelt a közügyekbe, de helytelenített minden osztályuralmat. Nagyon jól tudta, hogy akárminek hívják a diktatúrát, az mindig csak néhány ember egyeduralmát jelenti. Diktatúra ellen csak demokráciával lehet védekezni, a demokrácia pedig csak akkor lehet erős, ha a „démosz” tagjai művelt, politikailag tisztán látó emberek. Ezért tartotta magára nézve kötelezőnek a lelkiismeretes tanulást, ezért kapcsolódott be a szintén Sárospatakról kiinduló magyar népfőiskola-mozgalomba, s számtalan előadással szolgálta a parasztság fölemelkedését.
Tanulmányainak befejezése után a Fery Oszkár (ma Kiss János altábornagy) utcai tanítóképzőben tanított, és a Teleki Pál Tudományos Intézet munkatársa lett. De nem szakadt el az ifjúságtól. Tovább dolgozott az SDG-ben, s prefektusa (vezetője) volt a Hársfa utcai Diákok Háza nevű diákotthonnak. Tevékeny résztvevője a Diákegység Mozgalom hódmezővásárhelyi országos diáktanácskozásának (1944. március 3-5.) Oly nagy tekintélye volt, hogy a konferencia szervezői forszírozták, hogy vegyen részt a találkozón, mondván: „Neked el kell jönnöd!” Legfőbb érvük így hangzott: „Élet-halál kérdésről van szó. Nem mindegy, hogy Magyarország hogyan kerül ki a háborúból.” Jelenléte azért volt fontos, mert világos képe volt a jelenről és pontos víziója a jövőről. Nem ismerte el a munkásosztály vezető szerepét, elutasította a proletárdiktatúrát, de nem szánt hatalmi szerepet a parasztságnak sem. S ami az adott pillanatban (és még inkább a későbbiekben) igen fontos volt: radikalizmusa „egyaránt elvetette a zárt, marxista ideológiát, és annak reakcióját, a nemzeti szocializmust”. Mint később határozottan kijelentette: „Számunkra a kérdés a háború alatt sem így vetődött fel, hogy Hitler vagy Sztálin – hanem: sem Hitler, sem Sztálin, hanem Kelet és Nyugat között magyar függetlenség.”
A tanácskozáson tízpontos határozatot fogadtak el:
„1. Az ifjúság állásfoglalását és munkáját csak az egyetemes magyarság érdeke vezetheti. Ezért függetlenségünket meg akarjuk őrizni. A szolgálat és a bírálat jogához ragaszkodunk. Semmiféle pártpolitikai idegenséggel közösséget nem vállalunk.
2. Sorsközösséget vállalunk a magyarság törzsét alkotó parasztsággal és munkássággal. Semmilyen erő nem fog bennünket velük szembeállítani.
3. A magyarság megmaradását és további fejlődését csak a társadalmunk teljes újjáépítése teszi lehetővé.
4. Az új társadalmi és gazdasági rend csak olyan lehet, amely a magyar parasztság és munkásság jogos kívánságait teljes mértékben kielégíti.
5. Amit a magyar lélek a népben és legjobb szellemeiben kitermelt: a magyar népi műveltség, irodalom, művészet; a teljes magyar kultúra, fajtánk legnagyobb értéke. Minden továbbfejlesztési lehetőségét biztosítani kell.
6. A magyar fajtának saját hazájában egészséges életlehetőséget kell biztosítani.
7. Az értelmiségi ifjúság a jövőben minden erejével harcol a magyar nép szabadságáért és a magyar állam függetlenségéért.
8. Hisszük a kisnépek létjogosultságát, történeti szerepét és kultúrateremtő erejét. Szükségesnek látjuk a rokonnépekkel és a Duna-völgyi kis népekkel való közös megértést lehetővé tevő együttműködést.
9. A Habsburg-kérdést 1920-szal egyszer s mindenkorra lezártnak tekintjük. Erről beszélni történelmi anakronizmus.
10. Minden kérdésben végső eligazítást Krisztus tanítása, megoldást annak megvalósulása jelent.”
Megállapíthatjuk, hogy a kiáltvány szövegén meglátszott, hogy a találkozón jelen volt és a szövegezésben részt vett Kiss Sándor. De azt is meg kell állapítani, hogy a későbbi ellenállási megnyilatkozások szerint is valóban ez volt – a törpe szélsőjobboldali kisebbségtől és az intranzigens kommunistáktól eltekintve – a magyar ifjúság álláspontja. Ezt bizonyítja a halált is vállaló helytállásuk a náciellenes mozgalomban. A néhány nap múlva bekövetkező német megszállás lehetetlenné tette újabb találkozók megrendezését, de az új helyzet arra késztette a Diákegység Mozgalom vezetőit, hogy kialakítsák az illegális munka különböző formáit, s igyekezzenek megvalósítani a valódi diákegységet, áthidalva az áthidalhatatlant.
