2013. I-VI
 

A "Lehel-kürt" problematikájának néhány kérdéséről
Csajághy György

A jászberényi Jász Múzeum legféltettebben őrzött kincse egy elefántcsontból készült becses tárgy, melyet „Lehel-kürt”, vagy „Jászkürt” néven ismer a tudomány és az érdeklődő közönség. A kürtről manapság viszonylag ritkán esik szó, noha komoly szak- és egyéb irodalmi háttérrel rendelkezik a különböző tudományágak (régészet, művészettörténet, történettudomány, zenetudomány stb.) eltérő, ám egymással szervesen összefüggő megközelítésének tükrében.
A kürt első ismert ábrázolása 1642-ből való, s a jászberényi református egyház pecsétjén jelent meg, korábbi adatról nincs tudomásunk, miként arról sem, hogy a jeles emlék mikor és milyen körülmények között került a Jászságba. Irodalmának korai szakasza részben a régi magyar források által is említett, és máig közismert Lehel-mondára támaszkodik. Az 1700-as évek utolsó harmadától eleinte műkedvelő magyar szerzők írásaival találkozunk, melyekben a kürt palástján lévő faragványokat magyarázzák rendkívül fantáziadúsan, ám általában egymástól eltérően. Utóbb azonban – nagyjából az 1800-as évek derekától –, már egyre több tudományos igénnyel készült munka látott napvilágot.
Közép- és Nyugat-Európa valamint Itália múzeumaiban viszonylag sok (mintegy 40 darab) elefántcsont kürt (ún. olifant) található. Ezek egy hányadát a „Lehel-kürttel” rokonítja a szakirodalom. Az olifantok egy részét az elemzők már a XIX. századtól kezdődően bizánci eredetűnek (és bizánci kultúrkörből származónak) határozták meg. Másokat arab (vagy arab hatású) munkának, valamint (jelzett, ill. meg nem határozott) „keleti”, és nyugati készítésűnek tartanak. A nyugaton készült kürtök esetében több szerző hangsúlyozta a keleti hatásokat. Az olifantok – köztük mindenekelőtt a „Lehel-kürt” – készítésének idejét illetően már igen eltérő vélemények alakultak ki. Általában a Karoling-kortól (VIII– a IX-X. sz. fordulójáig) a X-XI századon át, a XII. századig terjedő meghatározásokkal találkozhatunk. Magam nem tartom kizártnak a „Lehel-kürt” avar kori eredetét sem. Az olifantok egy részét jel- és vadászkürtnek tartják, másokat - köztük a „Lehel-kürtöt” – a konstantinápolyi cirkuszi játékok jelzőhangszerének vélik.
A különféle megállapítások ellenére a „Lehel-kürt” problematikája máig nem tekinthető véglegesen megoldottnak. Számos ponton nem megnyugtatóak a korábbi megmerevedett vélemények, s ezekkel kapcsolatosan több kérdés felvethető, illetve más megoldás lehetősége is fennállhat. E dolgozat terjedelme lehetetlenné teszi, hogy átfogó részletességgel érintsek minden problémát, így pusztán néhány fontosabbnak ítélt kérdést, ill. vonatkozást említek.

(Lél (Lehel) vezér kürtösségének értelmezése. A vezéri kürt funkciója) Lél nevének a kürttel való összefüggése már Anonymus Gesta Hungarorumában felbukkan: „Tas fia Lél megfújta kürtjét, Bogát fia Bulcsú meg felemelte zászlaját…” Első olvasatra azt gondolhatjuk, hogy Lél kürtjellel irányította seregét. Jó okunk van azonban kételkedni a Gesta ide vonatkozó szövegrészletének szó szerinti értelmezésben. Hosszú út vezet ugyanis a steppei lovasok ősi kürtjeinek a harci jelzőhangszerként (s talán rituális szertartási eszközként) való fúvásától, s az azokat megszólaltató elődöktől a késő-népvándorláskori „kürtös” vezérekig. A homályos múlt ide vonatkozó feltételezett részleteibe e helyütt nem bocsátkozhatunk. Az azonban egyre bizonyosabbnak látszik, hogy a kései, előkelő „kürtösök” semmiképp sem hadizenészek, hanem a kürtöt inkább csak méltóságuk jelvényeként viselő fejedelmek, vezérek, vagy egyéb magas rangú személyek voltak. A lovas kultúrákban a kürt rangjelző szerepének nyomai a szkítákig követhetőek vissza. A késő-népvándorlás lovas népeinek előkelői már kifejezetten jelképesen használták a – jelzőhangszert többnyire csak stilizáló-utánzó – hasonló alakú eszközöket, melyek vélhetően az ősi szarukürtből fejlődtek ki. (Feltehetően a lovasnépek hatására egyes germán törzseknél is méltóságjelvénnyé lett a kürt.)
Kiváló példái ennek a részben, vagy egészen nemesfémekből készült avar kori rhytonok, melyeket már a bizánci források is említenek, ahol tévesen „harci kürtökként” szerepelnek. E tárgyakat a régészek mindenekelőtt rangjelző eszközként, rituális ivókürtként írják le, ám a források nyomán néhányan úgy vélik, hogy egyben az avar kagánok jelzőhangszerei. Zenei szemszögből viszont tökéletesen bizonyítható, hogy ezek nem „igazi” zeneszerszámok, mert kicsiny (átlag 30 cm körüli) méretük teljesen alkalmatlan arra, hogy kürtökként működjenek. Ennek fizikai-zenetudományi hátterét e helyütt nincs módom részletezni. Csak annyit említek, hogy – többek közt – a kürtnek (mint hangszernek) a hangterjedelmét a törvényszerűen működő ún. felhangrendszer és az instrumentum méretének az összefüggése határozza meg. Ahhoz, hogy egy kürtöt hadi stb. jelzőhangszerként lehessen használni, a hangszer méretének jóval meg kell haladnia az avar rhytonok méretét. Emellett a megszólaltatással kapcsolatos vizsgálatok és az ezzel összefüggő egyéb adatok kimutatták, hogy ezen avar régészeti emlékeket csak nyelvsípokkal lehetséges megszólaltatni. Sípszerkezet tekintetében a megfújható avar rhytonok rokonai a fafúvó (oboa és klarinétszerű) hangszereknek. Következésképpen ezek az avar típusú rhytonok már eleve nem is kürtök, hanem kürtformájú hangszer-utánzatok (ál-kürtök), azaz dallamjátszásra alkalmatlan egyszerű sípok, melyeket – a méltóságjelző és rituális ivóeszköz szerepkörön kívül – legfeljebb csak jelképes hangadásra használhattak magas rangú gazdáik.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969