2013. I-VI
 

Irói fikció, mint történeti legitimáció: a Guszev-ügy
Vörös Boldizsár

1945 elején még folytak a harcok Budapesten, amikor Illés Béla író, a szovjet hadsereg magyarországi lapja, az 1945—1948 között kiadott Uj Szó főszerkesztőjeként az újság második, február 6-i számában közzétett egy írást, amely részletesen foglalkozott azzal, hogy miként támogatták az oroszok, Nagy Péter cár a Rákóczi-szabadságharcot. Az Uj Szó következő, 1945. február 10-i számában Illés ismét megjelentetett egy történelmi tárgyú cikket, Orosz tisztek Kossuth Lajosért címmel, amely Guszev százados és társai ügyét mutatta be – mégpedig úgy, hogy az ábrázolt eseményeket hitelesítendő, az író eredetinek minősített, XIX. századi iratokat idézett! Illés szerint „1936-ban a Bjelorussz Akadémia történelmi osztályának tudományos munkásai a régi, cári kormányzóság iratainak rendezése közben egy olyan aktacsomóra akadtak, amelyik nemcsak az orosz történelemírók számára bírt nagy jelentőséggel, de bizonyára érdekelni fogja a magyar történelemírókat, sőt a legszélesebb magyar rétegeket is. Az aktacsomóra ez volt ráírva: „Alexej Guszev tüzérszázados és társainak bűnügye. 1849. május—augusztus.” A cikk szerint Guszevet és 15 társát azért tartóztatták le az orosz hatóságok 1849 májusában, mert a tisztek a magyar szabadságharc leverésére küldött cári hadseregben propagandát fejtettek ki az intervenció ellen, a magyar szabadságmozgalom érdekében. Illés azt írta, hogy a tisztek pere a minszki katonai törvényszék előtt folyt le, és idézte Guszev vallomásának néhány mondatát is: „Guszev százados ezeket mondotta: „Azért harcoljunk a magyarok ellen, mert ők ellenségei a Habsburg-császárnak? Ez igazán nem ok arra, hogy orosz vért ontsunk, hisz’ az orosz népnek semmi oka barátsággal gondolni a Habsburg-császárra és minden oka megvan arra, hogy ellenségének tekintse a kis szláv népeket elnyomó Habsburgokat. […] Ha a magyar szabadságmozgalom győz, a magyaroknak a véres áldozatokkal kivívott szabadságuk védelmére szükségük lesz szláv szomszédaik barátságára. És ilyképpen a magyar ügy győzelme hozná meg azt az eredményt (a Habsburg-birodalomban élő szláv népek szabadságát), amit nekünk – így halljuk – a magyar mozgalom vérbefojtásával kell elérnünk.” Az orosz tiszt szavait Illés ekként értékelte a cikkben: Guszev „megértette, hogy egy nép csak úgy lehet szabad, ha nem nyom el más népeket és hogy egy nép szabadságmozgalmának letiprásával nem lehet szabaddá tenni más rab-népeket. Mindenesetre megértette az 1848—49-es magyar forradalom óriási jelentőségét és megértette azt, hogy az orosz népnek nem érdeke megmenteni Délkelet-Európa zsarnokait. Megértette, hogy ez csak az orosz nép elnyomójának, a cárnak érdeke.” Illés szerint a perben a 16 vádlott közül hetet halálra ítéltek, köztük Guszev századost is, a kivégzéseket pedig 1849. augusztus 16-án hajtották végre a minszki Preobrazsenszkij kaszárnya udvarán. Az író hangsúlyozta, hogy a cári hatóságok „a pert, az ítéletet és a kivégzéseket szigorú titokban tartották”, majd ezzel zárta cikkét: „Nem tudom, hogy e történelmi okmány nem esett-e áldozatául a Minszket felégető német banditáknak, de bizonyos, hogy a minszki per okmányainak kivonatos másolata megtalálható a leningrádi Hadtörténeti Múzeum irattárában.” Az író témaválasztásai, értékelései jól mutatják, hogy a két Illés-cikk – amelyek jelentőségét szerzőjük azzal is hangsúlyozta, hogy 1945 folyamán újra megjelentette azokat a Fogarasi Bélával közösen kiadott Magyar—orosz történelmi kapcsolatok című kötetben. A Guszev-történetet ismertető szövegének átdolgozott változatát pedig az Igaz Szó március 13-i számában is – fontos aktuálpolitikai célokat szolgált: a II. világháborúban vesztes Magyarországnak a korábbi évtizedekben erőteljes szovjetellenes propagandával megcélzott, a „felszabadító” szovjet hadsereg atrocitásaitól is szenvedő lakossága számára azt kellett bizonyítaniuk, hogy az oroszok már a múltban is támogatták a magyar szabadságküzdelmeket, a történelmi analógiák segítségével mintegy megalapozandó a kialakuló „szovjet—magyar baráti kapcsolatok”-at.
