2013. I-VI
 

Erkölcsi helytállás a társadalomban - egy orvos példája
Buda Béla

A hétköznapi életben a vallási vagy a humanista erkölcs szellemében aránylag könnyű eligazodni (más kérdés, hogy a jó álláspont, a „keskeny út” néha sok lemondással jár és igen kényelmetlen). A társadalmi térben jóval nehezebb erkölcsösnek maradni. Általános szabály, amelyhez a többség legalább elvben ragaszkodik, s ami hagyományos értékekben és tanításokban testesül meg, a gyorsan változó társadalomban jóformán nem létezik. Az egyén összetett szociális szervezetekben mozog, Habermas ma már közismert kifejezéseit kölcsönözve, a „rendszer” áthatja személyes „életvilágát” is. Alkalmazkodó viselkedésétől függ, megfelelő helyet kap-e a munkamegosztás rendszerében, és szakmáját, hivatását gyakorolhatja-e ennek keretei között. Jövedelme is attól függ, mennyire igazodik a szabályokhoz, hatalomhoz, s ezáltal súlyos kötés nehezedik rá, hiszen gyermekei, házastársa, esetleg tágabb családja boldogulása is az ő szervezeti viselkedésén múlik. Az erkölcsi dilemma szembeszálló megoldási kísérlete csak „lúzerré” teszi, kinevetik, jó esetben fantasztának, gyakrabban bolondnak tartják.
Mindenkinek a szeme előtt lebegnek történelmi hősök, akik életük feláldozásával is ellene szegültek a zsarnoknak vagy a túlerőnek. A hitükért az oroszlánok elé álló keresztények, Dugonics Titusz, Jan Palach, és számos hozzájuk hasonló áldozat példáját azonban nehéz követni. Kevés ember él és cselekedhet ennyire kiélezett és paradigmatikus történelmi korszakban.
Sokak szerint az apró helytállások tudnák megfelelő morális szinten tartani a társadalmat. Ha mindenki képes lenne egészségesen altruista, toleráns, igazságos magatartásra, ha hű maradna eszméihez, ha szembe fordulna a különféle szervezeti kényszerekkel, más lenne a világ – vélekednek sokan. De itt kevés a jól kezelhető szabály, nincs morális mérce, a döntésekben mindenki magára marad, s azután ő viseli a következményeket is. A hétköznapi kultúrában inkább az elkerülő elvek terjedtek el. „Szél ellen nem lehet….”, „ne menjünk fejjel a falnak”, „ha én nem vállalom, majd vállalja más, aki rosszabbul, kíméletlenebbül, stb. csinálja”, és sok más hasonló maxima kerül elő a közbeszédben és otthon, a családtagokkal folytatott bizalmas eszmecserékben. Az eredmény legtöbbször a megalkuvás, a három majom szoborcsoportja (az egyik a szemét, a másik a fülét, a harmadik a száját fogja be) megtalálható számos hivatalban és műhelyben, de elsőként rémlik fel sok-sok ember erkölcsi képzeletvilágában is.
Komoly és nyílt társadalomlélektani dilemma tehát, meddig terjed az egyén hatóköre a társadalomban, miben áll értelmes erkölcsi helytállása, lehet-e helyes közéleti cselekvés vagy csupán abban dönthetünk, hogy egy-egy helyzetből – akár áldozatok árán is – kilépünk, bizonyos körülményeket (például szerepeket) nem fogadunk el.
E dilemmát a demokrácia sem oldja fel. Demokráciában lehet szövetkezni, szervezkedni, de ez sem kockázatmentes, főleg morális szempontból. A demokráciában megvan a szólásszabadság, de csekély a hatása. A társadalmat érintő erkölcsi döntésekben továbbra is magunkra maradunk.
A helytállás természetrajzát talán a sikeres, eredményes kísérletek példáján tanulmányozhatjuk. Nem túl sok van belőlük. Most mégis részletes, alaposan dokumentált, érdekes esettanulmányt olvashatunk, ami egy „sikersztori”: a Hévízi-tó megmentésének krónikája. Egy orvos szemszögéből megrajzolva, aki a Hévízi Kórház igazgatójaként első számú cselekvő ágense lett a történetnek.
