2013. I-VI
 

Jánosi Béla (1857-1921), az első magyar nyelvű egyetemes esztétikatörténet szerzője
Perjámosi Sándor

Jánosi Béla a magyar nyelvű esztétikatörténeti irodalom egyik első művelője, az első magyar nyelvű egyetemes és saját koráig teljes esztétikatörténet szerzője. Bár nem ő az első magyar esztétikatörténet-író, a múlt század első felétől mégis őt tartják a magyar esztétikatörténet-írás megteremtőjének. „Jelentékenyebb előmunkálatok nélkül ez a tudományág nálunk általa egyszerre teljes fegyverzetében lépett a többi tudomány sorába.” – írta róla Kéky Lajos akadémiai megemlékezésében, 1935-ben. Fél századdal később Nagy Endre már kicsit árnyaltabban fogalmaz: „A hazai esztétikai irodalom csendes és szorgalmas munkása volt Jánosi Béla. Legfőbb érdeme egy mondatban kifejezhető: nagyméretű, részletesen tájékoztató, szinte példátlanul adatgazdag egyetemes esztétikatörténettel gyarapította tudományos irodalmunkat. Jánosit nem szoktuk idézni, behatóbb elemzésekért más művekhez fordulunk, nem követjük nézeteit és módszerét – munkája mégis jelen van esztétikai irodalmunkban: Gyakran nyúlnak ehhez a kézikönyvhöz tájékoztatásért.”
Jánosi Béla egyszerre volt pedagógus, esztétikatörténész és a Magyar Tudományos Akadémia aktív tagja, ahová, mint a magyar nyelvű esztétikatörténet hazai művelőjét választották meg. Ezen a területen ő az első magyar akadémikus.

(Előzményei a magyar esztétikatörténet-írásban) A történeti Magyarországon az esztétika történetével – legyen az egyetemes, vagy magyar – a XIX. század utolsó harmadáig nem foglakoztak. Adódott ez a korszellemből, hiszen bármilyen jellegű adatgyűjtő történeti feldolgozáshoz, mely a hűség talaján próbált állni, a pozitivizmus filozófiájának és szellemének elterjedése szükségeltetett. A századfordulóra még nem volt földolgozva a filozófia – egyetemes és magyarországi – története, de más bölcseleti tudományoknak is hiányzott a történeti feldolgozása hazai szerzőtől magyar nyelven.
A XIX. század utolsó évtizedeiben kezd fokozódni az igény a hasonló jellegű munkákra. Még 1900-ban is az a korban általánossá vált panasz hangzik el a Budapesti Szemle hasábjain – üdvözölve Jánosi munkájának első megjelent kötetét – hogy „tudományos, különösen pedig philosophiai irodalmunk rendkívül szegény eredeti elmetermékekben s ennek szűkebb körén belül is annak történeti ágai alig részesülnek Magyarországon némi figyelemben. Egy újabb, a mai tudomány igényeit kielégítő egyetemes philosophia-történetünk még fordításban sincs, annál kevésbé gondolt eddigelé bárki is arra, hogy a philosophia egyes speciális ismeretágainak, minők példáúl az ethika, a logika, psychologia, ismerettan stb. történetet magyar nyelven írja meg.”
A magyar nyelvű esztétikatörténet-írás Jánosi Béla fellépését megelőzően nagyobbrészt fordítások és azon belül is főképpen ókori görög és latin szerzők művei, kisebb részt egyes – elsősorban külföldi – alkotók esztétikai munkásságának kifejtésére, feldolgozására hagyatkozott. Jánosi Béla munkája előtt Magyarországon, magyar nyelven összefoglaló, saját koráig képet adó egyetemes esztétikatörténet nem jelent meg, még fordításban sem. Az egyetemes történeti feldolgozást megelőzően azonban a magyar esztétikai irodalom átfogó történeti feldolgozására két önálló mű is vállalkozott.
Az első, amit Magyarországon és magyar nyelven kiadtak, Versényi György kis könyve, amely Az aesthetica hazánkban címmel 1874-ben jelent meg, és szerzője bölcsészdoktori értekezése volt. E rövid, harminc oldalas kis összefoglaló műben elsősorban egyes magyar széptani szerzők munkássága van kifejtve, de kisebb mértékben helyet kapnak a különböző mozgalmak megjelenései is. A szerző figyelmet fordít az összefüggésekre, fordításokra és azok hatásaira is. Figyelemre méltó, hogy a mű tagolásában Szerdahely György – mint az első, aki rendszeres esztétikát írt – kapja a legnagyobb teret és Greguss Mihályról is hosszabban értekezik, míg a többi általa kiemelt széptani szerző munkásságát – Schedius Lajos, Nyiry István, Henszlmann Imre, Prugstaller József, Greguss Ágost, Szontag Gusztáv – már sokkal rövidebben tárgyalja. A mű jelentőségét emeli, hogy először dolgozza fel a magyar esztétika történetét, az első magyar – bár nem magyar nyelvű – rendszeres esztétika megjelenésétől a mű kiadásáig terjedően felölelve az eltelt időszakot. Hátránya e munkának, hogy csak az önállóan megjelent műveket veszi figyelembe, az időszaki sajtóban közreadott tudományos írásokkal és a magyar esztétika történetében oly fontos műkritikákkal nem foglalkozik, noha elismeri annak jelentőségét. Versényi írja: „hazánkban mindjárt az aesthetica megalapítása után támadt mivelője e tudománynak, épen a legelső iskola hatása alatt. Mégpedig e kezdet jeles volt (…) De a szép kezdet után csak nagy későre s nagy ritkán tünik fel egy egy iró munkájával s egész aestheticai irodalmunk (csak a rendszeres munkákat értve, nem számitva ide a műcriticai értekezéseket) oly kis körre szorul, hogy csaknem elenyészik más szakok mellett; sőt a legujabb mozgalmak is oly jellegűek, hogy virágzásra mindeddig semmi reményt nem nyújtanak.”
Versényi műve után másfél évtizeddel később jelent meg a következő magyar esztétikatörténeti jellegű munka Radnai Rezső tollából az Aesthetikai törekvések Magyarországon 1772–1817 címmel, – nem sokkal Jánosi Béla fellépését megelőzően – a Gyulai Pál szerkesztette Olcsó könyvtár sorozatban. Ennek a magyar esztétikai irodalom történetének korai korszakát bemutató műnek egyik jelentősége, hogy a magyar esztétika történetét nem Szerdahely felléptével nyitja meg. „Azon aesthetikai törekvések képezik értekezésem tárgyát, melyek 1772–1817-ig, tehát alig egy félszázadon belül, irodalmunk újjászületésétől a Tudományos Gyűjtemény megindulásáig, vagyis, a mi ezzel összeesik, Kölcsey felléptéig terjednek és nemzetünknek ez irányban kifejtett szellemi munkásságáról tanuskodnak.” majd később kicsit másképpen fogalmazva folytatja: „A magyar aesthetikának erősen idegen befolyás alatt álló majdnem egy félszázadra terjedő gyermekkorával foglalkozik tehát jelen értekezés. Nem nevezhettem dolgozatomat a felvett körön belül sem az aesthetika történetének, mert nem terjeszkedhettem ki az aesthetikai gondolkozás minden és különböző alakban történt nyilvánulásaira; s nem mondhattam magyar aesthetikai törekvéseknek sem, mert a mint említve volt, azok egy része latinul íródott. Ennyi igazolásúl, miért lett tanulmányom czíme: Aesthetikai törekvések Magyarországon.” – írja Radnai Rezső bevezetésében.
A műkritikákkal ő sem foglakozik, mint írja: „szándékosan mellőztem a széptani elveknek theoretikusan ki nem fejezett csak gyakorlatilag alkalmazott részét; nem terjedtem ki az e körbe vágó, de inkább csak technikai kérdésekkel foglalkozó anyagra…”
Radnai Rezső munkájának a másik jelentősége, hogy felismerte, használta és fel is dolgozta a kor jelentősebb irodalmi és bölcseleti kérdésekkel is foglakozó lapjait. Külön fejezetekben foglalkozik a Magyar Hirmondó, a Kassai Magyar Museum, a Mindenes Gyüjtemény, az Uránia, az Erdélyi Museum és több más lap fontosabb esztétikai és műelméleti értekezéseivel. Mint írja: „A nemzeti nyelv tekintetében, noha értékre, rendszerességre és eredetiségre meg sem közelitették Szerdahely műveit, még is fontosabbak voltak a közműveltségre azon értekezések, melyek bár csak röviden, idegen munkák egyszerű ismertetésének vagy fordításának alakjában és elszórtan, de mindenkitől megérthető magyar nyelven jelentek meg az ezidőtájt megalakult nemzeti hirlapirodalom különböző közlönyeiben.” Így kaphatott helyet a magyar esztétika történetében, többek közt: Ráth Mátyás, Földi János; Bessenyei, Báróczy, Kármán, Virág Benedek, Pánczél Dániel, Pataki Mózes, Zsombory József, Kazinczy, stb.
Mindezekből kifolyólag, írja: „Csak annyiban tüntettem fel történeti fejlődés menetében az aesthetikai törekvéseket, a mennyiben nagyobb értekezésekben, különálló közleményekben vagy rendszeres munkákban nyertek tárgyalást. E körben azonban teljességére igyekeztem az anyagnak, a mennyiben annak felkutatása és összeállítása módomban volt és rajtam kívül eső okok nem akadályoztak.”
Jánosi fellépését megelőzően olyan mű, amely az esztétika egyetemes történetét, e tekintetben a hatásokat és egymásra hatásokat bemutatta volna, illetve a magyar esztétikai irodalmat ebbe belehelyezte volna, magyar nyelven nem jelent meg. Megjegyzendő, idegen nyelven sem jelent meg olyan esztétikatörténeti munka, amely a magyar esztétikai irodalmat besorolta volna az európai, avagy az egyetemes áramlatokba.
Az, hogy Magyarországon az első egyetemes esztétikatörténeti művet megírták és kiadták, két pont jó időben találkozó dolognak volt köszönhető. Egyrészt a Magyar Tudományos Akadémia realitásérzékének: felismerték, hogy eljött az idő Magyarországon egy ilyen feldolgozás elkészítésére, és ennek pályáztatás útján eleget is tettek. Másrészt kellett hozzá Jánosi Béla, az ő felkészültségével és alaposságával, aki egyetlen pályázóként, saját korában igen jól sikerült és alapos művel állt elő. E műve, később – „a művelt magyar olvasóközönség igényeihez mérten” – átalakítva, az Akadémia kiadásában meg is jelent. Ez Az aesthetika története c. munka, melyet három kötetben adtak ki 1899 és 1901 között. Bár Magyarországon és magyar nyelven (igaz addig csak magyar vonatkozásban) esztétikatörténeti művek már korábban is jelentek meg, a magyar bölcseleti irodalomban Jánosi Béla e művének megjelenését tartják a hazai esztétikatörténeti irodalom kezdetének.
Jánosi e háromkötetes munkájában foglakozott először a magyar esztétika történetével is. A későbbiek folyamán több összefoglaló jellegű vagy egy-egy magyar esztéta esztétikai munkáit és nézeteit feldolgozó mű is született tollából. A magyar esztétika történetének bővebb, részletesebb és saját koráig teljes művének megírásán élete végéig dolgozott, ám ezt a neki ’kedves’ tervét soha nem tudta befejezni. Viszonylag korai halála közbeszólt, más írta meg helyette.