A kitalált, ám megalkotójuk által valós történelmi személyekként ábrázolt figurák: Guszev százados és társainak esete 1946—1948-ban ismételten helyet kapott az Uj Szó hasábjain. Hegedüs Géza 1946-ban cikket közölt egy ténylegesen élt, Rulikowski nevű tisztről, aki 1849-ben a cári intervenciós hadseregben szolgált, majd a magyar szabadságharc mellé állt, és akit ezért ki is végeztek – ugyanakkor megemlítette Guszev százados és társai esetét is. Az orosz kapitány ügyének ábrázolását Hegedüs cikkében nemcsak az hitelesíthette, hogy a szerző hivatkozott Illés Béla idézett írására, hanem a kitalált figurák történetének a valós személy sorsával rokon volta is. A párhuzamot az is erősítette, hogy a cikk a valójában lengyel származású Rulikowskit (amely tény egyébként kézikönyvekben szerepelt, így A Pallas Nagy Lexikona és a Révai Nagy Lexikona Rulikowski-szócikkében ) egy ízben, mint „a Magyar Köztársaság orosz vértanújá”-t méltatta. A Jószomszédság nagy naptára 1948-as kötetének lapjain közzétett cikkében Hegedüs ismét egymás mellé állította az „orosz Rulikovszkij”-t és Guszev kapitányt, társaival együtt. Az Uj Szó 1948. március 14-i, ünnepi számában megjelent Miért van Nagyváradon Rulikovszkij ucca című cikk pedig egyértelműen megállapítva „orosz ember”-ként ábrázolta a tisztet – e szövegnek a Guszev-ügyet bemutató írás mellett való közlése a két eset rokon jellegét, ezáltal pedig a kitaláció hitelesítését is hivatott volt erősíteni. Mindezen túlmenően Rulikowski „orosz ember”-ként (és nem csupán, a cári hadseregben való szolgálatára utalva, „orosz katona”-ként ) történő megjelenítésének: Guszev kapitány és társai mellett egy további „orosz mártír” bemutatásának a „szovjet—magyar barátság” elmélyítését is kellett szolgálnia. Ám ez utóbbi cél érdekében korántsem minden szerző ábrázolta orosz emberként Rulikowskit: a Mód Aladár, Andics Erzsébet és mások által írt, a Szikra könyvkiadónál megjelent, Forradalom és szabadságharc 1848—1849 című, tudományos jellegű, centenáriumi kötetben Kenyeres Júlia ekként fogalmazott: „voltak a szabadságharcnak orosz hősei is. A cári hadsereg tisztje, Alexej Guszjev, volt orosz követségi adjutáns, a legénységet és tiszttársait lázította fel, hogy ne harcoljanak a magyarok ellen. Hét tiszttársával együtt ezért Minszkben felakasztották. A lengyel származású Kasimir Ralicovskij, orosz tiszt vezetésével a cári hadsereg katonáinak egy csoportja átpártolt a magyarokhoz, mert nem akarták szabadságharcosok vérével bemocskolni a kezüket. Ezért egyesek életükkel, mások sokévi börtönnel fizettek.” Mindezek kapcsán ugyanakkor Kenyeres hangsúlyozta: „A mai Oroszország nem a cár, hanem az Alexej Guszjevek örökségét vette át, amikor felszabadította Magyarországot.”
