2013. I-VI
 

A neoliberalizmus és a dzsungel törvényei (3. rész: Autoritás és személyiség)
Menyhay Imre

(A lelkiélet struktúrája) A lelki élet struktúrájának és szisztémájának felvázolása Freud elévülhetetlen érdeme.
Struktúrán egy stabil szerkezetet – a lelki élettel kapcsolatban az agyrétegek egymásra épülésének megfelelően inkább egy stabil építményt – értünk, amelynek építőelemeit az agy egységére való tekintettel aligha lehet fizikai elhatárolással szigorúan elválasztani egymástól. A Freud által felállított struktúra tehát az agy funkciójának komplexitásán belüli pszichodinamikus folyamatok alkotóelemeire vonatkozik.
Ha a szerkezet működésbe lép – funkcionál, feladatát ellátja –, azaz rendeltetése szerint működik, és működése nem rapszodikus, hanem szabályos, ha a folyamatok rendszeresen ismétlődnek, akkor szisztémával állunk szemben. A lelkiélet strukturált és van szisztémája.
Freud a lelkiélet struktúrájának három elemét különböztette meg:
Es = ősi, elementáris, animális, életfenntartó hajtóerők,
Ich = Én ≈ Ego ≈ az Es-ből kifejlődött Én tudatos része,
Über-Ich = felettes Én ≈ Super-ego ≈ lelkiismeret ≈ az Es-ből kifejlődött Én nem tudatos része.
Az agy oszthatatlan egységére való tekintettel a lelkiélet szerkezete nem azt jelenti, hogy a szerkezeti elemek egymástól világosan elhatárolható helyet foglalnak el. Csupán azt, hogy az agy ősi rétegei primitívebb, az újabb rétegek pedig magasabb szintű funkciókra képesek. Az Es az ősi rétegeket képviseli, az Ego és a Super-ego az evolúció későbbi eredménye. A lelkiélet szerkezeti bemutatása olyan modell, amely lehetővé teszi a lelkiélet elemzését és megértését. Freud hangsúlyozta, hogy az Én forrását tekintve az Es része, abból fejlődik ki, és abban gyökeredzik, sőt összefolyik azzal (az evolúciós folyamat során képződött agyrétegeződésekben). (FREUD XIII. 251–252.) Ez elvben a felettes Énre is vonatkozik. A felettes Én tartalma a szociokulturális értéktételezéseket, az öröklött tipikus emberi erkölcsi érzéket és az egyéni erkölcsi beállítódásokat foglalja magában − tehát kultúrától függő és változtatható − de maga az instancia, a felettes Én kerete adottság, amit a jelenlegi fejlődési szinten kiiktatni nem lehet. A lelkiismeret kerete, kiiktathatatlansága egy „pszichikus hatóság”, amelyet valamilyen tartalommal ki kell tölteni, még akkor is, ha valakinek azért van lelkiismeret furdalása, mert nem tud ügyesen lopni. Ez akkor fordulhat elő, ha az egyed olyan szociális dimenzióban él, amelyben a lopásban való jártasságot erkölcsi értéknek tartják.
A felettes Én kerete is az Es-ből alakult ki, mert az Es az a közös nevező, ami az E0-ból való formakitörés organikus szintű alapját képezi és a formában az E0 törekvéseit tükrözi. A felettes Én követelései nem tudatosak, összefolynak az Es-szel. (FREUD XV. 85.) Nézzük meg ezeket a kérdéseket közelebbről.