(Életrajzi adatai) Jánosi Béla 1857-ben született Brassóban. Egyetemi tanulmányait Kolozsvárott végezte, ahol 1880-ban magyar és német szakos tanári, majd 1883-ban bölcsészdoktori oklevelet szerzett. 1880-tól helyettes tanárként, majd 1884-tól rendes tanárként az aradi királyi gimnáziumban tanít magyart, bölcseletet, németet és – rendkívüli tantárgyként – néhány éven keresztül éneket.
1893-ban a budapesti II. kerületi állami főreálgimnáziumhoz nevezték ki tanárnak, és itt is dolgozott élete végéig. Itt a magyar és német nyelv tanítása mellett néhány éven keresztül filozófiai propedeutikát is tanított. 1902-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező, majd 1915-ben rendes tagjává választották. 1912-ben középiskola igazgatói címet kapott. 1920-ban a német nyelvoktatás szakfelügyelőjévé, majd 1921-ben, halála előtt nem sokkal a Kisfaludy-Társaság tagjává is megválasztották.

(A pedagógus Jánosi Béla) Jánosi élete végéig középiskolai tanár maradt. Ezt soha nem adta föl semminek a kedvéért. Már az aradi királyi főgimnáziumtól való távozását is érzékeny hangú búcsú kísérte. Az intézet évkönyvében így emlékeznek meg róla: „Eltávozása fájdalmas hézagot hagyott a tanári testületben, mely dr. Jánosiban a komoly kutatót, a buzgó, lelkes és lelkesítő tanférfiút, a készséges és szellemes kartársat, a gáncs nélküli és mindenben összhangzatos jellemet tisztelte és szerette. Nem csekélyek voltak érdemei a nagy könyvtár átkutatásában és fáradhatatlan munkássággal befejezett rendezésében, valamint az önképző-kör és gymn. énektanítás vezetésében is.”
Évtizedekkel később így ír róla egy volt tanítványa és későbbi kollégája: „puritán és nemes jellemű, megalkuvást nem ismerően kötelességtudó, önérzetesen szerény, minden szépet és nemeset forró vágyódással szerető, s az élet minden vonatkozásában összhangot kereső ember volt”. És ugyanő így ír tanári működéséről: „Nem tartozott az irodalommal, tudománnyal foglalkozó tanároknak ahhoz a nagyobbik csoportjához, amely magához méltatlan nyűgnek tekinti a tanítást, és csalódott becsvággyal, sebzett önérzettel végzi az iskolai munkát… legelső sorban az iskoláé volt, ezt nem áldozta fel még a tudománynak sem.” Számára a tanítás, a tanári munka „az örömnek és gyönyörűségnek állandó forrása volt”.
Sok híressé vált – reáliskolai tanárságából kifolyólag nagyobbrészt a reál, avagy a műszaki tudományokban jeleskedő – tanítványa közül a magyar irodalomban is jelentős pályát befutó Németh László egy atyjához írott levelében – nem sokkal Jánosi halála után – így ír róla: „Még egy barátomról kell azonban beszámolnom; olyan barátomról, akiben gyönyörködni sajnos már nem fog, mert ez a barátom két hónapja immár hogy halott. Barátomnak nevezem őt, mert (nagy-nagy büszkeséggel mondhatom ezt) félretéve a kor szabta gátat, ő is barátjának nevezett engem, aki bármilyen nemesen éljek, bármilyen nemesen gondolkodjak, nyomába se léphetek soha az ő páratlan emberi nagyságának. Jánosi Béláról beszélek, az én első és utolsó mesteremről, akit ismerhetni, s akitől becsültetni a legnagyobb szerencsének tartom, ami csak életemben ért. Két éven át tanított, s még két éven át volt irányítója szellemi fejlődésemnek. Az utolsó ősz, a nagy nemzeti katasztrófa, a nyomába szakadó nyomor elragadta tőlem, de sírja, mely emlékéhez közelebb visz, örök zarándokhelyem fog maradni, olyan hely, hol mindazt ami bennem jó és igaz van, egy hozzá emelkedő sóhajomban összefoghatom, s úrrá tehetem a bennem rejlő salak fölött.”
A kortársak meg- és visszaemlékezései alapján számára a tanítás az egyik legfőbb éltetője volt, mégis elgondolkoztatóak azok a mondatok, amit Mitrovics Gyula mondott róla: „A magyar tudós és magyar tanár sorsára mind e mellett is, jellemző sors jutott osztályrészről: amíg íróasztala mellett a toll kezéből ki nem hullott, írásbeli dolgozatok javításával kellett magát emésztenie. Szép hivatás, de más is elvégezhette volna, míg Jánosi többi kezdései töredékben maradtak.”
Korabeli visszaemlékezésekből kivehető, hogy Jánosit élete utolsó évében többen szerették volna az ország első egyeteme – azaz a budapesti egyetem – esztétika tanszékére tanárnak kineveztetni, ám részben Jánosi szerénységének, másrészt a „tülekedőktől” magát inkább hátrább vonván a kinevezése elmaradt, amit a nem sokkal később bekövetkezett halála alkalmával írott néhány megemlékezés fel is rótt a magyar kultúr- és oktatáspolitikának.
Jánosi szerénysége és csak a munkáért való élése halála után is megmutatkozott. Halálakor a családjának olyan rossz vagyoni viszonya maradt hátra, (részben a történelmi eseményeknek is köszönhetően) hogy az MTA elnöke elrendelte, hogy a temetéséről az Akadémia gondoskodjék, és a családjának is utaljanak ki pénzt.

(Irodalmi munkássága) Kéky Lajos 1935-ben megjelent, Jánosiról szóló megemlékezésében Jánosi első jelentékenyebb írói kísérletének Kolosi Török Istvánról szóló munkáját teszi. Kutatásaim során azonban az alábbi, az irodalomtörténet által eddig nem tárgyalt és még csak meg sem említett adatokat találtam:
Abban az időben, amikor Jánosi a kolozsvári egyetem hallgatója volt, az egyetemen létezett egy ún. Tudomány-egyetemi kör, amelynek Jánosi Béla több éven keresztül a titkára is volt. Ebben az egyetemi körben az önképzőköri gyűléseken a rendszer az volt, hogy az egyik tag nyilvánosan felolvasta önálló értekezését, majd a következő gyűlésre, szintén a tagok közül, valaki elkészítette annak bírálatát, amit közönség előtt szintén felolvastak. Sajnos, ezek a dolgozatok nem maradtak fönn, nyomtatásukra – általában – nem került sor, de a Tudomány-egyetemi kör évkönyvéből kiderülnek a dolgozatok címei, témái illetve azok szerzői és bírálói. Így tudható, hogy Jánosi több alkalommal volt bíráló, és ismerjük az egyik itt felolvasott dolgozatának címét is: A Homerosznak tulajdonított béka-egér harcz s két újabbb kidolgozása (Rollenhagen és Csokonai). Mivel a dolgozat tartalmát nem ismerjük, csak feltételezhetjük, hogy elsősorban összehasonlító irodalomtörténeti jellegű munkáról lehetett szó.
Jánosi Béla életművében a másik, de annál jelentősebb, a magyar irodalomtörténet számára szinte ismeretlen irodalomtörténeti jellegű, de elsősorban irodalomelméleti kérdéseket taglaló mű: Klopstock Fr. G. költői művei külalak és rhithmusi festés tekintetében. Rövid áttekintésével az ezen téren föllépését megelőzött nevezetesebb törekvéseknek címen jelent meg 1880-ban, Kolozsvárott. Ez valószínűleg a diplomamunkája lehetett, mivel a kiadás éve megegyezik a diplomaírásának időpontjával és helyével, s a mű tartalmilag egybeesik Jánosi magyar és német szakos tanulmányaival is. Ugyanakkor ez a mű szinte teljesen rejtve maradt. Fennmaradt példány csak az Országos Széchényi Könyvtárban és a budapesti Egyetemi Könyvtárban található. Érdekesség, hogy kimaradt a Kiszlingstein (Petrik)-féle könyvészetből; s ennek következtében maradhatott ki Szinnyei József Magyar írók élete és munkái c. bio-bibliográfiai sorozatának Jánosi Bélát idéző soraiból is, ami a későbbi Jánosi Bélával foglalkozó lexikoncímszó-leírások alapjául szolgálva, erről már nem vettek tudomást.
Jánosi a kezdetektől munkatársa volt a Révai Nagy Lexikonának, így kérdésként merülhet föl, hogy ezt a művét miért nem említik itt sem. A magyarázat részben a Szinnyeire támaszkodó szócikk, részben pedig Jánosi ismert szerénysége lehetett. Talán az előbbiek következtében kimaradt egy 1935-ben megjelent, Klopstock magyarországi irodalmát taglaló bibliográfiából, és elkerülte Kéky Lajos figyelmét is az első Jánosi munkásságáról készített bibliográfiában.
Első ismert és jelentékenyebb irodalmi munkáját a magyar irodalom múltjából vett értekezéssel kezdte: Kolosi Török István magyar verselő a XVII. században. Ez a még irodalomtörténeti jellegű mű a Jánosira a későbbiekben oly jellemző, alapos kutatásokon nyugvó nagy felkészültséggel íródott, amit mi sem bizonyít jobban, mint a későbbiekben a hivatkozások nagy száma.
Következő írásában, mely a Víg elem a magyar népköltészetben címet viselte, már áttért az irodalomtudománynak az esztétikával határos területére:. Ebben az írásában nem szándékozik esztétikai problémákkal foglalkozni: „Bátran mellőzhetjük e helyen a vig, a komikus, humoros aesthetikai fejtegetéseket. Mi a komikum? miben rejlik hatása? most minket kevéssé érdekel.” „Czélunk… kimutatni a magyar nép humorának játékát, mely érzelmes és komoly mellett helyet követel magának.” Ugyanakkor egy esztétikai kategória a képzelem-et nem kerülheti meg, s a nevetségesnél, mint az emberi képzelőerő fontosságát emeli ki. „Az értelem kényszerétől pillanatokra felszabadult képzelem szabadon csapongva összehord bolondabbnál bolondabbat. Ha széptani elmélet értelmében a nevetségest a képzelet és értelem meghasonlásaként magyarázzuk, annál nevetségesebb lesz valamely tárgy, minél nagyobb az ellenmondás a képzelet alkotta világ és az értelem józan felfogása közt.”
Nemcsak a magyar esztétika- és tudománytörténet-írásban előzmény nélküli, de Jánosi pályájának kezdete, korai munkássága sem abba az irányba mutatott, amely az a főműnek avagy életműnek nevezhető munkasorozata, ami tulajdonképpen a 20. századi magyar esztétikatörténet-írás elindítója lett. Ez Az aesthetika története, mely három kötetben látott napvilágot, s amelynek első két kötetét az MTA Gorove-díjjal tüntette ki és jutalmazta. Másik jelentős és talán legolvasottabb, legismertebb műve: Az aesthetika története Magyarországon, mely saját koráig, még ha vázlatosan is, de a legteljesebb magyar esztétikatörténet volt.
Mielőtt megjelent volna az akadémiához benyújtott esztétikatörténeti pályamunkája könyv formátumban, annak egy kisebb részletét kibővítette, művészettörténeti adatokkal feldúsította és az esztétikával határos művészetelméleti kérdéseket taglalta egy művészeti korszakon belül. E műve A renaissance-kori művészet fő jellemvonásai címen jelent meg.
Több, jelentősebb magyar esztéta esztétikai munkásságát, nézeteit dolgozta föl önálló tanulmányokban így: Szerdahely György aesthetikáját ; Henszlmann Imre és Erdélyi János aesthetikai elméletét ; Schedius Lajos aesthetikai elméletét ; Brassai elméletét a művészi hatás okairól .
A fentieken túl két jelentősebb önálló esztétikai, esztétikatörténeti tanulmánya látott napvilágot: Az emberiesítés és együttérzés tana a mai aesthetikában és A lélektani aesthetika úttörői Magyarországon – míg az előbbi az akadémiai levelező, a másik az akadémiai rendes tagságának felolvasott székfoglalóiból készült.
Jánosinak több esztétikai, kritikai jellegű, de az esztétikatörténet írása szempontjából nem túl lényeges publikációja született. Így írt néhány könyvkritikát, ismertetést melyek esztétikai, esztétikatörténeti művek értékelései, továbbá különböző akadémiai pályázatokról készített jelentéseket, bírálatokat. Kiemelten kell megemlíteni, hogy ő írta a Révai Nagy Lexikona esztétikai szócikkeit. Sajnos nem tudjuk, mely szócikkek azok, amelyek neki tulajdoníthatóak , de – biztos pontként – ezek sorából külön kiemelhetjük az Esztétika szócikket, ráadásul ez is értékes adatokkal szolgál Jánosi esztétikáról és esztétikatörténetről vallott nézeteinek feltárásához
Munkásságának más, kisebb, főként tanári működésével kapcsolatos írásai A budapesti II. kerületi főreáliskola értesítőjei-ben jelentek meg. Ezek elsősorban ünnepi beszédek, és elhunyt tanártársainak nekrológjai. Az egyetlen kivétel Műtörténeti előadások középiskolában címmel jelent meg. Önálló kötetben megírta az iskola történetét is.
Mindezeken túl, több készülő – és valójában csak részben vagy soha meg nem írt, soha ki nem adott – művet is tulajdonítottak Jánosinak. Tudni vélték, hogy „elméleti esztétikai műve majdnem készen kéziratban maradt” . Ez Az esztétikai élvezés tana című mű lehetett, melyet sohasem sikerült befejeznie. De mást sem sikerült befejeznie „kedves tervét, melyen másfél évtized munkásságával dolgozott ... Nem tudta megírni az esztétika legújabb korának történetét és befejezni a magyar esztétikáét” . Ez utóbbiról azonban van tudásunk, mert Mitrovics Gyula, mikor megírta A magyar esztétikai irodalom története c. művét, ahhoz Jánosi már megjelent írásain túl felhasználta kéziratban maradt írásait is. Ugyanakkor Mitrovics, mikor Jánosi Béla kéziratos irodalmi hagyatékát átnézte, az előbb említett művek közül vagy arra vonatkozóan, semmit nem talált.

