2013. I-VI
 

A szólásszabadság délibábja
Koltay András

Mottó: A délibáb (fata morgana): egyes vidékeken, főleg sík területeken fellépő légtükröződési jelenség. A távolságuk miatt nem látható tárgyakat láthatóvá teszi, az egyébként is látható tárgyak a látóhatáron lebegnek, megkettőződnek, vagy fordított állásban látszanak. (A Wikipédiából, a szabad lexikonból.)

(Bevezetés) Az elmúlt években többet elolvastam azon művek közül, amelyek a szólásszabadság alapjogának értelme után kutatva a kezembe kerültek, a szűk értelemben vett jogászi szövegeken túl irodalmi, történelmi, szociológiai, politológiai, kommunikáció- és médiatudományi írásokat is. Elsöprő lelkesedéssel végeztem munkámat, és amikor befejeztem – vagy inkább abbahagytam, hiszen befejezni az effajta munkát talán sohasem lehet –, jó adag öniróniával megállapítottam, hogy semmi olyan megállapításra nem jutottam, amely akár a legcsekélyebb mértékben is újdonságot jelentene a tárgyalt területen. Pontosan úgy jártam, mint Gilbert Keith Chesterton, én is „fájdalmas, ifjonti erőlködéssel feszítettem meg torkom, hogy igazságaimat világgá kiáltsam. Aztán a legmegfelelőbb és legkomikusabb módon bűnhődtem, mert megtartottam igazságaimat, de fölfedeztem, nem ám azt, hogy nem igazságok, hanem egyszerűen azt, hogy nem az enyémek. Midőn úgy képzeltem, hogy egyedül állok, egyszer csak abban a nevetséges helyzetben találtam magam, hogy az egész kereszténység van a hátam mögött.”
Nekem, ha nem is a kereszténység, de a különböző társadalomtudományok sok száz éve halmozódó, a könyvtárak polcain sorakozó, megismerésre váró ismeretanyaga állt rendelkezésemre. A felismerés késedelmét mentegetve annyit azért szabadjon megjegyeznem, hogy az említett, a szólás és a sajtó szabadságára vonatkozó hatalmas ismeretanyag („új időknek új dalai”) a kelleténél, sőt talán még az elvárhatónál is lassabban törnek, vagy inkább csak szivárognak be „Dévénynél” hozzánk.

(A fogalmak zűrzavara) Az inspirációt arra, hogy ezen írás megszülessen, Sajó András akadémikus – egyike azoknak itthon, akik rendkívül mélyre hatolóan gondolkodnak a szólásszabadság alapjogának egyes kérdéseiről – két, közelmúltban megjelent cikke adta. A szerző mélyenszántó gondolatainak hála, nekem is eszembe jutott néhány lehetséges kiegészítés az azokban leírtakhoz, esetleg néhány máshová helyezett hangsúly, hiányzó felvetés.
Sajó szerint a szólásszabadság „liberális jog”. Messze, kacskaringós tévutakra vezetne – alkalmasint csak igen nehezen eldönthető kérdésekig –, ha előbb arra keresnénk választ, mi az a liberalizmus. Érzékelve ezt a problémát, a szerző nem is kíván válaszolni e kérdésre, csupán annyit mond, „a liberalizmus jelentésére nézve nincs semmi egyetértés, noha bizonyosan köze van az egyéni szabadság érvényesüléséhez.” Máshol így ír: „a liberalizmust nem egyértelmű jellemzőkkel, mint inkább az érzékelhetően antiliberális törekvésekkel szembeni fellépés alapján lehet azonosítani.” De honnan tudjuk, hogy mi az „antiliberális”, ha nem tudjuk, mi a „liberális”? A cikkből számomra az világlik ki, hogy Sajó a szólásszabadság bármiféle korlátozásában a „zsarnokság leheletét” véli felfedezni. Ha a szólásszabadság csorbul, az egyén szabadsága – a szerző számára, írásából kitűnően a legfőbb érték – is csorbul.
Sajó számára a szólásszabadság, túl az egyén szabadságának biztosításában betöltött jelentékeny szerepén, kiemelt fontosságú jelkép: „a szólásszabadság 1989 utáni hazai működése illetve jogi kezelése […] a liberalizmus fenntarthatóságának próbaköve.” Ennek megfelelően, amennyiben a szólásszabadság korlátozásra kerül, az – minden egyéb megfontolás nélkül – az általános szabadságeszmény csorbulását is jelenti. Ebből pedig egy újabb, nagyon fontos gondolat ered: feltételezvén, hogy az egyéni szabadság vitán felül álló ideál, eszmény, a szólásszabadság joga nem csupán eszköz valamely cél elérésére, hanem önmagáért való érték.
De mi az a szólásszabadság? Tekintsünk most el nagyvonalúan a terminológiai nehézségektől. Akár szólásszabadságnak, akár véleménynyilvánítási szabadságnak, akár a kifejezés szabadságának, vagy éppen a kommunikációs jogok anyajogának (ld. 30/1992. (V. 26.) AB határozat) nevezzük vizsgálatunk tárgyát, az eredmény nem fog változni. Az oldalakon át tartó elemzés végére kiderült, hogy a szólásszabadság nyilvánvalóan kiterjed valamennyi olyan megnyilvánulásra, amely valamely értelmezhető gondolatot közvetít, akár szóban, írásban, álló- vagy mozgóképen, más alkotás útján, gesztusokkal, mozdulatokkal, cselekvéssel vagy bármely egyéb módon. Úgy is élhetünk e szabadságunkkal, hogy egyszerűen pénzt vagy más támogatást adunk valamely célra, például egy választási kampányt segítendő, de akár még a hujjogatás vagy egy vadászkürt megfújása is lehet véleménynyilvánítás.
Vajon igaza van-e Sajó Andrásnak, illetve másoknak, akik azt állítják, hogy a szólásszabadság olyan egyéni jogosultság, amelynek értelmezésekor, határainak megvonásakor a jogát gyakorló egyén autonómiáján túl minden egyéb szempont eleve csak másodlagos lehet? E felfogás kiegészíti még mindezt azzal a megjegyzéssel, hogy az előbbiekben említett értelmezés akadálymentesen képes belesimulni a modern, ha úgy tetszik „nyugati” demokráciák működési mechanizmusaiba, sőt, egyedüliként – értsd: más lehetséges értelmezéseket kizárva – képes azokat működtetni, folyamatos fejlődésüket biztosítani.

(Az Atlanti-óceán két partján) Meglátásom szerint nincsen igazi feszültség az Egyesült Államok jogrendszerének szólásszabadság-felfogása, illetve az európai szemlélet között, legalábbis abban az értelemben, hogy jól megfér egymással mindkettő a Nap alatt. Amerikát a legkevésbé sem foglalkoztatják az európai jogrendszerek által kidolgozott megoldások, az európai jogalkotó és –alkalmazó szervek pedig folytonosan törekednek végrehajtani az egyes nemzeteket összekötő, vélelmezetten létező közös kulturális hagyományokra alapozva az európai léptékű emberi jogi jogegységesítést. A szólásszabadság összefüggésében felmerülő kérdésekre adott amerikai és magyar válaszok között azonban mégis csak érezhető egyfajta feszültség, legalábbis, ha a magyar jogtudományi gondolkodás szempontjából közelítjük meg a problémát. A magyar jogtudorok, szerzők gyakran hánytorgatják fel az amerikai minták alkalmazásának hiányát, vagy éppen a korábban már alkalmazott, amerikai-ízű mintától való későbbi eltérést, Alkotmánybíróságnak, rendes bíróságoknak, jogalkotónak egyaránt. Ez a kérdés tehát megérdemel némi figyelmet.

