2013. I-VI
 

A halálbűntetés szabályozásának történeti áttekintése
Bódi Stefánia

A halálbüntetés az egyik legrégebbi történelmi múltra visszatekintő büntetés, amelynek jogosságáról, hatékonyságáról a mai napig éles vita folyik szerte a világon. Olyan érvekről van szó, amelyek évszázadok óta lényegében változatlanok.
A halálbüntetés pártfogói szerint bűn büntetlenül nem maradhat, az élet elvételéért halál jár, tehát ez az igazságos és arányos büntetés. Úgy gondolják továbbá, az állam büntető hatalma minden korban kiterjedt az élet elvételére, és a halálbüntetés elrettentő, visszatartó hatású büntetés. Véglegesen meggátolja a további bűnismétlést. Azokkal szemben, akikkel alkalmazni kívánják, illetve akikkel szemben eddig is alkalmazták az államok – a diktatúrák önkényes jogalkalmazását kivéve – nyilvánvaló, hogy nem volt más megoldás csak az élet elvétele. Megjavulásuk nem volt várható semmilyen eszközzel sem. Nem feltétlenül antihumánus büntetés továbbá, mert sok múlik a kivégzés végrehajtásán is, amelynek számtalan formája lehet. Korábbi korokban a büntetés nyilvános végrehajtásához ragaszkodtak, ezzel a kezdetleges, primitív gondolattal még a felvilágosult Beccaria is egyetértett.
Az erősen antiszociális bűnözők eltartása nem érdeke a társadalomnak sem. A statisztikák azt mutatják, hogy ha van halálbüntetés, körülbelül nyolccal kevesebb ártatlan ember hal meg havonta – ez egy néhány évvel ezelőtti külföldi statisztika eredménye −akkor nem logikus az az érvelés, hogy nem szabad megölni senkit, mert ezzel ítélünk halálra havonta nyolc ártatlan embert. A legnagyobb probléma természetesen az ítélet visszafordíthatatlansága tévedés esetén, de a praktikus elmék még így is azt mondják, hogy ha nyolc ember hal meg ártatlanul, mert nincs halálbüntetés, vagy egy − tévedés miatt − ártatlanul, még mindig az utóbbi esetben jártunk jól. Természetesen nem ilyen egyszerű a valóságban a kérdés, de azzal szembe kell néznünk, hogy minden halálbüntetést nélkülöző jogrendszer tökéletességébe vetett hit illúzió, így a magyar jogrendszer tökéletessége is.
A hazai Alkotmánybíróság halálbüntetést eltörlő elhíresült határozatában megállapítja, hogy nem szabad életeket jogilag másként kezelni. Nincs az életre méltóbb és méltatlanabb. Az egyenlő méltóság miatt egyaránt sérthetetlen a nyomorék ember és a szörnyeteg, bűnöző élete és méltósága is. Az emberi méltóságban mindenki osztozik, aki embernek született, függetlenül attól, hogy mennyit valósított meg emberi mivoltából és miért csak annyit. Ebből következően nemcsak a halálban egyenlő mindenki: hanem a jog révén az életek is egyenlőek, hangzik az Alkotmánybíróság határozatában. Az élethez való jog tehát nem függ erkölcsi elemektől, derül ki az Alkotmánybíróság álláspontjából.
A halálbüntetés ellenzői ezzel szemben azt mondják, az életet csak Isten veheti el, nincs módjában az államnak, a társadalomnak egy másik ember élete felett ítélkezni. Antihumánusnak tartják, kételkednek elrettentő hatásában, továbbá összeegyeztethetetlennek vélik a modern büntetőjogi elvekkel és a nemzetközi tendenciákkal. Jogállam nem akasztat, mondja a hazai Alkotmánybíróság a halálbüntetést eltörlő elhíresült határozatában. A halálbüntetés alkotmányellenes, mivel önkényes büntetés és sérti az emberi méltóságot. A halálbüntetéssel az elkövető megjavítása kizárt. Azt is hozzáfűzik, hogy tévedés esetén jóvátehetetlen hiba történik, hiszen a büntetés nem visszafordítható. A magyar Alkotmány 54.§(1) bekezdése rögzíti, hogy minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.
Az Alkotmánybíróság többször hangsúlyozta, hogy az emberi élet és az emberi méltóság elválaszthatatlan egységet alkot, együtt értelmezendő és minden mást megelőző legnagyobb érték. Az emberi méltóság és az emberi élet a jog számára tulajdonképpen sérthetetlen, vagyis az emberi lényeg a jog számára transzcendens. Van az embernek egy legbenső lényege, amely a jog által érinthetetlen, ez különbözteti meg az embert a jogi személyektől, ennél fogva az ember nem válhat pusztán eszközzé vagy tárggyá a jog számára. Az élethez és az emberi méltósághoz való jog elvételével minden más jog is megszűnik létezni – utalt rá az Alkotmánybíróság.
Valamennyi lényeges nemzetközi emberi jogi egyezmény tartalmazza az élethez való jogot, így az ENSZ keretében született 1966-os Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya és az Európa Tanács 1950-ben született Római Egyezménye is. Senkit sem lehet életétől önkényesen megfosztani. Az Európa Parlamentnek is van e tárgyban egy Nyilatkozata, amely 1989. április 12-én született.
A halálbüntetés eredete nagyon régre, még az állam kialakulása előtti időszakba vezethető vissza. A közösség szabályozta az együttélés normáit a csoporton belüli rend fenntartása érdekében különböző íratlan szabályokkal, rítusokkal. Meglehetősen kegyetlen büntetéssel sújtották azokat, akik a közösség fennmaradását, létét veszélyeztették, vagy együttélési normáit megsértették.