(Esztétikai nézetei) Jánosi Bélának önálló elméleti esztétikai műve nem született. Az esztétikával, esztétikatörténettel illetve más műfogalmakkal és az ismeretek átadásával kapcsolatos nézeteiről csak közvetve szerezhetünk tudomást. Ezek a magyarázatok közelebb visznek minket Jánosi koncepciójához. A vallás- és közoktatásügyi miniszter az 1898/99-es tanévben esztétikai képzés tárgyában indított mozgalmat. Kísérletképpen három budapesti középiskolában előadássorozat megtartását rendelte el: Ezeken a képzőművészetek történetén vezették végig a tanulókat. Jánosi részese volt e kísérletsorozatnak. Ennek eredményéről számolt be Műtörténeti előadások a középiskolában címmel. Jánosi – mint írja – nem volt elfogult, és nem ringatta magát illúziókba az előadássorozat hatékonyságával kapcsolatban. Megpróbált tárgyilagosan állást foglalni, inkább csak az eseményeket elmesélve, s csak amennyiben szükségeltetik, elemezni. Többek közt így ír tapasztalatairól: „a műtörténeti cursus az aesthetikai érzék nevelésének nem egyetlen, sőt nem is legfőbb eszköze. Az ízlés igazi iskolája a rajztanítás, mely éveken át tartó gondos munkával vezeti a tanulót fokról-fokra előre, a technikai kézi ügyesség elsajátításán kívül élesíti a látást, megfigyelő képességet, felkölti a tisztaság, csinosság, és a szép iránt való fogékonyságot, s ezen az úton a természeti szépnek élénk megérzéséhez, a művészi stílus felismeréséhez, valamint a műremekek megértéséhez s méltányolásához is eljuttat. A rajznak méltó társa a mintázás ”. Ezek után sorra veszi a különböző középiskolai tantárgyakat, hogy hol milyen jellegű részképzést kapnak, kaphatnak a diákok e tárgykörrel kapcsolatosan, majd leszögezi „A mit a cursus nyújt, több oldalról elvégzett előmunkálatokra támaszkodik, az előadás tehát (…) összefoglaló s betetőző jellegű. Nem a többi hivatott tényező helyett akarja a műízlést megállapítani, hanem azok munkájának betetőzésére törekszik, s szerény határok között hozzájárul a siker eléréséhez, midőn megérteti, s érezteti a nagy művészi alkotások szépségeit, s fokozni kívánja ezen az úton is az érdeklődést.” Mindezeket természetesen csak egy középiskolai kísérletsorozat tanulságaképpen írta.

(Esztétika, esztétikatörténet…) Az aesthetika története első kötetének Előszavában fölvázolja azt a folyamatot is, ahogy szerinte az esztétika – és ebből kifolyólag az esztétikatörténet – a tudományok sorából előlépett. Körülhatárolja az esztétika és más egyszerűbb műfogalmak jelentését és feladatát, és általuk behatárolja, hogy szerinte mivel foglalkozik és mi a feladata az esztétikatörténetnek.
Az első és legfontosabb kérdésre, hogy mi is az esztétika, már a Bevezető első soraiban egyszerűen és érthetően válaszol. Kiindulópontja az érzéki észrevételek és az érzék, illetve maga az aesthesis, szó melynek eredeti értelmén keresztül kezdi magyarázatát. Jánosi szerint, ’ma’, ha esztétikai érzelmekről beszélünk, e körnek csak egy szeletét hasítjuk ki, azt, amely a széppel függ össze. Hogy mi a szép, azt ízlésünk mondja meg, mely szuverén módon, fellebbezhetetlenül ítél. Ez az embereknél nem egyforma, fejlődik és fejleszthető. Az ízlés változik az idővel, változik az egyes embernél, a történelmi fejlődés során, koronként, népeknél és nemzeteknél. A tetszés és az esztétikai ítélet koronkénti módosulására az ízlés története ad felvilágosítást. Az ember azonban a szépet nem csak élvezni akarja, hanem ösztönénél fogva, létre is akarja hozni azt, amiben gyönyörűsége telik. Így keletkezik a művészet. A művészetben a művészi alkotóerő nyilatkozik meg – mondja Jánosi. Ha a művészetben a technikai haladást, az eszmék tükröződését, a felfogások eltéréseit keressük, ha megállapítjuk az uralkodó kor irányát, s azt kísérjük figyelemmel, hogyan érvényesülnek ennek keretében a nagy egyéniségek, a művészet-történelem tanulságait tanulmányozzuk.
"Természetesen a műalkotásokban is az ízlés nyilatkozik meg, s így minden műtörténet egyszer s mind az aesthetikai érzés változásainak rajza annyira, hogy az ízlés történetének legtanulságosabb példáit többnyire éppen a művészetek köréből meríthetjük."
Megkülönbözteti a passív természetű műélvezést és az actív műalkotást, abból kiindulva, hogy az egyén másnemű részvételét kívánja, de szerinte a kettő az ízlés közös talaján áll és szoros összefüggésben, kölcsönhatásban állnak egymással. Megkülönböztet egy harmadik módot is, mellyel a szép felé fordulhatunk, éspedig: a tudományos érdeklődést, azt, amikor az élvező és az alkotó mellé az elmélkedő lép. Az elmélkedő – szerinte – érzi a szépet, „elemzi azt az érzést, és egybevetve lelkivilágának többi megnyilatkozásaival, sajátos természetét keresi. Szemlét tart a legkülönbözőbb szép dolgokon (…) hogy felismerje a mindenikben előforduló közös jellemet. Azon gondolkodik, hogy mik az aesthetikai érzésnek a feltételei (…) és tudni akarja, hogy mi tulajdonképpen és miért szép a szép?” Tudományos megismerésre törekszik. „A szép megnyilatkozásai közt találja a művészeteket. Ezzel problémái újra megsokasodnak. Mi a művészet, mi a viszony egyik művészet s másik közt, mik törvényeik, min alapszik hatásuk, mi czéljuk, rendeltetésük, mi a művészi alkotóerőnek lélektana? Ilyen kérdésekkel foglalkozik a széptudomány, az aesthetika.”
Az esztétika-történet feladatát abban látja, hogy végig kell tekinteni a szépre s a művészetekre vonatkozó elméletnek fejlődési útján és eredményein. „Az aesthetikai vizsgálódás keresztül élte mindazokat a phazisokat, melyeken a bölcsészeti kutatás az idők folyamán átment. Az aesthetika története a tudományos gondolkozás történetének egy része, melyben egy tárgykörre szorítva, saját problémáinak keretében, általában az emberi értelem evolutiojának körvonalai rajzolódnak le.”
Jánosi megfogalmazásában az ember eszményei a tudás terén is változnak. Különböző időkben másfelé fordult a tekintet, vagy más oldalról esett a fény a vizsgálat tárgyaira, avagy a fényforrás is változhatott. Ezek szerint volt, amikor az esztétika metafizikai megvilágításon keresztül hirdette tételeit, és volt olyan kor, amikor a metafizika-ellenesség kapott nagyobb szerepet, így az előző eredmények egyszerre vitássá lettek: „ha a szkepticizmus rágódik a tudás gyökerén, a mi águnknak is elszáradnak levelei.” Azonban, ’jelenleg’ a „lélektani kutatásoknak felébredésével psychologiai hátteret nyert az aesthetika is, ha a tapasztalati megismerés ragadja kezébe a vezérszerepet, inductiv, physiologiai aesthetika foglal tért.” Megállapítható, hogy Jánosi az esztétikát és ebből kifolyólag az esztétika-történetet elsődlegesen lélektani, pszichológiai nézőpontból szemlélte. Ugyanakkor tisztában volt azzal, hogy ez nem elégséges. Ezért használja föl esztétika-történeti tárgyalásaiban a gondolkozás történetének tanulságait, a művelődés-, a művészettörténetet és egyéb más az esztétikatörténet megírása szempontjából fontosnak tűnő tudományágakat „amennyiben belőlük saját dolgainkra felvilágosítást, útbaigazítást nyerhetünk”. „Nemcsak a költészet s művészet táplálkozik a nagy kultúráramlatokból, de az elvont gondolkodás is. A milieu hatása rajta van az értelem és ész munkáján is. A bölcsészeti fejlődés sem különálló folyamat, melynek ne volna köze ahhoz, a mi az emberi szellem működésének más terén végbement. Akármilyen elvont philosophiai rendszer is a kor szellemével áll összefüggésben, a változó idők szükségleteinek akar eleget tenni, a jelen által felvetett kérdésekre keres feleletet, hat és irányit, de viszont, számtalan tényezőnek hatása alatt áll, melynek ismét reá van irányitó befolyása.”
Mint tudható, a fentiekben felidézett fogalommagyarázatok és véleménynyilvánítások tekintetében az elmúlt száz év sok változást hozott, és sok tekintetben már a saját korában – a századfordulón – sem voltak egészében megfelelőek. Jánosi védelmében az álljon, hogy ő emezeket „tájékoztatásul, prospectus gyanánt”, szánta egy kismértékben az Akadémián népszerűsítőnek szánt, ám tudományos és nem csak ismeretterjesztő jellegét tekintve jelentősebb, a közművelődés számára igencsak fontos munkasorozatban. Továbbá, őmaga bővebben, nyomtatásban nem fejtette ki teoretikus nézeteit. Értéke és jelentősége abban rejlik, hogy – igaz kicsit torzan, de, valamelyest – egységes képet kaphatunk Jánosi esztétika-, illetve esztétikatörténet-szemléletéből, melyek az esztétikatörténet-írás koncepciójának a megértéséhez visznek közelebb.