A fentiekben vizsgált Új Szó-szövegeknek a Guszev-eset hitelesítését is elősegíteni hivatott eljárásaival rokon jellegű a lap 1947. március 15-i számában közzétett, E. Jepticin-cikk ábrázolásmódja. Az orosz—magyar kapcsolatok történetével foglalkozó egész oldalas szövegben, Oroszok Kossuth Lajosról címmel külön szakasz mutatta be Guszev kapitány és társai ügyét. Ebben az áttekintésben nemcsak az hitelesíthette a százados és társai ábrázolását, hogy a kitalált figurák valós történelmi személyek sorában szerepeltek, hanem a cikk szerzőjének orosz neve is, amely jelezte: az ügyben érintett „külföldi” (itt: a magyar) szerzőkön kívül a „nemzeti” (itt: a szovjet) történetírás képviselője is ténylegesen élt személyeknek tekinti a századost és társait. Már 1848—1849 centenáriumának előkészületeivel foglalkozott az Uj Szó 1947. október 26-i számában Lévai Béla cikke, amely szerint az illetékesek tervezik „Alexej Guszev orosz tüzérkapitány és társai bűnügyének széleskörű ismertetését. (A bűnügy összes iratait a minszki katonai levéltárban Janka Kupala, a híres bjelorussz költő segítségével fedezték fel.)” A költő közreműködését a Guszev-ügy dokumentumainak felfedezésénél Lévai Béla más újságcikkeiben is megemlítette: e szövegekben Janka Kupala szerepeltetése elősegíthette az orosz százados esetének hitelesítését és mivel a művész 1942-ben meghalt, nem is cáfolhatta meg ezeket az állításokat. Illés Béla A Guszev-ügy című munkája, a kapitány és társai esetének szépirodalmi feldolgozása első ízben szintén a centenáriumi előkészületek idején, 1947 őszén jelent meg; 1948—1961 közötti kiadásaiba az író olyan lábjegyzeteket illesztett, amelyek műve történelmi hitelességét voltak hivatottak jelezni.
Az Illés Béla és munkatársai által alkalmazott sokféle hitelesítési eljárásnak és a kialakuló sztálinista diktatúra legitimációs igényeinek köszönhetően, 1848—1849 centenáriumán Guszev százados és társai valós történelmi alakokként kerültek be az új rendszer panteonjába. A hivatalos propagandában sorsuk ábrázolásainak azt kellett megmutatniuk, hogy még a szabadságharcot leverő, „reakciós” cári hadseregben is voltak a „haladás”-t képviselő magyar törekvésekkel szimpatizáló, „jó” oroszok – ezzel is történelmileg megelőlegezve-legitimálva a korszak „szovjet—magyar barátságá”-t. A hivatalos, központi centenáriumi megemlékezések egyik legfőbb szervezője, Huszti Dénes a következőképpen fogalmazta ezt meg a Forum 1948. januári számának lapjain közzétett évfordulós programcikkében: „A Szovjetúnió tette lehetővé, hogy 1948-ban 1848 eszméi megvalósuljanak, továbbfejlődjenek. A centenárium orosz—magyar kapcsolatainak legszebben beszélő szimboluma pedig legyen Guszev százados és társainak önfeláldozása, akik vállalták a számkivetést, a halált, hogy ne kelljen a magyar szabadság ellen harcolniok.” A fokozatosan kialakuló új rendszer közvélemény-formálói pedig minden kétséget kizáróan valós történelmi személyekként ábrázolták Guszevet és társait: ezt jól példázza, hogy e figurák nemcsak több korabeli történettudományi szakkiadványban szerepeltek, hanem általános iskolai tankönyvekben is: 1948 és 1951 között a VIII. osztály, majd, a tananyag átszerkesztése után, 1951 és 1956 között a VII. osztály történelemtankönyvében, továbbá az V. osztály számára megjelentetett Magyar könyv 1950—1956-os kiadásaiban. A százados és társai „kivégzésének centenáriuma” alkalmából, 1949 augusztusában leplezték le emléktáblájukat Budapesten, a Nehézipari Minisztérium Sas utcai részén. A Guszev kapitány hőstettét megörökítő bronz domborművet Mikus Sándor készítette, a „mártírokat” pedig a következő felirat méltatta: „Népünk 1848—49-es szabadságharcával együttharcoló, a cári önkényuralommal szembeforduló mártirhalált halt Guszev százados és társai emlékére állitotta a Magyar Néphadsereg”. 