Az ilyen embert vagy kitaszították a közösségből vagy életével fizetett, esetleg szolgasorba vetették. Ezzel egyidejűleg elveszítette a közösség megbecsülését is.
Ezekből a közösség általi büntetésekből fejlődött ki fokozatosan az állami szankció- és büntetésvégrehajtási-rendszer.
Hammurapi törvényei elsők közt említik e büntetési nemet írásos formában a Kr. e. 18. században. A Bibliában is található azonban utalás a halálbüntetés isteni igazolására:
„Aki ember-vért ont, annak vére ember által ontassék ki; mert Isten a maga képére teremté az embert.”
Hammurapi nézetei még a talio-elven nyugodtak, amely a korlátlan bosszúnak nyitott utat, tehát a sérelmet azonos sérelemmel kívánta megtorolni.
Ha egy szabad ember szemét elpusztította: pusztítsák el az ő szemét. Ha egy szabad ember csontját törte el: törjék el az ő csontját…Ha szabad ember vele egyenrangú szabad ember fogát ütötte ki: üssék ki az ő fogát.− így szólt a talio-elv.
A talio-elvből alakult ki aztán a tükröző-elv, amely szimbolikus üzenetet hordozott azáltal, hogy a büntetés mintegy emlékeztetett a bűnös cselekedetre. Ezzel magyarázható, hogy a boszorkányokat például megégették jelképesen, „a pokol tüzében.” A bosszú megváltása, vagyis a kompenzáció aztán felváltotta a talio-elvet. Ez a haladóbb gondolat a sértett kárpótlását jelentette vagyoni vagy személyi formában. Személyi kompenzációra akkor volt szükség, ha a sértett meghalt, megölték.
Végül a harmadik büntetőjogi alapelv, amely meghatározta a korai büntetési rendszert a kompozíció elve volt. Ebben a rendszerben minden bűncselekménynek megvolt a maga ellenértéke, tehát az életnek, a testi sérülésnek, a testcsonkulásnak…
A talio és a kompenzáció elveit ismerték a folyóvölgyi, teokratikus társadalmak Egyiptom, India, Babilónia. Jellemzőek a halálbüntetés mellett a megszégyenítő és a testet sújtó büntetések, illetve a már említett vagyoni elégtétel.
Kezdetben a büntetés végrehajtója még maga a közösség volt, majd elterjedt a sértetti végrehajtás, például az elhunyt személy rokonai léphettek fel az ítélet foganatosítására. Aztán az állami ítéletvégrehajtó került előtérbe, amely már az ókori Rómában is létezett. Ismeretes volt a római társadalomban a lictor és a carnifex közti megkülönböztetés, ami azt jelentette, hogy a carnifex („a hentes”) a rabszolgákon, a lictor pedig a szabad polgárokon hajtotta végre az ítéletet.
A római jogban a híres XII Táblás Törvényt kell megemlítenünk, amely a büntetési nemek sorában ismerte a halálbüntetés mellett a taliót, a rabszolgasorba vetést, a számkivetést, az anyagi kártérítést, a becsületbüntetést. A Kr. e. 1. századra aztán megszűnt a talio elve és a magánjogi alapon működő szankciók. A későbbiekben a császársággá fejlődött Róma már hatalmas, központosított állami gépezettel rendelkezett, a büntetések kemények, szigorúak lettek.
A középkorban is létezett a rómaihoz hasonló megkülönböztetés, idézi Mezey Barna Vajna Károly kutatásait. Vagyis a bakó a nem megbecstelenítő büntetés végrehajtója volt, míg a hóhér pl. a fölnégyelést, a kerékbetörést végezte. A németeknél a bakók céheket alkottak.
„Az ókori görög városállamokban is ismerték a halálbüntetést. A büntetésekről ekkoriban Arisztotelész, Platón és Protagorasz elmélkedett. Már ekkoriban is megfogalmazódott az igazságos megtorlás és a megelőzés gondolata.
A halálbüntetés kialakulása az osztályokra szakadt társadalom kialakulásához köthető. A rabszolgának, a robotoló jobbágynak se szabadsága, se vagyontárgya, se becsülete. A testi büntetésen kívül egy módon fenyíthető: élete elvételével. Ilyen módon vált mindennapossá a halálbüntetés alkalmazása.” − állapítja meg Mezey Barna. Egy idő után azonban a végrehajtási módokon változtatni kellett, az alkalmazás gyakorisága, a szokásos fásultság miatt azok egyre kegyetlenebbé váltak.
A héber jogban is széles körben elterjedt volt a halálbüntetés. Halál járt a gyilkosságért, a szidalmazásért vagy az emberrablásért. Az ókori görögök is ismerték, náluk a hazaárulókat sújtotta halálbüntetés. Az ókori Rómában alkalmazták boszorkányságért, méregkeverés vagy hamis eskü miatt. A kivégzési módok is nagyon változatosak voltak a rómaiaknál. Míg a zsidók főleg a megkövezést alkalmazták, addig az ókori Rómában a keresztre feszítést, a lefejezést, a vadállatok elé vetést, az elégetést és a halálra verést is ismerték.
A későbbiekben, a feudális államban az egyház vette kezébe a szent inkvizíció eszközeként a halálbüntetést, és a legkegyetlenebb végrehajtási módokat alkalmazta. Ennek alapján különböztetjük meg egyébként a közönséges és a minősített halálbüntetést. A minősített halálbüntetésre természetesen már az ókorban is volt példa, hiszen nem tekinthetjük közönséges kivégzési módnak a vadállatok általi széttépést vagy a keresztre feszítést sem.