(Az Es és az istenség) A forma az űr kimeríthetetlen vákuumenergiájából, a kozmológiai állandóból jött létre, amit Einsteint A-val jelölt. Elemzésünk tudományos háttere a relativitáselméleten és a kvantumfizika ismeretein nyugszik, hiszen kiinduló pontja az Einstein által kozmológiai állandónak nevezett ősenergia, amit E0 szimbólummal jelöltünk. A relativitáselmélet első konzekvenciája az atombomba volt, amelynek lényege az atomhasadás, amely során a „formába szorult” energia felszabadul. A fordított folyamathoz rendkívül sok energia kell, még akkor is, ha nem atomot, hanem csupán ennek részecskéit kívánjuk létrehoz ni. Nos, az energia formafelvétele sem ismeretlen a tudomány számára. Stanfordi kutatóknak sikerült az atomhasadás ellentétét, az energia „materializálását” megvalósítani: lézersugarat ütköztettek gammasugárral. Az ütközés pontján pozitív töltésű pozitron és negatív töltésű elektron keletkezett. A kutatók megdöbbenéssel tapasztalták, hogy az elektron hol megjelenik, hol eltűnik. A hol megjelenik azt jelenti, hogy az E0 formát vesz fel, az eltűnés pedig azt, hogy visszaváltozik eredetébe, az E0-ba. A kérdés az, hogyan történhet meg ez a folyamat? A válasz megértéséhez rövid magyarázat szükséges. Sokáig azt hitték, hogy az anyag legkisebb része az atom. Aztán kiderült, hogy az atom is részecskékből tevődik össze: az atommag egy pozitív töltésű pozitronból és egy semleges neutronból áll. Az atommag körül negatív töltésű elektronok keringenek. Aztán kiderült, hogy még a részecskékénél kisebb egységek is léteznek, amelyekből az atom alkotórészei felépülnek. Ezek a kvarkok. A kvantumfizika alapján a forma kezdete a kvarkképződés. A kvarkképződés alapja pedig az ősenergia pörgésbe való átmenete, az alapvető anyagi szilárdságot adó erőtér. A kvark az atomok alkotóelemeinek − a protonnak, a neutronnak és az elektronnak − az alkotóeleme. Végeredményben az, amit mi szilárd anyagnak tapasztalunk, nem egyéb, mint az energia kvarkokba „sűrűsödésének” eredménye és egyben a relativitáselmélet alapelve, miszerint az energia anyagba és az anyag energiába váltható át. Ez a relatív dolgok teremtésének és az elmúlásnak a lényege.
A teremtés titokzatos első lépése tehát a kvarkképződés, az első impulzus, ami az ősenergiát arra késztette, (mi késztette arra?) hogy pörgésbe menjen át. Vannak tehát ismereteink, amelyek segítségünkre lehetnének a valóság megismerésében. Jung szerint azonban „a természettudomány... csak szalad e dolgok után; nem próbálja megmagyarázni a jelenségeket”. (JUNG 2000. 22.) Ezt Frankl tudományos redukcionalizmusnak nevezte. Írja, hogy a gyakorlatból ítélve a tudomány az embert csupán egy bizonyos szempontból képes – és főleg hajlandó – tanulmányozni; az ember egészét, a humánum lényegét teljes mértékben egyetlen tudományos diszciplína sem ragadja meg. A tudomány részleteket hasít ki az oszthatatlan emberből, és ezzel beszűkíti – torzítja – az emberképet. Ez a tudományos redukcionalizmus lényege. (FRANKL 1979. 21.)
Freud jelentőségét mindenekelőtt abban kell keresnünk, hogy Es-fogalmával – közhiedelem szerinti „vallásellenességével” ellentétben – megteremtette az E0 kapcsolódását a kozmológiai állandó és az élő anyagot mozgató erők között.
Az Es − az ősi elementáris hajtóerő − magyarul Ez, vagy Az. Az Es a freudi mélylélektanban hajtóerő-köteg, ami az ősenergia (E0) formát felvevő és életteremtő tendenciáit tükrözi a szervesnek mondott anyagban, és ami nyilván a nem szervesnek gondolt anyagon keresztül jutott el a formátlan (egységformából ≈ E0-ból) a szervesbe. Az ősenergia (E0) minőségét (α) önszervezési képességében kell keresnünk. A lényeg a formafelvétel, amit a vallásban a megtestesülésnek neveznek.