Balogh Zoltán doktort hosszas rábeszélés után miniszteri biztosként 1987 elején küldték Hévízre, a nagy tűz után, ami elpusztította a tóba nyúló történelmi értékű faépületet. A tó ekkor már haldoklott, vízhozama csökkent, kihűlt, s már tudni lehetett, hogy a Magyar Alumíniumipari Tröszt nyugat-dunántúli vízkivételes bauxitbányászata felelős ezért az állapotért. A mélyben található bauxitlencsékhez a karsztvíz kiszivattyúzásával lehetett hozzáférni. Ez megbolygatta az egész környék hidrogeológiai rendszerét. A szakértők előre jelezték, hogy a karsztvíz szintjének további csökkenése a Hévízi-tavat a tapolcai Tavasbarlang sorsára, kiszáradásra ítéli, sőt, további csökkenés esetén elapadhatnak a budai hőforrások is.
Innen kezdődött a saga, az új miniszteri biztos minden fórumon küzdött a tóért, követelte a vízkivételes bányászat megszüntetését. Minden módon igyekeztek őt elhallgattatni.
A Tröszt szakértői szerint nem a bányászat okozta a tó bajait, hanem a tó környékének túlzott beépítése, a víz túlzott hasznosítása. Erről még riportkönyvet is iratott. Az alumíniumipar vezetője jelentős helyi és országos potentátnak számított. Állítólag szovjet tábornoki rang birtokosa is volt, nagyon messzire elért a keze. Balogh doktor ennek ellenére nyilvános vitákba bocsátkozott vele. Feldolgozott minden dokumentumot, valóságos bányaipari, vízmérnöki szakemberré képezte magát. Az összes létező fórumon protestált, elsősorban egészségügyi főnökeinél, hiszen Hévíz pusztulása elsősorban őket érinthette, több okból is. Hévíz egyszerre volt valutatermelő hely és a munkásosztály talán leggyakoribb betegségeinek, a mozgásszervi károsodásoknak különleges gyógyhelye. Balogh doktor nyíltan és merészen fordult a sajtó nyilvánosságához is. Álláspontjáról és erőfeszítéseiről hírt adtak a lapok. Néhány újságíró mellé is állt. Oknyomozó, tényfeltáró cikkekben felkeltették a közvélemény figyelmét. A küzdelem váltakozó sikerekkel zajlott. A Magyar Tudományos Akadémia figyelmeztette az illetékeseket az ökológiai veszélyekre, de nyíltan nem foglalt állást (annál inkább az akkor már akadémikus Kapolyi László, aki védte az alumínium bányászatot). Olykor azonban „terepszínű” pártvezetők is megértették a valódi helyzetet, és nem azt tették, amit vártak tőlük: és titokban vagy nyíltan a tavat próbálták védeni.
A kétkötetes visszaemlékezés első része az egymást követő beadványok, nyilatkozatok, viták, zártkörű vagy nyílt értekezletek kronológiája. Érdekfeszítően, de objektivitásra törekvő módon megírt történet, ami nem csupán levélmásolatok, dokumentumok, adatok és diagrammok sora, hanem szubjektív benyomások, anekdoták, néha párbeszédek is élvezetessé teszik a szöveget. Arányos fejezetek, árulkodó címek vezetik a történetet a végkifejlet felé. Ezeket itt nem célszerű részletezni. A könyvet ezért is érdemes elolvasni, de különösen azért, mert a dokumentarista hűséggel feltárt történet jól ábrázolja a szocializmus világhatalmi mechanizmusait, hivatali működését. Kiderül belőle, hogy a felpuhuló diktatúra idején sem volt könnyű lázadni, engedetlenkedni. Már érett a rendszerváltozás, de ez a folyamat nem érte el Hévízt. A történet fő szereplői még a tavat megmentő döntés, a bauxitbányászat leállítása idején is a régi párt- és állami vezetők voltak, de akiknek körében már nagyobb befolyással bírtak a progresszív emberek, s akik között a régi hatalmasságok már nem tudtak akkor érvényt szerezni saját pozíciójuknak. (Csehák Judit, például, már képes volt visszaverni az ipari lobbik befolyását.)