A középkorban az égetés válik általánossá, az eretnekeket és a boszorkányokat mintegy 500 éven át megégették. A XI. és a XVIII. század között legalább kétszázezer ember lelte halálát máglyán Európában. Az eretnekeket a római, majd a spanyol inkvizíció égette el, Angliában égették a protestánsokat és a katolikusokat is, a boszorkányokat pedig Európa-szerte üldözték. A kivégzés előtt gyakran megkínozták az áldozatokat. Az egyik legvéresebb a spanyol inkvizíció volt, amelynek célja az volt, hogy megtisztítsa Spanyolországot és kiűzze a katolicizmus ellenségeit. A bűnösöket nyilvánosan, ünnepség keretei közt égették el, amely az autodafé – hitből származó cselekedet – nevet kapta. Az első autodafét 1480-ban Sevillában tartották. Hosszú, látványos eseménynek számítottak a kivégzések, igazi színjátékok voltak, amelyeken összecsődült a nép, általában ünnepnapokon tartották őket. Ezeken az eseményeken vegyültek a vallás, a kirakodóvásár, a színház, a propaganda elemei a kivégzéssel. Az áldozatok magas kartonsapkát viseltek és ijesztő, lángokkal, pokolbéli ördögökkel kifestett tunikát. Az utolsó autodafét 1790-ben rendezték. A bűnösség megállapítására szolgáltak az olyan kezdetleges bizonyítási módok, mint a vízpróba, az ördög jegyének viselése, tehát bizonyos bőrelváltozások keresése az áldozatokon. Az eseményeket az egyház nemhogy csillapította volna, gyakran fokozta is, hiszen a pápa 1484-ben kiadott egy bullát, amelyben megerősítette a boszorkányság létezését, és ezzel soha nem látott üldözést indított el Európa-szerte. Angliában az utolsó boszorkányégetésre 1684-ben került sor, Németországban pedig körülbelül száz évvel később.
A középkor központosított államhatalma sem tudta azonban felszámolni a magánbosszút teljesen, az immunitási jogok és a megosztottság keretei között továbbélt a magán-igazságszolgáltatás.
A középkori Európa büntetési rendszerén az első áttörést majd a humanizmus eszmerendszere okozza. A világ fokozatosan kitágul, kezdetét veszi a reformáció, a nagy földrajzi felfedezések sora, megindul a gazdasági fellendülés, Európa pedig végérvényesen két részre szakad. Az abszolutista állam is folytatta azonban a kegyetlenkedést, az állam megerősítése, központosítása és hatalma érdekében. A legkülönfélébb kínzásokat alkalmazó büntetés-végrehajtási rendszert ezért szokás a rettenet színházának is nevezni.
A továbbiakban a végrehajtás változatos módjai és eszközei szerinti csoportosításban tekintem át a halálbüntetés történetét:
A keresztre feszítést alkalmazták a föníciaiak, a görögök, a perzsák, az egyiptomiak, és a rómaiak. Az áldozatot a tenyerén és a lábfején keresztül a keresztfához szögezték és odakötözték, míg lassan kiszenvedett. Olykor napokig is eltartott a haldoklás. A halál beállta után is otthagyták még az áldozatokat intő példaként a többi ember számára. Az ókorban elsősorban a rabszolgák számára fenntartott büntetési nem volt.
Hasonlóan érdekes a guillotine – lefejezés − története. A szerkezetet Dr. Joseph Guillotine alkotta, alkalmazása általánosan elterjedt a francia forradalomban. Bár meglehetősen kegyetlen büntetési nemnek tűnik, rendkívül gyors volt, az áldozat nem szenvedett. Így végezték ki XVI. Lajost is, akinek kivégzésekor a nép a Köztársaság éltetésébe kezdett. A lefejezés egyébként korábbi korokban főleg bárd által vagy pallossal történt. A kivégzés általában térdelő helyzetben történt, míg a bárd általi kivégzésnél a fejet egy tönkre kellett hajtani.
Az akasztás ezzel szemben Angliában volt igen népszerű, már az V. századtól ismerték. Az egyik legősibb, legelterjedtebb módszer, az akasztófákat többnyire magas hegy tetején állították föl, jól látható helyen. A halált itt természetesen fulladás okozta. Az eljárás kisebb változtatásoktól eltekintve lényegében változatlan a történelem folyamán. Az angolok alkalmazták a felnégyelést és a kizsigerelést is, más kivégzési módokkal összekötve. Ezeket az embertelen büntetéseket a felségsértő férfiaknak tartották fenn. A négybe vágott testet szokás volt kifüggeszteni elrettentő példaként mások számára.
A méreg Athénban volt olyan népszerű kivégzési eszköz, amely a szabadok számára volt fenntartva. Ezzel a módszerrel lelte halálát Szókratész is, meg kellett innia egy pohár bürökmérget. A vád az volt ellene, hogy megrontotta az ifjúságot és tagadta az isteneket.
A kerékbetörés Németországban és Franciaországban volt kedvelt kivégzési mód a középkorban vallási bűncselekményeknél. Az áldozatot egy kerék küllőihez szíjazták és vasrúddal verték, majd a kereket függőleges állásba mozdították. A kivégzés többféleképpen variálható volt, például úgy, hogy a kereket tűz fölé tartották.
Az itt felsorolt kivégzési módok kivétel nélkül nyilvánosak, lármás tömeg gyűrűjében zajló események voltak, gyakran a kivégzőhelyhez vezető menet is nyilvános volt. A franciáknál még 1922-ben is volt nyilvános kivégzés, guillotine-nal, amikor is egy nőket gyilkoló sorozatgyilkos kivégzésére került – nyilvánosan – sor.
A modern korban ezt követően a villamosszék, az akasztás, a méreginjekció vagy a golyó általi halálokozás terjedt el.
