2013. I-VI
 

Élet a szovjetek megszállta lengyel területen
Kapronczay Károly

Az 1939. szeptember elsején kirobbant német-lengyel háború nemcsak világháborúvá szélesedett, hanem a német-szovjet titkos megegyezés következtében a Szovjetunió lehetőséget kapott nyugati határainak nyugatabbra „helyezésére”, a Baltikum bekebelezésére. Az új hatalmi osztozkodás ugyan tiszavirág életűnek bizonyult, hatalmas szenvedést hozott a lengyel népre, de a megszállt területeken kialakult állapotok jól tükrözték a nemzetiszocialista és a szovjet ideológia és hatalom igazi arculatát, hasonlóságait és szándékait. Az 1939. augusztus 23-án megkötött „megnemtámadási szerződés” titkos záradékainak megfelelően Lengyelország két szomszédja megkezdte felkészülését az invázióra, a német katonai fölény ugyan kemény lengyel ellenállásba ütközött, de hamarosan fel kellett adni a lengyel állam nyugati, északi és középső területeit, lassan hátráltak a Szovjetunióval határos keleti vidékek felé. A lengyel hadvezetés különös fontosságot tulajdonított ennek a területnek, hiszen ide mozgósította tartalékait, a Harmadik Birodalommal ellentétben álló Szovjetunióról nem feltételezett ellenséges szándékot.
Berlin tudatában volt katonai győzelmének, viszont annak nem, miként reagálnak Lengyelország nyugati szövetségesei, ezért Hitler Sztálintól is gyors döntést kívánt, úgy vélték, előnyösebb, ha nem egyedül őket tekintik agresszornak. Moszkva már 1939. szeptember 4-én részleges mozgósítást rendelt el a szovjet hadseregen belül, szeptember 11-én kialakította és harckészültségbe helyezte a Belorusz és az Ukrán Frontot. Feltehetően Sztálin parancsára 1939. szeptember 15-én végleges döntést hoztak a támadás időpontjáról. A szovjet katonai támadás 1939. szeptember 17-én – vasárnap – hajnali 5 órakor következett be, bár még hajnali 3 órakor a külügyminisztériumba rendelték a moszkvai lengyel követet és jegyzéket adták át neki, miszerint „érvényét vesztették a szovjet-lengyel egyezmények”. A lengyel hadsereg vezetése erre nem számított, a főparancsnokság 16 órakor olyan parancsot adott ki, hogy a lengyel egységek csak akkor lépjenek harcba, ha támadás éri őket. A keleti határnál a lengyel határőrség kis létszámú és szétszórt egységei nem állhattak ellen a Vörös Hadsereg közel másfél milliós tömegének, miközben a Belorusz és az Ukrán Front (hadseregek) észak és dél felé nyomulva – harapófogószerűen – akarták elvágni a lengyel hadsereg esetleges kitörési lehetőségeit. A lengyel főparancsnokság 1939. szeptember l8-án parancsot adott egységeinek, hogy Magyarország és Románia felé vonuljanak vissza, ott lépjék át a határt. Ezt tette a lengyel kormány és kormányzati szervezetek is. A keleti lengyel területeken működő lengyel katonai erők másik feladata nemcsak a dél irányában történő visszavonulás lett, hanem lassítani kellett a szovjet erők dél felé történő előrenyomulását, hiszen időt kellett nyerni más lengyel katonai erőknek és a lengyel kormányhivataloknak a Romániába és Magyarországra való evakuálásra. A lengyel állam gyakorlatilag vereséget szenvedett, bár soha nem adta meg magát, a harcot tovább folytatta, mind otthon, mind a lengyel állam határain túl.