(Jánosi esztétikatörténet-írási koncepciója) A Görögök aesthetikája című pályamű és annak könyv formában való megjelenése között közel tíz év telt el. Mint írja, az „azóta pihenő mű egészen megváltozott alakban lép most nyilvánosság elé”, mivel „szükségét érezte, hogy munkáját módosult ízlésével és felfogásával összhangzásba hozza. De más oka is volt az átdolgozásra: művét a művelt magyar olvasóközönség igényeihez óhajtotta alkalmazni. Ezért kivetkőztette szakmunka jellegéből, megnövelte művelődéstörténeti hátterét, mellőzte a kevésbé fontos részletkérdéseket, sokat a jegyzetekbe sorolt, ezeket magukat megapasztotta, s a könyv végére függesztette. Remélve, hogy mindezzel használhatóságát emelte, bocsátja útjára e művét…” Ezek a célkitűzések érvényesek voltak a szélesebb nagyközönségnek írt, valamilyen szinten népszerűsítő jellegű munkáiban. Erre azonban az akadémiai pártolói könyvtár, – minek keretében a háromkötetes mű is megjelent –, előírásai is késztethették, illetve Beőthy Zsolt is ez irányba terelhette. Mindez azt is jelenti, hogy az eredeti művét jelentősen átdolgozhatta.
Ezzel szemben a szűkebb, szakmai közönségnek írt publicisztikái már tudományosabb hangvételűek, de a művelődéstörténeti adatokkal való kiegészítést a későbbiek során is megtartotta. Ennek szükségességét Friedrich Theodor Vischertől vette át, aki felismerte a művészettörténeti háttér értékét, és aki saját művének egyes részeiben erre tekintettel volt. Vischer – írja Jánosi – csak az „aesthetikának a műtörténelemmel való belső kapcsolatba hozatalát követelte” , és tiltakozott az esztétika és esztétikatörténet évszámokkal és egyéb adatokkal való ’felduzzasztása’ ellen. Vele szemben azonban Jánosi – bizonyos mértékig – az adatok megbecsüléséért szállt síkra. Szerinte „nem óvakodhatunk az adatok tömegétől (…) akik philosophiai magaslatról tekintünk végig az emberiség művelődésének egyes korain, s a művészetben, irodalomban, nem élnek-e azzal a természetes jogokkal, hogy száz meg száz jelentéktelen dolgot mellőzve, kiemeljék azt a keveset, miben e fejlődés szembetűnő módon mutatkozik?" Azaz – fejtegeti tovább Jánosi – nincs adathalmazokra szükségünk, hanem mindig csak a legfontosabb mozzanatoknak, s uralkodó áramlatoknak ismeretére, s mindig csak annyiban, amennyiben az elméletek irányítására befolyással lehettek. „Szélesebb körben ugyanis tisztábban tűnnek fel a korszellemet mozgató okok, az irányok, czélok, törekvések, és bizonyára sok minden az aesthetika fejlődési menetében világosabbá lesz, ha az embert foglalkoztató többi nagy kérdéssel hozzuk összeköttetésbe.” Jánosi mintaképei ebben a tekintetben saját bevallása szerint : Henrich von Stein és Hermann Conradi.
Jánosi az első kötet elején felvázolja saját esztétikatörténet-írásának felfogását. Az „aesthetika története nem mellőzheti kellő mérséklettel használva, s a leglényegesebb adatokra szorítkozva, a műtörténeti jellemzéseket sem.” De ennél tovább megy – mint írja – sok esztétikatörténet-író a tisztán tudományos jellegre hivatkozva kizárja ismertetéseiből "az olyan összefüggés nélkül álló kifejtést és megokolást nélkülöző, gyakorlati érdeklődésből származó, esetleg concret esetekre vonatkozó s bíráló természetű megjegyzéseket, melyeket költők, művészek és laikusok tettek.” Ő ezzel szemben nem foglal el határozott álláspontot. Szerinte ezeket be kell fogadni, hacsak nem tisztán technikai kérdésekre vonatkoznak, avagy nem tapadnak egyes jelenségekhez, minden további távlat nélkül. „Az ilyen nyilatkozatok fokmérői a művészetek felé forduló elméleti érdeklődésnek, s az aesthetika térfoglalását jelzik s ha nincs értékük a tudomány előrehaladása szempontjából, van korfestő becsük.”
A fentieket összegezve Jánosi Béla az Előszó végén összefoglalja, hogy Az aesthetika története megírásakor milyen sorrendben, mit tartott figyelemre méltónak, művébe beveendőnek. „…a közvetlen érdeklődésnek előterében az aesthetikai elmélet foglal helyet, kellő részletességgel feltüntetve, e mögött a gondolkozás történetének szakaszai következnek, jelentősebb, jellemzetes alakjaikkal, s leghátul a mívelődés-történelemnek főbb irányai s áramlatai tűnnek fel vázlatosan, nagy vonalaikban. Így nem csak az aesthetikai rendszereket ismerjük meg, de a talajt is, a melyből kiemelkedtek.”

(Esztétika mint címszó) Jánosi a pályaműveit az 1880–90-es években írta és a századfordulón adta ki. 1911-től a Révai Nagy Lexikona munkatársa volt és az esztétikai szócikkeket ő írta. Az eltelt néhány évtized, ha nem is nagy, de részleges változásokat hozott az esztétikáról vallott nézeteiben. Az általa elsődlegesnek tartott lélektani esztétikát már nem az egyetlen útnak találja…
Sajnos, azt nem tudni pontosan, hogy mely szócikkek is azok, amiket ő írt, mert a Pallas Nagy Lexikonával ellentétben a Révai Nagy Lexikona nem tájékoztat a szócikkek végén annak szerzőjéről. Ugyanakkor biztosra vehető, hogy az Esztétika szócikket Jánosi írta. Ez a majd háromoldalnyi kifejtés, bár tárgyilagos próbál maradni, mégis jellemző képet fest Jánosi esztétikai nézeteiről, felfogásáról.
Az aisthézis, majd az ebből keletkező esztétika jelentésének rövid megfogalmazása után az esztétika tárgyát próbálja meghatározni „Az E[sztétika] a szépet, s ellentétét, a rútat, valamint a szép változásait: a bájost, a fenségest, a nevetségest, a tragikust stb., tehát a tetszés és visszatetszés bizonyos köreit tudományosan fejtegeti.” Majd kérdésként jelenik meg, hogy „melyek ezeknek a jellemzetes sajátságai?” és rögtön hozzáteszi, hogy „már itt az esztétika körülhatárolásánál is vannak elágazó vélemények”, de általános felfogásként mégis a kanti meghatározáshoz nyúlik vissza, természetesen ’lexikoni’ értelemben, leegyszerűsített formában. ”Az E[sztétika]i gyönyör 1. közvetlen, azaz nem függ fogalmi megismeréstől és értelmi belátástól; 2. ebből kifolyólag nem tekint a tárgy v. dolog jóságára, hasznosságára, rendeltetésére, s az esetleges következményekre. Nem is hozza mozgásba cselekvésünket, akaratunkat, hanem tiszta szemlélet (kontempláció), melynek célja önmagában van; 3. bár megjelenésében az érzékeléshez és pedig kiválóan a két felsőbb érzék működéséhez van kötve, nem azonos az érzéki kellemessel, mely az E[sztétika]i benyomásoknak inkább csak alapjául szolgál.” Szerinte az esztétika hosszú ideig a fogalmak logikai meghatározását tartotta főfeladatának, elvont gondolatkörben mozgott, s alig figyelt az élvező egyén lelkiállapotára. A modern esztétika már kevesebbet foglalkozik ezekkel – „bár a metafizikai spekuláció ma sem szünetel” – és két bonyolult folyamatot akar megérteni: 1. az esztétikai élvezés lelki folyamatát, 2. a művészi alkotómunka lelki folyamatát.
Az első probléma megközelíthető objektív és szubjektív módon. „A másodikat, a művészi alkotás problémáját illetőleg a művészi ösztön természetét, lelki feltételeit, a művészetek eredetét, egymáshoz való viszonyát, felosztását kell az E[sztétiká]nak tisztáznia. E kérdések egy része szintén lélektani, a másik történeti (fejlődéstani), míg egy harmadik rész a fogalmi fejtegetés terére nyúlik vissza.” Ez hasonló felosztás, mint amit Jánosi az Aesthetika történetében már korábban megfogalmazott t. i., hogy megkülönbözteti a passív természetű műélvezést, az actív műalkotást és a tudományos érdeklődést.
Az esztétika módszerét tekintve korábban a dedukció avagy az összehasonlító elemzés szolgálta, de „mióta lélektani tudománnyá lett az E[sztétika], a lélektantól kölcsönzi módszerét: tapasztalati, sőt fiziológiai jelleget igyekezett felvenni, s a kisérletet is alkalmazta. Manapság nem annyira rendszereket épít, mint inkább részletkutatásokra bomlik szét, s a lélektani elvek sokaságát deríti fel.” Jánosi a megfogalmazásában érzi és érezteti, hogy ezek az alapok a módszert tekintve már – lehet – nem állják meg teljességükben a helyüket, a kor változásával változnak az esztétika módszerei is – s ezt esztétikatörténeti műveiben nagyon jól meg is értette, a változásokat tükrözte – ezért hozzáteszi: „Egy idő óta mind sűrűbben megszólal a kétely arra nézve, hogy a lélektan elvezethet-e az E[sztétika]i problema megoldásához.” Ezek a lélektani esztétikára, annak követőjére valló nézetei valószínűleg korhatások, hiszen a természettudományos és pszichológiai esztétikák a XIX. század utolsó harmadától jelentős mértékben hódítanak Magyarországon is. Egyik legnagyobb hazai művelőjük éppen Jánosi akadémiai pártfogója, Beőthy Zsolt, ki a század nyolcvanas éveiben dolgozta ki pszichológiai esztétikáját, minek elterjedéséhez jelentős mértékben hozzájárultak tanítványai.
A lélektani esztétika igazolására illetve az azzal szemben támadt kételyek igazolására vezet minket végig, tömören fogalmazva, az egyetemes esztétika történetén csakis az általa legfontosabbnak tartott esztéták és irányzatok bemutatásával, de mindezt úgy, hogy egy irányba: a természettudományos, illetve a pszichologizáló esztétikák felé vezet.
A magyar esztétika történetének rövid ismertetését Szerdahelyvel kezdi, megemlíti Szontagh Gusztávot, Brassai Sámuelt, Erdélyi Jánost és Greguss Ágostot, utóbbiakat mint Hegel követőit, igaz Greguss esetében csak a fiatalkori műveit nézve. Az egyetlen, amivel itt egy kicsit hosszabban foglalkozik, az Pekár Károly Positiv esztétikája. A „jelenleg élő” legkiválóbb magyar esztétikusnak Beőthy Zsoltot és Alexander Bernátot említi. Az utóbbi személyek, – beleértve Pekárt is – a természettudományos illetve pszichológiai esztétikák művelői voltak. E nevekkel is mintegy kiemelte a lélektani esztétika jelentőségét.