1951 őszén, az emléktáblával összefüggésben, a Sas utca új nevet kapott: Guszev utca lett. A százados és társai történetének aktuálpolitikai legitimációs jellegű felhasználását pedig jól szemlélteti a Pajtás című ifjúsági lap 1952. február 20-i számának egyik cikke, amely a „magyar—szovjet barátság hónapja”, valamint az 1948-as magyar—szovjet együttműködési szerződés aláírásának évfordulója kapcsán foglalkozott a Guszev-esettel, rámutatva arra, hogy „A magyar—szovjet barátság azonban nem 1948-ban kezdődött. Ha fellapozzátok tankönyveiteket, megtaláljátok benne a magyar és az orosz nép barátságának régebbi szálait. 1848—49-es szabadságharcunk idején, amikor az osztrák császári ármádia nem tudta legyőzni szabadságharcunkat, a cártól kért segítséget. A cár hatalmas sereget küldött ellenünk, de ebben a seregben ott voltak a magyar nép igaz barátai, Guszev kapitány és társai, akik szót emeltek mellettünk és nem akartak ellenünk harcolni. Életüket áldozták, mert megtagadták az ellenünk való harcot, mert igaz barátai voltak a szabadságáért harcoló magyar népnek.” A két közösség kapcsolatának további mozzanataiként a cikk megemlíti az 1919-es Magyarországi Tanácsköztársaságot, Rákosi Mátyás 1940-es kiszabadítását börtönéből, az 1848—1849-es honvédzászlók visszaadását, Magyarország 1944—1945-ös szovjet „felszabadításá”-t, majd a következőképpen zárul: „A magyar—szovjet barátság már több mint egy évszázados múltra tekint vissza.
Népünk forrón szereti szövetségesét, a béke és a szabadság zászlóvivőjét, a hatalmas Szovjetuniót és annak bölcs vezetőjét, Sztálin elvtársat. Igérjük, hogy mindörökre hűségesek leszünk a magyar—szovjet barátsághoz. Hűségesen követjük a mi nagyszerű pártunkat, amelyet Sztálin elvtárs legjobb magyar tanítványa, a mi szeretett Rákosi Mátyás elvtársunk vezet.” Figyelemre méltó, hogy ez esetben a Guszev-történet már nem csupán a „szovjet—magyar barátság”-ot legitimálja, hanem azon keresztül, áttételesen a magyarországi politikai vezetést, illetve Rákosi Mátyás szerepét és tevékenységét is. Mindezeken túl, az 1940—1950-es évek fordulóján a Guszev-történet nemcsak Illés Béla A Guszev-ügyének egymást követő kiadásaiban, hanem további szerzők szépirodalmi alkotásaiban is megjelent (pl. Kovai Lőrinc: Fáklyatánc, Illyés Gyula: Két férfi), az eset ábrázolását pedig e művek közreadói, ha különféle eljárások alkalmazásával is, történelmileg hitelesnek ismerték el. Ekkorra kialakult tehát a fikció megtöbbszöröződésének sajátos folyamata: ennek során egy író által kitalált történelmi esetet, amelyet e szerző széles körben terjesztett és hitelesként fogadtatott el, ez pedig egy hivatalos jellegű, aktuálpolitikai, legitimációs méltatássorozat létrejöttét is eredményezte – mindezek nyomán, ám saját alkotói elgondolásaik szerint továbbépítve a történetet, más írók is ábrázoltak. Ugyanakkor ezen, történelmileg hitelesekként közreadott szépirodalmi művek, sajátos módon, egyfajta visszahatással, az eset egészének, így Illés Béla Guszev-ábrázolásainak történelmi hitelességét is erősítették.