Freud az Es-ről azt írja, hogy ez egy titokzatos, az ember számára még logikailag is hozzáférhetetlen „primitív és irracionális karakterű” őserő. „Az Es egy gerjedelemtől zubogó katlan. Úgy képzeljük, hogy a szomatikussal szemben nyitott” (azaz a testet érő ingerekre érzékeny és a testre hat, a folytatás pedig a gazdasági vonatkozást emeli ki). Az Es „felveszi az ősi hajtóerők keltette szükségleteket, amelyek benne (az Es-ben) pszichikusan jutnak kifejezésre... Az Es az ősi hajtóerők energiájával töltődik, de nincs organizációja, akaratképzésre képtelen” (mert az Én még hiányzik!) „csak az a célja, hogy az ősi hajtóerők keltette szükségleteket az örömszerzés-elve alapján kielégüléshez juttassa. Az Es-ben végbemenő folyamatokban a logikus gondolkodásnak nincs helye, mindenekelőtt az ellentmondás ismeretlen. Ellentmondásos mozzanatok egymás mellett léteznek, anélkül, hogy ezek egymást semlegesítenék, vagy egymástól eltávolodnának. Az Es-ben nincs semmi olyan elem, ami a tagadással egyenértékű lenne ... és semmi olyan, ami az idővel kapcsolatos képzetnek megfelelne, nincs benne hajlandóság, hogy az idő múlását felismerje, és ami igen különös, ... a pszichikus folyamatok az idő függvényében nem változnak. Kívánságok, amelyek az Es-t soha el nem hagyták, benyomások, amelyek elfojtáson keresztül az Es-be merültek, virtuálisan halhatatlanok.” (FREUD XV. 80–81.).
Az Es hajtóerőpárt képez. Az életfenntartó hajtóerők legkézenfekvőbben a szexualitásban és az éhségben jelennek meg, de az ezzel szembehelyezkedő halálhajtóerőben is hatni látszanak. Gondoljunk itt a bűnügyi, vadnyugati és – modernnek tartott –vérengzésekre alapozott filmek szórakoztató jellegére.
A hajtóerőpár életet szolgáló oldala nemcsak a szexualitást és éhséget foglalja magában, hanem – az örömelv alapvető érvényesülésén keresztül – minden olyan ösztönzést, szükséglet-kielégítésre való késztetést, ami az életet szolgálja. Ilyenek pl.: társas kapcsolatokra, kommunikációra, szociális érzelmi védettségre való törekvés és minden olyan organikus funkció, amely nélkül nem lehetséges a teljes értékű élet. Az utóbbihoz sorolandó pl. izomtevékenység, mozgás, a látás, az anyagcsere-folyamatok stb. Freud a szexualitást és az éhséget tipikus példaként emelte ki, mondván ezek kulcsfontosságúak: a szexualitás a fajfenntartást, az éhség az egyedfenntartást szolgálja.
Én nélkül a hajtóerők kaotikusak. Csak az Én kifejlődése után válik lehetővé a hajtóerőknek és magjuknak, az örömszerzés elvének mederbe terelése. A Én kifejlődése, az énerő fejlesztése pedig – mint látni fogjuk – humán-integratív vezetés és nevelés nélkül nem optimalizálható.
Az Én az Es-ből fejlődik ki. Általánosítva: A kaotikus energia (Es) mederbe terelését az Es látens minősége – az Én – képes mederbe terelni, hasonlóan, mint a kozmológiai állandó (E0) látens minősége – az α – az E0 kaotikus energiahalmazból rendezett világot teremtett és ebben megtalálta önmagát. Az E0 tükröződése a szervesnek mondott anyagban az Es, az α tükröződése pedig az ember Ω énje.