(Az első magyar nyelvű egyetemes esztétikatörténet) Jánosi Béla Az aesthetika története c. munkájának első két kötetét a Magyar Tudományos Akadémia pályázati felhívására írta meg. Ezeket az Akadémia 1891-ben, és 1897-ben Gorove-díjjal tüntette ki.
Az MTA 1885 májusában tűzte ki célul egy olyan pályázat megírását, mely az esztétika történetét dolgozza föl az ó- és középkorban. Az 1887 szeptemberében lejárt pályázatra két mű érkezett, de azokat nem tartották megfelelőnek, így a pályadíj nem volt odaítélhető. A pályázatot újra kitűzték. Az új határidőre – 1889. szeptember 30. – már csak egy pályamű érkezett. A bírálók Beőthy Zsolt és Hunfalvy Pál voltak. Hibájaként rövidségét rótták fel, továbbá, hogy nem fejti ki némely tárgyát elég bőven, s a filozófia történetében jártas olvasó lebeg a szeme előtt. Mivel a pályamű nem volt befejezve, az Akadémia úgy döntött, ha az ismeretlen szerző egy éven belül a munkáját befejezi és benyújtja, s így bírálatra még mindig érdemes, akkor a jeligés levél felbontása után a jutalmat kiadják neki. Egy év múlva a száz aranyból álló jutalmat oda is ítélték Jánosi Bélának. Beőthy Zsolt a következőt írta róla: „Olyan munkát nyújtott be, mely philosophiai tanulmányainkban hasznos szolgálatot van hivatva tenni, s tudományos irodalmunknak egy hézagát tölti be. A szerző feldolgozta az egész anyagot, melyet a feladat kijelölt, de tárgyát egységesnek fogta föl. A görög műbölcselet czíme alá foglalta az aesthetikai vizsgálódásnak római és középkori jelenségeit is (…) E derék munka különösen két érdeménél fogva méltó az elismerésre. Egyik az, hogy anyagát lehető teljességében adja elő, másik pedig az, hogy megelégszik az ismertető magyarázó feladatával. Nem valamely rendszer tanaiul idézi, forgatja és fejtegeti íróit, hanem, hogy minél teljesebben és minél hívebben megértesse.”
A sikeren fölbuzdulva az Akadémia másodszor is kitűzte pályázatát esztétika történeti kérdésre, 1893. szept. 30-i határidővel. Ez alkalommal is egyetlen pályamű érkezett, melynek címe: Az újkori esztétika története Kant fölléptéig. A pályamű ekkor még csak vázlatos jegyzéke volt annak, amit a szerző meg akart írni, illetve egy-két kész fejezettel szolgált. Ez arra ösztönözte a bírálóbizottságot, hogy újra meghirdesse pályázatát, 1896. szept. 30-i határidővel. Ismét csak egy pályamű érkezett. Hibájául csak annyit róttak fel, hogy „nem mindenütt árul el elég érzéket a tudományos keret és a műveltség-történeti háttér iránt”. Az elismerő bírálatra az Akadémia a Gorove-díjat ismét odaítélte, s a jeligés levélből ismét Jánosi Béla neve került elő. A két kitüntetett pályamű így már egy nagy, magyar nyelvű egyetemes esztétika-történet körvonalait jelezte, és jogos várakozást keltett Jánosi Bélával szemben. Ennek a várakozásnak Jánosi eleget is tett, és egy harmadik, Baumgartentől napjainkig c. résszel kiegészítve, azaz saját koráig teljesnek nevezhető esztétikatörténetet adhatott ki három kötetben Az aesthetika története címmel, 1899 és 1901 között.
Az Akadémia kérésére a műveket népszerű formára kellett átírnia, hogy a művelt nagyközönség számára olvasható legyen, ezért kivetkőztette a szakmunka jellegéből. Nagy Endre szerint Jánosi e háromkötetes művét rendelésre írta. Ezt látszanak alátámasztani szerinte, hogy a tárgytól való semlegességét Beőthy nemcsak dicsérte, hanem meg is követelte, s ezt az akadémiai értékeléseiben meg is fogalmazta. Az instrukciókat Jánosi pontosan követte, teljes meggyőződéssel. Ráadásul „Beőthy ez időben valamilyen pozitivista alapozású „semleges” esztétikát adott elő (amely nagyon alkalmas volt arra, hogy aktuálisan szükséges ideológiával töltsék fel) és mástól is ilyet kívánt. Vegyük számításba azt is, hogy itt az egyetemi tanár, az ideológiai élet egyik kiemelkedő vezető személyisége az Akadémia nevében nyilatkozott a középiskolai tanár munkájáról.”
Ha el is fogadjuk azt, hogy Jánosi egyetemes esztétikatörténeti munkájára az Akadémia s azon belül is elsősorban Beőthy Zsolt nagy hatást gyakorolt, akkor is vitába szállhatunk Nagy Endre kijelentéseivel, mivel ezt a fajta tárgytól való távolságtartását, semlegességét Jánosi mindvégig, más történeti munkáiban is megőrizte. A pozitivista korszellemből és Jánosi tehetségéből adódott, hogy képes volt anyagát hangyaszorgalommal összegyűjtögetni, korrekt módon feldolgozni és leírni. A fenti fejezetekből már kitűntek esztétikai nézetei, a lélektani esztétikához való vonzódása, de még az ilyen irányú fejezeteiben és más hasonló témát felölelő munkásságában is sikerült megőriznie tárgyilagosságát, lehetőség szerinti távolságtartását. Ezek után mindenképpen elismerésre méltó, hogy munkáját nem saját esztétikai nézeteinek a tolmácsolására használta.
Az első kötet – A görögök aesthetikája – Előszavában tömören megfogalmazza módszerét és elveit. A továbbiakban rátér az ókori görög esztétika tárgyalására. Az egész mű Platón és Arisztotelész esztétikai nézeteinek tárgyalása köré íródott, s a továbbiakban már sokkal kisebb terjedelemben foglalkozik a görög és római szerzők nézeteinek ismertetésével. Befejezésében, ahol sikeresen foglalja össze fejtegetéseinek eredményeit, leírja: „Legelső ami szembetűnik, hogy az ide tartozó vizsgálódásnak aránylagos bősége mellett sem jutott el az ókor, az aesthetikának, mint önálló rendszeres tudománynak kikerekítéséhez.”
Jánosi alaposan ismeri a korra vonatkozó idevágó irodalmat „nem csak a philosophia és aesthetika történetének eddigi összes német és franczia földolgozásait, hanem például a Platonra és Aristotelesre vonatkozó speciális kutatásokat is.”
A második kötet – A középkortól Baumgarten fölléptéig – kalauzol az esztétika fejlődésében. A német esztétikai törekvéseknek ebben a korban, mint azt több kritikában is leírták „nagyon helyesen nem enged tág teret”. Ami a mű negatívumaként említhető, hogy az általa megfogalmazott művelődéstörténeti háttérrel való kiegészítést a kötet elején még elég jól alkalmazza, de „minél tovább halad a történetben, annál kevesebb színnel dolgozza ki e képet”. Korfestő képek mindvégig találhatóak, és találóak, azonban ez nem minden fejezet élén egyforma nagyságú és mélységű.
Még a második akadémiai pályázat értékeléséhez írta Beőthy Zsolt: „Elrendezésében nem az egy nemzethez tartozó írók csoportosítása az uralkodó szempont, hanem ezen belül az elvek vagy vélemények azonossága vagy harcza”, majd pár sorral alább „igyekszik a különböző nézeteket tárgyilagosan előadni, s róluk higgadtan itélni.” Hibájául rótták föl e műnek azt az egyébként jogos megállapítást, hogy a „modern nyelvekből vett idegen szavakat gyakran német ortographiával írja, a görög szavakat még ma is felemás, latin-magyar vagy latin-német helyesírás szerint adja.”
A harmadik kötet – Baumgartentől napjainkig – Kant erőteljes befolyását mutatja. Itt, szemben a második kötet francia és angol történéseinek tárgyalásával, szinte az egész művön a német bölcselet vonul fel. A kötet nem hivatalos alcíme megőrizte Jánosi vélekedését és sokkal világosabban mutatja be e kötet tartalmát és témáját: A német elmélet kifejlődése a XVIII. században és a XIX. század aesthetikája. Ebben Kant központi szerepet kap, s az utána következő esztétika is elsősorban, mint Kant követői, vagy Kant ellenzői jelennek meg.
Az első és második kötethez képest a művelődéstörténeti háttérrel való kiegészítés már csak alig néhány lapra szorult, és már nem esik szó a második kötetben oly sokat szereplő képzőművészeti és zenei alkotásokról sem.
Császár Elemér kritikájában számon kéri Jánosin azt a tényt, hogy ha a művelt nagyközönség számára népszerű formába írta át művét, akkor – nem az eljárást, hanem a hatását célozva meg – „a philosophiai rendszerek ismertetésében nagy könnyűséggel és biztossággal, de minden magyarázás nélkül dolgozik a legkülönbözőbb philosophiai mesterműszókkal és fogalmakkal, a laikus olvasó, bármilyen nagy is az általános műveltsége, fejtegetéseit nem tudja nyomon követni s nem érti meg az ismertetett elméletek tanulságait.”
Számunkra fontos, hogy a magyar esztétikai irodalom fejlődésébe itt pillanthatunk be először. Ugyanakkor itt foglakozik az élettani- és lélektani esztétikával is, de nem esik túlzásokba, nem akarja senkire sem ráerőltetni nézeteit, és nem tárgyalja bővebben ezt a részt, mint amennyit saját maga betölt.