A fikció e sajátos körforgását azonban már az 1940—1950-es évek fordulóján veszélyeztetni kezdték az esetre vonatkozó történészi kutatások. Ezek eredménytelen voltának, a fokozatos politikai-társadalmi változásoknak és annak is következményeként, hogy 1956 után már Illés Béla sem számított olyan mértékben támadhatatlan személynek, mint a Rákosi-korszakban, az 1960—1970-es években több ízben láttak napvilágot az eset valódiságát megkérdőjelező vagy éppen a kitalációt leleplező írások – minden bizonnyal, ezektől nem függetlenül, 1974 elején bekövetkezett haláláig, Illés is egyre kevésbé hangsúlyozta munkáiban a Guszev-eset történelmi hitelességét. Mindezek ellenére a kitalált figurák továbbra is jelen voltak a „szocialista” rendszer propagandájában. Így pl. amikor Magyarország „felszabadulás”-ának 20. évfordulója alkalmából, 1965. április 3-án ünnepi ülést tartott a magyar országgyűlés, azon felszólalt Anasztaz Ivanovics Mikojan, a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottsága elnökségének tagja, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének elnöke, és, többek között, ezeket mondta: 1848—1849-ben „a cári hadseregben is voltak forradalmár demokraták a tisztek és a katonák között, akik bátran felléptek azokkal szemben, akik véres leszámolásra küldték őket, felemelték haragos tiltakozó szavukat és megtagadták, hogy a hóhérok szerepét töltsék be. Történelmi dokumentumok tanúsítják, hogy sok tisztet és katonát ítéltek el azért, mert nem voltak hajlandók harcba indulni a magyar forradalom ellen. Nagyon örülünk, hogy magyar elvtársaink ezt tudják és értékelik. Budapesten van egy utca, amelyet Guszev kapitányról neveztek el. Guszev kapitány nyíltan kijelentette, hogy ő és bajtársai nem támogatják az orosz cárizmus lépéseit, amelyeknek célja a magyar forradalom elfojtása volt. Nyíltan kijelentették, hogy az orosz népnek nem szabad a szabadságszerető magyar nép ellen harcolnia. A fennmaradt dokumentumok tanúsága szerint Guszev kapitány önfeláldozóan beszélt erről a bíróság előtt a vizsgálat során is, és a cári hóhérok keze által pusztult el, bajtársaival együtt.” A Guszev-történetet ezúttal szovjet politikus használta fel: az eset bemutatása, a „közös forradalmi hagyományok” sorába illesztve, az 1945 utáni „szovjet—magyar barátság”-ot volt hivatott erősíteni. Ugyanakkor a vezető szovjet politikus: Mikojan fontos alkalomból elhangzott megnyilatkozásában Guszev kapitány és társai valós személyekként történt megjelenítése, méltatásuk a ténylegesen élt alakok között, az eset Illés Béla szerinti ábrázolásainak hitelesítését is elősegíthette.
