2013. I-VI
 

A nemzeti önfeladás politikája (A Károlyi-kormány pacifizmusának csődje 1918 november - decemberében)
Botlik József

Az 1918. október 31-i Károlyi Mihály-féle államcsínyt követő napon, november első nap-ján Linder Béla (1876-1962) hadügyminiszter önként, minden külső kényszer nélkül, körtáviratban azonnali hatállyal parancsot adott ki. Ebben elrendelte, hogy a magyar csapatok tegyék le a fegy-vert, miközben a cseh-szlovák, a román és a szerb hadvezetés mozgósított! Pedig jól tudta, hogy ugyanezen a napon (november 1.) délelőtt 10 órakor az olaszországi Padovában (németül Padua) a Monarchia és az antanthatalmak képviselői között megkezdődtek a fegyverszüneti tárgyalások. E napon egyébként a Monarchia déli hadsereg-főparancsnoksága még Belgrádban székelt!
A fegyverletétel elrendelésével Linder megnehezítette a magyar–osztrák fél tárgyalási helyzetét, ráadásul bizonyára tudomása volt arról, hogy Magyarországot fenyegetve a cseh, a ro-mán és a szerb hadvezetés megkezdte csapatai létszámának erőltetett ütemű feltöltését! Ugyancsak november első napján, Linder Béla a katonákhoz intézett kiáltványában így indokolta intézkedése-it: „Több mint négyévi dicsőséges küzdelem után Magyarország válságos helyzete és az új világ-nézet, mely megdönti az erőszak uralmát és a népek békés szövetségét akarja, a felelős magyar kormányt arra az elhatározásra késztette, hogy a további harcot az összes harctereken beszüntesse. A magyar kormány elhatározásából a rendelkezéseket erre egyidejűleg megtettem”.
Linder Béla különítményeket állítatott fel a fronton lévő magyar katonák leszerelésére, és az alakulatok fegyvertelen hazaszállítására. Felelős katonai vezetők – például Arz Arthur (1857-1935) vezérkari főnök – hiába tiltakoztak és mutattak rá Linder hozzá nem értő, korlátolt intézke-déseinek a következményeire, rendeletének a kiadását nem tudták megakadályozni. A hadügymi-niszter rendelkezésében egyébként az is szerepelt, hogy a magyar hadsereg-parancsnokságok Woodrow Wilson amerikai elnök 14 pontja, a teljes leszerelés, a népek szövetsége és a döntőbíró-ságok elvei alapján azonnal lépjenek kapcsolatba a velük szemben álló antant-katonasággal, és kér-jék Magyarország francia vagy angol csapatokkal való azonnali megszállását. Linder a magyar alakulatoknak nem adott ki parancsot arra vonatkozóan, hogy az államhatáron, illetve az országon belül hol és miként rendezkedjenek be a haza védelmére.
Az ekkor már hivatalosan is kinyilvánított cseh-szlovák, román és szerb hadicélok, illetve a Magyarországgal szemben megfogalmazott területi követelések ismeretében, a Károlyi-kormány által szolgaian hangoztatott pacifista szólamok, az igazságos béke emlegetése helyett, azonnal szembe kellett volna szállnia a hazánkra tört ellenséggel. A kormány első intézkedéseként az itthon tartózkodó és a frontokról teljes fegyverzettel hazaérkező csapatok egy részét sürgősen történelmi országhatárok oltalmára vezényelve ki kellett volna használni a természet adta védekezési lehető-ségeket. Azaz katonasággal gyorsan, határozottan megszállni és lezárni az ezeréves történelmi ma-gyar határon a Duna-menti, ausztriai Hainburgi(Hunvári)-rögtől (Pozsonytól nyugatra) a hatalmas keleti-délkeleti ívet alkotó s az Al-Dunáig, Orsova járási székhelyig 1500 km hosszan húzódó Kárpátok hegyláncának 14 hágóját és 9 szorosát. A hegység déli nyúlványa, a Duna-Cserna torko-latvidéke egyben már a Vaskapu, illetve a Kazán-szoros tája. Ezenkívül a magyar kormánynak sürgősen meg kellett volna szerveznie – a meglévő határrendőr és más alakulatokkal – a Kárpátok hegyláncán az országból kifutó-bejövő közutak, illetve vasútvonalak határpontjai (települések, pá-lyaudvarok, folyóvölgyek), valamint a déli határon a Duna és a Dráva folyók vonalán fekvő átke-lők szigorú ellenőrzését.
Gyors intézkedések helyett „Linder Béla forradalmi hadügyminiszter fegyverletételi pa-rancsát elsősorban a magyar határvédelem megerősítésére beérkező csapatok tartoztak végrehaj-tani. Azután az erdélyi szorosok állásai kerültek sorra, úgyszintén a Duna–Száva-vonal, ahol a helyzet Horvátország forrongása folytán amúgy is kedvezőtlen fordulatot nyert”. Ez utóbbival kapcsolatban: október 29-én, Zágrábban a horvát nemzetgyűlés, a szábor egyoldalúan felmondta az 1868. évi horvát–magyar kiegyezést, és kinyilvánította Horvátország (Fiumével együtt), Szlavónia s Dalmácia állami függetlenségét. Ezzel egy időben az Osztrák–Magyar Monarchia délszláv népek által lakott területeiből megalakították a Szlovén-Horvát-Szerb Államot. Ebben a helyzetben a Sze-rémségben, azaz a Duna és a Száva között elterülő Szerém (Srijem), valamint Verőce (Virovitica), Belovár-Kőrös (Bjelovar-Križevci) és Varasd (Varaždin) vármegyéket lényegében bármikor bir-tokba vehették a szerb és horvát csapatok, és elfoglalhatták a Duna, majd a Dráva vonaláig terjedő, az addigi társországi horvát területeket a történelmi magyar–horvát határig. Miközben Dél-Magyarországon a Dráva és a Duna folyása mentén – mint ősidők óta természetes védővonalon – minden körülmény adott volt a Károlyi-kormányzat számára hídfőállások kiépítéséhez, de ezt is elmulasztotta. Különösen azoknak a fő stratégiai helyeknek megerősítését, ahol hidak, illetve vas-úti átkelők voltak a két folyón. Ekkor nem volt feltételezhető, hogy a csekély létszám és a szüksé-ges hadieszközök híján a szerb csapatok esetleg pontonhidakat vernek a Dunán és a Dráván, s azo-kon keresztül hazánkra támadnak.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969