2013. I-VI
 

Gyorsul a víz piacosítása
Marc Laimé

A nemzetközi közösség 2008. március 20-án tizenötödször ünnepelte az ENSZ védnöksége alatt a „Víz világnapját”. Ma a világon 1,1 milliárd ember nem jut megfelelő ivóvízhez, és 2,6 milliárdnyian vannak azok, akik hiányt szenvednek az alapvető tisztálkodási feltételekben. Paradox módon, miközben e közjószág piacosításának kezdetei heves népi ellenállásba ütköztek mind az öt kontinensen, a vízpiac – 1980-as években megkezdett – világméretű liberalizálási folyamata felgyorsulni látszik.
A vízpiac „liberalizálása” eredetileg igen erősen a „francia modellből” – a magán- és a közszféra együttműködéséből (PPP) – nyert inspirációt: Makacsul tartotta magát a dogma: az állam rossz tulajdonos; a magánszféra bevonása nélkülözhetetlen, a jó kormányzás feltétele a dereguláció, decentralizáció, privatizáció szentháromságának tisztelete, a vízszolgáltatásnak költségei vannak, amelyeket a fogyasztóknak teljes egészében meg kell fizetniük.
Ilyen keretek között lenyűgöző gyorsasággal halad előre a privatizáció a Dél metropoliszaiban. A 90-es évek közepe óta azonban konfliktusok keletkeznek, amikor a magánszolgáltatók fizettetni akarnak az új fogyasztóikkal. Ez utóbbiak nem rendelkeznek a kellő fizetési kultúrával egy olyan közszolgáltatásért, amelynek költségeihez korábban jelentős mértékben hozzájárult az állam, és nem képesek az árát sem megfizetni. Mind az öt kontinensen számos konfliktus követte egymást. Az „egy másfajta globalizációért” rendezett első fórumok egyik kiemelt témája volt a víz piacosításának elutasítása.
A 2000-es évek hajnalán új szóhasználat honosodott meg: a full cost recovery (teljes költségviselés) fogalma helyébe a sustainable cost recovery (fenntartható költségviselés) lépett. Teret nyert a társadalmi és politikai mérnökség. A megbízható rendszerességgel sorra kerülő fórumokon egymást követik a nemzetközi közösség széleskörű médianyilvánosságot élvező kötelezettségvállalásai. A Milleneumi Csúcs a Fejlődésért 2000-ben New Yorkban, a Föld Fóruma 2002-ben Johannesburgban („Ég a ház, és mi a homokba dugjuk a fejünket” – jelenti ki a Francia Köztársaság elnöke, Jacques Chirac), a víz harmadik világfóruma Kyotóban 2003-ban. A Camdessus-panel 2003-ban kiadott jelentése kiemeli, hogy a 2025-ig mindenkinek hozzáférhetővé teendő vízzel kapcsolatos pénzügyi kötelezettségvállalások összege eléri a fantasztikumok sorába sorolható évi 180 milliárd dollárnyi összeget. A helyi szereplők – önkormányzatok, civil és nem kormányzati szervezetek nagyobb bevonására hív fel, az „empowerment” nevében. Ami annyit jelent, hogy reális döntési jogosítványokat kell adni a civil társadalomnak. Ezzel egyidejúleg a nemzetközi pénzügyi intézmények újabb hitelei is szerepelnek a tervekben. Új – az államon kívüli, magán vagy közösségi szereplőket növekvő mértékben bevonó, egyre inkább decentralizált intézményi keretek között alkalmazandó – szervezeti és irányítási normák is előtérbe kerülnek,
Az eredmények nem felelnek meg a várakozásoknak. A PPP–ről kiderült valódi természete, nevezetesen az, hogy olyan szolgáltatásokat nyújtó ipari ágazat, melynek az irányítása kibújik a piac értékítélete alól. Jelenleg a világ – különböző eszközökkel rendelkező – ivóvíz- és víztisztító piacának 7-8 százaléka liberalizált. A piac világtérképe jelentős heterogeneitást mutat. Az összességében véve nem fizetőképes Afrikában alig néhány – államilag kellőképpen szavatolt – magánszerződés van érvényben, Nyugat-Afrika és a Maghreb országok néhány metropoliszában. A dél-amerikai eldorádó keserű csalódást hozott a magántőkének, amely fejvesztve menekül onnan, hogy Európára koncentráljon, ahol az egyre inkább pusztuló források megtiszításának jelentős piaca van kialakulóban. A Veolia mesés összegű kínai befektetései, melyek nem egy esetben 50 évre szólnak és több tíz milliárd dolláros összegre rúgnak, a politikai környezetre vonatkozóan legalábbis feltételezésen nyugszanak. Mi lesz Kínából 2050-ben?