Az emigrációs lengyel állam nem tudott Romániában megalakulni, mivel a román hatóságok internálták a román földre menekült lengyel kormányt, a parlament tagjait, nem engedélyezték a németellenes politikai tevékenységet, bár ez ellentétben állt az 1929-ben megkötött lengyel-román barátsági szerződéssel. Az emigrációs lengyel kormány, parlament és hadsereg végül Franciaország segítségével francia földön alakult meg 1939. szeptember legutolsó napjaiban, október 1-én már Edward Raczkiewicz – az új lengyel köztársasági elnök – előtt letette az esküt a Wladyslaw Sikorski vezette koalíciós lengyel kormány.
A megszállt lengyel területen osztozó nemzetiszocialista és szovjet hatalom eltérő módon kívánta – ahogy az 1939. augusztus 23-i megegyezés titkos záradékában megfogalmazták – „a további fejlemények függvényében” megoldani a fennhatóság kérdését. A Harmadik Birodalom valamiféle szatellit állam kialakításában gondolkodott, elutasította egy szovjet-német kondomínium gondolat. A szovjet támadás napján Berlinben olyan nyilatkozatot tettek, hogy lehetőség nyílott a „béke és a rend helyreállítására Lengyelországban és megteremtődnek a politikai élet feltételei”. A következő napokban – 1939. szeptember 22-én – a német és a szovjet hadsereg között demarkációs vonal meghatározásáról nyilatkoztak, nem határról beszéltek, ami jelzi a két hatalom bizonytalanságát a lengyelek jövőjével kapcsolatban. A döntés gyorsan megszületett, hiszen az 1939. szeptember 29-én megkötött német-szovjet barátsági egyezmény véglegesnek tekintette az úgynevezett demarkációs vonalat, a szovjetek átengedték a németeknek a Bug vonaláig megszállt területeket, cserébe a szovjet „érdekszférába” sorolták Litvániát. A szerződés értelmezése szerint Sztálin egykönnyen megszabadult egy lengyel többségű jelentős területtől, viszont szabad kezet kapott Litvániával kapcsolatos tervei megvalósítására. Különösebb ellentét nem feszült a két agresszor között, amit tükrözött az 1939. szeptember 23-án Bresztben megrendezett közös katonai díszszemle, amivel a lengyelek felett aratott győzelmet ünnepelték meg. Sztálin valóban ünnepelhetett, hiszen kisebb erőfeszítéssel megvalósíthatta a Baltikum bekebelezésével kapcsolatos terveit, felléphetett Finnország keleti vidékei és a Romániához tartozó Besszarábia megszerzéséért. Ami a jövő lengyel „államrendjét” illette, egymástól eltérő elképzeléseket valósítottak meg.

(Új „államrendek” a megszállt lengyel vidékeken) Moszkva – taktikai okokból – az északkeleti lengyel területekből előbb Litvániának engedte át Vilnát (a történeti litván állam egykori fővárosát), hogy cserébe szovjet katonai támaszpontot létesíthessen a baltikumi államban. Ez lett a szovjet beavatkozás indoka Litvánia belügyeibe, ami a teljes szovjet megszálláshoz vezetett. Az egykori lengyel állam keleti területein a megszálló szovjet katonai hatóságok hatalmas politikai propagandával népszavazást tartottak az országrész jövőjéről. A Belorussziához közel eső keleti, az Ukrajnával szomszédos délkeleti részeken – totalitárius formában tartott „népszavazáson” – egyfelől az adott területnek a Balystokban, illetve a Lwówban működő szovjet típusú népgyűléseibe választottak küldötteket. Az így életre hívott területek azzal a kérelemmel fordultak a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsához, hogy csatlakozhassanak a Belorusz, illetve az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársasághoz. 1939. november l-én, illetve 2-án a Legfelsőbb Tanács elfogadta a két kérelmet és Lengyelország keleti területei egyszerűen a Szovjetunió szerves részévé váltak. Ezzel „jogilag” lehetővé vált a szovjet közigazgatás kiépítése, ahol minden itt élőnek megadták a szovjet állampolgárságot. Például a férfi lakosságot a Vörös Hadseregben letöltendő katonai szolgálatra kötelezték. A szovjet megszállt területen a lakosság létszámát – a lengyel nyilvántartások alapján – 14,3 millióra becsülték (nem számítva a nyugat és középső lengyel területekről idemenekült közel 1,5-2 millió menekültet, lengyel katonai foglyokat), amely lakosság felét ukránok és beloruszok tették ki.
