2013. I-VI
 

A népi gondolat, mint a konzervatív modernizáció megfogalmazódása
Salamon Konrád

A népi-falukutató mozgalmat úgy érthetjük meg igazán, ha egy, az 1930-as években megjelenő új modernizációs irányzatnak tekintjük. Magyarország ugyanis az 1919-es vörös- és fehérterror küzdelme után hatalomra jutott ellenforradalmi konzervativizmus időszakában továbbra is modernizációs kényszerhelyzetben maradt. Erre azonban nem tudott érdemi reformokkal válaszolni a kormányzati politika, mert minden jelentősebb társadalmi változtatás esetén 1918-19 megismétlődésétől tartott. Az 1918 örökségét folytató polgári radikálisok és szociáldemokraták pedig továbbra sem tudtak a nemzeti kérdésre elfogadható válaszokat adni, mert a nemzeti jelszavakban az 1919-es fehérterror diktatórikus és antiszemita kilengéseit rettegték.
Az 1920-as és 30-as évek fordulójának fiatal nemzedéke tehát – nem számítva most a szélsőséges jobb- és baloldali irányzatokat – lényegében két féloldalas lehetőség között választhatott. A jobboldal, az ellenforradalmi konzervativizmus igyekezett válaszokat adni a magyarság újonnan elszenvedett nemzeti sérelmeire, határozott politikával talpra állította a kivérzett, maradék Magyarországot, ugyanakkor a demokrácia és a szociális igazságosság ügyét nem tudta a kor kívánalmainak megfelelően kezelni, nem tudott egy érdemi reformkonzervatív politikát kidolgozni. A baloldal, a radikális polgári és szociáldemokrata ellenzék ugyan továbbra is következetesen küzdött a demokráciáért és a szociális igazságosságért, de a nemzeti kérdés mellett a mezőgazdasági népesség súlyos gondjaira sem voltak hiteles válaszai, miután nem ismerte annak valódi helyzetét.
S itt meg kell állnunk egy pillanatra, mert a szótértés egyik akadályába, a fogalmak tisztázatlanságába ütköztünk. A bal-, illetve jobboldali elnevezéssel kapcsolatban nyilvánvaló, hogy e fogalmak közel száz évvel ezelőtti értelmezései idejétmúltakká váltak. Egy megkülönböztető érték-pár azonban változatlanul érvényes. Ez a radikális, illetve konzervatív felfogás közti különbség. Mindenekelőtt ezek alapján tekinthetünk valakit bal-, illetve jobboldalinak. Ma ugyan a baloldal inkább liberálisnak, illetve szocialistának nevezi magát, azonban látni kell, hogy a liberalizmus és a szociális érzékenység nemcsak a radikális baloldal, de a konzervatív jobboldal jellemzője is lehet. Gondoljunk csak a konzervatív liberális, illetve a keresztény-szociális irányzatokra. Az is előfordul viszont, hogy ezen értékek akár a baloldalról is hiányozhatnak.
Az 1930-as években induló népi-falukutató mozgalom meghatározó egyéniségeinek alapvető felismerése, hogy a magyarság gondja-baja csak úgy orvosolható, ha a politika képes lesz a nemzet, a demokrácia és a szociális igazságosság ügyének együttes képviseletére. A XX. század szörnyű tragédiái mutatják, hogy ha e három alapvető eszménynek csak egyikét is elhanyagolja a hatalmon lévő politika, úgy a másik kettő is eleve eltorzul, mint pl. a demokráciát tagadó szocializmusok.
A modernizációs vitáról szólva abból kell kiindulnunk, hogy minden olyan társadalomban, amely a modernizáció kényszere és lehetősége elé kerül, kialakul két egymással vitatkozó irányzat. Az egyik, a radikális baloldali azt vallja, hogy a gyors és sikeres korszerűsítés érdekében meg kell szabadulni minél több régi kötöttségtől és visszahúzó hagyománytól, mert csak így lehet gyökeres átalakítást végrehajtani. E felfogás magában hordja a nemzeti múlt lebecsülésének és a nemzeti gondolattal szembeni türelmetlenségnek a lehetőségét. A konzervatív jobboldali irányzat viszont abból indul ki, hogy a korszerűsítés csak akkor lehet sikeres, ha megőrzi az arra érdemes régi értékeket, figyelembe veszi a helyi sajátosságokat, és azokra építve hajtja végre a szükséges átalakítást. Itt viszont annak veszélye áll fenn, hogy a hagyománytisztelet lassíthatja, gátolhatja az érdemi változásokat, a modernizációt.