Az 1944-es ellenállási mozgalom történetével foglalkozó, 1990 előtt megjelent művek nem győzik hangsúlyozni a kommunisták mindenütt érvényesülő meghatározó, sőt vezető szerepét, ugyanakkor igyekeznek jelentéktelenségre kárhoztatni a polgári ellenállást, csupán kiszolgáló jelleget tulajdonítva az abban résztvevőknek. Erről a ’kisegítő’ szerepről írja Benkő Zoltán, a bátor diákellenálló 1993-ban megjelent könyvében, hogy kommunista ellenállók rábíztak egy bőrönd lőszert és robbanóanyagot, amit napokig édesanyja ágya alatt rejtegetett, s csak közvetlenül a Gömbös-szobor felrobbantása (1944. október 6.) előtt vették vissza tőle. A nemrég elhunyt Nyeste Zoltán, az ifjúsági ellenállás egyik kiemelkedő alakja is cáfolja a kommunisták meghatározó szerepét: „Megjegyzem: a diákellenállási mozgalomban – minden ellenkező hírverés ellenére – nem sok szerepük volt a kommunistáknak. Főleg két okból: akkor még nagyon kevesen voltak, és pártjuk vezetősége őket is cselekvés helyett elbújásra intette”.
Ugyancsak Benkő Zoltán szerint, aki néhány társával igen veszélyes akciókat hajtott végre, majd Mikó Zoltán mellett dolgozott, „1944. november második felében az illegális kommunista párt vezetősége határozatot hozott: az ellenállási tevékenységet a káderek átmentése érdekében fel kell függeszteni”. Véleménye szerint különben sem teljesítették a kommunisták az ellenállás legfontosabb elvárását: „A párt nem tudta a Szovjettel a kapcsolatot felvenni, átküldött követeik eltűntek.”
Gombos Gyula visszaemlékezéseiben a Magyar Függetlenségi Mozgalomról írva megállapítja: „A civil ágnak volt egy ifjúsági vonala is. Itt központi szerepet egy darabig Fitos Vilmos, az általa létrehozott Magyar Diákok Szabadságfrontjának [a Diákegység Mozgalom utódjának] feje játszotta, s mellette, tőle jórészt függetlenül, Vatai László és Kiss Sándor irányított és tevékenykedett a letartóztatásukig.”
Ugyanez a véleménye Nyeste Zoltánnak is: a diákellenállásnak „Fitos Vilmos volt a mindenki által elismert hivatalos vezetője – ha ugyan egy illegális szervezet esetében használhatom a ’hivatalos’ szót. A mozgalom lelkének, példaképünknek Kiss Sándort tekintettük. Neki már a Diákok Házában halálig kitartó híve lettem, Horváth János régi jóbarátja volt, az lett hamarosan [Zimányi] Tibor is; a mozgalomban mindketten Sándor vezérkarához tartoztak.”
Hogy minél teljesebb képünk legyen erről a karizmatikus diákellenállóról, idéznünk kell Nyeste Zoltán emlékbeszédéből, melyet a Reménység tavánál (Lake Hope) mondott egy évvel Kiss Sándor halála után, 1983 nyarán:
A Diákok Házában „a bibliaóra diákközössége csak akkor duzzadt fel, ha a kollégium portása… bejelentette: ma pedig prefektus Kiss Sándor tartja a bibliaórát. (…) Ugyanez történt másutt is, a Pozsonyi úton például [az ottani református gyülekezetben], ahol Sándor úgy tudott irodalomról, szociológiáról vagy akár politikáról beszélni, mintha prédikálna; s úgy tudott szólni hitének dolgairól, hogy közben magyarságból is leckét kaptunk. (…) Sándor volt a Sámán. Hangsúlyozom, hogy ebben a gúnynak nyoma sem volt, még a tréfának sem. Lehet, hogy néhány tájékozatlan kívülálló annak vette; mi a bennfentesek tisztelettel ejtettük ki a Sámán szót. Emlékszem a Sándor távollétében lezajlott heves diákvitákra. Némelykor a csendesszavú Majsai Emil pár szóval el tudta dönteni a vitát. Csak elkezdte, hogy ’A Sámán úgy gondolja…’, mire az önálló gondolkozásáról híres Jónás Pál is elcsendesedett: «Az más.»”
Gombos Gyula jól látta, hogy hogyan működik egy civil ellenállási mozgalom, melyben vannak ugyan formálisan megválasztott vagy a rátermettség (ha úgy tetszik: a tekintély) automatizmusával élre került vezetők, vannak kollektív döntések és jóváhagyott irányelvek, van irányító eszme és pontosan meghatározott cél, de a cselekvésre és az irányításra nem jellemző a „felső kapcsolattól” kapott parancs és a mechanikus végrehajtás. Ezért következett be a korábban valóban eredményes vezetőnek bizonyult Fitos Vilmos háttérbe szorulása és Kiss Sándor (részben) informális előre jutása. (Persze az ellenállási tevékenységben az előre jutás lebukással és megkínoztatással, sőt halállal is járt!)