A Harmadik Birodalom a szovjet eljárásnál „egyszerűbb” megoldást talált: 1939. október 8-án kelt rendelettel Németországhoz csatolta a tengermellékét, Nagy-Lengyelországot és Sziléziát, majd 1939 novemberében a lódzi vajdaságot, Észak-Mazówiát, a suwalski körzetet és a Krakkói-medencét. A terület közel 90 ezer négyzetkilométer volt 10 millió lakossal. A többi – 98 ezer kilométeren közel 13 millió lakossal – területen kialakították a Főkormányzóságot Krakkó székhellyel, amit négy kerületre osztottak fel. E területen tipikus okkupációs hivatali és kormányzási rendszer formálódott ki, jelen volt a megszálló német hadsereg és biztonsági szolgálat, ahol a birodalmi törvények érvényesültek.
Annak ellenére, hogy a német és a szovjet igazgatási rendszer alapjaiban különbözött egymástól, a lakossággal való bánásmód azonos volt. Moszkva bekebelezési módszere a közigazgatás kiterjesztése volt, nem engedett semmiféle nemzeti sajátosság megtartását. Ebben az sem jelentett különbséget, hogy a volt lengyel területeket Belorussziához és Ukrajnához csatolták, valójában a szovjetrendszert jelentette ez is. Azonnal államosították a lengyel ipart, kereskedelmet, a földbirtokokat – függetlenül annak nagyságától – szintén közösségi tulajdonba vették, szovhozokká alakították át. Ugyancsak felszámolták a lengyel, belorusz, ukrán és zsidó politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális és ifjúsági szervezeteket, betiltották a lengyel nyelvű sajtót, könyvkiadást, amit újból engedélyeztek, azt ideológiai ellenőrzésük alá vonták. Csak szovjet típusú szervezeteket és intézményeket vezettek be. Keményen felléptek az egyházak ellen is: korlátozták, később betiltották a katolikus, a pravoszláv és a zsidó felekezeti intézmények működését, a papság többségét betiltották. Jellemző volt, hogy a különböző felekezetek templomait azonnal „közösségi tulajdonba vették”, raktárakká, közösségi termekké alakították át, még a híres lvovi (lembergi) zsinagógát sem kímélték, sportcsarnokot telepítettek ide.
Az új rend kialakítása rendkívül kegyetlen módszerekkel történt: az 1939. szeptember 17-én betört Vörös Hadsereg szinte ellenállás nélkül nyomult előre, a szovjet politikai tisztek azonnal a „fehér lengyel urak” ellen uszították a belorusz és ukrán lakosságot, az osztályharcra ösztönözték a munkásságot és a parasztságot. Teret engedtek az ukrán szabad csapatok terrorjának, engedték a rablást, az önbíráskodást, az erőszakot, sőt az önkéntes új rendőrség (szinte ukránokból és beloruszokból álló szabad csapatok) nemcsak az idevezényelt Belügyi Népbiztosság (NKVD) alakulatainak lettek a „segédcsapatai”, hanem azok utasításainak megfelelően „jártak el” az osztályellenségnek számító helyi lakossággal szemben. A kisvárosokban és a falvakban erőszakoskodtak, ezrével lőtték fejbe – minden ok nélkül – a helyi lakosokat. Főleg a lengyel közigazgatás tisztviselőire vadásztak, de ez a sors várt a tanárokra, bírókra, ügyvédekre és általában az értelmiségiekre is. Betiltották a lengyel nyelvű közoktatást, helyébe Minszkből, Kijevből és Moszkvából érkezett megbízható káderek vették át a helyi közigazgatás, oktatás megszervezését. Bár a hivatalos nyelv az orosz lett, átmenetileg kénytelenek voltak engedni a lengyel nyelv használatát is, hiszen sokan nem tudtak más nyelven érintkezni a helyi lakossággal. A szovjetrendszer nem tett különbséget senkivel szemben sem, így súlyosan sújtotta a németek elől ide menekült zsidókat is.