A tó megmenekülése a veszélyeket vállaló orvos személyes sikere. Balogh doktor nem ezt hangsúlyozza. A leírásban saját szerepét csak annyira helyezi előtérbe, amennyire ezt az objektivitás megköveteli. Az első kötet zárófejezete már rámutat, hogy az öröm nem lehet teljes, hiszen kormány közeli cégek a bányaipari gödröket importált szeméttel töltik fel, s az ügy fő szereplői a rendszerváltozás után is gazdasági érdekeltségek vezetői vagy politikai irányítók. A szerzőnek alkalma van elidőzni a helyzet mélyebb boncolgatásában. Rámutat, hogy a konfliktus alapmotívuma a szovjet érdekek képviselete a magyar érdekek rovására. A bauxitércre a szovjeteknek volt szükségük, s ezért mindent hajlandók voltak feláldozni. Az egész kitermelési folyamat rendkívüli költségeket emésztett fel, az ércet a Szovjetunióba szállították. Holott a kiépített elektromos vezetékhálózat lehetővé tette volna a hazai alumíniumtermelést is.
A második kötetben folytatódik az oki elemzés, immár erősen szókimondóan és az aktuálpolitikai következtetéseket is levonva. A kronologikus bemutatásban előtűnik a tó kálváriája mellett Balogh doktor személyes vesszőfutása is. A kormánybiztosi szerepet nem akarta elvállalni. Az akkori egészségügyi miniszter ismételt kérésére és a helyzetben rejlő kihívás miatt fogadta el mégis a megbízást. Később a Kórház főigazgatói tisztét is elnyerte, pályázat útján. Erre szüksége volt a további küzdelmekhez. Egy ideig egyensúlyozgatott a bonyolult személyi viszonyok között a kórházi vezetésben, a rendszerváltás után azonban az intrikák kereszttüzében találta magát. Méltatlan zaklatások és vádaskodások után sem tudták személyét kikezdeni, az új kormányzat egészségügyi tárcája végül is felmondott neki (lemondásra kényszerítették). Ekkor már negatívan ítélték meg, hogy korábban az MSZMP tagja volt, holott – mint a szerző írja – pártonkívüliként semmi esélye se lett volna, hogy a harcot a tóért végigvigye, mert igen könnyen félreállíthatták volna.
A második kötet a nagy esemény utólagos feldolgozásának tanúsága. A szerző leveleket intézett korábbi szereplőkhöz, irattárakban betekintett a régi dokumentumokba, s nyilvános szereplései során több olyan embert is magához vonzott, akik szakemberként bizalmas részleteket is ismertek. Korábban is számos levelet és személyes bátorítást kapott. Ezek egy részét az első kötetben közre is adja. Most kiderült, hogy a nyirádi bauxitbánya nem egyszerűen alumíniumércet adott. Ennek az ércnek különösen magas volt a titán-tartalma. Ennek az ércnek az ára és hadiipari jelentősége miatt kellett az erőltetett és nyilvánvalóan természetkárosító bányaművelés, a drága kiszállítás. Az ország egykori vezetői eladták a hatalmas ércvagyont, s a szovjet érdekek miatt nem törődtek az értékes karsztvíz elpocsékolásával sem. A szerző számításai szerint a titánérc akkori világpiaci ára alapján megállapítható, hogy Magyarország mintegy 40 milliárd dollárnyi értéket ajándékozott a Szovjetuniónak. Annyit, amennyit az ország kölcsönökben volt kénytelen felvenni, s amit a kommunista vezetők szemrehányása szerint „felélt”, amennyit az életszínvonal fenntartására költöttek. A szovjet érdek követelte meg a rablógazdálkodásos kitermelést. Lett volna környezetkímélőbb módszer, és akadt magyar tudós, aki a titán gazdaságos kitermelésére is kitalált egy módszert. Ezt az embert azonban félreállították, laboratóriumát ismeretlen helyre, valószínűleg a Szovjetunióba szállították. Az első kötetben a közvetlen szereplőket nevesíti a szerző. Elsősorban Kapolyi Lászlót állítja negatív megvilágításba, aki még mindig védi a régi álláspontokat, és vitázik a szerzővel (a leírások szerint mintegy fölényhelyzetből, ő kap szót, a szerző viszont nem mondhatja el az ellenérveit). A második kötetben a régi felelősök, az alumínium-egyezményt megkötő Apró Antal és mások szerepelnek negatív hősként, s megjelenik utódaik és a ma is aktív társaik felelőssége a globalizáció, a nemzetközi tőke ugyancsak elvtelen kiszolgálása miatt.