Az újkori kivégzési módok közül az áramütés igen elterjedt, ezt először az Egyesült Államokban 1890-ben, New Yorkban alkalmazták egy feleséggyilkos megölésére. Napjainkban is létezik még, de visszaszorulóban van. Az áldozatot egy fából készült székhez szíjazzák, majd elektródát erősítenek rá. Az áldozat legtöbbször azonnal életét veszti.
Az USA-ban ezt követően fokozatosan teret hódított a méreginjekció, 1977 óta alkalmazzák, és többféle szert vegyítenek. Ezzel a módszerrel volt már példa órákig tartó haláltusára is.
A golyó általi halál szerte a világon ismert napjainkban, talán Kínában a leggyakoribb. 2001-ben mintegy 2500 embert végeztek ki ezzel a módszerrel.
Körülbelül hetven országban ismert, közülük néhány országban csak a hadsereg végezheti el. Ismeretes a tarkólövés vagy a szívtájékra célzott lövés egyaránt, a végrehajtás során alkalmazható kivégzőosztag is. A fegyverek között van ilyenkor egy vaktöltény is, így a kivégzőosztag tagjai nem tudhatják, melyikük adja le a halálos lövést.

A halálbüntetés elleni küzdelem főbb állomásai: Az ókorban és a középkorban amint láthattuk a halálbüntetés általánosan elterjedt, alkalmazási módját tekintve a legkülönbözőbb kegyetlen végrehajtási formákat alkalmazták. Az emberi életet nem védte a jog ekkoriban, és az nem is volt olyan értékes, mint napjainkban, tekintettel a meglehetősen rövid átlagéletkorra. Az emberek a mindennapokban is tömegesen haltak meg, pusztító járványok, háborúk következtében.
A halálbüntetés ellen elsők között lépett fel Morus Tamás, aki fő művében az Utópia című alkotásában (1516) is hangot adott ennek. A halálbüntetés elleni fő küzdelem a felvilágosodás korában indult meg, amikor sorra jöttek létre az egyes büntetőjogi iskolák, irányzatok, amelyek immár filozófiai síkon is keresték a büntetés célját, értelmét. Tiltakozott e büntetés ellen Voltaire és Montesquieu is. A felvilágosult kor szelleme egyre inkább elfordult az embertelen végrehajtási módoktól, jellemzi a korszakot a különböző büntetőjogi irányzatok harca is. Tulajdonképpen ez a korszak a büntetési elméletek fejlődésének legnagyobb korszaka. A gondolkodók figyelme egyre inkább a büntetés céljának meghatározása felé fordul.
Ekkoriban már ismeretes a társadalmi szerződés tana, mint az uralom alátámasztására szolgáló teória, amelynek értelmében a nép az uralkodóra ruházta jogai egy részét, de vannak bizonyos jogok – így az élethez való jog is – amelyről nem mondott le.
Az első kiváló büntetőjogász, tudós, aki ismertségre tett szert, Cesare Beccaria volt, a klasszikus büntetőjogi iskola képviselője. Fő műve „A bűnökről és büntetésekről” (1764) amelyben a szerző azt írja, hogy a halálbüntetés se nem célszerű, se nem szükséges.
Beccaria két okból tartotta csupán elfogadhatónak a halálbüntetést: az egyik, amikor a nemzet biztonságára veszélyes elkövetőről van szó, és anarchia idején. Beccaria egyébként azon az állásponton volt, hogy a halálbüntetés nem bír visszatartó erővel, míg a „szabadságától megfosztott ember hosszas és nyomorúságos példája…a legerősebb fék a bűnök ellen.”
A kivégzés látványa megkeményíti az embereket, egyszersmind undort kelt bennük. Azt kérdi, milyen érzésekkel viseltetnek az emberek a halálbüntetés iránt? Azt feleli, „kiolvashatjuk azt a felháborodás és a megvetés azon jeleiből, amelyekkel mindenki a hóhérra tekint…mert az emberek lelkük legmélyén, amely részük minden másiknál jobban megőrzi az ősi természet eredeti formáját, mindig is hittek abban, hogy az élet fölött senkinek sem lehet hatalma, kivéve a szükségszerűséget, mely vasjogarával irányítja a világegyetemet.”
Beccaria egyébként maradandót alkotott, amikor kifejtette, hogy mind a büntetésnek, mind a bűncselekménynek törvényben rögzítettnek kell lennie, vagyis csak olyan büntetést lehet kiszabni és csak olyan bűncselekményért, amit a törvény előre rögzít. (Nullum crimen sine lege, nulla poena sine lege elve) Nézetei közé tartozott továbbá, hogy a büntetés legyen arányos, proporcionális és nyilvános. Ezzel megalapozta a jogállami büntetőjog legalapvetőbb követelményeit. Vele ellentétben a halálbüntetés mellett foglalt állást Lombroso, Liszt vagy Garofalo.
Ekkoriban azonban jórészt még hiányoztak a kidolgozott pszichiátriai, szociológiai ismeretek az egyes elméletek alátámasztására, amelyek a későbbiekben, a XIX. század második felében már jelen lesznek.
A korszak meghatározó irányvonalai a szabadságvesztést pártfogoló pozitivista iskola és az eddigi elméleteket vegyítő ún. közvetítő iskola lesznek. A pozitivista szemlélet Comte eszmerendszere nyomán haladva a bűncselekményt természetes és társadalmi jelenségnek egyaránt tekinti, fel kívánta használni az antropológia és a szociológia eszközeit is. Megjelenik az elkövető kezelésének és a társadalom védelmének gondolata. A pozitivista irányzat megelőzte korát több tekintetben, így nem tudott uralomra jutni.