(E0 ≈ Es) (α ≈ Én) (E0 →α→ [+ 0 –] → ΩÉn
(Az Én) Az Én lényegét már többször érintettük elemzésünkben. Az Én az önérzékelés, az önbizonyosság, az ember önmaga azonosságába vetett hit mértéke, a sikeres ősenergia-megtestesülés mércéje. Az Én jelentősége tehát óriási, mert ereje a teremtés sikerével párhuzamos. Érettségének van egy filo- és ontogenetikus fejlődési (törzstörténeti és egyéni fejlődési) szakasza. A filogenetikus fejlődés az evolúció során ment végbe. Az evolúcióban fejlődött ki az Én megjelenéséhez szükséges biológiai organizáció, amely képes az ént generálni. Az Én az agy mai legfejlettebb funkciójának eredménye. Az ontogenetikus fejlődés a születés utáni nevelésben, a nevelés minőségétől függően alakul, a kulturális értékek, az autoritás és a hatalomgyakorlás függvényében. Látni fogjuk, hogy szociokulturális viselkedési korlátok nélkül – autoritás és humán-integratív hatalomérvényesítés nélkül – nem lehet a filogenetikus fejlődésben létrejött embert teremtő lehetőséget megvalósítani. Erre való tekintettel a neoliberális kultúraszétzilálást és autoritáslejáratást emberellenes aktusnak kell tekintenünk, mert minden esendőség és gonoszság az Én gyengeségéből fakad. A neoliberális kultúra-szétzilálás − többek között a piaci mechanizmusok funkciójának biztosítása érdekében − olyan súlyos, emberiség elleni vétek, amit a nemzetközi bíróság kompetenciájába kellene utalni, ha idevágó, kielégítő törvények állnának rendelkezésre.
Az Én“a tudat itt és most; itt, éber állapotban, és ennek a pillanatnak a már nem osztható időegységében újra és újra megújulva, az alvást kivéve, a halál pillanatáig” (MENYHAY 1996. 81.) Az alvás kitételéhez hozzá kell fűzni, hogy az Én az alvás szakaszában is jelentkezik, homályosan az álomban itt-ott megjelenik. Ha ezt a fogalom-meghatározást vesszük alapul, akkor láthatjuk, hogy az Én az idő − a negyedik dimenzió − függvényében létezik, az idő múlásának folyamatában jön létre és az idő múlásával párhuzamosan “halad” a jövőbe, amíg meg nem szűnik. Lehet, hogy vannak olyanok, akikben az individuális Én megszűnésének a lehetősége riadalmat kelt. Nem azt állítom, hogy nincs örök élet, nem azt, hogy ez valamilyen formában nem lehetséges, mert ez a kérdés kívül esik nagyon szerény − szóval ki nem fejezhetően tökéletlen − tudásom keretein. Mi, emberek, a relativitás szintjén, csak kapizsgálunk. Ezért csak azt mondhatom, hogy az örök élet tudományos szempontból nem bizonyítható és nem is cáfolható. Meg azt mondom, hogy az örök élet kérdése, amilyen formában azt sokan elképzelik, úgy tűnik, hogy sem az abszolútum működési elveiből, sem a kereszténység szakrális irataiból nem vezethető le, vagy ha igen, csakis ellentmondásosan. Úgy gondolom, hogy az Én-fennmaradás, az örök élet és a testi feltámadás kérdéseit jobb, ha nem bolygatjuk. De nem is értem, hogy egy kereszténynek miért kell az örök élet és a testi feltámadás kérdésével foglalkoznia, mikor Máté szerint Krisztus világosan megmondta, hogy “Hagyd a holtakra, hadd temessék holtaikat.” (Mt. 8/22) “Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké.” (Mt. 22/32.) Hát persze, az, amit mi Istennek nevezünk, az élő emberben (Ω), annak énjén keresztül éli meg önmagát (E0 → α). Lukács ezt világosabban fogalmazta meg, mint Máté. Lukács mondatának első fele megfelel a Máté által megfogalmazott lényegnek, de második fele – amit Máté nem írt le – különleges nyomatékot ad a lényegnek: „Az Isten nem a holtaké, hanem az élőké, hiszen mindenki érte él.” (Jn. 20/38.) Pontosabb lenne: hiszen mindenkiben Ő (E0 → α) él (Ω).
Az Én tehát nemcsak a filo- és ontogenetikus fejlődés, hanem az idő szüleménye is, és az idő függvényében létezik. Ez nem is lehet másként, mert a negyedik dimenzió – az idő, az elmúlás motorja − a többi három dimenzióval (hosszúsággal, szélességgel, magassággal) egyetemben biztosítja a relativitást, az összehasonlíthatóságot. Csak a forma múlhat el, a három dimenzionális, amiről az idő “vasfoga” gondoskodik, hogy “helyet biztosítson” a megújult, magasabb szintű organizációval rendelkező formák számára.