(Egyesült Államok) Az amerikai jog általában – már amennyire ez lehetséges – igyekszik elkerülni mindenféle külföldi behatást. Bár a washingtoni Legfelső Bíróság ítéleteiben időről-időre fel-felbukkan egy-egy utalás külföldi döntésekre, ez csak elvétve, és nem szisztematikusan történik. A szólásszabadság tekintetében az ítéletek tanúsága szerint ráadásul egyértelműnek tűnik az álláspont: a külföldi behatás nem kívánatos. Ez részben magyarázható azzal, hogy az USA szólásszabadság-joga jóval összetettebb más országokénál, ugyanakkor egyfajta kártékony bezáródáshoz is vezethet. A szólás-, illetve a sajtószabadság jogával kapcsolatban felmerülő dilemmák javarészt globális, mindenki számára közös, vagy legalábbis igencsak hasonló problémák, megoldásukban egy öntudatos jogrend számára is segítségül szolgálhat a külföldi kitekintés. A bezárkózásban azonban érezhető egyfajta arrogancia is, némi lenézés más országok megoldásai iránt. Ehhez párosul az amerikai értékek fennsőbbrendűségébe vetett, a jogtudományi mainstream-ben megingathatatlannak látszó hit – ilyen, „hamisítatlanul amerikai” érték a szólásszabadság is, amely ott – nem túlzás – szinte szentségi rangra emelődött. A szabad szólás az Egyesült Államokban több mint pusztán alapvető emberi jog: felsőbbrendű eszménnyé, uralkodó ideológiává vált.
A szólásszabadság védelmének – európai szemmel rendkívüli léptékűnek számító – kiterjesztése vált az elmúlt évtizedekben a bevett, az ortodox állásponttá, ezzel párhuzamosan pedig mindazokat, akik némely kérdésben a korlátozás szükségessége mellett érvelnek, szinte a szabadság ellenségének tekintik. Frederick Schauer megállapítása szerint ezáltal előállt az a paradox helyzet, hogy mindenről lehet szabadon szólni, kivéve magát a szólásszabadságot. Oliver Wendell Holmes főbíró azt írta az amerikai Legfelső Bíróság egyik ítéletében, hogy a szólásszabadság joga nem védi azt, aki tüzet kiált egy zsúfolt színházteremben – feltéve persze, hogy nem ég az épület –, de némelyek szerint ma már lassan ott tart az amerikai gyakorlat, hogy a legtöbb ügyvéd úgy gondolja, elegendő szólásszabadságért kiáltani egy tárgyalóteremben, és már meg is nyerte a pert.
Ettől persze még lehet igaza az Amerikában uralkodó álláspontnak. Ugyanakkor nem árt észrevenni, hogy az oly sokszor hivatkozott, kétszáz éves töretlen gyakorlat valójában meglehetősen fiatal. Bár az amerikai Alkotmány szólásszabadságot is deklaráló Első Kiegészítése (First Amendment) 1791-es, az alapvető elvek csak az utóbbi évtizedekben csontosodtak meg, a szólásszabadságra vonatkozó első ítéletek 1919-ből származnak, az alapvető fontosságú New York Times v. Sullivan ügy 1964-es, a clear and present danger elvet végleges formába öntő döntés 1969-es, a közérdekű adatok nyilvánossága, az információszabadság szempontjából kiemelkedő jelentőségű New York Times v. United States ügyet 1971-ben döntötték el. A mai állapot tehát hosszú jogfejlődés eredménye, és feltehetően nem az örökkévalóságnak készült, hanem maga is folyamatosan változni fog.
Az első világháború után az USA-ban is vaskézzel üldözték a kommunistagyanús elemeket, az ötvenes években a hírhedett McCarthy szenátor szabadon folytathatta tevékenységét. Magyarázható persze mindez a történelmi körülmények determináló hatásával, utóbbi esetben a hidegháborús fenyegetettséggel, de akkor azt is érdemes tudomásul venni, hogy mi itt, Magyarországon folyamatos „történelmi körülmények” közepette élünk, sokszoros rendszerváltoztatás után, korántsem jutva még nyugvópontra legújabb társadalmi berendezkedésünkben. Ez az állandósult zűrzavar pedig a szólásszabadság alapjogára is kihatással lehet.

(Európa) Az óceán másik partján másképpen alakult a jogfejlődés, és más szerepet kap az Állam (a nagy kezdőbetű használata itt tudatos, a folytonosan féken tartandó, egy percre sem szem elől veszíthető államhatalom potenciális elnyomó erejét jelzi fenyegetőn) is. Wojciech Sadurski egyenesen az amerikaitól jelentősen eltérő „európai alkotmányos identitás”, azaz az egyes nemzeteket összekötő közös alkotmányos alapelvek közé sorolja az egyéni szabadság védelme mellett a polgárok érdekeit tevőleges magatartással előmozdító, tehát pozitív jellegű társadalmi funkciókkal rendelkező Állam létjogosultságának elismerését, a demokrácia megvédését a demokrácia-ellenes nézetektől, valamint az alapvető jogok magánviszonyokban is kötelezettségeket keletkeztető jellegét – utóbbit az egyének együttélését lehetővé tevő társadalmi morál fenntartása nevében. Mindezen alapelvek tényleges alkalmazása a szólás- és sajtószabadság területén is súlyos következményekkel jár.
Joseph Weiler még ennél is tovább megy: az európai uniós alkotmányszerződés preambulum-vitájáról írott izgalmas könyvében az emberi méltóságot határozza meg a közös európai jogfelfogás alapjaként, amelyet ő a kontinens keresztény kulturális gyökereiből eredeztet. A méltóság és a szabadság összeütközése tehát a témánkon jóval túlmutató kérdésekben is felmerül.
Ennek megfelelően nyilvánvalóan több mint szimbolikus, hogy az Európai Unió Alapjogi Kartájának 1. cikke a sérthetetlen emberi méltóságról szól, amelyet „tiszteletben kell tartani, és védelmezni kell”, mint ahogy az is logikusan következik e felfogásból, hogy az új magyar Polgári Törvénykönyv kodifikációjával megbízott főbizottság 2006 nyarán közzétett Javaslatában úgy nyilatkozott, hogy „A Javaslat [ellentétben a hatályos Ptk.-val] nem említi külön is nevesített személyiségi jogként az emberi méltósághoz való jogot. Ennek az az oka, hogy az emberi méltóság valójában valamennyi más nevesített és nem nevesített magánjogi személyiségi jog mögöttes forrása, »anyajoga«, s mint ilyen a 2:112. § (1) bekezdésben megfogalmazott generálklauzula [a személyhez fűződő jogok általános védelme] mellett külön is deklarálva felesleges megkettőződést eredményezne. Ennek oka a Ptk. személyiségi generálklauzulájának létében keresendő, amely egy konkrét nevesített személyiségi joggá »fokozná le« az emberi méltósághoz való jogosultságot.”
Az emberi méltóság iránti elkötelezettség valóban mélyen gyökerezik az európai jogfelfogásban. Persze nehéz ezt lefordítani jogi nyelvre, konkrét, érvényesíthető jogosultságokat „leszelni” belőle. Mint Lábady Tamás mondja, „az ember létezése és méltósága, mint maga az emberi egység, voltaképpen nem is jog, mert az emberi lényeg a jog számára transzcendens, azaz hozzáférhetetlen. Az emberi jogok katalógusában és a modern alkotmányjogban az emberi élet és méltóság elsősorban nem is, mint alapjogok, hanem mint a jogok forrásai, mint a jogon kívüli értékek szerepelnek, amelyek sérthetetlenek és érinthetetlenek.”
A méltóság és a szabadság egymástól elválaszthatatlan, és semmiképpen nem rendezhető hierarchikus sorrendbe. Divatos dolog lett mostanában Bibó Istvántól idézni, nem teszek másként én sem. Bibó azt írja A szabadságszerető ember tízparancsolatának ötödik pontjában: a szabadságszerető ember „szüntelenül szem előtt tartja, hogy az emberi szabadság és az emberi méltóság egy és oszthatatlan, és az egyik ember ellen akár társadalmi helyzete, akár származása, akár neme vagy kora címén elkövetett minden sérelem mindenki más szabadságát és méltóságát veszélyezteti: ezért az emberi szabadság minden korlátozása, önkényes letartóztatás, fogva tartás, egyéni vagy hatósági hatalmaskodás s az emberi méltóság mindenféle megalázása ellen azonnal együttesen, de ha az rögtön nem lehetséges, magában is fellép.”
A szólásszabadság jogában élesen kivehető ez az összetett jelleg: valamennyi vizsgálatra érdemes kérdésben (hírnévsértés, magánszféra védelme, gyűlölködés, blaszfémia stb.) jól észrevehető három jog, vagy inkább jogcsoport (nevezzük inkább elvnek?) folytonos viaskodása egymással: a méltóság, egyenlőség, szabadság triásza hol egymást támogatva, legtöbbször azonban egymás ellenében hatva állandó egyensúlyozásra készteti a vitás kérdéseket megoldani kívánót. Az egyéni szabadság csak a szabad szólás leginkább szembeötlő eleme: annak gyakorlása során egyéb kiemelkedő érdekek és értékek is védelmet követelnek. A szólásszabadság tehát többdimenziós jog: határainak megvonásánál több, eltérő, olykor összeütközésben lévő érdekre is figyelemmel kell lenni. Bár értelmezésében alapvetően dominál a negatív jelleg, azaz az elismerés és a távolságtartás kötelezettsége, időnként szükséges pozitív jellegének elismerése is: például a gyülekezési jog tárgyi feltételeinek, vagy a sajtó kiegyensúlyozottságának biztosítása nélkül a jog eredeti céljának megfelelő gyakorlása nem lehetséges. Az egyenlőség elvének többféle lehetséges megközelítéséből éppen úgy fakad a szólásszabadság tényleges gyakorlási lehetőségeinek biztosítása, mint az, hogy ezzel párhuzamosan mások egyéni szabadsága időnként szükségszerűen háttérbe szorul. A határok meghúzásánál pedig mindig ott van az emberi méltóság, amelyik egy adott pontot túllépve már felülkerekedik a szabadságon. Jól kiütközött a vizsgálat során az amerikai és az európai jogfelfogás különbsége, amely az eltérő alapjogi hierarchiánál jóval többet jelez: a „jó életről” vallott felfogás, ha úgy tetszik, az eltérő élet- és társadalomfilozófia fedezhető fel abban, hogy „az amerikaiak a maguk emberi jogi univerzumában a szabadságra helyezik a fő hangsúlyt, az európaiak pedig a méltóságra.” Ebben a tekintetben még az egyébként rendszerint külön utakon járó angol jogrend is az európai felfogás felé közelít, még ha nem is természetjogi alapokról, hanem „a szabad embert” (a yeoman-t) mindenkor megillető jogosultságok alapjáról jut is el a szólásszabadság korlátozhatóságáig.
Baka András, a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságának első magyar bírája szerint a testület esetjoga „feltétlenül jogi kultúrát közvetít. A bíróság esetjoga jogi kincs, közös érték. Egy korszak fejlődését, változását tükrözi.” A Bíróság többször is hivatkozott a közös európai örökségre, igazolandó az egységes mérce felállításának lehetőségét és szükségét. Kérdéses persze, hogy 1950-ben hivatkozhatott-e valaki is hitelesen erre a tradícióra, illetve, hogy abban hol és miként lehet megtalálni az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez csak a kilencvenes években csatlakozó egykori szocialista országok helyét. A Bíróság hivatkozása a közös európai kulturális örökségre olykor inkább csak az adott döntést alátámasztó, legitimációs célzattal alkalmazott retorikai fogásnak tűnhet. A Bíróság elsősorban a jelen változásait, közös európai folyamatait ragadja meg, amelyek alakulásában természetesen szerepet játszik a múlt öröksége. A Bíróság azonban nem csupán reflektál a változásokra, nem csupán összegyűjti, összefoglalja, mindenki számára nyilvánvalóvá teszi döntésein keresztül, hanem normaerejű joggyakorlata által maga is aktívan alakítja a mindenkori valóságot. Az európai emberi jogi jogharmonizáció mindenesetre hosszú utat járt be az elmúlt évtizedekben, és – különösen a szólásszabadság terén – jelentős mennyiségű, alapos kidolgozottsággal bíró joganyagot hozott létre, amely nem csupán irányadó, hanem kötelezően figyelembe veendő – Magyarországon is.
Mindazonáltal az európai jogharmonizáció nem jelenthet teljes egységesítést, ez nem is lehet Strasbourg célja. Európán belül is jelentős eltérések fedezhetőek fel a szólásszabadság védelme kapcsán. A szólásszabadság minden egyes részkérdését megérteni, azokat történelmi kontextusba elhelyezni, politikai összefüggéseiket feltárni, a kulturális hagyományba ágyazni, még az adott ország őshonosai számára is embert próbáló feladat. Ki állítaná magáról például Magyarországon, hogy teljes részletességgel átlátja, érti, ismeri a magyar sajtószabadság elmúlt húszévi történetét? Külföldről nézve, az elvétve e témával (a közép-kelet-európai média-átalakulással) foglalkozó szerzők számára gyakorlatilag lehetetlen közel kerülni az ezzel kapcsolatos keserveink megértéséhez.