A közvetítő iskola legfőbb képviselője Franz von Liszt volt. Az iskola közel állt a pozitivista irányzathoz, bár ő maga a rokonságot tagadta. Híres a közvetítő iskola a bűntettesek csoportosításáról is. Az elkövetőket négy csoportba sorolta:
− az első csoportba a normális, nem elmebeteg bűnelkövetők kerültek,
−a másodikba az elmebetegek, akiket nincs értelme büntetni,
−a harmadikba a visszaesők tartoznak,
−a negyedikbe pedig a fiatalkorú elkövetők, akiket meg kell próbálni még átnevelni.
Az irányzat bevezeti az antiszociális személyiség fogalmát és egy dualista szankció-rendszert, amelyben megkülönbözteti egymástól a határozott és határozatlan tartamú büntetéseket.
Ezt követően a XX. században megjelent a büntetőjogi iskolák sorában a társadalomvédelmi irányzat, a défense sociale, Gramatica és Marc Ancel vezetésével. Az iskola a gyógyítást és a pedagógiai célú nevelést, az emberi jogok tiszteletben tartását, a reszocializációt, és az egyéniesítést, a személyiség­adekvát büntetéseket helyezte előtérbe a bűnelkövetőkkel szemben. A bűnözést társadalmi problémának tekintette, ellenezte a halálbüntetést.
Végül elérkeztünk ezt követően a sokat bírált skandináv gyökerű treatment-ideológiához, vagy másképpen a kezelési gondolathoz. Ennek értelmében mindenfajta bűncselekmény elkövetését valamiféle pszichés zavarral magyaráztak és a bűntettes gyógyításával akartak eredményt elérni. Ez az áramlat a nyitott, fél-nyitott börtönmodellek meghonosításával a büntetés-végrehajtás addigi, hagyományos modelljének üzent hadat. A treatment-ideológia végül is a XX. század második felére, a 70-es években elbukott, mert törekvései ellenére nem csökkent a bűnözés.
A treatment sikertelensége magával hozta a klasszikus iskolához való visszatérést, vagyis ahogy az lenni szokott, amint az emberek tűrőképessége csökkent, ismét a hagyományos megoldásokhoz, a megtorláshoz való visszatérést követelték. Így született újjá az egykori irányzat, neoklasszikus iskola néven, arányos büntetést követelve. Ennek értelmében bűn büntetlenül nem maradhat, a bűnöst arányosan, de meg kell büntetni. Vagyis az elkövetők kezelése jogállamban nem szolgálhat a büntetés alapjául.
Így jutunk el napjainkig a halálbüntetésről és általában a büntetésről szóló vitákban.
Fellépett a halálbüntetés ellen még többek között Thomas Jefferson is, aki szerint a halálbüntetést gyilkosság vagy árulás esetére kell korlátozni. Javaslata elbukott.
Albert Pierrepoint brit hóhér azt írja életrajzi könyvében: …„Nem hiszem, hogy az általam végrehajtott több száz kivégzésből bármelyik is elrettentésül szolgált volna jövőbeni gyilkosságok ellen. A halálbüntetésnek véleményem szerint nincs semmi haszna, csak a bosszú.”
Néhány állam már az 1800-as években e büntetési nem megszüntetése mellett döntött, így viszonylag korán szüntette meg a halálbüntetést Hollandia, Románia, San Marino, Michigan állam, Wisconsin, Rhode Island, Portugália és Venezuela. Már ekkoriban is természetesnek számított, hogy fiatalkorún halálbüntetést nem hajtanak végre, se elmebetegeken vagy terhes nőkön. Megszüntették a nyilvános végrehajtást és eltörölték a kegyetlen végrehajtási módokat.
Radikális változásokat hoz majd a büntetőjog történetében a XX. századi diktatúrák korszaka is. A fasiszta Németország magáévá tette a megrögzött bűnözők fogalmát, a kegyetlen szankciórendszert; a radikális szovjet-bolsevik ideológia pedig a terrort, a radikális büntetéseket, a statáriumot, a „tettesközpontú” büntetőjogi felfogást. Fenntartották természetesen az osztályalapú megkülönböztetéseket is büntetéstani szempontból, a bűnelkövetők kialakulását a társadalmi környezettel magyarázták. Ugyanakkor jellemzi a rendszert, hogy változatos munkatelepeket, lágereket létesítettek az elkövetők egy részének megbüntetésére. Mindkét szélsőséges ideológia szép számmal indított koncepciós pereket is. Jellemzője még a diktatórikus államoknak, hogy eltűntették a rendszernek ellentmondani merészelő tudósokat, megszűntek a tudományos viták. A diktatórikus rendszer saját tudósokat és elméleteket gyártott hatalma alátámasztására, az ügyészség túlsúlyos és politikával átitatott lett, ahogy a bírói tevékenység egésze is.
A diktatúrák leomlását követően a legsúlyosabb büntetés azonban még sokáig jelen lesz az államok életében, így nem egy helyen napjainkban is.
A londoni székhelyű Amnesty International szerint 2001-ben 31 országban 3048 elítéltet végeztek ki, nagy részüket Kínában, Iránban és az Egyesült Államokban. Megjegyzendő, hogy a halálbüntetés kiszabása és alkalmazása az USA-ban ismét emelkedő tendenciát mutat. Kína viszont egymaga több embert végez ki, mint az összes többi állam a világon, ezért is hagyják el többek között annyian az országot.
Az Amnesty International szerint 2004-ben a világ 25 országában összesen 3797 embert végeztek ki, a kivégzések nagy része ez esetben is Kínában, Iránban és az Egyesült Államokban történt.
Tekintsük most át ezt követően a világ egyes államaiban a halálbüntetés teljes eltörlésének állomásait:
1981– Franciaország .
1982– Hollandia
1985– Ausztrália.