(A magyar esztétikai irodalom az egyetemes esztétika történetében) Jánosi Béla a háromkötetes Az aesthetika története c. munkájában helyet talált a magyar művelődés és az esztétikai irodalom számára is. Igaz elsősorban csak adatok, adalékok beszúrásáról van szó, inkább csak jelezve, hogy néhány kérdésben a magyar szellem kit tud felmutatni, avagy milyen késéssel jutottak el hozzánk egyes áramlatok, és kit tart kiemelkedő jelentőségűnek, esetleg európai rangúnak.
Mivel a három kötet elsősorban egyetemes esztétikatörténet, nem vezeti, vezetheti folyamatosan és párhuzamosan a magyar történéseket. Néhol ezt megteszi, de ezek az egészhez képest nagyon is esetlegesnek tűnnek. Ott viszont érdekessé válik, hogy mikor és ki az, akit kiemel, avagy kit tud beilleszteni egyetemes esztétika-történetébe. Az aesthetika története első kötetében, – A görögök aesthetikája – a jegyzetek közt már rá lehet találni néhány magyar névre. Részben, mint a magyar fordításváltozatok szerzőire, részben a különböző véleménynyilvánítások, egy-egy kérdés körüli vita részeseként. Ezeknek a száma viszont annyira kicsi, hogy két dologra következtethetünk belőle. Egyrészt arra, hogy Jánosi nagymértékben támaszkodott az idegen nyelvű irodalomra, amennyiben lehetett elsődleges közlésekre, és nem volt szüksége – nem kellett nagyobb mértékben – fordításokra támaszkodnia. Másrészt, hogy az ókori esztétikával, filozófiával foglalkozó irodalmunk – magyar szerzőtől és magyar nyelven – oly kicsi és a hasonló európai irodalomhoz képest annyira jelentéktelen ebben a korban, hogy még egy magyar szerző sem tudott nagyobb, vagy éppen megfelelő mennyiségben magyar szerzőtől származó értékelhető munkát felmutatni.
Az aesthetika története második kötetében találkozunk először magyar szereplőkkel. Azonban ezen a színpadon a magyarok még csak statiszták. Nem az esztétika vagy a filozófia terén való alkotásukkal jelentkeznek először, hanem a művelődéstörténeti háttérrel való kiegészítésként, illetve az irodalmi áramlatokban való megjelenésükkel. Így az első magyar név Janus Pannoniusé , de ez sem más, mint példa egy nemzetközi tendenciára, azaz, hogy a humanisták soraiban az újabb kor eseményeit sem tartották alkalmatlannak arra, hogy költészetük tárgyául válasszák. Janus Pannonius azonban itt elsősorban nem magyar, hanem európai humanistaként szerepel.
Jánosi a francia klasszicizmusról és racionalizmusról szólva a XVII. és XVIII század poétikai nézeteinek tárgyalásánál, ennek áramlatába kapcsolja be először a magyar irodalmat, a francia szellemnek Bessenyeire gyakorolt hatása révén, illetve, mint fordítót említi meg Báróczyt és Péczelit. Később is, főleg, mint angol színművek magyar tolmácsolóit, illetve méltatóit emeli ki Batsányit, Naláczy Józsefet, Rajnist és Baróti Szabó Dávidot.
Az, hogy a második kötetben voltaképpen nem említ egyetlen magyart sem az esztétika területéről, azt jelenti, hogy Jánosi Béla szerint ebben a korban a magyar esztétikai irodalom területén – a Baumgartent követő időkig – tulajdonképpen nem született egyetemes esztétikatörténetbe beleilleszthető mű. Ez elsősorban az elméleti esztétikai irodalmat jelenti, de mint látni fogjuk, – szerinte – a gyakorlati esztétika területén sem keletkezett érdemleges mű, de jelentősebb fordítás sem. Hozzátehetjük: Jánosit megelőzően – és még utána is – többen a magyar esztétika történetével foglalkozók közül úgy gondolták, hogy a magyar esztétika története in medias res Szerdahelyvel kezdődik és őt megelőzően maximum csak művelődés- és irodalomtörténeti előzményekről beszélhetünk.
Az aesthetika története harmadik kötetében foglalkozik Jánosi először ténylegesen a magyar esztétikával, a Németországon kívüli metaphysikai aesthetika keretén belül Aesthetikai törekvések Magyarországon cím alatt.
Jánosi eképpen vélekedik saját húsz oldalnyi magyar esztétikatörténet részével kapcsolatosan: „Áttekintésünkben… a magyar elme ide tartozó termékeit is felemlítettük, csak rendszerezőkre lehettünk tekintettel, s így a sor nem hosszú, de a nemzeti tudományosság fejlődésének búvárolója számára minden egyes tagja csak annál becsesebb kell, hogy legyen. Szerző azonban ez alkalommal neveiket inkább csak be akarta illeszteni az általános aesthetika történetébe, de részletes méltatásukat egy külön mű: A magyarországi műelmélet és műbírálat története számára tartja fent” Tehát Jánosi, itt csak azokat az esztétákat és műveiket veszi figyelembe a magyarországi esztétika történetéből, akik maguk a teoretikus esztétika műfaját művelték, s bizonyos szinten rendszerező jellegű volt a munkájuk. Szemügyre véve, kik azok, akiket Jánosi e viszonylag rövid, de annál nagyobb értékű rész-műben említeni érdemesnek tart, összességében huszonegy nevet, s műveiket találjuk. Szerdahelyvel kezdi a sort. „Egy tekintélyes német folyóirat a XVIII. század vége felé a német aesthetika fellendüléséről megemlékezvén, kijelenti, hogy más nemzetek, talán az egy magyart kivéve nem buzgolkodnak e tudomány fejlesztése körül. A dicsérő megkülönböztetést (…) Szerdahely Györgynek (…) köszönhetjük” , majd amennyire lehetséges – másfél oldalon ismertetést ad Szerdahely esztétikai munkásságáról. Arról, hogy kinek a hatása alatt írta műveit, hogy mit írt, kit használt föl szívesen, lényegesebb tételének rövid vázlatát, s hogy hol is helyezkedik el a kor esztétikai irodalmában. Kiemeli: Szerdahely nagyságát jelzi, hogy az a tény, hogy „Szép János fordításán kívül a XIX. sz. harmadik évtizedéig új lépést e tudomány rendszeres mívelése terén nem találunk, csak annál nagyobbnak mutatja az ő vállalkozását.” Majd egy oldalon keresztül, kultúrtörténeti, korfestő jellegű közlésbe bocsátkozik, s néhányan – Kölcsey, Berzsenyi, Bajza, stb. – csak itt kapnak egy rövid felsorolásban helyet.
A következő – Jánosi számára fontos – lépcső Greguss Mihály, akit Schedius Lajos követ. Az előbbi, mint a Szerdahely által elejtett fonal továbbvivője, a másik, mint az egyetem aesthetikatanára. A rövid képek, melyeket róluk és a következőkről ad, lényegileg, eljárásában megegyeznek a Szerdahelyről írottakkal. Azaz ugyanazokat a szempontokat veszi alapul rövid ismertetéseiben. A továbbiakban fél-fél oldalon emlékezik meg Nyíri István, Henszlmann Imre, Szontagh Gusztáv, Prugstaller József és Erdélyi János életéről és esztétikai működésükről. Itt az objektivitásra törekszik, de már maga a hangszín is sugallja, hogy valójában nagyon is szubjektív ítéletekről van szó. Ennek ellenére rövid ismertetései magas szintű ismeretekről, művészi és kritikai érzékről tanúskodnak. Megpróbál mindent felsorolni, amit fontosnak tart, hozzátesz jelen kategóriában az esztétika történetéhez, de megjegyzi azt is, ha ebből valami lényegtelen, nem sokat mondó.
E részmű második felében Greguss Ágostot és munkásságát méltatja, s ezen belül is Rendszeres széptanát boncolgatja és mutatja be, mint akire a felhők közül egyetlen fénysugár vetül, és ezt az egyet kihasználva próbál benne megfürödni. Jánosi ezt a művet tényleg megpróbálja belehelyezni a nagy ’európai’ esztétikai művek és áramlatok sorába. Még ha el is fogadjuk Greguss nagyságát, ez a beosztás aránytalanul oszlik meg javára. Itt érdemes megjegyezni: Jánosi a Révai Nagy Lexikona Esztétika szócikkében a magyar esztétika két fő műveként Greguss Ágost: Rendszeres széptanát és Pekár Károly: Pozitív esztétikáját - emeli ki. Ugyanakkor Gregussról sehol nem ír ilyen hosszan a későbbiekben.
Greguss Ágost után még két nevet említ, s hozzáteszi „Greguss után alig van említeni valónk”.
Az Élettani, lélektani, kísérleti aesthetika c. fejezetben találkozhatunk újra magyar szerzőkkel. A lélektani esztétikát csak fő vonalaiban mutatja be, és nem akarja részletezni annak mibenlétét, mivelhogy Pekár Károly Pozitív aesthetikája éppen e terület tudományos vizsgálódásait és ’mai’ állásának kimerítő rajzát mutatja. Ez a rövid hivatkozás elég meglepő Jánositól, mivel életművében – jelen kivételével – nem fordul elő, hogy egy kifejtés helyett csak utalást tegyen egy műre, azon az alapon, ha érdekli az olvasót a kérdés, akkor nézze meg máshol. Szinte mindenütt, még ha röviden is, megpróbálja kifejteni annak mibenlétét. Itt azzal, hogy Pekár művére hivatkozik, tulajdonképpen elismeri annak nagyságát, és valószínűleg helyhiány miatt sem akar jobban belemélyedni, ráadásul a közönség számára e munka a korban beszerezhető, hozzáférhető volt.
A fejezet végén Jánosi fél oldalon átfutja a lélektani esztétika hazai művelőit, megemlítve, hogy kinek mi a főbb területe, továbbá ki kinek az elméletét fejlesztette tovább. Így a kötetben előfordul még Simon I. S., M. Horváth Károly, Péterffy Jenő, Alexander Bernát és Beőthy Zsolt , majd újra kiemeli Pekár Károly pozitív alapon álló pszichológiai rendszerét, mely alkalmas lehet arra, hogy az új aesthetikának híveket szerezzen. Érdekesség, hogy Brassai Sámuelt, kit később oly nagyra tartott a magyar lélektani esztétika területén, ekkor még meg sem említi.