Még ellenfeleiben is tiszteletet váltott ki az a magasrendű erkölcsiség, mely lényéből sugárzott, és ami tetteit is jellemezte. Amikor a hatalom közelébe került, a legnagyobb párt, a Kisgazdapárt képviselője és a Parasztszövetség igazgatója volt, ugyanezeket a nézeteket vallotta. 1946-ban a parasztnapok nagygyűlésén is ezt fejtegette: „Tudjuk, mi vagyunk ennek a nemzetnek számbeli többsége. Osztályuralmat gyakorolni mégsem akarunk. De a magunk sorsát magunk fogjuk irányítani a társadalmi, politikai, gazdasági és kulturális élet egész területén.”
A vásárhelyi határozatok 7. pontja szerint „Az értelmiségi ifjúság a jövőben minden erejével harcol a magyar nép szabadságáért és a magyar állam függetlenségéért”. Néhány nappal később eljött az ideje annak, hogy a szó szoros értelmében harcoljanak. A megszállás pillanatában a Diákegység Mozgalom az egyetemi ifjúság körében meghatározó erőt képviselt, különösen a náciellenesség szempontjából. Befolyásuk kiterjedt az ország összes egyetemi központjára. Március 19. után azonnal munkához láttak. Már az első tétova lépésükre – egy röpcédula kinyomtatására – is felfigyelt a politikai rendőrség, de ekkor még nem voltak súlyos következményei az akciónak. A kis plakát szövegét sikerült az utolsó pillanatban megsemmisíteni. Az akcióra így emlékezik Nyeste Zoltán:
„Emlékezetem szerint Kiss Sándor, egy-két újabban kezembe került újságcikk szerint Fitos Vilmos ötlete volt, hogy fogalmazzunk s nyomtassunk ki egy tiltakozó plakátot, példányait éjjel titokban ragasszuk ki Budapesten, aztán jöjjön, aminek jönni kell…
A sokszor megvitatott szöveg végleges példánya a Diákok Házában készült el Kiss Sándor irányításával. Hajnal lett, mire legépeltem, nemsokára indulhattam vele a találkára: az Oktogonon adtam át Thoma Zsoltnak, aki sietett vele a nyomdába. Ott azonban már vártak Hain Péter nyomozói, akik – mint később kiderült – tudtak a tervünkről. A szöveg nem került a kezükbe, Zsolt meg tudta semmisíteni az egyetlen – s azóta is pótolhatatlan – példányt. Sajnos nem emlékezett senki a teljes szövegre, már a hatvanas években sem, amikor (Amerikában) először kezdtem viselt dolgainkról jegyzeteket készíteni. Annyi bizonyos, hogy éles hangú tiltakozás volt. Jónás Pali barátunk emlékezete szerint – egy a Sztójay-kormányt ismertető újsághírre reagálva – így kezdődött: ’Megalakult a magyar Nemzeti Szocialista Kormány. Ez a kormány nem magyar, nem nemzeti és nem szocialista…’ Arra viszont pontosan emlékszem, hogy húsz diákszervezet nevében húszan vállaltuk a felelősséget.”
Sokan úgy gondolják, hogy ez a leleplezett akció is hozzájárult ahhoz a kormánydöntéshez, melynek értelmében az egyetemistákat több hetes munkatáborba vitték el, hogy ne vehessenek részt semmiféle ellenállási megmozdulásban. Érdekes volt Kiss Sándor ezzel kapcsolatos elgondolása. Azt tanácsolta például Nyestének és Jónás Pálnak, hogy tegyenek eleget a behívásnak, menjenek el a munkatáborba, s használják fel ezt a kiváló alkalmat arra, hogy felvilágosító munkát végezzenek az egyetemisták között. Így került egyikük a széppataki, másikuk pedig a lomáspataki táborba.” Jónás Pál június elejétől augusztus végéig volt az utóbbi tábor parancsnoka, s egy előadásában így értékelte munkájukat: „Ezek a munkatáborok általában a további radikalizálódás és németellenes aktivitás központjai lettek, és a ’lomáspataki gondolat’ a magyar függetlenség, radikális népiség elképzelését jelentette a résztvevők gondolkodásában.”
A diákellenállás 1944 nyarára jutott el odáig, hogy meg tudták szervezni a Szabad Élet Diákmozgalmat, melynek vezető magját Fitos Vilmos, Kiss Sándor, Kristó Nagy István, Majsai Emil, Szávuly Lajos, Takácsy Miklós és Vatai László alkotta. A Nagy Ferenc miniszterelnökhöz 1946. február 14-én benyújtott kérelmük mellékletében /A Szabad Élet Diákmozgalom (SZ. É. D.) történetének vázlata/ írják:
„A Sz. É. D. munkájának első fázisában a budapesti és vidéki egyetemi és főiskolai hallgatók németellenes baloldali részének sejt-alapon való megszervezésén volt a súlypont. Október közepéig Budapesten mintegy 250, vidéken mintegy 100 diák volt az illegális munka szabályai szerint mozgatott szervezet beszervezett tagja.”