Nagyobb időtávban feszül az élettörténeti témavezetés. A szerző beszámol arról, hogy 1956-ban a pécsi egyetemen diákként részt vett a forradalmi megmozdulásokban. Néhányan a Mecsekbe is kivonultak, hogy ha kell, harcoljanak a szovjetek ellen. Többen közülük később disszidáltak. A Balogh doktor szerencséjére a dolog nem került nyilvánosságra, különben aligha ússza meg az esetleg legsúlyosabb büntetést, hiszen – úgymond – a kis csapat fegyveres ellenforradalmárokból állt. Kiderült, hogy a szerző családjában hagyomány a polgári bátorság. A család kiállt az üldözöttek mellett, s Balogh doktor is megőrizte a plebejus tisztesség hagyományát. Munkáját is az elkötelezettség jellemezte.
A második kötetben lélektanilag érdekes részletek olvashatók arról, hogy a korábbi személyközi egyensúlyok a Hévízi Kórházban hogyan bomlottak fel vagy alakultak át az új lehetőségek hatására. Lehetett az új pártokhoz csatlakozni és ezen a módon új támogatókra találni a régióban vagy akár a nagypolitikában. Kialakultak az új érdekviszonyok. A szerző őszintén, hitelesen írja le, hogyan fordultak ellene olyan emberek is, akiket ő korábban védelmébe vett vagy akiknek tiszta lapot adott.
A két kötetnyi írás magával ragadó, felkavaró olvasmány. A szerző jól ír. Van dramaturgiai érzéke, hitelessége átsüt a fogalmazáson és a stíluson is. A szövegből igen sok tanulság vonható le. Különösen azok számára, akik ezt a kort maguk is átélték.
Álljon itt néhány a recenzens saját tanulságaiból!
A Hévízi-tóért szerencsés időszakban indult meg a harc. Ha néhány – vagy akár csak egy – évvel korábban kerül Balogh doktor Hévízre, aligha lehetett volna sikeres. Ha még korábban kezdődik meg a küzdelem, „kicsinálták” volna. Ez akkoriban állásvesztés, koholt fegyelmi ügyek, vagy „betartások” formájában történik (akadtak értelmiségiek, akiket havonta hívtak be váratlanul katonának táborokba, továbbképzésekre, nem törődve családjukkal, munkájukkal). Még korábbi időszakban jött volna érte egy fekete autó. Balogh doktor már a Gorbacsov korszakban kezdett tiltakozó akciókba. Bár még a régi hatalmi mechanizmusok működtek, s a polgári kezdeményezéseket is nehéz volt beindítani (aránylag későn alakult meg a helyi civilek egyesülete a Hévízi tó védelmében). A politikai elit csúcsain már tudták, hogy itt változások várhatók. A hazai környezet károsítása elleni tiltakozás az ellenzékiség olyanfajta terepe lett, mint korábban a templomba járás, vagy a nagymarosi gát ügye – amelyekben már megnyilvánult ezeknek a törekvéseknek a politikai hatása.
A sajtó is kezdett kritikusan viszonyulni (emlékezzünk, minden pártkongresszuson és hasonló eseményeken akadtak felszólalók, akik kifogásolták, hogy „nem tartják kézben a sajtót”, és az aktuális illetékes elvtársak már zavartan magyarázták, hogy a sajtó önálló, nem lehet politikai eszközökkel korlátozni). Az egész történetben így kulcsszereplőként tűnik fel két bátor újságíró. Az egyik a Magyar Nemzetben emelte fel a szavát az ügy mellett és törte meg az elhallgatás ill. a ködösítés taktikai szokását, a másik a Népszabadságban mintegy „kegyelemdöfést” adott nyílt, tényfeltáró írásával a bauxitbányászat védelmének. Korábban egy telefon (főképp, ha K-vonal) megállíthatta volna az újságírót. A tó védelmezőit is igyekeztek eltéríteni, de ez már nem sikerült.