A jelentős bővülésen keresztülmenő piacok között találjuk az ipari szennyvízek elvezetését. A Suez-Ondeo 50 ezer ilyen típusú megbízást tartalmazó szerződésállománnyal rendelkezik. Egy másik ilyen feljövőben lévő, fényes jövő előtt álló piac a tengervíz sótalanításáé. Vagy, úgyszintén, a szennyvizek mezőgazdaságban és iparban történő újrahasznosításáé. Azután itt van az új Távol-Kelet: Kelet-Európa korábbi népi demokráciái. Potenciálisan többszázmilliós piac, ahol a lakosság életszínvonala 20 éves időtávlaton belül a mai Nyugat-Európa szintjére emelkedik. Az infrastruktúra persze régi, de legalább megvan. A csatlakozás előtti és után uniós források – csodás égi mannát jelentenek. És végül, de nem utolsósorban: a politikusi gárda főként olyan volt apparatcsikokból áll, akik szilárd eltökéltséggel engednek a legfékevesztettebb ultraliberalizmus szirénhangjainak.
Azonban, a nemzetközi közösség ismételt kötelezettségvállalásai ellenére, a fejlesztésekre odaígért pénz nem érkezik meg. Az égi áldás nem olyan bőséges, mint ahogy azt tervezték. Számos elemző – visszafelé tekintvén – az 1990-es évek végi gazdasági eufória bódultságát hibáztatja, amikor az Internet-gazdaság buborékja mintájára, a vízipar mágnásai körében is növekedési versenyfutás kezdődött. Egyes, pénzügyi válságba került országokban, mint Argentína, számos kezdeményezés katasztrofába torkollott, és mindezek következtében a nagybefektetők kivonták tőkéjüket számos, túl kockázatosnak ítélt projektből. A 2006. március 16. és 22. között Mexikóban lezajlott 4., vízről rendezett Világfórumon a „vízpiacok” liberalizálásának apologétái szakítottak a több évtizede bejáratott szólamokkal. Egyhangúlag azt hangoztatták, hogy csak a közhatalom, a közpénz az, ami képes azokra a beruházásokra, amelyekre feltétlenül szükség van ahhoz, hogy mindenkinek biztosítható legyen a megfelelő ivóvíz- és víztisztítási szolgáltatás. De ne tévedjünk: újabb kísérlet ez a magánellenőrzés fenntartására, akkor, amikor a közigazgatási szervek és az ivóvízhez való hozzáférés kiterjesztésért küzdő környezetvédő aktivisták új koalíciókat hoztak létre az új típusú PPP-k (Public-Public-Partnership), az Észak és a Dél, a Dél és a Dél közötti együttműködés továbbfejlesztése érdekében.
A meteorológiai modelleket, a csapadékot és a hidrológiai ciklust, következésképpen a felszíni vizekhez való hozzáférést, a talaj nedvességtartalmát és a föld alatti rétegek vízbázis utánpótlását befolyásoló klímaváltozás az időjáráshoz kapcsolódó természeti katasztrófák – áradások, szárazság, földcsuszamlások, orkánok és ciklonok – súlyosságának és gyakoriságának növekedéséhez vezethet. Következésképpen óriási menekülthullámokat is elindíthat. Ha a mai prognózisok beválnak, és az elkövetkező években kiszámíthatatlanná válik a klímakörnyezet, akkor a fejlett és a fejlődő országokban egyaránt veszélybe kerül a megfelelő vízhozam biztosítása, és közel 3 milliárd ember vizszükségletének kielégítése kerül veszélybe.
Kelet-Európában, Oroszország nyugati részén, Kanada középső vidékein és óriási területein, valamint Kaliforniában a folyóvizek csúcshozamát immár télen jegyzik fel, mégpedig abból következően, hogy nőtt az eső aránya a hóhoz képest, és a csapadékvizek gyorsabban elérik a folyóvizeket. A Niger, a Csád-tó környékén és a szenegáli medencében, melyek az afrikai kontinens legnagyobb vízgyűjtő területei, a felhasználható összes vízmennyiség már 40-60 százalékkal csökkent.
