2013. I-VI
 

Kuba, egy karibi kommunista sziget - az USA és az EU külpolitikájának ütközőzónájában 1992-2008 között
Szarka Evelin

(Bevezetés) Kuba a karibi térség legnagyobb kiterjedésű szigetcsoportján fekszik. Nemcsak földrajzi fekvése, központi jellege miatt tölt be fontos szerepet az amerikai kontinensen, hanem egyedülálló bel- és külpolitikai vonatkozása tekintetésben is. A Fidel Castro által véghezvitt forradalom az amerikai befolyás megszűnését jelentette a szigeten: ezt követően teljesen önálló, szuverén aktorként lehetett jelen a nemzetközi politikában az egykori spanyol gyarmat. A szocialista, majd kommunista elemek felerősödése az északi szomszéd ellenérzését, bírálatát váltotta ki, majd sorozatos ellenlépésre sarkallta az Egyesült Államok kormányait.
Különösen fontos az egyedi utat választó sziget történelmének ismeretében a kubai külpolitika tanulmányozása, amely nagyrészt reaktív jellegű. Az amerikai kontinens utolsó kommunista államaként az ideológiai kritika, a gazdasági, kereskedelmi kapcsolatokban is érvényre jut, így meghatározza Kuba külkapcsolatait, és jelentős befolyással bír a belpolitikát és a lakosság mindennapjait illetően. Az Egyesült Államok által hangsúlyozott Kuba-politika sok esetben ellenreakciót váltott ki, ám szövetségesekre is talált. Az Európai Unió megalakulása után mint önálló jogi entitás vette fel a kapcsolatot Castro államával, és saját külpolitikai irányt kívánt követni Kubát illetően. Azonban a közösségen belül sincs egyetértés, hogy keményvonalas, szigorú lépésekre van-e szükség (amelyek nem ütköznek az amerikai szövetséges érdekeibe), vagy inkább a konstruktív párbeszéd és a kölcsönös építő jellegű kapcsolatépítés alkossa a politika magvát. Stratégiai helyzetének köszönhetően az amerikaiak mindig is befolyásuk alá kívánták vonni a szigetcsoportot: az európai közösség ellensúlyozhatná az atlanti szövetséges nagyhatalmi érdekeit, illetve alternatívát nyújthatna az embargó által sújtott, gazdasági nehézségekkel küzdő országnak.
A nemzetközi közösség számára kiemelten fontos Kuba ügye: a latin-amerikaiak szimbolikus jelentőséget tulajdonítanak az egyedi utat választó, az amerikai dominanciának következetesen ellenálló kis országnak; a félteke egyetlen kommunista államaként nagy jelentősége van más, hasonló berendezkedésű országok szempontjából, hogy hogyan viselkedik vele szemben a demokratizálódott nyugati világ; valamint lényeges kérdés, hogy egy esetleges kubai rendszerváltás milyen hatással lesz a hidegháború után újraalakuló világrendre.
A relációk komplexitását jól tükrözi, hogy a kubai kül- és belpolitika alakulása az Európai Unió és az Egyesült Államok viszonyrendszerére is hatással van: együttműködésre készteti a két hatalmat a demokrácia értékeinek átültetése, az emberi jogok tiszteletben tartása és a civil társadalom fejlesztése terén, ám súrlódásokhoz vezet az eltérő gazdasági preferenciák és az ezek megvalósítását szolgáló lépések miatt. Az Európai Unió és a Kubát ideológiailag támogató Oroszország Amerika ellenpólusaként kíván a jövőben szerepelni a nemzetközi színtéren, sőt, előbbi kész felújítani diplomáciai kapcsolatait a Raúl Castro-vezette országgal. A növekvő gazdasági erővel rendelkező Kína is egyre inkább felveszi a versenyt az Egyesült Államokkal. Az olajban gazdag Venezuela latin-amerikai szövetségek alapításával válhat kellemetlen ellenféllé, amennyiben Amerika-ellenes jelleget ölt a vezetése alatt álló csoport. Óvatos, körültekintő lépésekre van szükség, mind az amerikai, mind európai részről, különösen most, Fidel Castro lemondása után: fel kell ismerni, hol a határ, amelyen túl a beavatkozás az ország függetlenségét sérti, és melyek azok a pontok, amelyek elkerülendők a szívélyes bilaterális kapcsolatok fenntartása érdekében. Egy meggondolatlan lépés még jobban megerősítheti a karibi állam relációit Kínával és Venezuelával. Kuba kis ország, ám speciális szerepet tölt be az amerikai kontinensen.