Szerencsés esetben e két irányzat vitájából születhet meg a lehető legjobb megoldás.
Az elmaradott országok modernizációjának lényege a fejlettebb térségek, országok példájának követése, tapasztalatainak, módszereinek átvétele. Ma már általában elfogadott szociológiai igazság, hogy a korszerűsítés ott igazán eredményes, ahol sikerül megvalósítani a külső minták és a belső tényezők harmonikus illeszkedését. Azaz olyan külső mintákat vesznek át, amelyeket illeszteni lehet a belső tényezőkhöz.
Ennek kapcsán – egy kis kitérővel – arra sem árt emlékeznünk, hogy történelmünk első és legsikeresebb modernizátora, Szent István Intelmeiben így fogalmazott: „Aki az elődei és atyái rendelkezéseit semmibe veszi, az az isteni törvényekkel sem törődik. (…) Nehéz lesz megtartani királyi hatalmadat ezen a vidéken, ha nem fogod utánozni az előtted uralkodó elődeidet. Hiszen melyik görög kormányozhatná a latinokat görög szokások szerint, vagy melyik latin kormányozhatná a görögöket latin szokások szerint? Semelyik.” Tehát az egyes népeket a saját törvényeik és szokásaik szerint kell kormányozni.
Magyarország újkori történetében a modernizációs viták II. Józsefig nyúlnak vissza. Ettől kezdve központi kérdés, hogy a haladásnak, a külső minták követésének ne essenek áldozatul a nemzeti eszmények és hagyományok, azaz a magyarság megmaradásának ügye. A magyar felvilágosodás legnagyobbjainak a vitáiban is ezek az ellentétek feszültek. Kármán József a városias polgári ízlés szemszögéből bírálta Dugonics András szerinte "álnépies magyarkodását". A radikális felfogás legszélsőségesebb példája azonban Kazinczy Ferenc néhány követőjének – szerencsére figyelmen kívül hagyott – javaslata, miszerint a magyar nyelv főneveit – a nyugati nyelvek mintájára – utólag el kellene látni nemekkel.
Haza és haladás szerencsétlen ellentétét a reformkor nagy nemzedékének sikerült feloldania, de a szabadságharc leverése után ismét felemás helyzet állt elő, s egy új ellentét is kialakult. 1849 után ugyanis a magyar társadalom fejlődése féloldalassá vált. Az ipar és a kereskedelem – a múlt kötöttségeitől kevésbé terhelten – szabad utat teremthetett magának. Ennek következtében a "városi Magyarország" lenyűgöző fejlődésen ment keresztül. Ugyanakkor az ország több mint felét kitevő mezőgazdasági népesség zsákutcába jutott. Mert felszabadult ugyan a jobbágyság, de a nagybirtok érintetlenül átmentette magát, ami gátat vetett a parasztság földhöz jutásának, a "vidéki Magyarország" polgárosodásának. A magyar társadalom tehát a XIX. és XX. század fordulójára kettészakadt.
A XX. század elején a polgári és szocialista erők – néhány kivételtől eltekintve – nem tudtak szót érteni a parasztsággal, nem tudtak elébe menni a földkérdés egyedül elfogadható megoldásával, a földosztással. Nagyrészt a korszerűsítésben érdekelt erők e szerencsétlen megosztottságából következett az 1918-as forradalom csődje, amelynek vezetői képtelenek voltak egy 1848-ashoz hasonló érdekegyesítést, nemzeti összefogást teremteni.
Az 1930-as évek elején megjelenő népi-falukutató mozgalom révén egyrészt a "vidéki Magyarország" akarta elfoglalni az őt megillető helyet a politikában. Másrészt az 1918-l9-ben csődöt mondott baloldali radikális modernizációs kísérlettel szemben egy új, konzervatív modernizációs irányzat fogalmazódott meg. Ennek lényege, hogy ötvözni tudták mind a bal-, mind a jobboldal időtálló értékeit. Így a baloldalról az emberi és polgári szabadságjogok érvényesülésének és a társadalmi (szociális) igazságosságnak a követelményét, a jobboldalról pedig a nemzeti eszmények és a történelmi hagyományok tiszteletének, valamint a szerves fejlődésnek a gondolatát. (Más kérdés, hogy a két világháború közti Magyarországon a népi mozgalom is baloldalinak számított.)