A SZÉD illegális sajtótevékenységéről ez olvasható a vázlatban:
„Az illegális munka sajtótevékenységének első megnyilatkozása a Szabad Élet c. illegális diáklap 6 oldalas, sokszorosító berendezéssel előállított 500 példánya volt, mely szeptember elején jelent meg. Egy része a posta által került kézbesítésre, másik része pedig kézbe adva, kézről kézre terjedt a beszervezett és az ún. szimpatizáns diákok között. Ezután sűrű egymásutánban következtek a különböző, a magyar diáksághoz intézett felhívások. A Szabad Élet c. lapnak még két újabb száma jelent meg 1000 és 1500-as példányszámmal, jelentősen tökéletesített kivitelben. Budapest kiürítése ellen két nyomtatott röpcédulát is készített a sajtócsoport 10 000-nél nagyobb példányszámban. Az egyetemi kitelepítés ellen szintén több röpcédula készült. A sajtótermékek terjesztését a sajtócsoporton kívül az akciós csoport tagjai végezték rendszeresen. … A sajtócsoport munkája dr. Vatai László vezetésével indult meg. Miután őt a politikai rendőrség 1944. október közepén elfogta, B. Rácz István vezette a sajtómunkát. Munkatársai voltak: Horváth János, Szavuly Lajos, Hamza Andor.”
Miként a felnőttek mozgalmában, a diákellenállásban is fokozódott annak igénye, hogy a különböző politikai irányzatokat követő szervezetek működését összehangolják, minél jobb együttműködést alakítsanak ki egymás között. Ez a törekvés csak akkor gyengült, amikor a nyilas puccs, majd a szovjet csapatok előnyomulása miatt egyre veszélyesebbé vált a helyzet, illetve amikor a kommunisták meggondolásában előtérbe került a megmaradás elsőbbsége. S erről – mint már említettük – határozatot is hoztak.
1944 nyarán azonban még általános volt az egységtörekvés. Benkő Zoltán szerint a győrffysta Kardos László kezdeményezésére alakult meg hosszú egyeztetés után a Magyar Diákok Szabadságfrontja. Szerinte ennek időpontja szeptember eleje, valójában csak ekkor kezdődtek az érdemi tárgyalások, s november elejére született meg a döntés, mely szerint héttagú vezetőséget hoznak létre: Kiss Sándor, Kardos László, Zimányi Tibor, Szűcs Ferenc, Farkas Imre, Szabó György és Pintér Péter részvételével. A szűkebb vezetőséget Kiss Sándor, Kardos László és Zimányi Tibor alkotta. A Szabadságfront összefogta a Győrffy-kollégium kommunista vagy kommunistaszimpatizáns tagjait, a népi írók hatása alatt álló radikális demokrata ifjakat, a Teleki Pál Munkaközösséghez tartozó értelmiségieket, valamint a vallásos, illetve egyházi ifjúsági mozgalmak képviselőit. Miként Benkő Zoltán írja idézett művében: „A Magyar Diákok Szabadságfrontjának szervezeti és személyi összetétele a következőképpen alakult:
1. Nemzeti Ellenállás Diákmozgalom, vezetője Kardos László, tagjai a Győrffy-kollégisták.
2. Szabad Élet Diákmozgalom Kiss Sándor és Fitos Vilmos vezetése alatt. Ez volt a legnagyobb létszámú szervezet, amely konkrét, gyakorlati ellenállási feladatok végrehajtására vállalkozott. Akciócsportjainak vezetői között ott találjuk Majsai Emilt, Nyeste Zoltánt, B. Rácz Istvánt, Takácsy Miklóst, Vatai Lászlót, Kristó-Nagy Istvánt, Imre Lajost.
3. Demokrata Diákfront, az előbbivel szoros akcióközösségben, Zimányi Tibor vezetésével. A közös akciócsoportok 4-4 emberből álltak: Elek Ottó, Bálint Ernő, Derecskey Károly, Zimányi az egyikben, Fiam István, Nyeste Zoltán, Majsai Emil, Horváth János a másikban.
4. Technikusok Demokratikus szervezete, vezetője Farkas Imre műegyetemi tanársegéd volt.
5. Teleki Pál Munkaközösség, amelyet Szabó György képviselt a Magyar Diákok Szabadságfrontjában.
6. Parasztfőiskolások Győrffy Sándor vezetése alatt.
7. Katolikus és protestáns egyházak ifjúsági ellenállási mozgalma.”
A Magyar Diákok Szabadságfrontját Kiss Sándor és Gyenes Antal képviselte a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságában, összeköttetésben voltak a Magyar Fronttal, a demokratikus pártokkal, de – személyi kapcsolatok révén – leginkább a Magyar Függetlenségi Mozgalommal. Amikor az újra kommunista párt néven szereplő Békepárt elhatározta, hogy tagjainak abba kell hagyni az ellenálló tevékenységet, a győrffysták visszahúzódtak, a Szabadságfront többi tagja tovább folytatta a harcot, például a ’Szabad Élet’ című illegális lap kiadását, német katonai célpontok (lőszert szállító teherautók) elleni kézigránátos akciókat stb.