A Vörös Hadsereg mögött azonnal megjelentek a belső szovjet területekről érkező „vásárlók”: pillanatok alatt felvásároltak minden árút, elkobozták a kereskedők raktárkészleteit, kifosztottak mindent. Így a kelet-lengyelországi városok gyorsan azonos képet mutattak a szovjet városokkal, mindennapivá vált a sorban állás, a feketézés és a „cserekereskedelem”, amikor élelmiszerért drága dolgokat cseréltek el. A változó utcaképhez tartozott, hogy minden közintézménynek – mozinak, iskolának, stb. – új nevet adtak, lehetőleg valami forradalmi elnevezést. Az iskolákban bevezették a szovjet oktatási rendet, az alsóbb osztályokban még engedték a lengyel nyelvet, de a középiskolákban és a felsőoktatásban már az orosz lett a kötelező oktatási nyelv. A felbolydult városképet „színezte” a milliós létszámú menekült, akiket a szovjet megszállók vagy családoknál helyeztették el, vagy már azonnal a Szovjetunió belső területére szállítottak. A menekültek nyilvántartásba vétele vontatottan haladt, sokan féltek a szovjet hatóságoktól, az esetleges száműzetéstől, de az élelmiszerhiány miatt kénytelenek voltak jelentkezni. A helységet elhagyni tilos volt, meneküléskor fegyvert használtak.
Vegyes képet adott az új szovjet közigazgatás tisztviselői kara: többségben a belső szovjet területekről idevezényelt – lengyelül nem beszélő – káderekből állt, de a bekebelezett területekről is – főleg a beloruszok és ukránok köréből – sokan „bekapcsolódtak” a változásokba. Ezek nemcsak kommunisták, hanem baloldali értelmiségiek is voltak, de akadtak karrieristák, megalkuvók, lengyelgyűlölő nemzetiségiek. Gyorsan kiépült a besúgó rendszer, amelynek áldozatául nemcsak az elégedetlenkedők, a menekültek sorából a jelentősebb értelmiségiek, politikusok és volt kormánytisztviselők estek, akik a megszállók előtt igyekeztek eltitkolni kilétüket. Az NKVD éberen figyelt az esetleges lengyel hazafias és szovjetellenes szervezkedésekre, már csirájában el akarta fojtani ennek lehetőségét is. Valóban elég volt egyetlen rossz helyen elejtett szó, máris deportálták az illetőt családjával és ismeretségi körével együtt. Ennek „illusztrálására” 1939. november-decemberében hatalmas letartoztatási hullám söpört végig a szovjetek által megszállt területeken, amelynek során közel negyedmillió lengyelt tartóztattak le, elsősorban menekült értelmiségieket, politikusokat, kormánytisztviselőket, a közélet és a gazdasági élet legkülönbözőbb szereplőit, nyugdíjas katonatiszteket, papokat, stb. Nem kímélték a lengyel baloldali értelmiséget és politikusokat sem. Külön vadásztak azokra, akik Romániába vagy Magyarországra akartak szökni, a szovjetrendszer nem engedte meg magának azt a luxust, hogy idegen országban a sajtó foglalkozzon a szovjet hatóságok viselkedésével. Nem kímélték a feketézőket, sem azokat, akik otthonukban élelmiszert – akár csekély mennyiségben is – gyűjtöttek össze. Az első hónapokban – függetlenül a Szovjetunió belső területére történt deportálástól – közel 19 ezer foglyot tartottak lengyel területen börtönben, akik közül – az SZKP KB politikai bizottságának határozata értelmében – 11 ezer főt rögtönítélő bíróság 1940 januárjában halálra ítélt és kivégzett.