A baloldali radikalizmus – azaz a polgári radikálisok és szociáldemokraták –, valamint a nemzeti demokrata népiek felfogása tehát két nagy kérdéskörben hasonló volt. Azaz mindkét irányzat követelte az emberi és polgári szabadságjogokat és a társadalmi igazságosságot. Ez utóbbit akkor szocializmusnak mondták, de a népiek többsége Németh Lászlóval együtt vallotta: "szocialista vagyok, de nem marxista."
Vitájuk volt viszont a baloldallal a radikalizmus értelmezésében. Egyes kérdésekben a népiek is gyökeres társadalmi átalakulást akartak, de nem fogadták el a nemzeti hagyományokkal szembeni türelmetlen radikalizmust, amely a hazai baloldal zömét jellemezte. Velük vitatkozva fogalmazták meg nézeteiket a nemzeti radikalizmusról. (Gondoljunk csak Németh László e címeket viselő tanulmányára.) 1946 augusztusában pedig a Nemzeti Parasztpárt ún. parasztképviselői – Kovács Imre nyomán – a kérdésről a következőket írták: a parasztpárt „forradalmi párt, ha a dolgozó parasztság és a dolgozó nép érdekeiről van szó, de konzervatív a nemzeti hagyományokat illetően.”
A két modernizációs elképzelés a népinek és urbánusnak nevezett ellentét kapcsán vált ismertté a magyar társadalomban. A népi-urbánus ellentét tehát nem szerencsétlen félreértés, hanem a két modernizációs irányzat vitája. Ha félreértés lenne csupán, akkor a társadalom már rég elfeledte volna. Fél évszázad utáni megújulása is ezt bizonyítja. Mert nem véletlen, hogy amikor a szovjet hódoltság megszűntével – 1989-90-ben – Magyarország ismét a modernizáció kényszere és lehetősége elé került, e két modernizációs irányzat megtestesítői váltak a magyar politikai élet meghatározóivá.
Kezdettől szerencsétlen viszont a két irányzat elnevezése és az ezekből kiinduló tartalommagyarázatok. Ha ugyanis – lényegüknek megfelelően – az urbánusokat pl. radikális demokratáknak, a népieket pedig nemzeti demokratáknak nevezték volna, akkor már a kezdet kezdetén érthetővé válik a két irányzat közti különbség lényege.
Az eszmecserék helyetti ellenségeskedésnek tápot adó félreértések közül kettőt kell kiemelni:
1. A népi mozgalmat még a jóindulatú szemlélők is csupán egy olyan parasztmozgalomnak voltak hajlandóak elismerni, amelynek történelmi-politikai szerepe a földkérdés megoldásával véget is ér. Ugyanakkor gyakran megkérdőjelezték, vagy elégtelennek tartották e mozgalom demokratikus voltát. Holott a népiek legfontosabb célkitűzése az volt, hogy a társadalom több mint felét kitevő mezőgazdasági népesség a politikában foglalja el végre az őt megillető helyet. Ugyanis nem lehet úgy demokráciát csinálni, hogy abban nem vehet érdemben részt, saját politikai szervezeteit és programját megalkotva az ország népének több mint 50%-a. Ennek érdekében minden alkalommal a legelső helyen követelték a választójog és a szabadságjogok maradéktalan érvényesülését.
Mindezen túl a népiek írásaiban egy korszerű, demokratikus jövőkép fogalmazódott meg. Mindenekelőtt az önkormányzati demokrácia gondolata, amelyről a Márciusi Front 1937. október 3-ai makói kiáltványában ez olvasható: "Valljuk, hogy csak az alulról felépített politikai nemzet tudja képviselni a széles néprétegek érdekeit. (…) E népet érettnek és hivatottnak tartjuk arra, hogy önmagát kormányozza." Az 1938 márciusára újrafogalmazott 12 pontban pedig szorgalmazták: a "közigazgatásnak a népi önkormányzat alá való helyezését: a vármegyerendszer átalakítását városi központok körül szervezett, a falvakra és tanyákra is kiterjedő népies (sic.) helyhatóságokká…" A kérdésről Illyés Gyula is nyilatkozott: "Politikában a regionalizmus híve vagyok, a lehető legkisebb egységek függetlenségéé. Ennek köszönhetik a nemzetek is, egyének is szabadságukat." Féja Géza pedig a következőket mondta az 1943-as szárszói találkozón: "Van egy hagyományos magyar demokrácia, mely… az önkormányzat elvére épül, minden politikai gondolkodónk az önkormányzatot vallotta a magyar életforma alapelvének. De a magyar népi is, ha a történelem folyamán szabad lélegzetvételhez jutott… minden esetben az önkormányzatot választotta. A magyar szabadságeszme elsősorban az önkormányzat elvével azonosítható."