(Összehasonlítható alapjogok) Ha arról gondolkodunk, hogyan és milyen mértékben lehetséges átvenni idegen jogrendszerek megoldásait a szólásszabadsággal összefüggésben felmerült kérdések megoldásakor, a jogösszehasonlítás lezáratlan, alapvető dilemmáival is szembesülünk. A közjogi jogterületek összehasonlítása ráadásul jóval fiatalabb, illetve kiforratlanabb tudományterület, mint a magánjogi jogösszehasonlítás (ez még akkor is igaz, ha a XIX. század végén A. V. Dicey már gondosan összehasonlította a szólásszabadság francia és angol védelmének intézményeit alapvető közjogi művében) , annak gyakorlati haszna, „aprópénzre váltása” egyelőre még kissé bizonytalan, még akkor is, ha a közép-kelet-európai rendszerváltások látszólag kiváló alkalmat nyújtottak az elméletek gyakorlati tesztelésére. Az egyes államok közjogi hagyományai, jellegzetességei még a látszólag könnyebben harmonizálható alapjogok területén is fokozott óvatosságra késztetik a külföldi megoldásokat inkorporálni kívánókat. Az összehasonlító alkotmányjog meglehetősen az útja elején tart még, a megjelent publikációk – tekintélyes szerzők tollából – kivétel nélkül hangsúlyozzák az alapos körültekintés, óvatosság szükségességét.
Érdekes, testhezálló feladat a jogösszehasonlítás számára annak vizsgálata, hogy vajon hová helyezendő a szólásszabadság joga az alapjogok rendszerében? Élvez-e valamiféle kiemelt státuszt, egyáltalán, lehetséges-e hierarchikus sorrendet felállítani az alapvető jogok között? Hiszen azok egy része – mint a szólásszabadság is – egyszerre akár több, kivétel nélkül kiemelkedően fontos egyéni és közösségi érdeket is védenek, vagy éppen képesek megsérteni. Lehet-e rangsorolni ezen érdekek között, szükséges-e egy előre meghatározott, kőbe vésett „erősorrend” a viták feloldásához, amelyekben sokszor arról kell dönteni, hogy két alapjog ütközésekor melyikük élvez elsőbbséget?
Bár az alkotmányok és a nemzetközi emberi jogi egyezmények nem állítanak fel ilyesfajta hierarchiát, a betartásuk felett őrködő szervek, alkotmánybíróságok, nemzetközi bíróságok, bizottságok kialakítottak valamiféle csoportosítást arra nézvést, mely jogok „erősebbek” a többinél, esetleg ténylegesen korlátozhatatlanok. Bizonyos esetben ilyen, korlátozhatatlan jog lehet az élethez való jog, a kínzás, embertelen bánásmód tilalma, a rabszolgaság tilalma, bizonyos büntetőjogi garanciák (például a visszaható hatály tilalma), a jog a tisztességes bírósági eljáráshoz stb.
A német Grundgesetz rendelkezései alapján bizonyos alapjogokra (az emberi méltóság, az ellenállási jog az alkotmányos rend megdöntését célzókkal szemben), illetve demokratikus alapértékekre (maga a demokratikus berendezkedés, a választások útján történő hatalom-átruházás a néptől az állami szervekre, a jogállam eszméje) vonatkozó alkotmányi rendelkezések megváltoztathatatlanok. Ez a korlátozás nem jelenti ugyan automatikusan azt, hogy a szóban forgó alapjogok a hierarchia csúcsán helyezkednének el, de annyi mindenképpen leszűrhető belőle, hogy az alkotmányozó testület kiemelt jelentőséget tulajdonított azoknak. A szólásszabadság esetében persze kifejezett alkotmányi rendelkezés nélkül is elismeri minden jogállam annak kiemelkedő fontosságát.
A magyar Alkotmánybíróság kezdeti döntéseiben igen messzire ment a szólásszabadság rangjának megítélésében, amikor a jogot az alapjogi hierarchiában közvetlenül a valóban abszolútnak, korlátozhatatlannak tekintett élethez és emberi méltósághoz való jog mögött helyezte el.
Ami azonban bizonyos, hogy a szólásszabadság – bár a legtöbb jogrendszer kiemelt értékként kezeli, és ez itt-ott némi „különleges bánásmódban” is manifesztálódik – semmiféle megfontolás alapján nem helyezhető egyik jogrendszer szerint sem az alapjogi hierarchia tetejére, megingathatatlan „trónjára”, és ezzel párhuzamosan egyik sem tekinti korlátozhatatlannak, vagy az alapjogok ütközésekor eredendően elsőbbséget élvezőnek.