Az akkori Szovjetunió területén a legnagyobb terror éppen a megszállt lengyel területeken volt. Ennek szellemi vezére éppen Lavrentyij Berija, az NKVD vezetője lett. Lengyelországi szerepe cáfolja azt az állítást, hogy hivatali ideje alatt valamivel csökkent a megtorlás a szovjet területeken, éppen az NKVD később nyilvánosságra került adatai szerint 1940 tavaszán szervezett „akció” keretében újabb 400 ezer lengyelt telepítettek át Kazahszánba és az Ur alba, „különleges kitelepítettként”, a teljes jogfosztottság mellett a kényszermunkából csak a legszűkösebb megélhetést biztosították nekik. Ez a jogfosztottság ott nem volt különleges, hiszen ilyen körülmények között éltek a kolhozosítás ukrajnai áldozatai.
A megszállás első félévében közel félmillió lengyelt telepítettek ki a Szovjetunió belső területeire, a halálos áldozatok száma is megközelítette a negyedmilliót. Ezek sorából kiemelkedik az 1940 május-júniusában legyilkolt lengyel tisztek tragédiája, akik még 1939. szeptember közepén estek szovjet fogságba. Akkor a lengyel foglyok száma kelet-lengyelországi táborokban megközelítette a kétszázezret. Ekkora tömeget a szovjet katonai hatóságok nem tudtak élelmezni, így novemberben elengedték a legénységi állomány jelentős részét, csupán a tartalékos és hivatásos tiszteket, tiszthelyetteseket és különösen jó műszaki végzettséggel rendelkező katonákat tartottak vissza. A Szovjetunióhoz történt területi „becsatolás” után ezen lengyel katonák szovjet állampolgárnak minősültek, így felszólították őket a Vörös Hadseregbe történő belépésre. A tartalékos lengyel tisztek többsége valamilyen műszaki végzettséggel, a hadsereg számára „jól hasznosítható” műszaki tudással rendelkezett, ami akkor a legnagyobb haszon lett volna a Vörös Hadseregnek. Az elmúlt években – a különböző katonai perekben – megritkították a szovjet tisztikar műszaki tiszti állományát. Most kézen fekvő lett volna a lengyel tisztek besorolása, tudásuk felhasználása. Miután a lengyel tisztek zöme a központi gyűjtőtáborként működő grajozecki lágerben megtagadta az átlépést, tiszti esküjükre hivatkozta, ami a Lengyelországhoz való hűségre kötelezte őket. Még 1940 tavaszán három táborba – kozelszki, sztarobelszki és az osztakovói lágerekbe – helyezték át őket, majd az SZKP PB határozata értelmében április végén, május elején 15 ezer lengyel hivatásos és tartalékos tisztet, orvosokat, tudósokat, műszaki értelmiségieket, tanárokat kivégeztek, többségüket a katyni erdőben, tömegsírokban elföldelték. Bizonytalan a nyughelye több száz papnak, akiket még a kivégzések előtt máshová szállítottak, de soha nem kerültek elő. Egy bizonyos számú – több ezer – lengyel tiszthelyettest átadtak a német katonai hatóságoknak, míg legalább 100 ezer katonát a Komi Köztársaságba, Szibériába, munkatáborokba helyeztek át, közel 10 ezer embert – tiszteket, értelmiségieket vegyesen – Kolimába és a csukcsok földjére száműztek. Közülük senki nem került haza.