A magyar ifjúsági ellenállásnak – sajnos – súlyos veszteségei is voltak. December elején a nyilas elhárítás tudomására jutott a Szabadságfront két titkos találkozóhelyének a címe, a Széchenyi Szövetség (Kecskeméti utca 6.) és a MEFHOSZ [Magyar Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Országos Szövetsége] székháza (József körút 60.). Itt bukott le a Magyar Diákok Szabadságfrontja vezérkarának jó része. Ekkor vagy a következő napokban-hetekben nyilas fogságba került Bálint Ernő, Elek Ottó, Fiam István, Horváth János, Imre Lajos, Kiss Sándor, Jónás Pál, Kristó-Nagy István, Nyeste Zoltán, B. Rácz István, Takácsy Miklós, Zimányi Tibor. Valamennyien a nyilas Számonkérő Szék foglyai lettek. Először a Margit körúti fogházba vitték őket, ahol karácsony estjén egy társuk, B. Rácz osztotta kondérból a vacsorát, s közben alkalmat talált arra, hogy közöljön velük egyet s mást. Többek között ezt mondta:
„Nincs nagy baj, ha el is visznek bennünket Sopronkőhidára, megbízható hírek szerint csak négyőnkre vár a biztos halál. Kiss Sándor, Jónás Pál, Zimányi Tibor sorsát meg az enyémet már eldöntötték; még két halálos ítéletet fontolgatnak: Horváth Jánosét meg a tiedet [mármint Nyestéét].” (Az akasztás – időhiány miatt – elmaradt, mind a tizenketten túlélték a fogságot, de közülük öten később végigszenvedték a recski tábor borzalmait, ketten – Kiss Sándor és Horváth János – csak azért nem vehették igénybe a kommunista láger vendéglátását, mert előzőleg már Rákosi börtönébe kerültek, a ’köztársaság-ellenes összeesküvés’ címen elhíresült konstruált per ítélete alapján).
A diákellenállás vezetői nem sok bíztatót hallhattak társuktól, de talán még a halál is jobb lett volna, mint akkori helyzetük. Kiss Sándor például kénytelen volt elszenvedni, hogy „a nyilas pribékek a ’Tebenned bíztunk’ kezdetű zsoltárt énekeltették vele, miközben verték és mezítelen lábbal parázson táncoltatták.” E ’pribékek’ nem tudták, hogy áldozatuk számára isteni erőforrást jelent a zsoltár éneklése. Kálváriájukra így emlékezett vissza Kiss Sándor:
„Éjjel-nappal folytak a kínvallatások, talpainkon a botozás következtében két centiméter vastag alvadt vérréteg is keletkezett, mégis legfélelmetesebb volt a villanyozás. A kínzások olyan fokot is elértek, hogy sokan már a kivégzést is szabadulásnak tartották. December 24-én az oroszok körülfogták Budapestet, tankjaik leszaladtak Pasarétig. Karácsony napján átszállítottak bennünket a Fő utcába. Naponta beígérték a másnapi kivégzést, aztán mégis átadtak a Gestapónak. Az Országház pincéjében tartottak bennünket, hat napig csak vizet kaptunk, aztán átadtak az V. kerületi nyilas háznak. Számunk egyre fogyott, a megszabadulás után számba vettük, a mintegy 200 fogolyból 30-an élték túl az egyhónapos kálváriát.”
1945. január 12-ére a szabadságfrontosok közül már csak négyen maradtak fogságban. A többiek úgy tudtak megszökni, hogy az egyik börtönből, illetve kínzóhelyről a másikba való átszállítás közben kihasználták a bombázások okozta zavaros helyzeteket és a többnyire ittas nyilas őrök zavarodottságát. Kiss Sándor, Horváth János, Takácsy Miklós és Nyeste Zoltán végül is a Skót Misszió Vörösmarty utcai épületének pincéjébe került a nyilasok által összefogdosott szökött katonák közé. A január 13-i hajnalon egyszer csak Gombos Gyulát pillantották meg egy még működő vízcsap mellett. Az ott rejtőzködő Gombos alig ismerte meg a mosdatlan, szakállas, halálra gyötört Kiss Sándort, hiszen már nem is remélték, hogy életben maradtak azok, akiket a nyilasok elhurcoltak. Gyorsan megszervezte, hogy először Kiss és Horváth, majd Nyeste és Takácsy átkerüljön a Skót Misszió pincéjének másik részébe, ahol Tildy Zoltán és Bereczky Albert rejtőzött családostul. Gyors tisztálkodás, borotválkozás és ruhaváltás után, menekült lelkészi igazolvánnyal a zsebükben a Pozsonyi úti templom felé indultak. Kiss Sándor és Horváth János január 13-tól 16-ig a templom pincéjében és a toronyban húzták meg magukat.