1987– Német Demokratikus Köztársaság
1989– Románia .
1990– Magyarország, Csehszlovákia, Horvátország, Írország
1992– Svájc
1993– Görögország
1994–Olaszország
1995–Spanyolország
1997– Lengyelország
1998– Kanada és Bulgária
2000– Málta
2002– Törökország a közönséges bűncselekmények esetén.
2004– Görögország és Törökország
Róma, ez a páratlan szépségű történelmi város egyedi eszközt választott tiltakozásul a halálbüntetés ellen. Az olasz főváros önkormányzata a Vatikánnal és az Amnesty Internationallel összefogva úgy döntött, minden alkalommal kivilágítja és fényárba borítja a Colosseumot, − oly sok egykori halál színhelyét −, amikor valahol a világon egy halálraítélt kegyelmet kap, vagy egy ország úgy dönt, hogy eltörli a halálbüntetést.

A halálbüntetés alkalmazása napjainkban: Tekintsük át ezt követően, hogy milyen a halálbüntetés támogatottsága napjainkban. Megállapíthatjuk, hogy azokban az államokban magas a halálbüntetést pártfogók aránya, ahol az emberek rossznak érzik a közbiztonságot. Ezt állapította meg a Közép-európai Közvéleménykutató Társaság, a CEORG. A felmérést a szervezet a cseh, a magyar, a lengyel és a litván lakosság körében végezte el 2001 novemberében.
Litvániában az emberek 76%-a, Lengyelországban 72%-a, a cseheknél 58%-a, hazánkban pedig 68%-a támogatta a halálbüntetést. Megállapították a felmérések során, hogy hazánkban az ellenzők inkább a fiatalabb népesség köréből kerülnek ki, túlnyomórészt értelmiségiek, sokan közülük vallásosak. A római katolikusok − 74% −és a reformátusok − 69% − körében magas a támogatók aránya. Jellemző, hogy a szélsőséges politikai ideológiát vallók is egyetértenek a halálbüntetéssel, legyenek akár a szélsőjobb, vagy a szélsőbal oldalon.
Hasonló eredményre jutott az említett országok vizsgálatában a CVVM nevű prágai Közvélemény–kutató Központ is. A halálbüntetés bevezetését eszerint a magyarok 29, a lengyelek 23, a csehek 22, illetve a litvánok 15%-a ellenzi. A határozatlanok száma a cseheknél a legmagasabb, 20%. Csehországban a támogatók elsősorban az idősek, a szegényebb rétegek és a baloldali szavazók. Ellenzik a gazdagabb rétegek, a fiatalok általában és a diplomások.
Oroszországban a törvényhozás alsóháza, a Duma is pártolja a halálbüntetést és felszólította Vlagyimir Putyint a korábbi években a halálbüntetés visszaállítására. Oroszországban 1996-ban az Európa Tanácsbeli tagság miatt rendeltek el moratóriumot a halálbüntetés alkalmazására. A határozat előterjesztői a polgárok tömeges igényével indokolták javaslatukat.
Alekszandr Szolzsenyicin Nobel-díjas orosz író szerint a terrorizmussal szemben csak halálbüntetéssel lehet védekezni. Az író kifejtette, hogy vannak az államok életében olyan korszakok, amikor csak halálbüntetéssel lehet megfelelően védekezni. Európa, amely a halálbüntetés eltörlését szinte diktálja, soha nem élt meg olyan nehéz időket, olyan válságokat, mint amilyeneket Oroszország él meg.
Örményországban 2003-ban részlegesen eltörölték a halálbüntetést, és csak a terrorizmussal kapcsolatos cselekményekre, a kiskorúak megerőszakolásáért valamint a különös kegyetlenséggel elkövetett emberölésért tartották fenn. A halálbüntetést életfogytig tartó szabadságvesztés váltotta fel. Érdekessége az esetnek és jelzi a kérdés fontosságát, hogy épp amikor a halálbüntetés eltörléséről szóló vita folyt a parlamentben, fegyveresek hatoltak be, és lelőtték a miniszterelnököt, az Országgyűlés elnökét és hat másik személyt.
2001. június 21. és 23. között Strasbourg-ban világkongresszust tartottak a halálbüntetés eltörléséről. A kongresszuson megfogalmazták azt a sokszor hangoztatott gondolatot, hogy a halálbüntetés hatástalan és veszélyes. A találkozó célja annak kezdeményezése volt, hogy a Föld minden országában betiltsák a halálbüntetést. Megállapíthatjuk, hogy a Kongresszus megrendezéséig 108 ország törölte el a halálbüntetést, 13 állam ezek közül csak a köztörvényes cselekmények esetében, 22 állam pedig nem törölte ugyan el hivatalosan, de nem alkalmazza a büntetést.
A Kongresszuson az Egyesült Államokat súlyos kritika érte, habár itt is megfogalmazták, hogy a törvényes halálban Kína a listavezető a világon: 1990-1999 között évi átlagban 1800 elítéltet fosztottak meg életétől. Az sem ritka eset, hogy Kínában zárt ajtók mögötti tárgyaláson ítélnek halálra valakit. Az évi mintegy 90 ítélet-végrehajtással azonban az USA is az élbolyhoz tartozik.
1971-ben 21 ország törölte el a halálbüntetést, ez a szám 1981-re 31 lett, 2001 májusáig pedig 76 ország már teljesen eltörölte a halálbüntetést.
A legtöbb embert Kínában ítélik halálra és végzik ki. 2005-ben több embert végeztek ki, mint a világ összes országában. Ez mintegy 1770 főt takar. Kína egyébként nem hozza nyilvánosságra a hivatalos számadatokat, csak becsülni tudjuk őket.