(A magyar aesthetika története) A Kisfaludy-Társaság lefordíttatta és 1915-ben kiadta William Knight: Az aesthetika története c. művét. Ennek a magyar esztétikával való kiegészítésére Jánosi Bélát kérték fel. Jánosi vállalta a feladatot és a rövid terjedelem ellenére is alapos tájékoztatást nyújtott. Azonban sok kérdés merül föl e művel kapcsolatban. Először is miért vállalta Jánosi, hogy a már korábban is sokat támadott és módszerét is erőteljesen vitatott Knight mű kiegészítéseképpen írja meg a Magyar aesthetika történetét? Erre csak részben adható biztos válasz. Jánosi nagyra értékelte Knight munkásságát. 1895-ben Londonban jelent meg Knight műve: The Philosophy of the Beautiful és ennek első része foglalkozik viszonylag röviden az esztétika történetével. Jánosi derék munkának nevezi ezt a kötetet, „akárhányszor csak futó könyvismertetés formájában nyújtja adatait, rendkívül sokat felölel s kivált az angol s amerikai irodalomra vonatkozó tudósításai becsesek. A bölcsészeti jelző könyvének czímében nem kényszeríti szigorú elzárkózásra, hanem befogadja akár a művészeknek gyakorlati érdeklődésből származó nyilatkozatit is”. Sajnos az nem derül ki, hogy az angolból fordított mű, megegyezik-e az előbb említett mű esztétika történet részével.
A Knight-féle esztétika történetet és főleg módszerét a korabeli magyar kritikák erőteljesen bírálták. Knight úgy próbálta az esztétikai gondolkodás történetét megírni, hogy elmondta az egyes nemzetek esztétikai gondolkodásának menetét. Szerinte „alig lehetséges a szép bölcseletnek s az ezt megtestesítő művészetnek fejlődését pontos időrendben tárgyalnunk, századról-századra haladva s megjelenésük sorrendjében minden fontosabb tanítást és értekezést…” Ha ezt így írnánk meg, akkor „a faj lelkének szélesebb körű fejlődését rajzolva, a nemzeti kialakulás egymásutánját elvesztenők szemünk elől". Remélte, hogy így műve nem lesz az összefüggés nélküli bölcsesség aranykincstára. Ezzel a módszerrel egyes problémák, gondolatok kapcsolata, talán jobban kidomborodik, de a központi gondolat széttöredezik. Azonban ebbe a típusú összefoglalásba, – mely elsősorban a nyugat eredményeit mutatta föl – elég jól beilleszthető egy tőle részben különálló mű: A magyar aesthetika története. A probléma abból adódik, hogy Jánosi átveszi Knight módszerét. Knight az előbbiek mellett periodikusan próbálja beosztani művét és közben olyan alfejezeteket produkál, mint: Leibniztől Lessingig, Mendelssohntól Kantig, Andrétól Diderot-ig, stb. E módszert átvéve Jánosi is hasonló fejezeteket alkot, úgy mint: Szerdahely Györgytől Verseghy Ferencig, Márton Istvántól Köteles Sámuelig, avagy Pekár Károlytól Jászi Oszkárig. Az effajta periodikus csoportosításnak még lehet némi történeti alapjuk, de így elaprózódik és az elméleti alaposság és összefüggés elvész. Jánosi tíz ilyen fejezetet állít elénk. Az általa nyújtott összefoglalás még Knighténál is részletezőbb. Igaz, olyan mértéket, mint Knight, nem alkalmazhatott, mert akkor a magyar esztétika történetében alig pár név fordult volna elő. Így azonban a már akkor is több, mit száz éves, névtelenül megjelenő értekezések sem maradtak említés nélkül. Jánosi e művében részben ugyanazt a módszert próbálja használni, mint az előzőekben tette, de el is válik tőle. Már csak azért is, mert hiába a nagyobb terjedelem, a sokkal nagyobb adathalmaz bevitele a bővebb értékeléseket nem teszi lehetővé. Itt is röviden, tömören fogalmaz, ám értékítéleteiben szubjektívebb. Jánosi megpróbál mindenkit és minden művet – legyen az fordítás, vagy értekezés – fölemlíteni, ami a magyar esztétikai irodalomba tartozhat. Meg kell jegyezni, Jánosi magyar esztétika történetének ezáltal olyan csomósodási pontjai jöttek létre, olyan személyek, művek kerültek előtérbe, akiket illetve amelyeket egy mai magyar esztétikatörténet megírásakor már kevésbé tartanánk említésre érdemesnek. A gyakorlati esztétika művelőit itt is háttérbe szorítja. Így az előbbiekkel együtt a magyar esztétika történetének a maitól eltérő értékelését adja.
A magyar esztétika történetének kétféle taglalását próbálja adni: egyszer a már említett viszonylagos időrendiséget alkalmazva, de ez nem éppen megfelelő, hisz még a bevezetőjében is kiemeli, hogy itt a „bölcsészetnek nincs származatos folytonossága, csak szakadozott irodalma”, Tehát folytonosságról éppen annyira lehet szó, mint a magyar filozófiai gondolkodás történetében. Másodsoron ezekben a feltöredezett részekben mégis megpróbál egy-egy esztétikai tétel, fogalom, korszak köré csoportosítani. Ez utóbbit úgy-ahogy sikerül is megvalósítania. A lélektani esztétikával foglalkozókat itt is jobban kiemeli és sűríti.
Ebben a ’Függelék-tömörítvényben’ is sikerül kimutatnia egy-egy szerző kapcsolatát más szerző munkájával a külföldi hatásokat, tanaikat honnan vették, kihez állnak közel. Látjuk, amint esztétikai irodalmunk átmegy Baumgarten, Kant, Schelling, Schlegel, Hegel, Vischer és mások hatásain, míg végre Henszlmann és Erdélyi munkásságában önálló törekvések is megnyilvánulnak.
A magyar esztétika története itt is Szerdahelyvel kezdődik. Gregussnak külön fejezetet szentel, igaz ez még mindig rövidebb, mint az előző művében. Ismertet okfejtéseket és tanulmányokat, de mindezt tömören és röviden. A pozitív irányúak közül tárgyilagosan méltatja Pekárt és Jászit, s az akkor legújabbként megjelenő tanulmányok közül is felemlíti az érdemesebbeket.
Jánosinak e rövid, de annál tartalmasabb művét a korában sok kritika érte, főleg a Knighttól átvett módszerek miatt. Azonban sem az adatok összegyűjtött mennyiségét és előadását, sem értékítéleteit nem támadták kritikailag. Ezek, tárgyilagos jellegük miatt ma sem támadhatók. Jánosi nagyon pontos munkát végzett, melyet az utókor is fel tudott, és a későbbiekben is fel fog tudni használni.
Érdemes megjegyezni, hogy amíg Jánosi e művét minden érdeme mellett is erősen kritizálták, addig Sándor Pál A magyar filozófia története 1900–1945 c. munkájában a védelmére kelt: „…fennmaradt azonban a Magyar aesthetika történetének egy vázlatos átnézete, mely William Knight Az aesthetika története c. művéhez függelékként csatolva látott napvilágot. E függelékfunkciót, – hogy ti. az egyetemes esztétikatörténetben helyet nem kapó magyar esztétikai áramlatokról és azok főbb képviselőiről a magyar olvasó némi tájékoztatást kapjon azzal, vagy annak ellenére, hogy teljességre törekedve a rangrend megállapítását, az egyes szerzők értékelését elhanyagolta, – szerintünk betöltötte és igazságtalannak érezzük Kéky Lajos megítélését, hogy ez a munka „nem tartozik a legsikerültebb dolgozatai közé”.

(A lélektani esztétika művelői) Jánosi Bélát Riedl Frigyes ajánlására a Magyar Tudományos Akadémia 1902-ben levelező tagjai sorába választotta. Székét a következő évben foglalta el, Az aesthetikai hatás tényezői. Egy fejezet az aesthetika legújabb történetéből c. értekezésével . Az aesthetika története c. munkáját akarta kiegészíteni azzal, amit ott csak vázlatosan tekintett át, a legújabb irányok és törekvések ismertetésével, s a magyar esztétikai irodalom történetével. Ennek egy hosszabb részlete a Budapesti Szemlében jelent meg, Az emberiesítés és együttérzés tana a mai aesthetikában címmel. Az akkori újabb lélektani esztétikának azon törekvéseit ismerteti, melyek az esztétikai tetszésnek akarják magyarázatát adni. Az erre irányuló elméletekből csak azt az egyet szakítja itt ki, amely az asszociációs elmélettel, az esztétikai hatás titkát, az érzékeink előtt álló tárggyal együttérzésünkben, magunknak vele azonosításában, az élettelennek élettel való felruházásában, a mozdulatlannak erőnyilvánulás gyanánt való felfogásában látja. A lelki tevékenységnek ezen formái az emberiesítésben, azaz antropomorphisatióban és az együttérzésben, avagy beleérzésben foglalhatók össze. Az értekezés ezeknek a fogalmaknak történetét kíséri végig az esztétika történetén. E műben több más név mellett a magyarok közül elsősorban Beőthy Zsoltot emeli ki, mint aki a képzettársítás aesthetikai jelentőségét kiváló figyelemben részesítette előadásaiban.
Jánosit 1915-ben az Akadémia rendes tagjává választották. Az ajánlás hivatkozik arra, hogy „levelező taggá választása óta is ernyedetlen és értékes munkásságot fejt ki, melynek középpontja a magyar esztétika története. E készülő művéből több igen becses, kizárólag önálló kutatáson alapuló részletet mutatott be, melyek nem csak a szakkörökben, hanem a művelt közönségnél is élénk tetszésre találtak”.
A következő évben A lélektani aesthetika úttörői Magyarországon c. tanulmányával foglalta el székét. Sajnos, ebből csak egy kivonat jelent meg az Akadémiai Értesítőben.
Az értekezés első részében azokat az okokat mutatja ki, melyek a XVIII. sz. folyamán a külföldi esztétikai művekben a lélektani vizsgálódásokat előmozdították, majd rövid áttekintését adja a lélektani esztétika ez idő tájt észlelhető törekvéseinek. Ezek után teszi fel a kérdést, hogy hogyan állott ezzel a kérdéssel a lassanként fejlődésnek induló magyar esztétikai irodalom?
A kérdés tárgyalását itt is Szerdahelyvel és Verseghyvel kezdi, de mint mondja, munkájuk, tételeik nem jogosítanak fel arra, hogy fejtegetéseiknek különösebb lélektani jelleget tulajdonítsunk. Szerdahely azonban – igaz, hogy Riedel befolyása alatt – a szép ismeretelméleti megvilágítását érinti. Ezek után hosszas pangás következik, ezen gondolatoknak nincs nálunk további kifejtésük. A pszichológiai esztétika, melynek ilyen formán nem sok előzménye volt hazánkban, a XIX. sz. harmadik évtizedében Brassai Sámuelben jeles képviselőre akadt. Ismerteti Brassai műveit és legfőbb ez irányú gondolatait, néhány kortársának egy-egy művét is felemlíti, mint akik ez irányban tevékenykedtek, majd kifejti, hogy a Brassai által megindított vonalat csak Greguss Ágost volt képes folytatni.
Sajnos, mivel ez csak egy kivonata az eredeti szövegnek, nem enged minket bővebb tanulmányozásra. Az viszont egyértelművé válik, hogy abban az esetben is, amikor lehetősége nyílott volna önálló esztétikai nézeteket megfogalmaznia, akkor is a történeti bemutatás került előtérbe, s a pszichologizáló, az ún. lélektani esztétika esetében is csak annak történeti áramlatokba való belehelyezésére, elemeinek bemutatására, képviselői és művei egymásra hatásának kimutatására törekedett.