Jelen írás célja az amerikai Kuba-politika főbb mozgatórugóinak bemutatása és atlanti szövetségesének reakciója, illetve az Európai Unió önálló aktorként való szereplése Raúl Castro rezsimének a világgazdaságba és a nemzetközi életbe való integrációja során. Az Egyesült Államok és az Európai Unió Kuba-relációinak felvázolása rámutat a különböző álláspontok érvényesítésének módjaira a karibi kommunista országgal szemben; a demokrácia, az embargó, az emberi jogok és a civil társadalom kérdésköre pedig rávilágít a két hatalom eltérő szemléletmódjára, illetve bemutatja az együttműködés kereteit. Egyes országok, vagy országcsoportok bilaterális kapcsolatainak áttekintése segítséget nyújthat az amerikai és európai Kuba-politikára gyakorolt hatás megértéséhez, a kubai jövőre vetett pillantás pedig az összetett kapcsolatrendszer erősségeire és veszélyeire mutat rá.

(Kuba az Európai Unió és az Egyesült Államok szemszögéből: nyitás vagy elszigetelés?) Az Európai Unió és az Egyesült Államok a világ két legerősebb gazdaságával rendelkezik, valamint bilaterális kereskedelmi kapcsolataik és a kölcsönös befektetések e két ország relációiban a legnagyobbak. Egyesült erővel hatékonyabban tudnak fellépni a közös célok érdekében. A béke és stabilitás, a harmonikus gazdasági növekedés, a demokratikus értékekbe és az emberi jogok időtállóságába vetett hit szoros biztonsági kapcsolatok kiépítését kívánja meg. A globális fenyegetést jelentő terrorizmus, környezeti károk, munkanélküliség, bevándorlás, kábítószer-csempészet és a nemzetközi bűnözés ellen közösen kívánnak fellépni az 1990 novemberi Transzatlanti Nyilatkozat óta. Ez a deklaráció nyitotta meg az utat a későbbi Európai Unió és az USA számára, hogy közös akciókban vegyenek részt. 1995-ben Madridban fogadták el az Új Transzatlanti Agendát, amely a fenti célok elérése érdekében indította el a kooperációt: közel 150 specifikus akciót foglalt magában ez a megállapodás. Az 1997-es amszterdami szerződés óta az EU közös kül- és biztonságpolitikájának hangsúlyozásával egyre több külpolitikát érintő transzatlanti kérdésben működik együtt az Egyesült Államokkal. A 2001-es terrortámadást követően új atlanti diplomácia kezdett körvonalazódni, amely egy konstruktívabb kapcsolat alapjait rakta le.

(Kubai demokrácia?) A latin-amerikai országok a XIX-XX. században ébredtek rá arra, hogy mennyire fejletlen gazdaságilag térségük a „nyugati” demokratikus államokhoz képest. Az atraso élménye gyors fejlődési periódus elindítására ösztönözte a volt gyarmatokat, az elmaradottság (subdesarrollo) minél hamarabbi leküzdése új utak keresésére sarkallta őket: a modernizációhoz nem elég a kapitalizmus. A függés-tudatot (dependencia) új nemzeti tudat váltotta fel, amely elutasított Kubában mindenféle idegen fennhatóságot. A gyarmati struktúrák megsemmisítése, az oktatás fejlesztése mellett a protekcionizmus vált az egyik vezérlőelvvé. Az imperializmus ellen csak erős vezetővel vehető fel a harc, a diktatúrát Fidel Castro ezzel is igazolni látja. A nemzeti függetlenség elengedhetetlen, ezt pedig szociális jóléttel kívánta párosítani a volt kubai államfő. Azonban nem minden reformot sikerült megvalósítani, s ez nemcsak a vezetés tapasztalatlanságából és idealizmusából adódott, hanem az amerikai gazdasági szankciók negatív hatásából és a lejárató propaganda tevékenységéből is.