(Recepció Magyarországon) A huszadik század vége felé szabaddá vált közép-kelet-európai államokban szinte egyik napról a másikra – mindenesetre meglehetősen rövid idő alatt – kellett az új körülményekhez igazítani, gyakorlatilag újraalkotni a szólásszabadság védelmi rendszerét, meghatározni annak határait. Ebben a munkában, saját alkalmazható, adaptálható hagyományok hiányában elengedhetetlen volt az új megoldások helyességének külföldi tapasztalatok általi megerősítése, az alternatívák megismerése, időnként egyenesen azok – a speciális körülményekhez igazított – átvétele. A jogösszehasonlítás tehát ebben az esetben is szükséges eszköz volt és maradt máig a hasonló problémákra adott eltérő válaszok megismerésére, de vezessen bármely eredményre – kiváltképpen a szólásszabadsághoz hasonló, különösen érzékeny kérdésekben – az egyes, mégoly tetszetős megoldások kritikátlan importja nem célravezető.
Frederick Schauer cikkében három lehetséges forrást jelöl meg a minden országban értelmezésre szoruló, tömör és szükségszerűen kibontandó alkotmányi rendelkezések – példájában éppen a szólásszabadság – lehetséges eredőjeként; az első ezek közül az Egyesült Államok jogrendszerének erőteljes befolyása más országok jogi megoldásaira. Ennek okait nem részletezi, de az esetleg adaptálható megoldások meglétén túl nyilvánvalóan van némi köze a ma megcsontosodott, az USA által uralt világrendhez, az anyagi és egyéb lehetőségekhez, illetve némi amerikai küldetéstudathoz is – utóbbi különösen erőteljesen volt érezhető a rendszerváltozásokat követően a közép-kelet-európai országokban, nem is eredménytelenül, hiszen az amerikai mintákat a szólásszabadság területén sokan ténylegesen üdvözítőnek tartják.
A második lehetséges forrás az adott állam saját jogrendjéből autopoézis útján kifejlődött fogalmi rendszer és jelentéstartalom, amely Schauer meglátása szerint egy idő után képes önjáróvá válni, ami azt a veszélyt hordozza, hogy az újabb döntések, jogszabályok „helyességét” már a fogalmi keret meglévő elemeihez való viszonyulás határozza meg, és nem a tényleges, az objektív „helyesség” mércéje. Ez a jelenség – hasonlóan az előzőhöz – Magyarországon is érzékelhető: a kritikusok gyakran róják fel például az Alkotmánybíróságnak, hogy a testület eltér a korábbi határozataiban foglalt elvektől – mintha az elsődleges cél a rendszerbéli kohézió megőrzése, és nem a „helyes” döntés megtalálása volna.
A Schauer által megjelölt harmadik forrás pedig az adott ország kulturális hagyományai és történelme, amelyek szintén képesek determinálni az alkotmányos rendelkezések tartalmát, erről a későbbiekben esik még szó.
A szólásszabadság kapcsán is igaz a megállapítás, hogy a jog jelentése, tartalma jórészt attól függ, aki éppen az értelmezést végzi. Ez a feladat többekre hárul, hiszen a jogalkotó, a jogalkalmazó és az Alkotmánybíróság egyaránt értelmezheti azon rendelkezéseket, amelyek a szólásszabadság területeit érintik. Elengedhetetlen volt annak vizsgálata, hogy hogyan, milyen módon és mértékben valósult meg a szólásszabadság körében a külföldi megoldások adaptálása a magyar viszonyokra. A rendelkezésünkre álló és alkalmazható jogi hagyomány hiánya óhatatlanul szükségessé tette a külföldi minták olykor szervetlen átvételét, de hogy kinek, honnan és milyen mértékben szabad az egyes megoldásokat átvennie, az már természetesen éles hangú viták tárgya lehet. Egy kérdésre több helyes válasz is létezhet; az igazán nehéz feladat a „helyesség” mércéjének a meghatározása.
A külföldi megoldások átvétele csak rendkívüli óvatossággal történhet. A felelősség itt nemcsak a jogalkotóé és a jogalkalmazóé, hanem a tudományé is. A szakirodalomban is gyakran előfordul – szerencsére általában különösebb tét vagy okozott kár nélkül – hogy külföldi szerzők művei, az azokból származó idézetek tévedésből eltorzítva szerepelnek, miközben a szerző éppen nyomatékosan sürgetné, illetve az átvett gondolattal támasztaná alá valamely külföldi megoldás bevezetését a magyar jogrendszerbe. Olykor klasszikus szerzőket idéznek, mondataikat a történelmi környezetből, valamint a szerző életművéből kiragadva, néha egyenesen tévesen. Csak egyetlen aprócska, egyébként meglehetősen ártatlan, de mégis jellemző példa: többen, számos alkalommal idézték – a forrás megjelölése nélkül – Voltaire „klasszikus megállapítását”: „Nem értek egyet azzal, amit mond, de halálomig védelmezni fogom azon jogát, hogy kimondja”. Csak évek múltán vált nyilvánvalóvá számomra, hogy Voltaire soha nem mondott ilyesmit, a kedvelt idézet egy róla és kortársairól szóló, 1906-ban megjelent könyvből származik.
Az Alkotmánybíróság az első perctől kezdve rendszeresen hivatkozik a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságának, illetve más európai alkotmánybíróságok, valamint – főleg az első években – az Egyesült Államok Supreme Court-jának ítélkezési gyakorlatára. Sólyom László őszinte szavai szerint ennek kezdetben nemigen volt más célja, mint hogy a magyar jogi gondolkodást láthatóan, formálisan is az „európai normákhoz” kapcsolja, demonstrálja az európai mérce belső alkalmazását, de nem jelentett tényleges segítséget az ügyek eldöntéséhez. Európaiságunk bizonygatásán túl szükséges volt a strasbourgi mérce alkalmazása ahhoz is, hogy Magyarország bekapcsolódjon a kialakuló „európai emberi jogi jogharmonizációba”, az „alkotmányjogi jus commune” kialakításába.
Ami a többek által oly gyakran emlegetett amerikai minták átvételét illeti, világos, hogy azok tekintetében még a szokásosnál is fokozottabb óvatosság indokolt. Az amerikai szólásszabadság-jog a kontinentális hagyományoktól teljes mértékben idegen, ami ugyan nem zárja ki azt, hogy némely megoldása iránymutató, vagy legalábbis gondolatébresztő lehet felénk is, de szükség esetén talán ésszerűbb először a közelben található, a magyar jogrendszerre sokkal inkább adaptálható (német, strasbourgi stb.) megoldások számbavétele.