A népiek tehát az általuk megfogalmazott, és később a kommunisták által elorozott népi demokrácia alatt az önkormányzati demokráciát értették.
2. A legmakacsabb és legtragikusabb félreértés a „népi-urbánus” ellentét ún. magyar-zsidó ellentétté való torzítása volt. Ennek az látszott tápot adni, hogy a zsidó származású magyar értelmiség nagyobb arányban volt jelen a radikális demokraták, mint a népiek között. Az okok azonban nem a zsidó származásban, hanem a városiasodott életkörülményekben és kultúrában keresendők, amelyek megteremtésében a magyar zsidóság egyedülállóan nagy és jeles szerepet játszott. Ugyanakkor e zsidó származású magyar értelmiség a nemzeti jelszavak fedezete alatt zajló 1919-1920-as antiszemita kilengések óta minden olyan nemzeti mozgalmat, amelyet az ő részvétele vagy „jóváhagyása” nélkül indítottak, antiszemitának bélyegzett. Ennek következtében sok igaztalan támadást indított a népiek ellen. Jogos fenntartásainak ugyanakkor tápot adott, hogy az 1930-as években felerősödő antiszemitizmus hatására a népi mozgalom hordalékaként is megjelentek zsidóellenes írások.
Mivel napjainkra sajnos gyakorlattá vált az antiszemitizmussal való megbélyegzés, ezért meg kellene kísérelni az antiszemitizmus meghatározását is. Kiinduló pontunk az lehet, hogy egy demokráciában mindenki és minden bírálható, tehát nem antiszemitizmus az egyes zsidó megnyilatkozások, csoportok bírálata. Az antiszemitizmus a zsidók elleni gyűlöletkeltéssel, uszítással kezdődik, s folytatódik a zsidók jogegyenlőségének tagadásával. Ebben az értelemben például Jászi Oszkár, vagy Németh László zsidókat bíráló megállapításai nem tekinthetőek antiszemita megnyilatkozásoknak.
Mivel a népi-falukutató mozgalom képviselői reform-elképzeléseik megfogalmazása során a hagyományos baloldali értékek mellé beemelték a jobboldalról a nemzeti eszmények és hagyományok tiszteletének, valamint a szerves fejlődésnek a gondolatát is, ezt a polgári és szociáldemokraták több képviselője, azaz az urbánusok a demokratikus értékek elárulásának, s a nacionalizmushoz, sőt antiszemitizmushoz való közeledésnek értékelték. Nekik Kardos Pál 1934-ben így felelt Zsidó válasz című írásában: "Zsolt Béláék, Ignotusék már évek óta úgy járkálnak a magyar életben, mint a Nyugati Kultúra és Felvilágosodás Rt., mint ma az Egyesült Polgári Szabadság és Hamisítatlan Európai Humanizmus-művek kizárólagos jogú magyarországi vezérképviselői, és jaj annak, aki ezeket az árukat az ő megkerülésükkel közvetlenül nyugatról hozza be, még inkább jaj annak, aki ezeket az árukat az ő világszabadalmuk ellenére hazai műhelyben, hazai nyersanyagból meri előállítani." S írását a következőkkel zárta: "…az új magyar zsidóság, amely nem tartja magánál különb embernek a nem zsidót, amely magyarságát oly elidegeníthetetlen birtokának érzi, hogy immár szembe mer nézni a maga külön zsidó problémáival is, igenis keresi a keresztyén és zsidó magyarság együttélésének sors által föltett kérdésére a választ, és éppen Németh Lászlónak nyújt kezet."