Amerika egyértelműen más fejlődési utat járt be, mint Európa, de mennyire jelent egyet Latin-Amerika és Észak-Amerika?
Az észak-amerikai és európai minták követése –melyek közé a demokráciát is besorolhatjuk–, a modellek másolását, egyfajta mimetismót jelentene, ami sok esetben ellenséges hozzáállást szül a gyarmatosítás korának tapasztalatai óta. A fejlett országok gazdasági fölényüket politikai ellenőrzésre, de legalábbis befolyásolásra kívánják váltani több latin-amerikai gondolkodó szerint. Kubában már José Martí tevékenysége óta élénken él az emberek tudatában az amerikai dominancia, és az ellene folytatandó harc szükségessége. Az Amerika-ellenesség szélsőségesebb formája mindent elutasít, ami az Egyesült Államokból származik: így a demokráciát sem szabad –vagy nem amerikai módon kell– importálnia a karibi államnak. Túlélését más nagyhatalmakhoz való közeledésével igyekszik bebiztosítani a kis állam, miközben önálló arculatának fenntartása és új szövetségek keresése között lavíroz.
A Július 26. Mozgalom még rendelkezett demokratikus eszményekkel, ám az USA-ellenesség és a leendő szovjet-kubai barátság fokozatosan kiiktatta ezeket az elemeket. Fidel Castro populista diktatúrája azonban a Szovjetunió felbomlásával elvesztette fő ideológiai és gazdasági támogatóját, és kapaszkodónak csak a kisebb mértékű spanyol-latin-amerikai „hispán” szolidaritás maradt.
A szabad, igazságos, demokratikus pluralizmuson alapuló választások kiírása mind az amerikaiak, mind az európaiak által propagált cél Kubát illetően. De vajon valóban csak a nemes célok vezérlik politikájukat, vagy e demokrácia csak mint ideológia van jelen, amely elkendőzi az egyéb politikai, gazdasági érdekeket? Az antifasiszta koalícióban még helyet kaphattak a kommunista pártok, azonban később az USA már a baloldallal szemben is erőszakosan lépett fel. Valószínűleg a hidegháború szovjet-amerikai vetélkedése volt az egyik ok, amely a szocialista és kommunista ideológiák ellenzőinek táborát gyarapította a nyugati demokráciákban. A szélsőséges ideológiák éppoly vonzóak lehetnek egy fanatizált tömeg számára, mint amennyire visszataszítóak a fontolva haladóknak. Az Egyesült Államok esetében azonban nemcsak erről van szó. Már John Quincy Adams külügyminiszter gravitációs tézise is az amerikai nagyhatalmi törekvéseket igazolja, hiszen nem szükségszerű, hogy Kuba az Egyesült Államok része legyen. Földrajzi alapon igényt tarthatna rá Mexikó is, vagy akár – ismét – a kulturálisan, történelmileg ezernyi szállal szorosan kötődő Spanyolország. Utóbbi hipotézisek elképzelhetetlenek a XXI. században, és Amerika sem kíván leigázni egy szuverén államot. Gazdasági erejénél fogva azonban képes arra, hogy ráerőltesse érdekeit a szigetországra, valamint, hogy ezáltal annak bel- és külpolitikáját is közvetve irányítsa. Az amerikai csapatok 1902-es kivonulás után számos történelmi esemény bizonyította, hogy nem adta fel az USA Kubát illető céljait. A Platt-cikkely kubai elutasítását követően a be nem avatkozás elvét hangoztatja az Egyesült Államok, de mindig újabb ürügyet keres a nyomásgyakorlás igazolására. A kubai bevándorlók kérdése kétségkívül nem kizárólag az amerikaiak ügye, azonban ez nem jogosítja fel a nagyhatalmat az emigráns erőszakos akciók támogatására. Ám a kubai amerikaiak anyagi és erkölcsi támogatása a választások alkalmával elengedhetetlen a floridai szavazatok többségének megszerzéséhez, így a Castro-ellenesség egy újabb csatornán keresztül is befolyásolja az amerikai hivatalos Kuba-politikát. Valóban csupán a demokratikus átalakulás szükségessége pezsdíti fel időről időre az amerikai Kuba-politikát? A kegyetlen, véreskezű Machado Morales (1925-33) tábornokot és Fulgencio Batistát (1940-44, 1952-59) is az Egyesült Államok segítette az elnöki székbe, és nem elsősorban az önkényuralmi rendszer bevezetése vetett véget az amerikai támogatásnak, hanem inkább az emigráns közösségek és a kormány érdekeinek megváltozása. Ezen lépéseket kismértékben formálta csak a kubai közhangulat.