Az idő a három dimenzióval összefonódva tette lehetővé a formát, amely az evolúció során rátalált − rádöbbent − önmagára és végül kimondta, hogy Én vagyok. Az Én vagyok és az ószövetségi – a Mózes által „hallott” isteni önazonosítás Én vagyok, aki vagyok között az összefüggés magától adódik. Az Én vagyok, aki vagyok, és az Én vagyok lényegében ugyanazt: az önbizonyosságot jelenti, de két szinten. Az Én vagyok, aki vagyok lényege azonos az Én vagyok lényegével, de az egyik az abszolútum szintjén lehetőségeiben korlátlanul nyitott és örök, a másik a relativitás formához kötöttségében korlátozott és véges. Feltételezhető, hogy a két énminőség a legkisebb oszthatatlan időegységben azonos. Bármely számmal kifejezhető időegység tovább osztható. Ami már nem osztható, az a Nulla (E0). A Nulla az, amiben a feszültség, a forma kialakulásának feltételei VANNAK és ahová minden dolog visszatérni igyekszik. Freud ezt a törekvést a halál felé sodró hajtóerővel kapcsolatban így indokolja: a végcél az ember életében csak az “élet kiindulópontja lehet – írja –, amiből az élet egyszer kifejlődött, és amihez mindenféle úton-módon visszatörekszik. Ha mi azt, hogy minden élet belső okok miatt hal meg, mert az anorganikusba kíván visszatérni, kivétel nélküli tapasztalatnak tekinthetjük, akkor mondhatjuk, hogy minden élet célja a halál. Ez reflexíve azt jelenti, hogy az anorganikus anyag korábban volt, mint az élő.” (FREUD XIII. 40.) Erre a tézisre építi fel Freud gondolatmenetét a hisztérikus regresszióval és az önazonosítással kapcsolatban is, amikor abból indul ki, hogy a “lét előbb volt, mint a birtoklás”. (FREUD XIII. 117.) Ha ezt a gondolamenetet konzekvensen továbbvisszük, akkor mondhatjuk, hogy a fizikai lét végső célja a semleges energiába (E0) való visszatérés, ami abszolút védettséget nyújt, mert ezen a szinten a formák felfüggesztésének állapotában nincs olyan, ami egy valamit, ami más, mint ez a valami, veszélyeztetni lenne képes.
Arról, hogy az Én az Es-ből vált ki, Freud azt írta, hogy az Én úgy nem tudja elkerülni az Es-t, mint a csibe a tojáshéjat. (FREUD XIII. 251.) Meg, hogy “Ahol Es volt, ott énnek kell képződnie. Ez kulturális feladat, mint a Zuider-tó kiszárítása.” (XV. 86.) Ez azt is jelenti, hogy a kultúra milyensége és a kultúra által meghatározott autoritás jellege, valamint az ezzel összefüggő hatalomérvényesítés karaktere mérvadó az énminőség kialakulásában.
Fontossága miatt, hangsúlyozzuk: Minél erősebb az Én, annál nagyobb a csalódásokat elviselő képesség (a frusztrációs tolerancia), annál alacsonyabb a védekezési készség (az agressziós készenlét, az agresszió kiélésére való hajlás), annál magasabb szintű a gondolkodási képesség (a kauzalitások felismerésének foka) és a kreativitás, és annál mérsékeltebb a pozitívönkép-szükséglet, ami könnyen – a neurotikus becsvágy hálójában vergődve – súlyos károk okaként azonosítható.
Az énerő alapja a hit, az ember hite önmagában. Minél megrendíthetetlenebb ez a hit, annál lazább, kerekebb és higgadtabb a viselkedés. Az ember önmagába vetett hite az énminőség esszenciája. Tévesnek látszik az a vélemény, hogy a hit a dogmákban és az Istenben való hitre vonatkozik, mondván, hogy az ember önmagába vetett hite önteltséget hív élő. Ha önteltséget hív elő, akkor már nem hitről van szó, hanem beképzeltségről, s a kettő nem ugyanaz. Látni kell azt is, hogy az ember önmagába vetett hite azonos az Istenbe vetett hittel, csak az ember az Istent ebben az esetben – helyesen – nem önmagán kívül, hanem önmagában keresi és találja meg − ha megtalálja. Az Istenben való hit elhanyagolható, ha az ember az istenséggel való összefonódásának égető élményét átélte.