Az eddigi tanulságok a kedvező politikai „klímára” vonatkoznak, de tanulságos Balogh doktor harcmodora is. Szakértőket keresett és hallgatott meg, de beleásta magát a szakterületbe, s ezért támadhatatlan felkészültséggel tiltakozott és riposztozott. Így az elfogultság vádjával nem lehetett félreállítani. Mindenre reagált, reflektált, nem hagyott ki egyetlen alkalmat sem. Az ilyenfajta küzdelemben lényeges a pontosság, az aktivitás, a készenlét. Kereste a média – akkor még főleg az írott sajtó – támogatását, de ezt nem manipulatív módon tette. Hitelessége és elkötelezettsége miatt a megfelelő újságírók találták meg és kezdték el önként támogatni. Balogh doktor a vitákban nem politizált. Tárgyilagos maradt, elfogadta a hatalmi rendet, belátással kezelte egészségügyi vezetőinek időnkénti elgyávulását, visszahőkölését. Inkább igyekezett újra és újra meggyőzni őket, érveket adott nekik. Az ellenfeleket nem becsülte le, s azok bármennyire inkorrekten, rágalmazón viselkedtek, ő megmaradt a kultúrált hangnemnél, kitartott a tavat érintő lényeges problémáknál. Valószínű, hogy sokak szimpátiáját éppen ezzel nyerte el. Csak azt lehetett ráfogni, hogy merev, fafejű, erőszakos, de igazán dehonesztáló jelzővel nem illethették. Végezte a dolgát, védte a „tavát”, a kórház és a betegek ügyét képviselte.
Ezer szerencse, hogy a második kötetben feltárt körülményeket 1990 előtt nem keverte a küzdelembe, mert ez nagyon sebezhetővé tette volna. A vele szimpatizáló olvasó így is felszisszen a második kötet némelyik részleténél, ugyanis megérzi, hogy a hazaárulók elleni haragjában és a nemzeti érdek felmagasztalásában kitárulkozó szerző kiteszi magát a média könnyű támadásának. Hiszen nem kunszt leütni a magas labdát. A szerző most – úgymond a szélsőjobb felé tolódik, rágalmaz, összeesküvési elméleteket terjeszt…. Adódott is kellemetlensége, mert belement valamiféle találgatásba, hogy ki lehetett a Hévízi Kórház „III/III-asa”. Emiatt beperelték, az ellenfél ügyvédje a pecsétjén hordozta, hogy az SZDSZ jogi képviselője. A szerző leírása szerint jó ismerősei már ekkor figyelmeztették, hogy ne számítson rá, hogy ebből az ügyből „jól jön ki” (az ominózus levél facsimilében szerepel a kötet dokumentumai között). Balogh doktor tehát most úgy állítható be, mint ha aktuálpolitikai érdekből festené át a múltat, tehát olyan „ideologikus” vádakkal illethető, mint amilyeneket a szocializmusban a hatalom használt a saját jó ügyeiben. Félő, nem védett egyébként sem a megbírált személyeket illetően, akadnak, akik majd becsületsértéssel, rágalmazással vádolhatják.
A vele rokonszenvezők és a támogatók egy része így is névtelen maradt. Az emberek ma is félnek. Talán az sem véletlen, hogy a kilencvenes évek elején Hévízről elűzött szerző csak az új évezredben, jó tizenkét évvel a tó körül betöltött szerepének elveszítése után vállalkozott e sajátos emlékirat közzétételére. Ki tudja, nem kötötte-e őt is a „fortélyos félelem”, nem kellett-e megvárnia, míg saját gyermekeit sínre tette (nem ismerem Balogh doktor életkörülményeit), és míg maga is végleg nyugalomba nem vonult. Ezek után már nehezebb kellemetlenkedni neki.