Névtelenül nyilatkozó kormányhivatalnokok szerint a valós szám elérheti akár az évi 10.000-et is. Az is előfordul, hogy a vádlottak nem tudják pontosan, miért ítélik őket halálra, és az is, hogy a tárgyalást olyan nyelven tartják meg, amit a vádlott nem ért. Iránban pedig az is előfordul, hogy fiatalkorúakat végeznek ki.
Több kínai jogász is úgy gondolja, hogy meg kellene szüntetni a halálbüntetés alkalmazását az erőszakmentes bűncselekmények kapcsán, ezzel könnyebben lehetne megindítani a kiadatási eljárást. Chu Huaizhi és Chen Xingliang a Pekingi Egyetem jogászprofesszorai is megerősítették, hogy több ország azért nem akar Kínával Kiadatási Egyezményt kötni, mert Kína alkalmazza a gyakorlatban a halálbüntetést. Ez az oka annak is, hogy a bűnelkövetők nagy számban külföldre távoznak. 2004-ben Kínában legalább 4000 embert végeztek ki.
Az amerikaiaknak egyébként 61%-a ellenzi a halálbüntetés megszüntetését 2001-es felmérések szerint. A Christian Science Monitor című lap tette közzé az adatokat korábban, amely szerint a pártolók között elsősorban férfiakat találunk, fehérbőrűeket, és főként republikánusokat. A halálbüntetést határozottan ellenzők mintegy 30%-os táborában pedig nőket, demokratákat és feketéket találunk, némileg leegyszerűsítve a statisztikát.
Maga Bush elnök is pártolja a legsúlyosabb büntetést, mert szerinte elrettentő hatása van. Az Egyesült Államokban az egyes államok kormányzójának jogában áll megkegyelmezni a halálra ítélteknek. A Bush-politikát elemzők felemlegették, hogy George W. Bush korábbi texasi kormányzósága alatt szép számban utasított el valóban kegyelmi kérvényeket, ezért is nevezték a halál kormányzójának.
Az Egyesült Államokban az is előfordult, hogy pszichés betegeket ítéltek halálra, ami pedig nem megengedhető egyetlen állam jogrendjében sem, hiszen tetteikért nem vonhatók sehol sem felelősségre az ilyen személyek, vagyis büntethetőséget kizáró okról van szó ez esetben.
Az Egyesült Államokban a halálbüntetés támogatottsága az 1994. évi 80%-ról 63%-ra esett vissza a Gallup 2005. októberi felmérése szerint. A kivégzések száma 2005-ben 60 volt, Texas vezet a kivégzések számában. A halálbüntetést egyébként leállították 2006-ban New Jersey államban, miután egyéves moratóriumot szavazott meg a törvényhozás a halálbüntetés végrehajtására. A döntés annak eredményeként született, hogy DNS-vizsgálat segítségével több kivégzett személyről is kiderült, hogy ártatlanok voltak. New Jersey az első állam, amelyik ilyen döntést hozott. Az Amerikai Szövetségi Legfelsőbb Bíróság egyébként 1976-ban állította vissza a halálbüntetést. New Jersey egyike annak a 38 amerikai államnak, ahol 31 éve ismét hatályos lett e büntetési nem. Az amerikaiak természetesen nem alkalmaznak halálbüntetést a 18 éven aluliakra sem.
Nem vitatható, hogy vannak esetek, amikor a büntetés nem lehet más, csak halál, a vezeklés gondolata szinte parancsként követeli meg a halálbüntetést. Vagyis semmilyen más, jobb eszközünk nincsen, amely a jogrend legsúlyosabb megsértéséért elégtételt venne. Az eddigi leghíresebbek között számon tartott eset is az Egyesült Államokban történt: az amerikai egyetemista John Graham 1953-ban bebiztosította anyja életét, majd gondos előkészítés után időzített bombát csempészett annak bőröndjébe, amikor repülőútra indult. A bomba fel is robbant tíz perccel az indulást követően, 44 utas meghalt, köztük a fiú anyja is. Hogy biztos legyen terve sikerében, Graham maga vitte ki anyját a repülőtérre.
A britek is a halálbüntetés visszaállítását követelték a korábbi években. A közvélemény szerint ugyanis a törvények túl enyhék a gyermekeket meggyilkolókkal, molesztálókkal szemben. A lakosság mintegy 52%-a látta úgy a korábbi években, hogy be kell újra vezetni e büntetést, 35% pedig azt vallja, hogy valamennyi pedofil cselekményre vissza kellene állítani. A közvélemény szerint az ilyen személyeket nem lehet megváltoztatni és adataikat is nyilvánosságra kellene hozni, hogy azokat a kisgyermekes szülők megismerhessék.
A német alkotmány 102. paragrafusa rendelkezik a halálbüntetés eltörléséről, amellyel a jogászok túlnyomó többsége egyetért. A történelmi háttér az ő esetükben könnyen érthető: a nácizmus évei alatt a népbíróságok hallatlan számban alkalmazták igazságtalanul a halálbüntetést, körülbelül 16.000 halálos ítéletet hoztak tárgyaláson, tehát „legálisan”, ezért a második világháborút követően a német parlament első dolga a halálbüntetés eltörlése volt. A sors fintora, hogy mindezt akkoriban a szélsőjobboldali diktatúrát képviselő politikusok pártfogolták, hiszen csak így tudták megkímélni a háborús bűnösök életét. Természetesen a nürnbergi perben több háborús bűnöst halálra ítéltek. Halálbüntetést a későbbi NDK-ban is alkalmaztak, hivatalosan aztán 1987-ben eltörölték itt is a halálbüntetést. Németországban a halálbüntetés tehát nem létezik, az Alkotmány rendelkezik annak eltörléséről, de a téma továbbra is aktuális. A kilencvenes évek óta folyamatosan nő a pártolók aránya a lakosság körében. Aktualitást kap a kérdés például akkor, amikor német állampolgárokat külföldön végeznek ki.