Találó a magyar közmondás, hogy segíts magadon, az Isten is megsegít.
De ezen túlmenően sem értem az ember önmagába vetett hitének elitélését, mert az Újtestamentum e tekintetben is világosan állást foglal. Máté evangéliumában tizenegy nagyon világos utalást számoltam össze, amelyek a hitet egyértelműen az ember képességeibe vetett önbizalmára vonatkoztatják. Példaként itt van néhány: “‘Menj, legyen úgy, ahogy hitted.’ A szolga még abban az órában meggyógyult.” (Mt. 8/13.) “Bízzál leányom, a hited meggyógyított.” (Mt. 9/22.) “Legyen hitetek szerint!”(Mt 9/29.) “Asszony, nagy a hited. Legyen hát akaratod szerint.”(Mt.15/28.) “Te kishitű.....miért kételkedtél?” (Mt. 14/31.)

(A belső autoritás: a felettes Én és a kultúra) A felettes Én és a kultúra erkölcsi magja szorosan összefüggnek egymással. Azért beszélünk erkölcsi magról, mert a kultúra szociológiai értelmezésben három elemből tevődik össze. A technikai normatívák, a kultúra anyagi vonzata és az erkölcsi mag együttesen képezik a társadalom kultúráját. Technikai normatívák alatt azt a technikát értjük, amellyel egy társadalom javait létrehozza (kőpattintás, esztergályozás, automatizálás). A kultúra anyagi vonzata pedig azt jelenti, hogy a társadalom által létrehozott javak jellege a kultúra milyenségét és fejlettségi fokát tükrözi (kőbalta, szekér, autó, repülő, úrhajó). Az erkölcsi mag a szoros értelemben vett erkölcsből (pl. a nemiséggel és a nagykorúsággal kapcsolatos kérdések megítélése, gyermekekkel szembeni erőszak és a lopás minden kultúrában való elítélése), a szokásokból (pl. karácsonyfa és májusfa felállítása), és az illemből (pl. köszönési módok, ülőhely átadása az idősebbeknek a tömegközlekedésben, udvariasság a hölgyekkel) tevődik össze. A felettes Én tartalma határozza meg a kultúra erkölcsi magját.
A felettes Én funkciójáról Freud azt írja, hogy a felettes Én “ felvigyázó szerv, amit az ember énjének magvában képezett, ami minden mozzanatot és cselekedetet ellenőriz, hogy ezek a felettes Én követelményeivel egybeesnek-e”. (FREUD XII. 8.) Egy másik helyen: “A felettes Én az énideál hordozója, amihez viszonyítva az Én önmagát értékeli, amit az Én követ, és amelynek követeléseit a lehető legmesszebbmenőkig be kívánja tartani.” (FREUD XV. 71.)
A felettes Én ellenőrző szerepe úgy jelentkezik, hogy – eredményes szocializáció esetén – a kulturális értékektől való eltérés szorongást és lelkiismeret-furdalást okoz. Ezek a pszichikus jelenségek a kondicionálás mechanizmusai alapján – a kondicionált kulturális értékeknek megfelelően – negatív utóélményként jelentkeznek, és blokkolják a normáktól való elhajlás tendenciáit. A felettes Én parancsai diktatórikusak. Freud agresszívnak nevezi a felettes Ént és könyörtelenségét a regresszió során létrejött hajtóerő-összefonódásokkal magyarázza. (FREUD X. 333.) Ebből kiindulva mondhatjuk, hogy bár a felettes Én – megfelelő tartalommal – alkalmas a hajtóerők mederbe terelésére, sőt úgy tetszik, hogy a természet kifejezetten e célból hozta létre, mégsem lehet szó nélkül elmenni a felettes Én képzéséből esetlegesen származó problémák mellett. A szigorú és szűk lelkiismeret eredete rendszerint neurotikus, s ha mégsem, legalább neurotikus reakciókhoz vezet. Az alapbeállítódás oszthatatlanságára való tekintettel a szigorú és szűk lelkiismeretben megnyilvánuló önagresszió kifelé is hat, és mint ilyen, felelős a tekintély nélküli autokratikus vezetési és nevelési stílus elhatalmasodásáért is.