A sokféle – történeti, visszapillantó tanulság mellett a két kötetből levonhatók előremutató konklúziók is. Nem lehetetlen erkölcsileg helytállni és küzdeni az igazunkért. Mindenkinek lehet egy „tava”, amit meg kell védeni. Sikernek akkor van esélye, ha az ügy igaz, ha a köz érdekét szolgálja, és ha álláspontunk a többség véleményével azonos (még ha nem mer mindenki nyíltan és hangosan kiállni mellette). Maradjunk tárgyilagosak, legyünk pontosak és szakszerűek (igenis tanuljunk bele a kérdés lényegébe, mint Balogh doktor tette, hiszen így lehet elkerülni, hogy esetleg rosszul hangsúlyozzuk a tényeket, adatokat vagy pontatlanul fejezzük ki magunkat). Az ügyet szívósan kell vinni, a catói „redundancia” (a ceterum censeo…) igen elgondolkodtató lehet a jóindulatú kívülállók számára. Keressünk szövetségeseket, de ne „szervezzük” őket. Adjunk alkalmat a „természetes szelekcióra”, választódjon ki a bátor, elkötelezett sajtómunkás. Használjuk erőforrásnak saját szervezeti hátterünket, még ha kényelmetlenné is váltunk immár feletteseink számára. A szervezet egyfajta természetes védelmi vonal lehet. Bírni kell a „rázást” is. Komoly ügyben könnyű sikerre számítani dőreség. Inkább a kedvezőtlen „szcenáriókra” készüljünk fel, számítsunk a vereségre. Ilyenkor McMurphy sovány vigasza érvényes (Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére…tragikus indián hőse szerint): „De legalább megpróbáltam…”
Lehet, hogy a „tó” ügye a sors kiváltsága, ami nem adatott meg mindenkinek, hiszen legtöbbünk olyan, mint Gulliver a törpék országában. Ezer apró kötelék köt gúzsba, gondjaink és közéleti dilemmáinkat is nehéz megfogalmazni, hát még tenni értük. A szervezetek ereje nagy, éppen ebben rejlik közhatalmi hatékonyságuk is. A legtöbb ember életében nincs tere a morális tartásnak, nincs helyi értéke, nincs szubsztrátuma. Minden csak ágálásnak tűnik, melynek hallatán csak felnevet a Disznófejű Nagyúr…
Nem tudom, hogy is van ez, de a fenti mű arra serkent, hogy ezt elvi, társadalomtudományi módon igyekezzem elemezni. Talán mások is ezt teszik majd. Ha lesz alkalmuk találkozni a könyvvel. Mert a két kötet csekély visszhangot keltett. Nagyobb példányszámú lapban vagy nézett televíziós csatornán illetve frekventált időszakban nem volt alkalmam reflexiókat hallani róla. A ReumaInfo c. orvosi-kulturális folyóiratban készített Balogh doktorral interjút egy kortárs és barát, ugyancsak reumatológus kolléga, Németh Endre. Ő Balogh Zoltán emberi portréját szerette volna megrajzolni életútján keresztül. Kár, hogy az említett tanulmány egy kereskedelmi forgalomba nem kerülő, orvosok között terjesztett folyóirat keretei között marad. Németh Endre egy Németh Lászlótól vett mottóval indít, amit érdemes e helyen idézni:
„Az ember élete elsősorban erkölcsi harc. A világ erői körülfogják, szorongatják, s ő vagy kiszolgáltatja magát, vagy rájuk kényszeríti a természetébe írt magasabb megbizatást; életéből szerepet, természetéből jellemet formál. Az erkölcs az az alakító erő, mellyel körülményeink uraivá válunk, s egy ember általában annyit ér, amekkora erkölcsének alakító ereje.” (Németh László: Proust világa. TANÚ II.)

(Balogh Zoltán: A Hévízi-tó kálváriája egy orvos szemével I. Küzdelem a megmaradásért, 2006, második javított kiadás, Kairosz Kiadó, Budapest, 211 oldal, ára: 2800 Ft.
uő: A Hévízi-tó kálváriája egy orvos szemével II. Csendes ötvenhatosok, 2007. Kairosz Kiadó, Budapest, 187 oldal + 33 melléklet, ára: 3200 Ft.)


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969