Még folytak a harcok Budán, amikor Kiss Sándort és néhány ellenálló társát meghívták a Győrffy Kollégiumba. A megbeszélés tárgya az egységes ifjúsági szervezet, a MADISZ (Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség) megalakítása. Hegedűs András, a győrffysták legfőbb embere Kiss Sándort javasolta elnöknek, a diáktagozat vezetőjének pedig Jónás Pált. Kiss Sándor két feltétellel vállalta el az elnökséget: ragaszkodott a valóban demokratikus szellem biztosításához és garantálni akarta a már meglévő demokratikus ifjúsági szervezetek szabad tevékenységét. Ebben megegyeztek. Közben – március közepétől április közepéig – nem tartózkodott Budapesten, mert szülőföldjén, Bereg megyében irányította a földosztást. A MADISZ-ban Kiss közvetlen tapasztalatokat szerzett arról, hogy a kommunistáknak milyen elképzeléseik vannak a demokráciáról és az egyenrangú együttműködésről. Hamar kitűnt, hogy a Kommunista Párt által delegált munkatársak szemében nincs jelentősége például az ellenállási érdemeknek, számukra az a demokrata, aki egy véleményen van velük, aki mást vall, az „jobboldali, reakciós vagy éppenséggel fasiszta”. Lemondott hát az elnökségről.
Közben azonban érdekes tapasztalatokra tett szert. Egy alkalommal meglátogatta a MADISZ vezetőségét a szovjet kommunista párt küldöttsége. A találkozásról így számol be Kiss Sándor: „Váratlanul jöttek és a vezetőség kommunista tagjai nyilván nem tudták tájékoztatni őket arról, hogy én, az elnök, nem tartozom közéjük. Úgy beszéltek velünk, mint elvtársakkal. Részletesen kifejtették, miért van szükség a MADISZ-ra, abban hogyan kell biztosítani a Párt vezetését és befolyását, hogyan kell átszervezni az ifjúságot kommunistának. Egyszóval a kidolgozott stratégiát és taktikát tanították. Végül pedig ismertették, hogy miképpen vezet el ez a módszer az igazi szovjet szocializmushoz, amely a Szovjetunióban már megvalósult.” Ekkor az egyik magyar kommunista megkérdezte, hogy mennyi idő alatt érhetjük el mi is ezt. A válasz így hangzott: „Tíz vagy tizenöt év alatt.” E közlés hatását így mérte le Kiss Sándor: „A MADISZ kommunista vezetőinek az arcán csalódás tükröződött. Én meg arra gondoltam, hogy a magyar nép, ha ennyi türelmi időt adnak neki, megvalósítja a maga vágyai, alkata és eszméi szerinti magyar demokráciát.”
Kiss Sándor tudatos politikus volt. Budapest felszabadulása után azonnal hozzáfogott az általa „szövetkezeti szocializmusnak” nevezett tervezet kidolgozásához. Az ideológiai részeket Vatai László fogalmazta meg, a közoktatás, nevelés, irodalom, művészetek, szóval a kulturális kérdések Gombos Gyulához tartoztak, Kiss Sándornak jutott a politikai, társadalmi és gazdasági program összeállítása. A tervezetről a következőket írta A magyar demokráciáért című, 1983-ban az Amerikai Egyesült Államokban megjelent művében:
„A Kisgazdapárt számára készítettük a javaslatot, de figyelmen kívül hagyva a szokásos pártpolitikai szempontokat. Inkább eszmei terv volt, amely abból indult ki, hogy Magyarországnak Kelet és Nyugat között kell kialakítani életét. Ezért nem járhatja sem a kapitalizmus, sem a kommunizmus útját. Olyan politikai, társadalmi és gazdasági rendszert kell létrehozni, amely demokratikus, szociális és az alapja a szabad szervezkedés. Szövetkezeti szocializmusnak neveztük, amely biztosítja a magántulajdont, de a kulcsiparok és nagyüzemek monopóliumok és kartellek helyett szövetkezeti tulajdonba kerülnek. Az üzemekben dolgozók nemcsak munkások és alkalmazottak, de rész-tulajdonosok is. Az ipari kisüzemek – általában a kisipar és a kiskereskedelem, valamint a szolgáltató iparágak – azonban magántulajdonban maradnának. Tulajdonosaik önkéntes szakmai szövetkezetekbe tömörülnének, míg a munkások érdekeit a szakszervezetek védik és képviselik. A mezőgazdasági termelés alapja az egészséges, életképes, paraszti kisbirtokok rendszere. Erős paraszti érdekvédelmi szervezeteket kell létrehozni, valamint átfogó szövetkezeti mozgalmat és hálózatot.”
Otthagyva a MADISZ-t kisgazda politikusként dolgozott. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés delegátusa volt, november 4-én pedig a nemzetgyűlés tagjává választották. A nyár folyamán (augusztus 19-én) az újjáalakult Parasztszövetség igazgatója, tehát tényleges vezetője lett. Folytathatta régi álma megvalósítását: az első évben mintegy kétezer művelődési tanfolyamot szervezett, megyénként népfőiskolai tanfolyamot tartottak, a központban pedig a parasztképviselők, illetve a megyei és járási titkárok képzéséről gondoskodtak. Ezeken boldogan tapasztalta: „Nem Fejbólintó Jánosok, hanem okosan gondolkodók vettek részt a tanfolyamokon. Szinte tapinthattuk, hogy felszabadult a nép, igazi forradalom indult el a parasztságban, amelynek sodrása egyre erősebb.”