A megfélemlítést szolgáló letartoztatási hullámok mindig megismétlődtek: 1940 őszén újabb 400 ezer embert deportáltak, közöttük 80 ezer zsidót, akiket a legkülönbözőbb indokokkal – kereskedők voltak, árut rejtegettek, a szovjethatóságok elől eltitkolták értékeiket, stb. – száműztek Szibériába. Ezzel egy időben tízezreket tartottak börtönben, akik közül ezreket – bírósági ítélettel – Szibériába, kényszermunkára hurcoltak el, de a német-szovjet háború kitörése napjaiban (1941. június 22-e után) még több tízezer lengyelt gyilkoltak le a szovjet belbiztonsági egységek Balystokban és Lwówban. Legalább 200 ezer lengyel fiatalt soroztak be a Vörös Hadseregbe, leginkább „építő alakulatokba” vagy „munkára” mozgósították őket. Ez volt a legszigorúbb szolgálat a szovjet hadseregben, többségüket bányákban és útépítésnél használták fel, 20-25 százalékuk a nehéz körülmények miatt elpusztult.
1940 nyarától, Franciaország teljes német megszállása után a szovjetek valamiféle „lengyel alternatívát” akartak megvalósítani, így Litvánia teljes szovjet megszállása után az NKVD kezére került mintegy 9 és félezer lengyel katonai menekült – hasonló társadalmi összetételű tartalékos és hivatásos tisztek csoportja – elkerülte a Katynban kivégzettek sorsát, „csak” Szibériába hurcolták őket.
1940. november 25-én Moszkvában a szovjet szalvisták rendezésében látványosan megünnepelték Adam Mickiewicz halálának 85. évfordulóját, igaz, a közeli börtönben a II. Lengyel Köztársaság négy volt miniszterelnöke raboskodott. Ugyanebben az időben több alkalommal folytattak tárgyalásokat Kazimierz Bartel professzorral, szintén volt lengyel miniszterelnökkel, valamiféle lengyel nemzeti szervezet megalakításáról. Berija a fogoly tisztek közül többet kiválasztott (közöttük Zygmund Berling ezredest, később a szovjet hadsereg oldalán harcoló lengyel hadosztály, majd hadsereg majdani parancsnokát), akiket Malahovkában tartották, hogy tegyék meg az előkészületeket a hadseregszervezésre. Nagyjából ekkor gyűjtöttek össze több lengyel kommunista emigránst a Komintern-iskolákba, szerepet ajánlva nekik egy majdani szovjetbarát lengyel államban. Az 1938-ban feloszlatott emigráns Lengyel Kommunista Párt bebörtönzött tagjai közül többet amnesztiában részesítettek, a tényleges terrorral ellentétben Moszkva egy másfajta lengyel alternatívát sejtetett intézkedéseivel.
Az ellentétes magatartás mögött Moszkva jól kihasználta az emberi gyengeségeket is: már az említett 1939. októberi választáson több olyan karrieristát is „felhasznált”, akik valamiféle lehetőséget láttak a szovjetek mellé történt átállásban, illetve mindig voltak olyanok, akiknek illúziói lehettek egy kommunista rendszerrel kapcsolatban. Az NKVD – a német megszállás után – sok olyan lengyelt talált, akik hajlandók voltak a szovjeteknek felderítést végezni a németek körében. Az biztos, hogy a szovjet megszállás idején nehezen talált itt támogatóra a németek által megszállt lengyel területeken gyorsan kibontakozott lengyel függetlenségi konspiráció, a megszállók elleni fegyveres ellenállás. Oka részben a megfélemlítés, részben pedig a beépülő szovjet hírszerzés volt, ami a németekhez hasonló kegyetlenséggel számolt le velük. A Főkormányzóság és a Németországhoz csatolt volt lengyel területeken kibontakozott lengyel fegyveres ellenállás a szovjetek uralma alá hajtott lengyel területeken csak a német-szovjet háború kitörése után szélesedett ki, de feléledtek az ukrán, a belorusz ellenálló politikai erők is, feltűntek a baltikumi aktivisták is.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969