Ha a vízciklus radikális változásai általánossá válnak, a múltban megfigyelt tendenciák nem szolgálhatnak tovább megbízható modellekkel a vízbázisok jövőbeli alakulásának előrejelzésére. Új modellekre van szükség az árvizek és a szárazság előrejelzésére, a víztartalék nagyságának felmérésére, a vízkészlet lakossági, ipari és mezőgazdasági felhasználók közötti elosztásának újraszabályozására. Mindennek következményei igen súlyosak, főként, ha figyelembe vesszük, hogy a világ víz-infrastuktúrájába jelenleg befektetett összegek értéke eléri az 500 milliárd dollárt, és mindezt az összeget annak a ma már elavult hipotézisnek a jegyében fektették be, hogy a vízciklus a múltban észlelt viszonylag szűk határok között fog ingadozni a jövőben is.
A vízbázis kimerülésének kihívásával szemben a túlfogyasztáshoz, pazarláshoz és szennyezéshez vezető fejlődési modellek megakadályozási képességének híján nagy a kísértés egy kockázatos, új egyenlőtlenségeket szülő technológiai előre menekülésre.
A világ földterületeinek több mint egyharmada vízhiányos. A demográfiai előrejelzések alapján 2050-ben a Föld népességének közel 40 százaléka a bármifajta fejlődés gátjává váló „vízstressztől” fog szenvedni. Aminek az élelmezésbiztonság hiánya, gazdasági válságok, a környezetszennyezés fokozódása és politikai konfliktusok lesznek a következményei. Mindezen kihívások ismeretében néhány éve megjelent a vízbázis „ésszerű kezelése” kidolgozásának gondolata, mégpedig innovatív technológiai válaszok alapján.. Az egyik országból vagy kontinensről a másikra, Líbiába, Kanadába vagy Spanyolországba történő tömeges vízátszállítás, a tengervíz sótalanítása, a szennyvizek újrahasznosítása mezőgazdasági, ipari, sőt emberi fogyasztási célra éppúgy, mint új források mozgósítása a talaj alatti vízrétegek mesterséges újratáplálásán keresztül ma már a vízválságra adott válaszként kapnak erős támogatást. A sótalanítás korlátlan hozzáférési lehetőséget biztosítana a forrásokhoz. Figyelembe véve, hogy a világnépesség 40 százaléka kevesebb, mint 100 km-re lakik a tengertől, és hogy 70 milliós lakosú, pótlólagos édesvízbázissal nem rendelkező városból 42 a tenger partján fekszik, a fordított ozmózissal végzett sótalanítás a jövőben a megújuló energiaforrásokkal, mint például a szélenergiával vetélkedő megoldásként kínálkozik.
Minthogy jelentős energiaigényük van, ezeket a technológiákat jelenleg csak az Öböl emirátusaiban, Ausztráliában, Spanyolországban, Algériában, Kínában vagy az Egyesült Államokban lehet alkalmazni. Azonban máris közel 15 ezer sótalanító üzem létezik a világban, és az elkövetkező tíz évben a termelés megduplázódhat. Senki nem mérte azonban fel az új tecnológia okozta környezeti károk kockázatát: egy liter sótalanított víz kitermeléséhez egy másik liter sólét kell önteni a tengerbe, ami jelentősen károsíthatja a tengervizi élővilág egyensúlyát.
Hasonlóképpen a megállapítás, hogy jelenleg a világban 165 milliárd köbméter szennyvizet gyűjtenek be és tisztítanak meg szennyvíztisztítókban, mielőtt visszavezetnék a természetbe, indokolja a javaslatot, hogy alternatív vízforrásként hasznosítsák ezt a vizet. A csúcstechnológia fejlődésével, nevezetesen ultraszűrőket felhasználó eljárások alkalmazásával lehetségessé válna olyan tisztított víz előállítása, amelynek minősége lehetővé tenné mezőgazdasági és ipari – illetőleg a fejlett országokban egyre nagyobb vízigényű szabadidős – célokra való újrafelhasználását. Ezzel az eljárással csökkenthető lenne a természetes vízbázis közvetlen felhasználása, és többet meg lehetne abból takarítani az emberi fogyasztás céljaira.