Az urbánusok támadásai azonban folytatódtak, s Ignotus Pál 1937 májusában – a szabadságjogokat első helyen követelő Márciusi Front megalakulása után – mazochizmussal vádolta meg azokat a baloldaliakat, akik "ujjongással bocsátják rendelkezésre hasábjaikat és lelkes dicsérő képességüket minden reakciós akarnoknak, minden horogkeresztségben megfürdött szószátyárnak, ki időnként méltóztatik nagy kegyesen elismerni, hogy a zsidó is lehet tisztességes, s a proletárnak is van joga emberi életre." Néhány héttel később pedig így írt: "A falukutatás, amily dicső és történeti munkát végez különben: szemmel láthatóan nem adná egy vak lóért, ha a magyar föld kérdését vetve föl, nem volna kénytelen e föld magyar uraihoz is hozzáérni, s nemcsak egyszerűbbnek érezné, de szíve szerint valóbb is volna, ha zsidóknak eshetne neki, mint a magyar föld bitorlóinak."
Ezekre a népi-falukutató írókat rágalmazó – napjainkban is nagyon ismerős stílusú – cikkekre az ugyancsak zsidó származású Bálint György válaszolt: Igaz, egyes írók jobbról jöttek. "De hiba ez? Maradtak volna inkább odaát…? Gúnyt és támadást érdemelnek, amiért a magyar diákság mind nagyobb rétegének a szemét nyitogatják a kemény szociális igazságok és a gyökeres megoldások felé? (…) Nem tartoznak párthoz, a maguk külön útját járják - de ez a járatlan út, melyet ők törnek az ébredező lelkiismeretű magyar intellektuális ifjúság számára, egyre határozottabban kanyarodik el az eddig egyedül kötelező jobboldali úttól, és a magyar dolgozó tömegek nagy céljai felé közeledik… Ezért tartom működésüket e pillanatban politikai szempontból jelentékenyebbnek ama 'százszor különb'-ekénél, akikről egyébként eddig nem tudtam, hogy mindig olyan következetes és radikális népbarátok lettek volna."
A népi-urbánus vita idézett mozzanata is mutatja, hogy reménytelen volt a népiekről kialakított elítélő vélemény megváltoztatása. A velük szembeni elfogultságra jellemző, hogy a népiek táborában tevékenykedő Sárközi Györgyről, akit szintén a vészkorszak idején pusztítottak el, halála után 1947-ben Ignotus Pál ilyen gyalázkodó sorokat írt: Sárközi "lelkesebb sznob volt és félénkebb a hatalmi rend szólamainak lemérésében, semhogy letegyen a vágyképekről, amelyek a gettóból kiemelkedett kereskedőt fürjtollas kalap vásárlására ösztönzik." A vészkorszak tehát ha lehet még fokozta a megvetést és lebecsülést, amihez az is hozzájárult, hogy a népiek táborába tartozók közül néhányan elbuktak az emberiesség vizsgáján. A háború utáni rövid koalíciós korszak hangos vitáinak a kommunista diktatúra lezáratlanul vetett véget, így a kérdés kibeszéletlen maradt egészen a kommunizmus bukásáig, amikor is a negyven éven át saját levükben fortyogó, megsűrűsödött indulatok újra a felszínre törtek.
A népi mozgalom résztvevői számára az is egyértelmű volt, hogy a társadalmi haladás csak úgy valósítható meg, ha a politikai szabadságjogokkal együtt küzdenek a magyar nép társadalmi és gazdasági kitagadottságának felszámolásáért. A nép politikai felszabadulása ugyanis elképzelhetetlen társadalmi-gazdasági felszabadulása nélkül. Ezért követelték a nagybirtokrendszer felszámolását, a földosztást és a nagytőkén alapuló gazdasági rend megszüntetését. Ez utóbbi kapcsán figyelembe vették a munkásmozgalom által kidolgozott elképzeléseket és úgy fogalmaztak, hogy követelik a nagyipari termelésnek „a munkásság igényei szerint való átszervezését” – kijelentve: „Nem akarjuk megbontani az osztálytudatos munkásság sorait, sőt inkább keressük a velük való együtt haladás útjait. Egyetértünk társadalomkritikájukkal és együtt érzünk felszabadulási törekvésükkel, de a felszabadulást mi a magyar nép sorsközösségében és a magyar nép egészéért hisszük megvalósíthatónak. (…) Valljuk, hogy az egyének szabadságát, a termelés igazságos szervezeteit és a kultúra teljességét nem a világtársadalom légüres tere, de egy nép társadalmának eleven egysége valósíthatja csak meg.”