De nemcsak pedagógiai munkát végzett a Parasztszövetség igazgatójaként. Részt vett a nagy politikában is. Fontosnak tartotta a parasztegység megvalósítását, s ennek eszköze volt – elgondolásai szerint – a nem pártként működő szövetség. A parasztság kisebbik pártjában lett volna hajlandóság az egység megteremtésére, de ezt a vezetőség beépített kommunistái (Erdei, Darvas) megakadályozták. A gyakorlati munkában még a szociáldemokratákat is sikerült nem egyszer maguk mellé állítani. Már az 1945-ös választás után nem sokkal javasolták a parasztság érdekvédelmét szolgáló törvényjavaslat megalkotását és benyújtását a parlamentbe. 1946. augusztus 23-án Kiss Sándor beterjesztette a javaslatot, aminek előzetes tárgyalását a képviselők többsége meg is szavazta. A bizottsági tárgyalások során, bizonyos változtatásokkal, ugyancsak többséget kapott Kiss Sándor előterjesztése. A Kommunista Párt elszigetelődött, hiszen a Szociáldemokrata Pártból csupán Marosán György és Schiffer Pál ellenezte a javaslat elfogadását. Ekkor közbelépett a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnöke, Szviridov altábornagy. A fegyverszüneti szerződés felhatalmazásával élve (tulajdonképpen visszaélve) tanulmányozás végett bekérte a törvényjavaslat szövegét. Ez a tanulmányozás azután olyan alaposnak bizonyult, hogy átnyúlt az 1947-es kommunista puccs után időkbe, s akkor már szóba sem jött parlamenti tárgyalása.
Az érdekvédelmi törvény körüli események bizonyították, hogy szovjet megszállás és beavatkozás nélkül – miként Kiss Sándor írta – „demokratikus középkoalíció jönne létre és gyorsan megszilárdulhatna a parlamentáris rendszer”.
A kisgazdapárti szövetkezeti törvényjavaslattal kapcsolatban, mely dán típusú, a tulajdont nem érintő, beszerzési, értékesítő, fogyasztási és közös géphasználati szövetkezést javasolt. Bár a javaslat már 1946-ben elkészült, a kommunista befolyás alatt álló szociáldemokrata vezetésű Szövetkezeti Minisztérium elszabotálta a beterjesztését.
Sikeresnek bizonyult viszont egy konkrét parasztsztrájk. A parasztság sztrájkjogának elismerését ugyan nem érték el a rövid demokratikus időszakban, de 1946 nyarán a Parasztszövetség helyi szervezetei által jól előkészített sztrájkkal sikerült kiharcolni a felvásárlási árak felemelését. A Kommunista Párt tulajdonában lévő cég emberei hiába jelentek a meg a piacokon, az előzetes felhívások és a sztrájkőrök felvilágosító munkájának köszönhetően, nem volt mit felvásárolniuk. Ez a paraszti megmozdulás volt a század eleji nagy aratósztrájkok óta az első és utolsó sikeres parasztsztrájk.
Ez a politikai erő mutatkozott meg az 1946. szeptember 7–9-én megtartott országos parasztnapok rendezvényein. A szeptember 8-án a Hősök terén tartott nagygyűlésen több mint 400 000 ember vett rész: a parasztok vonaton, szekéren, gyalog özönlöttek a fővárosba. Nagy sikerű beszédében Nagy Ferenc miniszterelnök a parasztság fő feladataként a demokrácia teljes kiépítését jelölte meg. Elhatárolta magát a „visszafele nézőktől” és a „túlságosan előre szaladni szándékozóktól”. Ez a politikai szellem nyilvánult meg a nagygyűlés elé terjesztett határozati javaslatban is: „Határozottan kinyilatkoztatjuk, hogy szemben állunk mindazokkal, akik itt a régi világot akarják visszaállítani, de azokkal is, akik a demokráciát osztályok, pártok vagy egyéb érdekcsoportok kedvéért meg akarják hamisítani.”