Az Európai Unióban egyébként nincs közös álláspont a halálbüntetés eltörlését illetően, ez az egyik olyan témakör, amelyben az államok a végletekig megosztottak, ehhez hasonlatos például a vallás és az államok kapcsolata az Unióban. Az EU külügyminisztereinek többsége általános tiltást szeretett volna az ENSZ számára javasolni, az Unió már 1999-ben próbálkozott egy ilyen javaslattal. Az ENSZ azonban ezt a próbálkozást a belügyekbe való beavatkozásnak minősítette.
Az Európai Parlament állásfoglalásban követelte az egész világon a halálbüntetés eltörlését Szaddám Husszein kivégzése kapcsán. Az Unió keretében már korábban, 1998 júniusában is születtek Luxemburgban iránymutatások a halálbüntetés eltörlése tárgyában. Az Európai Parlament a bolgár ápolónőkre kiszabott líbiai ítélet kapcsán is felemelte szavát a halálbüntetés ellen.
Azok az államok, amelyek eltörölték a halálbüntetést, helyette a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztést vagy a 40 évig tartó szabadságvesztést vezették be. Ez számít tehát a legsúlyosabb büntetésnek a halálbüntetés eltörlését követően.
1996-ban 39 államban legkevesebb 4272 embert végeztek ki, ebből csupán Kínában 3500-at, az Egyesült Államokban 45-öt.
Az Amnesty International szerint 2003-ban 1146 embert végeztek ki a világ 28 országában, 2004-ben pedig 25 országban több mint 3797 személyt. A legtöbb halálos ítéletet Kínában, USA-ban, Iránban és Vietnamban hajtották végre. A valóságban azonban sokkal nagyobb lehet a kivégzettek száma, csak Kínában a valós adatok kétszereséről lehet szó. 2003-ig egyébként 77 országban törölték el a halálbüntetést. Az Amnesty International minden évben megjelenteti a tudomására jutott adatokat. Eszerint 2003-ban 2756 halálos ítéletet hoztak a világ 63 országában és legkevesebb 1146 embert végeztek ki 28 országban. Halálos ítéleteket hajt végre Szomália, Egyiptom, Mongólia, Kuba, Pakisztán, Thaiföld és Japán is. 2003-ban az esetek 84%-át Kínában, Iránban, USA-ban és Vietnamban hajtották végre.
Egy biztos, a halálbüntetés pártolói és ellenzői még nagyon hosszú ideig nem fognak megegyezésre jutni a kérdésben. A kérdés megválaszolását nehezíti, hogy a tévedések időről-időre újra felbukkannak a legfejlettebb demokráciákban, megfelelő eljárások mellett is. Az USA-ban például kifejezetten gyakoriak a bírói tévedések. Így mintegy 18 évet töltött a halálraítéltek cellájában egy ember, akit 1983-ban ítéltek el egy szépségszalon tulajdonosának meggyilkolásáért. Később derült azonban csak fény rá, hogy a cselekményt nem ő követte el.
Egy másik elhíresült esetben szintén az Egyesült Államok tévedett, ilyen volt a LaGrand fivérek esete. A német testvérpár az USA-ban élt, gyilkosság vádjával végezték ki őket. Németországban legfeljebb 15 év szabadságvesztést kaptak volna, de semmilyen konzuli segítséget nem kaptak. Az ügy miatt a Hágai Nemzetközi Bíróságon Németország beperelte az Egyesült Államokat, és el is marasztalták, de ez a két kivégzett fiatalemberen már nem segített. A németeket azóta is aggodalommal tölti el, hogy hasonló sors várhat az Amerikában élő német állampolgárokra.
Egy másik esetben, 1984-ben a 20 éves Michael M.-et azzal vádolták, hogy Berlinben meggyilkolta 77 éves főbérlőjét, Melanie S.-et. Emiatt 8 évi fiatalkorúak börtönében letöltendő szabadságvesztésre ítélték, tekintettel arra, hogy a rendőrségi kihallgatáson először beismerte tettét, majd később a tárgyalások során élt a hallgatáshoz való jogával. A 20 éves kamasz szétesett családból származott és labilis lelki alkatú volt. Azóta kiderült, hogy bírói tévedés történt, a labilis fiú nem bírta a kihallgatók nyomását, ezért beismerő vallomást tett. Még a cselekmény elkövetésének részleteire nézve is nyilatkozott, ami az egyik legfőbb bizonyítéknak tűnt elítélése mellett. A fiú végül hat évet ült, vagyis a tévedés még így − halálbüntetés nélkül is − tragikus. Kiszabadulása óta egy berlini hajléktalanszállón él.
Az eddigiekből megállapíthatjuk, hogy a halálbüntetés illegitim és antihumánus jellegét illetően nincs általános egyetértés, megléte vagy hiánya alapján önmagában nem vonhatunk le semmiféle következtetést egy állam demokratikus, jogállami vagy antidemokratikus voltára nézve. A jogállami demokráciának ugyanis számtalan összetevője van, önmagában egyetlen kritérium alapján az nem mérhető. Hiszen az Egyesült Államokat sem tekinthetnénk ebben az esetben demokratikus államnak. A jogállami demokráciáknak több ismérve van, amely alatt alapelvek, garanciák meglétén túlmenően, bizonyos intézmények meglétét és azok megfelelő szabályos működését is értjük. Ez tehát egy koherens rendszer, amelyből nem ragadhatunk ki egyetlen tényezőt sem önmagában.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969