Már említettük, hogy az Én – forrását tekintve – az Es része, abból fejlődött ki, és abban gyökeredzik, sőt azzal (az evolúciós folyamat során képződött agyrétegeződésekben) összefolyik. (FREUD XIII. 251–252.) Ez természetes, mert az Es az E0 és az Én közötti hatóság (E0 → Es → Én). Az Én magja a felettes Én. A felettes Én kerete nem tudatos és kiiktatni nem lehet, mert az evolúció az Es-ből az Énnel párhuzamosan hozta létre. A felettes Én tartalma a morálkomplexumból és társadalmi konszenzusból származik. Ezek követeléseit az önnevelés által szerzett értékek módosíthatják. A felettes Én olyan értelemben nem tudatos, hogy a felettes Én követelései összefolynak az Es-szel. (FREUD XV. 85.) Persze, olyan értelemben tudatosak, hogy ismerjük és tudunk beszélni róla.

(A keret és tartalom) A felettes Én kerete stabil adottság, ami a génstruktúrákban gyökeredzik, ezért – a mai fejlődési szinten és az általános társadalmi beállítódás alapján – kiiktatása még nincs napirenden. A stabil keret tartalma – Szent-Györgyi szavaival – „tetszés szerint változtatható”.(SZENT-GYÖRGYI 1988. 268.) Olyan tartalommal is ki lehet tölteni, ami a mindennapi életben, egy kultúrán belül is, feltétlenül erkölcstelennek minősül. Például egy tolvajbanda tagjának lelkiismereti keretében olyan tartalom kondicionálódhat, hogy a zsebmetszés erény. A zsebmetszés erényjellegét a tolvajbanda konszenzusa szentesíti és a zsebmetszésben való ügyesség határozza meg a tolvaj rangját, tekintélyét és hatalmát a közösségen belül. Hasonló játszódott le a janicsárok esetében: a fiatalokat saját nemzetük ellen nevelték.
A felettes Én keretének tartalma három forrásból fakadhat. Ezek: a morálkomplexum, a lelkiismeret keretének szociokulturális értékekkel való programozása, és azok a karakter-tulajdonságok, amelyeket az ember saját erőfeszítései alapján szerzett.

(A szerzett karakter-tulajdonságok) Az egyéni döntések alapján kialakult karaktert egy Frankl-idézettel tudjuk érzékeltetni. „Végül is a viselkedés nem a körülmények diktátumától függ, hanem attól, hogy az ember elfogadja-e azokat vagy nem. Mellékes, hogy az ember tudja vagy nem: az ember maga dönti el, hogy fellép a körülmények ellen vagy elfogadja azokat, más szóval, hogy sodorni hagyja magát a körülmények által, de arról is dönthet, hogy milyen mértékben követi a körülmények követelményeit.” (FRANKL 1979. 54.) Frankl megállapítása – melynek realizálására a magasabb szellemi színvonalon álló, kritikusan gondolkodó emberek körében van a legnagyobb esély – elvileg minden körülmények között érvényes.