A kommunista ideológiát is áthidalhatónak tartotta Nixon elnök Mao Ce-tunggal való tárgyalásai során. Természetesen gazdasági ellentétek felmerültek a kínai piac tömegtermelése kapcsán, de az olcsó keleti munkaerő vonzó volt az amerikai befektetők számára. A vallási szekularizmusra sem hivatkozhat az Egyesült Államok, hiszen Kína továbbra is ateista állam, valamint rengeteg emberi jogi visszaélés és probléma van jelen a keleti hatalom mindennapjaiban, főként Tibet ügye kapcsán.
Kubának sosem sikerült exportálnia a kommunizmust, a karibi vezető ideológiáját manapság sikertelen kísérletként bélyegzik meg. Fidel Castrót pedig már akkor is megkísérelték kiiktatni a hatalomból és követtek el ellene merényletet, amikor még nem nyilvánította Kubát szocialista államnak. A szocializmus többarcú, több fajtája van, bizonyos pozitív elemeit pedig demokratikus kormányok is alkalmazzák: a mindenki számára elérhető egészségügyi ellátás, oktatás, jogi szolgáltatások Nagy-Britanniában, Kanadában, Svédországban, Olaszországban, Franciaországban stb. is jelen vannak, annak ellenére, hogy ezen országokban a kapitalizmus irányítja a piacot. Kubának vitathatatlan érdemei is vannak (az elnyomó rezsim fennállásától eltekintve) az egészségügyi szolgáltatások, a tömegközlekedés és az oktatás területén, amelyeket a forradalomnak köszönhet.
Vajon az amerikaiak szerint a kolonializmussal, a fasizmussal és a kommunizmussal való leszámolás a liberális demokrácia és a piacgazdaság szupremáciáját jelenti?
Az Egyesült Államok küldetéstudata, miszerint demokratikus intézményrendszert kell meghonosítania a világ más részein, olyan nemes gondolat, amely kubai megvalósításához sikerül támogatókat, partnereket szereznie. Az Európai Unió egyik legvédettebb értéke a demokrácia. Az 1996-os közös álláspontban is hangsúlyozta a közösség, hogy a kedvezőbb kapcsolatok kialakításához elengedhetetlenek a kubai kormány demokratikus reformok irányába tett intézkedései. A kapcsolatok javításának fókuszába az interdependenciát állítja: az emberi jogok elismerése és a pluralista demokrácia irányába tett reformlépések függvényében kívánja gazdasági relációit szorosabbra fűzni az Unió. Elhatárolja magát olyan intézkedések végrehajtásától, amelyek Kuba gazdasági állapotát nehezítenék, illetve konstruktív párbeszédet kíván folytatni a kubai vezetéssel és civil társadalmi szervezetekkel. Nem zárja ki a jövőben a kooperációs megállapodás tető alá hozatalát, ám azt a kubai bel- és külpolitikai eredményektől teszi függővé. Uniós segélyszállítmányokat továbbra is küld Kubába, amelyek szétosztását a civil szervezetekre bízza.
A közös álláspont meglehetősen óvatosan fogalmaz, de éppen ezért kiegyensúlyozott véleményt közvetít. Az emberi jogok érvényesülésén kívül a kubai lakosok jólétét is célként nevezi meg, az USA-val ellentétben nem alkalmaz gazdasági szankciókat „megleckéztetés” céljából, valamint – bár limitálja a kooperáció mértékét – új területeken teszi lehetővé az együttműködést. Nem ír elő olyan feltételeket, mint az Egyesült Államok az 1996-os Helms-Burton-törvényben , miszerint a jelenlegi vezetés nem lehet a változás részese. Ezt a rendelkezést az Európai Unió hevesen kritizálta, nemcsak a nemzetközi joggal való összeegyeztethetetlensége miatt, hanem azért is, mivel ez megakasztaná a jelenlegi államapparátus által kezdeményezett pozitív, demokratizálódás irányába mutató terveket is.