(A szólásszabadság mibenléte – utcai szónok kontra tömegsajtó) A szólásszabadság gyakorlójának archetípusa, hosszú ideig metaforikus modellje, uralkodó paradigmája az utcai szónok (street corner speaker) és a röpiratot osztogató aktivista volt. Ennek megfelelően a szólás- és a sajtószabadság joga nem vált el élesen egymástól, a sajtó kezdetben pontosan annyi szabadságot élvezhetett, mint az, aki szomszédját győzködi politikai véleményének igazáról. Az írott sajtóra vonatkozó első sajtótörvények elfogadása lassacskán hozzájárult a két alapjog jól kivehető megkülönböztetéséhez (ld. például a sajtó-helyreigazítás, vagy a speciális sajtó-deliktumok intézményeit), de az „önálló” sajtószabadságot igazából az elektronikus médiumok megjelenése hozta el, amelyekkel összefüggésben megjelentek a tartalomszabályozás és a hozzáférés különböző eszközei (kiegyensúlyozottság, pluralizmus követelményei, közszolgálatiság stb.).
A társadalom, a technika, a meggyőzés formái, az információáramlás módozatai azonban az eltelt évszázadokban alapvetően változtak meg, így a sajtószabadság ma már nem feltétlenül azonosítható a szólásszabadság alapvető eseteivel. A sajtó elterjedése és tömegessé válása, az újabb és újabb médiumok megjelenése kikényszerítette, hogy önálló, a sajtóra vonatkozó joganyag jöjjön létre, és a sajtószabadság elváljon a szólásszabadság alapesetétől. Szólás- és sajtószabadság tehát korántsem ugyanaz, annak ellenére sem, hogy a szólásszabadság természetesen a sajtó munkatárait is megilleti, azaz számos esetben (rágalmazás, gyűlölködés stb.) elvben nincs különbségtétel, ugyanakkor a sajtóra az általános szabályokon felül még további, speciális normák is vonatkoznak.
Jerome Barron nagyhatású cikkében már a múlt század hatvanas éveiben jelezte, hogy a szólásszabadság általános elvei a sajtóban – ideértve természetesen valamennyi médiumot – már nem alkalmazhatók feltétel nélkül. A különbségtétel alapján a jog nem csupán azt határozza meg, és védi széles körben, amit mondhat a szólásszabadság jogosultja, hanem azt is, hogy hogyan, milyen eszközök igénybevételével teheti meg ezt, pontosabban: mikor és ki jogosult a sajtószabadság tényleges igénybevételére, akár tulajdonosként, akár személyiségi jogaiban a sajtó által megsértett félként, akár, mint a közönség egyik tagja, aki magának követeli a megfelelő tájékoztatást.
A különbségtétel legfontosabb alapja a sajtó közérdekű kötelezettségeinek elismerése. Kizárólag a közérdek lehet tehát az, amely a szigorúbb korlátozást megalapozza.
Ezt az alapvető elvet a jogalkotás és jogalkalmazás során gyakorlatilag evidenciaként elfogadva, a sajtószabadságra vonatkozó joganyag Európában terjedelemre is jelentős, és a sajtó működését részletes rendelkezések, tartalmi kötelezettségeket precízen előíró törvények szabályozzák. Ezzel szemben a sajtószabadság az Egyesült Államokban a szólásszabadsághoz képest gyakorlatilag marginális kérdés. Meglehetősen furcsa eredményre vezet mindez, hiszen ennek megfelelően az USA joggyakorlata, jogirodalma és tudománya még ma is a szólásszabadság „alapesetét”, az utcai szónokot tekinti az alapjog értelmezésekor kiindulópontnak, alapvető modellnek, míg a jóval nagyobb hatású, jelentőségű sajtó teljes egésze speciális korlátozó szabályok nélkül működik.
A szólás- és a sajtószabadság sokáig természetes szétválasztásának létjogosultsága érdekes módon az új, digitális technológia (amely a korábbihoz képest jóval több televízió- és rádiócsatorna indítását teszi majd lehetővé), illetve az internet (amely olcsóvá tette a nyilvánossághoz való hozzáférést) kapcsán kérdőjeleződik meg bizonyos körökben.
Egyes szerzők – nem jelentéktelen számban – úgy vélik, hogy a sajtónak az új technológiák szélesebb körű hozzáférhetősége útján ugrásszerűen megnövekedett demokratikus jellege folytán végre újfent megteremthetővé válik a szólás- és sajtószabadság bizonyos egysége. Ennek megfelelően – tehát attól függetlenül, hogy a szólásszabadságot milyen formában gyakorolták – egyazon, vagy legalábbis rendkívül hasonló szabályok alapján kell majd megítélni a sajtó- és a szóláskorlátozási lehetőségeit, a sajtó korábbi korlátait fokozatosan lebontva, annak szabadságát kizárólag az általános szólásszabadság korlátozási mértékéig megőrizve – az elektronikus sajtóban létező tartalomkorlátozás így például jelentős részben megszűnhetne.
A többség azonban ezzel szemben – Európában legalábbis – azt vallja, hogy az új technológiák elterjedése, általánossá válása ellenére is változatlanok maradnak majd a médiaszabályozás alapelvei: a közérdek figyelembe vétele és érvényesítése a szabályozásban továbbra is elengedhetetlen marad, még ha az új médiumok alaposan fel is adják majd a leckét a jogalkotóknak. Nem médiarevolúció, csak médiaevolúció zajlik. Nem változik meg egy csapásra minden, amit korábban a médiáról gondoltunk. Nem tragédia ez, hiszen a gutenbergi „forradalom” is évszázadokig tartott. Az általános, a jövőben is érvényesülésre érdemes alapértékek figyelembe vétele nélkül pedig az új médiavilág csak külcsínében lesz tetszetősebb a korábban megismertnél, a média fokozottabb demokratizmusát aligha hozhatja el.
(A szólásszabadság mibenléte – demokrácia) Az európai felfogás a kezdetektől fogva összekötötte a sajtó szabályozását és a mindenkor működőképesnek ítélt társadalmi rend megteremtésének igényét. Az európai felfogás elismeri az Állam tevőleges kötelezettségeit polgárai javának előmozdítása érdekében. Az Egyesült Államokban e szociális gondoskodást, az aktív Állam adottságként történő elfogadását értetlenül szemlélik. Azonban amikor az európai sajtószabadság-felfogás értelmében a különböző alkotmányok, nemzetközi dokumentumok, médiatörvények „plurális sajtót”, „közszolgálati médiát”, „kiegyensúlyozottságot” és egyebeket követelnek, akkor – Cass Sunstein amerikai professzor meglátása szerint – nem a régi, évtizedes vagy évszázados antidemokratikus reflexek által vezérelve cselekednek, azon ősi vágy által hajtva, hogy a médiát minden körülmények között határok közé szorítsák, hanem egyszerű aspirációkat fejeznek ki: megmutatják, hogy az adott döntéshozók milyen vízióval rendelkeznek a sajtóval kapcsolatban, és azt, hogy hol is helyezkedik el az adott társadalmi berendezkedésben a sajtó.
Melyek azok a közérdekű kötelezettségek, amelyek teljesítése a sajtószabadság gyakorlása előfeltételének tekinthetők? A magyar Alkotmánybíróság pontosan érzékelte a szóban forgó jog komplex jellegét, a számos párhuzamosan létező, figyelembe veendő érdek meglétét. Ezen érdekeket egyszerre, egymás mellett kívánta védeni, és ezt az első adandó alkalommal, a szólásszabadság „alaphatározatának” tekinthető 30/1992. (V. 26.) sz. határozatában leszögezte: „Az egyéni véleménynyilvánítási szabadság szubjektív joga mellett tehát az Alkotmány 61. §-ából következik a demokratikus közvélemény kialakulása feltételeinek és működése fenntartásának biztosítására irányuló állami kötelezettség. A szabad véleménynyilvánításhoz való jog objektív, intézményes oldala nemcsak a sajtószabadságra, oktatási szabadságra stb. vonatkozik, hanem az intézményrendszernek arra az oldalára is, amely a véleménynyilvánítási szabadságot általánosságban a többi védett érték közé illeszti. Ezért a véleménynyilvánítási szabadság alkotmányos határait úgy kell meghatároznia, hogy azok a véleményt nyilvánító személy alanyi joga mellett a közvélemény kialakulásának, illetve szabad alakításának a demokrácia szempontjából nélkülözhetetlen érdekét is figyelembe vegyék.”
Az alapjog értelmezésében tehát éppúgy megjelenik az egyéni jogosultság, mint a közösség – a közvita nyíltságán és a közvélemény szabad alakításán keresztül megnyilvánuló – érdeke, és ez a kettős megalapozás, még ha a később meghozott határozatokban kissé el is halványult, máig érvényben maradt.
Rendkívül izgalmas megfigyelni az egyén és a közösség viszonyát a szólásszabadság egyes kérdéseinek összefüggésében. Az alapvető emberi jogok, eredendő individualitásuknál fogva eleve magukban hordozzák a feszültségek forrásait, amelyek a jog gyakorlásakor – ami óhatatlanul a közösségben, a közösség előtt zajlik – szinte kivédhetetlenül törnek elő. Az egyéni jog gyakorlása és a közösség érdeke között is harmonikus egyensúlyt kell teremteni, és ez még akkor is igaz, ha akadnak ma olyan hangok, amelyek az egyén javára billentenék el ezt az egyensúlyt, tagadva a közösség érdeke alapján történő jogkorlátozás lehetőségeit. Az egyéni jogok eredendő elsőbbségére aligha épülhet koherens és működőképes társadalmi rendszer. A szólásszabadság tehát nem abszolút jog. Bár kiemelt védelme a demokratikus rend működőképességének biztosítása érdekében indokolt, időnként fejet kell hajtania egyéb érdekek (alapjogok vagy alkotmányos értékek) előtt. A szólásszabadság összefüggésében felmerült problémák tehát tovább növelik az egyén és a közösség közötti feszültség lehetséges forrásainak számát.
Nem csupán az egyén és a közösség, hanem az egyén és a hatalom viszonya is izgalmas kérdésekkel szembesíti a szólásszabadság kutatóját. Rá kellett döbbenni arra, hogy „a hatalom” kifejezés ma már nem kizárólag a korábban olyannyira rettegett Államot rejtheti, amelyet néhányan olykor szinte nosztalgikusan még ma is a szabadság egyetlen igazi, méltó ellenfelének tekintenek. Az új, felnövő hatalmak a szólásszabadság területén elsősorban a sajtó piacán jelentkeznek. Természetesen nem valamiféle megátalkodott, egymással titokban összeesküvő, állandóan rosszban sántikáló „sajtóhatalomról” van itt szó, amelynek képviselői a régi idők karikatúrái mintájára a pénzeszsákokon üldögélnek, szájukban vastag szivarral. De be kell látni, hogy a mai világ valamennyi olyan pontján, ahol üzlet, ráadásul zsíros üzlet van, az anyagi érdekek rendkívüli mértékű koncentrálódása figyelhető meg. Ezt a koncentrációt éppen az egyéni szabadság elismerése és védelme tette lehetővé. Ezek az érdekek pedig – ismét csak mindenféle „erkölcsi sértettség” nélküli a ténymegállapítás – olykor ellentétesek lehetnek a közösség vagy éppen az Állam hosszú távú érdekeivel. Új, feltörekvő hatalomkoncentrációkról van tehát szó, amelyek ugyan egyfelől segédkezhetnek például az Állam még mindig kétségtelenül meglévő potenciális elnyomó erejével szembeni ellensúly képzésében, másfelől viszont a sokszorosan ellenőrzött és kordában tartott Államhoz képest ma már jelentősebb befolyást tudnak gyakorolni az egyes ember életére, akár még alapjogaik gyakorlására is. Bibó arra figyelmeztet Az államhatalmak elválasztása egykor és most című akadémiai székfoglalójában, hogy a hatalmi ágak klasszikus hármas felosztása a XX. század derekára már idejétmúlttá vált: az újonnan létrejövő hatalomkoncentrációkkal szemben mindig újabb ellensúlyokat kell képezni. Kiemeli, hogy a kultúra és a szellemi élet területén az új hatalmak „demoralizáló hatása” különösen jelentős. És bár Bibó ezen új hatalmakat is az Állam egyes új nyúlványaiként határozza meg, aligha kétséges, hogy gondolatát ma már a magánszféra bizonyos szereplőire is kiterjeszthetjük.
A jogok mellé időnként kötelezettség is társul: igaz ez a szólás-, és különösen az abból eredő sajtószabadság esetében is. A „kötelezettség” a hohfeldiánus felfogás szerint nem a „jog” ellentéte, hanem annak elengedhetetlen kiegészítője. Az én szabadságom másra kötelezettséget ró, a másik szabadsága pedig engem is terhel. A demokratikus berendezkedés a sajtószabadság terepén például szükségessé teszi azt, hogy az állampolgárok minden releváns információhoz hozzáférhessenek, mielőtt döntést hoznak a közösség, illetve saját ügyeikben. Ez pedig elsősorban a sajtóra, illetve a sajtó szabályozásért felelős Államra terhel bizonyos kötelezettséget. Ha azonban csupán annyit fogadunk el, hogy a szólásszabadság mellé kötelezettség is párosul, illetve, hogy a demokratikus rendszer működése enélkül nem lehetséges – és ezt mindenféle jogon kívüli, erkölcsi normarend alkalmazásának mellőzésével is megtehetjük –, világos, hogy az Államot kell segítségül hívni a szabályozás megalkotásához és betartatásához. Mindez abból a fenti felismerésből fakad, hogy ma már nem az Állam az egyetlen olyan „hatalom”, amelyik az egyéni jogokat csorbítani képes: éppen az Állammal szemben fokozottan védett magánszféra termeli ki azon erős érdekérvényesítő képességgel bíró csoportokat, amelyek korlátozni tudják a jog tényleges gyakorlását, illetve az abból fakadó közérdekű kötelezettségek teljesítését. Ez a történelem furcsa fintora: az Állam, a korábbi nagy ellenség az egyetlen, amely ma a szabadság valóságos gyakorlását biztosítani tudja.
Ha másik utat választunk, az eszmei alapjai szerint a részvételen alapuló társadalmi rend – Noam Chomsky kifejezését kölcsönvéve – könnyedén színtiszta „szemlélői demokráciá”-vá [spectator democracy] alakulhat át.
Ha a szólás- és sajtószabadságtól alig egy ugrásnyira megleltük a demokrácia alapkérdéseit, akkor egy következő ugrással újabb, még tágabb érvényű, egész Európa vagy akár az emberiség jövőjét is befolyásoló stratégiai kérdésekhez juthatunk el. A gyűlölködő kifejezések korlátozása, illetve széleskörű szabadsága, és a fokozódó európai bevándorlás például érdekes és veszélyes kölcsönhatásba került egymással: az iszlámot kritizáló hangok már Európában is súlyos zavargásokat okoztak – lám, a Büntető Törvénykönyvtől így jutunk el két lépésben Európa hosszú távú jövőjére vonatkozó kérdésekig. Sajó András mindenesetre óva int attól, hogy e jelenségektől megrettenve a szólásszabadság szigorúbb korlátozása mellett döntsünk: mint mondja, ez korábbi értékeink, a szabadság iránti elkötelezettségünk feladását jelentené.
Ugyanakkor úgy sem tehetünk, mintha az észlelt jelenségek nem lennének valóban veszélyesek: az új történelmi helyzetben a szólásszabadság joga is újraértelmezendő. Félreértések elkerülése végett: ez a gondolat nyilván nem kíván sem valamiféle totalitarianizmus, sem a régi vágású cenzúra, de még az opportunizmus számára sem kiskaput nyitni, csupán az ellen szólal fel, hogy a szólásszabadságot pusztán önmagáért való értéknek tekintsük. Sajó cikkéből kitűnően számára a „Nyugat” „saját értékrendjét” elsősorban az egyéni szabadság jelenti – de emellett nem feledkezhetünk meg más, szintén elengedhetetlenül fontos értékekről, így például az emberi méltóságról, mások jogainak tiszteletben tartásáról sem. A „szabadság” önmagában állva könnyen válhat üres frázissá, kiváltképpen, ha nem tudjuk, hogy mitől és főleg mivégre kívánunk szabadok lenni.