Azok a vállalatok, amelyek ma rendelkeznek ezekkel a technológiákkal, azt álítják, hogy manapság már lehetséges ivásra teljesen alkalmas vizet előállítani szennyvízből, és hogy a növekvő keresletet ki lehetne elégíteni gyakorlatilag a szennyvíz veszteség nélküli újrafelhasználásával. Ráadásul ez a technológia olcsóbb, mint a sótalanítás. A singapouri és a namíbiai főváros lakói már ma is részben újrahasznosított vizet isznak. Ausztráliában a hatóságok kénytelenek voltak népszavazást rendezni a víz-újrahasznosító berendezések telepítéséről.
Ez a csodás technológia – úgy tűnik – nem ismer határokat. Mark Shannon, az amerikai, illinois-i víztisztításhoz használt anyagok fejlesztésére létrehozott Központ igazgatója 2008. március 18-án az alábbiakat nyilatkozta erről az AFP, francia hírügynökségnek: „Az édesvizet is fertőtleníteni kell, mert kis mennyiségben számos mérgező alkotórészt tartalmazhat. A vegyi kezelés azonban nagyon költséges problémákat vet fel.” Ama nanotechnológia által feltárt anyagok felhasználása, melyek mérete a milliméter néhány milliomod részét teszi, akárcsak az ibolyántúli sugaraké a mérgező anyagok átalakítására és megkötésére, hozzájárulna a vízkezelés hatékonyságának javításához.
Mindezen innovációk alkalmazása olyan politikai, környezetvédelmi döntéseket igényel, amelyeket széleskörű – ma még el sem indult – vitáknak kellene megelőzniük. A globális vízbázis felgyorsult pusztulása az, ami legitimálhatja a vízproblémának ezt az újfajta megközelítését. Hiszen ez a pusztulás az, amely előre vetíti a vízbázis – és a lehető leghatékonyabb felhasználását energetikai, ipari, mezőgazdasági és természetesen emberi fogyasztási célból segítő szolgáltatások – piacosításának növekvő kockázatát, Van egy új tényező, amely fokozza a rendelkezésre álló vízbázis és ennek minősége közötti feszültséget. Az „olaj utáni korra” való felkészülés jegyében, az Egyesült Államok, Európa, és számos feltörekvőben lévő ország azt a célt tűzte ki maga elé, hogy a közúti közlekedésben növeli a mezőgazdasági termékekből előállított üzemanyag felhasználásának arányát. Ez az „új gazdaság”, azzal, hogy átrajzolja a világ mezőgazdaságának térképét, felforgatja a termelés és a kereskedelmi kapcsolatok megszokott rendjét, súlyosan befolyásolja a vízkészletek eloszlását, és hozzájárul a vízbázis minőségének általános romlásához.A szükségletek új szabályozása tehát rápülhetne ama új technológiák alkalmazására, amelyek sajnos semmit nem változtatnának azokon az energetikai, mezőgazdasági, ipari és gazdasági szokásokon, amelyek az egész földkerekség vízkészletének felgyorsult pusztulását okozzák.
Hogyan is képzelhetjük, hogy az emberek milliárdjai, akik napi egy dollárnál kisebb összegből kénytelenek megélni, azonnal élvezhetik majd a tengervíz sótalanításának vagy a szennyvizek újrahasznosításának áldásait? Már ma is számos szegény országban nyíltan támogatják a palackos ivóvíz forgalmazását, és kizárólag az elitek élvezik hasznát, miközben a hátrányos helyzetű néprétegek nem jutnak hozzá az ivóvízhez.
Ennek a globális léptékű „racionális vízgazdálkodásnak” az ipari méretű kibontakozása olyan új termelési folyamatok és technológiák – nevezetesen a „”membrános” (ultra és nanoszűrés, fordított ozmózis) technika tömeges előírásán alapszik, melyeket a transznacionális nagyvállalatok megfelelő járadékát garantáló előírások és szabadalmak biztosítanak. Ezek az új termelési folyamatok és technológiák azok, amelyek a nemzetközi pénzügyi szervezetek és az Észak országainak támogatásával, a vízgazdálkodás hagyományos, a szegény országok közösségei által birtokolt és irányított hagyományos – történelmi örökségként gyakorolt – módszerei helyébe fognak lépni.

(Le Monde Diplomatique)


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969