Az Amerikai Egyesült Államok és az EU többször próbált összefogni a kubai demokrácia érdekében (pl. 1995-ben), azonban a Helms-Burton-törvény kereskedelmi szankciói és az embargó negatív európai megítélése (és az erősödő amerikai unilateralizmus bírálata) miatt sosem sikerült egyesült erővel fellépniük nemzetközi színtéren.
Bush a nemzetközi nyomás ellenére Új Kezdeményezést (Initiative for a New Cuba) hirdetett a kubai függetlenség kivívásának 100. évfordulóján (2002. május 20-án). Egy más jellegű irányváltás új perspektívákat nyithatott volna meg: lehet, hogy mindkét országnak jelentős pozitívumokat hozó kapcsolat kialakulásának szabott gátat az amerikai elnök. Az említett dokumentumban szigorította azokat a feltételeket, amelyeknek a normalizálódás érdekében kell megfelelnie a karibi országnak. Új, a jogállamiságot tiszteletben tartó, demokratikus kormányt, szabad kereskedelmet és piacgazdaságot kívánt, valamint a 2003-as választásokon az ellenzéki politikai erők jelöltállítását, és a szavazás nemzetközi megfigyelőkkel való lebonyolítását. A politikai okokból bebörtönzötteknek amnesztiát, független szakszervezeteket, a munkások teljes kifizetését követelték. Cserébe ösztöndíjakat, segélyprogramokat és diplomáciai elismerést ígértek Kubának. Ezt a vonalat kívánja követni az új elnök is, akár demokrata, akár republikánus jelölt győz majd. A 2008-as választási kampány során az arizonai John McCain fél évszázaddal megkésett döntésnek nevezte Fidel Castro lemondását, a szenátor szerint elkerülhetetlen a karibi ország demokratizálódása. A demokrata Barack Obama az amerikaiak egyesülését várta a diktátor lemondásától: Kuba történelmének egy sötét fejezete zárult le ezzel – mondta. A kapcsolatok normalizálása és az embargó enyhítése a cél, de ehhez szükséges az új kubai vezető nyitottsága is. Hillary Clinton a kubaiak nagy lehetőségét látja Fidel Castro lemondásában, a politikai foglyok szabadon bocsátása és a szigorú intézkedések feloldása mellett kampányol, ám valószínűleg a bátyja útját járó Raúl engedményeit kevesli majd az elnökjelölt.
Míg az európaiak az erőszakmentes rendszerváltás hívei, az amerikaiak nem biztos, hogy tartózkodnának a katonai erők bevetésétől, hiszen titkos a Segítség a Szabad Kubáért Bizottság 2005-ben közzé tett beszámolójának záradéka, amely egy katonai jellegű beavatkozás tervét tartalmazza.
Az azonban bizonyos, hogy az európai Kuba-politika „soft diplomacy”: rendkívül alacsony hatásfokú. Jórészt nyilatkozatok, határozatok sora alkotja, amelyek deklaratív jellegüknél fogva csekély nyomást képesek gyakorolni a kubai vezetésre. A demokratizálódásért tett lépések legeredményesebbje talán a civil társadalom megerősítésében való részvétel. Az emigráns, békés ellenzék vezetőivel folytatott tárgyalások, a belső civil kezdeményezések erkölcsi és anyagi támogatása egy olyan bázist kíván kialakítani, amely a jövőben a kubai demokrácia alapjává válhat és önmaga is képes lesz ellátni az átalakulással járó feladatokat. A szabadságon, szolidaritáson, igazságosságon nyugvó rendszer kialakítását kívánja aktívan támogatni az Európai Unió, és e szerepvállalásnak köszönhetően kézzelfogható eredményeket is fel tud mutatni.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969