(A szólásszabadság mibenléte – a szólásszabadság, mint kultúra) A szólásszabadság egyben a kultúra egyik megnyilvánulása is. Nem létezik egységes, univerzális fogalma, nincsenek bárhol azonosan megvonható határai, vagy olyan meghatározható feltételrendszere, amely mellett akárhol működőképes lehet. Még a jog megnevezésére szolgáló kifejezés is országonként eltérhet. Mégis, a szólásszabadság mégoly eltérő felfogásai alapján is lehetséges egymáshoz alig hasonlító, de egyaránt működőképes modelleket felállítani. Az Egyesült Államokban szinte romantikus hevület övezi az Alkotmány szólásszabadságot biztosító Első Kiegészítését. Ott az egyéni szabadság, de különösen a szólás szabadsága jelképpé nemesült: az amerikai nép szabadságszeretetének, életrevalóságának, makacsságának, öntörvényűségének, erejének, büszkeségének, függetlenségének jelképévé. Az amerikai szerzők jelentős része magától értetődőnek tekinti szólásszabadság-joguk eredendő felsőbbrendűségét, és büszke sértettséggel reagál az esetleges kritikákra (árulkodó az egyik, e kérdésről íródott tanulmány címe: „Az Egyesült Államok a világ többi része ellen” ). Európában azonban a szólásszabadság soha nem volt ilyen jelkép. De pusztán ennek alapján nem állapítható meg sem egyik, sem másik felfogás igaza.
Frederick Schauer korábban már említett megállapítása szerint a kérdésekre adott válaszok nagyban függenek az adott ország társadalmi állapotától, történelmétől, hagyományaitól, kultúrájától. Amely megoldás az egyik országban működik, máshol alkalmatlan a problémák kezelésére, és ez így természetes. Páskándi Géza az író tehetségével így vall erről: „Más felfogása van az individuum szabadságáról egy tőlünk igen távol élőnek, s egy európainak. De még Európán belül is ingadozik ez a szabadságigény. Törvény a szabadság színeváltozása.”
Mindez azt is jelenti, hogy egy kérdésre több helyes válasz is létezhet, az eltérő körülményektől függően. A kulturális állapotokon túl a szólásszabadság mindenkori helyzete még valamit pontosan jelöl: megvilágítja a döntéshozók által a társadalom egésze számára választott, bejárandó utat. Jól kivehetően jelzi ugyanis, hogy a néhány kiválasztott (a néhányszáz fős parlament vagy akár a csupán néhány tagú Alkotmánybíróság) milyen társadalom építéséhez kíván hozzájárulni a jövőben. A szólásszabadság határainak megvonásánál ennek megfelelően szükségszerűen napvilágra kerül a döntéshozó testület által meghatározott értéksorrend is. Kibújik a szög a zsákból, ki mit tekint fontosabbnak, a szabadságot, a méltóságot, az egyenlőséget, illetve, hogy ezek pontosan milyen arányú egyensúlyozását választja.
A szólásszabadság kulturális meghatározottságának elfogadása ugyanakkor egyenes úton vezet el egy másik felismeréshez: a jogi eszköztár ezúttal is csak korlátos hatású lehet, az igazán súlyos kérdések megoldásában csak némi segítség nyújtására képes, és – kétségbeesetten ráutalva az erkölcs, a konvenciók és más normarendszerek segítségére – jobbára tanácstalanul áll a felmerülő problémák jelentős része láttán.