(Négy értekezés öt esztétáról) Jánosi 1913-tól évenként egymás után olvasta fel az Akadémián és tette közzé a magyar esztétika történetének jelesebb alakjairól szóló dolgozatait. Sorrendben: Szerdahely György , Henszlmann Imre és Erdélyi János , Schedius Lajos és Brassai Sámuel esztétikáját, esztétikai műveiket és nézeteiket dolgozta fel.
A korabeli kritikák is méltatták ezeket a monográfiának is beillő dolgozatokat, kiemelvén, hogy az ilyen művek, a maguk részletességével, tényekre és aprólékos adatokra is kiterjedő előmunkálataik által példaértékűek, s csak így írható majd meg a magyar esztétikai törekvések története. Továbbá, hogy a magyar kultúra szempontjából igencsak szükségesek az ilyen jellegű művek, részben azért, mert addig csak igen kevés magyar filozófusról jelent meg alig egy-két értekezés, másodsoron, mert új irodalomtörténeti kérdéseket vethetnek föl, szoros kapcsolatba hozva filozófiánkat és irodalomtörténetünket.
Jánosit munkáiban segítette az esztétika egyetemes és magyar történetének alapos, és aprólékos ismerete, képessé tette arra, hogy a magyar esztétikának ezen személyeit belehelyezze koruk esztétikai törekvéseinek keretébe. Megállapította forrásaikat és azokhoz való viszonyaikat, elhelyezte őket egy-egy filozófiai táborban, és érdemeiket és jelentősségüket is teljes alapossággal és méltánylással emelte ki. Munkájában annyira megkövetelte a pontosságot, hogy életrajzukkal, munkásságukkal kapcsolatosan és más irodalomtörténeti adatoknál is megpróbálta kikeresni a valót, s ha ez nem ment, pro-contra véleményeket ütköztetett egymással, mindkét oldalt megfelelő adatokkal alátámasztva. Egy-egy szerzőről, vagy szerzőtől származó cikk esetében is megpróbálta visszakeresni, és kimutatni az alapokat. E művekben mutatkozik meg leginkább Jánosi erőteljes kritikai hajlama és érzékenysége.
Szerdahelyről kimutatja, hogy tudományos művét más művekből ollózta össze, nem volt eredeti gondolkodó, s nem tesz egyebet, mint forrásait egyengeti és néha bírálja őket. Forrásai közé tartozott: Baumgarten, Home, Batteux, Sulzer és főleg Riedel munkája. Ugyanakkor – állítja Jánosi – kétségtelen, hogy a maga korában magas színvonalon állott, munkája az esztétika akkori fejlődésének fokán modernnek volt mondható.
Henszlmann és Erdélyi születésük száz éves évfordulója alkalmából kaptak egymás mellett helyet, de – mint írja – munkásságuk is egymásra való hatást, sok tekintetben közös elveket és irányokat mutat, méltán együtt említhetjük neveiket.
Henszlmann hamarabb lépett föl. Kimutatja Winckelmann és Lessing hatását Henszlmannra a szép fogalmának trónvesztése kapcsán. Életére és munkásságára azonban Bőhm János Dániel volt a legnagyobb hatással. Bőhm szerepe szinte végig kísérte Henszlmannt pályáján. Henszlmannt és Erdélyit a közös munka hozta közelebb egymáshoz. Ismerteti a Henszlmann és Erdélyi között folyó vita álláspontjait és a mélyben rejtőző alapok különbözőségeit és egyezőségeit. Erdélyi Hegel követőjévé vált, de az eszményről és megnyilvánulásainak különböző módjairól vallott nézetében Henszlmann hatása érvényesül. Kettejük közül Henszlmann a következetesebb elveihez, bár öregkorára őt is befolyásolták Hegel tanai.
Schedius esztétikai rendszerét – Jánosi kritikai méltánylással kíséri és belehelyezi a német populáris filozófusok sorába. Rendszerének magvát és alapelvét a Principia philocaliae seu doctrina pulchri c. munkája jelenti. A hatások rá három nagy szellemi áramlatból erednek:
1. mint Heyne tanítványa mélyedt el az ókori filozófia tanulmányozásában
2. Schelling hatása
3. Schedius tana a művészetekről nagyjában összhangzik a német irodalom virágkorának elveivel.
A magyar esztétikai munkákról nem vesz tudomást. A Philocaliae-t a magyar vonatkozások révén elhelyezi a magyar esztétika körébe s végül sovány hatását kutatja. Majd Schlasserral együtt beékeli a Schellinget követő német esztétikusok sorába, de mégis, – némi sikerrel – menteni igyekszik attól a vádtól, hogy szolgailag a mestert követi.
Brassai egyedülálló személyiség volt a maga korában. Az esztétikával kapcsolatos művei is sokáig egyedül állottak, és nem találtak hazai földön követőre. Megpróbálta kimutatni, kik voltak hatással Brassaira, illetve Brassai kikre volt hatással, hol élhetett tovább az ő tanítása. Végigvezet bennünket esztétikai munkásságán, nagy elismeréssel szólva róla.
Ezek a munkák – mint ahogy többen is utaltak rá – valószínűleg egy nagy magyar esztétikatörténet részeit, fejezeteit képezhették volna. Ezt azonban Jánosinak soha nem sikerült megírnia.

(Mitrovics: A magyar esztétika története – avagy egy elveszett esztétikatörténet.) Midőn Mitrovics Gyula, – ahogy azt A magyar esztétikai irodalom története c. munkájának Előszavában leírja – rendszeres esztétikáján dolgozott, szükségét érezte, hogy a magyar esztétikai gondolkozás fejlődését is áttanulmányozhassa. Nem lévén ennek kifejtő és összefoglaló műve, önálló tanulmányokat folytatott. Miközben ezeket a tanulmányait folytatta, kapta a felkérést Pintér Jenő irodalomtörténésztől arra, hogy Jánosi Béla bekövetkezett halála miatt, Jánosi kéziratban maradt írásának felhasználásával írja meg a Magyar Irodalom Kézi Könyve számára a magyar esztétikai irodalom történetéről szóló fejezetet.
Mitrovics felvette Jánosi családjával a kapcsolatot, azonban – állítása szerint – a már korábban nyomtatásban megjelent esztétákról szóló műveken – és a William Knight művéhez írt függeléken kívül – mindösszesen nyolc író feldolgozását találta meg. Ezek az alábbiak: Fábriczy Sámuel, Fejér György, Nyiri István, Beély-Briedl Fidél, Greguss Mihály, Berzsenyi, Prugstaller és Körmendy Kamill. Ezeket az írásokat Mitrovics magához véve írta meg művét. Mint írja „A felsorolt íróknál Jánosi kéziratát s nyomtatott tanulmányait erősen felhasználtam. Azért egybevetés és ellenőrzés céljából a Jánosi kéziratát a debreceni egyetemi könyvtárban helyeztem el. Azt a rendszert azonban, amelyet Jánosi követ a Knight-féle függelékben, már nem tehettem magamévá.”
Sajnos ezek a kéziratok a debreceni egyetemi könyvtárban és más debreceni könyvtárban sem találhatók. Nem tudni, valójában mi lett a sorsuk, ugyanis a könyvtár bevételi naplójában sem lehet rájuk találni semmilyen formában. Így ezeket az írásokat már csak Mitrovics tolmácsolásában ismerhetjük meg, és nem tudható, hogy mit hagyott meg és mit rakott hozzájuk.
A kéziratban fennmaradt szerzők névsora azt jelzi, hogy egy nagy magyar esztétikatörténet megírásánál Jánosi nem csak a teoretikus esztéták munkásságát kívánta feldolgozni, hanem lehetőleg minden írót és munkáját, aki az ő koráig a magyar esztétikai irodalom területén alkotott, azaz mindenkit, akit a Knight könyvének függelékeként megírt A magyar aesthetika történetében felsorolt.
Mitrovics nem felejtkezik meg Jánosi Béláról: „Jánosi Bélának az egész magyar esztétikai kultúránk hálával tartozik. Háromkötetes esztétikatörténetével mestere lett ő minden magyarnak, aki eme kérdések iránt érdeklődik. Azért a magam részéről is mély hálámnak akarok kifejezést adni, hogy könyvemet az ő emlékének ajánlom.”

(Befejezés) Az utókor előszeretettel sorolja be Jánosi Bélát az újkantiánusok közé. Ugyanakkor Jánosinak nem voltak ilyen irányú nyilatkozatai. Valójában tényleg két szellemi forrásból táplálkozott: s ez a „kantiánus eszmeiség” és a pozitívizmus. Ezek azonban elsősorban csak befolyásolták munkájában, s mint ahogy azt Nagy Endre is megfogalmazta, „teoretikusan nem volt sem kantiánus, sem pozitivista. Tehetségének természete, egyéni tulajdonságai az anyag szorgalmas összegyűjtését, korrekt feltárását és leírását tették lehetővé.” Azonban Jánosi nem mondható pozitivistának sem, bár a pozitivizmus hatott rá, az anyag gyűjtésénél és feltárásánál alkalmazta annak módszereit.
Az ízlés középpontba állítása kantiánus hatást mutat, ennek ellenére Jánosi nem az ízlés történetét írta meg esztétikatörténet gyanánt. Elméleti nyilatkozatai ebben az irányban sem voltak. Elszórt megjegyzéseiből leszűrhető és fel is vázolható, hogy a lélektani esztétikával szimpatizált, azt részesítette előnyben; foglalkozott az elméletének kérdéseivel, de mindezt csak annyiban, amennyiben a történeti művei megírásához szükségeltetett. Ő maga új esztétikai elmélettel nem állt elő, és amennyiben a korszellemből ki tudta magát vonni, megpróbált – legalábbis írásaiban – függetlennek maradni. Beőthy mondta róla: nem tartozott egyik rendszerhez sem.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969