Világos, hogy a befejezetlen teremtés befejezése az ember feladata. Amit a teremtő erő az emberteremtés érdekében tehet, az annyi, hogy a biológiai organizációt az evolúcióban felszabadítja az ösztönök kötöttségéből és behatárolt értelemmel és szabad akarattal ruházza fel. A többi az ember dolga. Nyilván ebből a célból fejlesztette ki az evolúció a kondicionálás jelenségét. A biológiai organizációk kondicionálhatósága – a szokásképzés – az evolúcióban korlátozottan kifejlesztett értelemmel és szabad akarattal összefogva olyan hatásos eszközkomplexumot képeznek, amelynek segítségével az ember képes lenne önmagát az állati lét szintje fölé emelni és a régóta várt új embertípust megvalósítani. Ez akkor nem lehetséges, ha a társadalom, és jogainak képviselője, az állam e terv megvalósítását alárendeli az utcán spontán módon születő, a tömegmédia, és kivált a kereskedelmi televíziók, a reklámvilág, a bevásárlási központok, valamint a legkülönbözőbb ideológiák által felszínre „dobott” „agyament ötletek”, vad képzettársítások világának
Mint ahogy azt a történelem mutatja, a hajtóerők nemesítése nélkül az új ember teremtése érdekében végzett minden más kísérlet eleve kudarcra van ítélve. Az a bibliai mondat, hogy az ember akarata rosszra hajló lett, nem légből kapott állítás. A hajtóerők szabadjára engedése, a dzsungel törvényeinek korlátozatlansága – amiből a neoliberalizmus erényt farag – felébreszti a rosszra való hajlamot, gátlás nélkül maradnak a hajtóerők, teret nyer az agresszió, az egoizmus, a túlzott birtoklási vágy, a szexőrület vagy promiszkuitás, hagyományos nevén a paráznaság, és a mértéktelen „zabálás”, régi nevén a torkosság. Ennek mederbe terelése humán-integratív autoritást, hatalmat és az ennek megfelelő vezetési és nevelési stílus meghonosodását igényli. Azt igényli, hogy az állam első helyen foglalkozzon polgárai jellemének alakításával, és megkövetelje a nevelésben a legfrissebb tudományos eredmények alkalmazását és ezeket anyagilag is támogassa. Erről a témáról írtam a Homo oeconomicus és a befejezetlen teremtés című könyvemet (2004).
Az ember felelősségét mindazért, amit tesz, a társadalom oldaláról nem lehet a körülmények kizárólagos meghatározó szerepére való hivatkozással elhárítani, mert az evolúció során kifejlődött képességei lehetővé teszik önmaga és a társadalom formálását. Az egyéni oldalról nézve sem lehet felmenteni felelőssége alól, mert minden embernek megvan a lehetősége az önfegyelem erényének kialakítására. Viszont az a fiatalember, akinek a központi problémája, hogy hogyan követheti legjobban a legfrissebb divatot, hogyan alakítsa szerteágazó szexuális kapcsolatait, nincs más témája, mint a legmárkásabb italok rangsorolása, a futball és más sztárok magánélete, aligha törődik azzal, hogy cselekedeteinek milyen következményei vannak. Ezen túlmenően a kondicionálás hatalmát – a kultúra és a felettesén-képzés – reaktív jellegét, a viselkedések automatizmussá – viselkedési mintává – válását nem lehet figyelmen kívül hagyni. Az az embertípus, amelyet az előbb körülírtam, nem olyannak született, amilyen, hanem ilyennek nevelték. Tehát az adott kultúrában uralkodó, és az öröklött tulajdonságokra ráépülő felettes Én az a tényező, amely lényegesen befolyásolja az ember gondolkodását, érzelmeit, cselekvésében megtestesülő akaratának intenzitását és irányát.
Lévén Frankl nagy tisztelője, nem könnyű azt mondanom, hogy a dolog nem olyan egyszerű, mint amilyennek Frankl látja. Nem lehet elhallgatni azokat az ismert tényeket sem, melyek szerint az agresszió fokozott adrenalin-kibocsátással jár együtt, és ez lényegesen befolyásolja a viselkedést, ha akarja az ember, ha nem. Fokozott adrenalin kibocsátást azonban nem csak az agresszió képes kiváltani, hanem lelki feszültség is – például csalódás – ami általában agresszióval jár együtt. Ismert továbbá a génstruktúra és a lelki folyamatok, nevezetesen a génstruktúra és az agresszió – a génstruktúra és a bűnözésre való hajlam – közötti összefüggés, azaz a 44A + XYY genetikus kód jelentősége a pszichikus folyamatokban Valószínű, hogy ezek a tények lényegesen befolyásolták az USA-ban kialakult véleményt, miszerint a bűnözők beteg emberek. Erről már elmondtuk, hogy nem az állítással van probléma, mert a bűnözök pszichikusan bizonyosan betegek, hanem azzal, hogy a nem bűnözők egészségügyi problémáit legalább olyan gonddal kellene kezelni, mint a bűnözőkét. A további tények nem kevésbé fontosak. Nézzük meg ezeket!


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969