Az idézettekkel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy a népiek többsége az osztálytudatos munkásság alatt elsősorban a magyar szociáldemokráciát értette, amely az 1930-as években a legjobb úton haladt afelé, hogy egy korszerű reformpárttá váljon. Ugyanakkor bizonyítja a népiek nyitottságát, együttműködési készségét azokkal, akik felismerték a társadalom ellenőrzése alól kikerült nagyvagyonokban rejlő veszélyeket, s tenni akartak egy egészségesebb társadalmi szerkezet kialakításáért. Ezt fogalmazták meg a „harmadik út”, illetve a „szövetkezeti szocializmus” címszavakkal. Ez utóbbi alatt azt értették, hogy az egyes termelő egységek a benne dolgozók tulajdonába kerülnek, akik teljes felelősséggel tartoznak annak sikeres tevékenységéért. A működés részleteit viszont csak a gyakorlatban lehetett volna kimunkálni. Az elképzelés nemcsak a nagyon szűk, kiváltságos, szociálisan részben érzéketlen réteget szorította volna vissza, de megakadályozta volna a munkavállalók tömegeinek elproletarizálódását.
Ugyanakkor megfogalmazódtak a népiek szocializmussal kapcsolatos bírálatai is, mindenekelőtt a demokráciát és a múlt értékeit semmibe vevő elképzelések, valamint a riasztó szovjet példák kapcsán. Németh László szavaival: „Szocializmus kell: – erre megy a termelés, technikai világ. De ha mi még csak ezután csináljuk meg, csináljuk úgy, hogy abba Európa háromezer éves géniusza, a vállalkozó kedv se essék áldozatul a keleti kultúrák végzetének, a bürokráciának.” Azaz a szovjet szocializmus elfogadhatatlan és életképtelen.
Németh László gondolatait sok bal- és szélsőbaloldali gyanakodva olvasta. Ezért is tanulságos, hogy a kommunistákkal együttműködő Erdei Ferenc 1972-ben, a hetven éves Németh Lászlót köszöntve a következőket idézte a minőség forradalmának gondolatköréből: „Egy egészséges tervgazdaság azzal, hogy a gépies munkát, a földművelés alacsonyabb formáit kevés emberrel végezteti, a minőség-ipar és minőség-földművelés számára szabadítja fel az emberi erők javát. (…) Egy világban, ahol a gép és emberi lelemény között – így – egészséges értékviszony alakulna ki, újra felvirradna a napja a minőségnek. (…) Az emberi életben több helye volna az idillnek, s nagyobb lehetőségei a művészetnek. A lélek, melyet az utolsó száz év építkező zűrzavara elkábított, ráérne végre önmagával foglalkozni.” – „Váteszi szavak ezek” – tette hozzá Erdei, majd így folytatta: „Az 1940-es évek elején gondolta és írta ezeket Németh László, s akkor megütköztünk ezen – nem titkolom: én magam is –: ’micsoda kispolgári nyavalygás ez, hát nem érti, hogy meg kell dönteni a kapitalizmust és a társadalmi tulajdon alapján fel kell építeni a szocialista nagyüzemeket’ (…) S amikor mindez megtörtént, lényeges korrekciókra kényszerültünk. (…) Ne olyan zordonan és elutasítóan gondoljunk tehát vissza Németh László 1940-es évekbeli előreérzéseire. Ellenkezőleg: nyúljunk vissza hozzá és merítsünk belőle. Akarjuk, nem akarjuk, rászorulunk erre.”
A fentebb elmondottak alapján megállapítható, hogy a népi gondolat a társadalmi és politikai kérdésekre adott európai szellemiségű válasz volt, mely a magyar viszonyokból kiindulva kereste a lehető leghatékonyabb és legemberségesebb társadalom megteremtésének az útját. Bibó István 1970-es években írt szavaival: a népieknek "túl a magyar realitáshoz való minden más mozgalomnál nagyobb közelségükön, van egy olyan jelentőségük, amelyik túlnő a magyar viszonylatokon, az tudniillik, hogy egy olyan radikális mozgalmat testesítettek meg, amelyik egyszerre foglalta magában a teljes társadalmi felszabadulás követelményét és a szabadságjogok teljességének és intézményszerű teljességének a követelményét, egy olyan szintézist, amelyet azóta is hiába próbálnak megtalálni a világot szétszabdaló ellentétes világnézetek."
Végezetül gondolkodjunk el Bibó István egy sokat, de csak töredékesen idézett megállapításán: "Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni:" - e kijelentés közismert, a folytatás azonban kevésbé: "nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius (azaz képzelt) veszedelmektől, amelyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük."


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969