Az 1980-as évek végének magyarországi történelmi-társadalmi és tudománypolitikai viszonyai között, A magyarországi hadjárat 1849. Orosz szemtanúk a magyar szabadságharcról című, az Európa könyvkiadónál megjelent, 1988-as kötet bevezetőjében Rosonczy Ildikó immár egyértelműen megfogalmazta: „Azt a tájékozatlanságot, amely a magyar szabadságharcra vonatkozó orosz forrásokkal kapcsolatban megmutatkozott, jól példázza Illés Bélának a magyar honvédseregbe átszökni akaró és ezért kivégzett Alekszej Guszev kapitányról és társairól szóló édes-bús története. Ezt annak idején történeti tényként fogadta el mind a szovjet, mind a magyar történeti szakirodalom. Hazánkban még ma is számos településnek van Guszev utcája, holott Verzsbickij szovjet történész megállapítása szerint Guszev kapitánynak sem a levéltári anyagban, sem a memoárokban, sem a magyar hadjáratot feldolgozó múlt századi szakmunkákban nincs nyoma. A cári hadseregben valóban akadt valaki – a lengyel Rulikowski, a voznyeszenszki ulánusezred zászlósa –, aki életével fizetett azért, mert átszökött a honvédseregbe. A nagyváradi temető falánál végezték ki 1849. augusztus 28-án. (Az ő emléke valóban megörökítést érdemelne.)” A Guszev-történet kitaláció voltára rámutató megnyilatkozások ellenére azonban a soha nem létezett személyek kultuszának egyes elemei érvényben maradtak a XX. század végi magyarországi rendszerváltás időszakáig: a budapesti Guszev utca nevet csak 1990-ben változtatták vissza Sas utca névre, a százados és társainak ottani emléktábláját pedig csak 1995-ben távolították el. A valóban élt Rulikowski hősiességét viszont 1997-től emléktábla méltatja a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium Báthori utcai oldalán.
Áttekintve a Guszev-eset különféle ábrázolásainak, feldolgozásainak sorozatát, nyilvánvalóvá válik, hogy az abban végrehajtott változtatások összefüggtek az 1945-tel kezdődő időszak magyar történelmének fordulataival. 1945-ben Illés a „szovjet—magyar jó kapcsolatok” kialakítása, legitimálása érdekében jelenítette meg a százados és társai figuráját – a történet e funkciója egészen az 1980-as évek végéig, a magyarországi rendszerváltásig megmaradt – és az 1940-es évek második felében, munkatársaival együtt, többféle eljárás alkalmazásával igyekezett hitelesíteni és népszerűsíteni a Guszev-ügyet. Tevékenységük nyomán, 1848—1849 centenáriumán a kapitány és társai valóban élt személyekként kerültek be a kialakuló diktatúra panteonjába. A történet hitelessége leginkább a Rákosi-korszakban volt támadhatatlan, 1956 után viszont fokozatosan nyilvánvalóvá vált az eset kitaláció volta – ekkoriban pedig már Illés Béla is egyre kevésbé hangsúlyozta a Guszev-ügy történelmi hitelességét. Ám ezen orosz katonák méltatásainak 1956 utáni története azt is jól szemlélteti, hogy bizonyos történelmi helyzetekben (kiváltképpen egy diktatúrában) a politikai propaganda igényei erősebbeknek bizonyulhatnak a tudományos igazságkeresés szempontjainál: a „szovjet—magyar barátság”-ot népszerűsítő budapesti belvárosi utcanév és az emléktábla még azokban az években is megmaradtak, amikorra már kiderült, hogy a történészek kutatásai nem igazolják Guszev százados és társai esetének valóságos voltát. E mártírok méltatásai pedig így jól illeszkednek a XX. századi (ez esetben a szó szoros értelmében) „kitalált hagyományok” sorába és érvényesek rájuk Eric Hobsbawmnak az effajta hagyományokról kialakított megállapításai: esetükben a történelem a cselekvés legitimálójaként és a csoportkohézió cementjeként használtatik fel, gyakran pedig – a történelmi személyiségek emlékművei által – a harc valódi szimbólumává válik. Még a forradalmi mozgalmak is igyekeztek alátámasztani új eszméiket és törekvéseiket a forradalom hagyományaira és a saját hőseikre, mártírjaikra történő hivatkozással – így volt hivatott történelmileg legitimálni és erősíteni a XIX. századi „Guszev-ügy” a XX. századi „szovjet—magyar barátság”-ot.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969