A kommunisták megrettentek ettől a tiszta politikai állásfoglalástól és ekkora erőtől, hiszen ők még erőszakkal sem tudtak ennyi embert összetoborozni. Nagyarányú sajtókampányba kezdtek, de nem bírták tollal. Végleg rá kellett döbbenniük, hogy politikai eszközökkel nem képesek felülkerekedni a Kisgazdapárton. Felkészültek az erőszak alkalmazására. 1947 elején egy állítólagos köztársaság-ellenes összeesküvést lepleztek le, s ennek keretében – több képviselőtársával együtt – letartóztatták Kiss Sándort is. Igen jellemzőek jellemére letartóztatásának körülményei. 1946. december 15-én egy mezőgazdasági delegációval (melynek tagja volt például Nagy Imre is) nyugati országokba utazott. Már Dániában hallott egy állítólagos összeesküvésről, Svájcban aztán hiteles értesülésekhez jutott, felesége leveléből megtudta, hogy az ÁVH a Parasztszövetségben házkutatást tartott, és sok munkatársát letartóztatták, s személyével kapcsolatban is felmerült a részvétel gyanúja. Tudta, mit kell tennie: „Ha munkatársaim érintve vannak, otthon a helyem.” S azonnal hazautazott. Letartóztatták és ügyét népbíróság elé utalták.
A Népbíróság előtti védőbeszédében előadta: „Feltételezhető épeszű emberről az, hogy ha ő tényleges összeesküvő, hogy akkor lóhalálában hazasiet, és azonnal jelentkezik? Mikor, mint törvényhozó tudja azt, hogy súlyos fegyház és börtönbüntetés vár az összeesküvőkre. Márpedig, tekintetes Népbíróság, én az összeesküvési ügy felfedezése után első dolgomnak tartottam azonnal hazautazni, és jelentkezni úgy Tildy Zoltán elnök úrnál, mint az akkori miniszterelnöknél. Mi másnak a bizonyítéka ez, mint hogy tiszta volta a lelkiismeretem, és teljesen, tökéletesen ártatlannak éreztem magam." Három évre ítélték.
Fogságáról nem szeretett beszélni. Egy utalásából azonban nyilvánvaló, hogy a kommunista „igazságszolgáltatás” semmivel sem volt emberségesebb, mint a nyilas: „Volt olyan állapot, amikor már élet alig volt bennem, de bábbá nem váltam.” Szabadulása után kemény fizikai munkával kereste a kenyerét. Az 56-os forradalom kitörésekor villanyszerelőként dolgozott egy budapesti vállalatnál. Azonnal bekapcsolódott a Kisgazdapártot és a Parasztszövetséget újjászervező munkába. Egyik rádióbeszédében így értékelte a forradalmat: „Egy ezeréves nép csodálatos öntudata, bölcsessége, tehetsége, izzó és elfojthatatlan szabadságszeretete és embersége formál és alakít most új életet a Duna–Tisza partján.”
A szovjet invázió után el kellett hagynia az országot. De külföldön tovább szolgálta a forradalom ügyét. A Szenátus Külügyi Bizottsága hívta Amerikába: az 1956-os forradalommal foglalkozó ENSZ különbizottság egyik koronatanúja volt. „Amerikai ittlétem első éve csupa tanúvallomás volt” – írta később. Ezért mondhatta joggal: „Kijövetelem nem menekülés volt, hanem küldetés.” Mint ahogy élete végéig minden tettének meghatározója az volt, hogy támogassa a magyar nép elfojthatatlan szabadságvágyát.
Az Amerikai Egyesült Államokban a Szabad Európa Bizottságnál kapott állást, később az Amerika Hangja rádió központjában dolgozott. Közben a magyarság múltjával, az 56-os forradalommal és az ellenforradalmi Kádár-rendszerrel foglalkozó előadásokat tartott Amerika-szerte, tanulmányokat, cikket írt, s levelezésben állt az emigráció minden jelentős tagjával. Csak példaként említjük meg Kéthly Anna, Nagy Ferenc, Auer Pál és Kővágó József nevét. Az utóbbi 1960. október 15-én kelt levelében kijelentette: „A Te véleményednek és állásfoglalásodnak nagy jelentősége van.” Valóban! Mégis, napjainkban nem sokan ismerik Kiss Sándor nevét, különösen a fiatalabb korosztályokban. Pedig példamutató élete és a magyar nép iránt érzett felelőssége mindannyiunk számára mintául szolgálhat.
Egyetértünk Nagy Károly magyar emigráns professzor véleményével, amit Kiss Sándor halála után egy évvel vetett papírra:
„Nincsenek magyarságunknak demokratikus hagyományai? Kiss Sándor egy élet példamutató hűségével vallotta az alapigazságként megtapasztalt valót: igenis vannak! Vallotta, élte és munkálta. Hite akkor sem rendült meg, amikor a fasizmus és a kommunizmus idegen és honi zsarnokai mindent elkövettek a magyarság reményeinek elveszejtésére.
Ha van reménye a magyar progressziónak és pluralizmusnak, a nép-, a nemzet-akarat demokratikus, emberséges, etikus érvényesítésének, akkor az azért is van, mert annak biztató hagyományú alappillérei között most már ott magasodik Kiss Sándor kristály szilárd tisztességű életműve is.”
S ennek az életműnek mindent meghatározó alapelve a felelősség volt. Vallotta, s ennek jegyében élt: „Minden magyar felelős minden magyarért!” De vállalta Szabó Dezső gondolatának másik felét is: „Minden ember felelős minden emberért.” Ilyen politikusokra lenne szükség napjainkban is!


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969