(Az elérhetetlen délibáb – a laissez faire vége) A sajtószabadságról folytatott vitákban jól kivehetően éles választóvonal húzódik a piaci szabadság és az állami beavatkozás hívei között. A piac híveinek egy csoportja a sajtót csupán értékesítendő árunak, a profitszerzés eszközének tekinti, úgy véli, hogy a piac az önmaga számára alkotott szabályokkal a sajtó létező legjobb, leghatékonyabb működését biztosítja, a magán- és közérdeket egyszerre elégítve ki. Nem árt azonban elfelejtenünk azt sem, hogy a piaci szabadság híveinek egy része inkább csak azért bízik a piacban, mert aggódva szemlél mindenfajta állami beavatkozást, amely a sajtó működését befolyásolhatja, pontosan tisztában van a piac tökéletlenségeivel, azzal a káros hatással, amit a lecsupaszított piaci logika a sajtó szabadságára gyakorol, de még ezt az árat sem érzi túlságosan soknak az Állam távoltartásáért.
Clinton Rossiter kifejezésével élve az előbbi csoport felfogása nem más, mint „a szellemtörténet nagy vonatrablása” : a laissez faire eltökélt mai hívei a XIX. századi, korai liberalizmus érveit kissé újraértelmezve, azokat kitartóan hangoztatva, a feltétlenül védelemre érdemes alapértékeket (szabadság, individualizmus, lehetőség, fejlődés stb.) kívánják az Állammal szemben, szigorú garanciák biztonságában megtartani – a korábbiakhoz képest jóval erősebb magánszféra, az ország- és földrészhatárokon, állami szándékokon és érdekeken könnyedén felülemelkedő globális nagyvállalatok (esetünkben médiabirodalmak) védelme érdekében. Az eredendően a privátautonómia területéhez tartozó, egyszerre több alapvető emberi jogot (sajtószabadság, tulajdonjog, a vállalkozás szabadsága stb.) is a maga javára követelő sajtó működése azonban éppen a szabadság eredeti értelmének védelme érdekében korlátozandó. A sajtómonopóliumok megakadályozása, a közérdekű céllal bevezetett tartalomkorlátozások és a kultúrát megóvni próbáló intézkedések, bár kétségtelenül korlátozzák a sajtó mozgásterét, valójában nem is a szabadság „korlátai”: éppen ellenkezőleg, a magánszféra által lehetségesen eltorzított szabadságfogalom kiigazítására szolgálnak. Az állami beavatkozást, ha nem is üdvözlő, de szükségszerűen egyetlen lehetséges megoldásként elfogadó álláspontok a sajtót a nemzeti-közösségi lét alapvető intézményeként érzékelik. A sajtó e felfogás szerint jóval többre „használható”, mint más, a piacon kínált szolgáltatás: a társadalom kohézióját elősegítő, a közösség vitáinak lebonyolításában kulcsszerepet vállaló, a nemzeti és az egyetemes kultúra terjesztésének elsődleges fórumát biztosító hálózatként képes működni.
Éppen ezért azok a hangok, amelyek a sajtóra vonatkozó kötelezettségek lebontását követelik – ezúttal éppen a technikai fejlődés okozta változásokat jelölve meg indokként –, figyelmen kívül hagyják azt, hogy a mai társadalomban bizonyos közfeladatokat kizárólag a sajtó képes ellátni. A demokratikus közvita, a nemzeti és a különböző kisebbségi kultúrák védelme, valamint a társadalom tagjai közötti kohézió nem bonyolódhat le, valósulhat meg a sajtó, ráadásul a tömegekhez eljutó sajtó – tehát nem holmi alig nézett tematikus csatorna vagy marginális értelmiségi folyóirat – segítsége nélkül. Ha pedig a piac ezt magától nem biztosítja, a jogi eszközökön kívül nem marad más, ahova fordulhatnánk.

(Az elérhetetlen délibáb – megdőlt hipotézisek) Sajó András pontosan látta, hogy a már idézett 30/1992. (V. 26.) sz. – egyébiránt konkrétan a gyűlölködő kifejezések korlátozásával kapcsolatban meghozott – alkotmánybírósági határozat hipotézise mára megdőlt: nem bizonyosodott be, hogy „politikai kultúra és egészségesen reflektáló közvélemény csakis öntisztulással alakulhat ki. Aki tehát gyalázkodik, magát bélyegzi meg, s lesz a közvélemény szemében »gyalázkodó«. A gyalázkodásra bírálat kell, hogy feleljen. E folyamatba tartozik az is, hogy számolni kelljen magas kártérítésekkel. Büntetőjogi büntetésekkel azonban nem a közvéleményt és a politikai stílust kell formálni – ez paternalista hozzáállás –, hanem más jogok védelmében az elkerülhetetlenül szükséges esetekben szankcionálni.”
Az öntisztulás lehetőségével 1989 óta máig nem jutottunk sokra, a társadalom önmagától nem volt képes az erkölcsi megújulásra, a közösségi lét alapvető normáinak meghatározására és azok betartására. Miért, és kinek a hibájából, most hagyjuk. Azonban ebből egyértelműen következik, hogy a jog nem nézheti tétlenül a kialakult helyzetet. Sajó elveti ugyan az Alkotmánybíróság hipotézisét, de felállít helyébe egy másikat. Abban hisz – és ez részben egybevág az alkotmánybírák álláspontjával –, hogy csakis a bátor, őszinte, megkötésektől mentes kommunikáció vezethet el egy szabadabb, békésebb társadalomhoz: „megbántás nélkül nem lehet kommunikálni, különösen, ha azt reméljük, hogy a közlések sokfélesége közelebb visz a valósághoz. A pluralizmus azt jelenti, hogy sokféle bántó véleménynek helye lehet.” Bár igaza lenne, és ennyi valóban elegendő volna!
Azonban miközben arról vitatkozunk, hasogatjuk a jogi szőrszálakat, hogy a gyűlölködő kifejezések korlátozásának pontosan hol is legyen a határa, vagy a közéleti szereplők személyiségvédelmének mekkora legyen a terjedelme, figyelmen kívül hagyjuk a mára már sokkalta fontosabbá vált kérdéseket: nevezetesen, hogy miképpen lehet működőképessé tenni a demokráciát, miképpen lehet legalább a minimális tájékozottsághoz szükséges információkat az egyes emberhez eljuttatni, hogyan lehet az önálló kulturális jegyeket megőrizni, és legalább minimális kötőerőt teremteni a társadalom tagjai között. Sajó András professzor a szabad vita lehetőségének megteremtése ürügyén feltehetően kész lenne kiiktatni a sajtó mozgásterét korlátozó legtöbb szabályt. De ha a jog ereje nem kényszeríti rá a magyar polgárokat arra, hogy bizonyos mennyiségű közéleti jellegű információval, kulturális tartalommal elkerülhetetlenül találkozzanak, és a szabályozás lebontásának következményeként a társadalom jelentős része még a jelenleginél is passzívabban viszonyulna az egyébként az ő saját, személyes sorsát is alapvetően befolyásoló közügyekhez, feltehetjük a kérdést, hogy egyáltalán ki fog itt vitázni? Kit érdekelnek majd a közös ügyek, ha a modern média a társadalmi diskurzus befejezéséhez visz közelebb minket?

(Az elérhetetlen délibáb – az állami beavatkozás tényleges veszélyei) Amikor nem értünk valakivel egyet, akkor előszeretettel törekszünk az elhallgattatására, még akkor is, ha ez a szólásszabadság deklarált elveivel egyébként ellentétes. Ezért fordulhatott elő 2007 szeptemberében, hogy Lee Bollinger professzor – a szólásszabadság egyik élharcosa az Egyesült Államokban –, a tekintélyes Columbia egyetem elnöke az egyetem által vendégelőadónak meghívott Mahmud Ahmedinezsád iráni elnököt annak előadása előtt, mintegy felvezetésképpen meglehetősen kemény hangnemben ostorozta, előre ítélkezve a még el sem hangzott előadás tartalma felett. Ha valóban komolyan vesszük a szólásszabadságot, akkor – a rendelkezésre álló, megfelelőnek gondolt jogi keretek között – miért nem mondhatja el mindenki zavartalanul a véleményét? Ezen affér is jelzi, hogy többen úgy gondolják, az elutasítandó vélemények képviselőit (például a gyűlölködőket) nem jogi eszközökkel kell féken tartani, hanem meg kell vonni tőlük a véleményük kifejtéséhez szükséges fórumok használatának lehetőségét – vagy, miként tette azt Bollinger, legalább a helyszínen „jól helyükre kell tenni” őket.
Lehet, hogy a szólásszabadság elvei – közöttük a szélsőséges álláspontok bölcs eltűrésének parancsa – csak addig érvényesek, amíg azok következményei számunkra elfogadhatóak, amíg a kívánt status quo fennáll? Lehet, hogy mégiscsak Stanley Fish-nek van igaza, aki szerint a szabad szólás joga egyáltalán nem is létezik, mert a jog megalapozásakor szükségszerűen mindenki valamely olyan értékből indul ki, amelyet a szólásszabadságnak szolgálnia kell, ennek megfelelően pedig a védelem minden esetben csak addig fog terjedni, amíg a jog valóban ezen – előre meghatározott – értéket szolgálja? Fish szerint a szabad szólás jogának mindenki a saját, konkrét érdekei szerinti értelmezést adja, ezért a szólás sohasem lehet igazán „szabad”.
Természetesen nem csupán a magánszféra szereplői, hanem az Állam is hordoz tényleges veszélyeket a szólásszabadságra nézve. Ezek a veszélyek persze egészen más jellegűek, mint akár csak évtizedekkel ezelőtt voltak. Ma az Állam – alkotmányos garanciák által béklyóba zárva, a bíróságok ítéletei által kötelezve – jóval szerényebb mértékben képes csak a szólásszabadság közvetlen korlátozására. Ugyanakkor az időről-időre előálló szélsőséges helyzetek alkalmat adnak erre is, és ezek még a legstabilabb demokráciákban is módosíthatják a szólásszabadsággal kapcsolatban kialakult, meggyökerezett felfogást. Az Egyesült Államok által folytatott „háború a terror ellen” („war on terror”) még arrafelé is felveti a gondolatot: lehet, hogy a mindenkori társadalmi állapot függvénye a szabadság? Ahogy a muzulmán szélsőségesek megerősödésére, illetve a 2005 nyarán történt londoni metrórobbantásokra válaszul, minden korábbi aggályt félredobva rögtön megérkezett a gyűlölködés elleni angol törvény (Racial Hatred Act 2006), úgy feltehető, hogy a jövőben is történhetnek még a szólásszabadságot korlátozó lépések. De ez – mint az előzőekben megállapítottuk – nem feltétlenül baj, tekintettel arra, hogy a jogi szabályozás nem függetlenítheti magát a társadalmi valóságtól.
Sokkal súlyosabb probléma, hogy miközben a szólásszabadság kisebb-nagyobb megnyirbálását az Állam túlhatalmát és visszaéléseit jól reprezentáló súlyos tragédiaként is felfoghatjuk, figyelmen kívül hagyjuk a hosszú ideje tartó folyamatot, amely a sajtó deregulációjára irányul, és amely az Állam fokozatos kivonulását valósítja meg a sajtószabályozás területéről. Álljunk meg egy pillanatra e ponton! Az Állam ma már elsősorban nem azért „veszélyes”, mert képes szűkíteni a kimondhatóság határait, hanem azért, mert a deregulációs folyamatok következtében a mai sajtó – saját jellegzetességei, irányultsága miatt – önszántából nem kívánja/nem képes ellátni demokratikus feladatait. Az Állam kivonulása a területről szintén erőteljes beavatkozásnak minősül! Hiszen neki pontosan tudnia kell, hogy ezzel a sajtótulajdonosok és a hirdetők magánérdekei érvényesülésének enged szabad teret, ami képes jelentősen eltorzítani a szólás- és sajtószabadság valós értelmét, és megakadályozni a közérdekű feladatok végrehajtását. A deregulációs folyamat persze még javában tart, és bizonyos alapvető intézményeket az Állam egyelőre még nem hajlandó teljes egészében feladni (közszolgálatiság, kiegyensúlyozottság stb. – bár ezek jelenleg létező formáinak megnyirbálása azért hamarosan bekövetkezhet). Ugyanakkor a politikai és gazdasági elitek mindenhol készséggel asszisztálnak az Állam kivonulásához, vagy éppen erőteljesen támogatják azt, mert pillanatnyi – anyagi, hatalmi – érdekeiket kiválóan szolgálja.
Mindezek következtében, körültekintve a magyar sajtó világában, nem túlzás kijelenteni, hogy a komoly, öntudatos, igazságkereső, elfogulatlan, tényfeltáró politikai és közéleti újságírás ma csak elvétve található Magyarországon, és annak hatásfoka is kérdéses. Az összefonódás a politika és a sajtó között, a rendelkezésre álló információforrások elégtelensége, a hirdetőknek való kiszolgáltatottság, a helyes újságírói felfogás és a megfelelő felkészültség hiánya nem teszi lehetővé a sajtó tényleges feladatainak ellátását.
Egyáltalán nem megnyugtató érzékelni, hogy a jelenség nem új keletű, (egy antológia tanúsága szerint az USA sajtójának elmúlt 100 évét is végigkíséri) és nem csak minket érint. A meglehetősen alapos külföldi szakirodalom alapján az is nyilvánvalóvá válik, hogy számos olyan téma létezik, amelyet különböző okoknál fogva még Amerikában vagy Nagy-Britanniában sem igen lehet a széles nyilvánosság előtt, a tömegmédiában megvitatni.
Robert McChesney nyolc pontban gyűjti össze azokat a „mítoszokat”, amelyek a sajtószabadság érvényesülését megítélése szerint az Egyesült Államokban manapság alapvetően eltorzítják, ezek legtöbbje pedig Magyarországon is értelmezhető.
A szerző által csokorba szedett nyolc mítosz a következő:
– a média társadalmi szerepe nem túlzottan jelentős, a média csak reflektál a valóságra, de nem képes azt alakítani,
– a médiapolitika alakításával kapcsolatosan folytatott viták pontosan visszatükrözik a közvélemény elvárásait, valamint a közérdek maximális figyelembe vételével zajlanak,
– a kereskedelmi média – a piaci verseny folytán – vitán felül az elérhető legmagasabb minőséget nyújtja,
– a kereskedelmi média semleges értékrendű,
– a kereskedelmi média – a profittermelés kényszere folytán – „azt adja az embereknek, amit azok akarnak”, tehát a leghatékonyabb médiapolitikai lépés a piaci folyamatok szabadjára engedése,
– a politikai sajtó javarészt baloldali elkötelezettségű (ez a „mítosz” nyílván nem értelmezhető Magyarországon, helyette érdemes volna a „médiaegyensúly” máig le nem zárt kérdéséről beszélni),
– a technológiai sajátosságok meghatározzák a médiaszabályozás szükséges mértékét is, elegendő tehát kihasználni az új lehetőségeket, és a média hamarosan felvirágzik,
– a jelenlegi status quo semmiféle alternatívája nem jelentene előrelépést az észlelt problémák tekintetében, a ma létező minden médiavilágok legjobbika.
Ha a fenti – a könyvben a szerző által sorra megcáfolni kívánt – felvetések némelyikét el is fogadnánk igaznak, vitatkozni róluk akkor is érdemes volna. Ezekről a kiemelt fontosságú kérdésekről azonban eddig Magyarországon nem alakult ki semmiféle előremutató közéleti diskurzus, így pedig a sajtószabadságról szóló bármely eszmecsere csak a felszínt érintheti.

(Zárszó helyett) Cass Sunstein nemcsak a közérdekű kötelezettség kellő súlyú említését, hanem a felelősség eszméjét is hiányolja az egyéni jogokról folyó vitákból. Felfogása szerint a jog nem csupán lehetőség, hanem felelősség is – az e gondolat elfogadásából eredő következmények a szólásszabadság egyes területein is könnyedén azonosíthatók. A szólásszabadság hagyományos területei ma alapvetően szabadok, nem érvényesülnek szigorú jogi korlátozások. Az igazságot meg lehet írni, a közösséget lehet szolgálni, a sajtó mozgástere is meglehetősen tág, ugyanakkor semmi nem írja elő, hogy e mozgásterével a sajtó megfelelően éljen is. A jog tehát megvan, a vele járó felelősség megsértése ellenben nem szankcionált. Sőt, a „felelős sajtó” eszményét sokan úgy tekintik, mint egy, a „kezes”, az Állammal szemben szervilis, kockázatmentes, kordában tartott sajtóra alkalmazott eufemisztikus kifejezést. Holott nincsen másról szó, mint egy elérni kívánt eszményről, egy olyan sajtó víziójáról, amely bizonyos közösségi szempontok figyelembevételével működik.
Mi lehet az, ami mindezek után még reményt adhat? A történelem újfent arra tanít, hogy az olyannyira vágyott ideál (ezúttal a szólásszabadságé) teljeskörűen soha, sehol nem valósult, nem is valósulhatott meg. A szólásszabadság egy eszmény, elérhetetlen délibáb, amely, mikor közelednénk hozzá, először elveszíti körvonalait, homályossá válik, majd nyomtalanul szétfoszlik a forró nyári levegőben. Ez azonban nem jogosít fel minket arra, hogy ne tegyünk újabb és újabb elkeseredett erőfeszítéseket annak érdekében, hogy mégis csak közelebb kerüljünk hozzá.
A fejtegetések végére nem illeszthető különösebben hatásos csattanó. Újra csak ismételni tudom az általam legfontosabbnak vélt gondolatot, amely a szólásszabadság valamennyi kérdése mögött alapvető elvként húzódik meg: ez az elv pedig a szembenálló érdekek örökös egyensúlyozását várja el a szólásszabadság gyakorlójától és tartalmának meghatározójától is. A szólásszabadság nem fekete vagy fehér, nem a „liberalizmus próbaköve”, főleg nem a „jó társadalom” egyetlen alapvető kritériuma, ugyanakkor természetesen elengedhetetlenül fontos, nélkülözhetetlen alapérték. Búcsúzásképpen nagyszerűen összefoglalja mindezeket Simon Lee, a Leeds Metropolitan University professzorának szavai: „…arról akarok meggyőzni mindenkit, hogy lehetséges szenvedélyesen ragaszkodni a szólásszabadság egy korlátozott, de realisztikus elképzeléséhez. Sajnos a jelenlegi ködös viták eredményeképpen általános lett a vélekedés, hogy valaki vagy csak abszolutista szólásszabadság-fanatikus, vagy pedig a szabadság iránt érzéketlen cinikus lehet. A szólásszabadság nem a legfontosabb jog a világon. […] Nem abszolút, korlátozhatatlan jog. […] Ez nem jelenti azt, hogy a megfelelően értelmezett szólásszabadság iránti elkötelezettségünket csökkenteni kellene. Annyit jelent, hogy el kell kezdenünk elfogadni az egymással versengő érdekek közötti nehéz, időnként egyenesen tragikus döntésekkel járó választási kényszer létezését.”


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969